A tenger bőszült hullámverése:
mint a bokszoló,
ki már elfeküdt —
s felpattan és nem adja föl mégse,
ledől, s fölkel megint
és újra üt!
Nézem a hullámverést...
A habban
kél s elzuhan, s áll újra egyenest.
Tudom:
verni a töltést lankadatlan
és a kavicsot szórni sose rest!...
Tenger, dühöngve
betölti lényed
a csillagokig a néma teret. ..
S benső erőd — bár múlnak az évek —
már soha semmi
nem törheti meg.
GARAI GÁBOR fordítása
Ezernyi gonddal
Ezernyi gonddal, lusta ésszel — lekéstelek már
utolsó vonat — rossz utasod, nézek utánad.
Magam maradtam, mint pásztortűz a sztyeppeéjben,
s megosztom lelkem kis maradék melegét, fényét
azzal, ki éppen errejár...
VERESS MIKLÓS fordítása
Írásjelek
Az ifjúember egyenes, szálfa,
felkiáltójel... Egyre csak állít,
sohase kérdez — minden világít,
pontosan megért, tud a szívével...
Miért lesz mégis öregkorára
görnyedt kérdőjel, kérdés és kétely?
Az idő -
kivárni végig a véget
Az idő — kivárni végig a véget,
A tér — bejárni végességemet...
Célomhoz, tudom, végül elérek,
s elkondították máris delemet.
Lassan az este száll le szívemre...
S mint egy mázsás kő, az gyötör egyre:
Vajon ennyi az emberi élet:
várni s bejárni végig a véget?
BELLA ISTVÁN fordításai
Öregapámmal
Ágak zajongtak ott kinn szünetlen,
boglyát vett célba a szarvas újhold.
Elrongyolt, szürke bakaköpenyben
poros dűlőkön nehéz köd bolygott.
Hegyek tátották szakadék-torkuk,
arratévedt autót fenyegettek.
Öregapámmal a szót úgy fontuk,
mint kosarat jövő szüreteknek.
Előttünk ízes ételek halma,
a kancsóban meg, gyöngyöket vetve,
játszott az újbor, munkánk jutalma —
a szőlő lelke.
RAB ZSUZSA fordítása
Én és te
Lilinek
Utazást játsszál! Játssz gyerekképpen.
Minket a válás már el nem választ.
Én te vagyok és te vagy az énem.
Hol van a határ, mi közbe állhat?
Magam akartam e búcsu-játszást,
(ki ad játéknak jelentőséget?)
csak játék volt és nem gondoltam rád,
hogy azt hihetnéd, felejtlek téged.
Hogy gondolatban tőled költözzem,
az istenhozzád játéknak látszott.
Te vagy az énem. Köztem és köztem
nem lehet mérni űrt, távolságot.
Kedves butácska! szedjél virágot,
kelj fel az ágyból vagy álmodj szépet.
Azt hiszed, te vagy, aki most jár ott,
s Rusztaveli útján kocog a lépted?
Én vagyok, tudd meg. Az én pillámat
sütöd le, édes, vagy velük pillogsz,
ismerős hangot, a nekem szántat,
utca-zsivajból te érted, hallod.
Valami olykor mégis meg szokott
ijesztegetni, sőt fenyegetni:
ha te vagy az én s én a te vagyok,
mi lesz, ha egyszer megszűnők lenni ?
KÁROLYI AMY fordítása
Újból esik
Már reggel rossz idő volt, mint a ház,
Mely jó egy éve bedeszkázva áll,
A nappalban készült a zokogás,
Mint sértett nőben, ki nem bírja már.
Mikor erejének végére járt,
Mint először sírnak, sírni kezdett.
S kihunyt a zajgó fenyőkön a láng,
Akár gyertyát elolt egy lehellet.
Kiolvasta könyvét, és elterült
A nedves füvön álmosan a csend,
Az eső meg a ház elé került
Kilesni már, mi folyik odabent.
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása
Tiiu
Tiiunak, egy észt kislánynak
Tiiunak hívták... Kelőben a nap,
s a kertben „Tiiu, Tiiu" harsogott.
„Tiiu, Tiiu!", hívták a madarak,
s a tenger hullám-naplót lapozott.
Tiiu naplóját! Itt minden üdén
az ő lénye volt — sport meg tudomány.
Barnítgatta a kölyöklányt a fény,
s ő labdát dobott a felhők után,
vagy úszni akart megtanítani,
míg a fövényre mellénk települt...
Gyöngéd gyermeki bája korai
nőiességgel nyugtalan vegyült.
Ó, Tiiu! Sellő volt szinte, akár
kígyó, hajlékony, csupa lendület,
elnyelte testét gyorsan a viz-ár
olvadt aranya, úgy tűnt, elveszett.
Akár az éjjel, sötét volt szeme,
rejlő fenyítés, harag, düh-szitó,
meglepetéssel s villámmal tele
minden tekintet, váratlan a szó...
A tenger vékony tajték-ingbe bújt,
mint aki alszik, megkucorodott.
A víz már térdig se lepte Tiiut,
s őneki a víz — az élete volt.
Ó, Tiiu! Én is, akár a madár,
kit az éneklés vágya majd megölt,
s nem tudtam mégsem, deres fejű, már
visszaforgatni a makacs időt.
Hullám naplóját lapoztam, hiún
s bánkódva, mi lett a sorsom, ime.
Hangzott a kertben a „Tiiu, Tiiu!" —
hangzott alkonyi időm éneke.
KALÁSZ MÁRTON fordítása
Hamlet
Megszaporodtak utódaid, te dán királyfi!
Olyanokkal, mint te, csordultig az egész város!
Én neveltem, vagy idegenként látom itt járni,
Vagy ők neveltek, de a számuk sose hiányos.
Bátorságukkal, eszükkel nem hasonlítanak rád,
És a megértés adományát sem gyarapítják;
De ők is mindig tétováznak, s már a rúd rájuk járt,
Mikor az igent vagy nemet tovább nem halaszthatják.
Lenni? nem lenni? - gyötri őket is ez a kérdés,
Darab kenyérért testvérére mind cudarul hág.
Lenni: ez nekik a jó étvágy és mennél több pénz;
Nem lenni: ez a pénztelenség s étvágytalanság.
Közöttük élek, hasonlítok rájuk... de mégsem,
Helzingörjük és barátságuk mind semmi nékem.
Én téged hívlak, Hamlet, te nagy rettenthetetlen,
Hogy pengémet a te kardodon megélesítsem.
WEÖRES SÁNDOR fordítása
GIORGI NATROSVILI
Az igaz szó legyőzi a halált (részletek)
Nem sokkal a háború befejezése után történt. Jelizaveta Bagrationi írónő egyszer a grúz irodalmi hetilap szerkesztőségébe elhozott egy magas, ösztövér fiatalembert, és megkért minket, hogy hallgassuk meg a verseit. Becsuktuk az ajtót, és a fiatalember szavalni kezdett. Halkan, szinte suttogva, fejből mondta a verseket, úgy, ahogy a hozzánk közelállóknak beszélünk a legdrágább, legféltettebb kincsünkről. Bármilyen különösnek tűnjék is, de őt hallgatva az égvilágon mindenről elfeledkeztünk. A költő mintha a saját, különálló világába vezetett volna el bennünket, abba a birodalomba, ahol dombok zöldellnek, virágok pompáznak, és ahol ő, a fiatalember, feje alá tett kézzel hever a fűben, és álmodozva nézi a nyugodt, kék eget, ahonnan öröm és a békének az a szelíd fénye sugárzik, ami után annyit vágyódtak az emberek a háború éveiben.
A versek hamarosan napvilágot láttak. így vonult be a grúz irodalomba Miha Kvlividze [sz. 1929, Tbiliszi] neve.
Nem sokkal azután, hogy a lap közölte a verseket, megjelent Miha Kvlividze első kötete is, és a költő máris figyelemre méltó helyet foglalt el annak a háború utáni nemzedéknek a poétái között, akik sok újat hoztak a grúz költészetbe.
Az irodalom fejlődésének megváltoztathatatlan törvénye, hogy minden újabb nemzedéket a nagy történelmi események hulláma emeli a magasba. És azokban az években nem volt hiány sem viharokban, sem örömökben, sem pedig az átélt szenvedésekre emlékező szomorú fájdalomban. Mindez nyomot hagyott az ifjú költők szívében és lelkében, akik a háború alatt még iskolásfiúk voltak.
„Emlékszem az éhségre, emlékszem, hogy fázott a lábunk a szakadt és ezért mindig átnedvesedett cipőben - írja Miha Kvlividze. - Még most is átjár a reszketés, ha erre gondolok. Emlékszem arra, ahogy az éjszakai műszak után hazatértem a gyárból, és a kishúgom egy négybehajtott papírlapot nyújtott felém. A bátyám halálhírét hozó értesítés volt. Emlékszem, ahogy ügyetlenül vigasztalni próbáltam a zokogó gyereket, ahogy készítgettem az iskolába őt. És amikor a húgom elment, odaestem az ágyra, és elsírtam magam. Szinte magam előtt látom a szomszédasszonyt, az öreg Taszja nénit, aki éppen akkor lépett be a szobába, és hosszú-hosszú ideig simogatva a fejemet, valami vigasztalót mormolt a fülembe... Újra és újra felidéződik minden - az álmatlan éjszakák a gyárban, megfáradttá és hallgataggá vált apám visszatérése a frontról..."
...Olyan stigmákat hordoz a lelke, olyan sebek helyét, amelyek ha be is forrtak nyomuk ott maradt a testén és az emlékezetében.
Tízenhét éves koromban elestem.
Ki adja vissza, ami az enyém?
(Rab Zsuzsa fordítása)
...Az utóbbi időben, bármikor is találkoztam Kvhvidzevel, mindig valahonnan vagy éppen hazaérkezett, vagy készülődött valahová. Olyan érzésem van, mintha állandóan úton lenne. Lelki szemeimmel kis útitáskával a kezében vállára vetett zakóval látom valahol egy repülőtéren, amint várja a gépet, vagy éppen a pályaudvaron készül felszállni egy vonatra.
BÁNLAKI VIKTOR fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/4. sz., 74-81. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése