A vén fazekas Jaenben
Vacsoráztak az emberek — köröttük
mindent ellepett rozsda és szemét.
Vacsoráztak — de hirtelen fölöttük
láttam a gyermek üres bölcsejét.
A táj: drótok, kerekek, furcsa szálfák,
megannyi lom, nem tudni, mire jó.
Léptem, tiporva mások tiszta álmát,
űzött idegen kín, távoli szó.
Hogy áltattuk magunkat valahányan!
Terveztük kölyökként a holnapot.
És lám, a sors ily érdes a homályban,
értelmetlen lomok között vacog.
A gyermeket a család körülállja,
arcok kíváncsi fénye övezi,
de megfakul az ünnep — és utána
az élet vak sürgéssel lesz teli.
A gyalogjárdán ahogy tovaléptem,
éjszaka volt már, sűrű éjszaka,
ablak mélyén, világos műhelyében
vén fazekas dolgozott egymaga.
Sokat megéltem, látva, s mit sem értve.
Néztem a műhely párás üvegén:
késő fény hull a fazekas kezére,
s élni kezd a karcsú agyagedény.
1938 vagy 1939
SZEPESI ATTILA fordítása
Harci felderítés
„Harci felderítés" — két kurta szó csak.
Zúgolódtak az ágyu-basszusok,
És zordan nézegette a parancsnok
A kis karórát, mit csuklója fog.
Áttörtek a zárótüzön, lapulva,
Kiáltoztak sok harci szózatot.
Délre aláhúzta a törzstiszt ujja
A reggel elfoglalt magaslatot.
Majd szuronnyal konzerveket nyitottak.
Mint álomban, temették holtjaik.
Hallgattak.
Magához tért a parancsnok:
Hajnal előtti hűs csendben, amíg
Ernyedten, élettelen lélegeztek,
Parancs: Bevenni a magaslatot!
„Harci felderítés" — mind rámeredtek,
A parancsnok szem-súnyva hallgatott.
Nemsokára hajnal bearanyozta
A kéklő hegy-széleket gazdagon.
Hadd nézzek vissza az én sírjaimra!
„Harci felderítés" — ifjúkorom!
1938 vagy 1939
Mikor ifjú valék...
Mikor ifjú valék, már háború zengett,
Új háború dúl, mikor életem elment.
De mégse az indulók dobogását,
Se a vér-zivatart, se a bomba csapását
Jegyeztem meg, hanem valahol
Kis házat, a szikla föléje hajol,
Ama házban tengerész búcsúzott
Párjától, kéz kezet szorított,
S valamennyi év olyan emlék nékem,
Miként kezek árnya a fal-fehéren.
1945
WEÖRES SÁNDOR fordításai
Fakóra nyűtt a barna gimnasztyorka,
siet a nő. Kapcarongy takarja
sebes bokáját. De itt a házikó!
Ajtót egy néni nyit. Ebédre megterítve.
„Velem szolgált fiad. Milyen nehéz a szó...
A Győzelem vagyok. Én érkeztem helyette."
A rozskenyér viaszfehérre sápadt.
A sónál sósabb könnyek kínja árad.
Zajongó főterek földrésznyi messzeségben:
kigyúló fényfüzér, ünnepre kél a lárma,
orosz városka mélyén éj sötéten
virraszt az asszonyok halotti hallgatása.
1945
Ki késve vet
Ki késve vet, nem éri meg a termést,
de fárad akkor is, ha más arat.
Ó, az évek csalóka súlya elvész!
A lég se moccan, folyónk tükördarab,
észrevétlen ajkon ring a harmat,
gubó feslik, mint alvó múmia,
szobor-igéző szemben új hatalmak,
gyík álma surran el és nincs nyoma.
A lámpabél - olaj fogytán - kilobban,
szelek sürögnek ott, hol porba léptünk,
fényét szemembe loptam én titokban,
a csillagét, mely égve reszket értünk.
1945
Újság zizeg
Újság zizeg idézve szörnyű évet,
a drága dátumot — s én már nem élek.
Azt akarom, hogy vágyteli hangom
szóljon nektek, de ne Volga-viharból,
rejtse magában a lombsusogás,
ha levél erein levegő kaparász.
Mennyi mesét susorognak a fák,
értettem a gesztenye, szilfa szavát;
nem színpadi dísz, nem kulissza a vidék,
sors van a fákban, örök emberi lét,
eltűnök egyszer, s fölmagasodnak az ágak,
kezdtem a szót — ők mondják végig a tájnak.
1945
PÉNTEK IMRE fordításai
Miért fedi föld?
Miért fedi föld? Ki felelhet... Az épp-múlt?
Ha hallod is őt — csak a lombbal a szél zúg.
Azért, hogy a fű
legyen erre sűrű,
azért: noha sírsz —
eleven vagy, örülj!
Hogy a fák sóhaját fölitassa derűs ég,
s tobzódjon a táj, nagy, orosz gyönyörűség;
azért: a világon akárhova mégy,
vagy összeszaladhat a sarka, a négy,
nincs több — zajosabb s csinosabb van esetleg —,
mint itt, ez a föld, hova könnyeid ejted!
1945
Megvádolt féltékeny szavad...
Megvádolt féltékeny szavad,
hogy hirtelen így elhallgattam.
Párizs nem erdő, én se vad;
de már kilakoltathatatlan
ott élek, hol egy örök ősz
— mint sziklás, ködlő fenyvesekben —
a nagyvárosra hömpölyög,
mely kék hamuban áll s remeg lenn.
Ott olcsó boldogság csapong;
röpke a szó is, fájdalmas bár —
kíntorna szól az udvaron,
ott kacag és sír a szabadság.
Bocsásd meg, hogy eme vadonban
éltem, s amit átéltem itt -
síromig ölelem sajogva
Párizs gomolygó ködjeit!
1945
RÓZSA ENDRE fordításai
Eső Nagaszakiban
Nagaszakit ingerült, vad eső tépázza.
Vak játékbabájához félve kap a lányka.
Haszontalan eső ez, ilyet a lomb nem vár,
Ha virágzott is a meggy, szirma letarolt már.
Hamuval hullt esőben titkos halál lappang,
Játéka már megvakult, vak lesz a lány holnap.
Gyermeki koporsóját, a mérgezett deszkát
Továbbmérgezi bú, gond, gomolygó gonoszság.
Gonoszság esője elárasztja a földet:
Madarak lehullnak, halak megőrülnek.
Turbékoló galambok varjakként kárognak,
Üvölteni, harapni kezd a néma pontyhad,
Ember húsába marnak a réti virágok,
Levegő mérge döf le, tüdődbe szivárgott.
Nagaszaki, gonoszság záporától szenvedsz,
De mi teveled vagyunk, nem szabad elveszned!
Békés, pázsitos parkok népe, ezt üzenjük.
Hit, nem-hit kérdését nem feszegeti nyelvünk;
Egészen más forog kockán: az ember léte.
Ilyen eső a meggyfát soha-soha ne érje.
1957
SZILY ERNŐ fordítása
Az ifjú azt hiszi...
Az ifjú azt hiszi, az öregségnek
Utat nyitnak a bozót-sürüségek,
Minden kimért, régóta kialudt már,
És nem lehet tiporni hadakozván.
Az öregség szeret morogni, mégis
Eljutott a végső megbékülésig.
Nem így van. Átkozott életkoromban
A kártya kiosztott, de már adútlan,
Szenvedély rág, követel, mint hajdanta,
Hajszol a szív, mintha nem éltem volna.
Habár már elviselnénk sorsunk harcát,
De kétfelé hasít a nyugtalanság,
Küzdünk, és nem csak a bálványok ellen,
Magunkkal is. S a függöny összelebben.
1964
WEÖRES SÁNDOR fordítása
SZERGEJ NAROVCSATOV
A költő útja
Ilja Ehrenburg mindenekelőtt prózaíróként és publicistaként él a tudatunkban. Viszonylag nem nagy az az olvasói kör, amely mint költőt is számon tartja.
Ennek ellenére az író életében több mint húsz verseskötetet adott ki. Maga Ehrenburg igen nagy jelentőséget tulajdonított költői munkájának. Aligha tévedünk, ha kimondjuk, hogy inkább költőnek, mint prózaírónak tartotta magát. Akik közelről ismerték, jól emlékeznek arra, hogy a szívéhez vezető legrövidebb út az volt, ha verseket olvastak fel előtte, vagy a költészetről beszélgettek vele.
Ez a rendkívül széles látókörű ember, aki szinte az egész világot beutazta és megszámlálhatatlan barátra és ismerősre tett szert, verseiben távolról sem országok, nevek, történetek felsorolásával akarja elkápráztatni az olvasót. Legtöbb sora az események résztvevőjének, a szemtanúnak a vallomása. Ezeknek az eseményeknek nem a száma volt jelentős; valamennyi egy-egy teljes korszakot, négy háború éveit öleli fel: az első világháborúét, az oroszországi polgárháborúét, a köztársasági Spanyolország harcait, majd a második világháborúét. Ebben a tragikus sorban a békés pillanatok csendje csak felerősíti a harci dobok dübörgését. Ehrenburg költészetének állandó motívuma két egymást kizáró fogalom, a béke és a háború összehasonlítása. Az elválás és a búcsú szomorú hangjai arra késztetik a költőt, hogy egymás mellé helyezze e két külön világot.
(...)
A regényíró és a publicista Ehrenburg meglehetősen elhomályosította a költő Ehrenburgot. Mégis, alkotói pályáját a versírással kezdte, de legérettebb költeményeit élete delén túl írta. A költészet mintegy keretbe foglalja prózaírói munkásságát.
A költészetben a kivételek egyre-másra szabályokká válnak. Úgy tartják, hogy verset írni a fiatalok előjoga, mégis, Walt Whitman például harminchat éves korában publikálja első verseskötetét, a "Fűszálak"-at, amely rögtön a világhírt is meghozta neki. Törvényszerűnek látszik, hogy a versek korábban érlelődnek meg a művészben, mint a próza, s az a költő, aki élete végén prózaíróvá válik — „az évek a szigorú próza felé hajtanak", — nem vált ki értetlenséget. De például Thomas Hardy, a kitűnő regényíró, rögtön két törvényt hág át: nem is a férfikor delén, mint Whitman, hanem éppenséggel az öregkor küszöbén, ötvenhat éves korában jelenteti meg első verseskötetét, és ezután teljességgel a költészetnek szenteli magát. Ilja Ehrenburg szintén növeli a paradoxonok számát: költőként kezdve művészi pályafutását, és tizenöt éven át a költészet elkötelezettjeként élve, a következő tizenöt évben mint költő, elhallgat. A hosszú szünet után egészen más alkatú poétaként lép elénk. Megőrizte korábbi költői jegyeit is, de azok mintegy belső transzformáción mentek át.
Ilja Ehrenburg [sz. 1891]értelmiségi családból származott (apja mérnök volt), gyermekkora Kijevben telt el. Később, már Moszkvában, gimnáziumba került, ahonnan hatodik osztályos korában egy bolsevik szervezetben folytatott tevékenységéért kizárták. Tizenhét éves korában letartóztatták (életútjának ezek az első lépései megegyeznek Majakovszkijéval), majd néhány hónap múlva Franciaországba emigrált. Eleinte Párizsban is folytatta forradalmi tevékenységét. Ebben az időben ismerkedett meg Leninnel. Az Uljanov családban — mint Krupszkaja visszaemlékezéseiben olvasható — „borzas Iljaként" emlegették. Első verseit 1910-ben adta közre, bár természetesen verset írni jóval korábban kezdett. 1911-ben jelent meg első verseskötete „Ja zsivu" (Élek) címmel. Ezt követte az 1913-ban, illetve 1914-ben kiadott két kötet, a „Budnyi" (Hétköznapok), és a „Gyetszkoje" (Gyermekhang). Ebben az időben az ifjú poéta hátat fordított a politikai tevékenységnek.
Az első világháború idején kezdődött Ehrenburg újságírói pályafutása, amely végigkísérte egész életén: moszkvai és pétervári újságok, az Utro Rossziji és a Birzsevije vedomosztyi haditudósítójaként dolgozott. Már a versailles-i békeszerződés után, 1920-ban összegyűjtötte és kiadta legjelentősebb tudósításait a "Lik vojni" (A háború arca) című kötetben. Költészete azonban helyrehozta újságcikkeiben elkövetett tévedéseit: 1916-ban megjelent verseskötetében („Sztyihi a kanunah" — Versek a kezdetről) már háborúellenes hangon, nagy társadalmi megrázkódtatásokat várva szól. Az önkényuralmi rendszer bukása után Ehrenburg visszatért Oroszországba. A forradalmat és a polgárháborút új verseskötetekkel („Molitva o Rossziji" — Imádság Oroszországért és „Ogony" — Tűz) üdvözli 1918-ban, illetve 1919-ben. Ezeknek a lángoló éveknek a végiggondolása hatja át újabb versesköteteit, a ,Jíanuni" (Kezdetek) és „Razdumja" (Töprengések), amelyeket 1921-ben jelentetett meg, valamint "Zarubezsnije razdumja" (Töprengések külföldön) és „Opusztosajuscsaja ljubov" (Mindent felperzselő szerelem) című köteteit, melyeket 1922-ben publikált.
Ehrenburg regényírói pályája 1921-ben kezdődik. Ekkor jelenik meg a "Julio Jurenito", az a mű, amely számtalan kiadást ért meg a legkülönbözőbb nyelveken. Krupszkaja tanúsága szerint ezt a regényt Lenin is nagyra tartotta.
A következő években a prózaírás és a publicisztika háttérbe szorítja, majd teljesen kiszorítja a versírást Ehrenburg munkásságából. A sokéves szünet előtti utolsó verseit 1923-ban írja. Természetesen, ez az időszak igen jelentős irodalmi és társadalmi alkotómunka korszaka volt, amely meghozta a hírnevet Ehrenburgnak, de a költészetét kutatók itt nem bukkanhatnak ínyenc falatokra. A húszas és harmincas években az egyik legtöbbet olvasott és legnépszerűbb íróvá válik nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. A „Tizenhárom pipa" című novellás kötet, a „Zsizny i gibel Nyikolaja Kurbova" (Nyikolaj Kurbov élete és halála), a „D. E. Tröszt", a „Jeanne szerelme", az „A harácsoló", a „Moszkvai sikátor" című regényei állandó témái voltak a publicistáknak, a vitázókedvű kritikusoknak és az olvasóknak. Ezekben a regényekben és elbeszélésekben a kor legélesebb problémáit fogalmazta meg az író.
Gyakori külföldi utazásai során Ehrenburg több kiváló íróval és művésszel ismerkedett meg és kötött barátságot: Barbusse-szel és Romain Rollanddal, Modiglianival és Picassóval, Le Corbusier-vel és Hemingway-jel. Aligha tudnánk megnevezni olyan híres írót, festőművészt vagy zenészt, akit Ehrenburg ne ismert volna személyesen. Később baráti kapcsolatai nagyban elősegítették azt, hogy ezek a kiemelkedő személyiségek közös fronton, vállvetve harcoltak együtt a fasizmus ellen, majd ezt követően részt vállaltak a világbékéért folytatott küzdelemben. Ehrenburg szerepe ezekben a nagy jelentőségű, az egész emberiség sorsát érintő mozgalmakban közismert.
Az író alkotói pályáján a harmincas éveket ,A teremtés második napja" és a "Lélekszakadva" című regények fémjelzik, míg közéleti tevékenységében egyre meghatározóbbá válik aktív részvétele a fasizmus elleni harcban. Mi sem természetesebb, hogy Ehrenburgot ott találjuk a spanyolországi események kellős közepén, akkor, amikor a XX. században először a nép fegyverrel a kezében vív élethalálharcot forradalma védelmében a fasizmussal. És éppen itt, az első ütközetek tüzében ismét versekkel, hol gyűlöletet sugárzó, nagy erejű, hol szomorú sorokkal telnek meg jegyzetfüzeteinek lapjai. A szomorúságra, elkeseredettségre megvolt minden oka: a demokratikus hatalom vereséget szenvedett, a fasizmus rabigába döntötte a szabadságszerető országot.
A történelem azonban még nagyobb megrázkódtatásokat és katasztrófákat tartogatott.
Ehrenburg éppen Párizsban volt, amikor Hitler katonái átmasíroztak a Diadalív alatt, és végigcsattogtak a Champs Elysées-n. Nincs értelme, hogy megpróbáljuk leírni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek elfogták Ehrenburgot, hiszen megtette ezt az író „Párizs bukása" című könyvében, amely a fenti események után jelent meg.
A Nagy Honvédő Háború első napjaitól kezdve Ilja Ehrenburg tollat, tehetségét, egész valóját az ellenség feletti győzelem ügyének szenteli. Mindenki, aki átélte a háborút, emlékezik megrázó cikkeire, mindig célba találó írásaira a Pravda és a Krasznaja Zvezda hasábjain, amelyek ostorozták a fasiszta betolakodókat, dicsőítették a Haza védőit.
A „Vihar" című regény, amely nem sokkal a német fasiszták felett aratott győzelem után jelent meg, mintegy összegezte a háborús évek alatt szerzett benyomásokat, elmélyült töprengéseket. S hamarosan újabb művei is napvilágot látnak: kiadja ,A kilencedik hullám" című regényét, majd egy kisregényt, az „Olvadás"-t.
Ehrenburg utolsó éveinek mindent betetőző munkája emlékiratai, az "Emberek, évek, életem".
Mind ez idő alatt, kezdve a spanyol polgárháborútól, prózai, publicisztikus írásai, visszaemlékezései mellett Ehrenburg verseket is ír. A költészet ismét elválaszthatatlan útitársává, olyan kísérőjévé válik, amelyre legbensőbb gondolatait és érzéseit bízza rá. Az író életmüvének egyetlen kutatója sem mehet el szó nélkül Ehrenburg munkásságának eme oldala mellett. Életének az alaphangját a költészet adja meg, s az író egész belső lényegének ez a meghatározója. (...)
Ehrenburg munkásságának fontos része műfordítói munkája. A szovjet olvasó neki köszönheti azt, hogy megismerkedhetett az olyan kiemelkedő francia, spanyol és latin-amerikai költőkkel, mint Villon, Du Bellay, Rimbaud, Verlaine, Manrique, Neruda, Guillén.
Ilja Ehrenburg hetvenhat éves korában halt meg [1967]. A költészettől élete utolsó napjáig sem vált meg...
BÁNLAKI VIKTOR fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 1. sz., 120-129. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése