Fejezetek a blokád könyvéből (II)
AZOKRÓL, AKIK MELLETTÜNK VOLTAK
Amikor azokról szóló gondolatait közli, „akikkel nem lehet győzni", és „akikkel győzni lehet", amikor sok valóságos emberi típust és sorsot jellemez, lassanként kialakítja a blokád viszonyai között élő ember bonyolult típusát, ahogyan a maga „kis körében" megfigyelte. A sok között - Marija Fjodorovna Knyazevának, ennek a nagyszerű, önfeláldozó asszonynak az alakját. Georgij Alekszejevics és Marija Fjodorovna fiatalon találkozott, mind a ketten tudományos munkára készültek. Aztán ez a két magabiztos, erős akaratú ember lassanként egy lénnyé olvadt össze. A kis zűrjén asszony rendkívüli lelki energiája a szeretett férfira összpontosult, akit a betegség megbénított, de a munka lázában égett. Az a tudat, hogy a tudományos munkást, a tudást eltemette önmagában, ha időnként fel is ébredt az asszonyban, nyomban leküzdötte egy másik érzés, felismerés: az, hogy az ő segítségével Georgij Alekszejevics kettejük helyett dolgozik, nélküle nem végezhetne ennyit.
„M. F. mondta nekem: »Szeretem az életet, a természetet. Gyermekkorom óta szeretem. ..« Kemény akarattal, hősiesen áll helyt a legnagyobb munkában. Kész mindenre, mint jómagam is. Csodálatos, nagyszerű asszony! Csak nem választ szét bennünket a sors, nem kényszerít arra, hogy egymás szerencsétlenségének vagy halálának tanúi legyünk? Ha már meg kell halni, akkor inkább együtt..."
Azokban a napokban jó néhány kósza hír keringett az ismerősökről. Nehéz volt a kitalálást az igazságtól elválasztani. G. A. Knyazev jegyzeteiben igyekszik a lehető legbecsületesebb maradni. Helyreigazítja, megcáfolja önmagát, ha valamilyen új adat derül ki.
„A temérdek ostoba rémhírt nem jegyzem fel. Nem szeretném, ha jegyzeteimben tény gyanánt valami kitalált dolgot közölnék."
Ezért megcáfolja például azt a pletykát, amely egy ismert irodalomtörténészről szólt, aki állítólag elmenekült Leningrádból, ráadásul motorcsónakon! Nem, ez az ember Leningrádban van, Knyazev látta őt, és feljegyzi ezt, miután kiderítette, hogy elutazott valahová, és „ez adott alkalmat az aljas és rágalmazó pletykára."
Megváltoztatja véleményét I. L.-ről, a levéltár munkatársnőjéről, akiről azelőtt nem vélekedett valami hízelgően:
„Amikor elnézem őt ezekben a zord napokban, sok mindent megbocsátok neki. Őszintén szenved, és részt vesz a kollektíva közös munkájában. A hivatalban és a társadalmi munkában egyaránt sokféle teendőt vállal. Most önzetlen érzés vezérli, nem pedig karrierizmus, mint a háború elején véltem, amikor belépett az önkéntes népfelkelők közé. Az igazságosság azt követeli, hogy róla is megemlékezzem aktívánkban. Az ilyennel győzni lehet!"
Feljegyzéseiben Knyazev még sokszor visszatér majd ezeknek és más embereknek a jelleméhez, és objektívabban, sokoldalúbban értékeli őket. Egyelőre azonban igen sok ember gondolatai gyakran nem az elmélyült önvizsgálatból, elgondolkodásból fakadnak, hanem a legelső érzésekből.
„Sz. A. S., az etnográfusnő, bejött hozzánk a levéltárba, hogy átadja tudományos anyagait. Elbeszélgettünk.
— Undorodom az élettől. A XX. század közepén vagyunk — és egyszerre ez a tömeges gyilkosság, rombolás!
Undor az élettől, a kultúrától, amely megdönti önmagát — ez ejti hatalmába lassanként a gondolkodó emberek elméjét. Az emberek rosszabbá, ridegebbé, álnokabbá, aljasabbá váltak... Manapság sokan gondolkodnak így...
Megint odamentem a szomszéd szobában a kitárt ablakhoz. Csöndes, meleg, csillagos éjszaka. A távoli, szenvtelen, a lelket felkavaró csillagok szeszélyes mintaként szóródtak szét a sötét égen. Vajon a ti csillagvilágaitokban, ahol élet van, ugyanez történik? Vajon a háború, a magunkhoz hasonlóknak, testvéreinknek tömeges, kegyetlen gyilkolása — örök, megmásíthatatlan törvény?
Az éjszaka vége felé jár. Virrad. Ügyeletem lejár. Légiriadó nem volt. A németek megint nem bombázták Leningrádot. Ez nagy csodálkozást és temérdek — néha rendkívül primitív — pletykát kelt. Egészen odáig fajul, hogy Hitler lányának állítólag szüksége van arra, hogy a pompás északi főváros épségben maradjon!
Mit hoz a mai nap? Két órát alhatok, mielőtt a levéltárba indulok. A szívemre mintha rátaposott volna valaki, súly nehezedik rá. Majd megszakad. Talán már nincs messze az az idő, amikor... De nem fogok találgatni. Jóságos, tevékeny és munkaképes leszek. Mindvégig.
Három arckép van előttem: Lev Tolsztoj, Turgenyev, Csehov. Oldalt pedig - Dosztojevszkij. Tanítómestereim, akik az ember, az emberiség szeretetére neveltek, a nagy humanisták. Hű maradok tanítómestereimhez!
Az újságokban sok nyilatkozat, részvétnyilvánítás stb. olvasható Amerika, Anglia és más országok részéről. Unom már ezt a szóbeli segítséget olvasni... Hiszen a németeknek mindeddig mégsincs második frontjuk!
1941. VIII. 23. A hatvanharmadik nap. Az augusztus 22-ére virradó éjszakán, azután pedig 23-án Leningrád bombázását vártuk. 22-én volt két hónapja annak, hogy kitört a háború, és egy hónapja a Moszkva ellen intézett első légitámadásnak. Ezt a dátumot egyesek kabalisztikusnak tekintették. Bombázás pedig nem volt. Senki sem érti az okát, miért nem zaklatják a németek Leningrádot."
Igen, „háborúban sokat hazudnak". Például az a kósza hír járta, hogy a Vasziljev-szigetet nem fogják bombázni, minthogy Rosenberg állítólag ott született. Vagy mert ott sok német él, még régi péterváriak, I. Péter idejéből. És egyesek már át is költöznek az ezen a „biztonságos szigeten" lakó hozzátartozóikhoz és ismerőseikhez...
G. A. Knyazev ezt jegyzi fel:
„Az összes kósza hírből valószínűleg következtetéseket is levonna a tömeglélektan tanulmányozója. Csernov történész például egész tanulmányt írt a dekabrista felkelés idejéből származó kósza hírekről. A szóbeszédekben a lakosság bizonyos rétegeinek titkos reményei is észrevehetőek, valamint az ellenség befolyása. Ez a társadalmi hangulat sajátságos »időjárásjelentése«. Ez azonban speciális téma, és naplójegyzeteimben aligha foglalkozom vele. Nem forgok olyan sokat az emberek között, nem hallok újságokat. Én például egyáltalán nem szoktam sort állni, piacra járni stb. Márpedig ez mindenféle kósza hír gócpontja. Mellesleg szólva, a spontánul keletkező, kósza hírek ellensúlyozására ügyes propaganda segítségével talán meg kellene próbálni nekilátni annak, hogy akaraterőt és bizakodást kovácsoló, egészséges híreket keltsünk szárnyra... Most valamennyien abban a reményben élünk, hogy a tengerparthoz szorított németeket sikerül foglyul ejteni, vagy megsemmisíti őket a Balti Hajóhad tengerészeti tüzérsége. Ma az egész napot ennek a reménynek jegyében töltöttük, hogy a németeket visszavetik Leningrádtól. Más remény is éltet — hogy délen Bugyonnij hadseregének sikerült kivágnia magát a bekerítésből!"
Ezek is kósza hírek. Bár mintha pozitívak volnának. Olyasfélék, amelyek felizgatták és meg is nyugtatták a leningrádiakat - például a hír Kulik hadseregéről, amely hamarosan bekeríti a Leningrádot gyűrűbe szorító németeket. Ki tudja, hány ezer ember makacsolta meg magát oktalanul, mivel ilyen kósza hírekkel, illúziókkal áltatta magát!
„1941. VIII. 25. A hatvanötödik nap. A jelenlegi tájékoztatás végképp elégtelen. Valamennyien egyhangúan arra hivatkoznak, hogy a kingiszeppi állások a mi kezünkben vannak, Szmolenszk is... Délen azonban súlyos a helyzet. N. P. T. ma bizalmasan közölte, hogy Leningrád sorsa ezekben a napokban dől el: nyílt városnak nyilvánítják. Ezért nem is bombázzák. Ezért függesztették fel az anyák és gyermekek evakuálását is. A körös-körül 30 versztnyire terjedő övezet is a város területéhez tartozik. Most nagyon nehéz Leningrádból eltávozni... Látogatása után nehéz lett a szívem: hát nem űzzük el a németeket Leningrádtól? Miről van itt szó: hirtelen miért ez a szörnyű nyomás délen és északnyugaton, vagyis nálunk? Honnan van ekkora ereje az ellenségnek? Nyugodtan nézek az események elébe, de szomorú vagyok amiatt, hogy nem vagyunk eléggé szervezettek ahhoz, hogy a háború valamennyi nehézségét leküzdjük..."
1941-ben az emberek millióit töltötték el hasonló érzések. Eleinte a hitetlenség: „A németek benyomulnak a városunkba? Ez lehetetlen!" A megdöbbenés: „Hiszen már közelednek!" És azután - a megszállás szörnyű valósága. -
Nem minden város volt stratégiai fontosságú, mint Moszkva vagy Leningrád. Persze, az egyes ember sorsában még a faluja is stratégiai helyzetű volt.
Az ország sorsa a milliók képzeletében azonban elsősorban két várossal — Moszkvával és Leningráddal függött össze közvetlenül... A Kijev, Minszk elvesztése miatt érzett bánat, a Szevasztopol okozta büszkeség és fájdalom, még inkább pedig az a feszült figyelem, amellyel a sztálingrádi csatát kísérte mindenki — ezek az események és érzések természetesen mind országos jelentőségűek. De amíg Moszkva állt, amíg Leningrád tartotta magát, sok más veszteség nem látszott jóvátehetetlennek.
Azoknak az embereknek, akik Knyazevhez hasonlóan képesek sok mindent megérteni, önállóan értékelni, mérlegelni, mindenképpen fel kellett ismerniük: az ő személyes sorsukat még az is meghatározza, hogy stratégiai fontosságú városban élnek. Mint G. A. Knyazev naplóiból kitűnik, nem mindenki és nem azonnal érezte meg ezt, helyezkedett erre az álláspontra, hogy mindvégig kitartson mellette. S terjedtek a kósza hírek, szaporodtak az illúziók, amelyek olykor ártottak az ügynek és az emberek kitartásának.
Nem az a meglepő, hogy kósza hírek keringtek és illúziókat szőttek, hanem az, hogy a város lakóinak milliói - a leningrádiak egész, kilencszáz napos helytállása erről tanúskodik —, akik a harc stratégiai fontosságú szakaszára kerültek, úgy viselkedtek, mintha felismerték volna: számunkra a gyengeség tilos, nekünk nincs jogunk ehhez, ránk különleges felelősség hárul! Mert mi leningrádiak, mi pityeriek vagyunk, rajtunk az egész ország szeme. Mindent látnak: a kínjainkat, a bátorságunkat, és azt is, hogy készek vagyunk mindent feláldozni, csak az ország második fővárosát nem!
„16 ÉVES LESZEK"
Jura Rjabinkin pedig ezekben a nyári hetekben állandóan dolgozik, az Úttörőpalotába jár, sakkozik, olvas — mi mást tehetett egy leningrádi iskolás fiú ezen a háborús nyárvégén? Egy barátja kölcsönkérte tőle Mayne-Reidet, Jura pedig egy Lev Tolsztoj kötetet kapott tőle cserébe, meg a Nyivát.
„Dogyával moziban voltam, láttam a Bokszolókat... Az állatkertben voltam, biliárdoztam, sakkoztam... Hogy, hogy nem, nagyon fájni kezdett a mellem. Köhögés vett erőt rajtam. Éjjel-nappal szinte szakad rólam az izzadság... Osztrov város minden jel szerint elesett, mivel a hadijelentésekben megjelent a pszkovi irány. Vorosilov melyik front parancsnoka?... Anyát felszólították, jelenjen meg a Balti-pályaudvaron, ahonnan Kingiszeppbe viszik, lövészárkot ásni. Kikísértem anyát a pályaudvarra."
Jura emészti magát, nem tudja, mit jegyezzen fel. Háború van, de ővele és körülötte mintha semmi lényeges, jelentős dolog nem történne. Nagy gonddal mégis tovább írja a naplóját:
„Este, amikor hazaértünk, váratlanul beállított Tyina Schlüsselburgból. Főorvos lesz egy kórházban. Megbeszélték, ha anyával történne valami, akkor ő magához vesz engem meg Irát... Azt mondják, ezen a télen iskolába fogunk járni (a 8., 9. és 10. osztályosok). Különösebben nem hiszem ezt el. Csak életben maradjunk."
A bejegyzés dátuma 1941. július 19. Jura Rjabinkin semmit sem tudhatott azokról a megpróbáltatásokról, amelyek később osztályrészéül jutnak, mégis valamilyen előérzet arra kényszeríti, hogy naplót írjon. Mintegy készül valamire, érzései megfoghatóbbakká válnak, nem hisz a megnyugtató hírekben:
„Csak életben maradjunk!"
„Igen... ez talán a legnehezebb, a legveszélyesebb háború a mi számunkra. Sokba kerül majd a győzelem."
„Elolvastam a Nemesi fészket."
„Sakkoztam Dáviddal."
„Anya pénzt adott, ezen ettem egy tányér levest (borscsot) és egy tányér vajas grízkását a Munkapalota étkezdéjében."
„A Copperfield Dávidot olvastam."
„Anyával a Luga környéki Tolmacsevóba utaztam, ahol részt veszünk a védővonal építésében."
Jura élvezettel írja le, hogyan ásta a tankcsapdát a felnőttekkel együtt. Ez a két augusztusi hét csupa izgalom volt, Messerschmittek tüzeltek rájuk, de ők ástak, egyfolytában napi nyolc órán keresztül. Eközben a pajtásai sorra elköltöznek Leningrádból, Jura anyja pedig szintén az evakuációra készül. Megtárgyalják, hová költözzenek: az anya Leningrád közelében akar maradni, Jura azonban valamiért Omszkba akar menni. Egyre nagyobb figyelemmel kíséri a front eseményeit, elgondolkodik rajtuk, és bosszankodik a saját passzivitása miatt.
„Augusztus 26., 27. Novgorod már néhány nappal ezelőtt elesett. Leningrád abban a veszélyben forog, hogy elvágják a Szovjetunió területétől. Állandóan amerikai harckocsikat, repülőgépeket (Boeingokat) kapunk. A Boeingokat Vlagyivosztokig hajón szállítják, onnan pedig többszöri leszállással Leningrádba kerülnek. Japán nemrég tiltakozást jelentett be amiatt, hogy Amerikából olajat küldenek nekünk, és arra hivatkozott, hogy ez az érdekeit fenyegeti. Ebben bizonyára a németek keze is benne van. A mieink és az angol csapatok bevonultak Iránba... Az olajtermelés terén Irán világviszonylatban a negyedik helyen áll.
Jómagam kevéssé hasznos dolgokkal foglalkozom. Könyveket olvasok, sakkozom (befejeztem egy versenyt V. N. Nyikityinnel. 17:11 az állás, 6 a javamra), katonai kiképzésen veszek részt, hadijátékot csinálok.
Tyinától több hír nem jött.
Augusztus 30.... Anya a haditengerészeti szakiskolába akar beíratni. De tudom, hogy az orvosi bizottság úgysem vesz fel. Nehéz dolog, hogy le kell mondanom a vágyálmomról - a tengerről -, de hát nem tehetek semmit.
Pesszimista a hangulat.
Szörnyen levert vagyok. Semmiféle távlat nincs előttem, még középszerű sem. Szeptember 1-től anya elbocsátja Nyinát. Sakkozás, hadijáték, katonai kiképzés. Mire való ez nekem most, amikor képtelen vagyok valóra váltani a titkos ábrándomat — hogy haditengerész leszek. Nehéz a szívem. A legteljesebb pesszimizmus fog el.
Augusztus 31. szeptember 1. Ma, szeptember 1-én nem volt tanítás az iskolában. Nem tudni, hogy mikor lesz. IX. 1-től csak jegyre adnak élelmiszert. Még gyufát, sót is csak jegyre. Éhség köszönt be. Lassan, de biztosan.
Leningrádot bekerítették! Az Ivanovszkaja állomás környékén leszállt német deszant-alakulat elvágta városunkat a Szovjetunió többi részétől. . .
A hangulat pocsék. Nem tudom, valaha is lesz-e megint jó kedvem.
Ma, amikor nehéz zsákokat cipeltem anya munkahelyén - segítettem a fontos iratokat elszállítani -, alighanem kificamítottam a nyakamat...
A hadijelentések azt közlik, hogy az egész fronton harcok folynak. Csak ennyit. A messzehordó lövegek a mi lőtereinkről tüzelnek az ellenségre. Az ellenség 50 kilométerre van Leningrádtól!
Naphosszat henyéltem. (Legfeljebb anya munkahelyén segítettem.) Beszéltem Finkelstejnnel. Ha az iskolákban nem lesz tanítás, akkor együtt átvesszük (ha átvesszük?!!) a 9. osztály egész tananyagát. Tankönyveink vannak.
Holnap 16 éves leszek. Én — 16 éves!
Szeptember 2. Hát igen, a születésnapomon semmi rendkívüli esemény nem történt.
Anyától 5 rubelt kaptam, hogy menjek el az étkezdébe. Elhatároztam, hogy örömet szerzek magamnak. Benéztem egy üzletbe, és sakk-könyvet vettem. Azután pedig az étkezdébe mentem — de ott már semmilyen olcsó étel nincs. Anya viszont este, amikor hazajött, két pirogot hozott nekem. Azután még levest főztünk - és levest is ettem. Jóllaktam, elégedett vagyok!"
MIRE TANÍTOTTAK A SZTOIKUSOK?
Ugyanezen a napon, a háború hetvenharmadik napján, 1941. szeptember 2-án G. A. Knyazev ezt jegyezi a naplójába: „Leningrád fronttá vált."
A Vaszilij-szigeten levő díszes ház ablakait már furnérlemezzel és deszkával szegezték be. A Rumjancev parkban esőben gyakorolnak a gránátvetők. Knyazevék megpróbálnak kétszersültet beszerezni, ez az egyetlen ennivaló, amit még kapni lehet. Marija Fjodorovna egyéni sebkötöző csomagokat állított össze, sebesülés, légnyomás esetére. Nyugodtan végzi ezt, a férje elnézi a munkáját, szomorúan mosolyog, és úgy véli, hogy „a mi életünknek mindenesetre vége".
„Ma nem hoztak újságot. Az egyetem mellett, az üveglappal borított hirdetőtáblán, kifüggesztették a legfrissebb híreket. Rövid és sablonos: az egész fronton harcok folynak. Csapataink előrenyomulnak Iránban. A hirdetőtábla előtt mindig négy, öt, tíz ember áll. Megint sajnálom, hogy nem tudom lerajzolni őket. Bezzeg Vasznyecov megörökítette az 1877-ben, a hadszíntérről érkező távirati jelentést olvasó embereket, és milyen tehetségesen! Kár, hogy mai festőktől nem ismerek ilyen vázlatokat. Általában az illusztrációk, az egyszerű képek és más egyéb dolgában igen szűkösen állunk.. ."
Jura Rjabinkin születése napján G. A. Knyazev ezt jegyzi fel:
„Az újságok, a rádió felhívást közöl Leningrád védelmére: »Minden utcát, minden teret megvédünk, minden házat erőddé változtatunk!« A népfelkeléssel megint valami baj van. Körülöttem, az én kis körömben sincsenek egyelőre sem barikádok, sem árkok, sem népfelkelő osztagok."
G. A. Knyazev nem tudhatta, hogy a népfelkelő hadosztályok ezekben a napokban heves harcokat vívtak a városhoz vezető, a várost megközelítő útvonalakon. Jórészt nekik volt köszönhető, hogy sikerült meghiúsítani a város elfoglalására irányuló tervet, a győzedelmes bevonulás tervét. Júliustól kezdve az első, a második és a harmadik népfelkelő hadosztály több ízben megállította a hitlerista seregeket, és jelentős veszteséget okozott nekik. G. A. Knyazevet korlátozott látóköre és a rossz tájékoztatás akadályozta abban, hogy ismerje a népfelkelők valódi helyzetét. Csupán találgathatott — és nem mindig helyesen.
„Tegnap éjjel 12 óra tájban messzehordó lövegek dörögtek, vagy robbanások hallatszottak. Távoli pír lángolt az égen. Hol vannak csapataink vonalai, ezt pontosan nem tudjuk, Leningrádot azonban valóban bekerítették az ellenséges csapatok. Ma csökkentették a kenyérfejadagot, bezárták a szabadáras üzleteket. Ostromlott város lettünk. Nyugodtan farkasszemet nézünk a közelgő megpróbáltatásokkal. Nyilván úgy határoztak, hogy védik a várost, nem adják fel. Akik bennünket vezetnek, azok jobban tudják. Stratégiai szempontból kell eldönteniük ezt a kérdést. Ebben a titáni harcban Leningrád csupán epizód... Mi, leningrádiak azonban élő emberek vagyunk, és számunkra, fegyvertelen emberek, nem katonák számára, a most végbemenő események döntőek. De hogy néhány nap múlva mi lesz, ezt semmiféle fantázia nem tudja elképzelni. Csak sok száz város szétrombolásának és pusztulásának analógiája döbben elém - a hiányos újsághírek alapján, éjszakai lidércnyomásként. De semmiféle analógia nem számít, ha olyan óriási városról van szó, amilyen Leningrád... Hát valóban pusztulásának a tanúja leszek?.. .
A kertből jobbra a szfinxek láthatóak. Változatlanul ott állnak. Egyszerűen megfeledkeztek róluk... Nem érnek rá most ilyesmire!... És ők maguknak valóak, az eseményeken kívül állnak.
A mai nyugtalan éjszaka után hivatalszobámban levettem a falról az akadémikusok üvegkeretes árnyképeit, amelyeket Anting rajzolt (1783-ban), nehogy leessenek és összetörjenek. Az első szovjet porcelánból való vázát, amelyet külön a Tudományos Akadémia megalapításának 200. évfordulójára készítettek, lefektetve a szekrény mélyedésében helyeztem el. Azelőtt nem tettem ezt, nehogy megbontsam a rendet, amely segítségünkre volt abban, hogy akaratunkat, tudatunkat szervezett formába öntsük... Most olyan események következtek be, amelyekről nem gondoltuk, hogy kortársai vagy tanúi leszünk. . . Halálos veszély fenyegeti Leningrádot!. . ."
Az ismeretlen várása különösen nyomasztó a tétlenségre ítélt ember számára (a levéltárban végzett munkáját Knyazev azok között a viszonyok között nem tartotta elsőrendűnek a város védelme szempontjából).
Knyazev aggódott, kétségei voltak: „Vajon sokáig tud védekezni a város?... Ez a nagyszerű város, amelyet egyszer sem gyalázott meg az ellenség?" Ami volt, az volt, enélkül nem lehet megérteni, értékelni azt az utat, amelyet nem csak Knyazev járt végig lélekben.
„1941. IX. 5. A hetvenhatodik nap. Újabban az akadémiai étkezdébe jártunk ebédért, de ott most igen hosszú sorok állnak.
...Hideg idő van, esik... A hivatalba vezető utam mentén a virágok megfakultak, összeráncosodtak, utolsó napjaikat élik. A Néva fölött lebegő könnyű szürke köd eltakarja az Izsák-székesegyház, az Admiralitás, a Téli Palota, a Szenátus, a Fővezérkar boltíve fölött emelkedő lovak pontos körvonalait. Valahol, kilométerekre innen, a Leningrádhoz vezető megközelítő utakon, németek vonulnak... Hihetetlen, mintha valami lázálom, nem pedig valóság volna.
Házunk parancsnoka, aki a kapu előtt ül, közli velem a benyomásait: »Ha ezelőtt is olyan szervezettség lett volna, mint most, akkor nem engedtük volna a németeket ennyire közel Leningrádhoz.«
1941. IX. 7. A hetvennyolcadik nap. A sztoikusok azt tanították, hogy az élet célja: a bölcsesség és az erény. Ez csak úgy érhető el, ha úrrá leszünk szenvedélyeinken és esztelen hajlamainkon, és rendíthetetlen közömbösséget tanúsítunk a sors viszontagságaival szemben. ...Igaz ugyan, a görögöknél egy másik filozófiai iskolának is voltak követői — ez a boldogságot tekintette az élet céljának.
Az élet rendületlen közömbösségre tanít bennünket a sors szeszélyeivel szemben. Néha magam is ilyen filozófus vagyok. De én nem vagyok filozófus, nem vagyok bölcselő, e szó teljes értelmében. Én jól, boldogan akarok élni. Ami engem illet, más görög bölcselők ábrándja — a boldogság — hozzám közelebb áll.
Boldogság most? Milyen gonosz irónia! Az ember örüljön, hogy él. De azért élni, hogy mindenáron éljen, akár földön csúszva, dögrováson — ez még szörnyűbb irónia.
Ma vasárnap van. Nem tudom, mi történik a világban, városom környékén, itt Leningrádban. Mérgező rémhírekkel én nem élek, leveleket nem kapok, csak ülök és elolvasgatok egyes oldalakat minden kor és nép történetéből. És mindegyik oldalon, az emberi gondolat és alkotás lángelméje mellett ott van az ember vére is, vér és kimondhatatlan szenvedés.
Csupán a jelenlegi percért, nem is óráért élek, a napról nem is beszélve. Még egy percet ajándékozott nekem a sors — köszönöm.
Egy kép került a szemem elé: »Nyugodt öregség«. Az illusztráción egy koros ember látható, aki csendben-nyugalomban olvas. Micsoda iróniaként érthető ez a jelenlegi pokolban!...
A mi korunkhoz inkább egy másik kép illik. Arkhimédész, a mértan nagy tudósa, töprengve ül a rajzai előtt. Az ellenség pedig már nemcsak a városba tört be, hanem abba a házba is, ahol a bölcselő lakik. Az öregember nyugodt arca láttán a katonák egy pillanatra csodálkozva torpantak meg. A szép hagyomány szerint, amikor a tudós észrevette, hogy rajzait (nem őt) pusztulás fenyegeti, ezt mondta: »Ne zavarjátok a köreimet (rajzaimat)«. Arkhimédészt i. e. 212-ben, Siracusa ostroma alatt, megölték a rómaiak."
AZ ELSŐ BOMBÁZÁS
Eközben Jura Rjabinkin, aki fiatal kora miatt természetesen agilisabb, energiától duzzadó volt, egyik tervet a másik után kovácsolja Leningrád megvédésére. Pajtásai be akarnak állni a népfelkelők közé. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy nem is olyan egyszerű dolog a puskafogások elsajátítása után a harckocsik ellen indulni. De ugyanakkor biztatja magát: „Puskával is harcolunk!" S mindjárt ki is fejti az egyik tervét.
„Így kellene tenni. Egész Leningrádot el kellene aknásítani, a lakosságot pedig kizavarni az erdőbe — általában az a fontos, hogy Leningrád lakatlan legyen. Pánikot kell előidézni a városban stb. A főparancsnok egyik helyettese se tudná, hogy a főparancsnoknak mi a szándéka. A csapatok visszavonulását úgy kellene végrehajtani, hogy ha megfordulnak, akkor a támadáshoz legkitűnőbb állásokat foglalhassák el. És lám, a németek már tudják, hogy Leningrád lakatlan, valamennyi kémük ezt állítja. A németek cselt gyanítanak abban, hogy Leningrádot elaknásították, utászokat küldenek oda stb. A főparancsnok pedig akkor azt teszi, amiről csak ő egyedül tudott. Harckocsialakulataink azonnal, villámgyorsan, váratlanul (még váratlanabbul, mint VI. 22. volt számunkra) nagyszabású támadásra lendülnek, és arra kényszerítik a németeket, hogy szorosan összetömörüljenek. Akkor erre a tömörülésre teljes erővel lecsap a tüzérségünk, amely visszavonulás közben a legelőnyösebb állásokat foglalta el. Félóra múlva az ágyútűz célpontját néhány kilométerrel messzebbre helyezik át, csapataink pedig elfoglalják azt a helyet, amelyet eddig lőttek. A fölöttünk összevont, egész légierő odarepül, és bombázza az ellenséges csapatok maradványait, amelyeket a tűz megkímélt. És mihelyt az ellenség megingott, meghátrált, azonnal üldözni kell a levegőből, a földön, a tengerről. Az élen haladó harckocsikat újak váltják fel, az elsők pihennek, azután újra a többiek helyébe állnak stb. Csak ilyen csapással lehet a németeket megtörni. Aztán még valami: mihelyt harckocsijaink elértek egy bizonyos szakaszt, egy részük az előbbi irányba szögben visszafelé indul.
Igen, de mindez teljesülhetetlen, fantasztikus ábránd. Senki sem tud ilyen támadást végrehajtani. Meg aztán harckocsink is kevés van. Úgy gondolom, Hitlernek bizonyára az a szándéka, hogy a háborút kémekkel nyeri meg, no és persze haditechnikával.
Igaz is, az Ivanovszkaja melletti deszantot megsemmisítették. A Mga környéki még megmaradt. Az újságban mindegyik vezércikk ezt harsogja: nem adjuk fel Leningrádot! De hadseregünk valamiért nem arat győzelmet, valószínűleg fegyver sincs. Az utcán látható rendőrök, sőt még a népfelkelők és egyes vöröskatonák is, ördög tudja, milyen régi Mauser puskával vannak felfegyverkezve. A németek harckocsikkal törnek előre, bennünket pedig arra tanítanak, hogy ne harckocsikkal, hanem kézigránát-kötegekkel, sőt néha benzines palackokkal harcoljunk ellenük. Hát így állunk."
Felnőtt ésszel, méghozzá a békés élet logikája szerint, nem lehet Juráról véleményt mondani. Ez kisfiús ábrándozás, amely nemigen veszi tekintetbe a valóságot.
Egy perc múlva egyébként maga Jura is észreveszi, és szomorúan írja: hogy „mindez teljesülhetetlen, fantasztikus ábránd".
Tizenhat éves, ebben a korban a gyermek és a felnőtt még egymás mellett él az emberben. Igyekszik rájönni, hogy a német csapatok miért jutottak Leningrád elé, és az első dolog, ami eszébe jut - a kémek!
Jura terve a Leningrád előtti német hadseregek szétzúzására, amelyet a főparancsnokkal kettesben tudna megvalósítani — a háború előtti gyermekkornak és a háború előtti gondolkodásmódnak nem az utolsó felvillanása. Előfordulnak még az ugyanolyan felfogásnak, a naiv, sőt néha értelmetlen elképzeléseknek a felvillanásai, a leplezetlenül gyermekes önzés megnyilvánulásairól nem is beszélve — ezzel Jura lelkiismeretének sokat kell kínlódnia.
Leningrádra hamarosan bombák zúdulnak. Azután elkezdődik a brutálisan kegyetlen, rendszeres ágyútűz. És a legszörnyűbb: az éhség. Mindenki közeledett felé, mindenki átesett ezen, mindenkinek megvolt a saját „köre" a leningrádi sorsból. Ez kicsi volt - az egész front szemszögéből; határtalan, végtelen pedig - ha az emberi lélek, az élmények, a remények és a veszteségek mélyébe merülünk.
„Szeptember 5., 6. Nyikityin és Finkelstejn be akart állni a népfelkelők közé, de mégsem állt be. Benéztek az iskolába: ott tetőfestésre akarták fogni őket. De nem álltak kötélnek, azt mondták, el kell menniük valahová, megígérték, hogy másnap eljönnek, de másnap nem mentek el.
Anya megint a tengerészeti iskolába akar beíratni, de nekem nincs kedvem hozzá. Hiszen úgysem vesznek fel, mert rosszul látok, azon kívül pedig a jobb tüdőmben összenövések vannak a mellhártyagyulladástól, meg aztán még valami más is lehet.
A németek messzehordó ágyúkkal lövik Leningrádot. A lövedékek robbanása dörgéssé olvad össze. Tegnap egy lövedék becsapott a Glazovszkaja utca egyik házába, és a ház felét elvitte. Finkelstejn és Nyikityin elment megnézni. Valahol egy parkba talált a lövedék — sok a halott és a sebesült. Ma estefelé megint ágyútűz volt. Csak úgy pufognak a becsapó lövedékek valahol a Moszkvai pályaudvar felé, ott, meg távolabb, azon túl. A sorban álló asszonyok azt beszélik, Hitler megígérte, hogy szeptember 7-ére, vagyis holnapra befejezi a háborút. A közelmúltban ugyanezt híresztelték, csakhogy a dátum akkor augusztus 2-a volt.
Tegnap Stakelbergnél jártam. Nem találtam otthon. Hazajöttem, ő meg betoppant hozzám. Kórházban dolgozik, sebesülteket vesz fel — egészségügyi alkalmazott lett. Elmentem vele a Honvédő Háború Kiállításra. Sok érdekes dolog van ott. Középnehéz francia harckocsi, könnyű csehszlovák harckocsi, azután egy 142 mm-es tarack, meg mindenfelé német felszerelés. Az egyik tárgyon jól mulattunk: egy jegy, amilyen nálunk a kenyérre szól, csak ez a katonák számára van, és ez a felirat áll rajta: »Birodalmi csókügyi osztály«. És a letéphető utalványokon (ezeket valószínűleg a nyilvánosházakban tépték le) ilyen feliratok: »alkalmi csók«, »röpke csók«, »utalvány a (...olvashatatlan...) találkára« stb. Felháborító szemérmetlenség. A falakon plakátok, fényképek stb. sorakoznak. Légiriadóba kerültünk, és három órát töltöttünk a kiállításon. Stakelberg a németek mérges gázairól mesélt. Borzalmas!
Szeptember 7. Anyának szabadnapja van. Déli 12 órától délután 4-ig ügyeletes voltam a kapu előtt.
Tegnap, 6-án este alapos ágyúzás volt. Ma már csendesebb. Légiriadó nem volt, de a légvédelmi ágyúk tüzeltek. Ma van a borogyinói csata 129. évfordulója. Valamikor hatalmas csata zajlott Moszkva környékén az orosz és a francia csapatok között. Ezen a napon több mint 108 000 ember esett el és sebesült meg. Az idegen hódítókat akkor keményen visszaverték.
Szeptember 8. Ezen a napon sok idegesség, izgalom, élmény adódott. Elmondok mindent szép sorjában.
Reggel anya hazaszaladt a munkahelyéről, és elmondta, hogy egy oranienbaumi szovhozba küldik dolgozni. Kénytelen egyedül hagyni engem meg Irát. Elment a kerületi tanácsba — ott másnapig halasztást kapott. Azután megállapodtunk az iskoláról. Anya elment a területi bizottságba, onnan a tengerészeti iskolába, én pedig benéztem Finkelstejnhez. Csuda muri volt náluk az iskolában. A gyerekeknek meghagyták, hogy mésszel vonják be a padlás padlóját. Kiderült azonban, hogy a mész kevés, és ők elhatározták, hogy felhígítják. Mész helyett szuperfoszfátot adtak hozzá. A vegyi reakció következtében klór választódott ki. A gyerekeknek gázálarcban kellett járniuk a padláson. Megjött Varfolomejev, veszekedni kezdett. Azután Dogya elment, hogy a kerékpárját átadja a hadseregnek (három nappal azelőtt értesítést kapott, hogy a kerékpárját »mozgósítják«).
Amikor hazaértem, anya már otthon volt. Elmondta, hogy talán felvesznek. Én azonban nagyon-nagyon kétlem. Azután anya elment valahová.
És akkor kezdődött a legborzalmasabb.
Légiriadót rendeltek el. Én nem is hederítettem rá. De azután hallottam, hogy odakint zaj támad. Kinéztem, előbb lefelé, azután fölfelé néztem, és ... 12 Junkerset láttam. Fülsiketítő robbanások következtek egymás után, az ablaküvegek azonban nem csörömpöltek. Úgy látszik, a bombák messze estek le. Irával együtt lerohantam. A robbanások nem szűntek. Visszaszaladtam a lakásunkba. A mi lépcsőpihenőnkön ott állt Zagoszkin felesége. Ő is megrémült, és leszaladt hozzánk. Beszélgetni kezdtünk. Azután befutott valahonnan anya, sikerült átfurakodnia az utcán. Hamarosan lefújták a riadót. Az ég felét füst borította. A kikötőt, a Kirov gyárat és általában a városnak azt a részét bombázták. Beköszöntött az éjszaka. A Kirov gyár felé lángtenger látszott. A tűz lassanként elcsitul. A füst mindent átjár. Csípős szagát még itt is érezzük.
Igen, ez volt Leningrád első igazi bombázása.
Most leszáll az éjszaka, a IX. 8-ról 9-re virradó éjszaka. Vajon mit hoz?
12 órakor folytatom.
Alighogy Ira lefeküdt, megint légiriadót rendeltek el. Lementünk a földszintre. Gyorsan felöltöztünk. Előbb a légvédelmi ágyúk tüzeltek egy kicsit, azután repülőgépek vijjogtak és zúgtak. Állandóan fényszórók pásztázták az eget. De egyetlen repülőgépet sem lőttek le. Valahol megint bombáztak. Az alsó két emelet összes lakója a földszinti folyosóra tódult. Kínos lassúsággal telt az idő. Azután valahol, a 36. számú ház udvarán, megkongatták a vassínt. Megrémültünk, Maruszka, Lidka meg én felvettük a gázálarcot, és átmentünk az udvarba, hogy megkérdezzük, mi történt. De ott az őrszem azt felelte, hogy semmiféle vegyi riadó nem volt. Így telt el körülbelül két óra. Végül rászántuk magunkat, és hazamentünk. A légiriadó még nem ért véget. Keleten kihunyt az égen a pír, de minduntalan német repülőgépek húztak el szélsebesen a város fölött. Lőttek rájuk, de ők csak rohantak a város fölött. Most nem tudom, mit tegyek. Anya meg Ira ruhástul feküdt le aludni. Talán én is így teszek. Igen, a fasiszták ezt a hetet emlékezetessé akarják tenni számunkra. A szárazföld felől nem sikerült elfoglalni Leningrádot, így hát nyilván úgy határoztak, hogy a levegőből semmisítik meg.
Szeptember 9. Pontosan éjjel 12 órakor írom ezeket a sorokat. Ezen a napon összesen 11 légiriadó volt! De milyen! Egy-két órás. A legborzalmasabb az utolsó volt, az éjszakai. Hevesen bombázták az Októberi kerületet. A Krasznaja utcán, a Tyeatralnaja téren és a Lejtyenant Smidt-hídnál bombák robbantak. Jött onnan egy szemtanú, csupa sár volt — föld csapódott rá —, ő mesélte el.
Nappal a légiriadó idején a házunk fölött lelőttek egy repülőgépet. A pilóta ejtőernyővel kiugrott, közvetlenül a város fölött. Nem tudom, mi lett vele. Bizonyára elfogták. Az egyes légiriadók között 10 — 15 perces szünetek voltak. Holnap, ha minden rendben lesz, anya megparancsolja, hogy menjek el a tengerészeti iskolába. Úgy gondolom, az orvosok nem vesznek fel. Az orvosi vizsgálatot nem úszom meg. A hadijelentés közölte, hogy 8.30-kor Leningrádot légitámadás érte, katonai célpontok azonban nem szenvedtek kárt. Anya pedig elmondta, hogy sok élelmiszerraktár, a vityebszki teherpályaudvar, a vajgyár leégett, és még több lakóház is, hogy hány — azt nem lehet tudni.
Ezeket a Leningrád ellen intézett légitámadásokat mindenki azzal magyarázza, hogy Hitlernek nem sikerült az a hadművelete, hogy szárazföldi csapatokkal foglalja el Leningrádot. Megdühödött, és parancsot adott a bombázásra.
A frontokon változatlan a helyzet. Valamilyen Jelno [valójában: Jelnya] várost visszafoglaltunk... Ez is valami.
Lakásunkba be akarják költöztetni valamilyen trösztfőmérnök családját. Ügyes fickók! Anya határozottan vissza akarja utasítani.
Felzúg a sziréna. Egy óráig tart a légiriadó. Szünet — tíz percig. Megint riadó. Így teljesen elcsigázhatják a lakosságot. A mi házunkban pedig még óvóhely sincs.
Talán beállók az iskolai tűzoltócsapatba. A tengerészeti iskolába úgysem jutok be. Lefekszem, amíg csend van."
G. A. Knyazev másképp élte át az első bombázásnak ugyanazt a napját:
„1941. IX. 8. Amikor a hivatalból hazafelé tartottam, kis köröm — a Néva-rakpart — szakaszán a város életének szabálytalan lüktetés érződött. A Miklós-híd szét volt nyitva. A forgalom csupán a Palota-hídon keresztül bonyolódott le. Ezért a máskor kihalt Unyiverszityetszkaja-rakpart főútvonallá változott. A szép híd felvont, a szétnyitható részei között hamarosan feltűnt egy hajó — két messzehordó ágyúval felszerelt ágyúnaszád. A folyón élénk forgalom volt. Őrnaszádok szelték a Néva ólomszürke, szeptemberi habjait... A Palota-hídtól nem messze a hadihajó megállt, és hosszasan sípolt, hogy mielőbb engedjék át.
A rakparton matrózcsapat vonult, menetöltözetben, a tábori táskákon sisak lógott. Elhaladt egy autó, csupa sár volt, ablakja törött. A Rumjancev-parkban megint munkaszolgálatra induló leningrádiak csoportjai várakoztak. Fegyveres és fegyvertelen munkások mentek valahová autóbuszokon...
Így telt meg egyszerre élettel, akár a folyó árvíz idején, az én néptelen utam, amely virágágyak és bokrok mellett vezetett el...
Mellesleg szólva, a napokban megnyírták a bokrokat. Valaki még ezekben a szörnyű napokban is óvja őket! Ez valahogy erőt, bátorságot öntött belém.
A Szjezdovszakaja soron, a laktanya kapuja előtt, tömeg tolong. Várják, hogy találkozhassanak az ott elhelyezett sebesültekkel. Egyesek benézegetnek az ablakokon, onnan pedig bepólyált fejű vagy kezű vöröskatonák és matrózok hajolnak ki...
Este 7 óra 30 perckor, amikor éppen pihentem, hirtelen az egész házunk megrázkódott. Légvédelmi ágyú- és géppuskatűz hallatszott. Az első pillanat félelmetes volt. De nyomban erőt vettem magamon, miután leküzdöttem azt az első vágyamat, hogy elmenjek, elmeneküljek a veszély elől... Odakint sokan tolonganak az óvóhely előtt. Kraus lehozta a beteg gyermekét. Mindenki az égre nézett. Átjöttek a szomszédok és elmondták, hogy az ő délre néző ablakaikból óriási pirosság látszik, meg sűrű füstoszlopok, amelyek az egész eget elborítják. Amikor elmentem megnézni — a Néván túl valóban óriási tűzvész lángolt. Visszfénye még a vízben is látszott. Egyesek azt feltételezték, hogy a város fölé áttört német bombázóknak valahol Volkovónál sikerült felgyújtaniuk az olajtartályokat.
10 óra 30 perc. Megint légiriadó. Kimentem a lépcsőházba. Fényszórók kutatják az eget. Visszamentem a dolgozószobámba, és felöltőben, ellenzős sapkában és sárcipőben ülök a zöld burás lámpám előtt, és írok... M. F. tréfálkozva mondja: »Szakasztott olyan vagy, mint Arkhimédész«. A ház remeg, de másként, mint nemrég. A légiriadó előtt sikerült telefonálnom a hivatalomba. Ott valamennyi ügyeletes készenlétben van.
12 óra 30 perc. A légiriadó tovább tart. A Néván levő hajókról olykor lövések hallatszanak. Lakótársaink még nem jöttek vissza, odalent ülnek a lépcsőn. Úgy látszik, ma egész Leningrád ébren lesz.
Tehát a 79. napon elkezdődött Leningrád bombázása. Talán még sok ilyen nyugtalan nappal és éjszaka vár ránk. A megpróbáltatások keserű poharát fenékig kell üríteni."
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
Elkezdődött Leningrád bombázása. Az emlékeket idéző, szóbeli elbeszélésében minden második ember a Badajev-raktárakban kitört tűzről beszél, függetlenül attól, hogy ez tőle közel vagy távol volt.
Mi azonban G. A. Knyazev részletes, napról napra vezetett naplóját olvassuk, és ebben semmi sincs erről: „Valahol Volkovónál — mondja — a németeknek sikerült felgyújtaniuk az olajtartályokat"... És szeptember 9-én és 10-én — bár bombázásokról is vannak bejegyzések — képzeletét apróságok ragadják meg (mármint a raktárakhoz és jelentőségükhöz képest). Különben, ezekben az apróságokban is vészjósló szimbolika, a háború iróniája rejlik.
„1941. IX. 10. A 81. nap. Kiderült, hogy tegnap, az esti légiriadó idején is voltak áldozatok. Ezek a dögkeselyűk megint bombáztak... mégpedig az állatkertet. Elpusztult az elefánt. Egyes hírek szerint, a robbanás erejétől légnyomást kapott, más hírek szerint — egy bomba repeszdarabjától sebesült meg, nagyon kínlódott, és végül agyonlőtték."
Így hát Knyazev naplójegyzeteiben semmit sem találunk a Badajev-raktárakról. Igaz, ő kis körben él, igaz, hogy igyekszik „rémhíreket fel nem jegyezni". A raktárak elpusztulása, az egész eget elborító tűz, amelyet állítólag mindenki látott, mint kiderül, nem keltett akkor olyan benyomást, mint amilyenre a visszaemlékezésekben tett szert.
A város közvetlen ostromának veszélye túlságosan komoly volt, akadályozta azt, hogy az emberek a távolibb következményekre és eseményekre gondoljanak.
A ma visszaemlékezőknek már más a szempontja. Ők már megélték a szörnyű éhínséget, hónapokon és éveken keresztül gyötörte őket a sajnálkozó emlékezés a kenyérre, amelyből nem gyűjtöttek tartalékot, a cukorra, a darára, amely elpusztult, és ezért vélik úgy, hogy ők már a legelső napon érezték, felismerték azoknak a tüzeknek a jelentőségét. A naplóban pedig ez nem szerepel. A naplóíró nem válogatja az eseményeket — mintegy a jövőből nézve. A napló szinte nem történelmi szemléletű. De megvan benne annak az időnek a gondolkodásmódja, a háborút akkori szemmel nézi, és ebben a tekintetben a napló történelmi szemléletű...
Nemcsak a Badajev-raktárak égtek, hanem a szomszéd üzemek is — a zsírgyár, amelynek tartalékai szintén sokat jelentettek a blokádba zárt Leningrád számára. Sőt Nyina Alekszandrovna Hatkina bizonyos benne, hogy az a füst, amelyet valamennyi leningrádi látott, az ő gyárából szállt... Azokban a napokban sok ember különösen aggasztónak, jelentősnek tartotta a maga szűk körét. Ezért a legfontosabbat esetleg észre sem vették. De az, amire Hatkina emlékszik, Leningrád tragédiájában és megmenekülésében egyaránt valóban szerepet játszott.
„- Mihelyt elvégeztem a főiskolát és megkaptam a technológusi diplomát, ide, Leningrádba irányítottak (akkor az Országos Népgazdasági Tanács osztotta el a végzett hallgatókat). Mert az én diplomamunkám a »margaringyár« témáról szólt, itt pedig abban az időben éppen egy margaringyár épült. Az egyik már elkészült Moszkvában, a másik pedig épülőfélben volt Leningrádban.
Valamikor, még a cárizmus idején, itt egy olyan gyár volt, amely főként hazai lennövényt dolgozott fel. Az olajból lenolajkencét készítettek. Sokat termeltek, amikor én már munkába álltam - évente tízezer tonnát készítettünk ebből a természetes olajkencéből.
Azután bővíteni kellett a nyersanyagbázist, és akkor hol napraforgót kaptunk, hol meg más olajnövényeket... Volt egy tevékeny emberünk, aki mindenfelé utazgatott a Szovjetunióban, és mindenfajta zsírtartalmú növényt küldött nekünk. És ezért, amikor valaki a központból azt ajánlotta nekünk, vegyük át feldolgozásra azt a kókuszt, amelyet a Fülöp-szigeteken vásároltak az amerikaiaktól, akkor a mieink örömmel beleegyeztek, mert ez a termelőkapacitás teljes kihasználását jelentette. Megvettük, Vlagyivosztokba szállították, onnan pedig vasúton hozzánk... Élenjáró üzemnek számítottunk, úgy vélték, megfelelő kádereink vannak, és meg tudnak birkózni ezzel a teljesen új növényfajtával. Át kellett alakítani a gépeket, egész sor kísérletet végeztünk, és csak akkor tudtuk feldolgozni ezt a bizonyos kókuszt.
Kétezer tonnát szállítottak belőle. Átvettük, elhelyeztük, dolgozni kezdtünk - és akkor ránk szakadt a háború. Nos, a Leningrád ellen intézett légitámadások első napjára én emlékszem, mert ennek a dolognak a sűrűjébe cseppentem. Emlékszem, a gyárban laktunk, amikor az első légitámadás történt. Nem tudom, hogy a Badajev-raktárakra hány bombát dobtak, de hogy a mi gyárunkra mennyit, ezt többé-kevésbé pontosan tudom, mert a bombák „farkát", az egyensúlyozó farokrészt, mind elhozták hozzám. Nos, mi a tapasztalatlanságunk folytán rohantunk oltani, amit a szemünk látott, ami a tetőre, a műhelyekbe, a szénrakásokra esett — a kazánházat akkor szénnel fűtötték —, vagy egyszerűen a gyár területére, azt pedig, ami a kókuszdió-bálák belsejébe hatolt, persze nem vettük észre, vagy talán az, aki e raktárok mellett állt, nem nagyon figyelt — magam sem tudom, de ott csak akkor vették észre, amikor ezek a bálák, amelyekben óriási mennyiségű száraz és zsíros mag volt (zsírtartalmuk 70%, nedvességük 2%) — amikor mindez lángra lobbant, és valóságos máglyaként égett, hogy a Kresztov-szigetről is látni lehetett. Teljesen tapasztalatlanok voltunk. Én egyike voltam annak a három dolgozónak a gyárban, akinek puskája volt, látja, még a nevét sem tudom pontosan: lőfegyver. Meg kell mondanom, ez »sötét folt« az életrajzomban, mert mihelyt közölték, hogy repülőgépek szállnak el a gyárunk fölött, mi valamennyien odarohantunk, hogy oltsuk a gyújtóbombákat, és én a puskát valahová a sarokba támasztottam — és elveszett! El tudja képzelni!. ..
— Mesélje el, hogyan oltották az olajpogácsát.
— Igen, az olajpogácsát... A raktárok lángot fogtak, a kopra égett. Volt nálunk egy sor kopraraktár, aztán még egy sor, a középen pedig egy épület, ahol nyolcszáz tonna olajpogácsa volt, és mi a vége felé, amikor már látszott, hogy itt úgysem lehet semmit tenni, elhatároztuk, hogy legalább ezt az olajpogácsa-raktárt megmentjük. Az igazgatónk, Vaszilij Jakovlevics Trofimovszkij, aki igen derék ember volt, oltotta a tüzet. Én is elvettem az egyik tűzoltótól a tömlőt (merthogy nagyon is kifelé oldalgott ebből a lángtengerből, hihetetlen tűz volt!), locsoltam a raktárakat, locsoltam az igazgatót, amikor a felöltője füstölni kezdett. A tetőn ott állt egy munkás, derék ember volt, ő is locsolta... Néhányan vizet hordtak.
— Mondja, és ezt az olajpogácsát aztán hozzákeverték a kenyérhez?
— Hová került ez az olajpogácsa? Nem tudom pontosan megmondani. A mi gyárunkban semmire sem használták. Átvette a szomszédos kenyérgyár (egy kerítés választotta el tőlünk). Azután még árusították is, és a lakosok is felhasználták. És bizonyára ez mentett meg bennünket az éhségtől, mert mi ezt az olajpogácsát szétvágtuk, és ez volt a legfőbb táplálékunk. Kisütöttük, valamilyen lepényt készítettünk, és hát így éltünk. Persze, nemcsak az olajpogácsa mentett meg bennünket. A gyárunk mégiscsak zsírgyár volt. Ezt az olajpogácsát kisüthettük valamiféle zsírban, és így nálunk senki sem halt éhen.
— Ezt az égett zsírt pedig elküldték a hadseregnek?
— Igen, mi voltunk a leningrádi front fő zsírszállítói, és ami csak akadt nálunk,mindazt zsírrá dolgoztuk fel, amíg villamos energia volt. Azután, kis szünet elteltével, megint a hadsereg számára kezdtünk zsírt gyártani. Ez a szünet körülbelül három hónapig tartott, majd, amikor már lefektették a Ladoga-tó fenekén a volhovi erőműből vezető kábelt, és nagyon takarékosan villamos energiát adtak nekünk — mi sorra üzembe helyeztünk néhány műhelyt, amely nem volt energiaigényes. Az energiaigényes műhelyeket egészen a háború végéig nem helyeztük üzembe. Mindezt azonban akkor tehettük, amikor villamos energia volt — 1942. január 6-ig —, vagy a háromhónapos szünet után. Három hónapra Leningrádban általában minden megbénult. Szörnyű napok voltak ezek — a koromsötét, a teljes csönd, a síri csönd és a temérdek halál napjai..."
Mi csak a tárgyra vonatkozó kérdéseket teszünk fel Nyina Alekszandrovnának. Vallomása egy fontos objektumról szól, amelynek a sorsáról semmit sem hallottunk, sehol sem olvastunk. Elbeszélésében nyilván magyarázat is van arra a nevezetes füstre, a borzalmas tűzvésznek arra a képére, amely a leningrádiak valamennyi beszámolójába bekerült.
Mi kizárólag erre a történetre szorítkozunk, mi nem érdeklődünk Nyina Alekszandrovnától a személyes veszteségeiről, a családjáról. A falon egy fiatalember arcképe lóg. Ki ez? Ez a szerény, de már régóta belakott szoba, a háziasszony számára megszokott, öreg holmival - vajon mit láthatott, hogyan alakult Nyina Alekszandrovna élete 1943- 1944-ben? Még ezt sem deríthettük ki, mert éreztük, tudtuk, hogy könyvünkhöz csak ez a kis darab szükséges. Határokat szabtunk magunknak. Finom érzésű ember lévén, ő nem erőszakolta ránk az emlékeit, az önmagáról szóló történeteit, amelyek szintén fontosak és értékesek lehettek. És még sokáig eszünkbe jutott ez a kimondatlanság, ez a szoba a Lenin Stadion közelében levő házban. Ilyen kimondatlan, meg nem hallgatott történet jó néhány akadt, s bennünk keserűség és bűntudat gyűlt miattuk azokkal az emberekkel szemben, akiknek az emlékezetét ilyen könyörtelenül felbolygattuk...
De térjünk vissza G. A. Knyazev mindennap írt naplójához.
„1941. IX. 16. A 87. nap. Mindent szép sorjában.
Reggel a rakparton fegyveres matrózosztagokat láttam. Bementek a házakba, a kapuk alá. A mi házunkkal szemközt egy katonai szállítóhajó rakodott ki a Néván. Kiderült, hogy a házaknak a Névára néző ablakaiban géppuskafészkeket rendeznek be. A matrózok mihozzánk is bejöttek, és Karpinszkijék, Scserbatszkij, Pavlova és mások lakásában géppuskákat állítottak fel. Az elsötétített lépcsőn takarosan öltözött, egészen fiatal tengerészek jártak-keltek homokzsákokkal - nyilván növendékek lehettek. A kapu előtt őrség sorakozott fel...
Házunkat erőddé, vagy tartós tüzelőállássá változtatják. Itt lehet-e maradni, bár a mi ablakaink az udvarra néznek? Nem most, persze, hanem a harc idején. De hol az ellenség: messze, közel? A tengerészek nagyon gyorsan végezték a dolgukat, ide-oda futottak, nem is lépésben mentek. M. F.-fel elhatároztam, hogy ideiglenesen átköltözünk a. hivatalba. Ha meg kell halni, akkor legalább az őrhelyen érjen a halál, nem pedig holmi lépcsőházban vagy óvóhelyen. Összecsomagoltuk a szükséges holmit, a tábori ágyat, és én elindultam a hivatalba.
A Képzőművészeti Akadémia mellett meglepett az, hogy a tengerészek egymástól kis távolságra gödröket ástak, valamit beleraktak, felülre téglát tettek, és homokkal szórták be... Pontosan a szfinxekkel szemben. Csak nem... A szívem megremegett...
Egész nap szakad az eső. Szeptemberi szél támad. Valahol messze tüzérségi lövegek dörögnek. Bár az idő repülésre nem alkalmas, gyakran zúgnak repülőgépeink légcsavarjai. Az egész városban mindenütt szuronyok, géppuskák, tüzelőállások, torlaszok meredeznek. Némely utcán, a városhoz vezető megközelítő utakon, barikádokat emelnek. Leningrád felkészült az utcákon, a tereken, a házakban vívott harcokra.
Éjszaka van. Hivatali szobámban ülök, a levéltárban. M. F. is velem van. A tábori ágyamon alszik. Az elsötétített lámpa ég, csak erre a papírlapra vet fényt. A sarokban, a fal fehér hátterén, a Lenin-mellszobor arcéle feketéllik. Gondoltam-e valaha, hogy ebben a kényelmes hivatalszobában ilyen rendkívüli körülmények között kell éjszakáznom! A csendet fülelem, légiriadót nem hallani. Az ügyeleteseim közül kettő az olvasóteremben alszik, az egyik pedig abban a szobában virraszt, ahol a telefon van.
Beljavszkij megmutatott egy levelet, amelyet a Zelenyinaja utcán, egy szétrombolt ház mellett szedett fel. A robbanás okozta légnyomás kiszórta az utcára valakinek a leveleit, és valamilyen kézirat lapjait... Vajon az én kéziratom lapjaival is ugyanez történik?
— Mondja - fordult hozzám Beljavszkij —, vajon senki sem jegyzi fel azt, ami a városban történik, hogyan élik át az emberek az eseményeket? Milyen jó volna megszervezni egy ilyen naplóírást, és az illetőt fel kellene menteni más kötelezettségei alól; azzal bíznák meg, hogy az utcákat járja, betérjen a hivatalokba, a házakba... Nem teheti meg ezt például az Irodalmi Intézet?
— Nem — feleltem —, ez nem tartozik a feladatköréhez. Az intézetben irodalomtörténészek, az irodalomelmélet tudósai dolgoznak, nem pedig írók vagy a hétköznapok krónikásai...
Egyetlen szóval sem árultam el, hogy én például ilyen naplót írok, amennyire erőmből és időmből telik. Igaz ugyan, az én feljegyzéseim nagyon kis körre, kevés találkozásra és eseményre korlátozódnak. Valaki azonban bizonyára jóval szélesebb körben örökíti meg az ott lejátszódó eseményeket, az élményeket."
NAPLÓK, NAPLÓK...
Georgij Alekszejevics Knyazev sejtette, hogy más leningrádiak is írnak, nem állhatják meg, hogy ne írjanak arról, ami Leningráddal, az országgal, a világgal, saját magukkal történik. És talán valakinek a köre szélesebb, nem szorítkozik a házra, a munkára, a Néva-rakpart kis szakaszára... Knyazev vádolja magát jegyzeteinek „szűk kerete" miatt, és ahol lehet, kiszélesíti a körét, újságokból, könyvekből származó híreket iktat be. Mi, a „távoli barátok" viszont jól látjuk, feljegyzéseinek jelentősége és ereje éppen az, hogy bizonyos körhöz rögzítődnek.
Jura Rjabinkin és Ligyija Georgijevna Ohapkina köre még szűkebb - ők saját magukról, a sorsukról írnak. Nagy igazságot fejezett ki Lev Tolsztoj, amikor ezt mondta: minél mélyebbről merítesz önmagádból, annál hasznosabb ez mindenkinek!... Nem annyira az ábrázolás szélessége fontos, mint inkább a behatolás mélysége. Ennek pedig az azoktól az évekből származó naplókhoz és feljegyzésekhez közvetlen, sőt különös köze van. Éppen ezért van ma óriási, általános-emberi erejük a blokádot átélt anya és kisfiú személyes vallomásainak, olyanokénak, akik megismerték önmagukat és másokat, miközben idejekorán feltárták az emberi lét feneketlen mélységeit és csúcsait...
L. G. Ohapkina emlékezetébe legmélyebben és minden másnál borzalmasabban, az 1941. szeptember 8-i légitámadás képe vésődött be:
„1941. szeptember 8-án történt. Amikor légiriadót rendeltek el, az óvóhelyre szaladtam, de nem értem el odáig, hanem egy kőház kapuja alatt kerestem menedéket. Csak álltam, és reszkettem a félelemtől. Egy asszony behívott magához. Az első emeleten lakott. Alighogy felértünk a lépcsőn, fülsiketítő erejű robbanást hallottunk. Valahonnan a közelből robbanások hallatszottak. Az egész levegő, körös-körül minden recsegett, zúgott. Egész házunk remegett. Úgy rémlett, a föld is görcsösen vonaglik, mintha földrengés volna. A félelemtől vacogott a fogam, reszketett a térdem. Egy sarokba bújtam, a gyerekeket magamhoz szorítottam. Ők ijedtükben sírtak. Időnként elveszítettem az eszméletemet. Azt gondoltam, itt a vég, mindjárt ránk hull egy bomba, és valamennyien elpusztulunk. Úgy álltunk ott mind, akár a halálraítéltek. A lakás bérlőnője tátott szájjal, tágra meresztett szemmel állt, és valamit suttogott. Anyja térdre roskadt és keresztet vetett. Az asszony gyermekei pedig, akik valamivel nagyobbak voltak az enyéimnél, szintén sírtak. A Volkov proszpekten, a vasútvonaltól nem messze, az arcvonal közvetlen közelében laktunk. Itt sokkal veszélyesebb volt, mint például a Vaszilij-szigeten vagy a Viborgi külvárosban, általában a Néva túlsó oldalán. Ez a légitámadás sokáig tartott. Már arra gondoltam, hogy nem éljük túl. Ezen az éjszakán ősz szálak jelentek meg a hajamban.
Elhatároztam, hogy ebben a lakásban nem maradhatunk tovább, annál kevésbé, mert házunktól nem messze az éjszaka romba dőlt néhány épület. A gerendák úgy meredeztek, mint óriási keresztek az emberek fölött, akiket maga alá temetett az omladék...
...A Petrogradszkajára villamosoztam, Sura feleségéhez, aki a Kirovszkij proszpekt közelében lakott. Neki is kislánya volt. Azt gondoltam jobban megértjük egymást, annál inkább, mert ő a földszinten lakott, ez pedig akkor kényelmesebb és biztonságosabb volt. Amikor odaértem, mindent elmondtam. Ahhoz azonban, hogy ott töltsem az éjszakát, engedélyt kellett kérni a rendőrségtől. Sokáig kellett ott várakoznom.
Innánál mindössze két napot töltöttem. Odaköltözött hozzá az anyja az elővárosból, szűken voltunk, az anyja zsörtölődött, és én hazamentem Volkovaja Gyerevnyába.
A mi házunkból a lakók majdnem mind eltávoztak, az egyik evakuált, a másik a város központjába költözött. A házunk teteje leégett, s az első emeleten már senki sem lakott, a földszinten még két család maradt. Én a gyermekeim miatt rettegtem és úgy éltem ott, mint a halálraítélt. Egyszer azonban bizottság szállt ki hozzánk a kerületi tanácstól és felajánlotta, költözzünk egy másik kerületbe, azt mondták, hogy reggel villamoskocsikat állítanak oda, és valamennyiünket átszállítanak, akik Volkovóban lakunk. Bennünket a Vasziljev-szigetre vittek, ott azután a kerületi tanácstól kaptam egy szobát — elég szűk volt, 8 — 9 négyzetméter — az 1. soron, a második emeleten. Ez szeptember 20 — 23-án történt. Továbbra is légiriadók és légitámadások voltak, és én a gyermekeimmel a pincébe futkostam, ahol óvóhelyet rendeztek be. De azután abbahagytam az oda járkálást, mivel meggyőződtem róla, hogy telitalálat esetén úgysem menekülünk meg. A légiriadók többnyire este kezdődtek, 8—10 óra tájt, a gyerekek már aludtak, és nehéz volt felrázni őket. Tolik ruhástul aludt, akárcsak én is, sőt télikabátban, magas szárú cipőben. Nehéz volt talpra állítani. Egyszer ébresztgetni próbáltam, hogy szaladjunk gyorsan a pincébe. A gyerek éppen az előbb aludt el, nem akart felkelni, és könnyes szemmel mondogatta: »Nem megyek, hadd öljenek meg álmomban, akkor nem fog fájni. Nem akarok, sehová sem akarok menni.« Elviselhetetlen volt ezt hallanom...
... Már nem is emlékszem, mikor mosdattam meg utoljára a gyerekeket. A fürdők nagy megszakításokkal működtek. Meg a légiriadók miatt veszélyes volt odajárni. Elhatároztam, otthon mosdatom meg őket. Amikor Tolikot levetkőztettem, észrevettem, hogy az egész testét pattanások borítják, és fel van kaparva. Rühös volt, akkor szedte fel, amikor hazulról távol volt. Elmentem a patikába. Rühkenőcs nem volt, és így kékítőt adtak. Mielőtt azonban bedörzsöltem volna, lehetőleg minél forróbb vízzel meg kellett mosdatnom. Egyszer, ilyen kezelés közben - éjszaka történt - a gyerek meztelenül állt a kis lavórban, és én olyan forró vízzel mosdattam, hogy a kezem is alig bírta. A gyerek kiabált. Hirtelen légiriadót rendeltek el. Azonnal szinte tüzes csóva röppent be a szobánk ablakán. Az ócska szőnyeg, amely az ablakot eltakarta, leesett. Az üveg pozdorjává tört. Mindez egyetlen pillanat alatt történt. Az utcáról pedig fülsiketítő robbanásokat hallottam. A gyerekek hangosan kiabálni kezdtek. Előbb Tolikot kaptam fel, amúgy meztelenül, vizesen, szinte kidobtam a folyosó padlójára, azután a kislányom után szaladtam. Valahol a folyosó sarkában magamhoz szorítottam őket. Arra gondoltam, mikor ér véget ez az egész? »Vadállatok, gazemberek« - szidtam a németeket. Másnap reggel, amikor kenyérért mentem, észrevettem, hogy a szemközti ház fele romba dőlt, az épségben maradt túlsó közfalat pedig különböző tapéta borította: rózsaszínű, világoskék, és zöld, virágos és csíkos. Az egyik négyszögben nagy falióra lógott és még járt."
Ligyija Georgijevna mégis minden este mosdatta és kenegette Tolikot, és végül meggyógyította...
Aránylag sok leningrádi fogott most naplóíráshoz. Lehet, hogy a háború elején más, front melletti városokban is előfordult ilyesmi, nem tudjuk.
A háború első napjaiban Faina Alekszandrovna Pruszova, a Szofja Perovszkaja Kórház dolgozója, orvostanhallgató fiának egy vastag füzetet adott, és arra kérte, jegyezze fel, ami vele és a többiekkel történik. Jómaga is nekilátott a háborús napló írásának. Mindkét napló, az anyáé és a fiáé is megmaradt.
Hány ilyen napló veszítette el mindinkább eredeti jellegét - hogy az események gondos, lelkiismeretes feljegyzését tartalmazta —, abban a mértékben, ahogyan egyre közeledett a sötétség, az éhség, a hideg, a halál! Ez a látszólag könnyű foglalatosság — az írás - most elviselhetetlen munkává, az emberi szellem hőstettévé vált. És hány ilyen feljegyzés hányódott szét a robbanások során, égett el a blokád alatti tüzekben, veszett el a háború után — egyik közvetlenül Leningrádban, másik pedig valahol a távoli evakuációban. Marija Alekszejevna Tkacsova megőrizte egy blokádot átélt, ismeretlen asszony naplóját, amelyet a nagynénje kézzel lemásolt, és ő Jaroszlavlból elhozta Leningrádba. A végén ez az utóirat állt: „Ezeket a füzeteket Jaroszlavlban, egy hivatalban, az asztalfiókban találták. Az egyik tisztviselő megtalálta a fiókban, és fitymálva félredobta. Egy másik tisztviselőnő azonban magához vette, és miután az ebédszünetben sebtében átnézte és észrevette, hogy ezt a naplót olyan asszony írta, aki Leningrádban élte át 1941 éhínséges telét, hazavitte. Otthon, olvasás közben, rájött, hogy a napló szerzője — jó ismerőseinek a rokona. Kiderült, hogy ez a hivatal abban a helyiségben volt, ahol ezelőtt az evakuáltak kórháza működött, s itt halt meg a napló szerzője."
A naplóknak is megvoltak a maguk megmentői...
A blokád átélői közül egyesek akkor kezdtek naplót írni, mihelyt kiszabadultak a gyűrűből. Vagy pedig nem sokkal a háború után — „a friss nyomok alapján". L. D. Baranova gépírásos Jegyzetek Leningrád blokádjáról című naplóján ez a megjegyzés olvasható: „Ezek a feljegyzések 1942-43-ban készültek, miután a blokádba zárt Leningrádból Moszkvába érkeztem, Nagyezsda Vasziljevna Rozanova-Verescsaginának, életre szóló hűséges barátnőmnek a sürgetésére".
T. V. Rjabinyina kis blokádnaplóját emlékezetből papírra vetett feljegyzéseivel egészítette ki, szigorúan különválasztva a kettőt. Hogy pedig naplója miért lett túlságosan szűkszavú és hiányos, ennek okát is megmagyarázza:
„Most már sajnálom, hogy olyan kurtán írtam, ez azonban jobbára attól függött, hogy nem lehetett részletesen írni. Sok plakát és kiáltvány szólított bennünket éberségre, állhatatosságra, bátorságra, összeforrottságra. A falak mindenütt felhívásokkal, karikatúrákkal, plakátokkal voltak teleragasztva. Láthattuk rajtuk Kirill »orosz trónörököst« koronás majom alakjában, a rémhírkedvelő nyárspolgárt óriási fülekkel, a nehézségek előtt meg nem hajló, munkára serkentő munkást, meg a termelésben a férfi helyettesítésére hivatott nőt - valamennyit el sem lehet sorolni. Temérdek röpcédulát ragasztottak ki a házakban, a kapualjakban, osztottak szét a házkezelőségeken. Ezeket olvasták, figyelmesen olvasták, és kétségtelenül nagy szerepet játszottak. ..
Az éberség, az óvatosság fontosságát lépten-nyomon ismételgették. Az utcán a járőrök gyakran igazoltattak, személyazonossági igazolvány nélkül sehová nem lehetett menni, mivel bármelyik pillanatban megállíthatták az embert és az igazolványát kérhették. Tilos volt megmutatni bármilyen »objektumhoz« - gyárhoz, hídhoz stb. - vezető utat, tilos volt a megrongálódott házakra, az áldozatok számára, a bombák becsapódásának helyeire vonatkozó értesüléseket meghallgatni vagy ilyeneket közölni, minthogy mindez tájékoztatást nyújtott az ellenségnek. Ha valaki megkérdezte, »hogyan jutok el ide és ide?« — ez azt jelentette, hogy »nem tudom« választ kap, gyanakvó pillantással kísérve. Különösen óvatosak lettünk az után, hogy alig néhány lépésre tőlünk, rendőrkutyák segítségével elfogtak két diverzánst. Nekik köszönhettük az első bombát, amely szeptember 8-án a 4/3. számú házra esett, ők adtak jelzéseket azokkal a szép zöld rakétákkal, amelyekben — ostoba fejünkkel — a bombázás első éjszakáján gyönyörködtünk. [A rakétajelzőkről szóló történetek az azokra a napokra jellemző, néha erősen eltúlzott rémhírek voltak — és ez ilyen viszonyok között érthető is. Amikor megpróbáltuk tisztázni a részleteket, nemegyszer kiderült, hogy az eset nem igaz.] Vagy két hétig egy bódéban húzták meg magukat, s ezalatt nemegyszer hullottak bombák a környékünkön. Nem láttam, amikor felfedezték őket, de láttam az őket kísérő tömeget. Holmi elsötétítetlen ablak fergeteges felháborodást és gyanakvást keltett."
És T. V. Rjabinyinának — már az ötvenes évek elején — emlékezetből kellett kiegészítenie feljegyzéseit.
A blokád más átélői is visszatértek akkori jegyzeteikhez. Faina Alekszandrovna Pruszova naplójának például van egy másodpéldánya: 1951-ben saját maga másolta le naplóját papírszeletkékről egy vastag füzetbe. A másolatot Gyimának (az unokájának) készítette, igazi nagymamai buzgalommal: fényképeket, újságkivágásokat, Borisz fia blokádrajzainak fényképmásolatait is mellékelte.
Olga Fjodorovna Bergholz levéltárában megmaradt egy vastag dosszié, amelyen ez a felírás állt: Naplókivonatok. Írógéppel lemásolt részletek ezek a legkülönbözőbb emberek — tanárok, pártmunkások, tanácsi dolgozók, orvosok, sofőrök — blokádnaplóiból. Olga Fjodorovna Nappali csillagok című könyvéhez gyűjtötte az akkori évekből való eredeti okmányokat - a szolgáltató osztagok jelentéseit, a Komszomol kerületi bizottságainak kimutatásait, újságkivágásokat -, és kivonatokat készített egyes naplókból. Hogy maguk a naplók hol vannak — ezt nem tudni. Érdekes azonban, hogy a háború utáni első években milyen sok napló állt rendelkezésére. És harminc év múltán hozzánk is elég sok jutott el. Az az anyag, amelyet Olga Fjodorovna válogatott ki, valóban hatásos, és mi most idézünk ezekből a részletekből (Marija Fjodorovnának, Olga Bergholz nővérének engedélyével).
Részlet K. V. Polzikova-Rubecnek, a 239. számú középiskola tanulmányi vezetőjének a naplójából.
„1941. XI. 11. Az óvóhelyek annyira a mindennapi élet szerves részévé váltak, hogy nélkülük sokan el sem tudták képzelni a várost. A sorban állók között egy kis öregasszony mesélte: »A Fontankán szétbombáztak egy urasági kúriát, ott most nem lakott senki, és azelőtt sem voltak lakások. Csak az uraságék éltek ott, a grófék. Az én édesapám pedig főportásként szolgált náluk. A portáslakás rendes volt, világos. Ma is magam előtt látom: balra az istállók és a kocsiszín, jobbra a pince. De hogy az óvóhely hol volt, ez sehogy sem jut eszembe, hiszen kislány voltam akkor.« A sorban állók egyöntetű hahotázása közepette ez az öregasszony sehogy sem fogta fel, hogy abban az időben sem bomba, sem óvóhely nem volt."
De térjünk vissza G. A. Knyazev kis köréhez. Szeptember 19-én ezt jegyzi naplójába:
„Nem értem, hogy mi történik. 15-én az a benyomásom volt, hogy az ellenséget már a város utcáira várják. Éjszakára a levéltárba mentem, hogy osztozzam a sorsában. 16-án felbátorodtam. Mindenki azt mondta, hogy az ellenséget elűzték, légierőnk utánpótlást kapott, a bekerítő gyűrűt kívülről feltörik... 18-án a város egyórás heves ágyúzása véget vetett az illúzióknak!...
1941. IX. 21. A 92. nap. Három hónapja tart a háború. Az utolsó, a 13. hét volt a legnehezebb nekünk, leningrádiaknak. Most visszaemlékszem egyes epizódokra, és ha nem vezettem volna naplót, akkor emlékezetből nem tudnám megállapítani, hogy mikor és pontosan mi történt. Vannak olyan mozzanatok, amelyek úgy az emlékezetembe vésődnek, akár az izzó vassal beütött bélyeg. Íme, néhány ilyen benyomásmozzanat. A Szenátus épületében kitört tűz, a mi házunk fel-le »ugrálása« két bomba becsapódásakor, a tüzérségi lövedékek fütyülése a levéltár fölött, a sötét Lenin-mellszobor a hivatali dolgozószobám alig megvilágított falának hátterén, amikor ott töltöttem az éjszakát... Sahmatova figyelmesen hallgatag, de belső erőt sugárzó tekintete, amikor egy lövedék közel, nagyon közel suhant el; a tengerészek, akik beszaladnak a kapualjakba, hogy ott tüzelőállásokat létesítsenek, és sok más benyomás is, amelyek furcsán helyezkednek el az agyamban — nem kronológiai, hanem valamilyen szeszélyes rendben.
Mi történik hát? Közülünk senki nem tud pontosan semmit. Az ellenség a kapu előtt van, valahol a közelben. De hol? Az emberek értetlenül néznek egymásra, de ritkán tesz fel valaki kérdést. Az újságokban nagybetűs címek olvashatók: »Minden Leningrádhoz vezető utat meg kell erősíteni. Minden városkaput, teret, utcát és mellékutcát bástyává és erőddé kell változtatni, az ellenség számára bevehetetlenné kell tenni« ... »Olyan erődöket építsünk, amelyeket az ellenség nem tud bevenni« ... »A leningrádiak előtt egy feladat áll: megvédeni a várost, szétzúzni az ellenséget«... »E1 kell torlaszolni az ellenség elől a városba vezető valamennyi utat« ... »Az ellenségre lépten-nyomon a halál várjon, haditechnikájára pedig a megsemmisülés.« Az újság tele van Lenin és mások műveiből vett idézetekkel arról, hogyan kell polgárháborút vívni, barikádokat építeni...
A gyűrűt azonban csak kívülről lehet felnyitni, ha pedig ez nem történik meg, akkor nincs más választás, mint hogy szülővárosunk védelmében meghaljunk... Az Obuhov gyár öreg munkásai ezt bizonygatják: »Most csak egyetlen választásunk van: halál vagy győzelem, szabadság vagy rabság! Egyetlen lépést sem hátrálhatunk... Vagy győzelem, vagy halál!«
A halált megvető, rettenthetetlen bátorságot hirdetik, könyörtelenül ostorozzák a gyávaságot, a kishitűséget. »Ezzel nem kerülhetjük el a halált. Az úgyis eljön, csakhogy szégyenletes halál, amelyet az őrkatonák és a hóhérok gúnyolódása és csúfolódása kísér...« Ezt a részt az újságok Cluseret-nek, a Kommün tábornokának tanácsaiból idézik. ..
Tehát, a hősi halál apoteózisa - ez ezeknek a napoknak a jelszava. Ha nem győzünk, akkor meghalunk...
Nincs többé hová visszavonulni!
Érdekes beszélgetést közölnek a lapok egy matematikaprofesszorral, a valószínűségszámítás szakemberével. Eszerint minden leningrádinak hárommilliomodnyi esélye van arra, hogy meghal vagy megsebesül. Ugyanakkor azonban Leningrádban egyetlen elefánt volt, és éppen ez az egyetlen elefánt elpusztult a város bombázásakor!... Hát ennyit ér a valószínűségelmélet az l:3 000000-s és 1:1 -es arányával...
Az újságokban egymást érik a németek gaztetteiről szóló hírek. Ha összegyűjtenénk és rendszerbe csoportosítanák valamennyit, akkor borzalmasabb regényt ki sem lehetne találni.
1942. IX. 22. A kilencvenharmadik nap. Kedves távoli barátom, kell-e tudnod, hogy most mit olvasok néha?... Ha elveszítem M. F.-t, ha városomat szétrombolva és elpusztítva, a gondjaimra bízott levéltárat romba döntve fogom látni, akkor minek éljek?... De hogyan távozzam el az életből, ha nem ölnek meg? Kiderül, hogy a legkönnyebben felakasztás által - nem szép, de biztos vég. Hát én most elővettem a lexikont, és ezt olvasom: »A felakasztásnál a test súlya által összehúzódó hurok rendszerint a pajzsporc fölé szorul, és elölről hátrafelé és két oldalról szorítva, a légzőcső elzárásával egyidejűleg összenyomja a nagy nyaki ereket és a bolygóideget. Ennek következtében egy szempillantás alatt vagy néhány másodperc múlva teljes eszméletlenség következik be, az agyi vérkeringés megszűnése miatt.. .« Ez a jövőre vonatkozik, egyelőre pedig sem a lélekjelenlétemet, sem a frisseségemet nem veszítem el. Teljes mértékben eleget teszek állampolgári kötelességemnek, felelős tisztségemben."
Jura Rjabinkinnak ezekben a napokban nem kevésbé izgalmas problémája támad, amelyben mi sajnos nem tudunk teljesen eligazodni, s ő a naplójában se meri bevallani. Ebben megint csak összekapcsolódik a gyermekiesség és a kamaszosság, a valódi és a gyarlóság. De éppen ebben nyilvánul meg ennek az egyáltalán nem mintaszerűen pozitív fiúnak a jelleme, azé a fiúé, akinek megvannak a maga szenvedélyei, ábrándjai, hóbortjai, aki olykor túlságosan igényes, változékony, aggályoskodó, önérzetes. Sok minden változott, alakult a kiforratlan jellemben. Ha figyelmesen elolvasunk néhány naplójegyzetet, akkor észrevesszük, hogy a fejlődés nem az események révén történt, hanem elsősorban azért, mert Jura gondolkodott - azon is, ami körülötte történt, és azon is, ami saját magában ment végbe, figyelte önmagát, igényes volt önmagával szemben. Ebben a tekintetben figyelmet érdemel a látszólag jelentéktelen kártyázási história. Jura kisfiús lelkesedéssel játszik, amikor hirtelen észreveszi, hogy fokozódik benne a játékszenvedély, szemügyre veszi az új, veszélyes érzést, felfedezi önmagában a játékost. És megtorpan. Kártya, háború, blokád, pénz — minden keserű hitelességgel sorakozik egymás mellett. A kamaszok csak ténferegtek az iskolában, nem tudták, mit kezdjenek magukkal. Tanítás nincs, ezek a Leningrád előtti csata válságos napjai voltak: 1941. szeptember 15., 16., 17., 18. Elesett Puskin város, a német csapatok a Pulkovói-hegyhez értek, a város sorsát néhány óra döntötte el, egyes századok, zászlóaljak, ütegek döntötték el... Egyikünk azokban a napokban történetesen végigjárta a visszavonulás egész útvonalát: Puskin feladása, hátrálás bombázás közepette — Susari, Pulkovo mellett — egészen Leningrádig, Szrednyaja Rogatkáig... Akkor úgy látszott, az ellenség mindjárt betör a városba, és utcai harcok kezdődnek.
„Szeptember 15. Ma reggel elhatároztam: nem jelentkezem a tengerésziskola előkészítő osztályába. Nem is tudom, mennyire nehezemre esett ez a döntés. Még most is könnyes a szemem, de egyre csak húztam-halogattam. De most már vége. Különben, nem is tudom. Hiszen micsoda csapás ez anyának! És mégis tudom, hogy ez a döntés helyes.
Amikor közöltem döntésemet anyával, ő az okokat kezdte kutatni. Én úgy határoztam, hogy kitérek a válasz elől. De nem sikerült. Akkor cselfogást eszeltem ki: azt mondtam, hogy nem tetszik az iskola. De neki mindjárt képtelen gyanúja támadt: nem attól félek-e, mondta, hogy a frontra küldenek, meg más efféle.
... Nagyon jól látom, hogy mi fenyeget. Túlságosan is jól. De azt is nagyon jól látom, hogy ezzel milyen bánatot okozok anyának. És nem tudok dönteni: feláldozzam-e magam az ő kedvéért, vagy kitartsak elhatározásom mellett. Két megoldás van, de egyet kell közülük választani.
Nehéz, fájdalmas dolog lemondani ábrándomról... De mitévő legyek? Cinikusan fogom fel a dolgot, hátha lesz valami haszna.
A »háthá«-ra soha többé nem fogok számítani az életben. Egyszer már a »háthá«-ra bíztam magam. Ezt a naplót önmagámnak írom, itt mindenről beszélhetek — szóval, egyszer tetves lettem. Akkor iskolába jártam. És osztályunkat orvosi vizsgálatra rendelték be. És én, az ostoba fejemmel, szintén elmentem. Abban reménykedtem, »hátha« az én tetveimet nem veszik észre. De megtalálták. Mennyire szégyelltem magamat! És mindez miért történt? Hát az ostoba elhatározásom miatt - »hátha«. Valahogy ki kellett volna bújnom a vizsgálat alól, meg kellett volna lógnom.
Most mitévő legyek? Mit csináljak? Álljak be egy gyárba? Vagy az iskolai tűzoltócsapatba? Vagy maradjak?
Kiderül, már háromféle megoldásom van. Úgy gondolom, önállóan átveszem a kilencedik osztály anyagát. Megfeszítem minden erőmet, és megtanulom. A háború után leteszem a vizsgákat, és a tizedik osztályba kerülök. Így jobb lesz. Különben, magam sem tudom. Ezt a háborút egyikünk sem éli túl. Ez még csak a kezdet, a java csak ezután következik. És ha a németek mérgező anyagokat meg baktériumokat is bevetnek?...
Nos, hát, mindegy. Emberek milliárdjai éltek előttünk, és utánunk is fognak élni... Valakinek mégiscsak szerencsétlennek kell lennie az életben.
Ma még egyszer elmentem anyához. Vele együtt jöttem haza. Éjszakára átmentünk a kazánfűtőhöz. Ma este két levél érkezett Tyinától. Azt írja, hogy a kiürítési állomásuk máshová költözik, ismeretlen irányba távozik.
Anya azt mondta, Leningrádra az a deszantalakulat zúdított ágyútüzet, amelyet tengerészeink most kivertek. Én azonban nem nagyon hiszem el ezt. Azt mondják, Pulkovo többször is gazdát cserélt, és most a németek vannak ott. Ligovót is elfoglalták.
Az újságok adatai szerint elesett Kremencsug - következésképpen a németek kierőszakolták az átkelést a Dnyepr folyón. Jaj, de rosszul állunk! A kikötőből eljöttek néhányan a területi bizottsághoz, és elmondták, hogy a kikötő súlyos károkat szenvedett a német légierő támadásaitól.
Most Leningrád fölött, bárhová néz is az ember, mindenütt vadászrepülőgépek röpködnek. Annyian vannak, hogy egy nap alatt sem lehet összeszámolni őket.
A riadó mindig késik. Előbb hallani a légvédelmi ágyúk tüzelését, és csak egy-másfél perc múlva zúg fel a sziréna.
Nagyon rég nem voltam moziban. Persze, meg kell nézni a Filmtudósítás a frontról meg valamilyen játékfilmet. Bánatomban megint írni kezdtem. Érdekes apróság: minél inkább leköt valami, annál kevesebbet írok a naplómba.
Szeptember 16. Ma szörnyű dolgot műveltem — elveszítettem 30!! rubelt. 30!! rubelt. Anya adta, napraforgóolajra (kisebb pénze nem volt)... Amúgy is kevés pénzünk maradt, én pedig ráadásul elveszítettem ekkora összeget.
Az időjárás is cserbenhagyott. Esik, borús az ég. Napközben már három riadó volt. Anyánál voltam a könyvraktárban. Nagy a lótás-futás: megsemmisítik az iratokat. Mindent, ami csak van. Ráadásul anya meg is rémített: meghagyta, hogy nézzem meg és készítsem elő a gázálarcokat.
Most fél öt van. Megint hallatszik a becsapódó tüzérségi lövedékek robaja. V. Nyikityin szerint a németek Leningrádtól 15 kilométerre vannak. Én azt hiszem, közelebb.
Este Busujeva jött el anyához, Szosznovaja Poljanából. Mindenféle szörnyűségről mesélt. Volodarszkaját elfoglalták a németek. Jó hírek: Leningrád környékén és Leningrádban körülbelül 2000000 katonát vontak össze, Amerikából és Angliából mintegy 1000 repülőgép érkezett. Most állandóan vadászgépek röpködnek a város fölött. Azt mondják, más frontokat védtelenül hagytak, és csapatokat vetettek át Leningrádhoz, még Szibériából is érkeznek csapatok. Leningrád a németek gyűrűjében van, a németeket pedig mi akarjuk bekeríteni. De rosszabb hírek is vannak. Elesett Ligovo (12 kilométerre a várostól), az oda vezető utakat mind ellepték a német harckocsik és csapatok. A németek nagy számú alakulatot vetettek be Leningrád irányában. V. [Vorosilov marsall] megsebesült. Mindez azonban nem hivatalos.
Szeptember 17. Ma este fontos esemény történt. Lakásunkba beköltözik egy építési tröszt vezetője. Valamilyen I., meg a felesége, a Moszkvai kerületből. Ma átcipelték hozzánk a holmijait. Holnap valószínűleg ő is megjelenik. Anyának azt ígérték, hogy igénybe vehetjük az óvóhelyüket és az étkezdéjüket. Nem tudom, mi lesz ebből.
A Szovjet Tájékoztatási Iroda közleményében az állt, hogy a németek intenzív támadásra készülnek Leningrád ellen.
Szeptember 18. Ma Finkelstejnnél voltam. Megbeszéltem vele az iskolai ügyeletes szolgálatot. Holnap este 8-tól reggel 8-ig. Parancs jelent meg a 16 évesnél idősebb férfiak katonai kiképzéséről. Elsősorban azonban a 17 és 18 évesek jönnek számításba. Este újabb parancs jelent meg, arról, hogy Leningrádban utcai harcok kezdődtek, és minden 16 évesnél idősebb férfinak és 18 évesnél idősebb nőnek a barikádokra kell mennie. No de ilyet!
A németek megint ágyútüzet zúdítottak a városra. A Nyevszkijt, a hidakat, a Frunze kerületet lőtték.
Barikádokkal nem tarthatjuk magunkat. A modern háborúhoz légierő, harckocsik, ágyúk kellenek, de barikádok? Pfuj!...
A németek most bizonyára mérget alkalmaznak. Leningrádban annyi ember és katona van, hogy ha a németek ebben a háborúban egyáltalán mérget alkalmaznak, akkor csakis most. Két dolgot érhetnek el vele: Leningrádot elfoglalják, és ekkora hadsereget harcképtelenné tesznek. A németeknek pedig biztosan olyan mérgező anyagaik vannak, amelyek számunkra még ismeretlenek, és a mi gázálarcaink semmit sem érnek velük szemben. Hiszen hogyan is kezdődött a háború? Mennyi csapatot vontak össze a németek a határon... Nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, hogy közel van a háború. A mérgekkel is ugyanígy lesz. No jól van, könnyítettem a lelkemen ezekkel a sorokkal — elég volt."
Jura Rjabinkin ide-oda kapkod, mindent és mindenkit vádol, hiányzik belőle a cselekvés megnyugtató ereje, a felelősség. Nem tud mit kezdeni önmagával, nincs mire fordítania az energiáját. A leningrádi front sajátossága azokban a napokban sok kamasz, tanuló számára nem tette lehetővé, hogy bármivel segítsen a hadseregnek. Jura érzi a veszélyt, bár a közelgő baj részleteit és méreteit nem ismeri.
„Szeptember 22... A frontról érkező hírek nagyon rosszak. Kijev elesett. Ez azt jelenti, hogy a német terv egyharmadát végrehajtották. Hát lehetséges, hogy a németeket nem vetik vissza Leningrádtól? Mindenütt azt beszélik, hogy Leningrádot bekerítették a németek, a németeket pedig bekerítette a Kulik parancsnoksága alatt álló szibériai hadsereg. Az iskolában a fiúk tréfálkozva mondják: »Kulik szorongatja a németeket, a németek szorongatnak minket. Kulik végül annyira megszorongatja a németeket, hogy azok rémületükben betörnek Leningrádba.«
Egy zászlóaljra tíz puska jut a végén,
És mindegyik puskában csak egyetlen töltény. . .
/A polgárháború idejéből való dal/
Azt mondják, hogy ez a dal ma is igaz. .. Nem tudom, így van-e. Most már nem hiszek a kósza hírekben.
Szeptember 23. és 24. Ügyeletes szolgálatot teljesítettünk az iskolában. Megtanultam durákozni. A német légierő különösen heves támadásokat nem intézett Leningrád ellen. Igaz ugyan, tegnap 13 légiriadó volt, de nem bombáztak.
Csökkentették a hús- és még valamilyen fejadagot.
A tengerésziskolába orvosi vizsgálatra nem mentem el. Nem tudom, egyáltalán elmegyek-e. Ki tudja?
Szeptember 25. Ma végleg eldöntöttem, mit kell tennem. A tengerésziskolába nem megyek. Megkapom a személyi igazolványomat. Az iskolai tűzoltócsapatban maradok. Arra kérem anyát, az evakuálás során költözzünk a hátországba, hogy módom legyen tanulni. Egyelőre kijárok lövészárkot ásni. Egy év múlva pedig elvisznek a hadseregbe. Elesem — vagy nem. A háború után beiratkozom a hajóépítő főiskolára, vagy a történelmi fakultásra. Mellesleg fizikai munkával annyit fogok keresni, amennyit csak tudok. Tehát, vesszen a habozás politikája! Ma nyolcra megyek iskolába. Ha anya korábban jön haza, közlöm vele döntésemet. Az összes többi megoldást átgondoltam és elvetettem.
Azonkívül: elhatároztam, hogy holnaptól kezdve 2 vagy 1,5 rubelt költők magamra, az ennivalóra.
Döntésem — kemény csapás önmagam számára, de egyúttal megment egy másik, még keményebb csapástól. Ha pedig meghalok vagy rokkant leszek - akkor úgyis mindegy. Ha megrokkanok — akkor végzek önmagámmal, de ha meghalok... az csak egyszer történik az emberrel. Jó, nagyon jó, hogy anyának még itt van Ira.
Így hát, mivel féltem a becsületemet kockára tenni, az életemet tettem kockára. Dagályos frázis, de igaz.
Szeptember 26. Új tényezők jelentek meg, amelyek befolyásolják döntésemet. Nem tudom, honnan vette anya, de azt mondja, hogy október 1-től a 16 éven felülieket munkaszolgálatra viszik. Amikor közöltem vele, hogy nem megyek a tengerésziskolába, valóságos jelenet játszódott le. Kért, könyörgött, hogy menjek mégis. ..
Jól van, egykutya... Beiratkozom a tengerésziskolába, hogy megnyugtassam anyát (egy napra), ő pedig, szegényke, nem is tudja, miféle megnyugtatás lesz ez.
A hadijelentésekben semmi különös nincs. A kósza híreknek nem hiszek. Tegnap megint tüzérségi tűz alá vették a várost".
Jura talán az orvosi vizsgálat miatt nem akart a tengerésziskolába menni? Attól félt, hogy alkalmatlannak minősítik? Szégyellte gyenge egészségi állapotát? Gyenge látását? Hiszen mindenki előtt titkolta a nyápicságát. Az ilyen, majdnem beteges hiúság vagy önérzet teljesen illik ennek a kamaszfiúnak a jelleméhez.
„Október 1. és 2. A legutóbbi napokban valahogy erősen megmutatkozott jellememben a makacsság és a büszkeség. Úgy vélem, a szüntelen izgalom az oka. Poltavát feladtuk, semmi más különös eseményről nem tudok. Befejeződött az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió konferenciája, amelyen arról volt szó, milyen segítséget nyújtanak a Szovjetuniónak Németország ellen.
Továbbra is ügyeletes szolgálatot teljesítettem az iskolában. Ljovka Svang nemrég beállt a csapatunkba. Az 1-ről 2-ra virradó éjszakán, a heves bombázás alatt Finkelstejnnel és Nyikityinnel az iskola padlásán voltam.
Tizenhat éves vagyok, de az egészségi állapotom olyan, mint egy hatvanéves öregemberé. Ej, bárcsak mielőbb eljönne a halál! Bár úgy történne, hogy anyát ne szomorítsa meg túlságosan!
Ördög tudja, miféle gondolatok jutnak az eszembe. Ezt a naplót lapozva, valamikor majd megvetően mosolyodom el e sorok olvastán, most pedig nekem minden mindegy.
Kiskorom óta egyetlen ábrándom volt: tengerész leszek. És ez az ábránd most szertefoszlik. Akkor hát miért éltem? Ha nem megyek a haditengerészeti iskolába, akkor beállok a népfelkelőkhöz vagy máshová, hogy legalább ne haszontalanul haljak meg.
Az volt a szándékom, hogy keveset írok, mégis sok lett belőle. Hát jól van.
Legalább az angolra emlékszem, ez is valami.
Anya még nem jött haza Irkával a munkahelyéről. Az óra negyed hatot mutat. Sakkozni és olvasni fogok, de talán ledőlök aludni. Aztán majd meglátom, mi lesz.
Anya pedig egyszer már nagyon érdekes dolgot mondott nekem: »Jura, tudd meg, ha beiratkozol a tengerésziskolába, hogyan lehet evakuálni a városból.«
Nyikityin tegnap este ezt kérdezte tőlem: »Jurka, nem megyünk a haditengerészeti iskolába?« Bizony, erről ábrándoztam, és ha valaki felhagy az ábrándjával - akkor eltemeti önmagát. Mitévő legyek?. .. Mi legyek? Hová menjek?...",
A HÁBORÚ SZÁZADIK NAPJA
A háború századik napján, 1941. szeptember 29-én, G. A. Knyazev mintegy újra szemügyre veszi a maga kis körét. Tollából gyakran hiányzanak a festői részletek, az azokban az években elhangzott, hiteles párbeszédek, az az életszerűség, amely a művészi tehetségű vagy legalább az újságírói gyakorlatban jártas emberek naplóit ékesíti. Knyazev nem hallja meg a körülötte levő emberek beszélgetéseiben a jellemző kifejezéseket, a háború találó szavait - erre pedig gyorsan és érzékenyen reagált a népi beszéd. Őt, a történészt elsősorban azok a tények, részletek érdekelték, amelyekben a háború alakulása, az emberek észjárása tükröződött vissza. Megemlíthetjük persze egyes orosz történészek írói tehetségét. Kljucsevszkij és Szolovjov például, e nagyszerű stiliszták munkáikban tehetséges művészként is bemutatkoznak. Ilyesmit követelni minden történésztől azonban igazságtalanság volna. Ám azok a részletes naplójegyzetek, amelyeket ez a tudós készített, azok a naplójegyzetek, amelyekből mintegy hiányzik az irodalmi érték, mégis jelentős, sőt néha unikális - történelmi - értékűek. Kiderül, hogy bármely gondolkodó, művelt embernek az átélt élményekről, mindarról szóló feljegyzései, amit látott, hallott, tudott — érdekesek és a maga nemében egyedülállóak, így hát, ez a háború századik napja.
„1941. IX. 29. Hétfő. A heves szeptemberi széllökések letépik a leveleket a fákról. A szél mindenfelé homokhullámokat sepert az aszfaltra. Az ég néha beborul, de ragyogó sugárözönnel tör elő olykor a nap, és élénk fénnyel világítja meg városunkat. A szörnyű megpróbáltatások napjaiban ez a város még azok számára is drágább, közelibb lett, akik hozzászoktak és közömbösek voltak. Minden ház, utca, tér, köz — minden olyan drága, kedves és annyira közvetlen veszélyben forog! Mindennap tüzek tombolnak, épületek dőlnek romba, emberek pusztulnak el... De járnak az utcán, dolgoznak az üzemekben, a hivatalokban. Megérkeznek munkahelyükre, és halkan közlik: »Nálunk meg kitört az összes ablak: egy robbanóbomba szétrombolta a szomszédos házat. Ismerősöknél kell aludnunk.« És senki sem tudja, mivel végződik a nap, például ez a ragyogó szeptemberi nap...
Este van. Már kétszer jöttek fel hozzánk Karpinszkijék lakásából, hogy figyelmeztessenek a légiriadóra. Másodszor azt közölték, hogy valahol hallották a bomba becsapódását. Én annyira elfáradtam napközben, hogy nem mentem le. M. F. pedig Zagoszkint olvassa. A legalkalmasabb olvasmány légiriadó idején! Én a világtörténelmet olvasom, meg ezeket a sorokat írom. De nem titkolom, hogy amikor a padló alig észrevehetően remegni kezd a lábam alatt, amikor a közelben repülőgépek szállnak el — önkéntelenül felfigyelek, fájdalmasan érzékelem ezeket az alig észrevehető lökéseket. Megerőltetem a fülem, nem tüzelnek-e a légvédelmi ágyúk a Néván álló tengeri hajókról. Nem, az ablaküvegek nem csörömpölnek, tehát az ellenséges repülőgépek még nem érték el azt a négyszöget, ahol mi lakunk. Mégis készenlétben vagyunk, én már sapkában, sárcipőben ülök, mellettem a felöltőm... És nem az ebédlőben, hanem az előszobában ülünk, ahol nincsenek ablakok, csak ajtók vannak. Fölöttünk a padlás, mi a legfelső, a második emeleten lakunk, ha pedig a pincét is számítjuk, akkor a harmadikon. Ezért az ember néha önkéntelenül a mennyezetre néz.
Napközben ezek a légiriadók, ágyútüzek kevésbé feltűnőek. A hivatalban sem én, sem bárki más nem hagyja ott ilyenkor a munkahelyét. Még az óvóhelyre sem tudtam lekergetni azokat a munkatársaimat, akik nem voltak ügyeletesek azon a szerencsétlen napon, amikor Leningrádot messzehordó ágyúkból lőtték, és a Szenátus egy része már vakító lánggal égett. Este vagy éjjel pedig az ember nagyobb idegfeszültséggel éli át a bombázást és a lövöldözést. Tegnap, miután sokáig néztem a tüzek pírját, nem tudtam rászánni magam, hogy levetkőzve feküdjem le, és ruhástul aludtam; a ház bármilyen, mégoly gyenge megremegésére is abban a szempillantásban felriadtam.
Nyilván nagyon sokan élik át így Leningrádban ezeket a napokat és éjszakákat. Ma a hivatalban I. L. elmondta, hogy a tegnapi bombabecsapódások után csak nagy nehezen vett erőt magán, hogy ne füleljen a csendre, és aludni tudjon. Sok ember óvóhelyen tölti az éjszakát, vagy minden légiriadóra odarohan. Egyesek azonban állhatatosságot, szívósságot tanúsítanak; a fatalisták, a hivők és egyszerűen a mindennel szemben közömbös, vagy természetüknél fogva nagyon nyugodt, vagy pedig - éppen ellenkezőleg - igen fáradt emberek. Tegnap a riadó alatt, amikor a rakparton álltunk az Izsák-székesegyházzal szemben, az egyik ház kapualjában, egy fiatal lány a rendőr felszólítására sem akart bejönni az utcáról. »Nekem mindegy, életben maradok-e vagy meghalok — mondta dühösen. — Meguntam az egészet, torkig vagyok vele.« Eközben egy szállítóautó haladt el, koporsót vitt, körülötte ültek a gyászolók, koszorúkkal. »Szerencsés ember« — mondta a lány. Én nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: miért ennyire csüggedt, miért van ilyen levert hangulatban? »Két hozzátartozómat már elveszítettem, a harmadikat pedig semmiképp sem tudom megtalálni: sebesülten hozták Leningrádba, de hogy hol helyezték el — azt nem tudom« — felelte a lány hadarva. Tovább nem faggattam, meg a légiriadó is véget ért. Valamennyien kiszaladtak a kapualjak alól, a fedezékekből, és gyorsan a síneken álló villamosok felé indultak.
Másoknak nagyobb akaratereje van, de érződik a szörnyű fáradtság, a roppant idegfeszültség... »Meddig tart ez még? — kérdezgette tőlem Petrova, egy fiatal anya, akit elbocsátottak tőlünk. — És mi lesz ezután? Bementem egy étkezdébe, azután egy másikba, végül az egyikben sorszámot kaptam, a hétszáz-egynehányadik volt. Azt mondták, estefelé talán sikerül megebédelnem... Még jó, hogy a gyerekem nem éhezik. A férjemtől nemrég ötszáz rubelt kaptam, de a pénz otthon hever, semmit sem tudok venni rajta. Hogyan éljünk ezután? Azt mondják, Kronstadtot szétbombázták« — tette hozzá. Mindezt nyugodtan, izgalom nélkül mondta. Bezzeg A. O.-ra még ránézni is rossz: arca halálsápadt, elgyötört. Ma tudta meg, hogy az anyák evakuálása, amelyet elhalasztottak, újra folytatódik, és a bizonytalanság megpróbáltatásai miatt megint rémület sugárzott a szeméből. Itt, Leningrádban nehéz az élet, de legalább munka van, és az akadémiai étkezdébe a két gyermekét ebédelni viheti. Ott pedig teljes bizonytalanság vár rá, meg a szívet szorító félelem a gyermekei és saját sorsa miatt.
Mindkét asszonyt igyekeztem megnyugtatni, hogy helyzetünk nem reménytelen. Csak akaraterő szükséges, hogy az ember ne engedje át magát a csüggedésnek, a fejvesztettségnek. Be kell vallanom, figyelmetlenül hallgatták a szavaimat, vagy pontosabban mondva, puszta udvariasságból hallgatták...
Mindenkinek egyetlen makacs és gyötrő kérdése van: sokáig tart-e még ez a helyzet? Közeledik a tél, a hideg. Sok, még erős idegű emberben is önkéntelenül felvetődik a kérdés: kibírjuk-e?
A leningrádi nők erre a kérdésre így válaszolnak: »Kibírjuk!«
Tegnap összvárosi nőgyűlés volt. Színésznők, írónők, munkásnők szólaltak fel. Valamennyien egyhangúan Leningrád védelmére hívtak fel mindenkit, és állhatatosságukról, segítségükről biztosították a védőket. Az egész gyűlés állva tapsolt meg egy lányt, egy önkéntes csapat fiatal tagját, aki 29 sebesült katonát hozott ki harc közben az előretolt állásokból. Ezalatt kétszer is megsebesült... Ez aztán igazi és szent hősiesség!
Szándékosan jegyeztem fel ilyen részletesen a magam kis körében szerzett benyomásaimat. Akárcsak egész életünk, az ostromlott városban folyó élet is tele van ellentmondással. Nem lesz igazuk azoknak, akik csak fáradtságról, levertségről fognak beszélni; az az állítás is helytelen, amely szerint a leningrádiak körében csak hősiességet lehetett tapasztalni. Ellentmondással teli élet volt ez. És én ennek egy kis darabkáját próbáltam megörökíteni ezeken az oldalakon.
1941. X. 5. A százhatodik nap. Benézett hozzánk Válja, az a kislány, akit mi akartunk felnevelni. Házukat félig romba döntötte a robbanás okozta légnyomás. A kislány a Gyegtyarnaján lakik. Az összes bútoruk ripityára tört, az ajtók kiszakadtak, ablakok nincsenek, nem csak az üvegek hiányzanak. Ez a pusztítás akkor történt, amikor ő az anyjával lövészárokásási munkán volt (az anyja magával vitte, minthogy nem tudta kire hagyni). Ezért maradtak életben. Most javarészt az óvóhelyen laknak. Ennivalójuk nincs, anyja nem dolgozik, eltartott családtagnak járó élelmiszerjegye van, vagyis igen szűkös. Válja ijedt szemmel néz és hallgatózik: »Úgy rémlik, légiriadót fújnak. Lemegyek az udvarba, az óvóhelyükre, ottmaradok egy ideig.« Aztán kiderült, hogy nincs is légiriadó. A kislány mégis valósággal tűkön ült. Pénzt adtunk neki, meg ennivalót, amennyit tudtunk. .. Szegény, szerencsétlen gyermek!... Miért kell ennyit szenvednie?
1941. X. 6., 7., 8. A százhetedik, száznyolcadik, százkilencedik nap. Három nagyon nyugtalan, illetve riasztó, idegfeszültséggel teli nap telt el. Mi a leghétköznapibb emberek vagyunk, semmi különös nincs bennünk, és én egyszerűen semmilyen hősi tettet nem tudok feljegyezni. Csupán egy figyelemre méltó dolog van: hogy mi állandóan dolgozunk, még a légiriadók alatt sem szakad félbe a munka a hivatalunkban. Ez hát minden, amit a mi »hősiességünk«-höz lehet sorolni. Ez voltaképp nem is kevés, amellett, amit jelenleg a leningrádiaknak át kell élniük... Meg kell hagyni: munkatársaim egészen jól dolgoznak, a légiriadók, a hideg, a hiányos táplálkozás, az étkezdéi viszontagságok, a félig álmatlanul töltött éjszakák ellenére. Egyesek ablaktalan szobában laknak, mások kénytelenek voltak ismerősökhöz költözni. Nagyszerű kitartással dolgozik Sahmatova, jól megállja a helyét Krutyikova... Cvetkova alig vonszolja a lábát: éhes és kialvatlanságtól is szenved... Általában elégedett vagyok a kollektívámmal. Nemcsak dolgoznak, hanem felváltva még esti és éjszakai őrszolgálatot is teljesítenek: a légiriadók és a tüzérségi tűz idején ottmaradnak őrhelyükön.
... A napokban lőgyakorlaton vesznek majd részt az egyetem melletti céllövöldében. Sztulov rövidlátó. Modzalevszkij szintén.. . Két levéltári »harcos«, aki arra készül, hogy végső tartalék legyen. A levéltár azonban igazi, teljes értékű katonát is adott, aki politikailag is képzett és széles látókörű: A. M. Csernyikovot. Egy önkéntest is adott, aki a tűzvonalban küzd, P. N. Korjavovot, egy szerény és becsületes párttagot. A levéltár moszkvai tagozatából önként ment a frontra Getman. Így fest levéltárunk polgári és katonai aktívája.
1941. X. 9. A száztizedik nap... K. F. Ogorodnyikov professzor, vöröskatona beszélt a rádióban. A fizika-matematika tudományok doktora, 19 éven át a csillagos ég szerkezetének kérdéseit tanulmányozta a laboratóriumokban, az égitesteket figyelve távcsövön. Most a Vörös Hadseregben önkéntes, megtanult puskával lőni, kézigránátot dobni. Azt mondta: »sok tanítványom, sok barátom és ismerősöm van. Azt akarom, hogy tudják: professzoruk és kollégájuk — Ogorodnyikov vöröskatona állhatatosán és bátran fog harcolni az ellenséggel, mint szovjet katonához illik.«
A professzor azután angol nyelven szólt Nagy-Britanniában élő kollégáihoz. Üdvözletét tolmácsolta Sir Spencer Jones királyi csillagásznak és Smart professzornak, akikhez sok éven át a csillagászat terén végzett közös munka fűzte.
1941. X. 10. A száztizenegyedik nap. Egész este a Tudományos Akadémia történetén dolgozom. Harmadszor keres fel bennünket Nyehoroseva egyetemi hallgatónő, hogy beszámoljon a légiriadókról. Én felöltőben ülök az előszobában. Hideg van. Fülelni kezdünk. Nagy ritkán a légvédelmi ágyúk tüzelése hallatszik. Félretettem a cédulákat, amelyekre adatokat írtam ki a Tudományos Akadémia történetéről. Önkéntelenül az ágyúk robajára fülelek, és egy papírlapot veszek elő, hogy feljegyezzem a nap benyomásait.
1941. X. 13. A száztizennegyedik nap... Kedves távoli barátom, vajon szükséged van-e a világban végbemenő szörnyű események átélőjének e részletes adataira, élményeire - aki azonban becsületesen igyekszik ábrázolni az eseményeket? Én talán olykor ismétlésekbe bocsátkozom, fölösleges dolgokat jegyzek fel, vagy ellenkezőleg, elmulasztom az érdekesebbet. Te bizonyára kihagyod a terjengős részeket; megbocsátod a mulasztásaimat. Te, aki ezeket a sorokat olvasod, velem együtt éled át egész mélységes aggodalmamat az emberért, az emberiességért, a humanizmusért..."
G. A. Knyazev keserű napokat élt át. Úgy rémlett neki, hogy a háború tüzében a gyűlölet elhamvasztott az emberekben mindenféle emberiességet, csupán a német megszállók megsemmisítése lett a humanitás. Azokban a napokban ő még nem tudott Majdanekről, Auschwitzról, Buchenwaldról, azokról a kemencékről, amelyekben élő embereket égettek el, a gázkamrákról, a vesztőhelyekről, a nemzetiszocializmus teoretikusai számára nemkívánatos népek kiirtásának gondosan kidolgozott technológiájáról. A Németországgal való háború úgy kezdődött számunkra, mint háború a hódítók, a megszállók, az agresszorok ellen. De fokozatosan egyre több ember előtt tárultak fel ennek a háborúnak más oldalai is: hogy meg kell semmisíteni az egész emberiséget pusztulással fenyegető barna pestist. A gyűlölet a fasisztákkal szemben és az emberi szeretet nem azonnal, nem egykönnyen kapcsolódott össze a lelkünkben.
A fasizmus megsemmisítése egyúttal a felebaráti szeretet, a humanizmus parancsa volt, és mindaz, amire az öreg romantikus történész vágyakozott. De ki-ki a maga útján jutott el ehhez. Ezen a napon Olga Bergholz ezt írta:
Mindaz, mi él benned dobogva,
rémmel és szépséggel teli —,
legyen vas, tűz a támadóra. . .!
Véres gátat így vess neki!
/Lothár László fordítása/
Az Ermitázsban pedig a Nizami születésének 800. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepi ülés számára készítettek elő egy alkalmas helyiséget.
„1941. X. 16. A száztizenhatodik nap. Az ellenséges csapatok nyilvánvalóan végleg és számunkra katasztrofális módon áttörték Moszkva előtt ellenállási vonalunkat... A haza halálos veszélyben van...
1941. X. 20. A százhuszonegyedik nap. Reggel 6 órakor megszólalt a rádió. Moszkvában ostromállapotot rendeltek el. Minden rendbontót vagy provokációs rémhírterjesztőt a helyszínen agyonlőnek. A Moszkvához vezető megközelítő útvonalakon levő Malij Jaroszlavec többször is gazdát cserél. 1812-ben ez a sokat szenvedett város több mint tízszer került felváltva az oroszok és a franciák kezére!... A moszkvai fronton nyilván katasztrofálisan rosszabbodott a helyzet.
1941. X. 21. A százhuszonkettedik nap. Leningrád élelmezési helyzete romlik. Október második tíz napjában az eltartott személyek a 200 grammos kenyéradag mellett 100 gramm húst, 200 gramm kását, 100 gramm halfélét, 50 gramm cukrot, 100 gramm cukorkát, 100 gramm növényolajat kaptak; az alkalmazottak és a gyermekek valamivel többet; a munkások pedig kétszer annyit, mint az alkalmazottak. Pénzen semmit sem lehet venni, és ezért nincs is értéke. Azok, akiknek sok pénzük van, nem tudják, mit kezdjenek vele, és vagy mindenféle vacakot vásárolnak (drága parfümöt stb.), vagy felvásárolják az üzletekben a maradék textilárut, hogy elcseréljék, amikor a pénz teljesen elveszíti majd az értékét.
A leningrádiakra váró valamennyi megpróbáltatás közül a legszörnyűbb alighanem az éhség. Az éhség és a bombázás! Már csak a kolera vagy a pestis hiányzana, vagy egyszerűen az éhtífusz. Az embernek hozzá kell szoktatnia önmagát ahhoz, hogy nyíltan szembenézzen az eseményekkel, és minél kevesebbet gondoljon a jövőre. Amikor majd eljön ez a jövő, akkor kell tudatosítani!... Ma benézett hozzánk Filimonov, az ezermester. »Nehéz dolgozni — mondja —, legyengültem, nincs elég ennivaló. Az akadémiai étkezdében már második napja leves helyett vízben főtt rozsliszt makarónit adnak.«
1941. X. 22. A százhuszonharmadik nap. Éjszaka van, pontosabban reggel, hamarosan felkel a nap... Mi, leningrádiak, a magunk bajáról megfeledkezünk, most minden gondolatunk Moszkva, szovjet hazánk szíve felé fordul. Hogyan történhetett, hogy az ellenség maga alá gyúrta hadseregeinket, és egészen az ország létfontosságú központjaiig sikerült beszivárognia? Az ellenség, amely modern, tökéletes haditechnikával és a tudomány minden vívmányával fel van szerelve, a maga erőszakos hódítóhoz illő, rabló tervei szolgálatában rombolásra, megsemmisítésre használta mindezt. Az útjába eső valameny-nyi kulturális értéket megsemmisíti, mint a vad barbár, holmi vandál, hun — csakhogy százszor szörnyűbben. Azoknak sem tudományuk, sem technikájuk nem volt. A német megszállók viszont kétlábú, művelt vadállatok...
Hitler most minden erejét Moszkva előtt vonta össze, és tartalékait is harcba vetette. Lehet-e nyugodtan aludni az ilyen éjszakákon, amikor a világtörténelem legvéresebb csatája folyik Moszkváért, hazánk területi épségéért és puszta létéért!
Azt mondják, Hitler beszédében azzal fenyegetőzött, hogy letörli a Föld színéről Moszkvát, a »vörös fertő« forrását. Ez négy hónappal ezelőtt történt, és szörnyen elbizakodottan, ostobán hangzott... És most ezekben a borús októberi napokban hadserege Moszkva előtt áll!
1941. X. 21. A százhuszonkettedik nap... Kiderült, hogy az a bomba, amelyet a minap ezek a dögkeselyűk este 5 és 6 óra között dobtak le és a Mojkába esett, rendkívüli erejű volt. Kétségtelenül a Fővezérkar épületének szánták. Annak a háznak a közelében csapódott be, amelyben Puskin utolsó lakása volt.. .
1941. X. 23. A százhuszonnegyedik nap. Borús az idő, esik. És az emberek örülnek, ahogyan nem örültek a napsütésnek, a melegnek: »Ma repülésre alkalmatlan az időjárás, nem fognak bombázni.«
Hivatalomban, a levéltárban, az éhség kissé szétzilálta a munkát. Különösen I. L. mondott csődöt, igaz ugyan, ő nagyon beteg. A 12-es szobában ül, a mellékhelyiség közelében, ahol rezsót is felszereltek, és cigarettázik, szüntelenül cigarettázik. Meg köhög.
A levéltárban télen csak egy szobát fognak fűteni. . . Ma alig bírtam ki a munkaidő végéig a 2 fokos hőmérséklet mellett.
J. T. idegbeteg anyja nem viselte el a mostani megpróbáltatásokat, és ideges gyanakvási rohamában meg akarja fojtani a lányát. J. T. kénytelen a munkahelyén vagy ismerősöknél aludni.
Ma reggel frissen felásott ágyás mellett haladtam el, ahová virágokat ültetnek majd, és megint elérzékenyültem... Az élőket az élő élet élteti!
Andrejevvel azt terveztem, hogy decemberben Bering-emlékülést tartunk. . ."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése