Tél
... platánjainkkal hóvihar kaszált,
jégvirág cifrázta az üveget,
este elsőnek bújt ágyba anyánk,
hogy megmelegítse a helyemet.
Elsőnek kelt is, a csöndes szobát
fölverte nyírfaseprűje, meleg
kell a gyerekeknek, forralt teát,
— ebéd kell... kell valamit ennetek...
És meghalt dolgos és erős anyám,
és nem tudtam, hogyan lesz ezután.
Nem fésül gyapjút a gerebenen,
a hóra tiszta friss havat terít,
korán meghalt, talán, hogy énnekem
megmelegítse előre a sírt...
MEZEY KATALIN fordítása
Beérik egyszer minden
Csupán konoksággal,
Csupán gyürkőzéssel,
Csupán ha puskával hősködsz,
El nem érheted,
Ácsingózz bár a királyok kincsére...
De beérik egyszer minden, ne félj,
Ha az idő parancsa szárnyal:
Legyen a gyümölcs gömbölyödő,
Legyen fénylő a gondolat,
Legyen az idő az ember
Utolérhető reménye!
HATVANI DÁNIEL fordítása
Méh
Te — világ lelke,
sürgő gondolat,
mindig a természetet kutató;
gond-röptű! járd be telt kaptárodat,
fényszikrás életedhez ez való.
Ha sorsod láttán
fölbugyog szavam,
tudom, hogy hány igét kereshetek,
s talán igéimnek több súlya van —
mert nem csak méz-várók az emberek.
Tengerparton
Tengerpart nedves homokjára tévedt
szemem kisgyermek lába nyomát látta
s letűnt évmilliók bomlottak ki bennem:
arra a percre gondoltam, mikor az élet
első hajnala virradt a világra.
Egyedül álltam. Hullámzott egyre még
felém a csönd, megtört a szivemen.
Láttam a teremtés első reggelét,
pedig csak egy kisgyermek lábnyoma
szökött a szemembe — más semmi sem.
KÉPES GÉZA fordításai
Találkozás
A tél hó-vállát tartja az ablak,
Árnyként hever a férfi kabátja,
Százszor fakad árja a szavaknak,
Múlt, jelen, való összekuszálva.
Nézi az asszony, száján mosoly van,
Ruhája ráncát végigsimítja,
Rejtett öröme félig fellobban,
Másik fele marad az ő titka.
Beszél, mesél a férfi, csak ketten
Értik e szót, nem értheti más meg,
Szól, mint rég, mind szenvedélyesebben,
Őszintesége égő, mint a friss seb.
Őszinte a mindenséggel szemben,
Felvett pózai mind lehullanak.
Szembenéz az éjjel, rezzenetlen,
S mint élőket, nézi a tárgyakat.
És a tárgyak tetszhalott csoportja
Titkát és törvényét most kitárja,
Csábítás áldozata lesz sorra
Lényük, mit óvtak önmagukba zárva.
Ők fekszenek. Párnájuk szegélye
Mentén madárként óra szendereg.
Az ablak mellével feszül a szélnek.
Visszaver mindent a tükör-üveg.
Madárszárny, evező, lebocsátva
A nő keze, úgy alácsüggedett.
Templomként fedi őket szobája,
Félhomály tölt be minden szögletet.
Hadd legyen így. Agyuk hadd pihenjen
Egy éjen át, oly hamar vége lesz.
Nem látták: perc perc után jár csendben,
S válásuk jele az óra-verte nesz.
Hogy az öröm idői lejárnak,
S hajszálon hintái maga az öröm.
Bú sarkára hág a gond, a bánat,
S más ország van egy másik délkörön.
Köztük rét, szögesdrót, határcövek,
Távol, s a szemnek is határa van...
De van szív is, mely csak egyért remeg,
S van hűség, bizalom, határtalan.
Ezért a világ hordalékait
Viszi a víz, tétován hömpölyög.
Az éj az ablakhoz ágaskodik,
Mint lábujjhegyen leskelő kölyök.
GYÖRE IMRE fordítása
Ötkopejkás eső
De kövér, fönnakadt cseppek
Az éjszaka megázott hárs
Válláról még cseperegnek.
Mint folyékony gyógyszerektől,
Oszlik bennem a fájdalom;
Kifeszített tenyeremből
A hívogató vágy dalol.
Nyugalom ül az arcomon,
S kinyújtott kezekkel állok,
Csak bent feszit az izgalom,
Hogy hullnak az orvosságok.
Tekintetem magasban jár,
Duzzadó rügyeket lesve...
Mikor egy jószivü megáll,
S aprópénzt ejt tenyerembe.
A fém, mint orv hideg zuhany,
Megrázott, s magamhoz tértem...
Úgy látszik, ennyi ára van,
Ha az ember messze réved.
ACZÉL GÉZA fordítása
Öregkoromban
Öregkoromban, ha megérhetem,
nyilván magam is verssé változom,
napról napra új életté terem,
mit gondolt gyermek- és ifjúkorom.
S ha évek súlya még le nem tarol,
s ha nem túl éles a halál-kasza:
kürtöm megint fölharsan és dalol,
szebben, mint ifjúkoromban valaha.
Míg végzetem rám nem parancsol: állj!
s míg szörny-erőre nem bízom magam:
a serdülő-idő zuhatagán
és mennykövén száguldok boldogan.
Szétpillogatni nem lesz már időm,
sarjút aratni mégis eljövök,
és látva engem, megremeg a tőn
virágom, elhervadtan is örök.
Öregkorunkban, ha megérhetem,
régi eszmék élednek ifjulón,
és én, mint ez a szép nap, derűsen,
nyilván magam is verssé változom.
WEÖRES SÁNDOR fordítása
1941 özvegyasszonyai
Asszonyok gabonát szárítottak,
és enyhült gondja a kínoknak,
bikák üvöltése nyomta válluk,
violaszín alkony hullott rájuk.
És mégis szárították a gabonát
sok fullasztó éjen s napon át.
Amikor sós könnyük az arcukat marta,
s a föld előtt borultak arcra.
Fájdalmasan siratták az asszonyok
férjüket, testvérüket,- fiaikat,
de győzve fájdalmukon, egész napon át
elszántan őrizték a gabonát.
Lepték szemeiket könnyekből ködök,
bánatuk végtelenné sűrűsödött,
szemeiket függöny vonta be,
fel-felfoszlott a bánat köde,
madarak kapkodták a szemeket,
keservesen éheztek a gyerekek.
Az asszonyok vesztesége oly nagy volt,
gerincük a bánattól meghajolt.
Az egész ibolyaszín levegőt
mint koporsót, vállukon hordták ők.
Falujuk egy forró könnycsepp volt,
ahol ők szárították a magot.
... Hőség úszott. Gyakorlott kezük járt,
szárították a mezőn a gabonát.
Az eddigi bánatot feledték,
nem volt, csak az élet: a kötelesség.
Hevült a nap. Kitikkadtak. A tárgyak
elhagytak minden fájdalmas árnyat.
Már csak önnön bánatuk árnya
borul a gabonára.
BEDE ANNA fordítása
Ami az erdőben hever
Alkonyi erdőn
fenséges tölgyfát
az erdész kivágott,
s ahogy a lejtőn
fönnakadott, hát
lenyesett minden ágot.
Tavaszi zöldek...
A völgy, s a domb nagy
sárga-vörös szárnyra kap.
A dacos tölgy meg
hiányzik annak,
aki arra elhalad.
Nézi szikáron
a tölgy halálát
az erdő könyörtelen.
Búsan csodálom
a fák királyát:
mint ócska tuskó, ott hever.
JÁNOSY ISTVÁN fordítása
Hangok
Hangokkal telítve a természet,
Hegyek, völgyek, puszták, tengerek,
A csend-lakatra zárt mindenséget
Hangok bűvös kulcsa nyitja meg.
Társaink a hangok, köztünk járnak,
Laknak vélünk egy udvart, szobát,
Szívhatnék bár — érzek furcsa vágyat —
Hangokat friss levegő gyanánt.
Sodródtam a hangok áramában
Át e zajló, széles életen,
S enhangommal váll váll mellett álltam,
Mintha volna édes gyermekem.
Ismerek sokféle hangot: egyik
Mintha volna csöndes zug, sötét,
Másiktól a mennyek boltja nyílik,
S csillaga tekintetemben ég.
Némely hang ellobban, s pernye gyásza
Száll utána — minden elveszett,
Másik: puskagolyó sivítása,
Mely jajongva üt belénk sebet.
Azt a hangot keresem, mi lelkem
Szüret-ragyogással tölti meg,
A hangot, melynél még soha szebben
Nem mondatott: ég, föld, emberek.
BAKA ISTVÁN fordítása
Föld
Eföld - bárhogy! -
A legdrágább nekem...
Mézét s mérgét
Iszom, örök ajándék.
De mintha jövendő
Napokra látnék: Nyers anyag forr,
Új alaksejtelem.
Isten látja...! szeretem
E hazát.
De úgy nézek
A hegy-völgyes vidékre
S a távolba,
Mint Isten
Szeme nézte
Teremtendő
Remeke anyagát.
TANDORI DEZSŐ fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése