2014. március 26., szerda

Bankettről a háborúba

VLAGYIMIR TYENDRJAKOV
Az a nap,amelyik kiszorította az életet

1

A szerző ifjúkori önarcképe
A vonat az elmúlt napokban megállás nélkül robogott. Most viszont csak mászik a síneken, kerekei minden illesztésen nagyot kattannak, nyomasztóan hosszú időn át. Végül fékcsikorgás, az ütközők csörömpölése - állj! A zsúfolt tehervagonnal egy harsogó basszus tudatja:
— Megérkeztünk!
Megérkeztünk, nem akárhová, hanem a frontra.
A frontra vezető út alighanem valamennyiünk esetében elég kanyargós volt.
Én a háború kezdete előtt másfél órával fejeztem be az iskolát. Éjjel kettőkor mi, akik megszűntünk tizedik osztályosok lenni, hazafelé indultunk a bankettről, és három-harminckor, mint tudjuk, a német csapatok megkapták a parancsot, hogy lépjék át a határt. A „Zs órában", ahogy a haditerv nevezte.
Déli tizenkettőkor már mindenki tudta. Félórára volt szükségük az osztálytársaimnak, hogy összeverődjenek az iskola kapuja előtt, félóra hosszat gyűléseztünk, majd újabb félóra múltán ünnepélyesen hazafias képpel beállítottunk a kiegészítő parancsnokságra: „Követeljük, hogy azonnal küldjenek ki bennünket a frontra!" A katonai biztos bántóan könnyedén nyugtázta dicséretes hazafiasságunkat: „Kiküldünk, nem maradtok itthon sokáig!"
Társaim nem is maradtak, valamennyiüket egykettőre iskolára küldték, kit gyalogságira, kit a páncélosokhoz, sőt volt akit repülőiskolára. Nálam az orvosok valami fránya bajt találtak. Asztigmatizmust. A jobb szememmel gyöngén látok. A katonai biztos megszánt: „Megpróbállak benyomni a hadtáphoz." Engem ez a „megpróbállak" a lelkem mélyéig fölháborított: „Hogy kapcákat számolgassak? Még mit nem! Elmegyek sorkatonának!"
És két teljes hónapig vártam.
Már az első hó is lehullott, amikor távoli falvakból jött legények csapatával, gyalogosan, föltarisznyázva, elindítottak az állomásra. A tizennyolcadik születésnapomat a továbbító-állomáson töltöttem. És azt hittem, csak egy karnyújtásnyira vagyok a fronttól. 
De... „Akinek középiskolai végzettsége van, egy lépés előre!" És a hadosztály alparancsnoki iskolájára vezényeltek.          
A Vjatka szédítően magas partján büszke, ódon székesegyház emelkedik. Benne majdnem a kupolájáig - háromemeletes deszkapriccsek. A falak között láthatatlanul ott lebeg a nagy Szuvorov szelleme, aki annak idején ezt az óvatlan kijelentést tette: "Ha  nehéz a kiképzés, könnyű az ütközet!" Ezért mindennap alaki gyakorlatozás folyik, időnként testet-lelket kimerítő, százkilométeres vagy még hosszabb gyalogmenetekkel és a katonai ismeretek nem túlságosan fárasztó oktatásával.
Tanulni ugyanott tanulunk, ahol alszunk: a priccseken. A szakaszparancsnok-helyettes rekedt hangon olvassa az Őrszolgálati Szabályzatot, közben-közben szigorúan körbesandít, nem szunyókál-e valaki. 
- Tvenkov növendék! Mit mondtam?
Még álomittasan vigyázzba vágom magam, kezem a nadrág varrásán, csak éppen térdmagasságban: a felső szinten nem lehet szabályszerűen kiegyenesedni. - Soron kívüli őrszolgálat!
Az iskolán nem osztályoznak, a tudást soron kívüli őrszolgálatokkal ösztönzik. Az éjszakai őrség többnyire azoknak jut, akik nem tanulták meg az Őrszolgálati Szabályzatot.
Tekintettel a háborús időkre, az alparancsnoki kiképzés időtartamát lerövidítették. Két hónap múlva rátűzzük tábori hajtókánkra a szakaszvezetői háromszöget, és - irány az egység! Végre a frontra? Nem, az még odébb van. Az egységnek egyelőre csak a száma van meg, maga az egység nem létezik. Vologdán túlra visznek bennünket. Megosztozunk az ólomnehéz, fekete kétszersültön, leves helyett valamilyen zavaros lét kanalazunk, csontig fagyunk az éjszakai órákban, alig vonszoljuk magunkat, és arról ábrándozunk, bárcsak mielőbb kijutnánk a frontra! Az éjszaka közepén ismét riadó: indulás az állomásra, vár a szerelvény. Végre! Sötét éjszaka haladunk át Moszkván, az óriási városban sehol egy fénypontocska. Hosszú utazásra készültünk föl, ehelyett igen hamar leszállítanak: még Tula előtt. A front itt volt, de tavaly messzire ment. Csak a lerombolt Jasznaja Poljana-i kúria maradt itt; a bejárat előtt kilőtt német terepjáró, golyók lyuggatta benzines hordók, nár itt a tavasz: az utakon térdig érő sár, a levegőben önfeledten daloló fülemülék. Azoknak az utódai, amelyeket Lev Nyikolajevics Tolsztoj hallgatott, miközben Hadzsi Murat halálának jelenetét írta. Mi oda se figyelünk a fülemülékre: nyirkos hideg van, tudni, miért kerülgetjük az emlékhelyet, dagasztjuk a sarat, szalmakazlakban alszunk a mezőn.
Újabb állomás, újabb szerelvény; most már nincs csalás, se ámítás, délnek tartunk, ott most nagy csaták folynak. Hol fognak bevetni, Harkovnál vagy Rosztovnál?
Melegen süt a tavaszi napocska, fürgén kattognak a kerekek. A kitérőknél más szerelvényeket érünk utol, a katonák kirajzanak a vagonokból, előkerül egy elnyűtt balalajka. Hej

Szép kisasszony, szép kisasszony, jöjjön el velem!...

Dobognak a szurkosvaszon csizmák a sínek közti salakon.
De még messze voltunk Harkovtól, pláne Rosztovtól, amikor a Szovjet Tájékoztatási Iroda közleményei egyre csüggedtebbekké váltak: a német áttörte a frontot. A vagonok kerekei lassabban kattogtak, valamilyen kis állomáson vakvágányra toltak - jó időre ott  ragadtunk. Nyár lett, mire újra elindultunk.
- Megérkeztünk!
Csörömpölve csúsznak félre az ajtók, lökdösődve, káromkodva, hahotázva ugrálnak le a katonák. Fölharsan a szakaszparancsnok-helyettesek érces hangja:
- Első tüzérszakasz! Kirakodni!
- Második tüzérszakasz...
- Parancsnoki szakasz, sorakozó! Gyorsan!
Homályosan kéklő, beláthatatlan, sík világ. Nehézkesen fújtat a mozdony; mögötte poros, rőtvörös vagonok, leponyvázott ágyúkkal megrakott pőrekocsik sora. Sínek, sínek elöl, hátul, jobbra és balra pedig a pusztaság, semmi nyoma semmilyen építménynek, se egy bódé, se járt út, csak a ködlepte, kora hajnali sztyepp meg az ég hamuszürke boltozata. A párás messzeség titokzatos, a kitárulkozó világ semmi érdeklődést nem mutat irántunk. Legalább valami mozgás, legalább egy kis szellő fújdogálna. Az embernek borsódzik a háta ettől a nyugalomtól, hiszen háború van!
De földobog a lovak patája a pallókon, sürögnek a hajtok, kiáltoznak a tüzérek:
- Hó-rukk!
Az ágyúk leponyvázott lángrejtője ide-oda ring, miközben méltóságteljesen legördülnek.
Mégiscsak megérkeztünk. A háború valahol itt van a közelben.

2

Mind, ki bölcs, az tudván tudja, 
Háttal jön az ágyú torka...

Akárcsak egy cári hintót, hat ló húz párosával befogva egy hosszú csövű, hetvenhat milliméteres ágyút. Tizenhat ilyen ágyú van, négy üteg, nyolc tüzérszakasz — tekintélyesen fest a tüzérhadosztály menetoszlopa. Mogorván ülnek a lovakon a hajtók, a lövegkezelők — mint a verebek — szorosan gubbasztanak az ágyútalpakon és lőszeres ládákon, a parancsnoki szakaszok - a felderítők és a híradósok - gyalog vonulnak.
Tovább, tovább!
Az út mintha együtt hullámoznék a sztyepp domborzatával: fölkapaszkodik a hullámtarajra, lesüllyed, megint előtűnik, és minél messzebb, annál keskenyebb, valószerűtlenebb, amíg csak föl nem oldódik a kékes homályban. A hajtók el-elszundítanak, a lovak maguktól mennek, nem kell nógatni őket, az ágyúcsövek méltóságteljesen bólogatnak: tovább, tovább!
Én pedig hátra-hátrapillantok, és elcsodálkozom a hátam mögött kéklő ég derűs nyugalmán. Még nem piroslik, még nem döfik át a nap sugarai, nem izzik az ég pereme, de nemsokára, igen, nemsokára elkezdődik... Észreveszem, hogy mások is hátrapillantgatnak. Arra, ami volt...
Mindenki mögött ott az otthona, anyja, apja, fivérei, nővérei, vagy a felesége, vagy a lányka, akivel a kertajtóban csókolózott. Én még nem csókolóztam lánnyal az ajtóban, nem volt időm rá. De otthonom volt. Az ide végtelenül messzi kis faluban, Podoszinovecben. Ablakai a rétre néznek, az ódon templomocskára, melynek rácsos harangtornya van, meg a túlparti haragoszöld erdőre. Az otthon ura és törvényhozója az anyám, mindig ő kommandírozta apánkat, engem, az öcsémet. Most csak az öcsém van a fennhatósága alatt. Apám komisszár volt a polgárháborúban; a mostaniban azonnal, már a második napon behívták. És már nyolc hónapja nem kaptunk tőle levelet... Üres a ház, anyánk nem érzi benne jól magát, panaszkodik az öcsémre, hogy nem fogad szót. Van még egy eleven lélek a házban: egy rőt szőrű kandúr, nagy gazember és csavargó, el-elkapdossa a szomszédok csirkéit, megdézsmálja a kamrákat...
Hátrapillantgatunk a múltunkra, de már a vonat sincs ott, amelyik idehozott, gyorsan elment, üres a sztyepp. Oda a múlt. Topább, tovább! Az Arcvonalba! Már találkoztunk olyanokkal, akik a közelében jártak, mohón kérdezgettük őket, de ez a Vonal, amely most a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig szeli keresztül az országot, így is a titkok titka maradt. Senki sem volt képes mesélni Róla. Nemsokára mi is meglátjuk. Ott van, ahol az ég találkozik a sztyeppel, és bármilyen tágas a sztyepp, egy-két óra alatt átvágunk rajta. Húzzák az ágyúkat a lovak, mi pedig gyalog megyünk.
Rövid lábfejét keményen a leülepedett porba vágva lépked a szakaszparancsnokhelyettesünk, Zicsko, kövérkés hátából nyak nélkül nő ki borotvált tarkója. Időnként egy félfordulatot tesz, körülhordozza rajtunk éber bagolyszemét.
- Fölzárkózni!
Csak úgy, a rend kedvéért, hiszen senki se maradt le. A szűk vagonban eltöltött hosszú idő után jólesik megmozgatni tagjainkat a friss hajnali levegőn.
Szaska Gluharjov, a nyurga felderítő imbolygó járással, lomhán rakosgatja a lábait. Róla lehetne megfesteni az örömkatona portréját: a parancsnoki derékszíj szorosan övezi karcsú derekát, zubbonyán egy ránc sincs, széles vállán hanyagul billeg a karabély, csípőjén kard, lábán nem szurkosvászon csizma, mint a miénken, hanem puha szárú, tehénbőr. Az arca is tiszteletet parancsoló: egyharmadát szögletes álla teszi ki, közepén gondosan kiborotvált gödröcskével. Még Zicsko is óvakodik attól, hogy kommandírozza, Pugacsov őrnagy, az osztályparancsnok pedig kezet fog vele, ha találkoznak.
Szaska mellett, mint mindig, Csulikov baktat, aki szintén felderítő, de egészen más fából faragták. A menetelés még csak most kezdődött, de máris odavan, csizmanadrágjának feneke a térdéig csúszott, széles szárú csizmája reménytelenül küszködik a lelógó karddal, rohamsisakja alatt megfeszül hegyes orra. A lépten-nyomon megbotló Csulikov moszkvai diák, és senki se tudja nála jobban kiszámítani a lövések röppályáját: minden táblázat nélkül, egy szempillantás alatt megmondja, és sohasem téved. Szaska egyszerre gyámkodik és mulat Csulikovon.
- Csulik, volt már nőd?
- Menj a fenébe!
- Nem, komolyan kérdem, hánnyal volt már dolgod?
- Nem számoltam.
- Olyan sokkal? Nem bírod fejben tartani?
- Hagyj békén, te csődör!
- Békén hagylak, Csulik. Ha egyszer nem bírod fejben tartani! Hol vagyok én tőled? 
Közvetlen szomszédom Jefím Mihejev, a kábeldobos. Csontos orra fölött sűrű búzaszőke szemöldök, amely majdnem eltakarja a szemét. Hallgatag, megfontolt paraszt, gyakran kisegít apró dolgokban. Ha leszakad egy gomb a zubbonyomról, ha elvész a csillag a sapkámról, ha tiszta vászoncsík kell a gallérom alá, mindez előkerül dagadt zsákjából. Beosztásom szerint én vagyok a főnöke, de ő fiának nevez, én meg őt tatának. Sohasem kell neki parancsolnom, de még kérnem se. A tata előbb rájön mint én, hogy mit kell tenni, és lelkiismeretesen el is végzi.
Most Nyinkin ragad rá - ő is az én emberem -, és veretes nyelű zsebkést tart csontos orra alá.
- Szép munka, mi? Nézz ide. 
Jefim hallgat, nem néz oda.
- Maga a nyél megér egy tízest. Mestermunka. 
Jefim hallgat.
- Én meg csak öt pakli dohányt kérek tőled. Fogd, mielőtt meggondolom magam.
Jefim mosolyfélét erőltet arcára. Nyinkin kis termetű, izgó-mozgó, napbarnított arcú gyerek, hajlott orrának nyerge fölött összeér sűrű szemöldöke. „Engem egy cigány csinált." Valószínűleg így igaz. Most gyanúsan olajfoltos zubbony, térdén ügyetlenül megfoltozott, viseltes csizmanadrág van rajta, csizma helyett pedig csámpás bakancs és lábszártekercs. Pedig a bevonuláskor mindenkit vadonatúj mundérral láttak el. És abban sem kételkedem, hogy Nyinkin zsákjából hiányzik a váltás fehérnemű. Útközben mindent elcserélt kisüstire meg „zabára".
A sztyepp megmozdult, megrázkódott, öreges ráncok, rőt csíkok lepték el. Mindenki megbámulta, még a lovakon ülő hajtók is. És a rézvörös arcokon örömteli mosoly. A nap előbukkant a látóhatár mögül. Még az út fölkavart pora is kivirult.
De mindez a hátunk mögött játszódott le; ott, ahova tartottunk - tovább, tovább! -, makacsul kitartott a komor kékség, a még mindig nem oszló éjszaka. A nap följebb emelkedik, megszokottan elindul az égen, és majd ott fog lenyugodni. De mi megelőzzük, sokkal hamarabb ott leszünk. Félelmetes gondolat kísért: lesz köztünk, aki nem éri meg a napnyugtát. Csatázni megyünk, csaták pedig nincsenek áldozatok nélkül.
Magabiztosan csapkodja az úthoz kurta lábait Zicsko szakaszparancsnok-helyettes. Régi elszámolnivalóm van vele, még a hadosztály-iskoláról: ott is ő volt a közvetlen feljebbvalóm, és örökké hajszolt.
A deli Szaska Gluharjov könnyedén lépked, a minduntalan a kardjába botló Csulikov alig bír lépést tartani vele.
Nyinkin tovább nyaggatja Jefim tatát:
- Három pakli dohány. Fogd és vidd! 
Velük egy sorban megyek.
Valamelyikünk... De furcsamód senkit se tölt el félelemmel az ismeretlen jövő. Megyünk a csatába.

3

Derűs jókedv a közelünkben.
Hátul erőlködve érlelődik a nap, az úton árnyékok mozognak, a sztyepp mosolygóan piroslik a domborulatokon, míg a mélyedéseket, mint a tavakat, lassan ritkuló sötétség tölti ki. S a levegőben szellő lebben, simogatja a sztyeppét, amelyen szürke gidákként ugrabugrálnak az ördögszekér tüskés, kusza gömbjei. Csupa öröm a világ, szép az élet.
A tüzérek nem bírják ki, leugrálnak üléseikről; kellemesebb gyalogolni, mint az ágyútalpakon rázatni magukat. Egyszerre élénkséget keltenek a menetoszlopban, észreveszik a kardjával elkeseredetten küszködő Csulikovot.
- Hé, felderítő, add el a heringedet!
Bevált humorforrás, de korántsem ártatlan a felderítők szemszögéből. Régi hagyomány szerint a lóvontatású tüzérséghez beosztott felderítőknek lovassági kard dukál. Kardot kaptak, de lovuk nincs. A kardok régiek, hüvelyük kopott, életlenek, mint a bot, és olyan nehezek, mint a páncéltörő puska csöve. Van-e képtelenebb annál, mint a lovas ló nélkül? A ló az ágyúk vontatására kell, amelyek kezelőszemélyzetének viszont nincs kardja.
Annak bajtársa, aki kiáltott, részvevő hangon kérdezi:
- Minek neked, Vaszja, a hering?
- Hogy a legyeket hajtsam vele.
A tüzérek fölnyerítenek, a felderítők hallgatnak.
- Elő a kardot, zsandár, mindjárt torkukra forr a röhögés!
- Jaj, meneküljünk! De akkor ki fogja az ágyúkat elsütni?
- Majd a heringgel döfik le a német tankokat.
- Csak el ne tompuljon az éle!
- Megélesítik. Zicsko segge olyan, akár a köszörűkő.
Zicsko kidüllesztett mellel, megvetően fölszegett állal masíroz: a maga szakaszában isten és császár, de a fékezhetetlen tüzérek fölött nincs hatalma. Csulikovot azonban annyira zavarba hozza ez a pimaszság, hogy megint belebotlik a szerencsétlen heringbe és... 
- Jaj, istenem! Nehogy megvágd magad!
- Hahaha!
Mindenkiből kitör a röhögés.
Nevetünk mi, híradósok, nevet Szaska, zavartan mosolyog a póruljárt Csulikov. Sajnálják:
~ Vigyázz, katona, éles nyelvű a drágám, még megvág!
Egyedül Zicsko komor és méltóságteljes, tapossa az utat, oda se bagóz a vígságra. Egy magas tenor félig bolondozva, félig komolyan rázendít:

Katona-bajtársam, hol van a te párod, 
Ugyan hol a párod?

Néhánv jókedvű hang máris bekapcsolódik:

Éles kard a párom, kincsem, virágszálom, 
A kardom a párom.

S a nóta, mint a tűz, tovaterjed az oszlopban. Már azok is énekelnek, akik messze mennek, és nem vettek részt az ugratásban:

Hívatlan vendégnek nincs helye minálunk,
 Az útjába állunk...

Komótosan, magabiztosan lépegetnek a szíjak gúzsában a lovak, himbálóznak az ágyúcsövek. A sztyepp egyre pirosodik, ifjodik, az ég szélesre tárul, miközben fölcsap a szilaj, jókedvű nóta:

A mi ágyúnk tüzet okád, tudja a tüzér a dolgát. 
A mi ágyúnk tüzet okád...

Én, a botfülű is önfeledten énekelek. Léptem könnyű, tüdőm kitágul, fejem föltartom, az életöröm szinte szétfeszít. Elöl a háború, egyesekre közülünk halál vár, a halál elébe megyünk, de - oda se neki! Tudjuk, van, ami erősebb a halálnál is.
Az első komoly felfedezésem e nap hajnalán.

4

Az út megélénkült. Az imént még csak mi mentünk rajta, zavartalanul tapostuk - tovább, tovább! -, és észre se vettük, hogy milyen szűk lett egyszerre. Minduntalan fölhangzik az oszlopon végighullámzó vezényszó:
- Jobbra húzódj!... Jobbra húzódj!...
Tankok, ijesztően magas KV-k előznek meg, fölverik a port, benzingőzt, nyomasztó meleget fújnak ránk, reng a föld alattuk, oly nehezek ezek a mozgó erődök. Csörömpölve, dübörögve tűnnek el a távolban, előbb ott lesznek, mint mi. Menjetek csak, segítsetek a hazának, majd mi is segítünk. „A mi ágyúnk tüzet okád..."
- Jobbra húzódj!
S megrakott teherautók egymás után. Adj utat a gépi erőnek, lovasság! A hajtók szorgosan csapkodnak az ostorral:
- Fordulj már, te dög! Kitaposom a beled!
- Jobbra húzódj!
Újabb autók szorítanak le a padkára. Mindegyiken valami furcsa, leponyvázott szerkezet, olyanok, mint az egymásba tolt tűzoltólétra. Lehet, hogy azok is, ahol lőnek, ott tűz is lehet. Csak valahogy túl sok a tűzoltóautó... Az oszlopon tiszteletteljes suttogás hullámzik végig:
- Katyusák!... Katyusák!.
Ezek tehát olyan tűzoltók, akik nem oltanak, hanem gyújtanak. Moszkva előtt alaposan odapörköltek a németnek. Titokzatos fegyver, a hátországban lélegzetelállító mesék keringenek róla.
A Katyusák is előbb ott lesznek a helyszínen. Vigyázz, fritz!
A nap már magasan áll, a zubbonyon át is süti a hátam, a por kaparja a torkom, derekamon ott a kulacs, de tűrjünk csak. Messze még az Arcvonal.
Néhány lépés után azonban kiderül, hogy itt van a közelben. Mindjárt a sisakunk fölött.
Az égen nyomasztó motorbőgés hangzik föl, majd fojtott sortűz. Az oszlop megtorpan, a katonák egymásnak ütköznek, és mind fölfelé néz.
- Az anyád...! A Messer kergeti az Antoskát!
Kis repülőgép függ oldalt a sztyepp fölött: dupla szárnyával egy polcra hasonlít. Kerekeit szétterpeszti. Kétségbeesetten zümmög, de ez nem sokat segít rajta, alig halad, szinte mászik a levegőben. S majdnem a nappal egy magasságban, éles kanyart leírva, megfordul egy másik, sötét repülőgép. Egy pillanatra megmutatja magát a napnak, mintha dicsekednék - nem is sötét, hanem színezüst -, és ellöki magát a magasból, egyenesen rá a lassú, zümmögő ellenfelére...
A lovak egykedvűen húzzák az ágyúkat, az emberek megbűvölten bámulnak fölfelé, tarkójukra billen a sisak.
A lassú Antoska, úgy látszik, teljesen megőrült: szárnyára dőlve megfordul, és elébe megy a másiknak!
Az úton káromkodás helyett szaggatott sóhajok:
- Hová mész?! 
- Mindjárt vége...
A ferdén lecsapó gyilkos pókhálószerű, homályos szálat ereszt ki magából. Nyomában baljós géppuskaropogás...
- Jajj!! - Olyan a sóhaj, akár egy hegyomlás.
Mellé. A gyilkos bőgve száguld el a sztyepp végébe, s ott, dühös nyögések kíséretében, erőlködve megfordul. Az Antoska szapora zümmögéssel próbál egérutat nyerni. De ezzel a kínos mászással?... A gyilkosnak szűk a tágas ég, az erőlködéstől bőgve kezd ismét zuhanni. Az Antoska makacsul igyekszik, egészen lent, a sztyepp fölött, és... egyszer csak szinte egy helyben megfordul, és sikerül elosonnia a nyomjelző golyók pókhálószála alatt. A földön félénk jókedv:
- Ügyes, a mindenit!
- Mérges a macska, kacag az egér!
- Megint lecsap a dög!
- Bár a földbe csapódna!
- Az ám!
De a földdel a megszorított Antoska csókolózik össze: látni, amint végigbukfencezik a sztyeppén. A Messer diadalittas bőgéssel ereszkedik áldozata fölé, s nem emelkedik föl, átlósan átvág a sztyeppén, és megáll az út fölött. A motorberregésbe hosszú, mérges sorozat vegyül.
- Aprítja a fát a disznó!
Az utolsó üteg lovai rendíthetetlenül húzzák az ágyúkat, ütemesen himbálóznak a hosszú, leponyvázott csövek. Senki nem mozdul, mindenki figyel, fülel. A repülőgép eltávolodott, elöl elcsendesedett a harci zaj.
- Iderondított és elsöpört.
- De miért hallgattak a mieink? Mélyrepülésben jött, közvetlen közelből lőhettek volna...
- Puskával? A páncélozott hasára?
- Az Antoska nem ég. Nem látni füstöt.
- Tán még a pilóta is él.
- Nézzetek oda, nem onnan jönnek?
A sztyeppén terepfoltos dzsip bukdácsolt az út felé, hol eltűnt, hol előbukkant a dombok között.
- Igencsak nyomja a pedált.
- Menti a sebesültet.
- Ha sebesült, inkább óvatosan vinnék.
- Majd meglátjuk. Úgy néz ki, erre jönnek.
- Gyerünk, fiúk, érjük utol az ágyúkat.
Egészen keveset mentünk, amikor elöl föltűnt a dzsip, és erőszakos dudálással, nagy port verve, megelőzött az útpadkán egy másfél tonnás, üres teherautót. A hátsó ülésen, két élénkzöld zubbony közé beszorítva, bőrruhás alak. Homlokán fehér pólya, a pólya fölött a szélben lobogó hajzuhatag.
- Egy lány! Fiúk, a pilóta lány!
- A fritz egy fehércseléddel verekedett!
- Ügyesen megtáncoltatta a kedves!
- Ha egyforma gépen találkoznak, vajon melyik lett volna fölül, s melyik alul?
- Jól megszalasztotta a páncélozott hasút azzal a kis gyufásdobozzal!
- Az a fő, hogy él a lelkem! Úgy ül, mint a cövek.
- A nők szívósak, mint a macska.
Sokáig nem bírtak megnyugodni. A tüzérek, híradósok, felderítők élénken beszélgetve igyekeztek az eltávolodott ágyúk után, és máris gyártották a legendákat:
- Ne gondoljatok rosszat az Antoskáról, olyan, mint a farkas, éjszaka vadászik. Fölszáll vele egy ilyen Dunyaska, amikor jó sötét van, kikapcsolja a motort, ott lebeg a német lövészárkok fölött, és lámpákat akaszt föléjük...
- Lámpákat? Hova?
- A fákra, a levegőbe! Pici ejtőernyőkön függnek. Miközben leereszkednek, úgy világítanak, hogy még egy tűt is meg lehet találni. Úgy vakítanak, hogy nem látni, ami fölöttük van. Ott repül Dunyaska, és kifigyeli az ellenség tüzelőállásait. Ott vannak a sisakok, a mellvéden a géppuska, mindent lát. És bumm! - közéjük vág egy páncéltörő gránátot a fehér kacsójával. Csak a helyük látszik.
- Te aztán jól ugatsz. Kutya helyett neked kéne a házat őrizni.
- Ha majd csúszkálsz a hasadon egy kicsit az arcvonalban, még különb dolgokat is el fogsz hinni.
- Hé, valami füstöl ott elöl!
Messze előttünk, az úton lustán kúszott az ég felé egy csúf, fekete füstcsík.
- A páncélozott hasú mégis kieresztette a kakast - jegyezte meg bánatosan az, aki Dunyaska fehér kacsóiról regélt az imént.
Senki se válaszolt, csak jól kiléptünk.

5

Egy KV égett, egyike azoknak, amelyek alatt rengett a föld, amikor elmentek mellettünk. Most nem látszott hatalmas, mozgó erődnek - kormos-feketére égett vashegy domborodott az út közepén, réseiből piszkos füst szivárgott, amelynek zsíros gomolyagában a szürkésvörös nap fürdött. Az égett gumi fojtó bűzt árasztott.
A katonák toporogva, közönyösen bámulták; már hallották, hogy a legénység megmenekült, maga az égő tank pedig szemmel láthatólag nem keltett részvétet.
- Ágyúból lőtt rá a Messer, vagy puskagolyótól gyulladt meg?
- Ezek a böhöm nagy KV-k bádogból vannak, még egy gyufaszáltól is meggyulladnak.
- Nagy fej, kis ész.
- Az új tankokat, azokat dicsérik.
- Az ám, de hol vannak?
A parázsló tanktól nem messze egy döglött ló - vörös és sovány —, a padkán fölborult szekér, a poros, szúrós fűben szanaszét géppuska-hevederes dobozok, halványlila alsónemű. Bizonyára voltak halottak is, sebesültek is, de már elvitték őket. Csúnya munkát végzett a páncélozott hasú disznó.
Az ágyúk mellett hirtelen megjelent fényes szőrű lován Pugacsov őrnagy, a tüzérosztály parancsnoka. Rohamsisakja félrebillent, géppisztolya a nyakában. Bronzbarna arc, széles váll, öblös hang.
- Jobbra letérni az útról! Ütegenként széthúzódni a sztyeppén! Térköz háromszáz méter!
Nemcsak mi kanyarodunk le, hanem az autók, fogatok is, minél messzebb a veszélyes országúttól.
A rozsdavörös sztyepp szédítő ürömillatot áraszt. A csizmám talpán keresztül is érzem, milyen keményre sült a föld. Régen lekaptam fejemről az átizzott rohamsisakot, sapkám csurom verejték, homlokomat odatartanám egy kis szélnek, de a levegő áll, csak rétegesen hullámzik a hőségben, imbolyog a messzi látóhatár. Vállamba bevág az egyszerre nehézzé vált karabély szíja.
Az égő tank és a katonák fitymáló megjegyzései váratlanul megmérgezték a hangulatomat. Mindig szentül hittem az erőnkben, ujjongva néztem a moziban, milyen egyszerre masíroznak a katonáink: az egyik láb előrelép, és vele együtt sok ezer láb, lendül egy kéz, és ugyanúgy sok ezer másik. És én, a Moszkvától távol, egy jelentéktelen falucskában lakó emberke, szívvel-lélekkel ott voltam a közös menetben. Ezer meg ezer ilyen falu, sok millió hozzám hasonló gyerek, az egész szovjet nép - egy emberként. Az én hadseregem masíroz, az én tankjaim dübörögnek. S a legerősebb, a legfélelmetesebb köztük a KV; benne gyönyörködtem, benne bíztam legjobban. Boldog voltam, amikor megláttam őket az úton: mennek a frontra, előbb ott lesznek, mint mi, biztonságosan fedeznek, mellettem lesz ez az óriási erő! S egy félóra se telt belé, az egyik kidőlt a sorból, elégett, el se jutott a frontig. Idősebb bajtársaim egy csöppet sincsenek meglepve, a félelmetes KV egy gyufaszáltól is lángra lobban... A németek mélyen bent vannak az országban. Erősek vagyunk, ebben hiszek, ebben nem kételkedhetem, de akkor mekkora erő nehezedik ránk? Gyötrő gondolat: a KV, a reménységem, régi bálványom becsapott. A bálványoktól nem lehet gyötrelem nélkül megválni. 
- Légiveszély!
A gyötrő gondolatok egyszerre kirepültek a fejemből.
Egyes hajtók kiáltozni, kurjongatni kezdtek, csapkodták a lovakat, minden ok nélkül oldalt fordították őket. Mások a ló hátáról lehuppantak a földre, zavartan leguggoltak, és fölnéztek az égre. A tüzérek szétspricceltek a sztyeppén, és lekapták vállukról a karabélyt. Én is lekaptam a magamét, lelapultam a forró, ürömillatú földre, s mohón lestem az eget. Csak Pugacsov őrnagy maradt fönn nyergében, és mozdulatlanul állt lovával a sztyeppén.
A repülőgép egyenesen felénk tartott: egyenetlenül berregő magányos pont. Nem szállt se lejjebb, se följebb, és a szemünk láttára nőtt, miközben furcsán átalakult, másodpercről másodpercre fantasztikusabbá vált. Nem egy volt, inkább két összenőtt gép. Két törzs egyetlen pár széles szárnyon! Álmomban se láttam ilyet!
Mindenki készenlétben tartotta a karabélyát - ezt a szánalmas fegyvert légitámadással szemben. De senki sem lőtt, csak megbűvölten nézett fölfelé. S a repülőgép is egyenletesen, közönyösen, ugyanabban a hangnemben berregve, ugyanabban a magasságban úszott a légben.
A furcsa szerkezet elhúzta fölöttünk kettős farkát, és úgy látszott, csöppet se törődik se velünk, se az ágyúinkkal, csak leereszkedően hagyja, hogy megbámuljuk. És mi, megfeledkezve a veszélyről, megbűvölten bámultuk is a nyílt mezőről a soha nem látott csodát.
Csak akkor csattant el néhány értelmetlen lövés, amikor már eltávolodott, és tőlem nem messze valaki kacskaringósan, de nyilvánvaló megkönnyebbüléssel káromkodott egyet.
Fölugráltunk és izgatott szóváltásba kezdtünk.
- Ez meg mi, testvérek?
- Fura egy tákolmány!
- Minek nekik ez a szörnyeteg?
De a katonatömegben mindig akad tájékozott ember, és ő aztán nem tartja titokban, amit tud. Egy perc múlva azt hallani:
- Azt mondják, valami Fókavolf.
- Kéttörzsű. Tüzér-repülőgép.
- De mire jó?
- Bámészkodni.
- Bámészkodjék kedvére. Csak le ne köpjön.
- Ej, te tahó! Lenézett, és máris viszi a hírt, hogy ágyúkkal jövünk a sztyeppén. Aztán jönnek a kányák, és nem engednek.
- Jó lenne mielőbb elpucolni.
- Odasüss! Hát ezek meg mik?
A leperzselt fűre fehér szirmok szálltak le lassan, lágyan. A kék ég tele volt lomhán keringő szirmokkal.
- Röpcédulák!
- Levél a kedvestől! 
- Még képes és szerelmet vall.
Fürgén fölkapdostuk és kíváncsian kezdtük olvasni.
A vékony cigarettapapíron, a horogkereszten ülő, kiterjesztett szárnyú sas képe alatt a következő elmosódott szöveg:

„Gyorsan mentsd az életed!
A zsidók és kommunisták a pusztulásba visznek. SZF - Szuronyt a földbe!
Ez a röpcédula védelmet nyújt, ha megadod magad."

A golyóknál előbb érkezett hozzám az ellenség hangja. Nemcsak fölháborított, hanem elképesztett ez a nyilvánvaló ostobaság. Milyen sértő gőggel ajánlja: „Gyorsan mentsd az életed!", és arra számít, hogy azonnal szót fogadok, szuronyom a földbe döföm. Apámtól nyolc hónapja nem jött levél. Megölték. Ők! SZF - szuronyt a földbe. Most mindjárt. És ez a keresetlen durvaság: „a zsidók és kommunisták", ez tetsszen nekem? Meg ez az együgyű hazugság: itt a „menlevél", használd föl. Milyen ostoba az ellenségem! Megvető lenézés ébredt bennem. Akit pedig megvet az ember, attól nem félhet.
Ki tudja, milyen megfoghatatlan jelek táplálják ösztöneinket? Vajon nem ennek az első német röpcédulának a hatására változott-e a győzelembe vetett gyerekes vakhitem meggyőződéssé?
Nyinkin odaoldalgott Jefim tatához.
- Nem vagy te még a németnél is kuporibb? Ő adott nekem cigarettapapírt, te meg sajnálod tőlem a dohányt?
S Jefim a dohányzacskójáért nyúlt.
- Markolj bele te is.
Menetoszlopba rendeződtünk, és megint elindultunk a szteppen, a szédítő ürömillatban, a kegyetlenül tűző napsütésben. A távolban dörgött, s nemcsak én sandítottam akaratlanul az ég peremére: nem bukkan-e elő egy felhőcske, nem hoz-e egy kis esőt? Az ég tiszta, a messzeség áttetszőén párás. De dörög... Tovább, tovább! A háborút halljuk.

6

Találkoztunk az első sebesültekkel. Egy átizzott teherautón, amelynek fölhajtották a motorházfedelét, ketten kuporogtak a fülke sovány árnyékában. Az egyik bekötött karját babusgatta, a másikon géz sapka, a géz fölött a mocskos sapka olyan, akár egy kakastaréj. Mind a kettőnek úgy világított barna arcában a szeme fehérje, mint a régi ikonokon, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két testvér. Szorosan körülálltuk őket.
- Ti már befejeztétek, fiúk.
- Majd találkozunk újra, ha visszajövünk. Egykettőre összefoltoznak bennünket.
- Megjavítják a fejed, vagy újat adnak?
- A fejemnek semmi baja, csak fülem nincs.
- Leharapta a disznó németje?
- Repesz borotválta le.
- Ne búsulj, majd odavarrnak helyette egy malacfület!

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)


Egy kis dohányért cserében - fejenként egy sodrásnyi, ugyancsak Jefim tata kimeríthetetlen zacskójából - a sebesültek elárulták, hogy tegnapelőtt itt alaposan megszorongattuk a németeket, visszafoglaltunk két tanyát, elöl, az úton ott éktelenkedik egy német ágyú, mellette a tüzér, majd nézzük meg.
Az újság tovaszáll, és miközben továbbadják, mindenki szemérmesen melengeti magában a titkos reményt: hátha? Két visszafoglalt tanya... Kicsiből lesz a nagy.
Semmilyen tanya nem volt látható, csak a sztyepp, a csöndes, néma sztyepp, de az ágyú csakugyan ott meredezett az első bukkanó mögött. Ferdén a padkára dőlt, rövid csövét csüggedten szegezte meghódítani nem sikerült területünk felé. S mellette, a poros emelőszerkezeten nyurga, szalmaszőke legény, sosem látott színű, olajfoltos, sáros mundérban. Feltűrt nadrágszárából kiálló, csontos bokájáról félig lecsúszott a zokni... Az első ellenség, akit saját szemünkkel látunk.
Bensőmben jó előre szítottam a bosszúszomjat: ha nem ez, akkor egy másik ugyanilyen ölte meg az apámat. Apám most lett volna ötvenéves, asztma kínozta, két háborút harcolt végig, becsületes, egyenes jellem, aki vakon hitt az egész világon érvényes igazságban. Az én szememben nem volt nála jobb ember. Hát lehet nem gyűlölnöm a gyilkosát? Ott álltam az ellenség mellett, és csak undort éreztem. De nem a szívemben, hanem fizikai undort, és közben a szívembe kéretlen, zavarba ejtő szánalom lopózott. Ennek a legénynek nem volt páncélozva a hasa. Ilyen messzire eljött, hogy ilyen undorítóan csúf halált haljon. Emlékszem apámra, nem felejtettem el, de a gyűlölet nem akar bennem fölforrni.
Körülöttem mindenki komoran hallgatott. Csak Nyinkin köpött dühösen:
- Pfuj! A dög!
De az ő hangjában se volt erő, csak a kötelesség kényszere.
Elsőnek Jefim fordult el, majd nyomában a többiek mind, és megindultunk az ágyú után. Kitéptem magam a mérgezett levegőből, és mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam a tüdőmet. Ki mondta, hogy az ellenség hullája jó szagú? Éppolyan undorító, mint bármelyik hulla.
A szüntelen dörgés közepette már világosan hallani lehetett az egyes lövéseket is, amelyek innen oda, s onnan ide csapódtak, kerítést vonva közénk a sztyeppén.
A fülledt hőségben valami surrogott a fejünk fölött. Egy láthatatlan, selypegő, bolyhos valami. A bátor Szaska Gluharjov, aki előttem ment, csodálkozva emelte föl sisakos fejét, majd hirtelen leült. Messze az oszlop mögött hatalmas dörrenés, majd végigdübörög a sztyeppén a robbanás visszhangja.
- Phüüü... — sóhajtott föl Szaska, és űzött szemét rám vetette.
Furcsa: Szaska Gluharjov, az örömkatona megijedt, és még csak meg se próbálta eltitkolni. Én pedig, aki örökké irigyeltem, hiú fölényt éreztem, és nem bírtam megállni, hogy ki ne mutassam előtte. Lenézőn megjegyeztem:
- Eltévedt golyó. - S hogy még meggyőzőbb legyen, hozzátettem: - Vaktában dobálóznak.
- Épp az, hogy eltévedt. Csak belénk ne tévedjen.
Gyönge, fakó volt a hangja, s szépen metszett arca egészen széles álláig olyan szürke, mint az ólom.
A következő percben már magához tért, visszanyerte daliás tartását, mellét kidüllesztette, hanyagul fogta vállán a karabély szíját. Csak a hangja nem volt a régi. S mintha mentegetőznék előttem:
- Még eltalál a bolond, aztán fekhetek a gaz között... mint az a német.
Hát erről van szó! Ő, a jóképű, makulátlan külsejű katona, akin mindenkinek megakad a szeme, ott feküdjön a gaz között! Bárki másról el lehet képzelni, csak őróla nem. Szaska megszokta, hogy különbnek tartsa magát a többieknél, de az a huncut golyó nem ismer különbséget, neki mindegy, hogy Szaska vagy Csulikov. Aki nagyon szereti magát, könnyen pánikba esik.
Csulikov hiányzott mellőlünk. Pedig mindig Szaska oldalán szedegeti a lábát. Akaratlanul keresni kezdtem szememmel a sorokban... Nem ismertem rá azonnal: más a járása, lendületesen lépked, még a nadrágja feneke se lóg olyan esetlenül.
- Hé, Csulik!
Hátrafordult. Keskeny arca máskor mindig színtelen, vékony szája körül savanyú ránc. Most csillog a szeme, kipirult a képe.
- Hol a heringed, Csulik?
Vékony orrának cimpája megrándul ravaszdi mosolyától.
- Miféle hering? - csodálkozik ártatlanul.
- Elfelejtetted, hogy ölelgetted?
- Miféle fegyvernem az a hering? Egy modern hadseregben? Rémeket láttál, szakaszvezető.
- Jól van, bolondozz csak.
Egészen közel tolta hozzám egyszerre huncuttá vált, csillogó, barna szemét, és boldogan fölkacagott.
- Még Szaska is eldobta, pedig ő aztán igazán szerette! Jól állt neki.
Nem éppen tiszteletteljes szavak. De a derék Szaska most rosszul érzi magát a bőrében. Csulikov jókedvű és magabiztos. Körös-körül minden a visszájára fordult.
Még csak közeledünk a fronthoz, és máris hogy megváltoztak az emberek. Én is?

7

Letaposott dinnyeföldhöz értünk. A homokba beletiport, csipkés szélű levelek, és itt-ott sötéten fénylett egy-egy éretlen, öklömnyi görögdinnye.
Odaértünk a dinnyeföldhöz, és a levegőben dalolni kezdtek a golyók. Mennyit olvastam az emberek feje fölött fütyülő golyókról! A könyvek hősei össze se rezzentek, ha meghallották, de érteni lehetett, hogy ehhez nagy akaraterő, bátorság kell. Most nem könyvben, nem a moziban, hanem a valóságban fütyülnek a fejem fölött, és egy csöppet se félelmetesen, inkább meglepő gyöngéden, szemérmesen. Nem érzek semmi félelmet, sőt jó kedvem van, és a legcsekélyebb akaraterőre sincs hozzá szükség, magától jön. Lehet, hogy kivételes ember vagyok, azok közé tartozom, akik egyáltalán nem ismerik a félelmet? De mellettem se rémüldözik senki, pedig mindenkit lefoglalnak a golyók: borostás állukat fölszegik, és élénken beszélgetnek.
- Élvezet hallgatni ezt a madárdalt.
- Daloljanak kedvükre, csak ne csípjenek.
- Ezek a madárkák magasan szállnak. Hallunk még alacsonyabb röptűeket is, azok mérgesebbek.
Az együgyű jóslat néhány lépés után bevált. Váratlan, vészjósló sivítás, sisakos fejjel előrevetem magam, majd zavaromban gyorsan fölegyenesedem. Mások is ezt teszik, szintén zavartan és értetlenül. Szaska Cluharjov leveregeti térdéről a port, és elrejti az arcát.
- Már itt is az alacsonyan szálló madárka.
- Megvagytok mind?
- Úgy látszik.
Mesterkélt, zavart jókedv, de valami ott marad a katonaarcokon: mindünkön egyforma, addig sohasem látott ráncok és barázdák. Még Csulikovén is. Váratlanul kitör:
- Ezt a hülyeséget!
- Mit, te nagyokos?
- Hajlongani a golyók előtt.
- Te talán nem ezt tetted?
- De. Éppen ezt. Csakhogy minek? A golyó a hangnál gyorsabban repül. Amelyik belénk csíp, azt nem halljuk.
- Te csak büszkélkedj, én mindenesetre lehajolok. Nem esik le tőle a fejem.
- Nem baj, fiúk, majd ezt is megszokjuk.
- Ha megérjük.
De a befogott lovak nyugodtan lépkednek, húzzák az ágyúkat, nem riadoznak. Csak a hajtók nem ülnek már a hátukon, leugrottak, kantáron vezetik őket. Mégiscsak közelebb vannak a földhöz, biztonságosabb. Egyelőre senkit se találtak el, senki nem sebesült meg.
Feltűnnek az első lövészárkok. Rohamsisakok állnak ki belőlük. Beásta magát a gyalogság az izzó földbe, az arcok feketék a beléjük evődött portól, annál jobban villognak a fogak meg a szemek. Hanem otthonosan berendezkedtek: a mellvédeket fű álcázza, itt-ott sátorlap is fedi, hogy ne peregjen le a homok, a lőcsatornákból kiáll a kézi géppuskák fekete csöve. A lövészárkok mögött még egy negyvenöt miiliméteres tankelhárító ágyúcskát is fölállítottak, és ugyancsak az álcázás kedvéért kusza dinnyeindákkal takarták. Még a dinnye is komoly harci feladatot kapott.
De ez még csak a front hátsó udvara, ha a lovaink és ágyúink messzebb mennek. És dalolnak a „magas röptű madárkák", a lövedékek kétoldalt csapódnak be, ám az ütközet elöl folyik, nekünk valahol ott a helyünk, közelebb a végzetes Vonalhoz, amely keresztülszeli az országot, és amelyet a kilövések jeleznek.
A tréfálkozás hirtelen abbamarad. Most mindenki előreszegezi a tekintetét. Biz' isten, még a fecsegő, ügyeskedő Nyinkin cigányos arca is emelkedetten szigorú. Az ismeretlen jövő egészen közel nyomult, már nem lehet kitérni előle, nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy nem vesszük észre. Ismeretlen az a félelmetes világ, amelybe beléptünk. Ijesztően ismeretlen a jövő: megmaradunk-e, nem-e, s ha nem, előbb vagy utóbb? Nem tudhatjuk, hogyan alakul az egész: újabb szenvedések jönnek, vagy megszabadulunk tőlük? Meggyőződésem, hogy ezeket a perceket nemcsak én, a magát kultúrlénynek tartó kölyök éreztem magasztosnak, hanem Jefim Mihejev is, meg Nyinkin is. Mindenki. Mindenki a maga módján.
Az emberek nem viselik el a bizonytalanságot. Ha valamit nem tudnak megmagyarázni, az öncsaláshoz folyamodnak. Nem lehet tudni, kire mi vár az élet határán túl, ezért kitalálták a mennyországot és a poklot. Nem lehet tudni, mikor és hogyan ér véget az emberi nem léte, ezért kitalálták az utolsó ítéletet. Inkább az iszonyú pokol, inkább a könyörtelen ítélet és a világvége borzalmai, mint a bizonytalanság, amely ellentétes a természettel, összeegyeztethetetlen az emberi lélekkel. De akadnak kritikus helyzetek, amikor ez a bizonytalanság oly közeli és kézzelfogható, hogy nem lehet az öncsalás segítségével kitérni előle, el kell fogadni olyannak, amilyen. Ilyenkor mindenki kiveti magából a talmit és esetlegest, és szembenéz azzal, ami mindenkinek egyformán félelmetes és fontos...
A lövészárkok után egyedül maradtunk a lovakkal meg az ágyúkkal a végtelen sztyeppén. Csalóka egyedüllét. A sztyepp csak látszólag sík és lakatlan. Szeszélyesen hullámzik, és alighanem minden hullámvölgy titokban lakott. Hiszen hova tűnhettek az úton haladó szekerek, autók, Katyusák meg azok a látszatra félelmetes, de nem éppen biztonságos KV-k, annak az elégettnek a testvérei? Márpedig áradt az erő idefelé tegnap is, tegnapelőtt is, és mindenkit elbújtatott a sík sztyepp, mindenkinek jutott benne hely. Majd jut nekünk is. De még nem értünk el odáig, még senkivel sincs kapcsolatunk, senkihez se tartozunk. Pedig jó lenne mielőbb tartozni valakikhez — akkor a bizonytalanság se volna ilyen gyötrelmes.
Egy egész futóárok-földvárba botlunk, de elhaladunk e mellett a szerény sztyeppi oázis mellett is - Tovább, tovább! Az meg éli a maga életét: kókadoznak a tűző napsütésben az őrszemek, egy csoport derékig meztelen katona mosakszik. Hálásan hahotáznak, csattanósakat ütnek egymás hátára. Amikor meglátnak minket, félbehagyják a jókedvű huzakodást, néznek, megszólítanak:
- Hé, tüzérség! A háború istene! Álljatok már meg, gyújtsunk rá!
A mieink lerázzák magukról a varázslatot, és készséggel válaszolnak:
- A tüzet nem nektek hoztuk, hanem a németnek!
- Csak meg ne égjetek. Neki is van tűzszerszáma!
Még a lovak is vígabban szedik a lábukat, még a hajtók is visszaülnek a lovak hátára, pedig itt a „magas röptű madárkák" is hangosabban dalolnak, és a daluk gyakrabban torkollik vésztjósló sivításba. Tovább, tovább! Jókedvűen kapaszkodunk föl a kiégett dombocskára, a „madárkák" fütyörészése közben magunk mögött hagyjuk a nyílt, lapos gerincet, és futva igyekszünk lefelé.
Lent szoros csoportba verődött néhány előresiető lovas. Ott látom köztük a nyurga osztályparancsnokot, Pugacsov őrnagyot, meg az én szakaszparancsnokomat, Szmacskin hadnagyot. Ő nem olyan derék termetű, enyhén görbe a lába, mint a lovasságiaknak. Puha csizmát visel, amit napszítta sátorponyvából szabtak, rohamsisakján pattogzik a festék. Nyakában látcső és géppisztoly.
Szaska Gluharjov összenéz Csulikovval, Csulikov velem, én Jefim tatával - helyben vagyunk! Nem vízmosás, nem mélyedés, csak egy alig észrevehető horpadás a sztyepp terjedelmes testén. Ez lesz a helyünk.
- Tovább, tovább! - kiáltják lelkesen a hajtók.
A lovak ügetve teszik meg az ágyúkkal az utolsó métereket.

8

Szmacskin hadnagy útban a frontra lett a szakaszunk parancsnoka. A felderítőkkel addigra már úgy-ahogy megismerkedett, egyszer-kétszer foglalkozott velük, levizsgáztatta, aztán békén hagyta őket. És senki se tudta megmondani, milyen ember: szigorú-e vagy elnéző, értelmes-e vagy sem. „Szamárnak nem lehet mondani, de hogy egyébként... ki tudja?" Bennünket, híradósokat eddig észre se vett. A híradósokkal Zicsko foglalkozott, a „fettfébelünk", ahogy neveztük, persze, csak a háta mögött.
Zicsko együtt lakott velünk, ugyanabból a kondérból merték csajkájába az ételt, ugyanolyan priccsen aludt a vagonban, és osztogatta a soronkívüli őrszolgálatokat, ügyelt a gallérbélések tisztaságára, az előírásos megjelenésre és felszerelésre, a karabélyok rendben tartására, a jó szellemre és persze a fegyelemre, amit úgy fogott föl, mint a mukkanás nélküli engedelmességet. Egész idő alatt egyszer vagy kétszer mutatott meg bennünket Szmacskinnak. Ő megállt a sor előtt földig érő lovassági köpenyében, fekete szegélyes sapkájában, frissen borotválva és szórakozottan, és észre sem igen vette a szabályos vigyázzba meredt Zicskót.
A „Jó napot, elvtársak!" után mindig ugyanaz a kérdés: „Van valami panasz? Kérés?"
Ha valaki panaszkodni merne, annak meggyűlne a baja Zicskóval, aki nem mulasztotta el hangoztatni: „Én helyettesítem nektek a jó istent meg a jó édesapátokat!"
De most egyenesen felénk tart Szmacskin, porosán, napbarnítottan, igencsak hatásosan fölfegyverkezve: PPS géppisztoly a nyakában, TT pisztoly a derekán, meg a látcső és az oldalán billegő térképtáska.
- Velem jön Csulikov, Gluharjov, Tyenkov, Mihejlev és még... jöjjön Nyinkin! Bírod, Makarics? Futni is kell, meg kúszni.
Láss csodát: eddig észre se vett bennünket, most meg kiderül, hogy arcról is, névről is ismer, sőt Jefim tatát az apai nevével tisztelte meg, amit még én se tudtam.
- A felderítők hozzák a szögtávcsövet meg az állványt! A híradósok a telefont és fejenként egy dobot. Karabélyt és utászásót mindenki. Zsákokat és gázmaszkokat itthagyni! 
A felderítőknek a figyelőpontot kell kiválasztaniuk, nekünk, híradósoknak pedig kiépítenünk a telefonvonalat. A lőállásban Zicsko marad, aki máris otthonosan intézkedik: ki ássa meg a lőréseket, ki húzza ki a kábelt egyik ütegtől a másikig, ki menjen tartalékdobokért. Nekem már nem parancsol, engem Szmacskin maga mellé rendelt.
Egyenesen előre megyünk, Szmacskin néha megnézi az iránytűjét, és vezet tovább valamilyen csak általa ismert pont felé. A figyelőpontot rendszerint az első vonalban helyezik el. Amíg mi be nem rendezkedünk, az ágyúk vakok, ezért sietünk. Hátam mögött nyikorog a kenetlen dob, a kábelt mentünkben húzzuk ki. Nyikorog a dob, miközben letekeredik róla a száraz fűbe a drót...
Végtelen búzamező. Csak a sarkán vágunk keresztül. De még ezen a kis darabon, ezen a másfélszáz lépésnyi úton is észrevesszük, milyen kegyetlenül föl van sebezve ez a fenséges mező: összevissza barázdálták a kerekek, a lánctalpak, a föltépett bombatölcsérek körül fekete földhányások. De a sebzett búzamező is tovább érik, a súlyosodó kalászok lelapulnak a földre, akárcsak a katonák. Letépek egyet mentemben és megnézem. Erdős vidéken nőttem föl, ilyen búzát még nem láttam életemben. Minden magja áttetsző sárga, mint a borostyán, a történelem előtti idők állatainak drágakővé nemesedett könnye. És senki se fogja már learatni ezt a drága búzát. Letapossák, fölégetik...
- Jó a termés az idén - jegyzi meg Nyinkin.
- Az istennyila ebbe a háborúba! - morogja Jefim tata. 
Szmacskin már messze elöl jár. Siettet:
- Szedjétek a lábatokat, fiúk! Hallgatnak az ágyúink.
Szedjük a lábunkat, ahogy bírjuk, közben hétrét görnyedünk: most már köröskörül lőnek - elöl, hátul, kétoldalt. Valahol a közelben kitartó dörgés, a távolban pedig géppuska kelepéi dühösen. És a golyók vérre szomjaznak, panaszosán kiáltoznak és dühösen visítanak. Néha egy-egy sortűz nyomán legyezőszerűen felfröccsen a föld: a német robbanógolyóval lő. Fejünk fölött vijjogva elhúz egy aknasorozat, és bumm!... bumm!... bumm!... - egymás után pukkannak a hátunk mögött.
- Mozogjatok!
A zubbonyom csurom izzadság, fejemen átizzott a sisak, ha hozzáérek, megégeti az ujjam. A vállam szaggat az erőlködéstől, és nagyon zavar a fölösleges karabély.
- Egy perc cigarettaszünet!
Úgy dőlünk a földre, mint a zsák. Jobbra, a kiégett sztyeppi mélyedésben aknavető üteg. Bizonyára az, amelyik az imént lőtt. Most is dörög, az aknavetők ütemesen lőnek.
- Várjatok. Tisztázom a helyzetet - mondja Szmacskin, és mélyen meghajolva fut az aknavetőkhöz. Élvezettel lazítja el magát a meggyötört test. Csak a nap tűz kegyetlenül, előle nincs hova bújni. Nyinkin Jefimtől kunyerál:
- Csak az isten vigyáz ránk. De meddig? Ha megölnek, hiába tartalékoltad a dohányt...
Én az aknavetősöket figyelem: föntről jól látni őket. Az aknavetők olyanok, mint egy-egy szamovár csöve. Egymástól kis távolságra, sorban állnak. Mindegyik mellett serény munka folyik: az egyik a ládákat hozza, fölnyitja, a másik kikapdossa belőle az aknákat, odadobja a harmadiknak, az elkapja, és begyakorolt mozdulattal bedugja a csőbe. „Tűz!" Az aknavető elköpi magát, és leguggol, közben máris újabb akna csúszik a csövébe. „Tűz!" Kapkodás nélkül, rutinosan dolgoznak, mint a mozdonyfűtők. Közelebb hozzánk, az üres ládákból emelt rakás árnyékában egészen békés kép: az aknák pukkanása közben ebédelnek, fürgén kanalaznak a csajkákból, szorgalmasan rágnak, közben beszélgetnek, van, aki már jóllakottan hátradőlve nagyokat szippant cigarettájából. Lám, hogy harcolnak: pánik, erőlködés, „hurrázás" nélkül, és aki végzett, megtölti a hasát. Szinte irigylem ezt a jól szervezett, otthonos háborúzást: nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik. Majd mi is belejövünk.
Szmacskin négykézláb jön vissza, s megzavarja nyugalmunkat:
- Gyerünk. Már nincs messze.
Fölugrálunk a kitaposott sztyeppi útra, és olyasmibe ütközünk, amire a legkevésbé se voltunk fölkészülve. Mindenfelől lőnek, sivítanak a levegőben a golyók, leborotválják körülöttünk a füvet. Szökellve, mélyen lehajolva, pillanatonként hasravágódva rohanunk. Az út közepén pedig ott áll egy megrakott szekér, egy pár kurta lábú lóval. Fejüket álmosan lecsüggesztve, farkukkal legyezik magukat a bögölyök ellen. S a nyurga, lötyögő egyenruhás kocsis, kezében leeresztett ostorral, kipirult arcán leplezetlen reménykedéssel vár bennünket.
- Eltévedtem, fiúk. Sehogy se találom az ütegemet.
- Meglátnak és eltalálnak, aztán egyenest a mennyországba repülsz!
- Ugyan... - legyint bágyadtán ostorával a kocsis. - Csak tudnám, merre menjek. A kilencvenötösöket keresem. Az a parancs, hogy sürgősen vigyem oda az aknákat.
- Az aknavető üteghez? De hisz az előbb mentél el mellettük.
- Azokat láttam, azok nem a mieink.
Bennünket is megfertőz a golyók iránti közönye, fölegyenesedünk, egyik lábunkról a másikra állunk, s egyszerre rosszallóan és részvéttel nézünk rá.
Kibírhatatlan sivítás. Egyre fokozódik, majd hirtelen megszakad. Nyomában csönd. A halált megelőző csönd: se gondolat, se sóhaj. S a föld az égbe csapódik.
- Le az útról! Feküdj!
Szmacskin kiáltása ferdén elnyúló, fantasztikus ugrás közben ér; a szemem sarkából még látom, hogy a lovak meglódulnak. Dobostul, karabélyostul a kemény földre zuhanok, lábam beleakad a fölszerelésembe, hengeredem egyet, majd még egyet, vakon kúszom minél messzebb az úttól, arcomat az üröm közé fúrom. Mögöttem egyik robbanás a másik után: bumm!... süvítés, dörrenés, még egy, megint egy süvítés, megint egy dörrenés és újabb süvítés, de már nem olyan fülsiketítő és erőszakos... A dörrenés is távolabbról hallatszik. Majd csönd.
Eltépem magam a szédítő ürömszőnyegtől, fölemelem a fejem. A sztyeppén magasra emelt fejjel vágtatnak a lovak, a megrakott szekér jobbra-balra billeg, mögötte, messze lemaradva, a hadonászó kocsis. Él a kurafi.
Fölöttem, a levegőben jól kivehető, erőszakos sustorgás. Majd közelebbről és még erőszakosabban, még haragosabban. És puff! A földön, a kezem mellett fekete, rongyos szélű, erejét vesztett repeszdarab. Ha lenne ereje, nemhogy a kezem, de a fél fejem is elvitte volna, hiába a rohamsisak. Hozzáérek - tűzforró.
- Gyorsan mindenki hozzám! - hallom meg egészen közelről Szmacskin hangját. Kúszunk. Szaska Gluharjov arca furcsán lesoványodott, a szeme mélyen beesett.
A többiek mintha bűnösnek éreznék magukat - micsoda felfordulást okoztunk? -, csak Jefim tata komoly, mint mindig.
- Előre! - vezényel türelmetlenül Szmacskin.
- Nem! - tiltakozom. - Az összeköttetést ellenőrizni kell, hadnagy elvtárs. Szmacskin csüggedten krákog.
- Akkor gyorsan. Ott várnak, mi meg itt gatyázunk... Jefim segítségével gyorsan összekötöm a telefont a kábellal.
- Ibolya! Ibolya!
Nem marad időm, hogy jelentsem, nincs összeköttetés, Jefim máris krákogva föltápászkodik.
- Elszakadt az úton. Megyek, megkeresem a végeket.
Az út be van lőve, s minden bizonnyal kitartóan figyelik, mutatkozzék rajta bárki, máris lecsapnak rá. Úgy érzem, a tata a biztos halálba megy. Állítsam meg, menjek magam? De amíg habozom, Jefim elkúszik, és otthagy maró bűntudatommal.
Fölemelkedve, kinyújtott nyakkal, egy emberként figyeljük Jefim egyre távolodó csizmatalpát. Nem siet, még kúszva is megőrzi méltóságát. Mellettem Szaska, szemében szomorúság, de akkora, hogy engem is megrémít vele.
- Ez van... - mondja hangosan Csulikov.
Csodálkozva néznek rá, s ettől zavarba jön.
Jefim közben odakúszott az úthoz, megállt, sisakos fejét jobbra-balra forgatta, szép nyugodtan átkúszott és eltűnt a másik oldalon.
Sokáig nem látni. Nem bírom elviselni.
- Hadnagy elvtárs, engedje meg, hogy segítsek neki.
- Feküdj!
Az elszakadt kábel két végét egymástól messzire röpíthette a robbanás, nem olyan könnyű megkeresni a fűben. Tudom, hogy nincs értelme ketten keresgélni, csak zavarnám a tatát, de ez a gyötrő várakozás meghaladja az erőmet.
- Hadnagy elvtárs!
- Feküdj!
Végre föltűnik az út fölött Jefim sisakja. Fölkapom a kagylót.
- Ibolya! Ibolya!
Ibolya azonnal jelentkezik Zicsko rendíthetetlen hangján.
- Szép jó napot, Szarkaláb. Helyben vagytok már?
- Hamarosan. Csak ellenőrzés. - Most megengedhetem magamnak, hogy egyenrangúként beszéljek ZicskóvaL Úgy látszik, ő is belátja, nem szakít félbe főnöki hangon.
Újból elindulunk rövid szökellésekkel: tíz lépés rohanás, hasravágódás, másodpercnyi körülnézés, ismét rohanás... Mellettem akkurátus igyekezettel fut és vágódik hasra Jefim. Nem szűnik az az érzésem, hogy valamit otthagytam az úton, valami olyasmit, amiért vissza kellene mennem. Jefim tata itt van mellettem, épen, sértetlenül, mit akarok még? S eszembe jut: az úton keresztülhúzott kábelt nem ástuk be! Ki tudja, nem téved-e arra még egy bolond fogatos? Beleakad, elszakítja. De nem merem megállítani Szmacskint. Az ágyúk hallgatnak, az ágyúk várják, hogy odaérjünk a figyelőpontra.

9

Nehéz most az izzó sztyeppre csörgedező patakokat képzelni. Pedig itt is van tavasz, elolvad a hó. Nem egy, hanem bizonyára több patak folyt itt össze s mosott ki magának mély gödröt, amelyből kavarogva kereste a víz a kiutat. A gödör rég kiszáradt, sűrűn benőtte a kalászosodó fű, jólesik elfészkelődni benne.
Mi, híradósok - Jefim tata, Nyinkin és én - szorosan körülüljük a kábelhoz kötött telefont. Szmacskin, Csulikov és Cluharjov továbbment, hogy kiválasszák a figyelőpont helyét - ez a felderítők dolga. Amíg ki nem választják, ránk nincs szükség, élvezzük a megszolgált pihenést.
Húsz-harminc lépésre, egészen közel vannak a lövészszakasz futóárkai. Ez a front legelső vonala, előtte senki sincs a mieink közül, az ott a senki földje, azon túl meg az ellenség. Delelőn a nap, csúcspontján az ütközet is.
Csak távolról rémlik úgy, mintha az első vonalban ropogó tűzvész tombolna. Közelről nem érezni a tüzet - munka folyik. Balról rövid, ideges sorozatokat ad le egy géppuska, jobbról, távolabbról egy másik, de az nem idegesen, nem olyan szaporán, hanem nyilvánvalóan pontosan céloz. Még ritkábban szólal meg a harmadik, éppen szemben velünk, viszont annál hosszabban és alaposabban - valószínűleg nem kézi, hanem állványos. A puskalövések sem összevissza ropognak, hanem sűrűsödő hullámokban: valaki lő egyet-kettőt, mire ketten-hárman támogatják, majd elterjed a lövészárok egész hosszában, hogy fokozatosan elhaljon az újabb lövésig.
Előlünk elrejtve folyik e frontdarabka élete. A lövészárok fölött néha elúszik egy sisak, lassan, a lépések ütemére ringva. Néha egy-egy kiáltás hallatszik, csak olyan hangos, amennyire muszáj.
- Osztapenko!. Hol van Osztapenko? Az alhadnagy hívatja!
Két helyen ásnak, óvatosan dobálják föl a rőt agyagot.
Ezek azok a csodálatos daliák, akik elsőnek fogadják az előbbre nyomulni igyekvő ellenséget, azok, akikre reménykedve figyel az egész ország, akiket sok-sok ágyúüteggel, páncélos alakulattal, teherautó- és szekéroszloppal, hadtáp-alakulattal támogat az óriási hátország, ők pedig igyekszenek minél jobban beásni magukat a földbe, hogy lehetőleg észrevétlenek maradjanak. Számukra a mellvéden fölüli világ ellenséges. Itt nem hallani találomra kilőtt golyókat, itt a golyók könyörtelenek, fölhasogatják a sztyepp kemény húsát, száraz göröngyökkel dobálóznak, ropogva robbannak föl a fűben - a németek gyakran lőnek robbanógolyóval.
Fölöttünk is fütyülnek a golyók, de most mi is jól el vagyunk rejtve, a száraz, füves gödörben nem érnek el bennünket. Igaz, kétoldalt itt is, ott is pukkannak az aknák, de ha nem áruljuk el magunkat, nem valószínű, hogy telibe találnak. Lám, milyen kevés kell a katonának: egy percnyi nyugalom és egy kis mélyedés a földben. És hogy ne rágja lelkét a gond.
Odanőttem a telefonkagylóhoz, szüntelenül kiabálok:
- Ibolya! Ibolya!
- Ibolya jelentkezik! - válaszolnak.
Él a vonal, ami igazán meglepő. A futás közben letekert kábelt az összes szabályt fölrúgva fektettük le: nem egyenesen, a legrövidebb úton, hanem ide-oda kanyarogva, nem törődve a helykiválasztással. És egy percre se megy ki fejemből az út, amelynek felszínén csupaszon feszül a drót... Mégiscsak mardos a gond, megmérgezi a nyugalmamat, de...
- Ibolya! Ibolya!
- Ibolya jelentkezik. 
- Jól van!
Nem telefonos vagyok, hanem rádiós. Persze nem első osztályú, csak egy „gyorstalpaló" tanfolyamot végeztem, a billentyűkkel még nehezen boldogulok. A tábori tüzérségnél azonban ez nem olyan fontos, itt nincs idő a morzéval vesződni, elég, ha a mikrofonba kiáltozunk. Viszont nincs se kábel, se dögnehéz kábeldob, csak kihúzom az antennát, elfordítom a keresőgombot, és „Ibolya! Ibolya!" Száll a hangom a sztyeppén át, utak és vízmosások fölött, golyózáporban... Tüzérosztályunk még nincs fölszerelve rádióállomásokkal.
De ne ábrándozzék az ember fölöslegesen, ne mérgezze meg a nyugalmát, élvezze a percet. Úgyis hamar vége, és isten tudja, mi lesz azután. Lehet, hogy többé nem lesz alkalmunk így együtt élvezni az életet. Dús szemöldökét leeresztve, arcán kiengedve a barázdákat pihen Jefim tata, meg-megrándul a nyughatatlan Nyinkin, csalafinta, fekete szeme fölszikrázik, élesen metszett orra enyhén görbe, mozgékony arcán a porréteg alól kilátszik frissen szerzett barnasága. No lám, milyen jóképű ez a Nyinkin! Forró, testvéri érzés önt el. Nyinkin iránt is.
-Te mi voltál civilben, Nyinkin?
Csöppet se csodálkozik a kérdésemen. Mintha már várta volna.
- Inkább azt kérdezd, szakaszvezető, mi nem volt Nyinkin. 
A hallgatag Jefim hümmög, és megszólal:
- Nem látod rajta, hogy fejes volt?
- Voltam, bizony. Persze nem sokáig, csak három napig.
- Ne mondd! És mi?
- Fölvásárló! A magadfajta fafejű tán nem is hallotta még ezt a szót.
- De miért csak három napig? - érdeklődöm.
- A pénz! - sóhajt Nyinkin. - Mindig azzal gyűlt meg a bajom. Háromezer-valamennyit adtak. Nyersbőrre. Elittam, azt mondták. De hogy lehet egyszerre annyit meginni? Én csak azt a kis valamennyit ittam el. A háromezret a drágalátos barátaim fújták meg. Egyszóval három napig dolgoztam, és három évet kaptam érte. Elvitték Nyinkint erdőt irtani.
- Nahát! - álmélkodik Jefim. - Mindenhez érteni kell.
Nyinkin barna arcában huncutul villog a szeme, ritkás fogú szája a füléig szalad: elégedett a balsikeres magas beosztással. Ki hogyan élt azelőtt - ez az egyik leggyakoribb téma a ritka hadseregbeli pihenőkben. Csak erről folyt a szó a hadosztály-iskola priccsein, a menetelések cigarettaszüneteiben, a vagonokban útközben. És soha nem fordult elő, hogy valaki ne dicsérőleg nyilatkozott volna a múltjáról. Mindenki a jóllakásig evett, ivott, válogatott fehérszemélyeket szeretett, és még az olyan kudarcokra is, mint amilyen Nyinkiné volt, meghatottan emlékeztek vissza. Szerencsétleneknek se híre, se hamva, mindenki boldogan élt a boldog aranykorban.
Én is valószínűtlenül boldog voltam, bár nem mertem vele eldicsekedni. Ugyan kit lepnék meg azzal, hogy soha nem volt rá gondom, hogyan kerül az étel az asztalra, a ruha rám és a könyvek a polcra, amelyeket valósággal faltam? Ki csodálkoznék el azon, hogy olyan faluban éltem, amely mellett nem egy, hanem két patak folyik el, és körülötte sűrű erdő, holdas éjszakákon tejszerű köd, esténként pirosló alkonyat? És a horgomra akadó arany sügérek, és ősszel a tarlón a sok nagy fejű rizike... Kit késztetek csodálatra ezzel, amikor nem ittam, nem mulattam, nem volt dolgom nőkkel, nem jártam a nagy városokban, nem szórtam a pénzt? Kinevetnének. Féltékenyen őriztem a magam hajdani, szerény boldogságát.
Sivítoznak kétoldalt a golyók, a gyalogosok lövészárkában kapkodva ugat az állványos géppuska, úgy veszem észre, az ellenség tüzelőállását szorongatja.
Jefim sóhajt.
- Hát igen... Ha vacak kis élet is, de jó. 
Nyinkin megsértődik.
- Vacak? Te mit láttál az életből, te szerencsétlen paraszt?
- Munkát. Kilencéves korom óta dolgoztam, mint egy ló.
Nyinkinnek nem marad ideje a diadalra. Hisztérikus bőgés - akna! Valami súlyos zuhan rám föntről, és belenyom a földbe. Másodpercekig nem merek lélegzetet venni. Nyakamban a súly mocorogni kezd, majdnem eltöri a csontom, keservesen emlegeti az anyja istenit, miközben Jefim és közém nyomakszik. Arcába csúszott sisakja alól csak színtelen orra és széles, borostás álla látszik ki. Szaska Gluharjov! Szorosan odalapul hozzám; érzem, hogyan reszket erős teste.
- Nem sebesültél meg?
Szaska csak hangtalanul rám vicsorít. Kihúzom alóla a karom, fölveszem a telefont, beleszólok:
- Ibolya! Kikapcsolok.
-Vá... várj! - nyög fel Szaska, s hirtelen kitör: - Ti! Ti itt dekkoltok, én meg négykézláb másszak utánatok! Ott mesterlövész lő, itt akna... Csulikovot félti! Csulikov még meg talál halni, de értem nem kár. Csulikov csak tegnap húzta föl az angyalbőrt, de én előtte mind a három évet lehúztam!...
Szaska kiabál, a hangja azonban erőtlen. Félbeszakítom:
- Nem esett bajod? Akkor vezess.
- Meg fognak ölni, fiúk! Érzem, hogy meg fognak ölni... 
Nyinkinből kitör a röhögés.                          ^
- Kapaszkodj az én gatyámba. Engem nem fog a golyó. 
Jefim föltápászkodik.
- Úgyis csak egyszer halunk meg, hát nem mindegy? Indulj el, fiú, mi meg egyenként megyünk utánad.
Szaska űzött tekintettel néz rá, s minden erejét összeszedve megmozdul - hosszú kezével, esetlenül csontos törzsével most olyan, mint egy vén ló -, és kimászik a mélyedésből.

A gyalogosok lövészárka először sandán, szinte kelletlenül elvált tőlünk, de hamarosan mintha elnyelte volna a föld. Egyedül vagyunk, védtelenül kitéve az ellenség támadásának; fölfelé kúszunk a sztyepp enyhe emelkedőjén. Elöl Szaska, mögötte én. Szaska mozdulatai görcsösek, de nem értelmetlenek, a föld minden púpját, minden bemélyedését kihasználja, még a kócos üröm-cserjéket is. Pontosan követem az útját, miközben magam után húzom a lassan letekeredő dobot, a harmadikat, az utolsót. Úgy fest, hogy nem vesznek észre, a golyók elkerülnek, aknák nem hullanak mellettünk.
De az enyhe emelkedő meredek, rőt domboldalban folytatódik. A tetőn sűrű dudva. Szaska mozdulatlanul fekszik. Óvatosan melléje kúszom. Nem néz rám, lihegve szedi a levegőt.
- Ott vannak a mieink... A dudva közt - sziszegi összeszorított foggal.
- Akkor gyerünk - mondom. - Várnak...
- Ezt a helyet mesterlövész lesi.
- Menjek én előre?
- Maradj! - szisszen rám Szaska.
S hirtelen meglódul, mint a vadállat, négykézláb, gyorsan, gyorsan! Még meg se tudok moccanni, mire eltűnik a dudva között. Éles fütyülés, és fölcsap a homok a növényzet szélén. Szaska megúszta.
Megfeszítem izmaimat az ugráshoz, de mintha harapófogó csattanna össze a csizmaszáramon.
- Várj még, fiam... - hallom Jefim hangját.
- De Szaska már ott van.
- Te csak feküdj... Az ott most lőni készül. Hadd kapkodja el.
Jefim közelebb nyomul, keményen fog. Homloka ráncokba gyúródik, sűrű, szalmaszínű szemöldökét összevonja, és figyelmesen fürkészi a lejtőt. Először látom nyitva a szemét: egészen világoskék, közepén gombostűnyi pupillával.
- Előbb tekerj le legalább tizenöt métert, hogy ne fékezzen a dob - tanácsolja Jefim.
Engedelmesen letekerem, egyik métert a másik után, és igyekszem leküzdeni türelmetlenségemet, miközben gondolatban újra meg újra fölrohanok az emelkedőn.
Valahol messze, messze odaát lapul a láthatatlan ellenség. Nem tud a létezésemről, de vár. Nem érezhet haragot irántam, de meg akar ölni. Es sohasem tudja meg, kit ölt meg. Mindez oly furcsa, hogy sehogy se tudom embernek elképzelni, akinek arca, teste, keze van, amellyel a távcsöves puskát fogja. A halál testetlen szelleme. Csak tudnám, hogy az enyémé-e!
- Mehetek? - kérdem súgva. Jefim kicsit vár, sóhajt.
- Menj! - leheli.
Az álmos világ fölriad, rám tör, zajongani kezd, mozgásba jön. A közepében ott vagyok én, mindenre elszántan, magamból kivetkőzve. Ezen a megvadult világon kívül csak a sűrű dudva létezik - oda, hozzá! Meglódulok és belezuhanok a kemény, tüskés, ölelő karokba, villámgyorsan kúszom, egyre mélyebbre ásom belé magam.
Azóta se tudom, hogy az a testetlen valaki kilőtte-e a nekem szánt golyót.

10

Valószínűleg ide terelték delente a legelő jószágot: az emelkedő tetején mindig fújt egy kis szél, nem csíptek annyira a legyek és bögölyök. A megtrágyázott földből sűrű dudva kelt ki, még néhány girbegurba kökénybokor is. Azelőtt egy kis vályogkunyhó is állhatott itt, amelyből csak egy darabka fal maradt, de azt is sűrűn benőtte a szúrós gaz.
A hajdani kunyhó helyére telepítették a figyelőpontot. A romos falmaradvány rejtette az állványra helyezett szögtávcsövet. Egyelőre. Szmacskin és Csulikov kijelölte a gödör körvonalát. Meg kell ásni a kőkeményre száradt földben, a vályogfal alján pedig ablakot vágni a távcsőnek - akkor aztán a kutya se fogja fölfedezni amarról a figyelőpontunkat.
Minden szerencsésen alakult: Jefim és Nyinkin szintén épségben megérkezett utánam, én bekötöttem a telefont, Ibolya jelentkezett. Szmacskin letette a sisakját meg a géppisztolyát, sapkáját tarkójára tolta, zubbonyát kigombolta. Az arca csupa verejték. Kurta parancsokat osztogat:
- Csulikov a telefonhoz! Híradósok, a gödröt ásni! - Egyszer csak fejéhez kap: - Az ásó! Gluharjov, hol az ásókapa?
Kiderül, hogy amikor elküldte értünk Szaskát, meghagyta neki, hogy útközben nézzen el a gyalogosokhoz, és kérjen tőlük egy nagy ásót, még jobb, ha kettőt. A gödröt a fal tövében kell megásni, ott pedig a hajdani kunyhó földjét igencsak letaposták, olyan, mint a vas, a kis utászásókkal nem lehet feltörni.
Szaska fölszegi széles állkapcsát, és elnéz Szmacskin mellett.
- Aknával lőttek... - nyögi.
- Na és?
- Nem lehetett odamenni a gyalogosokhoz.
- Megpróbáltad?
Szaska hallgat, csak az álla mozog. Szmacskin összeszűkülő szemmel nézi.
- Te nem most kezded a katonáskodást, Gluharjov, tudhatod... a parancs megtagadásáért harci körülmények között csak egyfajta büntetés létezik...
- Lőjön. Még jobb is, nem kell tovább szenvedni. 
Szmacskin megint végigtapogatja szúrós szemével Szaskát.
- No lám, sasnak hittük a hitvány varjút... Nyinkin!
- Igenis, hadnagy elvtárs!
- Megszerzed?
- Megpróbálom, hadnagy elvtárs!
- És ha azt mondják, nekik is kell?
- Akkor csórok, hadnagy elvtárs! 
- Menj. Gluharjov, te vájd a földet. Segíts ki bennünket, Nyinkin.
A figyelőponton elkezdődik a munka. Csulikov birtokába veszi a telefont, Szmacskin a szögtávcsövet. Beszélgetnek, úgy rémlik, még vitatkoznak is. Nocsak, Csulikov! Vitatkozik, és a hadnagy nem utasítja rendre. A vita azzal végződik, hogy helyet cserélnek: Csulikov hajol a távcsőhöz, Szmacskin pedig aggodalmas telefonbeszélgetést folytat a leállással... A vonal él. Egyelőre.
Szaska görnyedten, elkeseredetten kaparja a földet, dugdossa előlünk az arcát, nem emeli föl a fejét, a zubbonya vizes a lapockáján. Jefim meg én különösebb lelkesedés nélkül kapirgálunk, a kunyhó földje kőkemény, csákány kellene, de legalább egy ásókapa. Nyinkin, ha szerencsével jár is, legalább fél óráig oda lesz. Igaz, hogy amióta elment, már húsz perc eltelt.
Csulikov hangos szava arra késztet, hogy összenézzek Jefimmel: elkezdődött! Csulikov megint a telefonnál van, számunkra érthetetlen varázsigéket harsog: négyzet, oldalszög, irányzék... és mindez teletűzdelve számokkal. De a leállásban, az ágyúk körül elkezdődött a lázas munka. Csak ne legyen baj a vonallal. Nem éppen biztonságos...
Szaska továbbra is dühös elszántsággal vagdossa a földet, de mi eldobjuk az ásót, fölegyenesedünk, nyújtogatjuk a nyakunkat, lessük a sík messzeséget, és mohón várunk.
A sztyepp lejtősen ereszkedik a szeszélyesen kanyargó, hol kiszélesedő, hol összeszűkülő, bokrokkal és alacsony, göcsörtös fácskákkal sűrűn benőtt vízmosás felé. Valószínűleg ez az a bizonyos Arcvonal, amely keresztülszeli az országot. Nálunk ilyen, másutt természetesen más. A bokros, szakadékos Vonal mögött a sztyepp megint kelletlenül kúszik fölfelé, a ködös látóhatárig. Ott is rozsdavörös és csupasz, de én tudom már, milyen csalókán élettelennek tud látszani. Itt is, ott is álcázott lövészgödrök, felénk szegeződő ágyúcsövek, aknavető-ütegek, tankok rejtőznek benne. Szmacskin és Csulikov észrevehetett valamit, különben minek továbbítanák ezeket a varázsigéket?
- Jönnek a vendégek! - jelenti Jefim.
A fehéren izzó égen láthatatlan folyó úszik el fölöttünk fenyegető zúgással. A nagy játszmába bekapcsolódtak a mi ágyúink is. És én is elkezdem a magam háborúját Szmacskinnal, Csulikovval, Jefimmel meg a még mindig kódorgó Nyinkinnel és a föld fölé görnyedő Szaskával együtt.
A sztyepp túlfelén piszkos-fehér pöfeteg gombák bújnak elő hangtalanul a földből, és a szemem láttára kezdenek nőni: egy, kettő... sok! Alighanem valamennyi ütegünk gyorstüze. Nyomában a távolság által lefojtott, hosszan visszhangzó robbanások.
Szmacskin inkább gondterhelten, mint diadalmasan hátrább lép a távcsőtől. Csulikov, aki szintén fölemelkedett a telefon mellől, megint fölveszi a kagylót. És kezdődik minden elölről: a szólongatás és a varázsigék. És újabb széles áradat fölöttünk... Csak a kábel ne hagyjon cserben, csak azt ne halljam, hogy „nincs összeköttetés"...
Görnyedten aprítja a földet az izzadó Szaska Gluharjov, nem lát senkit, nem figyel semmire. Mi is újból munkához látunk Jefimmel. De Nyinkin még mindig sehol. Túl sokáig elmarad az ásóval.
- Eléje kúszom - mondom Jefimnek.
- Hova?
- Lenézek a lejtőn, nem ragadt-e ott valahol.
Jefim elkomorul, dohányért nyúl, komótosan sodor magának egy cigarettát.
- Csak vigyázz, nehogy rajtaveszíts.
Befúrom magam a szúrós bozótba, s közben megigazgatom a drótot. Helyenként a kócos fűszálakon csüng, ha a közelben csap be egy lövedék, nemhogy egy repesz, de még a léghullám is eltépheti. Ez a kis gond elnyomja nyugtalanító előérzetemet.
A bozót ritkul, a föld ereszkedni kezd, óvatosan széthúzom az elszáradt indákat, és pillantásom egy sisakba ütközik.
Már csak két lépést kellett volna megtennie. Mindössze kettőt!
A kábel mellett fekszik, arccal a hitvány fű közti rőt földön, karja szétvetve, keze az ásó nyelén. Zubbonyának háta feketén kidudorodik a vértől, és ettől olyan, mintha púpos lenne. A sisakját eléri a kezem.
- Nyinkin... - szólítom reménytelenül.
De kinyújtott keze földszínű, s a körmei már kékek.
Az ég pedig vakítóan fehérlik, és alatta a hőségtől tikkadtan nyúlik el a sztyepp. A nap már túl van a zeniten, de még messze a nyugtától.
A napkeltét még együtt köszöntöttük. Az első...
Kemény erőfeszítésre van szükségem, hogy előbbre kússzam és elérjem az ásót. Az eleven test leküzdhetetlenül irtózik a halál látványától.
Senki se figyelt föl a visszajöttömre. Szaska az iménti elszántsággal ütöget az utászásóval. Jefim a telefonnál ül. Szmacskin és Csulikov már nem kapkod a kagyló után, csak varázsigéiket kiáltozzák, Jefim pedig megismétli őket. Az égen egy pillanatra se szűnik a lárma, a tompa robbanások ledöngölik a földet a szakadék mögött. Senki se ér rá meglepődni azon, hogy az én kezemben van az ásókapa, és hogy nincs mellettem Nyinkin.
Nyinkinnek még a halála után sincs szerencséje: késve szereznek róla tudomást, és a tennivalók közben könnyen megemésztik. Csak a hősök emléke marad fenn, de belőlük kevés van, ám a háború ezer- meg ezerszám viszi el az észrevétleneket. Ki fogja fölemlíteni, hogy Nyinkin híradós sorkatona elesett harci feladatának teljesítése közben, amelyet igazán nem lehet különösen fontosnak, vagy akár csak jelentősnek nevezni: szerzett egy ásót?!
Ott állok ezzel az ásóval, amelynek megszerzése egy ember életébe került. Szaskának csak a gödör sarkát sikerült föltúrnia, a figyelőpont még nincs fölszerelve.
- Itt van - nyújtom felé az ásót.
Nagy nehezen fölemeli a fejét, az ásóra, bámul, lassan jobbra, majd balra néz, és csontos arcára kiül a rémület.
- Igen - mondom bosszúszomjasan -, ott fekszik a lejtőn.
Kimondtam, és máris megbántam. Szaska elfordul, válla leereszkedik, széles, verejtékfoltos háta meggörnyed. Hiába szeretne, nem tud más lenni, eredendő hibája erősebb nála. Övön alul ütöttem.
- Jól van, pihenj, majd én ások.
- Menj... - Szaska megperdül a sarkán, kiragadja kezemből az ásót. - Menj a jó... és tajtékozva, fuldokolva káromkodik.   Ekkor elhangzik az, amit már régen vártam:
- Nincs összeköttetés!
Szmacskin rézvörös arca felém fordul.
- Akkor mozgás, szakaszvezető!
Csulikov kikapcsolja derekán a szíjat, és élvezettel elnyúlik a távcső alatt.
- Most napozunk egy kicsit, hadnagy elvtárs... Mit mondtak ott a lövedékekről?
Szmacskin leül Csulikov mellé.
- Semmit se értettem - dohogja. - Szó közben szakadt meg. Hogy hoznak... Minek? Nem lőhettek még el az egész készletet. Menj már odébb! Hogy elfeküdtél itt...
Milyen jó itt a figyelőponton! Még a golyók is mintha magasabban dalolnának. Itt vagyok a legelső vonalban, és a háború mégis elkerül. Sehogy sem akaródzik elszakadni az enyéimtől, de hát a híradósnak sokszor kell egyedül harcolnia.

Még egyszer találkoznom kellett Nyinkinnel. Mellette hengeredtem lefelé, szerencsére a mesterlövész nem vett észre. És máris megfeledkeztem róla... Igen, megfeledkeztem Nyinkinről, és később már alig jutott eszembe. Sokaktól kellett elbúcsúznom a háborúban, az utak szélén, földúlt lövészgödrökben, az átkeléseknél, Sztálingrád lerombolt utcáin, egy Zsellér-dácsa nevet viselő, alig ismert kis település zöld rétjén. S nem Nyinkin állt hozzám legközelebb. Csak évtizedekkel később bukkant föl újra emlékezetem mélyéről, valahányszor megálltam az Ismeretlen Katona sírjánál. Ő volt az első, akit elveszítettem.

11

A telefondrót a sztyeppén húzódik keresztül, fölmondta a szolgálatot, és én felelek érte. A kábel a sztyeppén húzódik keresztül, és visszavisz a hátországunkba.
Alig háromszáz métert kúsztam, amikor rájöttem, hogy túl vagyok a veszélyes zónán, és fölálltam. Már nem láthatnak meg a német állásokból, se mesterlövész, se géppuskás nem tud célba venni, legföljebb egy eltévedt golyó találhat el, az elől pedig semmi értelme elbújni. Senki se mondta meg, hol van a veszélyes és veszélytelen zóna határa, magamtól vettem észre. És senki se tanított rá, hogyan találjam ki előre az akna süvítéséből, hogy messze esik-e le vagy közel. Ez nem szerepel semmilyen szabályzatban. Mégis kitalálom. Fütyülést hallok, de megyek tovább, a fütyülés erősödik, nem tudom, hol fog fölrobbanni az akna, csak azt, hogy nem mellettem. Meghallom a robbanást, de még csak arra se fordulok. Ha a fütyülés némi légnyomással együtt érkezik, akkor se vágódom hasra mindjárt, hadd mutassa meg magát... Mutatja is: akár közelről, akár nem, a földre lapulok - az akna csalafinta jószág, szilánkjai szétspriccelnek a felszínen, messziről is eltalálhatnak. A lövedék nagy erővel csapódik be, de nem olyan veszélyes, fölfelé röpíti a göröngyöket is, a szilánkokat is. Néha az erősödő fütyülés hirtelen megszakad - akkor nyomban vágódj hasra, és húzd össze rnagad, csak ez menthet meg a közeli robbanástól.
Mindössze néhány órája vagyok a háborúban, de már tapasztalt katonának képzelem magam, annyira, hogy kezdek hinni a sebezhetetlenségemben. Különösen itt, távolodóban az első vonaltól. Fütyülnek a golyók, robbannak az aknák és ágyúgolyók, de nekem ez már a hátország.
Végre itt az emlékezetes út. Üres és csöndes, körös-körül az élettelen sztyepp, amelyet e hosszú nappalon úgy átizzított a nap, mint egy gigászi serpenyőt. Úgy rémlik, mintha réges-rég jártunk volna itt, mi, újoncok, a félelemtől hétrét görnyedve. Az úton ágyúgolyók robbantak, mi pedig mozdulatlanul feküdtünk kétoldalt, és nem reméltük, hogy életben maradunk. Micsoda rémülettel néztem Jefim tata után, amikor visszament a félelmetes úthoz; nem reméltem, hogy élve viszontlátom. Milyen nevetséges rnost ez a gyerekes ijedtség. Még az utat szegélyező bombatölcsérek se zavarják az álmos képet.
Jól sejtettem: éppen itt szakadt el a kábel. A kitaposott kerékvágásban lánctalpak nyoma: erre ment egy tank, és beleakadt a drót. Másodpercnyi munka összehúzni a két végét és összekötni. Ha másutt sértetlen, máris helyreáll az összeköttetés, lőhetnek az ágyúk. De az utat föl kell ásni s a drótot a földbe helyezni, különben bármikor újra elszakadhat, különösen éjszaka, amikor itt bizonyára élénk lesz a forgalom. Kiveszem tokjából az ásót, térdre ereszkedem...
Az út be van lőve. Valamelyik távoli német figyelőpontról a messzelátóval és szögtávcsővel fölszerelt figyelők minden bizonnyal most is szemmel tartják. De már vagyok olyan előrelátó, hogy ne rémüldözzem. Aligha fog tüzet nyitni egy üteg egyetlen emberre, de még ha megteszi is... Mihelyt sivítani kezdenek a lövedékek, beugrom az árokba, a repeszek ott nem érnek el, telitalálat pedig nem valószínű...
Az út földje vörös, mint a tégla, s olyan kemény is, mint a tégla; elszántan vagdosom, egyik darabot a másik után vágom ki belőle, de nem enged. A sztyepp pedig mint a.z izzó kemence. A sisakom tűzforró, a zubbonyom szinte zörög a sótól - izzadni már nem is tudok, minden nedv elpárolgott belőlem. Inni! Már régóta szomjazom. Egy csajka víz: az álmok álma. Vagdosom a téglakemény földet, téglavörös foltok úsznak a szemem előtt... Most kezdődik az én háborús hősiességem.
A fronton töltött egész idő alatt egyszer se vettem részt kézitusában, mindössze egyszer vagy kétszer lőttem az ellenség irányába, nem hiszem, hogy bárkit is megöltem volna, ezzel szemben számtalan gödröt és fedezéket ástam ki, húszkilós kábeldobokat és még nehezebb rádiótelepeket vonszoltam-cipeltem, megszámlálhatatlanul sok kilométert kúsztam akna- és ágyútűzben, géppuska- és géppisztolyzáporban, majd megsültem a hőségben, csontig fagytam a hidegben, bőrig áztam az őszi esőkben, szomjaztam és éheztem, olykor egy hétig se hunytam le a szemem, isten áldásának éreztem már egy ötperces pihenőt is menetelés közben. A háború nekem, a mama kedvencének, a szorgalmas kisdiáknak, a finnyás mihasznának mindenekelőtt nehéz és kockázatos munkát jelentett. Munkát a végkimerülésig, munkát a halál közvetlen közelében.
És sohasem tudhattam, mit hoz a következő pillanat.
A kegyetlenül izzó, tiszta égbolt túlsó feléről monoton zúgás közeledett. Még föl se kaphattam a fejem, máris fölugattak a légelhárító ágyúk, egyre közelebb, egyre mérgesebben, egyre jobban nekivadulva, elvirágzó pitypang-gömbökkel pettyezve tele a kékséget. Először csak keskeny réseket vettem észre az égen; olyan volt, mint egy szaggatott vonal. Nőtt, szélesedett, az áttetsző rések konkrét formát öltöttek. Megbűvölten néztem, és nem mertem moccanni. A motorzúgás egyre erősödött, fenyegetően mély basszushangok vegyültek belé. A repülőgépek egyenesen felém tartottak, lassan, magabiztosan, kitartóan, mit se törődve a körülöttük dúló pitypangörvényléssel. Egyenesen felém! Tévedés kizárva. És már láttam szárnyaikon a fekete-fehér kereszteket.
Erőnek erejével elfordultam, és körülpillantottam a napfényben fürdő sztyeppén. A pusztulásra ítélt földön. Sehol egy lélek. Senki rajtam kívül.
Leugrottam az útról, és rohanni kezdtem, messze, minél messzebb. De nincs hova bújni, a lapos föld bizalommal tárja ki magát az ellenséges égnék. Pedig ezen a drága földön kívül nincs menekvés. Hasra vágódtam, de a szemem sarkával fölfelé lestem - nem mennek-e el mellettem? Mit számítok én nekik? De nem, nincs kegyelem, nem álom: éppen fölöttem kezd megdőlni a legelső, természetellenesen óriási gép, a napsütésben vakítóan ezüstlő szárnyaival. Lefelé zuhan, olyan iszonyú bőgéssel rontva rám, mint egy óriási vízesés. Arcomat az illatos, szúrós üröm közé fúrom... Az ürömnek is megvan a maga titkos élete: egy elszáradt száron álmatagon mászik egy bogár, picike, de pöffeszkedően díszes, aranyos-fekete.
Odafönt fantasztikus színjáték folyik: iszonyú bőgés, hisztérikus vijjogás, valóságos boszorkányszombat. Nem látom, nem is akarom látni, de muszáj hallanom. Végigfut rajtam egy árnyék és még egy. Rajtam! A védtelen hátamon! Nagy vagyok, a föld nem ereszti be magába a testem. Szemem előtt tovább mászik az aranyos bogár, nem siet, semmi köze a fönti boszorkányszombathoz. Ő pici! Őt nem lehet észrevenni. Nem szándékszik velem együtt elpusztulni.
A visításon és bömbölésen át gyönge fütyülést hallok. Ledobták! A halálomat. Amikor a fütyülés megszakad, megszűnők létezni.
Iszonyú robajjal fejreáll a föld, és még a helyére se billen, amikor éktelen dörrenés hallatszik. Körös-körül minden töredezni, izzani, hisztérikusan fetrengeni kezd, elsötétül a világ, és az a darabka sztyepp, amelyet ölelek, görcsösen vonaglik. Egy pillanatra csönd lesz, reszkető csönd - mint egy napfoltocska. De még reménykedni se marad idő, újból fölhangzik az üvöltés, az iszonyú dörrenés, és újra megvonaglik a föld. És megint és megint... Elég! Ezt nem lehet kibírni! És mégis újra és újra... Megvakultam, megsüketültem, nem érzem a testem, már megbékéltem a halállal...
Megint csönd lesz, éppolyan bizonytalan, mint az iménti. Még egy dörrenés, de már nem olyan nyomasztó. Távolodó. És szünet. Amely egyre tovább nyúlik. Csak a motorbőgés és fülemben a sajgó csöngés. Az átölelt földdarab megint kemény. És a rejtőzködő növényvilágban értetlenül megállt félúton az aranyos hátú bogár. Figyel, föl-le mozgatja csápjait. Él. Úgy fest, hogy én is...
Sokáig fekszem tehetetlenül, pihenek ebben a parányi rezervátumban, még arra is jut időm, hogy pillantásommal etkísérjem a bogarat a fűszál csúcsáig, és magamban örüljek a győzelmének. Végre erőt gyűjtök, föltápászkodom zsibbadt karomra.
Azt vártam, hogy a világ összedőlt, azt hittem, kifordult sarkaiból, csak az a kicsinyke darabja maradt épen, amelyet hű fiaként a testemmel takartam. A megmenekülés kegyelmében csak ketten részesültünk: a bogár és én.
De csodálkozva láttam, hogy a világ sértetlen, még csak egy friss bombatölcsér sincs a közelben, csupán az izzó sztyepp, a forróságtól hullámzó levegő, az út, és rajta, mint a nyugalom megtestesítője, az ott felejtett utászásó. Akkor hol volt ez az égszakadás, földindulás? Volt-e egyáltalán? Vagy csak álmodtam?.
Lelkiismeretesen befejeztem a munkám, eldugtam a föld alá a kábelt. Most, hogy visszatértem az életbe, ismét kínzó szomjúságot éreztem. Egy csajka áldott, friss víz! De ki kell bírnom a lőállásig. Annál is inkább, mert senki se jött elém, pedig küldeniük kellett volna értem. Elindultam a kábel mentén.
Száz lépést se tettem meg, amikor megláttam, hol is játszódott le az a földindulás.
A német repülőgépek az ismerős aknavető üteget bombázták.
A meredek mélyedésben összevissza futkostak, izgatottan, hangosan kiáltoztak a katonák, fölállítgatták a feldőlt aknavetőket, húzogatták, összerakták a ládákat, lázasan kiásták a betemetett lőréseket. És mindezt egy óriási, alaktalan, mély bombatölcsér körül. Néhány kisebb tölcsér tátongott még az állás oldalában. Az egyik mellett rohanó pózba meredt halott. Zöld zubbonyán vállszíj - parancsnok lehetett.
Hozzám legközelebb egy rőt borostás szanitéc látott el egy sebesültet. Föltépett, vértől nehéz zubbonyujj, a sötét karon kihívóan fehérlő kötés. A szanitéc természetellenesen éles hangon kiáltozott:
- Kucskin! Kucskin, hallasz?
A sebesült Kucskin nem válaszolt, csak némán ingatta földdel teleszórt, rövidre nyírt fejét.
- Meggyógyulsz, Kucskin! Oda se neki, hogy eltaláltak. Meg fogsz gyógyulni, testvér. Semmi kis seb ez, Kucskin!... Mozgasd az ujjaidat. Mozgasd, ha mondom!... Na látod! Mo-zog-nak!
Nem mertem közelebb menni. Az én segítségemre senkinek se volt szüksége, egyedül is boldogultak. Hát miféle segítség azé, akinek még mindig remeg a térde? És még azt hittem, tapasztalt katona vagyok, nem félek, engem nem fog a golyó.
A szanitéc szinte diadalittasan üvöltözött a sebesült földdel teleszórt feje fölött:
-  Az egészségügyisek egykettőre összefoltoznak, szebb leszel, mint új korodban! Aztán megint cipelheted a talplemezt, Kucskin!...
A sebesült mellett egy majdnem teli csajka vizet vettem észre. Nem, nem mertem kérni belőle - én, a szerencsés, az egészséges a sebesülttől. Nem!
Pedig nem is igazi földindulás volt itt. Csak pogrom. De mindenki tette tovább a dolgát. Ki tudja, mennyit bír ki az ember?
Továbbindultam, és még jó darabig elkísért a szanitéc éles kiáltozása:
-  Kucskin! Hallod, Kucskin? Szerencsés vagy, testvér! Egy hónapot heverhetsz az ágyban. Tán még kettőt is!...

12

A lőállásban fölfordult a világ. A lövegkezelők kézierővel - hó-rukk! hó-rukk! - gördítették ki az állásokból a nyílt terepre az ágyúkat, hozzájuk kötözték a lőszeres ládákat. A hajtók egymást zavarva nógatták a lovakat, a lovak egy kupacba verődtek, a lószerszámok összeakadtak. A verejtékező parancsnokok csöppet se szabályosan ordítoztak a lövegkezelőkkel, a lövegkezelők a hajtókkal, a hajtok a lovakkal. Cifra káromkodások, tülekedés, ostorpattogás, nyerítés, a lovak csípős verejtékszaga. Nem visszavonulás, nem is pánik, csak sürgős parancs az arcvonalhoz közelebb eső új állás elfoglalására.
Mintha csak a földből bújt volna ki Zicsko. Nyakában összegöngyölt köpenye, vállán karabélya, hátán a zsákja - menetre kész -, csontos arca bronzbarna és kifürkészhetetlen.
- Látod a kábelt? Annak mentén a hadtáphoz. De máris! Vételezel két új dobot, és vissza. Meghosszabbítod a vonalat az új állásig. Érted? Megismételni a parancsot!
- És a figyelőpont?
- Miféle figyelőpont? Az ágyúk elmennek. A figyelőpont is.
- De hogy szedik föl a kábelt? Nyinkin elesett. Az öreg Jefim nem bír el három dobot.
Zicsko megragadja a gombomat, egészen magához húz, forró lehelete az arcomba csap.
- Te magaddal törődj, fiú. A háború nem az anyád öle. Felejtsd el, ami azelőtt volt. Köszönd meg, hogy nem a golyózáporba küldlek vissza, hanem hátra, messze a golyóktól. Kifújhatod magad.
- Nem akarsz inkább te menni? Hátra, messze a golyóktól? Én meg majd tekerem a kábelt a tatával.
- Tyenkov szakaszvezető, meg-is-mé-tel-ni a pa-ran-csot!
- Hol lehet itt inni?
- Majd iszol hátul.

Hátra, messze a golyóktól. Habár miféle „messze", mikor a hadtáp itt van karnyújtásnyira? A golyókból ide is jut bőven, hasadozik tőlük a levegő. Úgy látszik, az első vonalban komoly tűzharc bontakozik ki.
A sztyeppén széles láncban jön szembe velem az utánpótlás. Újoncok. Jó fél nappal később szálltak ki a vagonokból, mint mi, és csak most közelednek a fronthoz.
Legelöl, a sisak alatt eltűnő fejét fölszegve, keskeny mellét katonásan kidüllesztve masírozik a hadnagyuk. Minden vadonatúj rajta. A zubbonya, a derékszíja, a pisztolytáskája, merev, töretlen, szurkosvászon szárú csizmája olyan, akár egy frissen vert húszas. Látszik, hogy az iskoláról egyenesen ide irányították. Magamkorúnak nézem. A sztyeppi nap tüzétől még érintetlen, hamvas, kerek arcára rá van írva: „Látjátok? Nem félek semmitől!" Túlságosan tüntetően ahhoz, hogy igaz legyen. Bizonyára mohón füleli minden golyó fütyülését, találgatja, melyik közelebbi, melyik távolabbi, s torkát szorongatja a félelem. De ki a mellet, és derekasan hirdetni, hogy „nem félek semmitől". Néha megmozdítja keskeny vállát, hátrafordul, és kamasz-hangja atyailag buzdítja csapatát:
- Mozgás, mozgás! Nem lemaradni, fiúk!
Mögötte fiatal és idős katonák, az arca mindnek egyformán fáradt.
Egy jól megtermett legény görnyedten, rogyadozva lépked. Nem tudni, miért, döbbenten néz rám, és váratlanul leguggol. Széles, agyondolgozott keze görcsösen szorítja térde közt a puskát, a szurony hegye fölírja a levegőbe akaratlan vallomását. Sisakja alól fáradt kék szeme bizakodón fúródik az enyémbe. A lelkem legmélyébe. Benne a gyötrő, értetlenkedő, akadozó kérdés:
— Miért?... Miért háborúznak az emberek? Miért?
Én, a legalább hatórányi - nem kevesebb! - fronttapasztalattal rendelkező öregkatona, aki már megjártam az arcvonalat, és akire már mindenféle fegyverrel lőttek, kihúzom magam, hogy ne látsszék rajtam a fáradtság, és anélkül, hogy válaszra méltatnám, méltóságteljesen elmasírozok mellette.
De nem is várt tőlem választ.
Háború van, nem lehet előle elbújni, késő töprengeni rajta. Tudj harcolni - igen, vele, a háborúval, igen, a halál ellen, igen, az életért.
Ó nem, nem akkor születtek meg e gondolatokhoz még éretlen fejemben ezek a szavak. A szavak csak most, több mint negyven évvel később fogalmazódnak meg bennem. De aligha tudják még csak megközelítőleg is érzékeltetni a fronton eltöltött első órák kétségbeesésével szemben keletkezett biológiai immunitásomat. Ez az immunitás jóval hathatósabbnak bizonyult az öntudatnál. Tudatom még ma is meghátrál a végzetes kérdés előtt, amely a velem szembe menetelő puskás legényből tört fel némán.

13

A kábeldobokkal megrakodva tértem vissza az elhagyott lőállásba, ahol Jefim várt. Arca megnyúlt, megráncosodott, busa szemöldöke ősznek látszott. Úgy rémlett, oly régen váltunk el, hogy időközben aggastyán lett belőle: füstös, inas és még bölcsebb, zárkózottabb. De mindketten élünk, és megint együtt vagyunk.
Az idő, amelyben alámerültünk, más, mint amit megszoktunk: egy-egy perc a békéhez képest itt hetekkel ér föl, egy-egy óra évekkel. Ezért a találkozások is szokatlanok, megrázok: lám, megváltoztunk, de élünk, megeshetett volna, hogy nem látjuk viszont egymást, ajándék ez a találkozás.
- Hogy bírtad el a három dobot? 
- Elbírtam. Én mindent kibírok... Mehetünk?
A borzas nap a sztyepp fölött a németek oldalára csúszott, és már nem tűzött olyan kegyetlenül. A sztyepp fölött, egyik végétől a másikig, pillanatra sem szűnő égzengés, kilövések fodros tajtékja, robbanások hullámzó visszhangja. A légben állandóan fütyülnek a golyók, és mind felénk száll, egyik sorozat a másik után, percnyi pihenés nélkül.
A sík mezőn kúszunk, magunk alá gyűrve az érett kalászokat; körülöttünk a robbanógolyók pokoli durranásai. A sűrű búzatengerben ezek nem olyan félelmetesek, inkább ijesztőek, az idegekre hatnak, hiszen egy szálmaszál, pláne az érett kalász már akadály nekik: ha beléjük ütköznek, azonnal robbannak. De a németek nemcsak robbanógolyóval lőnek. Kúszunk, húzzuk magunk után a kábelt, lelapulunk a hepe-hupás földre, nem merjük fölemelni a fejünket. Az ellenség estére valósággal megbolondult.
A mi ágyúink közvetlen irányzásra álltak át. A közvetlen irányzás kihívás: mi nyílt kártyákkal játszunk! Körös-körül síkság, elöl lilába hajló messzeség. A lövegkezelők fürgén dolgoznak az ásókkal, dobálják a vörös göröngyöket, beássák az ágyúkat. A legszorgalmasabbaknál már csak a lángfogóval ellátott csövek merednek ki a búzából.
De valami történt itt... Megy a munka, föl-le mozognak az ásók, nőnek a rőt földhányások - mégis, valami fagyos merevség ül a levegőben. Hiányzik az ilyenkor szokásos nyüzsgés, senki se futkos, senki se kiabál, nem utasít fennhangon, szótlan, szigorúan koncentrált munka folyik.
Odébb, az egyik ágyú mellett, az alacsony földhányás mögötti mélyedésben szoros csoportba tömörül az üteg parancsnoki kara, élén Zvoncov főhadnaggyal, az ütegparancsnokkal. Mohón cigarettáznak, és halk szavakat váltanak, miközben a nap ferde sugarainak fényében fürdő német oldalt fürkészik. Azok a katonák, akik éppen nem ásnak, szintén előrekúsztak, s nyújtogatják a nyakukat.
- Mi van ott? - kérdezem Zicskótól.
Zicskónak már ki van ásva a szabályos mélységű gödre, benne a telefon, jómaga, kezében a kagylóval, virágneveket kiáltoz az éterbe - Gyöngyvirág! Tulipán! Margaréta! -, ezek a tüzérosztályunk ütegei, köztük egy újabb, eleddig ismeretlen Nyírfa, valószínűleg a gyalogos alakulat, amelyet támogatunk. Mégiscsak fürge ez a Zicsko: az imént foglaltuk el az állást, és máris mindenkivel megvan a kapcsolat, Jefim meg én is hoztunk neki egy új vonalat: a Rozsot, az osztály-hadtápét.
Zicsko kis szünet után válaszol, és akkor is szigorúan, szűkszavúan:
- Tankok.
- Németek?
- Nem, az ángyoméi.
Én is fölugrom, és Zicsko nem mer visszaparancsolni.
A parancsnoki csoport mellett - illő távolságra, de úgy, hogy a kezük ügyében legyen - ott guggol Galusko, Zvoncov küldönce. Odakuporodom mellé.
Jönnek a tankok... Azt vártam, hogy erőteljesen előrenyomuló oszlopot, fölvert port, fénylő lánctalpakat, nekünkszegezett, ringó lövegtornyokat fogok látni, de csak a rozsdavörös, izzó, végtelen, egyhangú sztyepp terül el előttem, itt-ott árnyékos bemélyedéssel. Furcsa: fönt egész szélességében a kilövések bonyolult csipkemintája, repülő lövedékek sivítása, egymást követő, sűrű robbanások - amott meg teljes a nyugalom... Csak egy-egy magányos robbanás, lagymatagon gomolygó, piszkos vattaszerű füstpamacs.
Galusko élesen metszett madárarcában vékony szája mint a cérnaszál, orrcimpája remeg, keskeny szeme csillog. Ő lát valamit, én nem.
- Hol? - préselem ki magamból.
- Onnan rajzottak elő — húzza el a száját Galusko. — Meg onnan, ni...
Por, lövegtornyok, előreszegezett ágyúk. Összevissza a sztyeppén, mint megannyi tuskó a tisztáson. Ezek tankok? Sütkéreznek a napon, mozdulatlanul. Por, lövegtornyok. Milyen messze vannak tőlünk! Megjegyeztem magamnak a legszélső tuskót a napsütötte tisztáson, és elkezdtem számolni: egy, kettő, három... A tizedik után elvétettem. Újra akartam kezdeni a szélsővel. S nem találtam a helyén - a „tuskó" észrevétlenül elmozdult, és egy icipicit megnőtt. Mozognak és csöndben nőnek.
- Arra várunk, hogy közelebb jöjjenek? - kérdeztem.
- Arra, hogy elmenjenek a kurva anyjukba.
- De ha jönnek, fogadni kell őket.
- Mivel?
És eszembe jutott a figyelőponton hallott beszélgetés.
- Még mindig nincs lőszer?
- Lőszer annyi van, mint a nyű. Srapnel... A repeszaknát majd hozzák. A csiga is célba ér valamikor. Éjszakára? Csakhogy a tankok előbb itt lesznek.
Hallgatunk. Azt már én is tudom, hogy a srapnel a tankok ellen annyit ér, mint a borsó. Hallgatunk, és nézzük a sztyeppét. A tankok lomhán, lassan közelegnek, de mozognak, nem állnak. A nap pedig még nem nyugodott le, még messze az éjszaka.
- Haj... - sóhajt Galusko. - Srapnellel bezzeg elláttak. A srapnel a polgárháborúban megtette a magáét, de páncélosok ellen?
A parancsnoki csoportban élénkség: kézről kézre jár a távcső. Összenéznek, szűkszavú mondatokat váltanak:
- Ki poroz ott?
- Úgy látom, motorbiciklisták.
- Tyúkok a csibéikkel...
Még a lövegkezelők is abbahagyják az ásást.
És végre én is fölfedezem a rózsás porfelhőt az első tank előtt - a „csibék" porát.
- Főhadnagy elvtárs, engedje meg!...
Feoktyisztov lövegparancsnok magasodik Zvoncov ütegparancsnok fölé. Zvoncov zömök, lassú mozgású, civiles pocakja kitüremlik a derékszíj alól: tartalékos, főkönyvelő volt valahol. Feoktyisztov hatalmas testéhez csöppet se katonás, pisze orrú, nőiesen lágy arc társul. Ő viszont hivatásos; a tüzérosztály legjobb irányzójának tartják.
- Engedje meg, hogy megetessem őket srapnellal! 
Zvoncov habozik, a távolba néz, megrázza sisakos fejét.
- Eláruljuk magunkat. Idelőnek, és nincs mivel válaszolni. Jobb, ha hallgatunk.
- Csak egy lövést, főhadnagy elvtárs... Egyetlenegyet! ígérem, hogy leterítem őket. 
Csönd. Zvoncovra mindenfelől várakozó pillantások szegeződnek. A porfelhőcske pedig terjed, dagad, sötétedik. A motorbiciklisták nemcsak egy csoportot alkotnak, egykettőre egész oszlop lett belőlük.
- Egy lövésre se marad idejük, főhadnagy elvtárs!
- Jól van. De csak egyet! Csakis egyet!
A kezelőszemélyzet vezényszó nélkül elhajítja az ásókat, és odaáll a helyére az ágyú köré. Feoktyisztov a türelmetlenségtől remegve, kihúzott derékkal, nagy léptekkel siet hozzájuk, és már mentében kiadja a parancsokat. Fölvillan a töltőkezelő kezében a rézhüvely, amit máris elnyel a závár. Feoktyisztov a célzókeszülékhez tapad, sokáig bűvöli...
A sztyepp mélyén pedig úgy terjed a rőtes füst, mint az erőre kapó tűzvész.
Az ágyú támasztékai mögötti föltúrt, összevissza taposott földdarab A revizor néma jelenetére emlékeztet: az emberek megannyi pózba merevedve, tátott szájjal várják a lövést.
Feoktyisztov fölegyenesedik. Halk vezényszó:
-Tűz!
Az ágyú megrándul. A lövés hangja még el sem ül, amikor egyöntetű ordítás hangzik föl. A sztyeppi tűzvész fölött szürke felhő terjed szét. A vörösen kígyózó por éles fordulatot ír le, visszafelé kúszik, és eltűnik a legközelebbi tank mögött, rózsaszínű fátylat hagyva maga után.
- Elsöpörte őket!
- Egy lövéssel!
- Pontosan telibe!
- Érti a fiú!
A tankok egykedvűen másznak tovább. Nem valami jó a szemem, de már kezdem kivenni lövegtornyaikat. A távcsőben valószínűleg a felénk irányuló ágyúkat is látni. A lelkes beszélgetés hamar elül, a fiúk ismét ásót ragadnak. Sivítás metszi ketté az eget, mögöttünk magasra csap a föld, a dörrenés süketté tesz.
- Fede...!
Zvoncov csöppet se parancsnokiasan vékony hangja belefullad az újabb robbanásba, amely tótágast állítja a világot. A fejreálló föld egy másodpercre eltakarja a napot. És lélegzetvételnyi szünetet se hagyva, éles sivítás közeleg. Hasravágódom, de még észreveszem, hogy Feoktyisztov ágyúja föléled, fölkapja csövét, mint egy éber paripa... Azután már semmit se látok, hallok, érzek. Valahol egészen közel az ég összekeveredik a kemény agyaggal. Egy-egy pillanatra keskeny rés támad tudatomban, ilyenkor hallom, hogy záporzik a föld, fenyegetően sziszegnek a szerterepülő szilánkok, csípős bűz fojtogat, és a fejem mintha fából volna... Aztán a föld újból mellbe vág, és összezavarodik az univerzum...
A következő rés már tágabb. Nem hiszek az áldott csöndnek, és összekuporodom. Sisakomra, hátamra föld szóródik, de már nem úgy, mint a jégeső, hanem ritkásan. Zizeg a levegő - a lövedékek már nem felénk, hanem fölöttünk szállnak el, hátrább, tehát azt gondolják, minket már eléggé megbüntettek, és békén hagynak. Félve emelem föl a fejem, megtekerem a nyakam, megmozgatom a vállam, aztán az egyik, majd a másik lábam: ellenőrzöm, hogy épek-e. Úgy látszik, nincs baj, csak mintha a fejem volna fából.
Körülöttem a föltámadás színjátéka: bajtársaim mocorognak, lerázzák magukról a földet, előkúsznak a résekből, elvadult tekintettel néznek körül. Mellettem mintha csakugyan az alvilágból emelkednék föl egy sisak, egy ismerős hamuszürke arc: Zicsko. Fogalmam sincs, hogy kerültem az ő mélyedéséhez. Ha tudtam volna, odabukfencezem mellé, legalább társaságban várom ki az utolsó ítéletet, még ha nem is örült volna neki a házigazda. Zicsko is eszelősen rázza magáról a port, krákog.
S már fölhangzanak az első szavak:
- Csak egyszer köptünk oda, azok a dögök meg mindjárt elhányták magukat.
- Tégy panaszt, hogy legyenek udvariasabbak! Élünk. Kész csoda.
És...
- Lamzin! Lamzin szanitéc! Feoktyisztov megsebesült!
A kezelőszemélyzet négykézlábra ereszkedve veszi körül a fekvő Feoktyisztovot. Az ágyú az oldalára dőlt. Meghajolva, sántítva siet oda Zvoncov. Sisak és sapka nélkül. Csak most látom, hogy majdnem kopasz.
Zicsko szétnyitja a száját.
- Fölaprítanak itt bennünket. Nem jutunk ki élve.
Ő először élt át ütközetet. Nekem már nem újdonság. Habár akkor sincs minek örülnöm: itt állunk a csupasz mezőn, az ellenség szeme előtt, és nincs lőszerünk. Csak az éjszaka menthet meg, de a nap még magasan áll, jó időbe telik, amíg lenyugszik.
- A tankok eltűntek! - hangzik föl félig csodálkozva, félig örvendezve. Erőlködve fölegyenesedem, és a németek felé nézek. Nemrég még meg tudtam különböztetni a lövegtornyaikat - most üres a vöröslő sztyepp, és a motorbiciklik se berregnek. A föld alól másztak elő,  s a föld nyelte el őket újra. De valahol itt vannak nem messze, s nem tudni, titokban mozognak-e, vagy várnak egy kicsit.
- Ne mutogasd magad! Azt akarod, hogy megint idepörköljenek? - sziszegi Zicsko. Mellig a földben van, és úgy látom, nem szándékozik kimászni.
Nehéz lihegést hallok a hátam mögött. Zvoncov jelenik meg, még mindig sapka nélkül, kopasz fején friss karcolás. Fújtatva leguggol, pocakja kidomborodik, egyszerű, jóságos, kerek arca gondterhelt, és van benne valami túlvilági: nem bennünket lát, önmagába néz.
- Lépjetek kapcsolatba a hadtáppal. Sürgősen küldjenek fogatot. El kell szállítani Feoktyisztovot. - Fölbukkan önmagából, szigorúan ránk néz, és közli: - Repesz állt a mellébe!
Zicsko beugrik a gödörbe, fölkapja a kagylót.
-Rozs! Rozs! Itt Ibolya... Nem téged hívlak! Rozst kérem!... Rozs! Rozs!... Nem válaszol, főhadnagy elvtárs.
- Megkeresni! Fogatot keríteni! Sürgősen! A sebesülés súlyos!
Zicsko sisakja lassan kiemelkedik a gödörből. Jeges bagolyszempár mered rám alóla.
- Tyenkov szakaszvezető! - hallom álnok, parancsoló hangon.
Atyaisten! Mindennek van határa. Egész nap a telefon mellett gubbasztott. Mi futottunk, kúsztunk, vonszoltuk a dobokat. A háború nem az édesanyánk öle, ez igaz. És ő a parancsnok, ez is igaz. De nem szabad elfelejteni, hogy embereknek parancsol. Legalább egy icipicit meg kell osztani velük a feladatot. Ha van benne lelkiismeret, egyszer menjen el ő. Azok a bagolyszemek... „Felejtsd el, ami jó volt!" Hirtelen mozdíthatatlanul nehéznek érzem a testem, tfiintha vasból volna. S berozsdásodott: nem tudom megmozdítani se a kezem, se a lábam.
- Kérlek, galambom, minél gyorsabban! - Zvoncov hangja csöppet se parancsnokias. - Igyekezz, galambom. A mellén sebesült meg...
Muszáj válaszolnom:
- Igyekszem, főhadnagy elvtárs!
Zicsko pedig visszabújik a gödrébe, s hallani, milyen gondterhelten fújdogál a kagylóba.

14

Az összeköttetés a légitámadás után szűnt meg, tehát a szakadásnak valahol a közelben kell lennie, de csak kúszom, kúszom, ám a kábel mindenütt ép, messzire visz az enyéimtől. A géppuskasorozatok ropogva hasogatják a levegőt, körös-körül fölfeslenek a világ varratai, az az érzésem, hogy menten lyukak támadnak rajta, s egy másik, hűvös és kék világ kukkant ki bentről, amely egészen más, mint a mi őrült világunk.
Elhaladok a régi lőállás mellett. Föltúrt, összetaposott horpadás, összetört lőszeres ládák, üres töltényhüvelyek, a nagy sietségben itt felejtett gázmaszktáskák, olajos rongyok hevernek szanaszét. Ezután már nem kúszom, de föl sem egyenesedem egészen, pár lépésnyit szökellve le-lekuporodom. Az ellenség nem csillapodik, sőt úgy rémlik, még vadabbul tombol. A golyókkal teli levegő szüntelenül zeng, mint egy megpendített húr.
Hamarosan meglelem a vízmosást, amelyben a hadtápunk rejtőzik: szekerek sora fölfelé fordított rúddal, a lovak a rudakhoz kötve, ténfergő kocsisok, odébb a tábori konyha füstöl. Olyan az egész, mint egy vasárnapi falusi piac, a háború tőszomszédságában egy darabka békés rezervátum. Legutóbb még irigyeltem is: egyesek hogy tudnak élni! Nemsokára... De a kábel ép. Akkor miért nincs kapcsolat?
Mindjárt kiderült, mihelyt a vízmosás peremére értem. Az első, amit megláttam, egy térdelő kocsis. Épp hurkába tekerte a fiú a földön a köpenyét, de mielőtt befejezte volna, egyszer csak rádőlt, és ebben az imádkozó pózban meredt meg. Mellette befogott borzas lovacska szunyókál lefittyedt szájjal a két rúd között. Mögötte kiáltozás, ordítozás, káromkodás nélkül, nyomasztó zűrzavarban folyik a munka. A hadtáp katonái, az „öregfiúk csapata" zsákokat vonszol, bödönöket, ládákat dobál föl a szekerekre, minduntalan egymásnak ütköznek a szűk helyen, és csapkodják a lovakat - indulnának. A nyüzsgés legközepén egy fölborult kordé egyik kereke mered az égnek. Kivörösödött arcú törzsőrmester pattog, élénkzöld parancsnoki zubbonyba szorított kövér hátába belevágnak a szíjak, igazi továbbszolgáló, az alája rendeltek réme, de ő se kiabál, csak hol az egyik, hol a másik „öregnek" ront neki sziszegve. A vízmosás feketéllik a friss bombatölcsérektől. Borsódzik a hátam a hátországi „öregfiúk csapatának" néma pánikja láttán, ahol még a törzsőrmester is elvesztette a hangját. Nem érnek rá velem foglalkozni, senkivel az égvilágon, bármit kérhetek, senki se hallja meg, magamnak kell cselekednem. A mellén megsebesült Feoktyisztov ott fekszik a lőállásban...
Az imádkozó pózba dermedt kocsis, a lefittyedt szájú, szendergő ló. Róluk mindenki megfeledkezett, ők nem vesznek részt a nyüzsgésben. Megkerülöm a halottat, fölmászom a szekérre. Néhány ásót és egy degeszre tömött zsákot találok rajta. Gyorsan lehajítom ezt is, azt is, és megragadom a gyeplőt.
- Gyi, az... - említem meg mindenesetre az anyját meg az istenit, nem valami meggyőzően sikerül, de a ló megérti, engedelmesen megfordul a meredek lejtőn, megszokott igyekezettel feszül neki a hámnak.
- Mozogj, kedves, mozogj! — könyörgök.
És a lovacska fölkapaszkodik velem. A nyílt mezőn egyszerre megdermedek. Csak most jövök rá, milyen őrültségre vállalkoztam. Nem jutottam volna el ide, ha nem lapulok a földre. A megmentő föld elrejtett, de most elszakadtam tőle, fölötte vagyok, kitéve a golyóknak. Itt, ahol szembe fúj a mohó szél, még nem olyan veszélyes, de odébb... Ott föl se mertem emelni a fejem, most pedig szinte a levegőben vagyok... aligha úszom meg élve az ólomzáport.
A németek oldalán pirosló porfelhőben nyugszik le a nap. Haragos-vörös és erőlködve fölfújja magát. A föld nem akarja befogadni. Még be is lapul az erőlködéstől... Hajszolom a lovat, egyenesen a nap irányába. Éberen hegyezi a fülét, és esetlenül, erőlködve vágtat. Ennél többet nem tudok kifacsarni belőle, nem versenyló.
- Gyi, kedvesem! Gyi, aranyom!
Éktelenül zörög és rázkódik a szekér, fogaim összeverődnek, vagy a rázkódástól, vagy a félelemtől.
Már itt is a korábbi lőállás, ügetésben gurulunk lefelé, a ló megáll, mintha azt mondaná: megérkeztünk. Kifújom magam; nincs erőm továbbhajszolni. Elhagyott hely, föltúrt föld, eldobált szemét, különben semmi. És csönd, nagy csönd. Ide, a mélyedésbe már besettenkedik az alkony. Valahol fönt, a sztyepp legvégén most van lemenőben a nap, jobb, ha megvárom, amíg lenyugszik. Leszáll a sötétség, és akkor... Akkor senki se lát meg, nyugodtan odahajtok, életben maradok. Ha megkérdezik, miért ilyen sokára, azt felelem: a hadtápot légitámadás érte, alig tudtam kiverni belőlük ezt a szekeret... El fogják hinni, nem hibáztatnak.
De Feoktyisztov... Én őt alig ismerem, ő engem egyáltalán nem. A legegyszerűbb megoldás: Feoktyisztov meghal, én életben maradok... Zvoncov hogy kért: „Kérlek, galambom, minél gyorsabban!"
Dühösen megrángatom a gyeplőt:
- Gyi! Itt akarsz éjszakázni?! 
A ló meglódul.
A nap már félig lenyugodott. Vérvörös félgömbje és a föld között az ég homályos sávja. Valamikor réges-régen volt a napkelte, és akkor azt találgattam, vajon meglátom-e a napnyugtát. Látom, egyelőre látom!
Visítoznak, fuldokolnak a golyók, egyesek sápadt fénysávot húznak maguk után - ezek a nyomjelzők... Ketten vagyunk a háború kellős közepén: én meg ez a fülét éberen hegyező és bennem bízó, eleven lény. Gyötrelmesen örülök annak, hogy látom a nap lenyugvását. Még látom...
- Gyi, kedvesem! Gyi, drágaságom!
Igyekszik, zörög, nyikorog alattam a kenetlen szekér, majd kirázza a lelkem. Rúdjából reccsenve hasad ki egy darab, egy gellert kapott golyó hisztérikusan bömböl. Élek, és él a ló is.
- Gyi, szépségem!
A paták ütemesen, tompán koppannak a göröngyös földön, a kalászok zizegve súrolják a kerék küllőit. A nap észrevétlenül tűnt el, mintha szégyellne magát. A sztyepp elkomorult, sötétszürke lett. Távoli, homályos pereme fölött lángtenger; följebb áttetsző, végtelen zöld ár borítja az ég felét. Mindjárt egészen besötétedik. Hogy lehet túljutni ezen a „mindjárt"-on? Meglátom-e, hogy eltűnik végre a nap?
Ketten vagyunk ebben az eszét vesztett világban. Csak ketten! Én meg ő, az én kedves egyetlenem.
- Repülj, drágaságom!
Igyekszik is, én meg rázkódom a bakon, és azt találgatom, kit előbb: őt vagy engem? A szembefeszülő levegő annyira veszélyes, hogy lélegzetet venni is félek. Parázslik az alkony. Még látom, még lélegzem.
Egészen közel harap egyik golyó a másik után a sokat tűrt, közönyös földbe.
Kit előbb, őt vagy engem?
Se őt, se engem. Ügetve állítunk be az üteghez, körülrajzanak, én meg csak ülök a bakon, és sehogy se bírok megmozdulni, annyira elzsibbadtam. Lentről Zvoncov néz rám - húsos orr, egymástól távol ülő szempár. Úgy veszem észre, nem valami elégedett velem: sokáig várattam. De amikor jobban megnéz, nem szól egy szót se. Háta mögött szótlanul görnyed Jefim tata.
Valahogy leküzdöm zsibbadtságomat, ügyetlenül lemászom.
Két tüzér a többiek szoros gyűrűjében kifeszített sátorlapon hozza Feoktyisztovot. A ráterített köpeny alól kimered fölszegett álla.
Valaki megérinti a vállam.
- Miért nincs összeköttetés?
A mélyen az arcába húzott sisakos Zicsko félretolja Jefimet.
- A kábel ép. - Hangom bágyadt, színtelen. - A hadtápnál minden tótágast áll.
- Azt kérdem, miért nincs összeköttetés?!
- Menj a pokolba — mondom, de haragudni sincs erőm.
- Tyenkov szakaszvezető! Hogy beszél? 
Zvoncov felénk fordul.
- Mi baj?
- Nincs összeköttetés, főhadnagy elvtárs. Ezt itt hátraküldtem, de nem javította ki.
- Viszont tett mást. Nem baj, előttünk az éjszaka, majd kijavítjátok a kábelt is. 
Zicsko kihúzza magát az ütegparancsnok előtt.
- Megengedi, hogy elkísérjem a sebesültet? Majd magam tisztázom.
- Menj csak - bólint Zvoncov. - De óvatosan, galambom, ne hajszold nagyon, nehogy összerázd...
A mellettem álló Jefim elvihogja magát. Én, elgyöngülve az úttól, nem csodálkozom se Zicsko kérésén, se Jefim vihogásán.

Az összeköttetés Rozzsal azonnal helyreállt, amint a szekér elindult a lőállásból a sebesült Feoktyisztovval. Félóra múlva Rozs jelentette: a szekér a sebesülttel megérkezett, a kísérőt útközben halálos lövés érte, a ló magától jött el a hadtáp körletéig. Vajon találgatta-e Zicsko útközben: kit előbb? Már hárman voltak, s a golyók a lovat és az eszméletlen Feoktyisztovot kímélték meg.
Uram, kiismerhetetlenek a Te útjaid. Zicskót megrémítette a fedezetlen helyzet: a sík mező az ellenség szeme előtt. Zicsko mindig józan és megfontolt volt. Most az egyszer elszámította magát.
A sötétedés beálltával ismét fölszedtük a sátorfánkat. A hajtok ezúttal sietség nélkül szerszámozták föl a lovakat, lárma és idegeskedés nélkül kapcsolták hozzájuk az ágyúkat.
— Tovább, tovább!
A balszárnyra. Reggelre páncélostámadást várnak. Éjszaka odaszállítják a gyújtó és páncéltörő lövedékeket. Lesz belőlük elég.
Két ágyút hátraküldtek: Feoktyisztovét, meg egyet a harmadik ütegből. Ennyi az osztály vesztesége az első napon.
Az új helyen már várt Szaska Cluharjov. Közölte: Szmacskin előkészítette a figyelőpontot, az a parancs, hogy húzzuk ki a vonalat odáig. Zicsko nem lévén, nekem kellett intézkednem. Jefimet hagytam a leállásban, és a dobot én ragadtam meg. Közel a figyelőpont, alig ötszáz méter.
Leszállt az éjszaka.

15

A csillagok magukhoz ölelik a sztyeppét. Fényesek és alacsonyan állnak. Az ég ünnepélyesen kitárulkozik, a föld a sötétségbe zárkózik. Az emberek egymás elől rejtőznek rajta, ezért boldogok, hogy végre leszállt a sötétség. Egész nap hason kúsztak,  mint a földigiliszta,  most végre kibújhatnak a földből,  lábra állhatnak, kiegyenesíthetik a hátukat, kifeszíthetik a vállukat; az éber ellenség se veszi észre, hogy emberi formát öltöttek.
De a legcsöndesebb időben se bízzék túlságosan az ember. A sötétség megóv, ugyanakkor megbízhatatlan: mindkét fél valami trükköt gyanít a másik részéről, és ez szóváltásra ingerli őket. A túloldali sötétségben röviden fölugat egy géppuska: Nem alszom! Őrködöm! Mélyen dörgő hangon válaszol a miénk: Ne félj, mi is éberek vagyunk. Mérges veszekedésbe kezdenek a géppisztolyok. És az égi csillagok között másféle csillagok tűnnek föl, sorban, egyik a másik után: nyomjelző golyók láncai. Messzire szállnak, eltévednek, nem hagynak nyomot. Folyik az éjszakai párbeszéd, tehát csönd van a fronton, pihen a háború. Meg ne riasszuk ezt a pihenést.
Figyelőpontunk a lövészgödrök közvetlen szomszédságában van. Ezen az éjszakán mégse találkoztam szemtől szembe Szmacskfinal. Mélyen aludt, még azt se várta meg, hogy helyreállítsuk az összeköttetést. Zicskót jól ismertem, de róla keveset tudtam: hol nőtt föl, hol lakott, kik a szülei, voltak-e barátai, mit szeret, mit gyűlöl? Ma betört az életembe, azt nem mondhatnám, hogy közel került hozzám - a rangbeli távolság! -, és mégis. Nélküle nem tudom elképzelni a holnapomat. Furcsán összehozza az embereket a háború: egy családdá forrasztja azokat, akik gyakorlatilag nem is ismerték egymást. Alig ismerem Csulikovot, pedig hónapokig egymás mellett éltünk, de ma még nagyobb rejtély számomra, ám ha elválaszt bennünket a sors, akkor is emlékezni fogok rá. Szaska Cluharjov viszont messze került tőlem, közel lesz-e vagy távol, mindegy. Az alvó Szmacskin mellett ott ül a telefonnál a híradósom, aki az elesett Nyinkin helyére lépett, a tél óta ismerem, de nem tudnám megmondani, milyen ember, se azt, hogy összeköt-e bennünket a holnap vagy nem.
A sztyepp fölött alacsonyan állnak a csillagok. Maga a sztyepp, amely napközben úgy izzott, most kellemes meleget lehel. Egyedül vagyok az éjszakával.
A szomszédos lövészgödörből halkan, óvatosan előbújik két gyalogos, leülnek a mellvéddel szembeni peremre, kezüket az ölükbe ejtik - két testetlen árnyék. Őket aztán sohase láttam, nem tudom kivenni arcukat a sötétben, fogalmam sincs, hogy hívják őket, de ebben a percben testvéremnek érzem mindkettőt. Ők se tudják, életben maradnak-e, éppolyan fáradtak, örülnek a nyugalomnak.
Hogy megerősítsem az alkalmi testvériséget, így szólok:
- A nappalt túléltük, az éjszaka a miénk, a reggelt már biztos megérjük. - Nem mozdulnak, hallgatnak, nem emberek, árnyak.
- Hé! Miért nem alusztok?
Csönd. Végre megjön az elkésett válasz:
- Hozzánk beszélsz, fiú?
- Azt kérdem, miért nem alusztok. Holnap korán ébreszt a német.
- Nem hallunk. Megsüketültünk a gödörben.
Most én hallgatok el.
- Hozzám még eljut valami... Mintha egy falon keresztül hallanám. De a komám ksüket. Csak dadogni tud.
Hát így beszélgettünk... Fölöttünk a csillagos éj, a két tűzvonal feleselget. A szomjában a két szerencsétlen árnyék.
Váratlanul lövések dörrennek a németek oldalán, szaporán dörögni kezd egy nagykaliberű géppuska. A mieink is megbolydulnak. A hangos zűrzavaron áthallatszik egy motor tompa berregése. A levegőben egyszer csak, nem is magasan, föltűnik egy izzó fehér fénypont, megáll a senki földjén túl. A fény hatására még sűrűbb lesz a sötétség, és a csillagok hirtelen elbújnak. S máris egy második izzó test jelenik meg a levegőben, majd a harmadik... Nem hullanak le, függenek a magasban, és még innen is látni a sztyepp csupasz, érdes hátát. Szünet nélkül dörög a nagykaliberű géppuska, veszettül ropognak a géppisztolyok, de az összevissza lármát elnyeli és lehengerli a lassú motorberregés. Bumm! - távoli robbanás. Bumm!... Bumm!... Egy Antoska! Úgy látszik, nem mese, csakugyan éjszaka dolgozik. A reflektorok hatósugaránál magasabban száll a német lövészárkok fölött, és egymás után pottyantja le a világító gyertyákat, amelyek lassan ereszkednek le, miközben a motorberregés egyre tompább lesz - befejezte a munkáját és eltávozik. A gyertyák földet érnek, és egymás után kialszanak.
Az elbújt csillagok ismét elfoglalják helyüket az égen, de az arcvonal fölbolydult, a nyomjelző golyók már nem olyan szép egyenesen röppennek föl — cikcakkban dülöngélnek kétoldalt. Néma társaim lassan visszacsúsznak a gödörbe: nekem nincs hozzá kedvem, elnyúlok a meleg talajon.
A németek borostyánsárga és zölden villogó rakétákat eregetnek felénk. A sztyepp ellenségesen összehúzza magát fényükben. A rakéták nem érnek el idáig, görcsös rángatózás közben alszanak ki a ritkás fűben.
A mi gödrünkből előbújik egy gyűrött, félrecsúszott sapka, majd Csulikov sápadt, sovány, álomittasan vaksi arca.
-  Te vagy az, szakaszvezető? Egy pillanat...
A sapka lebukik, és Csulikov egy sátorponyvába burkolt csomaggal bukkan föl újra.
- Szmacskin rám parancsolt, hogy ne hagyjalak éhen, de ne haragudj, elaludtam. Biztos nem is emlékszel már, mikor ettél utoljára.
Zizegve szétbomlik a sátorlap, és megjelenik előttem egy csajka.
- Adjak kanalat? 
Benyúlok a csizmaszáramba.
- Az enyém is megvan.
- Miként jobb körökben mondani szokás: jó étvágyat kívánok! Én, szakaszvezető, jobb körökben nőttem föl: eljártam a Zeneakadémiára, Bachot hallgattam, meg akartam oldani Fermi tételét...
- Vizsgához kellett?
- Ahhoz. Háromszáz éve próbálkoznak vele a matematikusok, de mind egy szálig belebuktak.
- Te is?
- Én is... Önként jelentkeztem. Most Szmacskin feladatait oldom meg. Jóval egyszerűbbek.
A csajkában kihűlt rizskása és egy darabka hús. Némi szaga van már, kavarog tőle a gyomrom, erőszakkal kezdek el enni.
Baljós sivítás, és fölcsap a föld a mellvédről. A huncut golyó kis híján elért, annyi időm se volt, hogy megrázkódjam tőle. A rizs csupa föld. Visszadugom a kanalat a csizmaszárba, a csajkát messzire  elhajítom.
- Nesze neked jó étvágyat — kesereg Csulikov. — A jó modorom nem aktuális. 
A csajkát húsostól elhajítottam, de a kellemetlen szag itt maradt a levegőben.
- Valami bűzlik. Nem érzed? - kérdem.
- Azt mondják, tegnap itt kézitusáig fajult az ügy. Maradt a senki földjén a mieinkből is, a németekből is... Most onnan fúj a szél... Holnap kezdődik elölről. Nehéz nap volt a mai, de túléltük, és ez is valami.
Gödrünkbe bekukkant egy hunyorgó csillag, egy a sok ezerből.
Nehéz nap van mögöttünk.
Csakugyan ma hajnalban ugráltunk le a vagonokból? Nem, nem, beláthatatlan ideje, valamikor az életem legelején kattogtak a kerekek a váltókon, míg egy zengő basszus nem közölte: „Megérkeztünk!" Emlékszem, körülnéztem a sík sztyeppén, szemem a frontot kereste. Fiatal voltam, buta voltam, nevetséges voltam mai - felnőtt - eszemmel visszagondolva.
Egy nap, csak egy nap! Mégse látom miatta a múltat, amely messzire rejtőzött. Sok boldog év maradt ott. Az iskola a maga apró, hiú örömeivel és bánataival - hát nem beszedtem egy kettest matekból? Hogy elkeserített! És minden évben eljött a vakáció: éjszakai tábortüzek a folyóparton, a régi vízimalom korhadó tutaja, mely alatt egy legendás csuka éldegélt, sokan látták, sokan próbálták kifogni, de senkinek se sikerült. Igen, így volt! De csak maroknyi emlék az egész ehhez a végtelen naphoz képest.
„Megérkeztünk!" Az ősidőkben hangzott el a kiáltás. Egy egész évszázad telt el eddig a hunyorgó csillagig. Voltak, akik meg sem érték: Nyinkin, Zicsko... Vajon megérte-e Feoktyisztov? Én igen, de alaposan megöregedtem, és elveszítettem a múltat. Gondolom, Csulikov is. Aki Fermi tételével bajlódott... Micsoda szamárságok éltettek bennünket. Éltettek? Lehet, hogy ez is csak álom? Csak ez a nap valóság, amelyik kiszorította az életet.
Holnap kezdődik minden elölről.
A magányos csillag beles a gödörbe. Vajon látni fogom-e holnap is?

DANYIIL GRANYIN
Az emlékezet harangszava

Vlagyimir Tyendrjakov, mondhatni, nyomban a tizedik osztály elvégzése után, az érettségi bankett másnapján ment el a háborúba; ez a „másnap" 1941. június 22. volt. Sorkatonaként kezdte a háborút, és így is küzdötte végig a negyvenegyes esztendőt, majd Sztálingrádban negyvenkettőt, végül negyvenhármat is, egészen augusztusig, amikor Harkovnál megsebesült, és emiatt hosszú időre kórházba került. Fölépülése után, 1944-ben, őrmesteri rangban szerelték le. A fronton mint híradós teljesített szolgálatot. Körülbelül ennyi az egész, amit a maga háborús életrajzából elmondott. Mit is mondhatott volna még? A legtöbb katona így beszél. A háború neki munka volt. Mindennapi, nehéz fizikai munka: húszkilós kábeldobok, rádiók, akkumulátorok cipelése, nem szólva a mindenfelől leselkedő és lecsapó halálról. Két évig sorkatonaként harcolni nem csekélység, több emberöltőnyi életet lehet ezalatt leélni. Vlagyimir Tyendrjakov írói biográfiájából mégis szinte teljesen hiányzik a háború témája. Se regényt, se elbeszélést nem írt róla. S nem ő az egyetlen. Több olyan katona-írót ismerek, aki nem írt a háborúról. Vlagyimir Tyendrjakovot a jelen vonzotta ezekben az években a maga sokféle, de mindig húsbavágó problémáival, és úgy látszik, egy lépésre sem eresztette el. A halál durván, élete teljében ragadta el.
Legszűkebb baráti körén kívül senki se tudta, hogy a legutolsó időkben elkezdett a háborúról írni. A maga háborújáról. Valami egyszer csak erre indította. Én sejtem, hogy mi. Keresztülverekszi magát a jelen minden sürgető problémáján. S kiderül, hogy a háború, az elesett, eltűnt ezredtársak emléke kiirthatatlanul benne él. Egyszer csak feltör, és az egész múlt napvilágra kerül, minden, a legkisebb részletig. Ott áll szemtől szemben ifjúságával.
Vlagyimir Tyendrjakov hallgatott a hívó szóra. Még volt ideje megírni néhány első személyben elmondott háborús elbeszélést, amelyekben majdnem minden úgy történik, ahogy ővele történt 1942-ben. Elbeszélései megkapóan frissek, mondhatni, minden művességtől mentesek. Mintha akkor, vagy legföljebb a kórházban születtek volna. Még nem tud arról, ami ezután következik: Sztálingrádról, a németek szétveréséről, az előnyomulásról. Ami mindig oly veszedelmes a háborúról szóló könyvekben. És éppen ez a „nem-tudás" hozza felszínre a főhős: a tizennyolc éves katona magas fokú erkölcsiségét. A háborús hétköznapok részleteit pontosan megőrizte az emlékezet, de ennél sokkal többet ér azoknak az időknek a pszichológiai hűsége.
Gyakran kérdezik tőlünk Nyugaton: miért írnak oly sokat és még mindig a háborúról? Mire jó újra meg újra visszatérni ehhez a témához? Azért, válaszoljuk mi, mert addig, amíg az emberiség emlékezni fog a második világháborúra, nem kezdődik el a harmadik. Legalábbis a népek emlékezete akadályt állít az újabb háború útjába. Az irodalom az emlékezet harangszava.
A háborúról írni manapság, azok után, amit a mi irodalmunk és más népek irodalma már elmondott róla, nem könnyű dolog. Különösen az önmagukkal szemben igényes írók számára. Csak akkor engedhetik meg maguknak az írást, ha nem másokat ismételnek, ha valami újat tudnak mondani. Vlagyimir Tyendrjakovot tehetsége szerencsésen megóvta ettől a veszélytől. Azt mutatja meg, hogyan „lesz" a katona, a háború munkása a legtragikusabb időszakban. A kétségbeesésből és félelemből a szemünk előtt születik meg a kitartás, a katonai kötelességtudat és az a képesség, hogy azzal a mélységes, még semmivel sem indokolt hittel tudjon küzdeni, amely évekkel később eljuttatott bennünket a győzelemhez.

SZABÓ MÁRIA fordításai

Tyendrjakovtól, illetve róla olvasható még a blogban: Holdfogyatkozás

Forrás: Szovjet Irodalom, 1986 / 1. szám, 61-105. oldalak


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése