VASZILIJ SUKSIN
Az udvarló
Szaska építkezésen dolgozott, és munkásszállóban lakott, egy kétágyas szobában... A vendéget Szaska lármás örömmel fogadta.
Hármasban üldögéltek, szó esett erről, arról, meg hogy milyenek a kereseti lehetőségek.
— Mennyi jön ki átlagban? — kérdezte Kosztya.
— Százötven a legtöbb... Többet nem engednek keresni.
— Ejha, barátaim!.. . Csak nem keveslitek? Én technikumot végeztem, garázsmester vagyok, mégse kapok ennyit.
— Jól összehasonlítottad! — mondták kurtán az építők. — A város — az város.
— Az enyémek hogy vannak otthon? — érdeklődött Szaska.
— Régen nem láttam őket... A lánytestvéredet, igaz, láttam kétszer. Gondolom, minden rendben. Szabadságra hazajössz?
— Nem tudom. No megyünk és hajtunk egy kicsit?
— Hogy érted?
— Hogy érteném... Van itt egy nőm, szólok neki, és hoz még valakit. Minek vesztegetnénk el hiába egy ilyen estét. Gyerünk.
Kosztya öt éve nősült, és még soha nem csalta meg a feleségét, sőt még csak nem is gondolt ilyesmire. Igaz, hogy megfelelő alkalma sem volt rá.
— Hm...
— Mi? Megyünk?
— Nem, semmi. Menjünk.
Elindultak. Az épület — ez is munkásszálló — ott volt a közelben, szintén kétágyas szobákkal. „Ez aztán a jó élet! — gondolta Kosztya. — Nem is kell messzire menni."
Szaska szobatársa ment a maga külön útján Szaska és Kosztya pedig bekopogott a műbőrrel bevont ajtón.
— Beborítják az ajtókat — aztán szétverheted a perced, ezekkel a vasfogantyúkkal — jegyezte meg bosszúsan Szaska. — De ha beborították az ajtót, akkor csináljanak csengőt! Ez a véleményem. De nem, a csengő pénzbe kerül — hadd verjék csak szét az ujjaikat az emberek.
— Az udvarlók. Akik idejárnak...
— Mi?
— Nem az emberek, az udvarlók.
— Nem csak udvarlók járnak hozzájuk. — Szaska újra bekopogott. Az ajtó mögött némaság honolt.
— Lehet, hogy nincs idehaza?
— Itthon van. Pucéran mászkálnak. — Szaska ismét megzörgette a vasfogantyút. És elfintorodott.
— Ki az? — kérdezte egy vékony hang bentről.
— Mi vagyunk! — felelte Szaska, gúnyosan utánozva a vékonyka hangot.
— Mindjárt.
— Mondom neked, hogy pucéran mászkálnak.
— De miért pucéran?
— Hát, ahogy hazajönnek a munkából... Átöltöznek, mosdanak.
— Szintén az építkezésen dolgoznak?
— Nem.
— Lehet, hogy rosszkor jöttünk?
— Minden rendben — nyugtatta meg Szaska. És bekiáltott: — Meddig várjunk még?
Az ajtó túloldalán csattant a retesz, az udvarlók beléptek. És Kosztyának hirtelen hevesen kezdett dobogni a szíve, amikor átlépte az ő számára tilos küszöböt.
— Ninon? — ámult Szaska. — Megérkeztél?
Ninon — magas, fekete szemöldökű, dús keblű lány. Ez hozta lázba Kosztyát.
Két lány lakott egy szobában. — Nyina és Valja. Kosztya rögtön megértette: ha egyszer Szaska számára újság Nyina megérkezése, akkor ez azt jelenti, hogy az ő... nője bizonyára Valja lesz. Valja is kedves lány, no persze Ninon... Kosztya lopva nézegette a fekete szemöldökűt, és nem hitte, hogy csak úgy egyszerűen — minden ok nélkül, ingyen — a sors csak úgy neki ajándékozza ezt a szépséget. De úgy látszik, mégis így lesz: Szaska a barátjára kacsintott, és szemével Nyinára mutatott.
Szaskának közben szaporán pergett a nyelve, nagyon értette a dolgát.
— No, hogy pihentél, Nyina?
— Jól, Szása. Nagyon jól. — A lány kissé erősebben hangsúlyozta az „o" betűket, a szavak kikerekedve gurultak ki az ajkán — olyan könnyedén, mint apró kerekek. — Fürödtem a folyóban... Ó, de jó volt!
— Ugyan mi lehetett ott olyan jó? Biztosan unatkoztál?
— Istenkém, hát mi kell nekem? Moziba jártam, vagy háromszor táncolni is elmentem — de nem vagyok oda érte... Inkább a kertben dolgoztam. Erdei gyümölcsöket szedtem.
Kosztya hallgatta a lányt... És így hallgatta, hallgatta volna a végtelenségig — érdeklődéssel. „Miféle könnyűségről lehet itt szó, a fenébe is! — gondolta. — Az ilyen lányt feleségül kell venni."
Valja élénkebb, élesebb nyelvű volt, egy kicsit szószátyárabb.
— Nálunk meg. .. Ismerted Zinkát, tudod, Hromovát?! Azt az őszes seprűnyelet. ..
— Nem.
— Feleségül ment Valérka Szemjonovhoz. A brigádvezetőhöz...
— De hát az nős!
— Otthagyta a feleségét. Megáhította!... Pedig olyan, mint a gyalult deszka, az égvilágon semmije sincs, és lám — tessék.
— Gyerekei voltak? Mármint Valérkának?
— Nem, nem voltak. Most aztán mindenütt azt locsogja: azért is hagytam ott az asszonyt, mert nem tudott szülni. No! Majd meglátjuk, hogy ez a piszkafa hányat fog neki szülni! Szégyen — de megtalálta a magyarázatot.
„De hát hogy lehetséges az, hogy úgy járnak ide, mint — a cafkákhoz, és kész? — ütközött meg egyre jobban Kosztya. — Úgy látszik, lódított ez a Szaska, hencegett. Nem olyan féléknek látszanak... Rendes lányok, és a vélekedésük is normális — asszonyi vélekedés." Szaska siettette az eseményeket.
— No, hát akkor — tudjátok mit? — igyunk! — javasolta. Szegény fejem. — Elvégre is a barátom látogatott el hozzám...
Kosztya ámulatára a lányok simán elfogadták a javaslatot.
— Valjuha, mi ketten — az üzletbe megyünk, Nyina meg Kosztyával gondoskodik a krumpliról. Nyomás! Ég a lelkem!
És Nyina egyedül maradt Kosztyával.
„Most aztán mit kell tennem? — töprengett zavartan Kosztya. — Mondjak talán viccet?" Emlékezetébe idézte azokat a vicceket, amelyeket mostanában hallott, de egyiket se találta megfelelőnek.
Nyina az ajtó mellett leterített egy újságpapírt, és hozzáfogott a krumplipucoláshoz.
— Maga talán kiküldetésbe jött? — kérdezte.
— Aha. Kellett...
Elhallgattak.
„Nahát, elég lehetetlen alak vagyok! — gyötrődött magában Kosztya. — Mintha lenyeltem volna a nyelvem." — Sokáig hallgattak.
— Lám csak, a Zinka! — mondta hirtelen Nyina. — Kellett ez neki... férjhez ment. — Megcsóválta a fejét. És fölnevetett.
„Aj-aj! — szörnyülködött Kosztya. — Itt vagyunk ketten és. .. magában beszél. Szép, mondhatom. Tuskónak tart, biztos."
— Nemrég történt nálunk egy eset — szólalt meg. — Az asszonyok málnáért mentek a szigetre... Szedik-szedegetik. A sziget túloldaláról meg a víz ott nyáron igencsak leapad. Szóval, így lábalt át rajta a medve. ..
— Medve?
— Medve. Szóval, átkelt és ő is — irány a málnás, nagyon kedvelik. Van nálunk egy csuda mulatságos asszony!... Egyszer csak egy dúsan megrakott málnabokorra bukkant, és nekiesett két kézzel s csak szedte-szedte. Aztán hallja, a túloldalról valaki odamegy a bokorhoz... A málnabokor meg jókora — nem látja, ki az. Erre ő, már mint az asszony így szól: „Te vagy az, Nyura?" Gondolta, a társnője van a bokor másik oldalán. A medve meg felmordult!... — Kosztya felnevetett. Nyina figyelt. — Ahogy a medve fölmordult, az asszony elhajította a vödröt és futásnak eredt. Futás közben meg kétségbeesetten óbégatott: „Misenyka, nékem apró gyermekeim vannak!" — Kosztya megint elnevette magát, sokáig nevetett, ahogy elképzelte a bokrok közt szaladó megrémült asszonyt.
— Hát a medve, mit csinált, utánament?
— A medve? Nem, dehogy, az meg a másik oldalon kezdett futni — a folyó felé. Az asszony meg csak a gyerekeit hajtogatta...
— Persze, hogy kiabált. — Nyina nem nevetett. — Nem tréfadolog a medve! — Azzal tovább pucolta a krumplit. — Nem, nálunk medvék nincsenek. Nálunk — kígyók vannak.
— Viperák?
— Aha. Méghozzá jókorák. Bizony, amikor az ember erdei gyümölcsöt szed, azt gondolja magában: „Jaj, mindjárt megcsíp, jaj, megcsíp".
— El kell szaporítani a sündisznókat. Valahol, azt hiszem Bulgáriában, az egyik helyen töméntelen sok kígyó volt. A hely maga különben gyönyörű, üdülőket lehetett volna építeni. Erre aztán mit csináltak: összeszedtek egy csomó sündisznót, elszaporították őket és kész.
— Hogyan, a sündisznók megeszik a kígyókat?
— De még mennyire! A sündisznók meg a disznók — falják minden teketóriázás nélkül. No, meg a vaddisznók, azok is megeszik. A barátom, aki a Kaukázusban szolgál, az egyik levelében beszámolt egy esetről. A vaddisznókkal kapcsolatos. Szóval, az egyik kolhoz kint tartotta a kondát valahol... jó messze a falutól. A konda ott legelészett magában, aztán este visszatért az akolba. Egyik alkalommal aztán a konda nem tért haza. Kiderült, hogy valahol vaddisznókkal találkoztak, s azok magukkal csalták őket. Három napig hírük-hamvuk sem volt... Keresték őket, de hiába. Messzire elcsatangolhattak. Aztán mégis hazatértek, de nem mindnyájan. Az ezerből talán csak ötszáz jött vissza...
— A többi meg ottmaradt?
— Igen. Ottmaradt a vaddisznókkal. De azoknak, amelyek visszatértek, olyan nagy szaporulatuk lett, hogy a kolhoz csak örült a dolognak.
Nyina fölnevetett.
— Lám csak, jól mondják, minden kár haszonnal jár.
— Igen. Még azt is mondják: az ürömben is lehet öröm. A sógorom is ezzel a mondással halt meg.
— Hogyhogy?
— Valahogy igen fejfájós volt... Gyakran panaszkodott rá, persze az orvoshoz elmenni, tudja, sose volt érkezése, gondolta, majd csak elmúlik... Egyszer aztán, addig húzta-halasztotta a dolgot, hogy eszméletét vesztette. Bevitték a kórházba. A húgom később a következőket mesélte : „Tudod — azt mondja — meglátogattam, ő meg így szólt hozzám: »Látod csak — azt mondja — az ürömben is lehet öröm. Most legalább meggyógyulok.«" Örült neki, hogy kórházba került. Vidáman feküdt odabent... Aztán meghalt. Novoszibirszken túl laktak, jó messze van. De mindegy: csak el kellett menni érte. Falunkbeli volt, Szaska ismerte. Hazai földben akartuk eltemetni. Elutaztam. November elején járt az idő, épp hogy csak beállt a folyó. Úszóhídunk volt, télire szétszedték. Az utak szinte járhatatlanok. Oda motorcsónakon tettem meg az utat, de visszafelé — négy nap múlva: már befagyott a folyó. A gyalogosok úgy jártak rajta, hogy deszkát dobtak maguk elé — s nem szakadtak be. No, de hogy legyen a koporsóval? A húgomat meg a gyerekeket átvezettem a deszkákon, aztán visszamentem, fogadtam egy fuvarost és elindultunk fölfelé a folyó mentén — följebb, úgy mondták, vastagabb a jég. A fuvarossal kiválasztottunk egy helyet — úgy látszott, elég biztonságos, átkelhetünk. Ráhajtottuk a lovat a jégre, mi meg a szántól, jobbról-balról helyezkedtünk el. Ropogott, hajlott a jég, mi meg futva biztattuk a lovat. Szegény pára, az is szaporán szedte a lábát, ő is szeretett volna ép bőrrel átjutni a túlsó partra. Hogy értünk át, magam sem tudom. Derék ember volt a sógor. Sajnáltam. Mindössze harminchárom éves volt. Két kisgyerek maradt utána...
Ez a szomorú történet, Kosztya ezt maga is megértette, nagyon rosszkor jött. Elhallgatott. Rövid időre még Nyináról is megfeledkezett, meg arról, hogy miért jött ide — Dmitrijre, a sógorára emlékezett... Az unokaöccseire gondolt... Elszégyellte magát. Rágyújtott.
Ekkor érkezett meg Szaska Valjával. Igen jókedvűen. Szaska megállás nélkül bolondozott.
— Vitatkozunk? — kiáltotta. — Rajta, vitatkozzunk!
— Mit akartok? — kérdezte Nyina.
— Valja nem hiszi, hogy meg tudok inni egy üveg bort anélkül, hogy kézbe venném.
— Aki vitatkozik, annak...
— Ezt már ismerjük! Csak nincs kedvem inni, különben megmutatnám.
— De hogyan?
— Ott a teafőző, igaz? Beleönteném a bort az üvegből, aztán a teafőző kiöntőcsövét a számba kapnám és...
— Ó-ó!
— Bizony, pontosan „ó-ó"! No, mi van veletek?
— Még csak a krumplit pucoltam meg.
— Ejnye, barátaim! Hát mit csináltatok eddig, nem tudom? Nem tudom. Ninon, mit műveltetek itt?
„Fecsegő — gondolta dühösen Kosztya. — Be nem áll a szája..."
— Ez a krumpli soká lesz kész — mondta Valja. Az ördögbe vele! Inkább harapjunk valami mást...
— Remek ötlet! — lelkesedett Szaska. — Igyunk és gyerünk táncolni. Nyina megállt a krumplistállal a kezében.
— No, mi legyen?
— Mi a véleményed, Kosztya?
— Nekem aztán tökmindegy!... Tőlem elmaradhat a krumpli. Elhatározták tehát, hogy nem bajlódnak tovább a krumplival. Asztalhoz ültek.
Két pohár bor után Kosztya kedve is kivirult. — Hol lehet itt táncolni nálatok? Messzire kell menni ?
— A parkban.
— Elmegyünk, Nyina?
— Valahogy nincs hozzá kedvem. Nem nagyon csábít. Persze elmehetünk, de nem fogok táncolni.
— Miért?
— Nem tudok úgy táncolni, mint ők. Szégyellem.
— Ostobaság! — hárította el Kosztya. — Én tudok úgy táncolni, mint ők.
Úgy határoztak, hogy gyalog mennek a parkig.
Valja Szaskával elől ment, Nyina Kosztyával mögöttük.
Kosztya úgy érezte, hogy a bensejéből lassacskán elszivárog a vidámság. Megint feszélyezettséget és szégyent érzett, s akárhogy is próbálta ösztökélni magát, és igyekezett gondtalannak látszani — sehogy sem sikerült. Karon fogta Nyinát, s úgy mentek szótlanul. Bezzeg előttük Szaskának be nem állt a szája, darált mint a géppuska. Valja időnként hangosan nevetett. Kosztya irigyelte a földijét és tudta, hogy most pontosan erre van szükség — összehordani hetet-havat, hogy elálljon szemük-szájuk. Ez az, ami kell. Kosztya azonban tartott tőle, hogyha beszélni kezd, megint rossz helyen lyukad ki. Hiszen az imént is a koporsónál kötött ki!...
— Mesélj valamit — kérte Nyinát.
— Mit meséljek?
— Hát... valami vidámat. Mert különben velem megöl az unalom.
— Én meg pont ezt szeretem: csak sétálni és nézni az embereket. Találgatni a sorsukat...
— Tán varázsló vagy? — Kosztya erőltetetten fölnevetett, és ismét fájón belehasított, milyen ostoba a heherészése.
— Nem vagyok varázsló — felelte komolyan Nyina —, csak megyek és találgatok: ennek biztosan valamilyen bánata van, emez meg alig várja, hogy beessen az ágyba, munkából jön. A másikat meg ha nézed, látod, nem kell neki semmi az ég adta világon: beállít valahová...
„Ezt biztosan rólam mondja."
— Tudod mit? — mondta hirtelen Nyina, és megállt. — Gyerünk le a folyóhoz. Ott olyan jó.
— És ők?
— Mi van velük?
— Nem lesz baj, ha itthagyjuk őket?...
— Nem hát. — Nyina a lovagjára pillantott, és az úgy látta, mintha a lány ajkán gunyoros mosoly suhant volna át.
„No, rajta, Kosztya — gondolta komolyan —, ne legyél már egészen fafejű: a leányzó maga mondja, mit kell tenned. Nem vagy tán egészen birka?"
— Van ott egy kedvenc padom. Csak ül az ember és gondolkozik... Olyan jó. Néha sötétedésig elüldögélek.
— Egyedül? — Kosztya majdnem ugrott egyet — annyira mókásnak igyekezett mutatkozni.
— Egyedül.
— És mire gondolsz?
— Nem tudom.
— Hát ez jó. De hogy lehetséges ez? Csak ülsz, gondolkozol, de hogy miről — azt nem tudod.
— Nem tudom. Ülök — és mintha gondolkoznék, de ha megkérded miről — nem tudom. Lehet, hogy emlékezem... Talpraesett kislány voltam, az iskolában sokat csintalankodtam...
— És most?
— Most más vagyok.
— Ideje férjhez menned — kottyantotta közbe Kosztya.
— Már voltam — mondta egyszerűen Nyina.
— Voltál? Hol, itt?
— Itt. Másfél évig férjes asszony voltam.
— És most?
— Most nem. Most, látod, újra táncolni járok.
— És miért?
— Elváltunk.
— Hogy-hogy?
— Mi?
— Miért váltatok el?
— Ne beszéljünk erről — kérte Nyina. — Tán nem fordul elő az ilyesmi?
Nem lehet mondani, hogy a hangjában szomorúság vagy bánat érződött volna, de ez a végtelenül nyugodt hang nagy fáradtságról árulkodott. Mintha egy ember agyonkiabálta volna magát a folyó túlsó partján, sokáig hívogatva a révészt, aztán csöndesen, fájdalom nélkül így szólna magában: „Nem hallják."
Egy ideig szótlanul mentek.
A folyóparton jártak. Nyina a vizet nézte, Kosztya meg oldalról őt figyelte. És addig-addig nézte, hogy egészen elfeledkezett a félszegségéről és a lány karját erősen az oldalához szorította. Nyina feléje fordult...
— Miért váltatok el? - szakadt ki a kérdés Kosztyából. Nem akart erről többet beszélni. Elkeseredett dühében majdnem felordított. Egyáltalán nem volt érdekes számára, hogy megtudja, miért vált el Nyina a férjétől. És tulajdonképpen valami jót, kedveset akart mondani neki, s erre... Eh!
Nyina keserűen fölnevetett... És semmit sem felelt.
Közben odaértek ahhoz a kis padhoz, ahol Nyina szeretett üldögélni. Leültek.
A túlsó parton, a házak mögött lehanyatlott a napkorong. Az ég borús, felhős volt, a folyó fekete ... Ott pedig, ahol a nap lebukott, felrózsállott a gyönge alkonypír. Az oszlopokon, mindkét parton kigyúltak a fények, és a folyón keresztben, vékony fénycsíkok vibráltak át... A folyó hűvösséget lehelt... Kosztya levette a zakóját és Nyina vállára terítette. Amikor a zakót a vállára borította, egyúttal magához is akarta ölelni... Nyina nyugodtan elhúzódott és csöndesen így szólt:
— Hagyd ezt.
Elégedetten bújt bele kényelmesebben a zakóba és tovább bámulta a vizet. Kosztya rágyújtott. Sokáig hallgattak.
— Nem lenne jobb hazamenned? — kérdezte Kosztya.
— Mindegy — felelte Nyina rövid hallgatás után. Megint hallgatott, majd így folytatta: — Valahogy elfáradtam.
— Haza kell menni — mondta újra Kosztya.
— Otthon jó — helyeselt Nyina.
— Hány éves vagy? . •
— Huszonhárom.
Kosztya nem tudta, miről lehetne még beszélni. Elhallgattak. De most valahogy nem gyötörte, hogy hallgat.
„Mindenféleképpen meg kéne tán szorongatnom?" — gondolta ingerülten. A folyón túl kihunyt a halovány alkonypír. Azon az oldalon az égen csupán egy apró, fénylő folt látszott. A víz szurokfekete lett, olajosán csillogó, a folyó közepén hangtalanul iramlott tova, itt pedig a parton álmosan fodrozódva sóhaj tozva nyaldosta a vastag gránitot.
— Sétáljunk lassan haza — mondta Nyina. És fölállt. — Nem fázol zakó nélkül?
— Nem.
— Akkor magamon tartom. Én fázom.
— Meghűltél?
— Nem, csak reszketek, ki tudja mitől.
Lassan ballagtak a munkásszállóig.
Kosztya maga is most talán gondolt valamit, vagy valamire emlékezett. Valahogy olyan szomorú volt az egész.
— Megérkeztünk — mondta Nyina.
— Szaskát most már nem várom meg.
— Nem jönnek vissza egyhamar.
— Mondd meg neki, hogy szállodába mentem. Holnap meg — haza.
— Jó utat.
Kosztya megfogta a lány erős kezét. Egy darabig a markában tartotta. Nyina elmosolyodott, elhúzta a kezét és megismételte:
— Jó utat. — Azzal befelé indult. És úgy ment be a kapun, hogy vissza se nézett. Kosztya találomra nekivágott a mellékutcáknak —, később majd valamelyik nagyobb utcán megkérdezi, hogy juthat el a szállodához. Nyinára gondolt... A lelkében valami sajnálatféle ébredt iránta — vagy csak szánni próbálta? — nagyon szerette volna, ha az életében történik valami örömteli.
„Lám milyenek is vagyunk valamennyien" — gondolta önmagáról is. De nem gondolta végig. Fülelni kezdett: valamelyik udvarban, vagy valahol az egyik mellékutcában fiatal leányhangok zengték elnyújtva:
... Csak hulla-tom a könnye-ket:
Olyan vagyok, hogy teutá-nad
Én bármily messze elmegyek.
Olyan va-gyok...
— Elmégy, elmégy — mondta hangosan Kosztya. És megrázta magát, mintha a mai este zűrzavarosságától és szégyenétől akart volna szabadulni — aztán visszaemlékezett, hogy mit mesélt a medvéről meg a koporsóról... — Eh!
ÁRVAY JÁNOS fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése