2014. március 4., kedd

David Szamojlov verseiből



Madarak

I
Ó hogy szeretlek így, tavasszal 
Sok kis madár, bár nevetek, 
Városlakó, nem tudom - azzal 
A bajban ki törődhetett?

Én utcákon s parkokban élek, 
Nem vagyok tajga- s sztyepplakó. 
Kis városi ajándék nékem 
E sok madár s nap, olvadó.

II
Zene szűrődik ki 
Halkan a kávéházból. 
Veréb huncutkodik 
Ablak mögött az ágon.

Vígan vagy most kópé,
 jön az április. 
Elröppen e pár hét, 
Kihúzzuk azt is.

III
Vízparton legel mint kóbor 
Tehénke - a március. 
Harap s a hótakaróból 
Már csak pár folt látszik most.

A jégzajlást várja, érzi 
Minden - és már közeleg. 
Fenn a kandi ég fürkészi 
Erdőt, mezőt, vizeket.

IV
Március már.
Károgni kár,
Tél kullog - kárvallott.
Varjúcsapat
Lármát, ha csap -
Hogy várt emelni kár volt.

Kicsíp a szél.
S mint határszél
Tél vág el márciustól.
Partok felett
Zúgó szelek
Kártyán vetik ki sorsunk.

Karó akár...
Károgni kár -
Falánk sirály sikongat.
Varjúcsapat
Lármát, ha csap
Ész és szív ver visszhangot.

Hallod-e?

Hallod-e? Újráz mind, fújja csak ugyanazt... 
Bizony, én fürjem, te is újrázod magadat. 
De íme, öröm ér s hirtelen megakaszt, 
S más hang szökken a résbe, nem a megadott.

Ez lehet az a hang, amely nem kell nekik... 
De ne félj, én fürjem, ó, engem nem zavar, 
Ha elvéted a sort, s a dallam megtörik, 
Szemedre nem vetek én, ne félj, hangzavart.

Fújd csak e hangot, mely más mint a többi hang, 
Fújd, fürjem, mint üvegfújó, fújd, hadd dagad, 
Ó fújd, amíg birod, fújd, mig a torkodat 
Szétszakítja a hörgő, sistergő harag.

Zabolockij Taruszában

Ülünk ketten az Oka partján, 
S nézzük a hajnali fényt. 
Minek verem fel nyugodalmát, 
Minek is most a beszéd!

Tudom, hogy ő már halálán van, 
S ő tudja, hogy itt mi a tét, 
S a külvilág hűs lármájával 
Csitítja emlékezetét.

Úgy fürkészi, mint talált tárgyat, 
Mindazt, mi zajló s eleven... 
Csónakban lány ül - a leánya, 
S mind messzebbre száll a vizen.

S nézi hosszan, elkomolyodva 
Az evezők szép ritmusát... 
S a folyó medrén, mint csapolt vas, 
Hajnal hömpölygött gyorsan át.

Megrezzent tán... Vagy meg se rezzent, 
Csak pillanatra megszakadt, 
S hirtelen szorongással telt meg 
Kettőnk között a kapcsolat.

S most értettem meg, mi a titka,
Hogy ama bús történetet
A lelkiismerete írta,
És a nem múló rettenet.

Hogy titkát megosztani büszke, 
Hát elmondja - verseinek... 
S a fenyőkön, mint obeliszken 
Már alkonyi láng remegett.

Ez hát, amit verssel elérhetsz, 
Hasznuk, ha van — ennyi hát!... - 
Nem értek a különcködéshez -
Szólt meggyújtva egy szál gyufát.

Vihar tombolt

Vihar tombolt ma éjjel újra, 
S bomolva sírt a téli tenger. 
Talán ezért, hogy elborulva 
Árvaságunk jutott eszembe.

Hát kezdet s vég van, csak mihozzánk 
Hasonló sehol a világon? 
S szivemre ezért félelem szállt: 
Szegény bolygónk, milyen magányos!

De reggelre minden lehiggadt, 
S a hó szikrázott tündökölve, 
Talán ezért, hogy most a holnap 
Olyan gondtalan lett előttem.

SZILÁGYI ÁKOS fordításai


Blok, 1917

A vén paloták a ködben
omladoztak.
Vörösgárdista tüzek
fellobogtak.
A hídon meglátta újra
az angyalt fönn a magasban,
hívását hallotta tiszta
furulyaszónak.

Nem a harci kürtök szavát, 
nem tiszti vállrojt aranyát, 
nem bukott angyalt, ki tollat 
kabaréban lebbenve hullat... 
Angyalt, csillagot látott megint, 
furulyát hallott és a Néva 
jegén látta: a lék mutat 
karácsonyi keresztkutat.

Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest, 
hogy katona-tüzek égtek 
átluggatva a sötétet. 
Nem akart barátot, beszédet. 
Dermedt szavak. 
Kihűlt falak. 
Evangéliumi jászlakat 
fagyos szelek söpörtek.

Három Király bújt az alkolba 
meleg kendőkbe burkolódzva -
függönyrésen át látták, 
az éji tűz, hogy lángolt, 
a láng hogyan világolt. 
A káosz végét várták.

„Három Király! Megértelek,
milyen nehéz a rettenet
óráján őrizni a kincset,
míg felkelő nyit odaát
ajtót, bedugva szuronyát,
s testvériség, köztársaság,
hatalom, s föld nevében tör kilincset.

Amit adhat tudás, művészet, 
szibériai érc, szenvedések, 
emésztő ész és lelkiismeret — 
mind megvolt bennetek. 
De mindez nem örök. 
Csak a csillag és az angyal 
a jeges furulya-hanggal 
üres jászlak fölött."

Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest 
a tizenhetes évben. 
Emlékek ostromolták, 
a híd nyögött a szélben, 
s angyal dalolta odafent, 
hogy: „Éljen a szabadság!"

És felkelők melegedtek 
a hídon, nagyokat nevettek, 
öles árnyékot vetettek. 
És a járőrök indultak 
fontos feladat elébe. 
Csillag fénylett. És az éjbe
 távol jelzések riadtak, 
Internacionálé-dallam 
nyugtalan furulya-dalban.

Járkált az őr. És nekivágtak 
a pásztorok az éjszakának, 
angyalt, csillagot követve, 
az idegen nevet morogva. 
Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest, 
míg a szalmát szél kergette 
üres jászlak fölött lobogva.

Páncélautó lassított. 
Igazolványt kért komor katona. 
Osztag indult valahova. 
Katlanban forrt a vacsora. 
Délről hóvihar támadott.
 Angyal és furulya elhallgatott. 
A keresztkutat behavazta. 
S elfödte a csillagot...

MEZEY KATALIN fordítása


Utánuk

Meghaltak a lángelmék. Utánuk
elfakult és kilobbant az ég, 
s mint mikor üres teremben állunk, 
hallhatóvá lesz a mi igénk.

Szőjük-fonjuk ásatag mesénket,
elejtünk bágyadt, szürke szavakat. 
S hogy becsülnek, dédelgetnek minket! 
Ők elmentek. Már mindent szabad.

RAB ZSUZSA fordítása


Távolság

Távoli ám a poézis
köznapiságtól.
Múlhat a nap, meg az év is -
lényege máshol.

Az idő mindent kirostál, 
mert nagy ítélő, 
így leszen poézis most már 
mind, ami élő.

Láng

Magadat elégedd -
szavad lángja az élet.

Elégni sem elég — 
csak szavad égne még.

Jöjj ki!

Jöjj ki a nyugtalan szélhez, 
vihar előtti csendre. 
Felhő és fa is fölérez 
arra, ami csak lenne.

Hideg van. Szél van. Szabadság. 
Szabadság. Hideg. De szél volt. 
Arcom a hajnalok mosták. 
Beteltem - már elég volt.

Jöjj ki a nyugtalan szélhez 
hazádnak hajtani térdet. 
Halálra készülni szép lesz, 
életre készülni szép lett.

Számvetés

Hány dátum — mindegyik kegyetlen, 
hány ifjú - szívem beledöbben: 
bakának álltak negyvenegyben, 
humanistának negyvenötben.

Nem terminus a humanizmus, 
vagy az, csak nem annyira absztrakt. 
Ahányan haltak - annyi biztos,
s nincs mentség arra — hányan haltak.

Pávelok, Misák, Nyikolájok -
emlékszem Iljára, Boriszra. 
Rajtuk múlt, hogy most versbe fájok, 
mert ők bennem sajdulnak vissza.

Zúgtak szép erdősuhogással, 
hittek is abban, ami fölnő. 
Irtották őket tűzzel-vassal -
zúgnak még fák, de hol az erdő?

Ugyanúgy süt a nap és mégis 
most más a nyár és más a pitypang. 
Hahózunk - Szerjózsa meg én is -, 
csak nincsen erdő s benne visszhang.

Csak hallom, hallom, mit kiáltok, 
hangjukra emlékezve vissza... 
Hol vagytok Misák, Nyikolájok, 
ki gondol Pávelra, Boriszra!

VERESS MIKLÓS fordításai

A költőről tudnivalók, dióhéjban - egy korábbi közlemény végén, itt találhatók

Forrás: Szovjet Irodalom, 1986 / 7. szám, 87-101. oldalak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése