VASZILIJ SUKSIN
Dolgozni kell
Szpasz Popov interjúja
Szpasz Popov — bolgár újságíró, a Gorkij Világirodalmi Intézet hallgatója — „A hazáért harcoltak" filmváltozatának forgatása idején ellátogatott a Don mellé, itt találkozott Vaszilij Suksinnal, és interjút készített vele a Narodna Kultúra című bolgár újság számára.
Vaszilij Makarovics Suksin a Szovjet Irodalom számára is dolgozott, egyes elbeszélései ebben a folyóiratban jelentek meg. Olvasóink bizonyára érdeklődéssel fogadják ezt az interjút; ez volt az utolsó, amely Suksinnal készült. A sokoldalú filmes művészként is erőteljes tehetségű író nem sokra rá befejezte földi pályafutását...
*
 |
| Az A hazáért harcoltak c. film DVD-borítója Balra, előtérben: Suksin mint Lopahin |
Vjosenszkajából szárnyashajón a kletszkiji járásba indultam, ahol a MOSZFILM-esek a filmet forgatták.
Suksinnal már odaérkezésem napján megismerkedtem. Azt mondta, keményen dolgozik új mesedarabján, amelyet a Leningrádi Drámai Színház és a Sztanyiszlavszkij Színház számára ír, de hajlandó beszélgetni velem. Három nap múlva sor került erre a beszélgetésre. 1974. július 16-án, reggel 9 órakor...
— Mondja el, kérem, milyen benyomást tett önre a találkozás Solohovval?
— Felfedezés volt számomra. Solohovot eddig csak aszerint képzeltem el, amit különböző emberek — színészek és írók — meséltek róla, amit klubokban, társaságban, vendégségben hallottam. Ez pedig leegyszerűsítette őt, vagy, jobban mondva, pontatlan elképzelést alakított ki bennem. Milyennek láttam az első találkozásnál? Nagyon okos, bölcs, közvetlen embernek. Számomra Solohov: a krónikás megtestesítője. Ismerek néhány középszerű írót, és ez elősegítette azt, hogy leegyszerűsített elképzelés alakuljon ki bennem Solohovról. Ezektől az íróktól én a hiú sürgés-forgást tanultam meg az életben. Solohov azonban helyre rakott. Megértette velem — nem szavakkal, hanem jelenlétével Vjosenszkajában meg az irodalomban —, hogy nem szabad sietni, rekordokat hajhászni a művészetben, hogy csöndet és nyugalmat kell keresni, ahol az ember mélyen átgondolhatja a nép sorsát. A mindennapos sürgés-forgás, az a törekvés, hogy az ember a múlékony pillanatot ragadja meg és tükrözze vissza — eléggé erősen összekuszált. Solohov a maga valóságos földi világában, az irodalom fáradhatatlan munkásának tárgyilagos, természetes, igaz világában tárult fel előttem. Újólag meggyőződtem róla, hogy olyasmivel foglalkozom, ami nem az én dolgom. Most fontolóra kell vennem, hogy gyökeresen megváltoztatom az életemet. Valaminek bizonyara búcsút kell mondanom — vagy a filmnek, vagy a színháznak, vagy a színészi pályának. De talán a moszkvai lakásnak is... Hiú sürgés-forgás! Az ember igyekszik mindenből egy keveset megragadni — ez vezérelt engem. Ez a sürgés-forgás sok embert tönkretesz. Ha irodalommal foglalkozol — akkor búcsúzz el a filmtől. Sok minden egyelőre homályos előttem. De az, hogy a film és a próza zavarja egymást, árt az alkotói stílusnak — ebben bizonyos vagyok. Ha irodalommal foglalkozol, akkor egész életedet teljesen rendeld alá neki. Az irodalom nyugalmat és elmélyültséget követel, annak az életnek a tanulmányozását és megismerését, amelyben élünk. Nekem annyi könyvem jelent meg, ahányat írtam. Az íróasztalfiókomban nem hever semmi. Komoly írónak pedig mindig van valamije, amin dolgozik, gondolkodik, amit csiszol. Most látom, hogy jóformán semmit sem alkottam. Mélyen, nagyon mélyen be kell hatolni az életbe és megérteni. Mi pedig a változatosságot, a hasznot keressük, mennyi mindenre pazaroljuk energiánkat, s azt gondoljuk, hogy a művészetért élünk. Pedig mindez: hiú sürgés-forgás.
Egy író filmet rendez! Hiszen ez megalkuvás az írói munkával! A film technikája korlátok közé szorítja az írót, akadályozza abban, hogy átfogóan gondolkodjék. A jövő technikája talán felszabadít majd bennünket? Aligha! Számomra ez súlyos nehézség. Most az a kérdés áll előttem, mit válasszak: a filmet vagy az irodalmat? Már tanítómesterem, Romm megmondta: „A művészet mélységes szenvedélyt követel. Ha valaki egyszer kapcsolatba került a filmmel — akkor egész életét neki kell áldoznia. Maga pedig azonkívül még irodalommal is foglalkozik. Választania kell: film vagy irodalom." Figyelmeztetett, hogy később nehezebb lesz választanom.
A filmnek sokmilliós közönsége van, ez pedig az író vágyálma. A film — múlékony művészet, az irodalom — örök művészet. Választani kell. Számomra ez nagy gond. Rendező legyek vagy író? Ezért a korábbi határozatlanságomért bűnhődnöm kell. És még nem tudom — mivel...
A film csábító foglalkozás. De telnek-múlnak az évek, és az új technika mindent elseper a mozivászonról. A solohovi próza azonban keményen tartja magát, ehhez nem férhet szó. Tartja magát és él, s a film körülötte forog. Hányszor filmesítettek meg Solohovot, uramisten! Solohov azonban csak egy van. Prózája filmszerű, és sikere van a moziban — megannyi új csábítás a filmszínész számára. Mint színész, elmondhatom : szavai feszültségtől lüktetnek, s teljes odaadást igényelnek, az embernek óriási gyönyörűsége telik az ő igazságában. A hazáért harcoltak című regény nincs befejezve, azt forgatjuk, ami megvan, és izgatottan találgatjuk, mi lehet még az íróasztalfiókban. Általában Solohov prózájával könnyű dolgozni. Nem, ez így nem pontos. Az embernek nagy gyönyörűséget, nagy alkotói örömet szerez. Igazság, valóság van benne, tehetséges mű. Solohov a háborút a nép háborújaként fogta fel.
Már az is, amit ebből a regényből ismerünk, nagy és érdekes alkotásra vall. Hősöm, Lopahin — bányász, ízig-vérig népi jellem. Nem tudom, hogyan alakítom majd — de élő ember. A fronton találkozik egy asszonnyal. Felébred benne a férfivágy. Meg akarja hódítani. Egyszerűen, ravaszkodás nélkül. Ez az élet igazsága. Nem sematikus. Én torkig vagyok a sémákkal. A művészetnek és az irodalomnak az életből kell problémákat merítenie, ez pedig öröm a művész számára a filmben.
Semmit sem változtatunk meg Solohovban. Sem Bondarcsuk, sem én. Adja isten, hogy megbirkózzunk vele! Ez nagy irodalom, és nagy őszinteséget igényel. A solohovi mű önálló és erőteljes csengést kap a mozivásznon. Érzem, igyekszem élethűen játszani, gondolkodom Lopahin megformálásán, elnézem, hogyan alakítják szerepüket mások, és úgy vélem, jó film lesz belőle. A nézőnek kell majd ítéletet mondania.
— Szergej Geraszimov „Csendes Don"-ját és Szergej Bondarcsuk „Emberi sors"-át Solohov művei legjobb filmváltozatának nevezte. Ön színész és rendező, mit mond Szergej Bondarcsukról, a rendezőről és a színészről?
— Kiváló rendező, kiváló színész. Hivatásos színész, aki széles skálájú rendező lett. Magas szakmai színvonalon veti fel és a maga módján oldja meg a bonyolult problémákat. Bondarcsuk okos rendező, pontosan választja ki színészeit, ez pedig már a forgatókönyv értelmezése, ez már döntés. Bondarcsuk tapintatos rendező, sohasem kényszeríti rá másra a maga szerepfelfogását. Mivel gazdag munkatapasztalatokat szerzett a film terén, figyelmet tanúsít a színészi játék iránt. Bizonyos helyzetekben támogatja a színésznek azt a törekvését, hogy teljesen szabadon akarja megformálni a szerepét. A forgatás színhelyén sajátos mikroklímát hoz létre, és bevezeti ebbe a színészt. És e klímán belül a színészek önálló alkotók, akik felszabadultak az ö gyámkodása alól. Tiszteli alkotó munkájukat. Ez nagyon kifinomult művészet a művészetben.
— Úgy gondolja, hogy „A hazáért harcoltak" katonafilmnek nevezhető?
— Tudja isten! Ha majd befejezzük, döntsék el a nézők... Egyvalami világos: ezt a filmet szigorúan, igényesen fogják megbírálni. Felelősségünk általában igen nagy, amilyen nagy a filmünk iránt tanúsított érdeklődés is... Nem gondolom, hogy a háborús téma terén már sok sikert arattak. Maga a téma ilyen: mélyenszántó, óriási, egyhamar ki sem meríthető. Fontos, hogy lelkiismeretesen fogjuk fel a saját munkánkat — aztán majd elválik.
Ez a film a szó jó értelmében vett katonafilm. Közel áll a Vaszilij Tyorkinhoz, alapja: a népi jellemek. És mi, színészek, bátran, őszintén hallathatjuk szavunkat arról az időről. De más dolog a bátorság, más az, hogy mire képes az ember, megint más az, hogy mi lesz belőle, és végül az is más — hogyan értékeli majd a néző a filmet. S ezért a rendező igyekszik minden lehetőt elkövetni. A rendezőtől sok függ. Elsősorban, hogy megbirkózik-e a rendezői sablonokkal. Ha a sablonok rabja, és a problémák megoldásában meg van kötve a keze — akkor ennek következtében sablonos megoldást kapunk. A filmnél gondolkodni kell. A népi hőstettről, a népi jellemről kell gondolkodni. Embereink úgy indultak hősi vállalkozásra, hogy jól ismerték népük tragikus helyzetét. Bondarcsuk is közöttük volt. Megjárta a háborút, és igyekszik elmondani róla az igazságot.
— De Bondarcsuk, a színész nem zavarja Bondarcsukot, a rendezőt?
— Amikor Bondarcsuk színészek között van, akkor ő is színész. Ha elkezdődik a felvétel — mindent rendezői szemmel lát. Az egyik nem zavarja a másikat. Ellenkezőleg, segíti.
— Ön prózát ír, forgatókönyvvé alakítja át, színészként játszik benne. Hogyan változik eközben a prózája ?
— Ez nagyon kényes és bonyolult munka. Nálam ez a magam módján történik, másoknál bizonyára másként. A prózáról a filmre való áttérés — visszafordíthatatlan folyamat. Filmből nem lehet prózát csinálni. Próbáljon meg Chaplin filmjeiből novellát csinálni. Az eredmény nevetséges lesz. A film vizuális. A természete másféle. Solohov regényének minden szavát nem lehet de nem is szükséges a mozivászonra átültetni. A regényt egy hétig olvassák, a filmet két óráig nézik. A film: a próza sűrített változata. A film másként figyeli az életet, mint az irodalom. Ábrázoló eszközökben pedig a film és a próza egyaránt gazdag. Amikor filmbe fogok, megfeledkezem a prózáról, a motor magától bekapcsolódik. Gyakran még csak nem is olvasom a forgatókönyvet, s nem ügyelek a szöveg pontos betartására. A cselekmény vezérel. A papírra vetett szöveg csupán támpontul szolgál. A fejemben megmaradt valami a forgatókönyvből — és én beérem ezzel. Hiszen az ember minden gondolatát úgysem tudja soha feljegyezni. Meghagyom azt a lehetőséget, hogy végleg a forgatás színhelyén döntsék — az operatőrrel és a rendezővel együtt. Mégpedig a forgatókönyv szellemével összhangban. Én minden tekintetben a szubjektív megközelítés híve vagyok. Voltak olyan esetek, amikor átírtam a forgatókönyvet, mert a forgatás színhelyén eltávolodtam tőle. így történt ez a Volt egy ilyen legény forgatókönyvével.
Nem törődöm vele, hogy forgatás közben csorbítatlanul megmaradjon a téma — hiszen az bennem él.
De el sem vetem. A téma anyagot, célt hordoz, a többi pedig... A film az életet kutatja. Ez pedig kész témából nem meríthető. Én ezért változtatásokat iktatok bele, a film törvényeivel és a dolgok logikájával összhangban. Én hiszek az élet igaz ábrázolásában, s ilyen ábrázolásra törekszem, amikor a filmeimet forgatom.
— Hát a klasszikusok? Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Csehov — belőlük mi marad?
— Ha Dosztojevszkijt valaki a saját szavaival mondja el — akkor ebből semmi sem lesz. A rendező kezébe veszi a témát, s azután az kicsúszik a kezéből... A téma alkalmat ad a rendezőnek a beszélgetésre, aztán pedig ő megfeledkezik róla. .. Pedig törődni kell a témával, félni kell tőle. A rendező meg a témán kívül hajszolja az igazságot, s eközben elfelejti, hogy éppen a téma adott neki alkalmat arra, hogy az igazságról beszélhessen...
— A prózai műben a legfontosabb: a nyelv. De a filmben mi történik vele ?
— Ördög vigye, hát nagy különbség van! Ez nehéz kérdés. Félek beszélni róla. A rendezőt, akárcsak az írót, az irányítja, hogy milyen hatással lesz a nézőre. De más dolog könyvet olvasni, más dolog színielőadást nézni, és megint más filmet nézni. A színházban a néző — az abban a pillanatban végbemenő cselekvés tanúja, a könyvnél és a filmnél pedig az olvasó és a néző elhiszi, hogy pontosan van leírva benne az, ami történik. Manapság a színházunk érdekesebb, mint a filmünk. A színház előrelépett, és olyan kérdéseket vet fel, amelyeknek megoldásától a film még messze van.
— Eddig a rendező, színész és forgatókönyvíró válaszolt a kérdéseimre. De talán Suksint, az írót is bekapcsoljuk beszélgetésünkbe? Ide, a Don partjára, a színész jött el. De hol van most Suksin, az író?
— Igen, igen... Leginkább ez a kérdés nyugtalanít: hol van Suksin, az író? Hiszen végeredményben az író a legfontosabb számomra. Nem tudom megtagadni. Nem tudom abbahagyni az írást. Különösen azután, hogy találkoztam Solohovval. Életfelfogása rám is átragadt. Ez a bölcs itt él Vjosenszkajában. Távol minden hiú sürgés-forgástól... A mi hétköznapjaink azzal telnek, hogy igyekszünk semmit el nem szalasztani. Este pedig, amikor az ember elgondolkodik azon, mi történt aznap, s meg akarja érteni, milyen nyomot hagyott maga után, kiderül — hogy semmit. Az élet továbbment. Újabb nap suhant el mellette. Mi elmegyünk az élet lényege mellett, nem tudunk nyugodtan gondolkodni és dolgozni. Ez nem az én felfedezésem, már az ókoriak is rájöttek. Solohov élete bezzeg távol van a hiú sürgés-forgástól. Ez a legfontosabb, amit a házából magammal vittem. Dolgozni kell! És fel kell hagyni a sürgés-forgással... a filmmel, a darabokkal, a színészséggel, a forgatókönyvírással stb. Ha tíz elbeszéléssel többet írok — akkor életre szóló tőkém marad... De nem elég megírni — fontos az a mesterségbeli tudás is, ahogyan megírom majd. Solohov: bölcs. Elbűvölő ember. Kiderült, hogy jobban ismer engem, mint én őt...
... Vologdában él Vaszilij Belov. Neki egyetlen olyan napja sincs, amikor ne ejtene dús írói zsákmányt. Én pedig eltékozlom az életemet, az élet meg elsuhan mellettem... Nem, többé nem tékozlom el! Ezt Solohovtól távozóban határoztam el, és nem szándékozom megtagadni ezt a döntést.
— Önt bizonyára izgatják az irodalmi munka műhelykérdései. Mit mondhat a saját alkotói laboratóriumáról?
— Ez titokzatos világ. Nem akarok az irodalmi műhelyről és a számomra kedves művészekről beszélni. Mélyen belesüppednék az elfogult értékelésekbe, ez pedig nem lenne tisztességes dolog, mert nincs jogom arra, hogy ezeket az értékeléseket rákényszerítsem másokra... Néha a jó író is összehordhat olyasmit a maga irodalmi műhelyéről, hogy később, amikor észretér, maga is sajnálja, hogy ezt mondta. Én félek az ilyesféle vallomásoktól az író egyéni munkájáról, belső világáról az alkotó folyamat közben...
Az élet sűrűjéből kerültem az irodalmi és a művészi pályára. Úgy érkeztem faluról a fővárosba, hogy a világra vonatkozó ismereteimben jókora hézagok voltak, s az irodalmat és a művészetet állandóan úgy fogadtam, mint az emberi szellem varázslatát. A művészeket bölcseknek, más világból való embereknek tartottam. És egyszerre csak magam is közéjük kerültem...
Az én életemnek másféle, hétköznapi, közönséges arca volt, úgy véltem, hogy távol állok a művészek világától. De kit érdekel ez? Olvassák el az emberek azt, amit az író írt. Nem tisztelem a szubjektív írói szellem kinyilatkoztatásait... Azért tisztelem az írói hivatást, mert valamilyen titok van benne, azért, mert az ember valamit titkosat, a szellem valamiféle talányát, rejtélyét őrzi mások elől...
De hát nincs időm ilyesféle bölcselkedésre. Sok mindent elmulasztottam az életben, és csak most eszmélek rá. Majdnem tizenöt évig filmeztem... Rendezetlen életem akadályozott az alkotómunkában, ide-oda kapkodtam, sok erőt fecséreltem fölöslegesre, és most kímélnem kell az erőmet. Három-négy könyvet és két filmet alkottam: a Tereferét meg A vörös kányafát... És ezért most így döntök: vége a filmezésnek! Vége mindannak, ami akadályoz az írásban!
— Közölhetem mindezt?
— Hát persze! Azért vállalkoztam erre a beszélgetésre, hogy ne zárkózzam be önmagámba, hogy valami kötelezettségem legyen a társadalommal szemben és felelősségem a jövővel szemben...
Nem, ezután semmilyen megalkuvásra nem leszek hajlandó! Vége a hiú sürgés-forgásnak! Kettesben maradok egy csomó, egymásra rakott tiszta papírlappal. Egy nagy regény és néhány elbeszéléskötet vár reám...
GELLÉRT GYÖRGY fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom 1980/5. sz., 174-177. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése