Dosztojevszkij különszám (5)

LEONYID GROSSZMAN
A Jámbor teremtés műhelytörténetéhez


Leonyid Grosszman (1888 —1965): neves szovjet irodalomtörténész. Tudományos érdeklődésének középpontjában Dosztojevszkij munkássága állt. Dosztojevszkij műveinek tizedik kötetében (az 1958-as kiadásban) Leonyid Grosszman írta a jegyzeteket. Innen vettük át a Jámbor teremtésről írt sorait.

Fajaberg illusztrációja A félkegyelmű-höz

Az elbeszélést „Az író naplója" (az író saját kiadású lapja) 1876. novemberi füzete közölte, majd 1877-ben két alkalommal megjelent a Russzkij Szbornyikban (a Grazsdanyin című folyóirat mellékletében). A Russzkij Szbornyik második kiadásában a szöveg javított változata olvasható, a javítások jellemzők Dosztojevszkij műveinek újabb kiadásaira (ismétlődő szavak, kicsinyítő képzők törlése). Dosztojevszkij ezen kívül több stiláris javítást is végzett. A Russzkij Szbornyik mindkét kiadásában elmaradt „Az író előszava" is...


1876. október elején a pétervári újságok az alábbi hírt közölték: „Tegnap, szeptember 30-án déli tizenkét órakor a Galernaja utca 20. szám alatti ötemeletes Ovszjannyikov-ház padlásszobájának ablakából levetette magát Marija Boriszova varrónő, aki Moszkvából érkezett. Itt nem voltak rokonai, napszámban dolgozott, és az utóbbi időben gyakran panaszkodott, hogy munkáját rosszul fizetik, Moszkvából hozott pénze pedig fogytán van. Szeptember 30-án reggel fejfájásra panaszkodott, majd leült, hogy megigya a teáját, és alighogy a piacra induló háziasszonya leért a lépcsőn, üvegcserepek hullottak az udvarra, majd lezuhant Boriszova is. A szemközti szárnyépület lakói látták, hogy Boriszova kivert két ablaktáblát a keretből, és lábbal előre kimászott a tetőre, keresztet vetett, és szentképpel a kezében a mélybe vetette magát. A szentkép a Szűzanyát ábrázolta, szülei adták neki áldásuk jeléül. Boriszovát eszméletlen állapotban kórházba vitték, és ott néhány perc múlva meghalt."


Dosztojevszkijt megrendítette az újsághír, ezt rögtön meg is írta „Az író naplója" október: füzetében:


„Egy hónappal ezelőtt minden pétervári újságban megjelent néhány apró betűs, kurta sorocska, egy pétervári öngyilkosságról: egy szegény sorsú, fiatal varrólányka levetette magát egy harmadik emeleti ablakból, mert nem jutott munkához, hogy megkeresse a mindennapi kenyerét. S hozzátették, hogy míg levetette magát, és az utcára zuhant, egy szentképet szorongatott a kezében. Ez a szentkép a kézben különös és mindeddig példátlan jelenség az öngyilkosok krónikájában! Ez valami szelíd, megbékélt öngyilkosság. Mi több, úgy látszik, fel sem merült semmiféle zúgolódás vagy szemrehányás: egyszerűen lehetetlenné vált az élet, Isten nem akarta, hogy éljen, imádkozott hát és meghalt. Bizonyos dolgokon, bármi egyszerűnek látszanak is, sokáig ehépelődik az ember, és olyan érzése támad, mintha bűnös lenne bennük. Ez a szelíd, önmagát megsemmisítő teremtés akarva-akaratlan gyötri gondolataimat."


Mint előszavában Dosztojevszkij megírta, a hónap legnagyobb részében, vagyis 1876 novemberében, ezen az elbeszélésen dolgozott. Ezért úgy határozott, hogy a „Naplók" novemberi füzetét az elbeszéléssel tölti ki. A „Jámbor teremtés" kéziratán az „1876. november 19-e" dátum olvasható, ez valószínűleg az elbeszélés befejezésének időpontja. „Az író naplója" novemberi füzetének cenzúraengedélye december 1-én kelt; tehát a november huszadika utáni napokban elkészült a kézirat másolása, a nyomdai szedés, és az elbeszélés megjárta a cenzúrahivatalt. Vagyis Dosztojevszkij a „Jámbor teremtés"-en körülbelül három hétig dolgozott, és semmiképpen sem tovább egy hónapnál. Ezt az elbeszélést Dosztojevszkij egy régebbi tervére építette föl. Még 1869-ben papírra vetette egy elbeszélés vázlatát; melynek témája Dosztojevszkijnél ritka — egy házaspár családi viszálya és szakítása. A vázlat több motívuma már mintegy előlegezte a „Jámbor teremtés"-t. Idézzük a fontosabbakat.


„Odúlakó típus, aki nem tudja elviselni a féltékenységet. Özvegy, első félesége meghalt. Talált és kiválasztott magának szándékosan egy árva leányt, hogy nyugodtabb legyen az élete. Igazi odúlakó, pofonok az élettől. Megdühódött, mérhetetlen hiúság... Az asszony látja, hogy a férfi müvelt, aztán rájön, hogy nem nagyon, minden csipkelődés (és mindent csipkelődésnek vesz) kihozza a sodrából, képzelődő, gyanakvó. Amint észrevette, hogy az asszony nem akar nevetni, szörnyen örül. Egyszer a színházban, és egyszer a gyűlésen...


...Gyötrődött. Összeveszett a vendéggel, aki foghegyről beszélt vele. A szeretőt az udvari ház ablakán át leste. Kihallgatja a találkát. Pofont kap felesége jelenlétében. Egy időben még igazi szerelem is szövődött közte és a felesége között. De ő összetörte az asszony szívét."


Ebben az eredeti vázlatban más a tragikus kifejlet. De a majdani „Jámbor teremtés" körvonalai már szemmel láthatók.


Ehhez a tervhez kapcsolódnak még további jegyzetek ugyancsak az 1869-es füzetekben... „A vőlegény katonatiszt, aki zálog fejében pénzt ad. Magányosan élő uzsorás, de olyan uzsorás, akiben van poézis." „Felfigyelt Mignonra: elmondták neki az életrajzát Mignon jelenlétében, földbirtokos leánya, nem tartották el, felakasztotta magát, a kötélről vágták le." „A szenvedélyes uzsorás és pénzsóvár ember" felbukkan a hetvenes évek elejének jegyzetfüzeteiben is.


Ahogy ez Dosztojevszkijjel gyakran megesett, az 1869-es tervet sokáig nem dolgozta ki. A terv hét évig hevert érintetlenül. És csak 1876 őszén, a Marja Boriszova öngyilkosságáról közölt újsághír hatására veszi elő az író a jegyzetfüzetet.


Az uzsorás szolgálaton kívüli katonatiszt alakja 1866-ban, nagy szenzációvá dagadt bűntényéhez kapcsolódik: Danyilov, a moszkvai egyetem hallgatója rablás céljából meggyilkolta Popov szolgálaton kívüli kapitányi, aki értéktárgyakat fogadott el zálogba, és Normand nevezetű cselédlányát. Ez az uzsorás Popov kapitány a „Jámbor teremtés" hősének prototípusa foglalkozása és rendfokozata szerint is.


A kritika rokonszenvvel fogadta az elbeszélést, méltatta „Az író naplója" ilyen szépirodalmi füzeteinek előnyét a szokásos publicisztikai füzetekkel szemben. A Moszkovszkoje Obozrenyie 1876. 12. számában azt írta, hogy a „Jámbor teremtés" témája Dosztojevszkij „különleges árnyalatú tehetségéhez tökéletesen illik": „a bonyolult és többnyire tragikus lelkiállapotok e szférájában Dosztojevszkij nagy mester. Az őszinteség, amellyel az öngyilkos nő férje elmondja a történetet, megdöbbentő."


A téma mélységesen drámai. Ez az elbeszélés „egyetlen irodalomban sem maradna észrevétlen, nálunk pedig csak egy havonta megjelenő sürgős tárcát pótol."


Mint Dosztojevszkij az előszóban megjegyzi, Victor Hugó „A halálra ítélt utolsó napja" című remekművében csaknem ugyanezt a módszert alkalmazta: nála egy feltételezett gyorsíró jegyzi a hős belső monológját a tragikus élmény pillanatában. Victor Hugó írását Mihail Dosztojevszkij fordította, és a hatvanas évek elején közölte a Szvetocs című folyóirat (1860—1862). Fjodor Dosztojevszkij, mint a „Jámbor teremtés" előszavából is kitűnik, nagy véleménnyel volt erről a remekműről, amely nyomot hagyott munkásságában is.

S.NYIRŐ JÓZSEF fordítása

A jegyzetfüzetből. 1876-1877


Dosztojevszkij 1876-os jegyzetfüzetében nyomon követhető, hogyan alakult ki a „Jámbor teremtés" című elbeszélés magva. Az írót Két fiatal nő öngyilkossága foglalkoztatja: egy szegény varrónőé, aki szentképpel a kezében ugrott ki az ablakon, illetve Herzen lányáé. Aztán szinte egy csapásra kialakul a mű végső formája, amely 1876 novemberében jelenik meg „Az író naplója" részeként.




Kis elbeszélés. Jámbor teremtés. A megfélemlített (Sic).[Eredetileg ez lett volna az elbeszélés címe.]
Szigorú csodálkozással. — Egy kevéske.[Utalás arra, hogy az öngyilkos nő alig vérzett.] — Mindez növekedni fog (ti. a benyomás a továbbiakban).
Most még itt van, még jó: oda megyek hozzá, és minden tíz percben megnézem, de holnap elviszik, és — hogyan lesz, ha egyedül maradok? Megszoktam, hogy itt ült azelőtt is, a dalocskáját is megszoktam, hát hogy leszek meg nélküle?
Be-behívom Natalját, az sír, hogy ő mondta, hát nem panaszkodott?
Járkálok, járkálok, járkálok, hát hogy leszek meg?
NB. Ezt már a dalocska idején gondoltam, de szinte mellékesen; tudtam, hogy akkor (előbb) elvesztettem (mindörökre) (a revolveres jelenetben). [A mű középponti jelenete.]
Biztos voltam abban, hogy elvesztettem.



Én nem akartam ismeretségeket: szigorúan havonta egyszer színház stb. (nem volt anyja). Volt egy unokanővére — rubel.
Fehér koporsó, virágok (a virágokat én hozattam). Natalja hozta a csokrot.
Jámbor teremtés. Borzasztóan hallgatag lett, és sehová sem kívánt menni. Dalocska. Fiatalság.
Közvetlenül az öngyilkosság előtt nagyon kedvesen beszélt a férjével (sőt egy kissé játékosan is), de röviden.
Homlokát a kezébe támasztva állt, és mintha mosolygott volna (hosszas mosollyal).
Visszautasította a szerelmemet. Megfélemlítettem.
A revolver után, teázás közben, futólag rám tekintett (görcsösen), és egy pillanatra váratlanul, gyorsan elmosolyodott, mintha tévedett volna, és ugyancsak egy pillanat alatt, váratlanul, hidegrázásként, gyors remegés futott végig a testén és az arcán.
Tisztként szolgáltam, zálogház, revolver.
Minden reggel adtam pénzt, szombatonként (nem gyakrabban) tiszta fehérneműt.
Rábírtam, hogy kölcsönöket adjon ki, és írja fel őket, nem nagyon akarta, egy tiszt kezdett hozzánk járni.
Engem megbántottak az emberek (mellesleg: az ezredből a tisztek ítélete alapján léptem ki, mert kitértem egy párbaj elől). Nem akartam sokat összegyűjteni, csak harmincezret, hogy birtokot vásároljak, vagy külföldre utazzak. Egy árvát néztem ki, akit hozzám adnak.
Csatangoltam Pétervárott, kinyújtott kézzel koldultam, menhelyeken háltam. Amikor váratlanul kaptam hatezret, elfogott a tisztességes élet utáni vágy. Hát így lett belőlem kis zsarnok.
Ő nem tudta, hogy zálogházat tartok fenn. Én azt mondtam — irodát. Amikor megtudta a zálogházat, először nem nagyon csodálkozott, de aztán. A revolver. Megdöbbent. Tisztelt engem.
Azzal, hogy kiálltam a revolvert, bosszút álltam az egész komor múltamon, azokon a tiszteken is, akik kizártak, csatangolásom szégyenén is, meg mindenen.
Erre a revolveres jelenet után néhány nappal eszméltem rá. Sokáig tartott ez a ráeszmélés. Szántszándékkal elnyújtottam egy esztendőre, hogy élvezzem, és élveztem is. Bűnös voltam — igen, de belekergettek, belekergettek. (Ezt a közepén mondja.) Vártam a lövést, de úgy éreztem, hogy ha győzök, akkor nem lesz lövés (vagyis fölébe kerekedek).
Kézen fogva vezettem be hozzám, leült, és kihívóan nézett rám, de félt, félt. Még otthon megfélemlítették. Úgy jött hozzám feleségül, mint megmentőjéhez. De én hidegen fogadtam. Téves számítás! (NB. El akarták adni.) Hidegen fogadtam, de magamban azt gondoltam: gyöngyéletem lesz.
NB. Az egész katasztrófa az eskövőtől a revolverig gyorsan, 5 hónap alatt zajlott le. „Szigorú csodálkozás." Épp ebben a szigorú csodálkozásban, csak ekkor, először(!) fedeztem fel azt a teljes és régi idegenkedését tőlem! Holott én, képzeljék, mindig azt hittem, hogy szeret, és hogy gyötri az irántam érzett szerelme és a lelkiismeret-furdalás. Én mint egy despota, ezt a gondolatot éheztem 1 1/2 évig. (NB. Ezt csak magamnak és mellesleg húztam alá.) Minden, amit nem értettem.
Mellesleg. Az öltönyöm, a régi kabát; de — tisztaság (például a fehérnemű). Vártam a lövést (és bosszút akartam állni mindenkin, a koldulásért is, az eltávolításért is). Semmi ilyesmi nem volt (ti. gondolatban), de ez mind benne rejlett annak a pillanatnak abban az érzésében.
A legvégén, már a „Járkálok, járkálok, járkálok" után: Nem tudom, megvetett-e, vagy sem! Nem hiszem, hogy megvetett, lehetetlen, hogy megvetett volna a revolver után!
Borzasztóan furcsa: miért nem jutott nekem eszembe egyszer sem az egész idő alatt, hogy megvet. (A legnagyobb mértékben biztosra vettem az ellenkezőjét egészen addig a pillanatig, amikor olyan szigorú csodálkozással nézett rám.) Akkor egy pillanat alatt megértettem, hogy megvet (megértettem), hogy visszavonhatatlanul, hogy egész idő alatt, mindig megvetett. De bánnám is én! Bánnám is, hogy megvetett, de hogyhogy ő koporsóban van, én meg egyedül! Hát hogy leszek én egyedül! Nem volna baj, ha megvetne. Nemrég még (élt), jött-ment, beszélt... (de nem értem). Egyáltalán nem értem. Kiugrott az ablakon. Ezt tudom, most halott. Ez is igaz. De bár kelne fel, és mondana valamit. Csak egy szót, csak nézne rám, és mondana valamit. Egy szót, egyet... (Ezért az egész életemet.) Megint behívtam Lukerját. Most már nem engedem el Lukerját... (a világért sem). Lukerja sokat beszélgetett vele. Immár 6 órája, hogy tenni akarok valamit, de még mindig nem tudom pontokba szedni a gondolataimat.
Ő most koporsóban van, a nagyszobában. Egyre járkálok. Tisztázni akarom magamban ezt, ezt, ahogy volt. — Egyszerűen mondom el, úgy mondom el, ahogy én magam értem. Éntőlem távol van az irodalom, de fütyülök rá. Épp az a borzasztó, hogy mindent értek.
Ez, ha tudni akarják, miről is van szó, vagyis ha a legelején kezdem...
... El-eljött hozzám, hogy elzálogosítson valamit, hogy hirdessen a Harsonában — nevelőnő, vidékre is.
Szentképet hozott.
Hogy kidobtak a párbaj miatt — ezt mind megtudta.
Dalocska, egy héten egyszer, mind gyöngébben. Hirtelen észrevettem. Felálltam, elmentem hazulról (kedvem támadt, hogy elmenjek), de csak a mellékutca végéig gyalogoltam. Az utcán bámészkodtam — kutya, ló, vagy beszélgettem is egy kicsit valakivel, fulladozni kezdtem, hazatértem, járkáltam a szobában, leültem, megfogtam a kezecskéjét: „Mondj nekem valamit." (valami ostobaságot hebegtem, mert el-elakadt a lélegzetem). Váratlanul szigorú csodálkozással nézett rám (én borzasztóan meglepődtem), de ez mind hirtelen elmúlt, azonnal a lába elé rogytam, és csókolgattam a lábát. — (Rohamot ka...) Azt hiszem, nem sokat beszéltem, csak egyenesen megmondtam neki, hogy elviszem Boulogne-ba, hogy fürödjön a tengerben. Majd elolvadtam az iránta érzett szerelemtől. Rohamot kapott.
Ó, hogy szeretem a költőket, gyermekkorom óta, gyermekkorom óta. Engem egyedül hagytak az iskolában az ünnepeken (korábban soha semmi az iskoláról), a társaimnak én nem voltam társa, engem megvetettek. Mihelyt küldtek 3 rubelt, rögtön szaladtam megvenni a Faustot Guber fordításában, de sohasem olvastam.
Én vagyok a gonosz, amely jót művel. [Célzás Goethe Faustjának egy részletére, Mephisto szavaira: „az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel." (Jékely Zoltán ford.) A gondolat az elbeszélés végső szövegében is szerepel.] Este finom falatokat vettem, de szégyelltem magam — aztán egyre beszéltem — ő hallgatott (egész idő alatt), vagyis azt mondom, hogy egyáltalán nem fordult el tőlem. Nehéz volt neki velem, ez igaz. Ezt láttam. Ó, igen! de azt hittem, hogy mindent elviselt! De egyáltalán nem fordult el. És így volt három hétig. És ami a fő, az utolsó napon megnevettettem, mielőtt elmentem, megnevettettem.
Visszautasította a szerelmemet. Ez hagyján! Ez nem baj, csak éledjen fel, ám szeresse akár azt a tisztet, én majd hátulról, a túlsó járdáról nézem.
Amikor megesküdtünk, és bevezettem az otthonomba, büszke voltam a fölényemre.
A Pápa arcképe az Ermitázsban. [Utalás Velasquez művére, X. Ince pápa arcképére, amelyről Dosztojevszkij felfogása szerint kegyetlen és okos zsarnok tekint le a szemlélőre (vő. a történet elbeszélőjének jellemével).]
Bárcsak idejönne, roskadna le előttem szótlanul - rögtön megölelném, ugyancsak szótlanul.
Láttam, hogy kezdett szeretni. De szinte megfeledkezett a létezésemről.
Valósággal megfeledkezett a létezésemről.
Miért nem mondtam el neki az életemet? De hát szégyelltem. Én nagyon szemérmes vagyok. És büszke. Nee-e-em! Valami más van itt, én pedig nem vagyok szemérmes, és (nem) nem vagyok büszke. Egyébként nem az elnevezés a fontos, de én egyszerűen nem mondtam el, és rosszul tettem.
Megcsókolt (azt hiszem, nehezére esett).
Hisz készülődött, csomagolt a bőröndjébe.
Nekem tetszett az a gondolat, hogy lám, én már negyvenegy éves vagyok, ő pedig tizenhat sincs, ez a gondolat tetszett nekem. Mert még nem volt 16.
Vettem egy Shakespeare-t. Azt kérdezte tőlem: mi a kompromisszum? Megmondtam.
Akkor megint a díványon aludt, ruhástul, és még két napon át, de aztán én egyetlen szó nélkül vettem egy vaságyat meg spanyolfalat, és felállítottam a másik szobában.
Eleinte ki-kijött kiadni (zálogokat). De egy hölgynek ingyen adta ki. Perpatvar.
Megkérdezett a párbaj felől.
Éjjel többször felkeltem, és tördeltem a kezemet mellette, és sírva, és boldogan azt mondtam: „Mégiscsak él... itt... (Ő) Megteszek, én mindent megteszek, és majd meglátja, még van idő." Aludt, és nem is sejtette, hogy ott állok. Az ágya kicsi, vasból van, olcsó, csupán 3 rubelt adtam érte a zsibvásárban.
Most már nem engedem el Lukerját, ő mindent elmond nekem.
Felvillanó mondatok, feltétlenül a végén: „Át akartam alakítani a természetét." Az utolsó mondat: „De hát mégis, hogy legyen most?"
Vegyem fel a megszomorított ember modorát? Vegyem vagy ne? Vagy viselkedjek gőgösen és nyugodtan?
Gondolatok is felvillantak. Miért villantak, hisz mindig bennem voltak.
Annak arányában, ahogy korholt, szándékosan szigorú voltam az elzálogosítókhoz.
A lövés után. Győztes lettem, büszke voltam, ez nem volt szép: (büszkének lenni). Pedig én jó vagyok, jó vagyok, de ennyire eltorzult. Bosszút akartam állni rajta. — Akartam vagy nem? A gondolat felvetődött.
Mindez akkor, amikor a lelkem a megalázottság nyomortanyáján tengődött, mindez akkor alakult ki bennem, hogy bosszút álljak... Épp valami ilyenféle lényen, vagyis hát nem bosszút állni (én jó vagyok), hanem csak úgy, tudtul adni (ezt a kimagyarázkodás után meg is mondtam neki). NB.
Amikor valami okosat akar mondani, egyszeriben túl naivan mutatja az arcával, hogy valami okosat akar mondani. Túlságosan siet. Nagyon is látszik, hogy borzasztóan sokra tartja az észt, és borzasztóan sok mindenben hisz, ami megingathatatlan. Fiatalság. (Ezt a vallomás után megmondtam neki.)
Tudod, félek az intelligenciádtól, vagyis én mindig gyanakodtam az intelligenciára, egész idő alatt biztosra vettem... de ezzel a badarsággal voltam elfoglalva, most pedig...

MAKAI IMRE fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12., 30-36. oldalak)