ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ
Tvardovszkij frontkatonákkal |
Eszembe jut 1942 egyik decemberi estéje. Tvardovszkij bejött szerkesztőségi irodámba. Magas volt, széles vállú, karcsú derekú, az egyenruhát mintha ráöntötték volna. Kék szeme fürkészően figyelt. Odalépett az asztalomhoz - én éppen valami kézirattal vesződtem -, tábori oldaltáskájaból elővett néhány géppel írt papírlapot, és ezt mondta:
— Tudom, hogy nem szereti Tyorkint, de azért elhoztam.
Megvallom, ez a bevezetés meglepett egy kissé, de hát egy szerkesztő köteles minden kéziratot elolvasni, hát még egy ilyen nagy költőét. Nem válaszoltam, leültettem vendégemet egy fotelba, és az írópultomnál állva végigolvastam a kéziratot. Kétszer egymás után. És már tudtam is, hogy kitűnő vers kerül majd lapunk másnapi számába. Behívtam az ügyeletes titkárt, megmondtam neki, hogy a verset közöljük, adja nyomdába, és kértem, küldjék sürgősen a levonatot. Ezután Tvardovszkijhoz fordultam:
— Hiszen ez nem az a Tyorkin, akit én nem szeretek!...
Az a Tyorkin nem Vaszilij volt, hanem Vászja, a vakmerő harcos, azoknak a tréfás verseknek a hőse, melyeket a finn háború idején írtak a Leningrádi Front című újság munkatársai, közöttük Tvardovszkij is.
Az a Vászja Tyorkin nekem tényleg nem tetszett: valószínűtlen figura volt, akit a tűz nem égetett, a víz nem áztatott. Természetfeletti hőstetteket hajtott végre: hol üres hordókkal hajigálta és így fogságba is ejtette a fehér finneket, hol „úgy bökte szuronyára az ellent, mint villára a szalmát". De most egészen másfajta vers, egészen másfajta Vaszilij Tyorkin volt előttem — a ma már országszerte ismert elbeszélő költemény hőse — : az okos, erős, jókedvű, életszerű katona.
Egyszóval mi nem a „különös" Vászja Tyorkint, hanem a „hétköznapi" Vaszilij Tyorkint szerettük és vártuk, mint ahogy Tvardovszkij is jelzőjével különböztette meg a két figurát.
Tvardovszkij addig ült nálam, amíg be nem hozták verse tördelt levonatát — csaknem kéthasábnyi lett a szöveg. A költő figyelmesen elolvasta, majd aláírta a levonatot.
Emlékszem, hogyan találkoztunk 1943. január 7-én estefelé. Tvardovszkij újra benézett a Krasznaja Zvezda szerkesztőségébe. Feszült élénkség uralkodott nálunk. Sztálingrádban jól alakultak a dolgok, tudtuk, hogy néhány napon belül hozzákezdenek Paulus egységeinek felszámolásához. Északon a Leningrádot körülzáró blokádgyűrűt készültek áttörni csapataink. Szerkesztőségünkbe áradt az anyag. A Krasznaja Zvezda aznap tette közzé a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének határozatát a Vörös Hadsereg személyi állománya új rangjelzéseiről, s a váll-lapok fényképeit. Emlékszem, előző este adtuk nyomdába a szöveget és tördeltük hasábokba. Közben telefonált Hrulev tábornok, a Vörös Hadsereg hadtápfőnöke, és azt mondta, hogy a Legfelsőbb Főparancsnok látni szeretné, hogy helyeztük el az új váll-lapokkal kapcsolatos anyagot az újságban. Fogtam a még nedves hasáblevonatokat és Hrulevvel elmentünk a Kremlbe. Behívtak Sztálin dolgozószobájába. Sztálin — szokásához híven — föl-alá járkált.
Amint kiterítettem az asztalra a Krasznaja Zvezda másnapi számának kefelevonatát, Sztálin figyelmesen olvasni kezdte az első oldalt, amely a határozat szövegét tartalmazta. Mellette ott voltak a marsall- és tábornok-váll-lapok. A második hasábon a tiszti és legénységi állomány rangjelzéseinek fényképei voltak. Sztálin végül elolvasta a vezércikket, itt-ott javított rajta, majd utasított, hogy adjam át a TASZSZ-nak, hogy a többi központi újság ugyanúgy tördelje a rangjelzésekről szóló anyagot, mint a Krasznaja Zvezda. Rövid szünet után jókedvűen megjegyezte:
— Lesz itt holnap szóbeszéd...
Akkortájt különösen jó volt a szerkesztőség hangulata. Az ilyen percekben mindenki a szokásosnál jobban örül a vendégeknek. Különösen megörültünk Tvardovszkijnak, akit abban az időben már a szerkesztőséghez tartozónak, mondhatni állandó munkatársunknak éreztünk, és tudtuk, hogy sohasem jön üres kézzel.
Észrevettem, hogy Tvardovszkij is jó hangulatban van. Lelkesült volt, vidám kedvű, de látszott, hogy alaposan átfagyott a hideg téli napon, és egész idő alatt a kezét dörgölte. Leültettem a fűtőtesthez legközelebb eső díványra, és megkérdeztem, mit szól újságunk aznapi számához.
— Olvasta?
— Olvastam — felelte, és rövid szünet után hozzátette: —, és éppen a tábornoki váll-lapokról szól a Vaszilij Tyorkin új fejezete.
Természetesen nyomban elolvastam.
— Megfelel! Nagyon is! De hát itt nemcsak a katonákról szól, hanem a tábornokokról is — mondtam Tvardovszkijnak.
— Hát hiszen láttam én már tábornokot is a háborúban — nevette el magát a költő. Nyomban elküldtem az új fejezetet a nyomdába, és hogy minél előbb megkaphassuk a levonatot, intézkedtem, hogy osszák el oldalanként három szedőgép között.
Akárcsak előzőleg, most sem engedtem el Tvardovszkijt, amíg meg nem kaptam a levonatot. Bevittem a szobámba, „megmelegítettem" egy kis pálinkával, és elbeszélgettünk a háborúról, egyebekről.
Megérkezett A tábornok még nedves levonata. Egyedül hagytam Tvardovszkijt a költeménnyel a szobában, és egy másik példánnyal átmentem az irodába, hogy elolvassam. Tvardovszkij kisvártatva áthozta a kész korrektúrát. Aláírtuk és visszaküldtük a nyomdába. Az egész tárcarovatot elfoglalta.
Amikor könyvemen dolgoztam, összehasonlítottam a Krasznaja Zvezdában megjelent költeményt azzal, ami most Alekszandr Tvardovszkij összegyűjtött műveiben szerepel, és szövegváltozásokat tapasztaltam, egyebek közt A tábornok alábbi részében:
Valahol most hull a bomba,
Hajó süllyed, száll a part,
Valahol tank jár dobogva,
S a vész Volgánk felé tart. . .
S mintha csak a világ végén
Volna siketen-vakon —
Tyorkin ül árka szélén.
Képe barnul a napon.
(Kardos László fordítása)
A Krasznaja Zvezdában megjelent eredeti változatban az utolsó sor így szerepelt: Mondjuk meg egyszerűen: napozott. Az Összes Művekben viszont ez olvasható: A védelemben/védelmi állásban napozott. A javítás látszólag jelentéktelen, nézetem szerint azonban nagyonis fontos. Kegyetlen harc folyik. Sztálingrád felé „tart a vész", és Tyorkinnak „egyszerűen" barnul a képe a napon. Ez nem jellemző rá! Más a helyzet, ha a „a védelmi állásban napozik" — ez tökéletesen érthető. Azért is védelmi állás, hogy „pihenhessünk" közben. A javítások, beszúrások elemzése és értékelése természetesen az irodalomtudósok és kritikusok dolga; jó néhányat találtam olvasás közben, s ezek arról győztek meg, hogy Tvardovszkij a fejezetek közlése után is figyelmesen dolgozott nagyszerű poémáján.
Tvardovszkij később is nemegyszer betért a Krasznaja Zvezda szerkesztőségébe. Lapunk időről időre közölte a verseit. És minden alkalommal türelmetlenül kérdeztük:
— Mikor lesznek újabb fejezetek a Vaszilij Tyorkinból?
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Tvardovszkijról:
Sz. 1910 , megh. 1971-ben. Szovjet-orosz költő, író. Leghíresebb műve, a Vaszilij Tyorkin című poéma, amelyet az egyszerű orosz katonának szentelt. Ez a katona végigjárta a II. világháború frontjait. Tyorkin igazi folklórhős, az életszeretet, az ügyesség és a bátorság jelképe. A katonák, így nagyapám is kívülről fújtak egész részeket a „Tyorkin"-ból. Nem véletlen, hogy erről a műről elragadtatással beszélt Ivan Bunyin, a kiváló stílusművész, Nobel-díjas író, arisztokrata és emigráns. „Valóban ritka könyv, milyen szabadság, mennyi lendület... csodálatos népi katonanyelv." Vaszilij Tyorkin szerzője mindörökre úgy marad meg az orosz kultúra történetében, mint a Novij Mir folyóirat főszerkesztője, aki vállalva a kegyekből való végleges kiesést, elsőként jelentette meg Alekszandr Szolzsenyicint. Az ezt követő retorziót alig egy évvel élte túl. Szolzsenyicin így jellemezte Tvardovszkijt." „Igazi vitéz, azon kevesek közül való, akik az orosz nemzeti öntudatot meg tudták őrizni a kommunista sivatagban."
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/2. sz., 130-133. oldalak)
Következik: Valentyin Katajev
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése