LARISZA RUMARCSUK
Ketten a világmindenségben
Ez alkalommal is úgy történt minden, mint máskor. De egyszer csak a kékes holdfényben megláttam egy árnyékot.
- Ki van itt? - kiáltottam hátrahőkölve. „Egy férfi áll az udvarunkon... Éjszaka? Ugyan mit keres itt?"
A férfi megfordult. Arca élettelennek látszott a hold élettelen fényétől. De azért természetesen rögtön megismertem. Nem is tudtam volna nem megismerni. Te voltál az.
- Istenem! Te vagy az? Honnan kerülsz ide? Nahát! - kiáltottam fel örömmel és csodálkozással.
Odamentem hozzád, olyan közel álltunk egymáshoz, mint öt esztendővel ezelőtt ugyanezen az udvaron, és kettőnk között apró szemekben hullott a száraz hó.
- Várj meg - mondtam neked, kezemet kabátod ujjara téve -, rögtön kijövök. Csak szólok otthon...
A konyhában lecsaptam a táskámat, gyorsan felrántottam a nemezcsizmámat; biztosan sokáig fogunk sétálni (hiszen öt esztendeje nem láttuk egymást), nem szabad, hogy a lábam átfázzon, hogy valami is zavarjon, elvonja a figyelmemet.
- Zárj be utánam. Soká leszek távol... - kiáltottam, és kifutottam az udvarra. De nem találtam ott senkit. Rögtön észrevettem ezt, mert a hold fényesen sütött, bevilágított minden zugot. Az udvar üres volt, csak a kerítés csíkos árnyéka rajzolódott ki élesen a hóban, mint fényes napsütésben. „Ugyan miért ijedtél meg? - mondtam magamnak haragosan -, nem mehetett el. Nem azért jött ide és várt rám a fagyban, hogy szó nélkül elmenjen. Biztosan csak kiment az utcára, ott jár fel-alá, hátrapillantgatva, hogy nem jövök-e már."
Kiszaladtam a kapun. A holdvilágban fürdő utcán se látni egy lelket sem. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy te egész idő alatt hallgattál: csak én beszéltem. És azt is megértettem, miért hallgattál. Mert nem voltál itt...
I
- Olyan szép, hogy félek magára nézni.
...Csöngtek a telefonok, kopogtak az írógépek, a huzattól papírdarabok repültek szét a földön, és a fénypászták úgy keresztezték egymást, mint fényszórók sugarai. Aztán egyszerre kint voltunk a lépcsőházban: lépcsőfokok, fordulók, futottunk lefele az ötödik emeletről. Aztán beültünk egy taxiba, amely úgy száguldott, akár egy rakéta. És az út egyenesen húzódott, akár egy átló: a leningrádi autópálya, majd a Gorkij utca. A taxi leengedett ablakán át a fülünkbe fütyült a szél.
...Kettesben jöttetek el, ott toporogtatok a tornác előtt. Kiszaladtam a házból és azt mondtam:
- Miért álldogálnak itt, jöjjenek be! Nézzenek körül, így élek. Ne dőljenek a kemencének, összepiszkítják a ruhájukat. Nyissuk ki az ajtót, mert nagyon meleg van. Olyan az udvarunk, mint egy velencei udvar. Minden oldalról zárt. Télen, amerre nézünk, mindenfelé csak a szűz hó. Sehol egyetlen lábnyom. Kapcsoljam be a lemezjátszót? Üljenek már le, még kiverik fejükkel a mennyezetet. Nagyon alacsony, kinyújtott kezemmel még én is elérem. Akarnak kezet mosni? Tessék, jöjjenek ide, ki az udvarra. Majd öntök vizet a kezükre, nálunk nincs mosdó. Szokjanak el a civilizáció örömeitől.
Késő este kísértelek ki benneteket az állomásra. Barátod elöl ment a barátnőmmel. Mi lassan lépegettünk utána. A távolság egyre nőtt közöttünk. Kezdetben még kiáltoztunk egymásnak, de aztán végleg lemaradtunk.
- Lekési az utolsó helyiérdekűt - közöltem veled.
- Nem számít.
- Valaki bizonyára várja otthon.
- Engem nem vár senki.
És akkor hirtelen megeredt a nyelved: az ördögbe is, úgy érzem magam, mint egy tizennyolc esztendős fiú, pedig már öreg vagyok, harminchárom esztendős.
Kiértünk a tóhoz, és leültünk egy padra. Körülöttünk sötétség, csend, üde levegő. Fekete víz, fekete föld, fekete égbolt. A víz felől nyirkosság áradt. Hallgattunk.
Valahogy kényelmetlenül éreztem magam ettől a hallgatástól. „Most majd bizonyára meg akar csókolni."
- Megcsókolhatom? - kérdezted tőlem.
„Ha azt mondom neki, hogy nem, megbántódik" - gondoltam magamban, és azt mondtam, hogy igen. Meg se moccantál.
- Az érzelmeim oly túláradóak, hogy szinte visszafognak.
Még egy pillanatig csendben, némán ültél, aztán magadhoz öleltél.
Természetesen lekésted az utolsó helyiérdekűt, és ott maradtál éjszakára. A szobámban vetettem neked ágyat, én pedig az előszobában feküdtem le. Reggel félálomban hallottam, amikor elmentél munkába, és bosszúsan gondoltam, miért kopog ilyen hangosan a cipője? Hiszen itt még alszanak.
Ettől kezdve naponta találkoztunk. Nem sokkal ezután meghívtál magadhoz. Beléptünk a tiszta kis szobába.
Én a heverőn ültem, te meg velem szemben a széken. Jól tudtam, hogy mellettem szeretnél ülni, de mégsem tetted. Nem volt hozzá elég bátorságod? Nem ez a helyes kifejezés. Zavarban voltál? Ez sem az... Egyszerűen csak késleltetted a pillanatot. Tudtad, hogy soha többé nem ismétlődik meg és ezért késleltetted. A szobában félhomály. A kis pohár után nyúló kezem, a ruhám fekete hajtókája. A te szemeddel láttam önmagamat...
Másnap reggel kimentél anyádhoz a nyaralóba.
- Minél hamarabb ki kell vinnem neki az ennivalót. Nem haragszol, ha ma nem kísérlek haza?
- Megharagszom - feleltem rá, és arra gondoltam: lám, eddig nem tudtál elválni tőlem, ott toporogtál a kiskapuban, de úgy látszik, most már lehet haza se kísérni.
Kikísértél. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk. De valami könnyű súly, nem is kő, csak annak az árnyéka, a szívemre nehezedett.
Eljött az ősz. Anyád visszaköltözött a nyaralóból. Ettől hontalanok lettünk, de azért mégis mindennap találkoztunk. Taxiba ültünk, ott csókolóztunk, elfeledkezve a harmadik személyről, a sofőrről. Mint az ülés vagy a kormány, élettelen tárgy volt számunkra. Néha megláttam a kis kerek visszapillantó tükörben az arcomat - kipirult arc, félrecsúszott fejkendő -, és átfutott agyamon a gondolat: minden bizonnyal a sofőr is lát bennünket.
Aztán végigkutattad a zsebeidet, aprópénzt kerestél, és kiugrottunk a kocsiból a fagyba, a meghittségből a szélfújta világmindenségbe.
Elkísértél a helyiérdekűhöz. Aztán végigmentünk a peronon, egészen a szerelvény végéig. Beültünk egy üres kocsiba, de valaki mindig bejött és letelepedett mellénk. Ha nem is közvetlenül mellénk, de elég közel hozzánk. Ilyenkor mi némán, anélkül hogy megbeszéltük volna, felálltunk és végigmentünk a kocsin, keresve megint egy üres fülkét. A kocsik olyan hosszúak és sötétek voltak, akár egy alagút. Aztán hirtelen kigyúlt a fény. Égett a kocsi összes lámpája. És ezzel egyidőben zúgni, zümmögni kezdett alattunk a motor. Te leugrottál a kocsiról, én pedig homlokomat az ablaküveghez támasztottam. Ott álltál a sötét, bepárásodott ablak előtt. Hátat fordítottam a fülkének, a fénynek, a mozgásnak, a degeszre tömött szatyrot térdén ölelő öregasszonynak, arccal az ablak sötétje felé fordultam, tefeléd, akit jóformán nem is lehetett látni a peron sötétjében. Te egy kicsit hátrább léptél, hogy ne vond magadra a kocsi utasainak figyelmét, hogy csak én, egyedül csak én lássalak.
November volt. Fagyott. A hó még nem esett le. És a kemény, fagymarta föld különösen hidegnek érződött. Egy alkalommal valahol a Bauman kerületben agyonfázva bolyongtunk a mellékutcákon (kezemet kabátod zsebében melengettem), amikor hirtelen egy kis zsákutcába kerültünk, ahol üres trolibuszok álltak. Valami trolibuszgarázs lehetett itt. Hunyorgó tekintettel fürkészted a sötétséget, nyitva van-e valamelyik kocsiajtó. Találtunk nyitott ajtót. Az üléshuzat olyan hideg volt, hogy szinte égetett: a trolibuszok már régóta itt állhattak. Nem messze tőlünk egy kislány sétáltatta a kutyáját. Látta, amikor felléptünk a kocsiba, és rosszalló pillantást vetett az ablakra. Aztán elment. Hátravetettem a fejemet, és sapkám a hátsó ülésre hullott.
Egy alkalommal telefonáltam neked, és meghallottam könnyed, vidám hangod: „Értekezlet van nálunk, de a felénél megszököm. Megvársz?"
- Egyik barátomnak felépült a szövetkezeti lakása, de még nem költözött be - mesélted nekem útközben -, azt se tudom, hogy van-e már ott valami holmija. De a barátom már aludt ott. - Vidáman csörgetted zsebedben a kulcsokat.
Fölmentünk a lépcsőn: a lift még nem működött. Az ajtón cédulát találtunk: „Lonya, vigyázz a nadrágodra, még fog a festék."
Egy ideig matattál a kulcsokkal, aztán beléptünk. A szoba világos volt a holdfénytől és a hótól. Olyan volt, mintha a levegőben úszna. Levetettem a cipőmet, és óvatosan lépkedve, egy szál harisnyában odamentem az ablakhoz.
- Tetszik? - kérdezted, mintha csak a mi lakásunkról lenne szó. Átöleltél, és együtt néztünk le Moszkvára. Olyan nyugalom és boldogság vett erőt rajtam, mint eddig még soha.
Aztán a karodba kaptál és forogni kezdtél velem a szobában, én pedig azt mondtam neked nevetve:
- Jaj, tegyél le! Hiszen nagyon nehéz vagyok.
- Legalább száz kiló - mondtad, és letettél a földre.
- No hiszen, még hogy száz - válaszoltam rá színlelt haraggal.
- Magam sem értem, hogy tudtam megszeretni egy ilyen kövérséget - jelentetted ki -, hiszen esztéta vagyok. Nekem mindig a karcsú, vékony lányok tetszettek.
- Szeretsz? - kérdeztem hirtelen.
- Szeretlek - válaszoltad halkan, komolyan.
Felkattintottad a kapcsolót. A szobát elöntötte a közönséges villanyfény. Egyszerre olyan hétköznapivá lett. Megláttam a szétnyitható ágyat, a kis gyerekülőkét és a földön a hamutartót.
- Mondd, hogy fogunk itt aludni?
- Én nem fogok aludni. Te lefekszel, én pedig majd ott ülök melletted. Mindjárt megvetem az ágyadat. Ráfekszel a kabátomra és a sajátoddal betakarózol. Úgy fogsz aludni, mint egy királynő.
Az ajkad rám mosolygott, minden zárkózottság eltűnt belőled, teljesen kitárultál előttem. A szobában festékszag terjengett. A falakon kihunytak a lámpák visszfényei. Miközben lassan álomba merültem, hallottam, hogyan zümmög, sustorog a víz a csövekben. Mintha forrás csobogna. S azt álmodtam, hogy a folyóparton ülünk, kezemet a vízbe merítettem, a víz tajtékzik, ahogy ujjaimnak ütközik, és körülfolyja őket. De téged nem látlak. Pedig ott vagy mellettem.
- Szobát kellene kivennünk és együtt kellene élnünk - mondottad te nem sokkal ezután. - Igaz, nem valami jól állunk pénz dolgában, de nem baj, majd csak megleszünk valahogy. - Gondterhelten összeráncoltad a homlokod. - Már szóltam a fiúknak, keresnek nekünk egyet.
Kaptunk néhány címet és telefonszámot. Jártunk, megnéztük őket. Volt köztük társbérleti lakás, hosszú, keskeny, rosszul megvilágított előszobával, amelyet át- meg átitatott valami áporodott szag. Végigmentünk rajta, és megbotlottunk a ládákban és biciklikben. Máskor szép, világos szobát mutattak nekünk, egy újonnan épült szövetkezeti házban. „Mi építettük, de nagyon keservesen tudjuk kifizetni az árát, így aztán elhatároztuk, hogy kiadjuk" - mondták mintegy bocsánatkérően és szégyenkezően a tulajdonosok, és olyan árat neveztek meg, amelyet a mi zsebünk nem bírt el. Aztán előfordult, hogy minden egybeesett, a szoba is megfelelő, az ár is elfogadható, de a tulajdonosok megmakacsolták magukat: kettőről szó sem lehet! „Mi ketten olyanok vagyunk, mintha egynek adnák ki. Főzni sem fogunk" - kérleltük őket. „Mindenki ezt mondja - kötötték tovább az ebet a karóhoz a tulajdonosok -, aztán majd az asszony egész nap kombinét fog mosni."
És te megint bementél a telefonfülkébe, elővetted a cigarettásdobozt, amelyre ráírtad a soron következő telefonszámot, én pedig, a félig nyitott fülkeajtóban, szomorkás reménységgel hallgattam, hogy koppan a bedobott pénz, elnéztem a profilodat, téged, ebben a páncélként rád simuló, szürke kabátban, együtt választottuk ki, rajta keresztül szinte nem is érzem a tested közelségét, amikor leülsz a padra, miután lesöpörtük róla a havat.
- Nos? - kérdeztem.
- C'est la vie - felelted rá. Tehát megint nem sikerült semmi.
Emlékszem, hogy rohantál el hozzánk, nyitott kabátban, izgatottan. Én kint voltam az udvaron. Éppen akkor hozták meg nekünk teherautóval a ládákat. Szerettünk ládákat vásárolni, mert sokkal kevesebbe került velük a fűtés, mint az igazi tűzifával. Meg aztán magunk verhettük szét, nem kellett az aprításhoz senkit felfogadni. Levettem a tűzhelyről az öreg, otthon készült kesztyűt (anyám varrta vatelinból). Ezekben a kesztyűkben végeztünk minden házimunkát: hordtuk be a fát, meszeltük a kemencét, söpörtük, lapátoltuk a havat az útról, hoztuk a vizet a kútról. A megolvadó hótól átnedvesedtek, a forró téglától pedig megszáradtak, összezsugorodtak. Nagy nehezen felhúztam a kesztyűt a kezemre, és a hóban csikorgó bélelt nemezcsizmámban kimentem az udvarra. Anyám már szaporán csapkodott a fejszével (az éle szinte hasította a fehér levegőt, ahogy a magasba emelkedett, majd lecsapott), aztán az egyik deszkára rálépett, a másikat megpróbálta leszakítani róla.
- Az ördög vinné ezeket a szögeket, nem engedik - szólalt meg anyám lihegve.
Kész csapást jelentettek nekünk a szögek. Az ember azt gondolhatná, hogy az öröklétre szögelték össze ezeket a ládákat. Előfordult, hogy hiába igyekeztünk, sehogy sem sikerült kiszedni a deszkából a szegeket. Amikor kikapartuk a hamut, a hamulyukból nagy csengéssel hullottak ki a hatalmas, rozsdás, meggörbült ujjakra emlékeztető szögek.
Csapódott a kertkapu, te jöttél. Izgatottan, nyitott kabátban:
- Szedd össze a holmidat.
- Oh! - kiáltottam. - Igazán? Nem lehet igaz! Szereztél pénzt is?
(Olyan hosszasan kerestük a kiadó szobát, hogy minden félretett pénzünket elköltöttük.)
- Minden rendben - felelted büszkén. - Jura adott pénzt - Verától, a feleségétől kért. Valami kellemetlenül szíven ütött, de aztán rögtön megfeledkeztem mindenről.
Anyámra néztem. Ott állt hajlottan, kendőben, öreg vattakabátjában. Egy-kettő! - csapódott a fába a fejsze.
- Adja ide, majd segítek - szólaltál meg, észrevéve a tekintetemet.
Anyám átadta a fejszét. Néhányszor lesújtottál vele, egy darabig küszködtél a szögekkel, aztán félredobtad a fejszét a hóba.
- Nem megy tovább. Fáj a hátam. Úgy látszik, kiújult a zsábám - mondtad, egy kicsit megmozgatva a vállad.
- Hát akkor menjünk be a házba. - szólaltam meg. Jól tudtam, hogy még soha nem fájt semmid. Még a fogad sem.
Bent előhúztam az ágy alól a poros, kopott bőröndöt. Még iskolás koromban vettük anyámmal a piacon, egy bódéban, ahol mindent árultak, gramofontól kezdve fogporig. Hosszasan válogattunk, töprengtünk: nagyot vegyünk-e vagy egy kisebbet. Úgy döntöttünk, hogy a nagyobbat vesszük. „Előfordulhat, hogy egyszer együtt utazunk valahová, és akkor minden elfér benne" - mondta a mama. Ezzel a bőrönddel mentem az úttörőtáborba. Rá kellett írni a nevemet, nehogy összetévesszék másokéval, és a mama vörös festékkel egy kis kétszarvú ördögpofát rajzolt rá. Aztán megpróbáltuk lemosni, de sehogy sem sikerült. Elutaztam a táborba, anyám elkísért a gyülekezőhelyig. Hosszasan integettem neki a teherautó tetejéről. Anyám mindig kikísért, ha elutaztam valahova, akár szabadságra, akár hivatalos kiküldetésbe. Miért fog el most ilyen szomorúság? Hát persze, mert a mama... Igen, a mama! Egész életünkben együtt éltünk. Apám elesett a háborúban. Anyámnak rajtam kívül senkije sincsen. És ezelőtt nekem sem volt senkim rajta kívül. Most megyek el először a háztól. De valahogy nem szépen megyek el. Úgy szedem össze a holmimat, akár egy tolvaj. És a mama mit csinál? Bejött a házba, és ott ül a másik szobában. Természetesen hallotta a beszélgetésünket. Mégsem jön be. Miért nem mondasz neki valamit? Nem érted a helyzetet? Dehogyisnem érted! Csakhogy nem akarsz semmit sem mondani. Azért, mert nem feleségül veszel, csak így elmegyek veled? Micsoda ostobaság! Hiszen szeretjük egymást. De mért nem mondasz akkor valamit a mamának?
Óvatosan rád pillantottam. Ott ültél feszülten, merev arccal, szemed a padlóra szögezve, mintha kőből faragtak volna.
Némán összeszedtem a holmimat. Megfogtad a bőröndömet, egyszerre minden örömöm eltűnt.
Megindultál előre. De én visszajöttem. Anyám az ágyon feküdt. Még a cipőjét sem vetette le. Egy könyvet tartott maga elé.
- Mamácska - mondtam neki nagyon élénken -, megyek. - Mintha csak úgy estig köszönnék el tőle... aztán elhallgattam.
- Mama, eljövök ám hozzád. Minden másnap.
- Semmi baj. Semmi. Menj csak - felelte a mama és megcsókolt.
A szobánk cseppnyi volt. Vagy öt négyzetméter. Ágy, éjjeliszekrény és egy icike-picike asztal. Reggelenként munkába mentél. A háziak is elmentek dolgozni. Én sokáig aludtam (megpróbáltam behozni elmaradásomat a kiküldetésekben töltött álmatlan éjszakákért), amíg csak meg nem szólalt a telefon. Akkor kiugrottam az ágyból és beszaladtam a háziak szobájába. „Még mindig alszol - mondtad. - Itt az ideje, hogy felkelj, te álomszuszék!"
Szerettem tempósan fel-alá járni az üres lakásban, és ugyanilyen tempósan felöltözni. Az ágyat bevetni nem szerettem (bizonyára elszoktam tőle az évek során, a különböző városokban eltöltött csavargó élet után). Csak rádobtam az ágyra a terítőt, és máris mentem a konyhába vizet forralni. De teázni se szerettem, mivel többnyire nem akadt hozzá semmi harapnivaló. Semmit nem főztünk, és jóformán semmit nem is vásároltunk. Aztán lementem az utcára, és minden alkalommal újból elcsodálkoztam, hogy minden olyan közel van; a metró, a trolibuszok és a villamosok. És nincs előttem a hosszú út, az elővárosból Moszkvába.
Bementem a szerkesztőségbe. Nyugodtnak, elégedettnek éreztem magam, de volt néhány eset, amikor valami homályos elégedetlenség, picit talán a megbántottsághoz hasonlító érzés mocorgott bennem.
- No végre! - ezzel fogadtak a szerkesztőségben. - Sürgős anyag kell a lapba, te meg csak nem jössz? Talán nem kaptad meg a táviratunkat?
- Nem aludtam otthon - feleltem rá nagyon ostobán. A jelenlevők mind gunyorosan, jelentőségteljesen néztek rám.
„Te ostoba liba! Azt kellett volna mondanod, hogy nem kaptad meg. Vagy azt, hogy megkaptad, de beteg voltál." Nem tudtam hazudni és a kibúvó-keresés szükségessége rendkívül nyomasztott.
Vagy összefutottam egy régi barátnőmmel.
- Milyen régen nem találkoztunk! - kiáltotta kíváncsiságtól csillogó szemmel. - Egyszer kerestelek otthon. Aztán végre megtudtam, hogy most bent laksz Moszkvában. Férjhez mentél talán?
„Mit mondjak neki? »Igen«, vagy azt, hogy »nem«? - töprengtem mélyen elvörösödve. Mintha valamin rajtakaptak volna.
De mindez elmúlt, amikor az óra mutatója öt felé közeledett. Fél hatkor szoktál hazaérni. Néha szándékosan föl-alá sétáltam az utcán, és egy kicsit később mentem haza. Haladtam felfelé a lépcsőn, és a szívem elviselhetetlenül dobogott. Már útközben kitapogattam a kulcsot a zsebemben, markomba szorítottam, amíg szinte átforrósodott. Ilyenkor ijedten ejtettem újra a semmibe, a zsebem mélyére, és elveszetten botorkáltam tovább. Aztán újra megkerestem a kulcsot, és amikor ujjaimmal rátaláltam, úgy megörültem neki, mint valami élőlénynek. És megint a markomban melengettem. Felértem a lépcsőn. Még csak elő akartam venni a kulcsot, amikor az ajtó már kitárult, te ott álltái a küszöbön. Mintha az ajtó mögött vártál volna rám. És rögtön átöleltél. így álltunk ott, azt gondolom, nagyon sokáig, a szűk kis előszobában.
De többnyíre előtted értem haza. Felhúzott lábbal elhelyezkedtem az ágyon, magam elé tettem az órát és néztem, hogy halad a mutató a fél hat felé. Öt óra harmincöt perckor már idegeskedni kezdtem. Harminchét perckor úgy éreztem, hogy soha többé nem jössz már. Negyvenkor már erőt vett rajtam az a szinte teljesen nyugodt állapot, amikor az ember látja, hogy minden visszavonhatatlanul véget ért és nincs több vesztenivalója. És ekkor meghallottam a lépteidet. Határozott, széles lépteidet. Hallottam, hogy milyen sietve veszed a lépcsőfokokat. Nem mozdultam a helyemről. A kulcs nyugtalanul zörgött a zárnál, nem találtál bele a kulcslyukba. Végre nyílik az ajtó. De én csak ülök tovább, mintha egyáltalán nem érintene a dolog. Hirtelen mozdulattal ledobod valahová a kezedben tartott irattartót és behavazott kabátodat, odarohansz hozzám, a térdemre hajtod a fejed és nem szólsz egy szót sem. Lélegzeted elakad - futottál. Leveszem fejedről a sapkát, és arcomat hajadhoz simítom.
- Boldog vagyok - szólalsz meg végre. - Érzem a lélegzeted, és ettől elönt a boldogság...
Emlékszem, amikor először váltunk el egy rövid időre. A szerkesztőség egy kolhozba küldött ki, cikket kellett írnom az elnökről.
Szerettem a munkámat. Magával ragadott, kitöltötte gondolatvilágomat, az utak pedig mindig nagyon izgattak. No de mégis, ez volt a mi első elválásunk.
- Írjál majd nekem oda - kértelek az állomáson.
- De hiszen egy hét múlva itthon leszel. Addigra oda sem ér a levelem. Jobb, ha te hívsz fel - felelted rá.
Amikor megérkeztem, a dolgok más fordulatot vettek. A kolhozelnök szabadságát töltötte a Krímben. Igaz, bármelyik nap megjöhetett, már várták. A telefon sem működött, hiba volt a vonalban.
Egy hétre utaztam el, de két nap múlva érkeztem haza. Kint vártál a repülőtéren. És ahogy elnéztem kedves, zavart arcodat, azt mondtam neked:
- Tudom, az én hibám. De úgy éreztem, még egy nap, és belepusztulok.
És mégis, ez a talákozásunk nem hozott számomra örömet. Akkor éreztem először, de egész életre megtanultam, mennyire nyomasztja az embert az el nem végzett munka tudata.
Aztán valahogy elsimult bennem ez az érzés. És megint ugyanolyan türelmetlenül vártalak esténként. Csakhogy ez a várakozás mind hosszabb lett. Mind gyakrabban és gyakrabban maradtál ki. Mind hosszabb és hosszabb ideig jártam a kis mellékutcákat, az üzleteket: megtapogattam az anyagokat, próbálgattam a kalapokat, melyekre egyáltalán nem volt szükségem. És amikor jéghideg kulcsommal kinyitottam az ajtót, már nem játszottam vele, nem melengettem markomban, idegesen néztem, látom-e a vékony fénycsíkot az ajtónk alatt. Ha igen, akkor ledobtam a kabátot, és készen arra, hogy mindent megbocsássak és elfelejtsek, hirtelen mozdulattal rádnyitottam az ajtót. Ha nem láttam, akkor ott álltam még egy ideig csüggedten, mintha azon töprengenék, menjek-e vagy maradjak.
Ha nem voltál otthon, telefonáltál és vidám, kapatos hangon kérleltél:
- Kicsikém, ne haragudj. Egy óra múlva otthon leszek.
És három óra múlva jöttél.
- Hol voltál? - kérdeztem tőled.
- Oh, ez a gyerekes faggatódzás! - felelted rá fintorogva. Nagyon emlékezetembe vésődött ez az arckifejezésed. Mostanában gyakran láttam rajtad.
- De mégis, szeretném tudni, hol voltál - ismételtem ostobán.
- Bízol bennem? - kérdezted. Hallgattam.
- Ha bízol, akkor ne kérdezősködj. A bizalmatlanságod megaláz engem. Majd hozzátetted:
- Ha lesz valami, magam mondom meg neked. De egyelőre nem kell nekem senki rajtad kívül. Benéztek hozzám a fiúk. Hát elmentünk, ittunk egy pár pohárkával, megvitattunk egyet s mást. Elvinnélek magammal, de unnád. Tisztára férfitársaság. No, hát fordulj felém, te kis bolond.
Hallgattam. De valami már kezdett bennem felengedni. És megint jött egy boldog éjszaka. És úgy tettem a párnámat, hogy lássam a Vossztanyije téren álló magas ház tornyán az égő vörös csillagot. Ki tudja miért, innen jól lehetett látni, de egyáltalán nem látszott, ha az ember a szobában járkált. Néha, mikor éjszaka felébredtem, tekintetemmel kerestem. Bizonyára úgy éreztem, hogy őriz engem.
Egyszer véletlenül megkérdeztelek: „Mi van azzal a barátoddal, akivel akkor először nálam jártál?"
- Megvan, nem túl jól. Tudod, léprement. Megnősült - magyaráztad.
- Ezek szerint úgy gondolod, ha valaki megnősül, az léprement?
- Dehogyis. - Az arcodra megint kiült a bosszúságnak általam már oly jól ismert kifejezése. - Nagyon szerencsétlenül nősült. Az asszonynak van egy gyereke meg egy csomó adóssága. Most aztán fizethetik az adósságait, szinte a bőréből bújik ki igyekezetében.
- Á, vagy úgy, gyerek, adósságok. De lehetséges, hogy az az asszony nagyszerű ember és szeretik egymást. Erről miért nem beszélsz?
- Minden lehetséges - vetetted oda közönyösen, majd aztán, mint aki észbekap, hozzátetted: - Ugyan már, félreértettél...
Később, gondolatban, sokszor visszatértem erre a beszélgetésre. És igyekeztem megfejteni szavaidat. Megpróbáltam a mélyükre hatolni. Aztán belefáradtam és felhagytam vele.
De a viták mind gyakrabban robbantak ki. Sokszor reggelig beszéltünk. Ilyenkor azt hittük, hogy most mindjárt kimondunk valami nagyon lényegeset. És minden olyan világos és boldog lesz, mint ennek előtte. Egyszerűen csak nem értettünk meg valamit, és ezért gyötörjük egymást. Keserű szemrehányásokat tettünk egymásnak, dühödten veszekedtünk, vészterhes suttogással, nehogy felébresszük a háziakat. Egyik cigarettát a másik után szívtad. A szobában gomolygott a kékes füst. De szinte észre sem vettem. Az ablakon át hiába kutattam az eget tekintetemmel, keresve az ismerős csillagot. Többé már nem segített nekem.
- Terhedre vagyok? - kérdezted. - Elmehetek.
- Hova mennél éjnek idején - vetettem ellent erőtlenül.
- Nem számít. Valahová.
- Jobb lesz, ha holnap én megyek haza.
- Elég ostoba vagy hozzá - vetetted oda.
- Valld be, már nem szeretsz.
- Ostoba, bolond! - suttogtad, már-már kiabálva.
- Halkabban, meghallják a szomszédok.
De a szívem már repesett örömében: szeret, szeret.
- Tudod - folytattam most már bizalomtelin -, amikor reggelenként elmész itthonról, szörnyű félelem fog el: hátha nem látlak soha többé. És várlak, számolom a perceket estig. De te nem sietsz hozzám. Valahol üldögélsz a cimboráiddal. És én várlak. Egész idő alatt várlak: hát nem tudod ezt megérteni?
- Kicsikém, én férfi vagyok. Egy ideig te mindent kiszorítottál az életemből. Most visszatértem a dolgaimhoz, a barátaimhoz. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek.
„Nem szeret. Persze, hogy nem szeret" - gondoltam bánatosan.
És megint hallom a hangod: „Sietek hozzád. Tudod, észrevettem, hogy a ház közelében már nem is megyek, hanem futok. Te meg azt mondod: nem szeretsz. Butuskám."
„Szeret. Persze, hogy szeret" - lélegeztem fel.
És ekkor hirtelen észrevettem, hogy a szobában már egész világos van. Olyan áttetszőén világos. Reggel lett. Összetörten, kialvatlanul elmentél dolgozni. És az arcod olyan duzzadt és öreg lett.
Sokat álmodoztunk a jövőnkről. „Ha lakást kapok - mondtad -, rákényszerítlek, hogy minden reggel tornázz és dörzsöld végig magad hideg vízzel. (Gyakran megfáztam, meg akartál edzeni.) Olyan mulatságos lakásavatót rendezünk: egy láda vodkával, és egy darab bútor sem lesz. Újságot terítek majd a földre. Vedd tudomásul, háztartással is kell majd foglalkoznod. (Mintha most látnád először, úgy néztél körül barátságtalan, kedély-telén, véletlenül összekerült holmikkal berendezett szobánkban.) Ha ugyanilyen lomtár lesz, mint ez, a házba se akaródzik belépnem."
- Tehát te a kényelem kedvéért jössz csak haza? A holt tárgyakért és nem az eleven emberekért? - Úgy tettem, mint aki megbántódott. - Nekem ez teljesen mindegy (valójában észre se vettem a tárgyakat). Én úgy érzem, hogy ez a szoba a legszebb a világon.
- Tudod, nekem is - vallottad be.
...Később, sok évvel később, amikor majd taxival elhaladsz e ház előtt, hirtelen kinézel az ablakán és a feleséged majd elégedetlenül megkérdezi: „Mit látsz?" Azt feleled majd: „Semmit, csak úgy nézelődöm." És hátrafordulsz, hogy az autó hátsó üvegén át még egyszer meglásd ezt az öreg, egyemeletes, csodával határos módon megmaradt házat.
Sok évvel később azt gondoltam: öregkoromban eljövök ide. Becsöngetek az ajtón. Ha kinyitják, megkérem: engedjék megnézni ezt a szobát. Egy percre csak. Valamikor itt laktam. Belépek. Meglátom ezeket a falakat. Csak a tapéta lesz majd más. Ugyanazok a templomszerűen magas ablakok. Csak a szoba hangulata lesz más.
Visszatérni ifjúságunk színhelyére... Vajon lehetséges ez? Vagy túlságosan sok szomorúságot rejt magában? Addigra minden bizonnyal lebontják ezt a házat.
Gyakran gondoltam arra: mi választ el bennünket? A szülők? Hiszen külön lakunk. A nézetkülönbségek? Hiszen olyan sok mindenben egyformán gondolkodunk. Még a szakmánk is egy és ugyanaz. Hát akkor mégis mi?
Emlékszem, a területről jöttél haza, porosán, szakállasán, elgyötört, beesett arccal, de hévvel, boldog izgalommal telin. És a köpenyed, amit csak úgy ledobtál a székre, kiduzzadt, mintha szél dagasztaná.
- Hogy én hányféle úton-módon jutottam haza - mesélted izgatottan. - Kétszemélyes kis repülőgépen, egy „kukoricacsőszön", de még traktoron is. És micsoda emberek élnek ott! Egyik agronómusról akár poémát lehetne írni. Micsoda élete van annak az embernek! Elhatároztam, hogy fizetés nélküli szabadságot veszek ki. Vagy három hétre. írok az anyagból egy kisregényt. Dokumentumregény lesz. Aztán filmforgatókönyvet csinálok belőle. Holnap ötkor felkelek, azonnal nekiülök az írásnak.
Ötkor csengett az ébresztőóra. Felugrottál és fél hatra állítottad az ébresztést. Aztán fél hatkor fél hétre. Majd fél hétkor hétre. Akkor meg már munkába kellett menned. Másnap ugyanúgy megismétlődött minden.
- Te akadályozol a munkában - mondtad nekem. - Szeretlek, és nem tudok dolgozni, ha itt vagy mellettem.
- No jól van. Akkor elmegyek - egyeztem bele a dologba. És hazamentem a városon kívüli településre.
De amikor újból eljöttem, az asztalon nedves pálinkáspoharakat és lerágott heringszálkákat találtam.
- Tudod - kezdted a magyarázkodást -, alighogy leültem a munkához, úgy éreztem, menni is fog, egyszer csak hallom, csengetnek. Ezer éve nem láttuk egymást ezzel a barátommal. Te vagy az oka mindennek. Nem kellett volna magamra hagynod.
- Figyelj ide - kezdtem tehetetlenül. - Hiszen olyan érdekesen beszéltél ezekről az emberekről. Meg aztán, lehetséges lenne, hogy téged nem nyomaszt az el nem végzett munka? Én nem tudok megnyugodni addig, amíg ki nem írok magamból mindent. ..
- Oh, ez a női kötelességérzet - felelted rá lekezelőn.
De a nézeteltérések nem értek véget. Elmúlt az örömteli felfokozottság érzése. Nyomasztó feszültség lépett a helyébe. Valami kiutat keresett, könnyekben és szemrehányásokban tört belőlem a felszínre. Néha úgy éreztem, hogy szándékosan provokálod a vitákat, keresed a lehetőséget, hogy megszabadulj tőlem.
- Meglátod, a barátaid rossz útra visznek. Az lesz a vége, hogy ott pusztulsz egy kerítés tövében - mondogattam szemrehányón.
- Hát ha én ilyen vagyok, akkor hagyj itt engem! - kiáltottad és felkaptad a kabátod, hogy elrohanj. Elálltam az utadat. Bizonyára sajnálatra méltó lehettem ebben a percben. És te nem tudsz szeretni olyat, aki sajnálatra méltó. Neked szépség, ihletettség, könnyedség kellett. Te nem bánatodban ittál. Hanem azért, hogy a világ ünnepi fényben ragyogjon, színes, csillogó legyen.
Egy alkalommal az élelmiszeráruházban te az egyik sorban álltál, én pedig a másikban. Hamarabb szabadultam és odamentem hozzád. És ekkor hirtelen az ismerős, szürke, posztókabátos hátad olyan idegen lett a számomra. Mintha az elidegenedés hűvössége venne körül. Félrehúzódtam és néztem, ahogy ott állsz elveszetten az üzlet közepén, magadhoz szorítva a csomagokat és rövidlátón hunyorogva keresel engem.
Gyötrődtem. Hazaköltöztem, akkor utánam futottál. Halálba gyötört a kétség: telefonáljak, vagy ne telefonáljak? Ha mégis telefonálnék, akkor mikor: ma, vagy bírjak ki még egy napot? És milyen hangon beszéljek veled? Hűvösen vagy barátságosan, mintha mi sem történt volna?
És elérkezett a nap, amikor úgy éreztem, hogy nélküled jobb lenne nekem, mint veled. Ekkor elmentem. És te nem hívtál vissza.
(Folytatjuk)
Fordította: NIKODÉMUSZ ELLI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése