Musztaj Karim versei

Párbeszéd


Ő BESZÉL


Mindig rohansz — mi haszna, ha gyors vagy? 
A dolgok mellett futsz csak el... 
Mint a hullám: enged a sorsnak: 
El a parttól, futnia kell.


Te — tőlem el. Én — várva téged. 
Őrzöm a tüzet, ha az éj leszakad. 
Kifut a hajó.. . Az öböl semmibe réved — 
Nincs más, a fénytelen éjszaka csak.


ÉN BESZÉLEK


Jó. Nem öböl vagyok, csak hullám, 
Mely a széllel szárnyra kel — 
De a partokra visszahull ám, 
Nemcsak fut onnan el.


S legyek hajó, kit sose fáraszt 
A tenger, az úttalan út — 
De ha már látja a fároszt: 
Kívánt öblébe fut.


Megy a hajó. Nehéz rakománya: 
Kincs, azzal van tele: 
Csupa szerelem, csupa bánat — 
Röpíti a sors szele.

KÉPES GÉZA fordítása

Virágok a kősziklán


Levelet írsz — s ez riadó borúmnak, 
Hogy roppant messziek a távolok, 
Hogy szigorúak lettek a szűkszavúak, 
A sebtében fogalmazott lapok.


Hogy süket éj jön sok sivár napunkra, 
S gondolkodom, míg véget ér az éj, 
Hogy kővé vált a válástól szorongva 
Férfi szívünk, s most idegen-kemény.


Emlékszel még, szerelmem, az Uraira? 
A tavaszra, s a kéklő csúcsokon 
A sok, kettesben megcsodált virágra, 
Míg ott nőttek a sziklás csupaszon?


A hő érdesre szikkasztotta száruk, 
Tűrték a tüskék s indák rohamát, 
Illatos bölcső volt a koronájuk, 
És virágoztak egész nyáron át.


Ha már a szív is végleg megkövülne 
Annyi dühödt s véghetetlen csatán, 
Szerelmem, aki mindent győzve gyűrsz le, 
Kopár kövön is kivirítanál!

RÓZSA ENDRE fordítása

Röptetem madaraim


Kész minden. Csip-csup ügy, baj már nem bánthat. 
S mi hiúság, mind mögöttem hever. 
S íme, felfénylő ívén a sugárnak 
Mellemből madarak röppennek el.


Kik gyürkőztök a harcnak becsülettel, 
Első ajándék illet titeket: 
Zendül hatalmas sas, zúgó szelet ver, 
Szárnyán feszülnek távoli egek.


S ti útonlévők, fáradtak és frissek,
A darvak nyomán nyíljon nektek út!
S annak, ki beteg — jussa nem lesz kisebb —
Sokáig kakukkoljon a kakukk.


Szerelmesek! A részeg csalogányok 
Dalolják végig éjszakátokat... 
S a külön-külön gyötrődőknek álmot 
Kristálytollú galambok hozzanak.


Gyámoltalan félénkek, gondterheltek — 
Felétek is száll ajándék-madár. 
De nem jut a közönybe hullt léleknek; 
Ahogy tud, éljen — dalra nem talál.


Kész minden. Csip-csup ügy, baj már nem bánthat. 
S mi hiúság, minden mögöttem hever. 
S naponta fénylő ívén a sugárnak 
Mellemből madarak röppennek el.

HATVANI DÁNIEL fordítása

Hegyek


Mert bátran törnek az égre 
a csúcsok, a szikla-tetők, 
Ó, mindnek tisztelet érte, 
hisz sorsban emberek ők!


Ott vészeket rejt a magasság, 
mint tej-patak, ömlik a köd, 
ott jég alatt görnyed a hegyhát, 
ott fénylik a hó, az örök.


Odafenn bőgve, kacagva 
vagy sírva tombol a szél, 
s villog a villám, mint szablya —
éle a harc közepén.


Ők mégis, fenséges-büszkén 
állják, mit mért a magas, 
hisz az éjből gömbölyű tűzként 
lábuknál ébred a nap.


Lám, az ember is úgy van 
a sorsban, mint a hegyek, 
száz sebet szenved az útban, 
ha útja csúcs-meredek.


Nem, nem a rang magasáról 
szólok, hiszen az nem örök, 
dicsértessék a lélek, a bátor, 
mely vakmerőn csúcsra szökött!


Magasan szárnyaló lényben 
nincs béke, nincs, sohasem, 
öröm vagy baj közepében 
örvénylik szélsebesen.


Csatát vív lelki viharral, 
van úgy, hogy tört-betegen, 
de homlokán gyúl ki a hajnal, 
nem, nem a fellegeken!


Dombokra nem csap a villám, 
s örök hó nem települ... 
... Ne panaszkodj, drága barátom, 
hisz lelked fennen repül.

SIMON LAJOS fordítása

Magam elé


Magam elé rakok fehér lapot,
tiszta papírom,
s mi a papírral a Sorstól adott: 
fekete irónt.


Ki kéne hegyezni a grafitot, 
s nekilátni írni... 
Kezem ne siess a fehér lapot 
befeketítni!


Fehér lap. Tűz, vagy valami jég? 
Mi rejlik benne? 
Sorsa akár gyereknek, aki még 
épp most születne?


Fehérre a fekete ceruza
mi mindent nem írhat?
Kibír a világon mindent — igaz a
szólás — a papírlap.


Örömhírt, balgaságot kibír, 
tudós eszméket — 
Halálos ítéletet is fehérre ír 
fekete Végzet.


Irgalomért fohászt írjak vajon? 
haladékért esdőt? 
Él ezen a világon irgalom, 
nemcsak veszettség!


Békeparancs, avagy hadüzenet: 
egy fekete Végzet, 
Lesi a Világ — szeme rámered — 
a grafitvéget.


Kedvesem, most halk és fehér a hó, 
mindent behordott. 
Fehérrel a feketére rójj 
egyetlen szót, hogy 
„szeretlek".

JÁNOSY ISTVÁN fordítása

Néhány szó Musztaj Karimról:


Sz. Kljasevo, 1919 (eredeti nevén: Musztafa Szafics Karimov) - szovjet-baskir költő, író.  Művei 1935-től jelennek meg. Sokoldalú művész, prózát, színdarabokat is írt. Népszerűek útijegyzetei, ifjúsági művei is. Meghatározó élménye a második világháború, amelyben tűzérhíradósként harcol, csodával határos módon marad életben, súlyos sebesülése dacára. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/1. sz., 131-141. oldalak)