A végtelenség szomja (Visszatérés 4)

Makszim Rilszkij: Csak szívjátok a szivart…

Csak szívjátok a szivart, igyátok ki
A likőrt s kávét. Hetet kongatott
A bosszúálló óra. Vasléptek dübörögnek
A lépcsőházakban, földrengetők,
S nem tudtok elrejtőzni sehová
Mint részeges, ha jön a végső téboly
Nem futhat el a dühödt egerektől.

Gabonatárak kulcsait vessétek
Tajtékzó, süket tenger fenekére
S jól vigyázzatok, kapzsi lovagok,
Nyirkos alagsorokban, az aranyra,
És kifestett szeretőitek ajkát
Csókoljátok meg utoljára. Mert már
Recsegnek a vasajtók, zúg bősz üvöltés
S vér fröccsen fel a magas ablakokra.

Képes Géza fordítása


Makszim Gorkij: A viharmadár dala

Tajtékzó vad tenger felett
szél hajszol kósza felleget.
Felhő alatt, tenger fölött
mintha sötét villám volna,
büszkén száll a Viharmadár.

Szárnya olykor hullámot ér,
máskor nyílként fellegbe fúr
és a felhők hallják hangját,
harsány, bátor hangja boldog.

Mert dalában vihart áhít!
Bús haragját, szenvedelmét
s reményét a győzelemben
hallják hangjából a felhők.

Sirály surramn el sikongva,
riadt szívét nyögve rejti
tengerhullám hűvösébe,
mert remeg, fél a vihartól.

Dunnalúdnép is kiáltoz,
de az élet szent harcában
nem érezhet üdvösséget,
villámlástól visszaretten.

Balga pingvin lomha teste
sziklák közt megbúvik gyáván.
Csak a büszke Viharmadár
szárnyal merész ívben ott fenn,
tengerár felett a légben.

Mind alantabb s egyre zordabb
felhő tornyosul az égen,
s zúgva tör a tengerhullám
villámfények magasába.

Mennydörgés közt tajtékozva
reng a tenger, küzdve széllel.
Most a szél erős marokkal
felragadja víz hullámát
és haraggal dobja vissza
sziklakőre – pozdorjává
törve össze szín-smaragdját.

Viharmadár büszkén szárnyal,
mintha sötét villám volna,
olykor nyílként fellegbe fúr,
szárnya víz hullámát tépi.

Ott suhan mint zordon démon,
vihardémon… száll sötéten,
most kacagva, majd zokogva…
fellegek fölött kacag most,
örömében zokog máskor.

Mindenérző démon – érzi:
fáradóban a vihar már,
tudja jól, hogy nem sokáig
takarja a napot felleg,
nem soká takarja már!

Szél süvölt… és mennydörög még…
Kékes lánggal tündökölve
száll a felleg víz tükrére.
Tenger fogja fel a villám

nyílvesszőit és eloltja. 
Tűzkígyóként felcikázik
víz tükrében, majd elvész a
villám vakító visszfénye.

- Vad vihar jő nemsokára!

Viharmadár hangja szól így
villámlások közt merészern,
zúgó tengerár fölött is
győzelemnek prófétája:

- Jöjj, vihar, s légy még erősebb!

Lányi Sarolta fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Mi

Kúszunk kókuszpálmák pergőlomb-pillái alatt,
hogy a homályt a sivatagról letépjük,
a csatornák szikkadt ajkán meglessük -
villanását a csatahajók mosolyának.
Dermedj, düh!
Csillagzatok lobbanó máglyájára
hogy engedném magábaroskadt, elvadult
                                     anyánkat?
Út – pokolkút – vadíts, vagy remegjen
                                     a teherhúzók orrcimpája!
Tűzhányók részeg torkát tágítsd, mikor a füstöt
                                     ontják!
Angyalok fehér pelyhét szórjuk majd
                                     szerelmeseink kalapjára,
s boának nyírjuk le az üstökösök hosszú
                                     fénybozontját.

Tamkó Sirató Károly fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés-2)

Alekszandr Blok: Keselyű

Keselyű kóvályog a rét 
fölött, meg-megleng lomha szárnya. 
Lent egy kunyhóban gyermekét 
anyja biztatja sírdogálva: 
"Egyél, egyél, nőj meg, cipeld 
rabláncodat, keresztedet!"

Század századra hull, hadak
viharzanak és zendülések - 
avittas pompád megmarad, 
hazám, könnyesnek és szegénynek. 
Meddig hull még könny, keserű? 
Meddig kering a keselyű? 

Lator László fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Éjszaka

Gyűrötten omolt a fehér a pirosra, 
dukátok özönnel a zöldbe peregtek, 
sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva,
szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.

Mit bánta a tér meg az utca a házak 
mély-kék tunikáit! A lába merő seb 
volt már, mit a kunkori lángkarikáknak 
abroncsa fogott, az imént sietőknek.

Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva, 
cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol;
mind vinni akart valamit haza ott a 
fénylő kacagás csoda-gombolyagából.

Ruhák puha mancsa karomra fonódott, 
s én visszanevettem, amíg hahotázván 
verték a dobot s riogattak a mórok:
a homlokukon kivirult papagájszárny.

Kálnoky László fordítása


Oszip Mandelstam: Vattás csomói közt

Vattás csomói közt a fullasztó szobának
savval telt fiolák, az óra üt, hereg -
hurokból szabadult roppant léptgek kaszálnak -
támaszd fel képeid, ködlő emlékezet!

Didergő lázbeteg, kit megfeszít a bánat,
sovány ujjával elnyűtt szálat tépeget, 
szorítja repdeső talizmánját, a sálat,
s iszonnyal nézi a kerengő perceket.

Ber volt, a szélkakas pörögve rítt,
verdestek a zsaluk, óriások s kicsik
szilaj játéka mily próféta-jellel intett!

Lebegve felszökött a törékeny kicsiny test,
s aláhulltg súlyosan, az udvaron a víg
körhinta muzsika nélkül forgott-keringett.

Lator László fordítása

Majakovszkij-különszám (4)

BORISZ PASZTERNAK
Menlevél (részletek)

3.

Az irodalmi csoportelfogultság kényszerítő körülményei között ismerkedtünk meg. Jóval előtte J. Anyiszimov mutatta nekem verseit a Szádok szugyejben [futuristák csoportosulása, ill. folyóirata - szerk.] úgy, ahogy egyik költő a másikat szokta bemutatni. Ez azonban a „Líra" nevezetű epigon-körben történt; az epigonok nem szégyellték rokonszenvüket, s körükben Majakovszkijt a közeljövő sokat ígérő jelenségének, óriásnak mondták.
Az újító irányzatú „Centrifuga" csoportban azonban, amelynek hamarosan tagjai közé kerültem, megtudtam (ez 1914 tavaszán történt), hogy Sersenyevics, Bolsakov és Majakovszkij: ellenségeink, s hogy hamarosan komoly vitára kerül sor velük. A kilátásban levő vita egy emberrel, aki egyszer már meglepett tehetségével, s távolról is mind jobban vonzott, egyáltalán nem ejtett ámulatba. Ebből állt az újító irányzat minden eredetisége. A „Centrifuga" megalakulását egész télen át tartó botrányok végtelen sora kísérte. Egész télen mást sem tettem, mint csoportfegyelmesdit játszottam, egyebet sem csináltam, mint feláldoztam a csoportnak ízlésemet és lelkiismeretemet. Felkészültem rá, hogy újra elárulok, ha kell, akármit. Ezúttal azonban túlbecsültem erőmet.
Májusvégi, forró nap volt, s már ott ültünk az Arbat cukrászdájában, amikor az utcáról lármás, fiatal kedvvel belépett a három megnevezett. Kalapjukat a portás kezébe nyomták, s fel sem mérve, milyen hangosak, hiszen beszédüket az imént még túllármázták a villamosok és a fuvaroskocsik, fesztelen méltósággal felénk tartottak. Szép hangjuk volt. A költészet későbbi deklamáló irányzata innen eredt. Öltözetük elegáns volt, a miénk hanyag. Az ellenség minden tekintetben fölényben volt.
Miközben Bobrov Sersenyeviccsel folytatott akadékoskodó vitát — a dolog lényege az volt, hogy egyszer megcsipkedtek bennünket, mi még gorombábban válaszoltunk, s ennek az egésznek véget kellett vetni —, én szünetlenül Majakovszkijt figyeltem. Úgy emlékszem, ilyen közelről akkor láttam először.
Hogy az „a" hang helyett „e"-t mondott, úgy hatott, mintha bádoglapocskák rezegnének dikciójában. Ez színészvonás volt. Szándékolt érdességét könnyű volt elképzelni más foglalkozás és más körülmények ismertetőjelének. Nem egyedül ő volt szembeszökő jelenség. Mellette ültek a társai. Egyikük, az ő példájára, a dandyt játszotta, a másik, akár ő, vérbeli költő volt. De mindezek a rokon vonások nemhogy elhalványították volna Majakovszkij kivételességét, hanem inkább kidomborították. Nem külön-külön szerepeket játszott, hanem egyszerre valamennyit, a szerepek ellentétét — az életet játszotta. Az utóbbi, anélkül, hogy bármiféle sejtelmet ébresztett volna jövendő végéről, már első pillantásra észrevehető volt. Ez volt, ami hozzáláncolta, ugyanakkor ijesztette az embereket.
Bár mentében vagy álltában minden embert teljes nagyságában lehet látni, ugyanez a körülmény Majakovszkij megjelenésekor csodálatosnak tetszett, mindenkit arra késztetett, hogy feléje forduljon. A természetesség az ő esetében természetfölöttinek látszott. Ennek oka nem a termete volt, hanem valami más, általánosabb és felfoghatatlanabb sajátosság. Mindenestül jelenség volt, sokkal inkább, mint a többi ember. A kifejező és a végleges éppolyan sok volt benne, mint amilyen kevés az emberek többségében, akik csak ritkán és csak különös megrázkódtatások alkalmával lépnek ki a kiforratlan szándékok és valóra nem vált tervek ködéből. Ő úgy létezett, mintha valami roppant lelki élet másnapján élne, amelyet mélyen átélt, mintegy tartalékot gyűjtve belőle minden eshetőségre, s már mindenki ott találta őt a jóvátehetetlen következmények kévéjében. A székre úgy ült, mintha motorbicikli nyergébe pattanna, előrehajolva vágta és szaporán nyelte a bécsi szeletet, ha kártyázott, kancsalított és mereven tartotta a fejét, fenségesen sétálgatott a Kuznyeckijen, s mint valami liturgikus szöveget, tompa orrhangon, a szavakat elnyújtva dünnyögte a maga vagy más versének különösen mélyértelmű részleteit, homlokát ráncolta, nőtt, utazott és szerepelt, s mindezeken túl, a mélyben, mint a korcsolyázó, aki nekifut, hogy majd kiegyenesedjék, örökké ott derengett minden napját megelőző napja, amikor majd a bámulatos nekiiramodás után olyan hatalmasan és fesztelenül kiegyenesedik. Viselkedésében, hogy keményen tartsa magát, valami döntésféle rémlett, amikor azt már véghezvitte és következményein nem tudott változtatni. Ilyen döntés volt a zsenialitás, amellyel amikor találkozott, úgy megrendítette, hogy minden időkre tematikai előírás lett számára, és megvalósításának minden sajnálkozás és habozás nélkül, mindenestül odaadta magát.
De még fiatal volt, a formák, amelyek erre a témára vártak, még messze voltak. A téma pedig telhetetlen volt és nem tűrt halasztást. Ezért eleinte kedvét lelte abban, hogy elébevágjon tulajdon jövőjének, márpedig az első személyben megvalósuló előzés - póz.
Ezek közül a pózok közül, amelyek a legmagasabbrendű önkifejezés világában természetesek és szinte illemszabályok, ő a külső kiegyensúlyozottság pózát választotta, művész számára a legnehezebbet, barátai és szerettei szemében a legnemesebbet. Ezt a pózt olyan tökéletesen játszotta, hogy most szinte lehetetlen titkos indítékát jellemezni.
Közben szemérmetlenségének rugója a legvadabb szemérmesség volt, színlelt akaratereje alatt pedig fenomenálisan aggályoskodó és minden ok nélkül komorságra hajlamos akarattalanság lappangott. Ilyen csalóka volt sárga pulóverének mechanizmusa is. Nem a polgári zakó ellen harcolt vele, hanem a magában hordott tehetség fekete bársonya ellen, amelynek émelyítően fekete szemöldökű formái felháborították, korábban, mint a kevésbé tehetséges embereket. Mert nála jobban senki nem ismerte egész olcsóságát a magától gerjedt tűznek, amelyet nem bőszítenek apránkint hideg vízzel; senki nem tudta jobban, hogy az emberi nem fenntartásához elegendő szenvedély nem elegendő az alkotáshoz, annak olyan szenvedélyre van szüksége, amilyen az emberi nem ábrázolásának fennmaradásához kell, azaz olyan szenvedélyre, amely belülről hasonlít a szenvedélyhez, s amelynek újdonsága belülről egy új fogadalomhoz hasonlít.
Hirtelen félbeszakadtak a tárgyalások. Az ellenség, amelyet meg kellett volna semmisítenünk, veretlenül távozott. Inkább számunkra voltak megalázók az előre eltervelt békéltető tárgyalás körülményei.
Közben odakint besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső. Az ellenség kivonulása után csüggesztően elnéptelenedett a cukrászda. Hirtelen megláttuk a legyeket, a félig elfogyasztott süteményeket, a forró tejtől megvakult poharakat. De a vihar nem tört ki. Az apró lila pöttyökkel telehintett járdára édesen rázúdult a napfény. Tizennégy májusában jártunk. Egészen közel volt a történelem fordulása. De ki gondolt rá akkor? Az otromba város zománctól és fóliától ragyogott, mint az „Aranykakas" díszletei. Csillogott a nyárfák lakkos zöldje. A színek utoljára ragyogtak ki a fű méregzöldjéből, amelytől hamarosan örökre megváltak. Eszemet vesztettem Majakovszkijtól, máris hiányzott. Hozzá kell-e tennem, hogy nem azokat árultam el, akiket akartam?

4.

Másnap a véletlen sodort össze vele a görög kávéház ponyvája alatt. A nagy, sárga bulvár széles rétegben húzódott a Puskin utca és a Nyikitszkaja között. Pofájukat kényelmesebben helyezve el mellső lábukon, ásítoztak a hosszú nyelvű, sovány kutyák. A dajkák és komaasszonyok szüntelenül kerepeltek valamiről, sopánkodtak valamin. A lepkék egy-egy pillanatra összecsukták szárnyukat, beleolvadtak a hőségbe, majd hirtelen felröppentek, továbbsodródva a forróság egyenetlen hullámain. Egy fehér ruhás kislány, bizonyára csuromvíz, szinte állt a levegőben, szünetlenül a sarkát ostorozva a karikává összefolyó, sziszegő ugrókötéllel.
Már messziről megláttam Majakovszkijt, és mutattam Loksznak. Fej-vagy-írást játszott Hodaszeviccsel. Közben Hodaszevics felállt, kifizette veszteségét, kilépett a ponyvaeresz alól, és elindult a Sztrasztnoj irányába. Majakovszkij egyedül maradt az asztalnál. Mi bementünk, üdvözöltük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva azt ajánlotta, hogy felolvas valamit.
Zöldelltek a nyárfák. Kissé szárazon szürkélltek a hársak. Az álmos kutyák, amelyeket a bolhák kihoztak a béketűrésből, felszökkentek egyszerre mind a négy lábukra, s az eget híva tanúnak a durva erővel szembeni morális tehetetlenségükre, méltatlankodó álmossággal hevertek el a homokon. Az Alekszandrov útnak átkeresztelt Breszti út felől torokhangon rikoltoztak a mozdonyok, körös-körül hajat nyírtak, borotváltak, sütöttek, főztek, alkudoztak, közlekedtek — és nem sejtettek semmit.
A frissen megjelent Vlagyimir Majakovszkij című tragédia volt, amiből olvasott. Hallgattam, mindenről elfeledkezve, elragadtatott szívvel, lélegzet-visszafojtva. Soha addig hozzá foghatót nem hallottam.
Benne volt minden. A bulvár, a kutyák, a nyárfák és a pillangók. A borbélyok, a pékek, a szabók és a mozdonyok. De minek idézzem? Valamennyien emlékszünk erre a fojtott, titokzatos nyári szövegre, amely most a tizedik kiadás után, mindenki számára hozzáférhető.
Távol keservesen bőgtek a lokomotívok. Majakovszkij művének torokhangú vidékén ugyanaz a kétségtelen messzeség érződött, ami a földön. Benne volt az a mélységes ihletettség, amely nélkül nem létezhet eredetiség, az a végtelenség, amely az élet bármely pontjáról minden irányba elénk tárul, amely nélkül a költészet: csupán ideiglenesen nem tisztázott félreértés.
És mindez olyan egyszerű volt. Művészetét tragédiának nevezte el. Úgy is kellett neveznie. A tragédiának pedig a Vlagyimir Majakovszkij címet adta. A cím zseniális egyszerűséggel tárja fel, hogy a költő nem szerzője, hanem tárgya a lírának, amely első személyben szól a világhoz. A cím nem az alkotó neve volt, hanem a tartalomé.
Voltaképpen onnan, a bulvárról vittem őt magammal mindenestül, egész életemre. De ő óriás volt, s távollétében lehetetlen volt megtartani. El-elvesztettem. Akkor ő adott hírt magáról. A Nadrágba bújt felhővel, a Hátgerincfuvolával, a Háború és békével, az Emberrel. Az, ami a találkozások közötti időben kiszellőzött belőlem, olyan tömérdek volt, hogy rendkívülinek kellett lennie annak is, ami ismét felidézte. Olyan is volt. A felsorolt korszakok mindegyike készületlenül ért. Mindegyikben, a felismerhetetlenségig növekedve, mindenestül újjászületett, ahogy először. Nem lehetett megszokni őt. Mi volt hát benne annyira szokatlan?
Viszonylag állandó tulajdonságokkal rendelkezett. Viszonylag állandó volt az én elragadtatásom is, amely mindig készen várta őt. Úgy tetszhet, ilyen körülmények között az én megszokásom nem változhat ugrásszerűen. Közben pedig a következőképpen állt a dolog.
Amíg mint alkotó létezett számomra, négy évig szoktattam magam hozzá és nem tudtam megszokni. Aztán hozzászoktam két és negyedóra alatt, ennyi ideig tartott a 750 000 000 felolvasása és taglalása. Aztán több mint tíz évig senyvedtem ettől a megszokástól. Aztán hirtelen könnyek között veszítettem el, amikor teli torokból adott hírt magáról, ahogy szokott, de már a síron túlról.
Megszokni nem őt nem lehetett, hanem a világot, amelyet a keze között tartott, és szeszélye szerint hol lendületbe hozott, hol szeszélyesen tétlenségre ítélt. Soha nem fogom megérteni, mi haszna volt abból, hogy elvette a mágnestől mágneses erejét, miközben a patkó megőrizte minden külső vonását, anélkül, hogy egyetlen homokszemet felkavart volna, amely előbb mindenki képzeletét felkavarta, és a sorok lábacskáin bármekkora terhet magával tudott vonszolni. Aligha akad a történelemben példa arra, hogy valaki, aki olyan messzire haladt előre új gyakorlatában, a maga-megjósolta órában, amikor ez a gyakorlat, még ha kényelmetlenségek árán is, mindennapi szükségletté vált - ennyire teljesen megtagadta volna azt. Helye a forradalomban, látszatra annyira logikus, belülről annyira kényszerű és tartalmatlan helye, örök talány marad számomra.
Lehetetlen volt megszokni a Vlagyimir Majakovszkij tragédiát, a tartalom nevét, a költőt, aki öröktől fogva jelen van a költészetben, a lehetőséget, amelyet inkább az erős, semmint az úgynevezett „érdekes ember" váltott valóra.
Ezzel a szokatlansággal telítve mentem haza a bulvárról. Albérleti szobám ablaka a Kremlre nyílt. A folyón túlról bármikor beállíthatott hozzám Nyikolaj Aszejev, az Sz. nővérektől, egy mélyen és sokoldalúan művelt családtól jövet. A hozzám belépőben felismerném: a maga rendezetlenségében is élénk képzelőerőt, színlelőképességét, ahogy leplezte, hogy járatlan a zenében, az igazi művésztermészet érzékenységét és ravaszkodását. Szerettem őt. Ő Hlebnyikovért rajongott. Nem értem, hozzám mi vonzotta. Mind a művészetben, mint az életben másra törekedtünk mi ketten.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Majakovszkij-különszám (2)

BÚCSÚLEVÉL

Moszkva, 1930. április 12. Mindenkihez

Ne hibáztassatok senkit azért, mert meghalok, és kérlek, hagyjátok a pletykát. A megboldogult irtózott ettől.
Mama, nővéreim, elvtársaim, bocsássatok meg - ez nem megoldás (másnak nem tanácsolom), de számomra nincs más kiút.
Lili — szeress engem.
Kormány elvtárs, az én családom: Lili Brik, anyám, nővéreim és Veronika Vitoldovna Polonszkaja.
Ha tűrhető életet biztosítsz nekik — köszönöm.
A befejezetlen verseket adjátok át Brikéknek, ők kiismerik magukat.

Amint mondják:                             Mi
elrontották ezt az ügyet,                elszámoltunk
a szerelmes csónakot                     kölcsönös sérelmet, 
szétzúzták a kő mindennapok.      fájdalmat, bánatot.
                          (Radó György fordítása)

 Legyetek boldogok.

                          (Vlagyimir Majakovszkij) 

1930. IV. 12.

Rappista elvtársak, ne tartsatok kishitűnek. Komolyan mondom, nem tudok mást tenni. Üdvözlet.
Mondjátok meg Jermilovnak, hogy kár volt a jelszót levétetni, megérdemelne egy alapos fejmosást.

V. M.

Íróasztalomban találtok 2000 rubelt - fizessétek be adóba. A többit megkapjátok a Kiadói Igazgatóságtól.

V. M.

G. LÁNYI MÁRTA fordítása

Majakovszkij különszám (1)

Vlagyimir Majakovszkij verseiből

MAGYARUL ELŐSZÖR

Zörejek, zajok, morajok

Visszhangzik a város: surrognak, sürögnek 
talpak és kerekek, és a zaj monoton. 
Emberek és lovak — része egy seregnek, 
ménesként mely suhan a sugárutakon.

Viselnek kis lányok parányi surranót, 
zajládák zörögnek, füst szele mos. 
Kancáknak hasáig zsákutcák sara nőtt,
állomást csilingel a villamos.

Sokaság a térig alagút-passzázson
sodródik gondolat-csatornán oda majd,
hol kormos és morgós pofával, füstös-koronásán
ül bazári cárság trónusára a zaj.

1913

Tréfa-séma

Süvített szél, és rettenet 
szökött szivünkbe immár: 
egy néne vitte a tejet, 
útja vasúti sínpár.

De villámokat szeme szór,
hogy róla ne feledkezz: 
jelezte minden szemafor, 
jön az okai expressz.

Talán már siratnók anyót,
 tán süket volt az áldott, 
de bátya birkát nógatott, 
s időben rákiáltott.

A néne jobbra szökken, 
a vonat balra száguld. 
Bátya ha nem lép közbe, 
már bizony kétfelé hullt.

Nem föd már vonatfüst eget, 
két hősünk messze iszkol. 
A hétköznapi hősöket 
illessük tisztelettel.

Ki népünkből ugrik elő, 
serénynek ismerős, 
éljen e birkanevelő, 
középparaszti hős.

Éjűző napnak éljenezz, 
éjgyőző csillagoknak!
 Hát éljen az, és éljen ez! 
Éljen! Mert sokasodnak!

VERESS MIKLÓS fordításai

1923


Krím

Lépek,
nézek ablakon át — 
virágok
s ég, kékszín világ, 
most orrodban
magnóliák, 
most szemedben
glicíniák.

Tej előttem
és nem
tea, 
fenn fénylő
dísz a hold. 
S Csairra
nappal-
éjszaka 
bömbölő
víz zuhog.

Hullám-hadfik
foglyaként
senyved
vízmélyi homokon 
a palotákból
kiseprett 
sok najád és triton.

De a paloták
mások ám: 
vízi áldással
telve, 
eredj, munkás,
rád vár puhán 
nagyherceg
ágyaselyme.

Hámorok — hegyi máglyák, 
s kékblúz-varázs a tengeren. 
Ember-gyorsjavításra
állt át 
a nagy
krími kovácsüzem.

1927

POLGÁR ISTVÁN fordítása

ÚJ FORDÍTÁSOK

Papírosszörnyek
Vlagyimir Majakovszkij észlelései

Ha
a föld gyeplőjét
kezemben
tartanám, 
én 
megállítanám a földet:
- Ne tovább! 
Hallod,
tollak és töltőtollak
hivatalok íróasztalán 
csikorognak,
mintha a föld
csikorgatná fogát. 
Emberi büszkeség,
csitulj el ez egyszer! 
Hát emberek ezek?
Tán még anyjuk se volt. 
Fontos papírok margóin
folyik szét
az ember, 
nem is ember már,
óriás
tintafolt. 
Kamrácskákban
látni
emberek árnyait. 
Embernek
egy öl jut.
Papírosnak
ezer. 
A papíros
pompás palotákban
lakik, 
asztalokon alszik,
szekrényekben hever. 
Posztóra
bolt előtt
emberek ezre vár, 
kézen nincs kesztyű,
lábon nincs kalucsni. 
És az iratoknak?
Kosarakon kosár,
az ügyeknek
mappa,
legyen hol aludni. 
Utazni szeretnél?
Tán Madrid érdekel? 
Rubel nélkül
nem jutsz el oda
egyhamar! 
A papír ingyen
vonatra száll,
tengerre kel, 
épül még számára
számos
új postahivatal! 
A hajdani hősnek
gemkapocs
a lába, 
esze néma,
mikor
a papírok szólnak. 
Az ember
küldönccé válik
nemsokára, 
szolgál majd
mindegyik
a papírosoknak. 
Az aktatáskába
alig fér
az akta, 
fehér fogú széle
vicsorog. 
Maholnap
az ember
az aktatáskák rekeszeit
lakja, 
lakásainkat meg -
a papírosok. 
Látom
a jövendőt
- nem én találtam ki: 
papírosok
szócsövei
erről ordítanak — 
az asztalnál
az irat fog
teát iszogatni, 
összegyűrt emberke
hever majd
az asztal alatt.

Lángból bonts lobogót,
süvölts rájuk, akár 
az ágyúgolyó,
tépje fogad, 
mint ellenségedet,
gyűlöld,
proletár, 
a fölösleges
papírosokat.

1927

SIMOR ANDRÁS fordítása

Teoretikusok

Mint intelligens
retektipusok, 
éltek
nálunk
teoretikusok. 
Apait, anyait
megkap
a nyájuk -
ezerkötetes
legalább
koponyájuk. 
Kitanulva
a formula,
axióma, 
ketyeg agyukban
mérnöki taxióra. 
Hivatalnoki létra,
ki tudna
megállni — 
s taníthatsz-e
kesztyűben
gépet dudálni? 
Megvonja a vállát
a munkába a franc 
esne,
izgatóbb a preferansz. 
Feladat?
A henyébe belefér-e?
Lebegteti
lelkeik
mennyei szféra.
Ha a gép
elakad,
mert lusta a tengely 
komor arca 
az egekbe
mereng el,
csak bámul,
mint rádióra a birka. 
Ki tudósi
nevet
mondsz magadénak, 
ne tekintsd
a kezed
fölös
akadéknak.
Nem a könyv
a tudás csak -
ezért fabrikáld
teóriákkal egybe
a szép praktikát. 

1929

VERESS MIKLÓS fordítása