Szimonov posztumusz műve / 2

KONSZTANTYIN SZIMONOV
Szofja Leonyidovna (II)

3

Másnap reggel Mása először indult munkába. A kórházirodában az a bizonyos katona, aki előző nap az írógépen kopogott, kiállított részére egy négyszögletes, sárga belépőt, ráírta Mása nevét, aztán a lány Szofja Leonyidovnával átment arra az osztályra, amelyet Schnickwald vezetett, és ahol maga Szofja Leonyidovna is dolgozott. Itt a doktornő bemutatta egy kancsal, magas, öreg kórházi takarítónőnek, akinek alkoholtól püffedt, barátságtalan arca, nagy mosónő-keze, visszeres lába és agyondolgozott, repedezett, nagy térde volt.
- Itt van, Pasa néni, az unokahúgom, kezdő, kérlek, szeresd és vigyázz rá.
- Vigyázni éppen vigyázok rá - mondta a takarítónő, és kritikus szemmel végigmérte a kis termetű lányt -, csak hogy fog boldogulni? Nyakamba sóztak a vérszopók még két kórtermet.
- Majd boldogul - jelentette ki szigorúan Szofja Leonyidovna. - Ha meg nem boldogul, szóljál, elbocsájtjuk!
- Hát hiszen ismerem én a doktornő természetét - felelte a takarítónő. - Majd éppen én fogok szólni!
- Boldogul - ismételte még határozottabban Szofja Leonyidovna. Ez a szigor nem a takarítónőnek, hanem Másának szólt. - Hanem a köpenyed elég piszkos, Pasa néni.
- De hisz egész álló nap térden csúszkálok - horkant föl elégedetlenül a takarítónő. - Hisz maga is tudja...
- A köpenyed akkor is piszkos - ismételte meg Szofja Leonyidovna. - Mossad csak ki este...
- Megmondom én, ha a nénikéd is: ez egy zsandár - dohogott Pasa néni, amint Szofja Leonyidovna kilépett az ügyeletes szobából.
Pasa néni kész lett volna tűzbe-vízbe menni Szofja Leonyidovnáért, éppen ő volt az, aki annak idején kiszöktette azt az öt tisztet, akit megmentettek, de a természete szakasztott olyan volt, mint Szofja Leonyídovnáé, és ő sem tartotta a bögyében, amit a főnökeiről gondolt.
- Schnickwald, ha német is, egy szent, soha senkibe bele nem köt, hanem ez, ez egy cerberus. Cerberus volt, az is maradt. Ha akarod, meg is mondhatod neki...
- Minek mondanám meg? - vont vállat Mása.
- Nekem ugyan mindegy - felelte Pasa néni. - Na, mi lesz, nekilátunk?
Kiléptek az ügyeletes szobából, és bementek a folyosóról nyíló első kórterembe. Nagy terem volt, benne tizenkét ágy, mind foglalt. Az első pillanatban, ahogy Mása megállt az ajtóban, fel se fogta, hogy ebben a kórteremben, ahová belépett, németek fekszenek. A minden kórházban egyforma ágyakon, amelyek fejénél fehér éjjeliszekrények álltak, a minden kórházban egyforma takarók alatt nem oroszok, nem németek feküdtek, hanem egyszerűen betegek. Az egyik aludt, a másik olvasott, a harmadik a párnájára dőlve, kórházi unalommal tekintetében a mennyezetet bámulta. De Mása a következő pillanatban meglátta az ágyak fölött a német feliratú beteglapokat, meg az éjjeliszekrényeken heverő könyvek fedelét, fülét megütötte az ajtó mellett fekvő két beteg ismeretlen, idegen beszéde, s ekkor egyszerre egész lényével felfogta, hogy ezek nem egyszerűen betegek, hanem németek, német katonák. Ezeknek az ágya alatt fogja mosni a padlót, nekik fogja fölrázni a párnát, cserélni az ágyneműt, hozni az ételt, ezektől viszi a vizelettel teli kacsát, és ezek alá teszi az ágytálat.
- Ennek itt, ni, tele a kacsája - biccentett Pasa néni a legközelebbi ágy felé. - Vidd már ki, öntsd ki, és mosd el. Tudod, hová kell? Az ügyeletes szobánál a sarkon túl az első ajtó.
Mása odament az ágyhoz, lehajolt, és közvetlen közelből megpillantotta a mozdulatlanul oldalán fekvő fiatal német fürkésző szemét. Bensője összerándult, de erőt vett magán, fogta a kacsát, fölegyenesedett, és elindult az ajtó felé. Így kezdődött munkája a német katonai kórházban.
Reggel nyolcra jött, és váltásig, este nyolcig mosta a padlót, az ágyak lábát, az ablakpárkányokat, vitte a kacsát, tette be az ágytálat, forgatta, rázta a párnákat, futott teáért és gargalizáló vízért, hozta és vitte a köpetes edényeket, futott a konyhára és vissza, előbb a reggeliért, aztán az ebédért, aztán a vacsoráért, mindezt az elsőn kívül a három szomszédos kórteremben, s közben mindvégig magán érezte a betegágyakban fekvő idegen férfiak tekintetét, már azokét, akik legalább valamelyest elviselhetően érezték magukat, és képesek voltak felfigyelni jelenlétére. A tizenkét óra alatt egyetlenegyszer se panaszkodott se Pasa néninek, se saját magának, és nem állt meg, de még csak tisztességesen föl sem egyenesedett. Az ügyelet végére olyan fáradtság fogta el, tagjai úgy megmerevedtek, hogy úgy érezte, egyáltalán nem képes kiegyenesíteni a derekát.
Amikor hazaért, amint levetette a kabátját, erőtlenül végigzuhant a tábori ágyon, és nem volt képes se enni, se beszélni, se bármi másra gondolni, mint hogy mindaz ami ma volt, holnap és holnapután megismétlődik, aztán jön egy nap szünet, aztán három ugyanilyen nap, és így tovább, a végtelenségig.
Így kezdődött a szolgálata. Aztán letelt a második nap, de Mása nem volt képes hozzászokni, sőt ha lehet, még jobban kifáradt, mint az első napon. Mikor aztán így hazaért, Szofja Leonyídovna odaült az ágya mellé, megérintette a vállát, és azt mondta: keljen fel, találkozóra kell mennie. Mása egy szót sem értett.
- Miféle találkozóra? - ült fel az ágyon.
- Mindjárt megmagyarázom - felelte Szofja Leonyidovna, és Mása egyszerre kiolvasta a tekintetéből, hogy most veszi kezdetét az ő második, igazi szolgálata, az, amiért ejtőernyővel ide dobták.
A találkozóra, amelyről Szofja Leonyidovna beszélt, egy óra múlva került sor a Posta utca sarkán, nem messze attól a kenyérbolttól, amely mellett Mása az első nap elhaladt. A mozi környékén nagy tömeg tolongott, odabent valami német filmet játszottak. Közvetlenül a sarkon, a kerek hirdetőoszlop mellett, melyen még szovjet plakátok foszlányai látszottak, nagydarab nő állt, szatyorral a kezében, amelyből egy pár foltozott nemezcsizma ágaskodott elő talppal kifelé.
Mása nem látta jól a sötétben a nő arcát, de miután figyelmesen szemügyre vette a szatyorból kilátszó nemezcsizmákat - a megbeszélt jelet -, jó hangosan és vidáman megszólította:
- Szervusz, Tonyecska, hát veled mi történt? Ezer éve nem láttalak - azzal határozottan belekarolt.
- Szervusz, Nyinka - felelte amaz, és erősen magához szorította Mása karját. -Tudod mit, gyere fel hozzám...
- Gyerünk - felelte Mása. Aztán a sötétben óvatosan lépkedve elindult az asszony mellett. Találkozójuk előre megbeszélt része ezzel véget ért.
Tonya Kulkova, akivel Másának találkozója volt a mozi előtt és akinek a lakására aztán fölment, felszolgálóként dolgozott a német tiszti mulatóban. Tonyát még a kezdet kezdetén hagyták hátra Szmolenszkban, azon viszonylag kevesek egyikeként, akiket a mieink visszavonulása előtt időben felkészítettek, és akik vállalták, hogy illegális munkát végeznek a németek hátában. Ahányan voltak, annyi okból és annyiféleképp történt a dolog. Tonyát is eléggé váratlanul érte. Annak alapján, amit azelőtt csinált, eszébe sem jutott, hogy éppen őt hagynák itt ilyen munkára, habár nem is ijedt meg a feladattól, amikor felajánlották neki.
Apja mozdonyvezető volt, de ő maga, a hétosztályos iskola után komszomolista létére az ipar helyett olyan munkát választott, amiről úgy gondolta, tisztább és vidámabb: elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, és beállt büfésnőnek a szmolenszki állomáson. Jószívű, vidám, éles nyelvű teremtés volt. Még a háború előtt férjhez ment, el is vált, mint mondta, nem pászolt össze a természetük, valójában azért, mert a férje, aki másodgépész volt Tonya apjának mozdonyán, s aki fülig szerelmes volt belé, lobbanékony, sőt indulatos természetű ember lévén örökké féltékeny volt rá, fűvel-fával meggyanúsította, olykor nem is egészen alaptalanul, ám többnyire - legalábbis az asszony szerint - minden ok nélkül. Addig-addig, hogy a férj előbb panaszt tett az asszony  apjánál, aztán - nincs kizárva, hogy a lánya
terrnészetét nem nagyon értő öreg tanácsára - megpróbálta házi módszerekkel jobb belátásra bírni az asszonyt. Tonya megsértődött, válaszul maga is lekevert néhány pofont az urának, és ő adta be a válókeresetet. Ezt követően négy kerek esztendőn át egész a háborúig, mint maga mondta, szalma volt. Rossz híre éppen nem ment, de a szomszédasszonyok azt rebesgették, hogy nem túlságosan keményszívű. Különben ezt csak a háta mögött merték mondani, mert Tonya önálló nő volt, és nem szerette, ha bárki beleüti az orrát a magánéletébe.
Egyszer a Komszomol szervezetben, aminek huszonhét éves fejjel már csak úgy hagyományból a tagja maradt, ki akartak vizsgálni egy ellene érkezett, olvashatatlan aláírású förmedvényt. Tonya nagyon szívére vette a dolgot, és az őszinte felháborodás könnyei között kijelentette, inkább kilép a Komszomolból, semhogy megengedné, hogy itt vénasszonyok módjára a nyelvüket köszörüljék rajta. A pletykát végül nem vizsgálták ki, viszont az elhamarkodott kijelentésért mégiscsak nyakába sóztak egy Komszomol-fegyelmit.
Amikor a háború Szmolenszk közelébe ért, Tonya otthagyta a büféjét, és egyszer csak fogta magát, ahogy volt - nyakába kötött tüllkendőben és pettyes nyári ruhában - megjelent az első vonalban. Hogy hogyan került oda, teljes rejtély maradt az ezredkomisszár számára, aki elé ilyen külsővel odavezették, de Tonyának olyan volt a természete, hogy amit a fejébe vett, abból nem engedett, és nagyon nehéz volt bármit megtagadni tőle. Ő pedig nem akart se többet, se kevesebbet, mint hogy tegyék meg géppuskásnőnek. Az ötlet akkor fészkelte be magát a fejébe, amikor a Csapajev című filmben látta Ankát, a géppuskáslányt, és ezt, amióta kitört a háború, nem tudta elfeledni. Géppuskásnak nem vették fel, viszont ott tartották az ezrednél szanitécnek, és nem is bánták meg: mindjárt az első harcban, azon felül, hogy kimenekített kilenc sebesültet, az egyiküktől elvett puskával leterített egy óvatlanul nekirontó németet. Tonya helybeli volt, és az esetről valami módon - alighanem a komisszár jóvoltából - tudomást szereztek a városi Komszomol-bizottságon. Két nappal Szmolenszk eleste előtt behívatták az első vonalból, és közölték vele, hogy a város feladása esetén itt marad illegális munkára. Korábbi szakmáját kihasználva beáll dolgozni a németeknek, aztán várni fogja, hogy fölvegyék vele a kapcsolatot. Tonyának, amilyen vakmerő természete volt, tetszett az ajánlat, sőt egyenest hízelgett a hiúságának, de becsületes ember lévén nem akarta elhallgatni, amit a városi Komszomol-bízottság titkára, aki az illegális munkát felajánlotta, nem tudhatott.
- És a fegyelmi? - kérdezte hát.
- Miféle fegyelmi?
Tonya elmondta. A titkár csak legyintett. Tonya azt az utasítást kapta, hogy menjen vissza az ezredhez, adja le az egyenruháját, öltözzön vissza abba, amiben megjelent az első vonalban, térjen haza, és híresztelje el, hogy Szmolenszkban marad, akár jönnek a németek, akár nem. Amikor közölte az apjával és a bátyjával, hogy
itt marad, a bátyja csak végigmérte súlyos, megsemmisítő pillantásával, de az apja azt mondta:
- Takarodj a szemem elől, te kurva!
Tonya először kis híján elbőgte magát a sérelemtől, aztán megdühödött, és elhatározta, ha belehal is, de bebizonyítja az apjának meg a bátyjának, hogy miféle ő valójában. Három napig a barátnőjénél éjszakázott, és csak akkor tért haza, amikor Szmolenszkba csakugyan bevonultak a németek. Üres, félig kifosztott házba tért vissza, nem volt ott se az apja, se a bátyja. Mindketten mozdonyvezetők voltak, és az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk Szmolenszkból, ők vezették az evakuálandó felszereléseket szállító utolsó vonatok egyikét. Mint Tonya a szomszédoktól megtudta, mindketten szokás szerint egyetlen kis kofferral indultak el hazulról, hogy aztán egyetlen nap alatt kiknek sikerült széthordani a fele háztartást, az végül is nem derült ki. Tonya elmondta mindennek ezeket a szégyentelen és lelketlen tolvajokat, hogy zengett belé az udvar, aztán visszaköltözött az apai házba, és hamarosan beállt dolgozni, előbb a büfébe, aztán amikor a front továbbhúzódott, az újonnan megnyílt nlémet tiszti mulatóba. Annak az ügynek a szempontjából, amiért itt maradt, a lehető legjobban jött minden: az is, hogy összeveszett az apjával meg a bátyjával, az is, hogy visszatért, az is, hogy botrányt csapott az eltűnt holmik miatt - minderről tudott az összes szomszéd, és ez mentesítette Tonyát minden gyanú alól.
Egy idő után felvették vele a kapcsolatot, és attól fogva rendszeresen jelentette mindazt, amit sikerült megtudnia a németekről és a németektől. A hírek egyébként, amiket továbbított, többnyire nem voltak különösebben értékesek, és ezt ő maga is szomorúan be kellett hogy lássa. Bármilyen talpraesett volt is, a nyelvvel nehezen boldogult, a németek viszont egymás között kizárólag németül beszéltek, méghozzá olyan sebességgel, mintha üldöznék őket. Igaz, a legutóbbi időkben udvarolni kezdett neki egy német katonaorvos, aki valamelyest törte az oroszt, és egy-egy őszinte pillanatában sokat panaszkodott neki a háborús viszonyokra, a kutya nehéz munkára és egyáltalán, az égvilágon mindenre - azóta Tonyának sikerült néhányszor olyan értesüléseket továbbítania, amik-abból ítélve, ahogy most meghallgatták, sőt töviről hegyire kikérdezték - nyilvánvalóan igazán figyelemreméltók voltak.
Ennek ellenére úgy érezte, hogy még mindig nem látott hozzá az igazi munkához, ahhoz, amiért itt maradt, és ez nyomasztotta. Amikor aztán mára valami Nyina nevű lánnyal találkozóra rendelték, azzal, hogy vigye a lakására, és kössön vele látványosan barátságot, bár a célt nem közölték vele, csak azt, hogy az illető a mi emberünk, Tonya megörült. Úgy látszik, megtalálták számára a várva várt igazi feladatot.
Tonya Kulkova lakása, ahová Mását elvezette, két szobából állt: az elsőből lehetett bejutni a másodikba, amelyiknek nem volt más bejárata. A lakás nem volt messze az állomástól, egy vastag falú, apró ablakú, régi építésű téglaház első emeletén. A lakás, ha nem is volt egészen önálló, de nem is számított társbérletnek: négy hasonló lakásnak volt egy közös előszobája és egy nagy közös konyhája.
Amint Mása belépett Tonya otthonába, s várta, amíg amaz behúzza a függönyöket és meggyújtja a lámpát - ebben a házban égett a villany, ami Szmolenszkban ritkaságnak számított -, ő kritikus szemmel végignézte a két szobát. Már sejtette - amit a lakás gazdája maga még nem -, hogy valószínűleg ide kell áthoznia az adóját, és innen fog kapcsolatot teremteni Moszkvával. Parancsnokai bizonyára úgy számoltak, hogy jobb, ha máshol lakik, és máshol működteti a készüléket, mert ha az adót esetleg bemérik, a lakás tulajdonosa majd mindent magára vállal, és nem következik be a kettős lebukás, így ha maga Mása nem is, legalább az öregasszony kimászhat a csávából.
De Mása egyelőre hallgatott: először is - bár nem valószínű - előfordulhat, hogy sejtése nem igazolódik, másodszor, semmi szükség, hogy idő előtt kifecsegjen akár egyetlen szót is, még ha a „mi emberünkkel" van is dolga, amint Szofja Leonyidovna - ismeretlenül - ezt a nőt nevezte, aki szatyrában egy pár foltozott nemezcsizmával várta őt a mozinál.
Miután Mása körülnézett a szobákban, és meggyőződött róla, hogy a falak itt vastagok, és mindkét ajtó - a második szobából az elsőbe, meg az elsőből a folyosóra nyíló is - jó gazdára vallóan szorosan zárul, és azokon át, legalábbis a belső szobából, még egy hangos kiáltás se hallatszana ki, nemhogy a morze halk ciripelése, szemügyre vette a háziasszonyt, aki eközben meggyújtotta a petróleumfőzőt, és most éppen teát tett föl.
Harminc körüli, termetes, nagydarab, izmos, széles vállú, széles csípejű, nagy, erős mellű asszony volt, fekete szemöldökű, bogárszemű, akinek barna arcán egyetlen ránc sem látszott: az a fajta orosz szépség, akin - hirtelenjében nem is tudni, miért - nyomban megakad a tekintet, s akinek mágnesként vonzó nőies alakjáról, szabálytalan, erős járomcsontú, voltaképp nem is szép arcáról, amely azonban valami ellenállhatatlan ördögi bájt sugárzott, a férfiak, bárhogy akarják is, képtelenek levenni tekintetüket. Semmi oka nem volt rá, hogy mutogassa magát Másának, mégis mutogatta, csak úgy, megszokásból: ott állt a petróleumfőző mellett, kezét hetykén csípőre téve, fejét félrebiccentve, és pajkos képpel mély hangon azt dudorászta: „Ej, haj, teát ittam, rotyogott a szamovár, csészét, tányért törtem-zúztam, lett is jókora kár..."
- De szép vagy, Tonya! - szólalt meg Mása. - Biztos nem lehet könnyű dolgod a németekkel.
Tonya már útközben elmondta, hol dolgozik.
- Én megvagyok velük, nekik nehéz énvelem - felelte az éneket félbehagyva Tonya, és hamiskásan Mására sandított. - Meglásd, még a végén összeverekednek miattam. Nagyon nehéz, Nyinocska, nagyon nehéz, madárkám - mondta, aztán odatelepedett Mása mellé a keskeny heverőre, és mint a fonóban, forró karjával átölelte a vállát, és magához vonta. - Agyon kéne lőnöm mind, nem etetni! Vagy legalább beleszórni valami port a poharaikba, körbevinni a tálcán, aztán aki életben marad, akár fel is akaszthat. így kéne, hetet egy csapásra. Felajánlottam, hogy megcsinálom, de azt mondták, nem ez a parancs - sóhajtotta.
- Tényleg felajánlottad? - kérdezte Mása, elbámulva Tonya őszinte rettenthetetlenségén.
- Minek hazudnék neked? Mienk vagy, nem idegen! Hazudok én amúgy is, amíg dolgozom, annyit, hogy még, utána aztán csak a színtiszta igazságot szeretném mondani. De hát kinek mondhatom? Legfeljebb ennek a párnának, ni — döfött öklével dühösen a heverőre vetett, keresztszemes hímzésű párnába. - Voltak barátnőim, voltak jóbarátaim, most meg nincs más, csak a „sehr gut", meg a „danke schön". Utálom! Mondd csak, nem költöznél át ide hozzám?
- Nem ez a parancs - ismételte Mása Tonya iménti szavait, és elmosolyodott.
- És mi a parancs?
- Egyelőre az a parancs, hogy járjak ide vendégségbe - felelte Mása.
- És legyünk együtt sülve-főve - tette hozzá Tonya -, amíg a szomszédok hozzá nem szoknak. Ez világos. És azután?
- Azután? Nem tudom - mondta Mása.
Bár teljes bizalmat érzett Tonya iránt, mégis szilárdan elhatározta, hogy nem fog beszélni, csak ha majd itt az ideje.
- Nekem nincsenek titkaim, keresztül láthatsz rajtam - mondta Tonya. - Itt vagyok ni - azzal kéjesen kihúzta erős testét. - Szóval kettőnk közül te vagy a titkolódzóbb. Sebaj, várj csak a titkaiddal, majd legközelebb, egyelőre igyuk meg a teánkat.
Felugrott, lekapta a teáskannát a petróleumfőzőről, gyorsan kitöltötte a csészékbe a teát, elővett a tálalóból egy csomag vékony német kockacukrot.
- Vegyél csak bátran - biztatta vendégét, látva, hogy Mása, aki Szofja Leonyidovnánál elszokott az efféle fényűzéstől, mindössze egyetlen kockát tesz a teájába, azzal kimarkolt a csomagból egyszerre ötöt-hatot, és belezúdította Mása csészéjébe. - Német cukor, nem is igazi, nem édes.
Mása élvezettel itta a teát, amelyet a nem édes német cukor ellenére mégiscsak nagyon édesnek érzett, és hallgatta Tonya történeteit Szmolenszk életéről meg arról a német mulatóról, ahol dolgozik.
- Persze, nem hagynak békét az embernek - mesélte Tonya -, politikusan kell bánni velük: egyet kiválaszt az ember, és úgy vezeti az orránál fogva, hogy mellette védve legyen a többitől! De ügyesen kell ám választani, olyat, hogy a többiekre féltékeny legyen, veled meg szelíd.
- És te találtál ilyet? - kérdezte Mása félig kíváncsian, félig rémülten, mert elképzelte, mit is tenne, ha ő kerülne hasonló helyzetbe. El sem tudta képzelni azt a politikát, amiről Tonya beszélt, nem tudta elképzelni, hogyan lehet orránál fogva vezetni egy németet úgy, hogy ő védjen meg a többitől. Egyáltalán, úgy érezte, meghalna az iszonyattól és undortól, ha ezek közül a németek közül,  akikről Tonya beszél, valamelyik karon fogná.
- Találtam hát! Kifogtam egy katonaorvost - magyarázta Tonya. - Csokoládét hordoz nekem, azt énekli: „Meine liebe Frau", de ha itt ülök ezen a heverőn, annál közelebb, ni, nem ül - mutatott az ajtó mellett álló székre.
- Miért, itt is szokott járni?- kérdezte csodálkozva és csaknem elszörnyedve Mása.
- Miért ne? Nem félek én tőle. Eljön néha — felelte egyszerűen Tonya, mintha magától értetődő dologról beszélne. - Egyszer elmegyünk hárman moziba, majd bemutatom neked. Csendes ember, oroszul is gagyog egy kicsit.
Mása megütközött a gondolattól, hogy hármasban moziba menjenek Tonyával meg ezzel a katonaorvossal, de aztán arra gondolt: nyilván éppen azért hozták össze jó előre Tonyával, hogy aztán senkinek ne legyen gyanús, ha eljár hozzá, így nemcsak helyes, hanem szükséges is, hogy  ismeretségük köztudott legyen, ebből a szempontból pedig nemcsak, hogy nem lesz rossz, hanem egyenest üdvös lesz, ha egyszer elmennek hármasban azzal a némettel moziba.
- Tulajdonképpen nincs kizárva - mondta bizonytalanul Mása; bár eszével felfogta, hogy ez csakugyan nincs kizárva, sőt talán hasznos is, de szíve mélyén még mindig nem tudta elképzelni, hogy megtörténhet.
Beszélgettek még vagy negyed órát, Mása megivott még egy csésze teát, amibe Tonya megint beleszórt egy marék cukrot, amikor aztán végre felállt, érezte, hogy támolyog a fáradtságtól, és csaknem rémülettel gondolt arra, hogy másnap reggel hétkor föl kell kelnie, és nyolckor már a padlót fogja mosni, és a németek ágya alatt csúszkál.
- Várj, elkísérlek - mondta Tonya.
- És hogy jössz vissza egyedül?
- Ugyan, én nem félek - jelentette ki határozottan Tonya, és hozzátette, hogy másnap esti műszakba megy a mulatóba, addig pedig tízszer is kialussza magát.
Elkísérte Mását az út kétharmadáig, addig a sarokig, ahonnét Másának már csak néhány háztömböt kellett mennie egyenesen, ott cuppanós csókot nyomott mindkét orcájára, még egyszer jó hangosan elmondta, mennyire sajnálja, hogy Mása nem költözhet át hozzá - akkor pedig kibeszélgethetnénk magunkat kedvünkre! -, még egyszer visszafordult, búcsút intett a sötétben, aztán magas sarkú cipőjében hangosan kopogva elsietett.
Mása pedig összegörnyedt hideg kabátkájában, amit átjárt a szél, és elindult ellenkező irányban Szofja Leonyidovna háza felé. Most egészen kicsinek és gyengének érezte magát Tonyához képest, ahogy bátor emberekkel is gyakran előfordul, ha olyasmibe fognak, amihez más, voltaképp semmivel se különb ember már rég hozzászokott.
Két nap múlva, amikor Másának kimenője volt, reggel beállított Tonyához, kezében a kannájával. A kannában most víz volt, amit egy kicsit megfehérített pár csepp külön e célból vásárolt és meglehetős szívfájdalommal erre pazarolt tejjel.
- Csak nem tejet árulsz? - kérdezte Tonya szomszédnője, egy mozdonyvezető özvegye, aki épp akkor lépett ki Tonya lakásának ajtaján.
- Nem - felelte Mása -, a barátnőmet akarom megkínálni.
- Na hiszen... - legyintett ellenszenvvel a szomszédasszony -, vannak, akik kínálgassák, nélküled is... - aztán félig dühös, félig szánakozó pillantást vetett Mására, és ment útjára.
Mása két óra múlva lépett ki a lakásból, kezében a már üres s így szükségtelenné vált kannával. A rádiót, amit kivett belőle, gondosan elrejtette a kétszemélyes hatalmas szülői ágy rugós betétében, a belső szobában. A rejtjelkulcsnak, amely két meghatározott módon összeillesztendő, számokkal teleírt kockás papírlapból állt, az egyik felét szintén otthagyta a lakásban, és bedugta a Tonya apjának íróasztalfiókjában emlékül gyűjtött régi iskolás füzetek egyikébe. A lap másik felét Szofja Leonyidovnánál hagyta, ezt minden alkalommal magával kell hoznia, ha leadni megy. A két lap külön-külön nem ér semmit, a kettő együtt a rejtjelkulcs.
Az első és a következő adások időpontját - módosításig - még Moszkvában megszabták neki: jelentkezhet csütörtökön délután kettőtől háromig, vagy ha ez nem felel meg, és csak éjszaka van alkalma, akkor vasárnap éjjel kettőtől háromig. A következő csütörtök éppen kimenőnapra esett. Szofja Leonyidovna közölte Másával, hogy az utasítás szerint most csütörtökön kell kezdenie, és az anyagot ugyanott kapja meg, ahol dolgozni fog. E szavakból Mása végül is nem tudta kihámozni, tudja-e Szofja Leonyidovna, kinek a lakására jár ő, és egyáltalán, ismeri-e Tonyát. Könnyen lehet, hogy az öregasszony semmit se tud, mindenesetre, amikor átadta az üzenetet, szokása szerint egyetlen szó megjegyzést se fűzött hozzá.
Tonya egy kissé elcsodálkozott, amikor Mása beállított a tejeskannával, de amikor levetkőzvén, újra fogta a kannát, és közölte, hogy neki át kell mennie dolgozni a másik szobába, mégpedig úgy, hogy eközben senki ne lépjen be, de még a lakásba se, senki ne zavarja, akkor Tonya alighanem egyszerre mindent megértett. Nem kérdezett egy szót sem, csak annyit mondott, hogy Mása nyugodt lehet. Elhúzta a faltól a nagy, állványos varrógépet, leült mellé, és mialatt Mása a másik szobában szétszedte, összerakta és ellenőrizte a hordozható készüléket, egész idő alatt átszűrődött az ajtón, ahogy Tonya a másik szobában egyik dalról a másikra gyújtva zakatol a varrógépen.
Mása nagyon szerette volna elcsípni valamelyik adónkat, de az ultrarövid sávon nem hallatszott más, csak egy nagyon közeli német állomás, valószínűleg Minszk, meg valamilyen rejtjelezett rádiógram rövid és hosszú jelzései. Elüldögélt volna akármeddig, hátha sikerül elcsípnie Moszkvát, de megálljt parancsolt magának. Akárhogy is, minden óra, amit a kibontott, asztalra tett berendezés mellett tölt, felesleges kockázatot jelent.
Sajnálkozva levette a fülhallgatót, behívta Tonyát, és kettesben sorra vették, hová lehetne elrejteni a berendezést. Végül a matracban állapodtak meg.
- Ott lesz a legjobb, hacsak a poloskák agyon nem csípik - mondta Tonya, akinek még most is volt kedve tréfálkozni.
Csütörtökön Mása jóval az adás kezdetének megszabott időpontja előtt, már tizenkettőkor beállított Tonyához. Hogy izgult, hogy nagyon várta ezt a napot, hogy készült rá - ezek a szavak egyszerűen nem mondanak semmit! Amit érzett, ezerszer erősebb volt az elsőnél is, a másodiknál is, a harmadiknál is. Az utóbbi három napban az a közelgő óra töltötte ki minden gondolatát, csak ez éltette, semmi más, úgy várt, mint a sok évre börtönbe zárt rab percekkel a szabadulás előtt. Úgy várt, mint az elsüllyedt tengeralattjáró matrózai, amikor meghallják fejük fölött a mentő munkálatok zaját. Úgy várt, mint az asszonyok a pályaudvar peronján, amikor begördül a háborúból hazatérőket hozó szerelvény.
Hasztalan volt kimerült a munkától, hasztalan volt fiatal és egészséges, az utolsó három napon odáig jutott, hogy rosszul aludt, félt elaludni, mintha az álom áthatolhatatlan fallal választaná el őt a másnaptól, és korábban ébredt a kelleténél, mert a korai ébredés jóvoltából a mából hamarabb lett holnap.
- Vedd be ezt a brómot - szólt rá harmadik este szigorúan Szofja Leonyidovna, és odaadott neki egy evőkanál kesernyés, sós löttyöt, amilyet soha életében nem kóstolt.
- Minek - kérdezte Mása, miután már lenyelte -, nem vagyok ideges.
- Lehet, hogy nem vagy ideges, de összevissza motyogsz álmodban — felelte Szofja Leonyidovna a legcsekélyebb együttérzés nélkül, viszont olyan elítélően, mintha Másának még itt, még álmában is fegyelmeznie kéne magát.
Végre eljött a nagy nap; Tonya már az előszobában várt rá. Úgy látszik, éppen padlót mosni támadt kedve, ott állt mezítláb, ócska fejkendőben, és hangos rongycsapkodással terelgette a piszkos vizet a padlón.
- Hát ebbe minek keveredtél bele? - kérdezte Mása.
- Csak úgy. Gyere be...
Tonya zajosan odacsapta a rongyot, megtörölte piszkos kezét a kötényébe, bement Mása után a szobába, becsukta maga után az ajtót, aztán elővett a tálalóból egy nagy üveget, amelyre körös-körül széles, német feliratos, fekete címke volt ragasztva. Az üvegben valami áttetsző, sűrű sárga folyadék lötyögött, olyan, mint a cukorral kikevert tojássárgája.
- Tojáslikőr - mondta Tonya, azzal kivett a hajából egy hajtűt, és gondosan, előbb az egyik oldalon, aztán a másikon, kezdte lepiszkálni az üvegről a címkét. Kiderült, hogy csak a legszéle van odaragasztva. Tonya leválasztotta a címkét, megfordította, és odanyújtotta Másának. A címke hátoldala sűrűn tele volt róva egyenletes, mákszemnyi betűkkel.
- Ez a tiéd - mondta Tonya. Aztán elégedett képpel rákacsintott - Ehhez mit szólsz! - visszatette az üveget a szekrénybe, a hajtűt a hajába tűzte, és kiment a folyosóra folytatni a padlómosást.
Mása átment a belső szobába, bezárta az ajtót, elővette Tonya irkájából a rejtjelkulcs odadugott felét, a másikat gondosan csőbe tekerve most hozta magával. Kitette a kulcsot egy nyitott kockás füzet egyik oldalára, a másikon pedig nekiállt, hogy számjelekbe tegye át mindazt, ami a címke hátoldalára volt írva.
Bár a szavak fele rövidítve volt, Mása így is elcsodálkozott, mennyi mindent tudott odazsúfolni ez a hihetetlenül apró, mégis olvasható betűkkel író ismeretlen.
A legkülönbözőbb értesülések voltak itt, amik nyilván nem egy nap alatt gyűltek össze: adatok hadiszerelvények áthaladásáról, értesülés arról, hogy Szmolenszkba érkezett egy bizonyos Halder vezérezredes, adatok repülőgép üzemanyagraktárak telepítéséről, jelentés arról, hogy egy bizonyos „K" betűvel jelzett személy felkészült a „T" betűvel rejtjelezett akció végrehajtására; figyelmeztetés, hogy a tizenhatossal ideiglenesen, a helyzet tisztázásáig szakítsák meg a kapcsolatot, végül információ arról, hogy nagy német sebesültszállítmányok érkeztek, és hogy Szmolenszkban négy iskolát is katonai kórházzá alakítottak. Ez utóbbit Mása maga is hallotta tegnapelőtt Szofja Leonyidovnától, és most arra gondolt, hátha éppen tőle került az összefoglaló jelentésbe ez az értesülés.
Amíg mindezt sikerült rejtjeleznie, sokkal több időt vett igénybe, mint számította. Már kezdett izgulni, hogy mindössze tíz perce maradt az adás kezdetéig, és épp az utolsó számoszlopot fejezte be, amikor hirtelen meghallotta az ajtón át, hogy Tonya beszél valakihez, szándékosan hangosan, aztán egy férfi szólalt meg, méghozzá, úgy rémlett, németül. Mása a rémülettől magán kívül becsapta a füzetet a rejtjelezett rádiógrammal meg a rejtjelkulcs egyik felével, behajította a fiókba és gyorsan, nesztelenül betolta; a kulcs másik felét négyrét hajtotta, és bedugta az erőlködve fölemelt, nehéz asztal lába alá, az üvegcímkét pedig gombócba gyúrta, és a markába szorította, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lenyelje.
Odakint folytatódott a beszélgetés, de a szobába nem jött be senki.
Mása lábujjhegyen odament az ajtóhoz, lehajolt, és kilesett a rézcímeres, tág kulcslyukon. A másik szoba padlója el volt árasztva vízzel, a szoba közepén látszott a vödör, Tonya pedig, egyik kezében a vizes ruhával, ott állt, még ebben a maskarában is fesztelenül és elegánsan, az ajtófélfának könyökölve, és nevetve beszélgetett egy köpenyes, tányérsapkás némettel, aki a küszöb előtt toporgott, de nem lépett be a szobába. A szobában világos volt, és ahogy Mása jobban szemügyre vette a németet, felismerte benne Schnickwald doktort.
- Hogy tehet ilyet, Teodor Karlics - csipkelődött nevetve Tonya -, csak így rátörni egy hölgyre. Még a végén kiábrándul belőlem, ha ilyen állapotban lát...
- Maga egyszer megtetszett nekem, akkor többet nem fog nem megtetszeni - felelte zavartan mosolyogva Schnickwald, és Mása rájött, hogy Schnickwald lehet az a bizonyos katonaorvos, aki Tonyának udvarol.
- Azért ez mégse szép - felelte Tonya erőltetetten hangosan, nyilván, hogy felhívja Mása figyelmét. - Mosom a padlót, látja, hogy nézek ki.
- Maga mindig egyforma, szép... - bókolt Schnickwald.
- Ugyan már, még hogy szép! - Tonya fölnevetett, odacsapta a rongyot a nedves padlóra, hogy a víz ráfröcsögött Schnickwald csizmájára. - Még kezet se tudok nyújtani... De nemsoká befejezem a padlómosást, jöjjön csak el öt óra tájt, és kísérjen be a mulatóba...
- Nem tudom, ma este ügyeletes vagyok kórházban... - felelte bánatosan Schnickwald.
- Hát akkor a holnapi viszontlátásra - mondta Tonya, és határozott mozdulattal a rongy után nyúlt. - Bocsásson meg, hogy összefröcsköltem a csizmáját.
Schnickwald pár pillanatig habozott, aztán elővarázsolt a hóna alól egy bonbonos dobozt, és odanyújtotta Tonyának.
- Tessék, ez magáé.
- Köszönöm! - mondta Tonya. - Tegye csak oda a tálalóra, nekem piszkos a kezem.
Schnickwald átlépett a küszöbön, letette a bonbonos dobozt a tálalóra, aztán olyasféle mozdulatot tett, mintha le akarna hajolni Tonya nedves, piszkos kezéhez, hogy megcsókolja, de az utolsó pillanatban meggondolta, vagy nem merte rászánni nagát, csak zavart madármozdulattal biccentett és kiment. Tonya ronggyal a kezében átlépett a küszöbön, kiment az előszobába, és még mondott valamit Schnickwaldnak, amit Mása már nem hallott.
Visszatért Tonya, ezúttal bezárta maga után a külső ajtót, aztán vállal belőkte a másik ajtót, és még mindig a rongyot szorongatva belépett a másik szobába. Mása ott állt a falnak dőlve, még mindig kis öklében szorongatta a papírgalacsint, és kapkodva szedte a levegőt. Még mindig nem tudott magához térni az imént átélt izgalomtól.
- Megijedtél? - kérdezte Tonya.
- Meg... - felelte vagy inkább sóhajtotta Mása.
- Én magam is megijedtem - ismerte be Tonya - Még szerencse, hogy volt  bennem annyi fifika, hogy kitaláltam ezt a padlómosást, nehogy bárki bejöhessen. Különben itt ücsörgött volna egész az ügyeletig. Hallottad, mit beszéltünk?
- Sőt láttam is - felelte Mása - A kulcslyukon át.
- Egész csendes, kulturált fasiszta - állapította meg elismerően Tonya. - Egyszer még Hitlert is kezdte szidni nekem, de én csak annyit mondtam: „Hitler gut", erre aztán abba is hagyta.
- Ez Schnickwald - mondta Mása. - Ismerem őt. Osztályos orvos nálunk a kórházban.                                                           - Egész csendes - ismételte Tonya. - Amíg föl nem dühödik, nem kell félni tőle. Persze, ha földühödik, nem tudom, milyen lesz. Az isten se ismeri.
Mása befejezte a kódolást, és egy gyertya lángján elégette a már szükségtelenné vált címkét. Ketten megfordították az ágyon a nehéz matracot, feltépték a rugókat alul borító zsákvászon szélét, és Mása előhalászta a rádiót.
- Mennyi az idő? - kérdezte, és az asztali órára pillantott. - Jól jár?
- Jól - bólintott Tonya a karórájára nézve.
Már öt perccel elmúlt a kijelölt időpont. Mása gyorsan közelebb húzta a széket az asztalhoz, és odaült a készülékhez, úgy, ahogy tanították: a könyöke szabadon feküdt, hogy a billentyű ütései pontosak és könnyűek legyenek.
Tonya átment a másik szobába, becsukta az ajtót, és nekilátott, hogy befejezze a padlómosást.
- Itt hét per három - kopogta Mása, miután beállította a készüléket a kijelölt hullámhosszra. - Itt hét per három, itt hét per három, várom a választ, vétel...
A fülhallgató néma maradt. Mása még egyszer ellenőrizte az adó hangolását. Minden rendben volt. Újra leadta a hívójelét, megint vételre állt, aztán újra és újra, jó félóra hosszat, de mindhiába. A napok óta várva várt perc ünnepélyessége szertefoszlott, helyét aggodalom és bűntudat foglalta el, amiért a megbeszélt időpontnál öt perccel később kezdte az adást. Pontosan tudta, hogy ha az adást meghatározott időre beszélik meg, akkor a címzett egész idő alatt, az első perctől az utolsóig vételen kell hogy álljon, és figyelnie kell, még ha az adó a kijelölt időszak utolsó percében jelentkezik is. Tudta, hogy ez így van, mégis vétkesnek érezte magát, mert a hívójelre senki nem válaszolt. Minden idegszálával fülelt, és az első félóra végére az elképzelhetetlen feszültségtől és a vágytól, hogy végre meghallja a másik állomás rövid és hosszú jeleit, néhányszor már-már úgy rémlett, hall is valamit, csak nem tudja pontosan kivenni, holott nagyon is jól tudta, hogy nem hall semmit.
De hirtelen, amikor már negyvenedszer vagy ötvenedszer ismételte a hívójelet: „Itt hét per három, itt hét per három, várom a választ, vétel" - a fülhallgatóban tökéletesen tisztán, olyan tisztán, mintha egész közelről jönne, kopogni kezdett a válasz.
Mása gyorsan felírta a rövid számoszlopot, és megfejtette.
„Itt tizennégy-a, vétel, itt tizennégy-a, vétel"...
Ennyi volt az egész, amit az a távíró billentyű Moszkvából vagy valahonnét Moszkva környékéről lekopogott neki. De Mása még soha az életben senkinek és semminek nem örült úgy, mint ennek a kétszer megismételt, szükségszerűen rövid, előírásszerű mondatnak: „Itt tizennégy-a, vétel..."
Moszkva szólt, sőt több, mint Moszkva: Oroszország, a Szovjetunió, a Haza! Ő maga, Mása szólt, ő maga beszélt önmagához odaátról; ő volt az, az ő élete, gyermekkora, ifjúsága, a rokonai, barátai és elvtársai, az ő hite, az ő igazsága, az ő boldogsága és boldogtalansága, az élete, amelytől eltávolodott, és amellyel most újra egyesült Oroszország véráztatta, hóval befújt, fekete-fehér, határtalan térségein át, amelyeket most csaknem Moszkváig elfoglaltak a németek.
Mása egy pillanatig se vesztegette az időt, hanem nekifogott, hogy oszlopról oszlopra lekopogja első rejtjeles táviratát, közben olykor-olykor az órájára pillantott, mert attól félt, kifut az időből. Úgy érezte, nemcsak tudását, hanem érzései és gondolatai minden erejét latba veti, amíg a billentyűt nyomkodó jobb keze a rövid és hosszú jelzések segítségével Oroszországgal beszélget!
Miután lekopogta az utolsó számot, a fejből tudott jellel hozzátette: „Végeztem, vétel" - és jegyezni kezdte a fülhallgatóban nyomban felkattogó választ. A számoszlop egészen rövid volt, az utolsó számok jelentését rejtjelkulcs nélkül is értette: ,,Végeztem."
Amint ezt meghallotta, kikapcsolta a tápfeszültséget, és fején tartva a fülhallgatót, nekiállt, hogy megfejtse a számoszlopokat. „Adásidő változatlan - ültette át egymás után a rádiógram számait a betűk nyelvére. - Köszönöm. Remek! Vége."
Ki lehetett az, aki Moszkvában vagy valahol Moszkva közelében lekopogta neki azt a két szót: „köszönöm" és „remek"? Ki lehetett az, ki ült ott a távíróbillentyű nellett, ki beszélt vele? Mása nem tudta, és nem is tudhatta meg soha, meg aztán nem is volt fontos számára. A billentyű kopogása mögött Moszkva volt ott, és megígérte, hogy egy hét múlva, a jövő csütörtökön ugyanebben az időben újra beszél vele, és nincs a világon találkozó, mely Mását boldogabbá tehette volna, mint ez, amire a kockás irkalapra rótt számoszlopok hívták.
- Én vagyok az, egyedül, bemehetek?- szólította meg az ajtón keresztül hangosan Tonya. Aztán hogy válasz nem jött, kissé kinyitotta az ajtót, és besurrant.
Mása ott ült mozdulatlanul, mellével az asztalra dőlve, fülhallgatóval pántolt fejét karjára hajtva.
- Mi van veled? - kérdezte ijedten Tonya, és megérintette a vállát.
- Semmi - felelte Mása, és leemelte kezét könnyáztatta, boldog arcáról. - Moszkvával beszéltem...

4

December tizennegyedikén délután Mása ismét beállított Tonya Kulkovához a következő adás miatt.
- Jaj, Nyinka, Nyinka, micsoda újságok vannak! - csapta össze boldogan a kezét Tonya Kulkova, amint Mása belépett.
- Milyenek?
- Olyan jók, hogy egyszerűen el se merem hinni! De várj, majd ha végeztél az adással, akkor mondom el, különben örömödben eltéveszted a rejtjelet, attól félek, és összezavarsz mindent.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)



És Mása akárhogy kérte, hogy mégiscsak mondja el, most mindjárt, milyen hírei vannak, Tonya csak a fejét rázta: „Nem, nem, majd azután." Mikor aztán Mása végzett a rejtjelezéssel, és leadta a Tonyától átvett összefoglalót, amit szokás szerint gyertyalángon el is égetett, Tonya végre leült vele szemben, és kezdte mesélni, amit ő maga Schnickwald doktortól hallott, aki este járt nála. Kiderült, hogy Schnickwald előző éjszaka odahaza meghallgatta a szovjet rádiót, amely Az utolsó órában címmel hírt adott arról, hogy a németek Moszkva bevételére irányuló terve meghiúsult. Schnickwald azt is elmondta, hogy a szovjet közlemény alapjában valószínűleg megfelel a valóságnak, mivel az utóbbi napokban a kórházban több sebesült és fagysérült tiszt került a keze alá, különböző hadosztályokból, akik elmondták, hogy Moszkva környékén súlyos harcok folytak, és ők kénytelenek voltak visszavonulni.
- Magam is hallottam három napja nálunk a mulatóban egy beszélgetést, szerintem ugyanerről, csak nem értettem meg mindent, meg aztán egyszerűen féltem elhinni, hogy igaz.
- És mondd csak, részleteket is mondott Schnickwald? - kérdezte mohón Mása.
- Mondott. Többször is elmondattam vele, hogy jobban megjegyezzem. Annyiszor kérdeztem, hogy végül egészen dühös lett. Be akarták keríteni Moszkvát, de a mieink támadásba mentek át, megsemmisítettek több mint ezer tankot és megöltek több mint nyolcvanezer németet. Visszafoglalták Isztrát, Klint, meg még egy várost, azt hiszem, Sztalinogorszkot. A németek Tulát, mint kiderült, be se tudták venni, a mieink viszont Tulától nyugatra támadnak. Schnickwald azt mondja, a számokat az oroszok szokás szerint eltúlozták, de Moszkva környékén a helyzet csakugyan komolynak látszik.
- És még mit mondott?
- Mit mondott volna? Hisz német! Sajnálja a katonákat. „Arme Soldaten, arme Soldaten" - azt mondja. Aztán arról beszélt, hogy a fagysérültekre rossz ránézni. Én meg, mint a bolond, egyre a padlót néztem, nehogy észrevegye, mennyire örülök.
- Ez csakugyan igaz? - kiáltott fel Mása. - Istenem, micsoda boldogság! Ide hallgass - kapott észbe hirtelen -, minek mesélte el mindezt neked? Hátha csak provokált, ki akarta ugratni a nyulat a bokorból?
- Nem! — rázta meg a fejét határozottan Tonya. De Mását nem győzte meg.
- Hát akkor miért? - kérdezte újra.
Tonya vállat vont.
- Furcsa egy ember. Azt mondja, azelőtt kommunista volt, most meg kettészakad a szíve: sajnálja az övéit, a Gestapót meg gyűlöli. Ez a háború, azt mondja, „szörnyű és puta". Sehogyse tudja kimondani a bét, hiába tanítom, mindig azt mondja: „puta".
- De mit őszintéskedik ez veled?
- Nem tudom - felelte Tonya. - Talán szeret, és azt akarja, hogy kevésbé haragudjak rá. Ha azt mondom: „menjen el", áll egy kicsit, duzzog, aztán elmegy. Én, azt mondja, „engedelmeskedem, mert szeretem maga".
- Istenem, micsoda boldogság! - sóhajtotta Mása megfeledkezve Schnickwaldról, és a férjére gondolt: vajon hol lehet most? Ha újra kiküldték a frontra, most talán valahol ott harcol, Moszkva környékén. Vajon eszébe jut-e ő?... Ha tudná, hol van a felesége, és mit csinál... Nem tudja, és bizonyára soha nem is fogja megtudni! Ha valamiképpen, akár valaki mással meg lehetne üzenni neki! De nem lehet megüzenni, és nincs is kivel... Itt ül Szmolenszkban, terhesen - most már biztosan tudja! -, és ezt nem üzenheti meg neki, sem azt, hogy szereti, ugyanúgy, mint azelőtt, sőt még annál is jobban!
- Tudod, mit? Igyunk egyet! - ajánlotta Tonya, azzal elővette két pohárka társaságában azt a bizonyos sárga német tojáslikőrt, amelynek címkéjére az első összefoglaló jelentés volt írva, amit hozott.
- Nem kérek - hárította el Mása, attól tartva, hogy hányingere lesz. Amióta megbizonyosodott róla, hogy állapotos, egyre attól félt, hogy megint kezdődik, ami az első terhességekor volt.
- Azt már nem, ma muszáj! - jelentette ki Tonya. - Ma maga az isten is úgy rendelte. Ha ma nem iszunk a mieinkre, még megorrolnak, és megállnak - mondta, s elmosolyodott.
Töltött a pohárkákba a sűrű, sárga folyadékból, felhajtották - Tonya élvezettel, Mása némi aggodalommal, habár a sárga likőr egész kellemesen csípős, egyszersmind édes volt.
- Mondd csak - szólalt meg aztán Mása, félretolva a poharat, hogy Tonya többet ne töltsön neki -, mit gondolsz, mikor érnek ide a mieink? Hamarosan? Jaj, csak minél hamarább jönnének! Tegnap akár egy évet is elücsörögtem volna itt, de ma, most, hogy mindezt megtudtam tőled, egyszerre elvesztettem a türelmemet. Hát sokáig kell még itt várnunk és gyötrődnünk? Mostantól fogva számolom a napokat.
- Ideérnek, ne félj - mondta Tonya. - Ha egyszer nekifogtak, akkor ideérnek... Schnickwald azt mondja, a németeknek a tankjaik is rosszul működnek télen, megfagy bennük a benzin vagy mi, nem is tudom, a repülőik is alig tudnak felszállni a hóvihar miatt. — Ideérnek! — ismételte még egyszer, aztán Mása megrökönyödésére hirtelen kezébe temette arcát, és fejét ingatva keserves zokogásban tört ki.
- Mi van veled? - kérdezte Mása. - Na, mi van veled? - Székestül közelebb húzódott barátnőjéhez, átölelte a vállát, de az a vigasztalástól csak még hevesebben zokogott.
- De hát mi van veled? Mondd már, mi van? - faggatta Mása.
- Jönnek a mieink - szólalt meg könnyek közt Tonya -, én meg a múlt héten lefeküdtem Schnickwalddal.
- Micsoda?! - szörnyedt el Mása, és ösztönösen hátrahúzódott Tonyától.
- Az! - felelte könnyek közt, dühösen Tonya, megérezve ezt az ösztönös mozdulatot. - Az, amit mondtam! Viszonyom van Schnickwalddal!
- Az lehetetlen... - Mása még nem hitte el, habár butaság volt nem elhinni, mert ilyesmit nem vall be az ember, ha nem igaz.
- „Lehetetlen..." - utánozta csúfondárosan, de még mindig zokogva Tonya. - Neked minden lehetetlen... Hát mit képzelsz, örökké így fog sündörögni utánam? Mit gondolsz, mit akart tőlem? Ezt akarta! Gondolod, örökké eltűrte volna, hogy elzavarom?
Tonya Mására szegezte dühös, kisírt szemét. Nem sajnálta, hogy elmondta neki, mi van közte és Schnickwald között. Abban a lelkiállapotban, amiben ma volt, képtelen lett volna el nem mondani, de megrémítette, ahogy Mása fogadta, nem is azért, mert Mása volt az, hanem mert valószínűleg így fogadják majd mind a többiek, akik tudomást szereznek róla, amikor a mieink visszajönnek Szmolenszkba.
Ami önmagát illeti, tudta: az, ami közte és Schnickwald közt történt, vagy legalábbis a lehetősége, legvégső eshetőségként hallgatólagosan bele volt kalkulálva az olyan hírszerzőnek és összekötőnek a munkájába, aki a német tiszti mulatóban dolgozik, de ettől nem lett könnyebb a lelke.
Egész a múlt hétig úgy érezte, hogy ez nem fordulhat elő vele, de a múlt szombaton olyasmi történt, ami után végül is megesett, aminek nem kellett volna. Schnickwald késő este állított be a mulatóba, s amikor Tonya odament az asztalához, azt mondta, haza szeretné kísérni: ezután szokás szerint csöndesen üldögélt, iszogatta a sörét, egészen késő éjszakáig, zárásig. Amikor az utolsó vendégek is kezdtek szedelőzködni, Schnickwald is felállt, fizetett Tonyának, és megmondta neki, hogy várni fogja, ahol szokta, valahányszor éjszaka hazakísérte — egy háznyira a mulatótól, a sarkon túl. Halkan mondta ezt, mint mindig, de Tonyának - mint később felidézte -, mindjárt feltűnt, hogy Reinbach Oberleutnant, az ellátószolgálattól, ez a vörös képű, szőke, sárga bajuszkás nyikhaj, aki mindig sokat ivott, macerálta a lányokat, és kivétel nélkül mindig zárásig ücsörgött a mulatóban, most nyakát nyújtva fülel a suttogásukra. Ez már akkor nem tetszett Tonyának, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Mikor aztán egy negyedóra múlva elszámolt, átöltözött, és sietősen kilépett a mulató ajtaján, a főbejáratnál egyszerre ott termett előtte Reinbach, mintha a földből nőtt volna ki, se szó, se beszéd, durván nekiszorította a falnak, és csókolgatni kezdte. Tonya nem merte megütni, ezért megpróbálta némán kiszakítani magát, de ennek a nyálas képű szőke alaknak, mint kiderült, hosszú és erős karja volt, mint a majomnak. Úgy megmarkolta Tonya csuklóját, hogy azt gondolta: megmarad a nyoma; a férfi pálinkabűzt lehelt az arcába, egyre azon mesterkedett, hogy újra megcsókolja, s miközben Tonya némán forgatta a fejét jobbra-balra, ő rekedten azt zihálta: „Gyere én házamba, ülj én kocsimba, gyere én házamba..."
A kocsi, amit maga vezetett, ott állt, két lépésnyire, a bejárat előtt. Tonya nem felelt, megpróbálta kiszakítani magát, de Reinbach egész testével nekidőlt, fújtatva tovább csavarta a karját, és beszélt, aztán ordított, most már németül, amit Tonya nem értett.
Ebben a percben feltűnt Schnickwald, nyilván messziről hallotta a dulakodás zaját. Gyors léptekkel ott termett, németül ráordított Reinbachra, olyan idegen, éles, vad hangon, amilyet Tonya még soha nem hallott tőle. Reinbach eleresztette Tonya kezét, és Schnickwald felé fordult. „Rohadt gazember, rohadt gazember!" - gondolta vad dühvel Tonya, és jobb kezével dörzsölgetni kezdte bal csuklóját, amit Reinbach különösen keményen megszorongatott.
Amíg így állt, azok ketten dühösen, németül beszéltek egymással. Schnickwald az iménti idegen, éles, vad hangon, Reinbach rekedten zihálva. Schnickwald nem most először szabadította meg Tonyát más német tisztek tolakodásától, s ő nemcsak azért fogadta el udvarlását, mert néha fontos dolgokat tudott meg tőle, hanem azért is, mert az orvos nem tudta elviselni, ha valaki gorombán próbál közeledni hozzá, és mindig igyekezett megelőzni az ilyesmit.
Körös-körül nem volt sehol egy lélek. A két német még mindig ott állt Tonya mellett és veszekedett. Végül Reinbach egy iszonyú ocsmányat káromkodott - Tonya már ismerte a német káromkodásokat, eleget hallhatta a mulatóban -, aztán sarkon fordult, hogy megy, de az utolsó pillanatban megállt, egy lépést tett Tonya felé, váratlanul meglendítette a kezét, és mielőtt Tonya maga elé kaphatta volna a karját, fájdalmasan arcul ütötte, aztán újra sarkon fordult. Schnickwald utána vetette magát, hosszú kezével megragadta a köpenygallérját, maga felé fordította, és ököllel teljes erőből az arcába vágott. Reinbach megtántorodott, hátralépett, hogy el ne essen, és előkapta tokjából a revolverét. Schnickwald rávágott pisztolyt tartó kezére, kiütötte belőle a fegyvert, és még egyszer Reinbach képébe sújtott, úgy, hogy az négykézlábra roskadt.
- Üljön be a kocsijába, és takarodjon, amíg épségben van! - ordította Schnickwald németül. - Ebben a pillanatban, különben lelövöm, mint egy kutyát!
Lábával Reinbach revolverére lépett, jobb kezét saját pisztolytáskájára tette. Reinbach odatámolygott a kocsijához, és kinyitotta az ajtót.
- Takarodjon! - kiáltott rá még egyszer Schnickwald. - A pisztolyát holnap kapja meg, ha majd kialudta magát!
Reinbach beült a kocsiba, kidugta a fejét, káromkodott egyet, becsapta az ajtót, aztán a kocsi csikorgó kerekekkel nekilódult. Schnickwald fölemelte a hóban heverő revolvert, zsebre dugta, aztán belekarolt Tonyába.
-Wollen Sie ein wenig spazieren - kérdezte aztán már megszokott hangján -, vagy menni egyenest maga háza?
- Nem, inkább egyenest haza - felelte Tonya, és önkéntelen mozdulattal hálásan magához szorította Schnickwald karját. Valószínű, ha Schnickwald valami különös jelentőséget tulajdonít a tettének, és ezen az estén másképp viselkedik, mint szokott, ha tolakodni próbál, ha haladéktalan hálabizonyságot követel azért, amit érte tett, ha mindez így történik, akkor valószínűleg nem következett volna be az, ami ezen az éjszakán bekövetkezett. De Schnickwald, úgy látszik, nem tulajdonított semmi különösebb jelentőséget tettének, de még csak beszélni sem akart róla, amikor pedig
maga Tonya próbálta szóba hozni, legyintett, és csak annyit mondott, hogy Reinbach dreckiges Schwein [német: Mocskos disznó.]". Amikor Tonyát egész a lakása ajtajáig kísérte, pontosan ugyanúgy, mint máskor, semmivel se tolakodóbban vagy elszántabban, engedélyt kért tőle, hogy egy kicsit beüljön hozzá: „ein wenig aufwármen [német: Egy kissé fölmelegedni]".
Tonya végignézett a férfi behavazott köpenyén meg havas csizmáján, és azt felelte: "Rendben van!" Schnickwald ott ült nála, iszogatta a teát, időnként elkapta Tonya kezét, egy kicsit tenyerében tartotta, rövid, gyengéd csókot lehelt rá, szeméből pedig az a kérő, sőt könyörgő kifejezés sugárzott, amit Tonya korábban „kutyatekintetnek" nevezett magában, sőt amikor Másának beszélt róla, akkor is azt mondta, hogy Schnickwald ott ül nála esténként, és kutyaszemekkel bámul rá. De ma nem tudta volna ezt mondani a férfi szeméről, mert ez a könyörgő kutyatekintetű ember épp az imént állt ki mellette.
Az, hogy Schnickwald mindazok után, amit tett, így ül ott, ilyen szelíd és könyörgő tekintettel, annyira meghatotta Tonyát, hogy egyszerre, valami végig nem gondolt érzésnek engedelmeskedve belenézett a férfi kutyaszemébe, és kedvesen megsimogatta a haját. Ezzel kezdődött. Schnickwald beszélni kezdett, elmondta, hogy szereti, hogy nőtlen, hogy boldog lenne, ha feleségül vehetné, hogy Tonya agyongyötörte, hogy ő tovább nem bírja, kéri, tartsa ott magánál, és végre tegye boldoggá, ő tudja, hogy nincs joga siettetni, de most háború van, a parancsnoka elégedetlen vele, és ha most Reinbach elfecsegi ezt a históriát, akkor alighanem megteszi, amivel régóta fenyegetőzik, és kiküldi az első vonalba.
Mindezt olyan izgatottan és olyan hévvel mondta el, hogy Tonya ezúttal alig vette észre, ami mindig feltűnt neki: hogy milyen mulatságosán töri Schnickwald az orosz szavakat. Ami a házasságot illeti, az persze butaság, ugyan, hogy házasodhatnának 'ők össze, de minden más, amit Schnickwald elmondott, ezt Tonya érezte, igaz. Igaz, hogy a férfi szereti, igaz az is, hogy ő agyongyötörte, és az is, hogy most bizonyára kiküldik az első vonalba.
„Megsértődik - faképnél hagy, és ottmaradok a mulatóban, egyedül, védtelenül ezekkel a kutyákkal." - Eszébe jutott Reinbach, és összerándult.
- Hát jó, maradjon, ha akar, ahogy parancsolja - szólalt meg sóhajtva.
- Nem, én nem parancsol - mondta hirtelen hévvel Schnickwald. - Én nem lenni Oberleutnant Reinbach, én nem tudok erővel kedves lenni. Nem én parancs, maga parancs! - Azzal kétségbeeséstől sápadtan felállt, hogy elmegy.
- Jól van, na, maradj - mondta Tonya, és újra felsóhajtott.
Tonya megpróbálta könnyek közt, kapkodva, lázasan elmagyarázni mindezt Másának, de most, hogy elmondta, az egész másképp festett, sokkal rosszabbul és érthetetlenebbül, és ezt ő maga is érezte.
- Nem értelek - mondta rövid hallgatás után Mása.
Csakugyan nem értette. Most is érezte, mint eddig, hogy Tonya bátor, derék nő, s hogyha lebukik, inkább hagyja, hogy ízekre szaggassák, de senkit soha nem árul el, és hogy talán bátrabb és derekabb, mint ő maga, Mása, ugyanakkor ennek a Tonyának nemcsak hogy viszonya van egy némettel, hanem még beszél is róla. Sőt veszi a bátorságot, és elmondja a teljes igazságot. A két dolog sehogy se fért össze Mása fejében. Az ő fogalmai szerint ez nemhogy két különböző, de egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolog volt, amik egyszerűen nem férhettek össze egyetlen emberben, s lám mégis akadt valaki, akiben összefértek, és ez a valaki, Tonya Kulkova most ott ült előtte, és bűntudatos, kisírt szemekkel nézett rá, mint bírájára, aki mindjárt ki fogja mondani ítéletét.
- Nem értelek - ismételte Mása.
- Elítélsz, ugye? - kérdezte szomorúan, kihívás nélkül Tonya.
- Nem tudom - felelte Mása, és harmadszor is megismételte: - Nem értelek.
- És még azt kérded, miért sírok? - sóhajtott Tonya. - Azért sírok, mert senki sem fog megérteni. Én pedig nem fogok hazudni...
- Nem kell senki másnak elmondanod, hallod? - kiáltott rá Mása. - Csak ígérd meg, hogy többet nem... - itt elakadt, azt akarta mondani, „nem fekszel le vele", de ehelyett annyit mondott: „nem leszel vele". - Megígéred?
- Nem tudom - felelte elgondolkodva Tonya, és jó időre elhallgatott, mert sehogy se tudta rászánni magát, hogy kimondja, amit valójában érzett.
- Mondd csak - szólalt meg hosszú hallgatás után -, el tudod-e képzelni, hogy ez a Schnickwald, ha az első vonalba kerül, megadná magát, vagy átszökne a mieinkhez? Hiszen van ilyen! - Tonya nem azért mondta ezt, mintha meg lett volna győződve arról, hogy ez megtörténhet, hanem azért, mert így könnyebb volt a lelke.
- Előfordul - mondta Mása. - A tanfolyamra, ahol tanultam, hoztak egyszer egy németet, aki átállt, csak kérlek, ne akard ezzel mentegetni magad.
- Nem mentegetőzöm - felelte Tonya. - Csak úgy elgondolkoztam, megtörténhet-e ilyesmi vagy sem.
- Nem értelek — ismételte immár negyedszer ezen az estén keserűen Mása.
- Ha nem értesz, hát nem értesz - vágta oda ezúttal dühösen Tonya. - Ha akarod, leadhatod a rádiódon. Tessék, nem sértődöm meg, úgyis megmondom majd magam is.
- Nem adok le semmit - mondta Mása -, mert tudom, hogy te megbízható vagy, de szakíts vele. Rendben?
- Majd meglátjuk - felelte kitérőén Tonya. Teljesen elgyötörte ez a beszélgetés, és egyszerűen nem volt képes folytatni, - Na, iszunk még egy kupicával?
- Nem - rázta a fejét Mása.
- Ahogy akarod, de én iszom.
Tonya töltött magának egy pohárkával. Most nem gondolt senki másra, csak saját magára, és nagyon sajnálta magát, így keserű női sorsára ivott.
- Ide hallgass, Nyinocska - szólalt meg vagy öt perc múlva, amikor Mása menni készült -, ez a Surik, a policiáról, jár még hozzátok?
- Néha jár - felelte Mása.
- Mindig esténként?
- Igen, csak esténként.
- Azt üzenik, hogy amikor legközelebb ott lesz nálatok, te azonnal gyere, és szólj nekem Vagy ide gyere, vagy a mulatónkba, hívj ki az udvar felől, a konyhán keresztül... Csak az a fontos, hogy amint megérkezik, azonnal gyere, és szólj. Rendben?
- Rendben - bólintott Mása. Először meg akarta kérdezni, minek kell ez, aztán kezdte maga is sejteni, így hát nem is kérdezett semmit.
Útban hazafelé újra a férjére gondolt, és összerándult pusztán a gondolatától is, hogy mit mondana neki, ha vele történt volna az, ami Tonyával. Nem, ezt még elképzelni is lehetetlen volt!
Szofja Leonyidovna csak este jött meg az ügyeletből. Amikor Mása elmondta, hogy a mieink elkergették a németeket Moszkva közeléből, váratlanul nagyon nyugodtan fogadta a hírt, mintha magától értetődő dolog lenne.
- Hál'istennek, végre észhez tértek - mondta. - Már azon gondolkodtam, meddig tarthat ez a botrány!
Az öregasszony azt nevezte „botrány"-nak, hogy a németek támadnak, a mieink meg visszavonulnak. Nem érdekelték őt holmi hadászati megfontolások, egész egyszerűen meg volt győződve, hogy mostanáig, amíg a mieink visszavonultak, valami érthetetlen és abnormális dolog folyt, most pedig, amikor a mieink támadásba lendültek, végre minden a helyére zökken. Aztán leült a karosszékébe, és a Háború és békét kezdte lapozgatni. Vagy egy óráig tartott, amíg elolvasta azokat a lapokat, amik érdekelték, akkor becsukta a könyvet, levette a szemüvegét és közölte Másával, hogy szerinte a mieink hat hét múlva bevonulnak Szmolenszkba.
- Miből tetszik gondolni? - kérdezte Mása.
- Az előző alkalommal - Szofja Leonyidovna mindig így fejezte ki magát, amikor az 1812-es honvédő háborúról beszélt - pontosan így történt!... Hat héttel azután, hogy Napóleon kivonult Moszkvából, a mieink már elfoglalták Szmolenszkot, két hónap múlva pedig már a berezinai átkelésnél tartottak.
- Azt tetszik gondolni, most is így lesz? - kérdezte Mása.
Az öregasszony azonban nem méltatta feleletre, csak könnyedén vállat vont, számára ez a dolog nyilván már eldöntött kérdés volt. Egy újabb óra múlva, amikor az öregasszony és Mása már levetkőzött és lefeküdt, megérkezett Prilipko és Surik. Az előszobából behallatszott hangos beszélgetésük, a jelekből ítélve részegek lehettek. Amint bevonultak Prilipko szobájába, és a szobában csend lett, Mása sietve öltözni kezdett.
- Hová mégy? - kérdezte Szofja Leonyidovna.
- Dolgom van - felelte Mása.
Az öregasszony hallgatott, nem kérdezett egy szót sem, de Mása nem szerette volna megsérteni, és ezért megmondta, azt a parancsot kapta, ha Surik megjelenik Prilipkónál, azonnal jelentse.
- Csak fogd le a zár nyelvét, amikor kinyitod az ajtót, nehogy meghallják - figyelmeztette Szofja Leonyidovna, és felült az ágyában.
Mása nesztelenül kisurrant a lakásból, és gyors léptekkel elindult a sötét utcákon a tiszti mulató felé. Tonya ma este dolgozott. Mása néhány percig ott toporgott a hátsó udvarban, várva, hátha kijön valaki, végre kinyílt a konyha ajtaja, kijött egy mosogatónő, és vödréből kilöttyintett valamit a tornácról egyenest bele a hóba. Mása megszólította, és megkérte, hívja ki egy percre Kulkovát.
Tonya csak egy negyedóra múlva került elő, amikorra Mása az udvar havában toporogva már teljesen átfagyott.
- Ki keres? - kérdezte Tonya.
- Én vagyok, Nyina - szólt halkan Mása.
- Mi van, Nyinocska?
Mása szorosan odalépett hozzá, és a fülébe súgta, hogy Surik fél órával ezelőtt megérkezett Prilipkóhoz.
- Jól van - súgta válaszul Tonya, és a sötétben keményen, hálásan megszorította a kezét.
Amint Mása hazaért, alig hallhatóan megkocogtatta ujjával Szofja Leonyidovna ablakát, és az öregasszony, egy szál hálóingben nesztelenül kinyitotta neki az ajtót.
- Bejöttek ide, hívtak vendégségbe, kerestek téged is - mondta az öregasszony, amikor bementek a szobába -, de én azt mondtam, hogy még nem jöttél meg.
- Köszönöm - mondta Mása. Valami fontos és félelmetes dolog előérzete fogta el, aminek még ma be kell következnie, és sokáig járkált fel-alá a szobában egyik sarokból a másikba.
- Mit mászkálsz? - szólt rá az öregasszony. - Feküdj le!
- Nem tudok.
- Feküdj le! - ismételte ellentmondást nem túróén az öregasszony. - Vagy kaptál még valami feladatot?
- Nem.
- Akkor feküdj le. Én nem hiszek istenben, de ha volna, ő megbocsájtana.
- Mit bocsájtana meg?
- Mindent megbocsájtana, akármi történjék is azzal az emberrel - felelte keményen az öregasszony.
Kora reggel Mása ügyeletbe ment Szofja Leonyidovnával, mikor aztán késő este hazaértek, csaknem ugyanabban a pillanatban kopogtatás nélkül, kisírt szemekkel berontott a részeg Prilipko. Sokáig ült náluk, rémült, részeg könnyeket ontva, és elmondta, hogy Surikot megölték. Szavai szerint alig egy háztömbnyire történt, amikor Surik jóval éjfél után gyalog hazafelé tartott tőle. Egy réz mozsártörővel szétloccsantották a fejét, és amikor már a földre zuhant, ott végeztek vele, az utolsó ütésekkel teljesen szétzúzták az arcát. Prilipko az arcára tapasztotta a kezét, úgy mutogatta, hol érték az ütések Surikot: a homlokán és az orra nyergén.
- Úgy tönkreverték - mondta szipogva -, hogy nem is ismertem fel mindjárt a Haházban. Hogy történhet ilyesmi - jajdult föl, tehetetlenül égnek emelve a kezét. - Közönséges banditák, gyilkosok!
Olyan képpel mondta mindezt, mintha maga Surik nem lett volna gyilkos bandita, és nem küldte volna az embereket tucatszám a halálba. Látni lehetett, hogy szerette és sajnálta unokaöccsét, de abban, amit most érzett, mégsem a szánalom volt a legfontosabb. Más volt a fő: rettenetesen megijesztette az, ami Surikkal történt, és nagyon féltette magát. Eddig szilárdan hitt a német rendben, e rend erejében, amely megvédi Surikot és őt magát is, rendíthetetlen volt, de ma, Surik halála után most ez a hit is összeomlott, és a két nő előtt egy halálra rémült, életéért szánalmasan reszkető ember ült. Néhányszor megpróbált felállni, hogy elmenjen, de mindig maradt; úgy látszott, fél egyedül visszamenni a szobájába.
- Szofja Leonyidovna - szólalt meg végre hosszú habozás után -, ha a mieink visszajönnek, és nekem nem sikerül a németekkel mennem, maga megmondja nekik, ugye, hogy én nem csináltam semmi olyat? Megmondja, ugye?
- Ki az a „nekik"? - kérdezte hidegen Szofja Leonyidovna.
- Nekik - mondta ismét Prilipko. - Hiszen én tudom, maga valamikor a városi tanács tagja volt, magának hinni fognak.
- Az isten áldja meg, Iván Iljics - mondta Szofja Leonyidovna -, kinek szólhatnék én bármit is, ki fog hinni nekem, mikor én magam is minden erőmmel a németeknek dolgozom? Miket beszél maga, becsületszavamra, nem értem!
- Nem, nem - ellenkezett hevesen Prilipko -, magának akkor is jobban fognak hinni, mint nekem, biztosíthatom.
- Badarságokat beszél, Iván Iljics, megijedt, most aztán összehord hetet-havat. Térjen észhez, ne legyen ilyen anyámasszony katonája!
Ezektől a kemény szavaktól Prilipko váratlanul megnyugodott egy kissé, sőt megpróbált valamiféle méltóságos tartást fölvenni.
- Igen, igen - mondta - egyszerűen kikészültek az idegeim, magának teljesen igaza van! - De aztán újra eszébe jutott Surik, és remegő kezét megint az arcához nyomta, mutogatva, hol törték össze a koponyáját.
Ki tudja, meddig folyt volna ez, ha Szofja Leonyidovna nem kérdezi meg, mikor lesz a temetés.
- Holnap délután - felelte Prilipko. - Nem jönne el a temetésre, mint szomszéd? Tudom, hogy holnap nincs ügyeletben...
- Öreg vagyok én már ezekkel a lábakkal temetőbe mászkálni - hárította el Szofja Leonyidovna. - Én már lassan azt várom, amikor engem magam visznek. Hanem Nyina elmegy magával, persze, csak ha akarja. - Szofja Leonyidovna ellentmondást nem tűrő pillantást vetett Mására.
- Eljön velem, Nyinocska? - derült fel Prilipko. - Hiszen Surik mindig olyan figyelmes volt magával. Egyáltalán, olyan figyelmes, olyan figyelmes ember volt... - Az öreg keserűen megcsóválta a fejét, és zajosan kifújta az orrát.
- Jól van, elmegyek - mondta Mása; dühös volt, amiért az öregasszony belekeverte ebbe a temetési históriába, de ha már így történt, nem mert ellenkezni.
- Jaj, az nagyon jó lesz - mondta Prilipko. - Holnap az elöljáróságról egyenest bemegyek magáért, az is lehet, hogy kocsival. Megígérték, hogy holnap adnak kocsit. Nem jönne el maga is, ha lesz  kocsi? — fordult Szofja Leonyidovnához.
- Nem, bocsásson meg, kérem - vágta el a szót Szofja Leonyidovna. - Ha megjönnek, jöjjön be teázni.
- Félelmetes lett az élet, Szofja Leonyidovna - sóhajtott Prilipko, aztán erőt vett magán, és végre felállt. - Ó, milyen félelmetes lett az élet!
- Nem értem, Iván Iljics, miért hagyta úgy el magát - mondta az öregasszony, és szintén felállt. - Miket fog még átélni!
Ez utóbbit olyan, csaknem nyílt gúnnyal tette hozzá, hogy Mása valósággal megijedt. De Prilipko nem vette észre a gúnyt, és szavait az együttérzés kifejezésének vette.
- Bizony, igaza van - mondta - teljesen igaza van... 
Bánatosan megcsóválta a fejét, és kiment a szobából.
- Minek kényszerítettél rá, hogy kimenjek a temetőbe? - kérdezte Mása az öregasszonytól, amikor Prilipko elment. - Kinek van erre szüksége?
- Neked - felelte az öregasszony, és Mása kiolvasta a tekintetéből, hogy Szofja Leonyidovnának a legcsekélyebb kételye sincs, hogy tegnapi beszélgetésük és Mása távozása közvetlen kapcsolatban áll Surik meggyilkolásával. - Meg kell értsed, ha van egy csöpp eszed. Menj vele, mutasd az együttérzőt a többiek előtt. A temetőben biztos ott lesz az egész díszes kompánia. Nem vett észre senki, amikor tegnap elmentél szólni?
- Szerintem senki - felelte Mása.
- Azért nem árt vigyázni!
- Te valóságos konspirátor vagy - mondta Mása.
- Nem tudom, ti hogy nevezitek - vágta el a szót az öregasszony -, de mindig megvolt a magamhoz való eszem. Menj csak el a temetésre.
Mása levetkőzött, lefeküdt a tábori ágyra, és a sötétben fekve éjfélig nem hunyta le a szemét, azon töprengett, milyen hirtelen és milyen gyorsan történt az egész. Tonya csak tegnap délután adta át az utasítást, hogy menjen és jelentse, ha Surik beállít Prilipkóhoz, este már ment is, és jelentette, két óra múlva Surikot megölték, és holnap megy a temetésre. Mása fölidézte Surikot, szép, keskeny, gonosz arcát, fekete pulóverét, és hanyagul himbálózó, csillogó krómbőrcsizmás lábát. Bármennyire gyűlölte is, elszorult a szíve a gondolattól, hogy nincs többé, hogy megölték, és attól, hogy neki is köze volt ehhez a gyilkossághoz, úgy érezte, holnap a temetőben mindenki kérdő tekintettel néz majd rá, ő meg majd nem tud színlelni, hogy gyászol és együttérez Prilipkóval.
Másnap pontosan kettőkor Prilipko megérkezett érte egy német autón. A kocsiban, elöl, a német sofőr mellett, egy fiatal férfi ült, ugyanolyan posztóbekecsben, mint Suriké volt, karján policájkarszalaggal, fején kucsmával, feltűnően figyelmesen végigmérte Mását, amikor az beszállt a kocsiba. Prilipko beült Mása mellé a hátsó ülésre. Bundája gallérját felhajtotta, nyakát fázósan behúzta keskeny válla közé. Egész úton szipogott, újra meg újra elővette zsebkendőjét, sokáig tartogatta az orra előtt, néha a szemét is megtörölgette. Útközben kétszer vagy háromszor megsimogatta Mása
fejét, úgy látszik, őszintén hálás volt neki, amiért vele jött, ő meg minden alkalommal összerezzent ettől az érintéstől, és nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne rántsa a kezét.
A temető a város szélén volt, kőkerítése félig beomlott a nyári harcok idején.
A temető közepén álló, téglából épült nagy vörös templom is szét volt lőve; a fél harangtornyot valószínűleg egy bomba döntötte össze, a templom vastag téglafalait több belövés érte. Dél felé komor, nyirkos hó kezdett zuhogni a szürke égből. Körös-körül fekete márvány-, szürke kő- és rozsdaette, cirádás vaskeresztek meredez-tek a hóból. A sírokat összefüggő, egyenletes vastag hótakaró borította, melyen szinte sehol se tapostak ösvényt. Úgy látszik, ezen a télen az emberek egyáltalán nem jártak a temetőbe.
Surikot a többi sírtól arrább, közvetlenül a templom tövében temették el. A gyászolók nem voltak túl sokan - vagy ötven ember lehetett összesen: a városi elöljáróság néhány vezetője, csupa idősebb, köhécselő, behúzott nyakú, futkosó tekintetű férfi, húszegynéhány piros-fehér karszalagos orosz policáj, két német tiszt - egy kövér őrnagy, aki Prilipko szerint a városparancsnokságról jött és beszédet fog mondani a sírnál, és egy fiatal, sovány Rotenführer, fekete Gestapo-egyenruhában. Mögöttük kétsoros vonalban egy szakasz német katona. Még néhány szuronyos német állt körös-körül a sírok közt, kordonban.
A csapott orrú német teherkocsi odavitte a Surik holttestét tartalmazó koporsót közvetlenül a sírhoz; a koporsó le volt csukva, nem is nyitották fel, úgy látszik, Surik ronccsá vert arcát nem akarták közszemlére tenni. Két nagyon rosszul öltözött, ágrólszakadt külsejű öreg sírásó az orosz policájokkal együtt lehúzta a koporsót a kocsiról, és kötélen leeresztették a sírba. A komor, hajlott hátú pap, akinek sovány lapockái idegesen ugráltak a bundára terített reverenda alatt, gyorsan végzett a rövid szertartással, majd néhányszor meglóbálta a füstölőt, amiben, Másának úgy rémlett, nem ég semmi.
Aztán a városi elöljáróságon szolgáló idősebb hivatalnokok közül előlépett egy fiatalabbnak látszó férfi, akinek fekete báránygallérjából kinyúló hosszú nyaka, hosszúkás majomképe és keskeny, kékes ajka volt.
- A polgármester - súgta Mása fülébe Prilipko.
A polgármester megnyalta kékes ajkát, előhúzott bundája zsebéből egy kézírásos papírlapot, és hangos, nyikorgó hangon felolvasta, hogy Surik hazája hű fia, a nagyszerű új rend bátor hírnöke és a városparancsnokság áldozatkész munkatársa volt; hogy a bolsevikok áruló kezétől vesztette életét, akik azért gyűlölték, mert bátran szolgálta az új rend eszméit, de mindazok, akik vele együtt harcoltak és harcolnak ezekért az eszmékért, fejet hajtanak hamvai előtt, és ugyanolyan bátran viszik tovább a zászlót, amelynek győzelméért ő az életét áldozta harci őrhelyén.
A polgármester, amíg a szöveget olvasta, kétszer is hátrapillantott a sírok közt kordonban álló német katonákra, aztán amikor összehajtotta a papírlapot, visszadugta a zsebébe és két lépést hátrább lépett a sírtól, harmadszor is hátratekintett rájuk.
Őutána a német városparancsnokságról érkezett kövér őrnagy beszélt. Az orosz policájok és az elöljáróság hivatalnokai még mindig fedetlen fővel álltak, a német viszont nem vette le homloka fölött hetykén ágaskodó, magas tiszti sapkáját. Olyan tiszta orosz nyelven beszélt, hogy ha nincs rajta az a sapka, Mása soha nem hitte volna, hogy német.
- Ez Büchner őrnagy - súgta Mása fülébe Prilipko, aki egyébként ma egész idő alatt a kocsiban is, a temetőben is csak suttogva beszélt. - Ha jól tudom, Oroszországban Pétervárott született.
Büchner mindössze néhány szót mondott: hogy a német parancsnokság nevében kíván megemlékezni a harci őrhelyén elesett Prilipko úr érdemeiről, hogy Prilipko úr a német parancsnokság szemében a bátorság és a fegyelem mintaképe volt, és hogy ő, Büchner, felhatalmazást kapott, hogy kijelentse e sír fölött; a gyilkosokat meg fogják találni, és tettüket ugyanolyan szigorúan megtorolják, mintha a német hadsereg katonájára emeltek volna kezet.
Mialatt Büchner beszélt, aki háttal állt, és így Mása nem láthatta az arcát, a lány mindvégig a városi elöljáróság tisztviselőinek arcát figyelte. Ezek az arcok, amelyeket egyaránt öregnek, rútnak és gonosznak látott, egyetlen gyűlöletes arccá olvadtak össze a szemében. Később, amikor megpróbálta felidézni ezt a képet, úgy rémlett, ha megfeszítenék, se tudná felismerni ezeket az embereket, annyira hasonlóaknak látta őket ott a temetőben. Egyetlenegy vésődött csak az emlékezetébe közülük, talán azért, mert egy fejjel magasabb volt a többieknél, vagy azért, mert szembeötlő, terebélyes, deresedő, vöröses szakállt viselt, mint III. Sándor. Nagyon magas, nagy darab, mázsás férfi volt, kopasz fejjel, kövér arccal, nagy, öreges táskákkal a szeme alatt.
- Ez ki? - súgta Mása Prilipko fülébe, és szemével a III. Sándor-szakállas férfi felé mutatott.
- Sztrizsevszkij professzor, az elöljáróság tagja - felelte súgva Prilipko, és Mása újra odapillantott a szakállas Sztrizsevszkij gonosz, komor arcára, szeme alatt azokkal a sötét táskákkal, és maga se tudta, miért, úgy érezte ebben a pillanatban, hogy ez a leggyűlöletesebb valamennyi közül.
Amikor Büchner befejezte rövid beszédét, négy orosz policáj fölemelte a puskáját, és nem túl sikerült sortüzet lőtt a levegőbe. A németek nem lőttek: hiába mondott Büchner bármit, az ő szemükben az elhunyt nem volt egyéb, mint közönséges, fizetett áruló.
Szünet támadt - mindenki állt és hallgatott. A majomképű polgármester odalépett Prilipko mögé, alig hallhatóan mondott neki valamit, és kissé hátba taszította. Prilipko odament a sírhoz, lehajolt, fölvett egy nagy rögöt, amelyre jégdarab fagyott, és bedobta a sírba.
Mikor aztán a sírgödröt színig teleszórták földdel, s a fejrészhez odaszúrtak egy szemmel láthatóan nem új, valószínűleg egy másik sírról levett sötét fakeresztet, a jelenlevők sietve odatódultak a temető kijáratához, mintha attól félnének, hogy lemaradnak egymástól és ittrekednek.
- Én elmegyek a torra, ott lesz a policájparancsnokságon, ahol Surik szolgált - mondta Prilipko Másának, amikor beültek a kocsiba. - Nem jönne velem?
- Nem, köszönöm - felelte Mása -, megyek Szonya nénihez, egyedül van.
-  Akkor hazaviszem - mondta Prilipko. Félútig hallgattak, akkor Prilipko felsóhajtott. - Hát eltemettük Surikot - szólt, és mint útban a temető felé, csendesen megsimogatta Mása kezét. Mása nem felelt. - Szörnyű, igaz? - szólalt meg ismét Prilipko.
- Az - felelte Mása, de egész máson járt az esze.
- Hát Prilipko hol van? - kérdezte Szofja Leonyidovna, amikor Mása hazaért. Az öregasszony ott állt a petróleumfőzónél, és épp teát készített.
- Nem jön, elment a többiekkel - felelte Mása.
- Na, hála istennek - mondta Szofja Leonyidovna. - Legalább nem kell bolondot csinálnom magamból. Sokan voltak a temetésen? 
- Alig ötvenen... Szofja Leonyidovna elégedetlenül elhúzta a száját, úgy látszik, ezt is túl soknak tartotta.
- Nem csináltál ott semmi butaságot? - kérdezte Mását.
- Szerintem nem - felelte rövid gondolkodás után Mása. 
Az öregasszony kitöltötte a teát.
- Idehallgass - szólt Mása, és eltolta maga elől a csészét.
- Idd meg előbb, aztán beszélgetünk - intette le az öregasszony.
- Nem, előbb mondani akarok valamit.
- Na, mi van?
- Terhes vagyok, és nem akarom elvetetni - mondta ki Mása azt, amin az esze járt egész idő alatt, amíg Prilipkóval hazafelé tartott a temetőből.
- Terhes? - lepődött meg Szofja Leonyidovna, és szigorú kérdő pillantást vetett Mására.
- Az utolsó nap, mielőtt bevetésre kerültem volna, találkoztam a férjemmel - mondta Mása, és Szofja Leonyidovna arca nyomban megenyhült.
- Szóval két hónapos - mondta.
- Igen, éppen ma kettő - bólintott Mása.
- Azért néztem én, hogy valahogy rosszul eszel - mondta Szofja Leonyidovna. - Bevallom, azt hittem, egyszerűen finnyáskodsz. Hányingered van, ugye?
- Az utóbbi időben egy kicsit - felelte Mása. - Ma, ahogy jöttem onnét a temetőből, végképp elhatároztam - nem, nem vetetem el, semmi szín alatt! Csak azért sem! Legyen úgy, mintha nem is volna háború, mintha nem is volnának németek. Hiszen azelőtt se vetettem volna el a világ minden kincséért sem, hát most se fogom. A férjem olyan jó ember, csak... - Elakadt, mintha még ingadozna, mondja-e tovább vagy sem, habár már tudta: ha egyszer nekifogott, most már mindent elmond Szofja Leonyidovnának.
- Beszélj, miért hallgattál el - szólt rá Szofja Leonyidovna, aki megérezte, milyen lelkiállapotban van. Mása még távolabb tolta magától a kihűlt teát, kezét messze maga elé nyújtotta és összekulcsolta az asztalon, és belefogott, hogy elmondja Szofja Leonyidovnának mindazt, ami közte és Szincov között utolsó találkozásuk éjszakáján történt. Szofja Leonyidovna hallgatta, nem szólt közbe, csak néha pislantott fáradtan egyet vörös szemhéjával.
- Hülye vagy - szólalt meg érdesen, amikor Mása befejezte a történetét, aztán szavaival és hangsúlyával homlokegyenest ellentétben, ismeretségük óta először vállánál fogva magához ölelte Mását, és erősen megcsókolta. Elengedte, belenézett a szemébe, és újra megcsókolta: lelkét gyengédség töltötte el ez iránt a kislány iránt, aki hamarosan már a második gyerekét fogja megszülni, egyszersmind jófajta, bánatos, öreglányos irigység ezért a nehéz fiatalságért, amely bármilyen nehéz is, maga előtt tudhatja még mindazt, ami neki sosem jutott osztályrészül, és már nem is jut soha.

(Vége következik)

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1985 / 4. szám, 38-64. oldalak