Szofja Leonyidovna (III)
5
 |
| A kisregény egyik orosz kiadásának címlapja |
Az év utolsó estéjén Mása kilépett a kórház kapuján, és elindult szokásos esti útján végig a hóval befújt néptelen utcán, ahol sehol egy lámpa, sehol egy járókelő, csak a sötét, sűrűn befüggönyözött, behajtott spalettájú vagy bedeszkázott ablakok.
Két saroknyira a kórháztól váratlanul egy nő lépett elé a sötétből, és megragadta a karját. Mása rémülten hátrahőkölt.
- Én vagyok az, Tonya - szólalt meg a nő náthás, rekedt hangon, ami egyáltalán nem hasonlított Tonya megszokott vidám, erős hangjára.
- Mi történt? - kérdezte Mása, mert még soha nem találkoztak előzetes megbeszélés nélkül.
- Baj van - súgta Tonya, és belekarolt Másába. - Gyerünk, útközben elmondom. Másképp volt öltözve, mint szokott: kis bundája tetejére vastag, meleg kendőt kötött, lábán nemezcsizma, kezében kosár.
- Tegnap, alighogy beállítottam a mulatóba - kezdte minden bevezető nélkül Tonya, és hangja, melyen érződött, hogy fáradt és át van fázva, egy kissé megremegett -, Schnickwald már ott ült. Mindjárt odahívott, rendelt egy kávét, elővette a pénzét, hogy fizet, közben azt mondja: „Lassan számolja a visszajárót, ne siessen. Engem, azt mondja, behívattak ma a Gestapóba, és sokáig faggattak magáról. Én megmondtam nekik, hogy maga derék lány, hogy jól ismerem, és minden, amit magáról gondolnak, butaság"... Én meg ott állok, azon vigyázok, hogy a kezem ne ugráljon, és szép lassan számolom neki a visszajárót. Azt mondja: „Menjen, meneküljön... Danke schön"- azzal elvette a pénzt, rám nézett, felsóhajtott, kiitta a kávéját, felállt és elment. Úgy látszik, csakugyan szeretett, nem hazudott. Isten óvja!
- Na és te? - kérdezte Mása, elhűlve a rémülettől és a közelgő veszedelem érzetétől. Még Tonya utolsó mondatát is elengedte a füle mellett, amit Schnickwaldról mondott, holott máskor egész este veszekedett volna miatta.
- Kimentem a konyhába, diskuráltam egy kicsit a lányokkal, aztán csak úgy két szó közt fogtam magam, kimentem az udvarra, aztán a hátsó ajtón át, egy szál blúzban, bunda nélkül, haza.
- Haza! - szörnyedt el Mása.
- Hát persze! Hisz a rádió otthon volt. Elhatároztam, ha otthon már várnak rám, akkor mindegy, egyszer úgyis meghalunk, ha viszont nem, akkor felöltözöm, fogom a rádiót, és meglógok. A rádió itt van - biccentett Tonya a kezében tartott kosár felé. - Itt van, elhoztam neked - azzal odanyomta Mása kezébe a nehéz kosarat. - A tetejére hajdinát szórtam - mondta, magyarázatként a súlyára. - Ha majd főzitek az öregasszonnyal, gondoljatok rám.
- Várj csak, mikor volt ez? Hiszen ez tegnap este történt. Hol voltál azóta? - kérdezte Mása.
Tonya hátranézett, végig a kihalt utcán, türelmetlenül, mintha egyetlen felesleges pillanatot se akarna Mása mellett maradni.
- Mindegy, hol voltam. Senki lakásán nem jártam, én most fertőző vagyok. Tegnap ideszaladtam, a kapuhoz, majdnem egészen a házatokig mentem, gondoltam, utolérlek, de elkéstem, bemenni meg nem mertem hozzád, nehogy bajba hozzalak. Kénytelen voltam éjszaka meg nappal olyan helyen járkálni, ahol ritkán járnak a németek.
- De hát hol éjszakáztál?
-A városon túl, a régi bunkerokban. - Tonya válla megrándult a bunda alatt. - Semmi vész - felelte Mása együttérző szavaira, hogy biztosan rettenetesen átfagyott.
- Most elmegyek a partizánokhoz. Ott az erdőben hosszabb ideig kell majd a fagyban lenni.
Időközben elérték a következő sarkot.
- Na, Nyinocska, drága barátnőm - szólt Tonya, s megállt -, az útjaink elválnak, gyere, hadd csókoljalak meg...
- Várj, hogy találod meg őket? Mikor indulsz?
- Ahol vannak, ott találom meg őket. Indulni pedig máris indulok, egy percet sem vesztegethetek. Így is ráment egy teljes napom, hogy találkozzak veled.
Hidegtől remegő jeges ajkával megcsókolta Mása arcát, aztán levette gyapjúkesztyűjét, és odanyomott Mása markába egy kicsi papírgalacsint. - A jelentés. Harmadnapja adták...
- És ezután hogy fogják...
Tonya sietősen közbevágott:
- Bízd csak rájuk, amint megtudják, hogy elmentem, találnak más utat hozzád. Isten veled!
Mása letette a hóba a kosarat, lábujjhegyre állt, hevesen átölelte a vastag kendő fölött Tonya nyakát, és néhányszor szenvedélyesen megcsókolta jeges arcát, ezzel fejezve ki egyszerre mindent: csodálatát, háláját, szomorúságát és az elválás okozta félelmét.
- Isten veled - ismételte Tonya. - Fogytán az időm...
Azzal kiszakította magát Mása karjaiból, most már egy szót sem szólt, hátra se pillantva befordult a sarkon, gyorsan nekivágott a mellékutcának, és egy perc múlva eltűnt a sötétben.
Mása fölvette a nehéz kosarat, átment az utca másik oldalára, és gyors léptekkel elindult hazafelé, közben többször is hátratekintett, nem követi-e valaki.
Szofja Leonyidovna ma egy kicsit korábban ért haza, mint Mása. Most ott állt a petróleumfőzőnél, amit a meleg kedvéért bevitt a konyhából a szobába, és a fazékban rotyogó darakását kevergette.
- Édes kását főzök - szólt oda háttal állva Másának, aki eközben a hidegtől és az izgalomtól reszketve lefejtette magáról a kabátot. - Mégiscsak újév van, ma könnyelmű leszek, teát is erősebbet főzök, ahogy szeretem. Hát ez mi? - kérdezte, amint hátrafordult, és belepillantott a kosárba, amit Mása feltett az asztalra. - Honnét van ez a kincs? Ha a te Kulkovádtól, akkor vidd vissza. Megmondtam már neked, hogy a lopott holmit nem szeretem.
Mása felsóhajtott. Még mindig nem tudta, tisztában van-e Szofja Leonyidovna a Tonyával való ismeretségük igazi jelentőségével, vagy csakugyan azt hiszi, hogy egyszerűen a barátnője, akihez egyszer-egyszer átszalad, hogy jóllakjon és diskuráljon egyet - vagyis éppoly megvetően vélekedik róla, ahogy Tonya szomszédnői, akiket persze egyáltalán nem sietett felvilágosítani tévedésükről. Ellenkezőleg. Legtöbbször úgy érezte, lehetetlen, hogy ez az okos öregasszony ne sejtse az igazságot, mégis, valahányszor valami kis ajándékot hozott Kulkovától, mégpedig éppen Szofja Leonyidovnának, az minden alkalommal dühösen morgott vele, és enni se volt hajlandó abból, amit hozott, úgyhogy végül Mása már arra gondolt: nem, úgy látszik, csakugyan nem érti, mi a helyzet. Úgy látszik, azt hiszi, hogy az a nő, akihez annak idején ő maga küldte Mását találkozóra, meg Kulkova két különböző személy. De most, azok után, ami Tonyával történt, Mása semmi értelmét nem látta ennek a kölcsönös szembekötősdinek.
- Az csak felül dara - mondta halkan -, a rádiót hoztam el benne Kulkovától. Eddig a lakásán rádióztam...
Az öregasszony haragos és csodálkozó pillantást vetett Mására.
- Ezt minek mondtad el? Én soha semmiről nem kérdeztelek, most se kérdeztem semmit...
Mása most már látta, hogy az öregasszony eddig is sejtett mindent, persze, az élelemből pedig azért nem volt hajlandó eddig enni, mert a németektől lopták, és ezen nem tudta túltenni magát, még ha éhezett, akkor se.
- Kulkovát figyelmeztették, hogy a Gestapo szimatol utána - mondta Mása. - Tegnap este megszökött hazulról, ma pedig átadta nekem a rádiót, ahogy jöttem hazafelé.
- De hát hová ment? - kérdezte Szofja Leonyidovna.
- Mondom, megszökött - ismételte Mása. - Megpróbál eljutni a partizánokhoz.
Az öregasszony összevonta férfias szemöldökét, és elgondolkozva mozgatta egy kicsit vastag ajkát.
- Baj - szólt végül, levette a petróleumfőzőről a félig kész kását, és nehézkesen leült a székre. - Most rád is gyanakodni fognak, amiért eljártál hozzá. El kell tűnnöd innét, amíg nem késő.
- Ha én eltűnök, magát letartóztatják - mondta Mása.
Már útközben is ezen gondolkodott, és végül arra a meggyőződésre jutott, hogy nem rejtőzhet el, mert akkor az öregasszonyt azon nyomban letartóztatják.
- Ez már az én gondom - felelte rendíthetetlenül az öregasszony. - Te viszont rejtőzz el, csak meg kell alaposan gondolni, hová; ahol nem árulnak be.
Az öregasszony összeráncolta a homlokát, mintha valahová messzire nézne, és megpróbálta felidézni azokat az embereket, akinél Mása elrejtőzhetne, s akik sorra árulják be. Arca elszánt volt, és Mása látta, nem lesz könnyű, sőt szinte lehetetlen lesz meggyőzni a maga igazáról, de hát mit lehet tenni?! Bármilyen irányban kereste is a megoldást, mindnek rossz volt a vége: ha elmegy az öregasszonytól és elrejtőzik, akkor először is, hová, miféle emberekhez, mit fog mondani önmagáról, de ami a legfőbb, az öregasszonyt egész biztosan letartóztatják, mert ha Kulkova eltűnése után Mása is eltűnik, akkor a németek számára a napnál is világosabb lesz minden. Ha viszont itt marad az öregasszonynál, akkor persze nagyon valószínű, hogy letartóztatják. Sorra veszik az eltűnt Kulkova ismerőseit, tudomást szereznek az ő gyakori látogatásairól, akkor aztán csak úgy, a biztonság kedvéért, ellenőrzés céljából letartóztatják, viszont lehet, hogy az öregasszonyhoz nem nyúlnak, ha csak ki nem derítik, hogy Mása nem az unokahúga. Nem szabad hagyni, hogy kiderítsék, semmi szín alatt sem, történjék bármi...
Ő persze, bármit csináljanak is, nem fogja elárulni. Azt mondja majd, hogy Kulkova egyszerűen az ismerőse volt, nem tudott semmit, nem gyanított semmit, becsületesen dolgozott a német kórházban, és nem tudja, el se tudja képzelni, miért tartóztatták le. Lehet, hogy így sem ússza meg, de legalább az öregasszonyhoz nem nyúlnak - gondolta Mása. Rémülettel gondolt rá, mi lesz, ha letartóztatják, ha vallatni fogják, de azt még csak el se tudta képzelni, hogy bármit is elmondjon nekik, amit nem szabad.
- Tedd be a kosarat a tálalóba - mondta az öregasszony.
Mása kinyitotta a tálalót, beállította a kosarat a tejeskanna mellé, amit már rég visszahozott Tonyától, és azóta ott állt eredeti helyén. A belsejébe épített második aljat Mása még akkor kitörte belőle, amikor kivette a rádiót, így most közönséges tejeskanna lett.
Odakint üvöltött a szél, hangosan csapkodta a spalettákat. Közvetlen az ablak alatt hirtelen autó fékezett csikorogva, aztán ismeretlen hangok hallatszottak.
„Vége, itt vannak értem - suttogta hangtalanul Mása -, most mi lesz?" - Még átvillant rajta, hogy a rádiót már késő lenne eldugni, meg aztán hová is dughatná, ha ki se léphet a szobából. Talán még így a legjobb, hogy ott lapul a hajdina alatt a kosárban, hátha erre nem gondolnak...
Az ablak alatt induló gépkocsi berregése hallatszott. „Mégse ide jöttek, ez nem lehet igaz..." Mása szerette volna, egyszersmind félt elhinni, hogy nem érte jöttek. A következő pillanatban megnyikordult a külső ajtó, léptek hallatszottak a folyosón, aztán hangosan megzörgették a külső szoba ajtaját.
Mása az ajtón át hallotta, amint Szofja Leonyidovna kiszól, hogy ki az. Prilipko válaszolt.
- Én vagyok az, Iván Iljics... Elnézésüket kérem, de olyan híreim vannak, hogy nem tudom holnapig magamban tartani - kiabálta kintről az ajtón át részeg hangon.
- Tartsa csak magában - felelte zordul Szofja Leonyidovna.
- Megbocsásson, de nem bírom — erősködött részegen Prilipko.
- Nem vagyok felöltözve — ellenkezett az öregasszony.
- Öltözzön csak fel, nem bánja meg.
- Várjon, mindjárt hozom a lámpát, aztán kinyitom - mondta Szofja Leonyidovna aztán bement Másához a belső szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Úgy látszik, egyedül van, részeg - súgta alig hallhatóan, fogta a lámpát, kiment becsukta az ajtót és otthagyta Mását a sötétben.
Mása hallotta, amint az öregasszony kétszer megfordítja a kulcsot a zárban.
- Uram isten, hol maszatolta így össze magát? A falat támasztotta? - szűrődött át a szomszéd szobából Szofja Leonyidovna hangja, aztán néhány bizonytalan lépés, majd valami furcsa tompa puffanás hallatszott. Másának időbe tellett, amíg rájött, hogy Prilipko volt az, amint lezökkent a székbe. Szofja Leonyidovna, amikor ajtót nyitott Prilipkónak, kidugta a fejét az előszobába, és mintegy véletlenül felkapta a lámpát, hogy bevilágítson a sarokba. Az előszobában Prilipkón kívül nem volt senki. A szomszéd most ott ült az ebédlőasztalnál, az asztal lapjára könyökölve, és részeg alapossággal veregette lefelé a kabátjára tapadt havat, egyenest a padlóra.
- Már bent a lépcsőházban csúsztam meg - mentegetőzött. - Nem vagyok részeg, ne higgye, épp csak egy cseppet ittam...
- Látom én magam is, milyen állapotban van... - mondta meglepően békülékeny hangon Szofja Leonyidovna, maga is odaült az asztalhoz, és végre letette rá a lámpát, amit eddig a kezében szorongatott. Más körülmények között megdühödött volna, és minden teketória nélkül kizavarja Prilipkót, aki nemcsak, hogy részeg volt, de ráadásul kabátostul odatelepedett az asztalhoz, és nagy csomó saras havat hordott be a padlóra. Most azonban az iménti átélt ijedség után valósággal örült, hogy nem a németek jöttek, hanem csak a részeg Prilipko.
- Na, hát mi történt, maga részeg jóember? — kérdezte megenyhülten. — Menne inkább lefeküdni. Szagoltatok magával egy kis szalmiákszeszt, jó?
- Nem kell - rázta a fejét határozottan Prilipko, és az öregasszonyra emelte részeg tekintetét, amely azonban most nem volt zavaros, mint szokott, hanem izgatottan fénylett. - Nem tudok aludni. Képzelje, milyen hírek vannak a városban: a fűtőház vezetőjének a helyettesét letartóztatták, hogy is hívják... - ráncolta részeg igyekezettel a homlokát Prilipko. - Tudtam pedig, de elfelejtettem... És tudja, még kit? El se tudja képzelni. - Prilipko szeme megcsillant a rémülettől és a kíváncsiságtól. - Nem, nem tudja el se képzelni — ismételte, nyilván szándékosan a végére hagyva a legdöbbenetesebb hírt -, elképzelni se tudja... - Ismételte, fölemelte a kezét, és részegen az asztalra zökkentette. - Sztrizsevszkij professzort, az elöljáróság tagját, érti?... Az elöljáróság tagját! Vagyis hát nem is tartóztatták le...
- Most akkor letartóztatták, vagy nem tartóztatták le? - kérdezte meglehetősen higgadtan Szofja Leonyidovna.
- Nem, nem, csak akarták, beállítottak érte, de ő golyót röpített a fejébe. Mit szól ehhez? Azután, hogy Surikot megölték - Prilipko hangja részegen elcsuklott, de erőt vett magán -, tudja, akkor mindnyájan kérték... a németek adtak nekik önvédelemre pisztolyt, ő meg ezzel a pisztollyal egyenest a fejébe... Beállítottak érte, ő meg...
Ezek csakugyan meglepő hírek voltak. Másának eszébe jutott a III. Sándor-szakállas nagydarab, kopasz öregember, amint ott állt födetlen fővel Surik sírjánál. Akkor, maga se tudta miért, úgy érezte, ez a legnagyobb gazember a nyitott sírt körülálló bandából, most meg kiderül... Ezek szerint tőle eredhettek azok az értesülések, amiket továbbítva mindig arra gondolt, hogy úgy látszik, az elöljáróságra is beépült egy emberünk.
Ezek szerint ő volt az!...
- Összeesküvés! - jelentette ki eközben a másik szobában fölemelt ujjal Prilipko. - Valóságos összeesküvés... Surikot megölték... - Prilipko hangja rémült suttogásra váltott, részeg, remegő ujakkal a mellére bökött, és már alig hallhatóan azt lehelte: „Félek!"
- Menjen inkább aludni, Iván Iljics - mondta Szofja Leonyidovna. - A reggel bölcsebb az esténél...
- Nem tudok aludni. Félek! - suttogta ugyanazon a hangon Prilipko. - Alig egy órája, hogy megtudtam... ott ültem a szobámban, minden rendben volt, és akkor hirtelen ... ezt kellett megtudnom. Bejöttek, és megmondták. Térden állva kértem, hogy hozzanak haza kocsival, meg is mondtam: „Félek gyalog menni!" Pedig tiszt voltam, de most félek gyalog menni! Félek...
- Ugyan, hagyja már abba ezt a nyafogást - förmedt rá Szofja Leonyidovna. Amint első félelme és dermedt rémülete elmúlt, percről percre undorítóbbnak látta Prilipkót. - Menjen, menjen, Iván Iljics, ha fél, elkísérem a szobájáig - mondta, felállt, és erélyesen talpra állította Prilipkót.
- Szeretnék elüldögélni egy kicsit magával - motyogta Prilipko -, hiszen én is ember vagyok ... Ember vagyok, vagy nem vagyok ember?... Mondja meg őszintén?
- Ember, ember - hagyta rá most már leplezetlen bosszúsággal Szofja Leonyidovna. - Jöjjön, átkísérem a lámpával, ha annyira fél.
Azzal most már csaknem gorombán kituszkolta az imbolygó Prilipkót a szobából, karjánál fogva odatámogatta az ajtajáig, segített neki kinyitni az ajtót, mert az sehogy se boldogult a kulccsal, kétszer is kiejtette a kezéből.
- Várjon, mindjárt meggyújtom a lámpáját - mondta Szofja Leonyidovna, letette a lámpát az ablakpárkányra, és utálkozva kiszabadította a kezét Prilipko karjából, aki valósággal belecsimpaszkodott, mert félt a sötétben. Az öregasszony közelebb húzta az asztalon álló lámpát, megszokott mozdulattal belefújt az üvegbe, az egyik lámpáról meggyújtotta a másikat, rátette az üveget, lecsavarta, aztán kijjebb engedte a kanócot.
- Na, kész is - mondta Prilipkónak, aki magába roskadva ült a karosszékben, szétvetett kezekkel, egyikben még mindig ott szorongatta a báránybőr kucsmáját. - Aludjon!
Fogta a lámpáját, kiment a szobából, az ajtóból még egyszer hátrapillantott Prilipkóra. Az ott ült ugyanabban a pózban, részeg, félig eszelős tekintetét valahová a mennyezetre szegezve.
Mása szinte hihetetlenül hosszú várakozás után végre keskeny fénycsíkot pillantott meg az ajtó alatti résben. Az öregasszony, puha papucsában nesztelenül lépkedve benyitott az első szobába, újra, kétszer ráfordította a kulcsot, és csak ezután ment be lámpával a kezében Másához. Arcán bánat, fáradtság és undor tükröződött. ,De hisz egészen öreg" - gondolta Mása együttélésük alatt most először, ahogy Szofja Leonyidovna arcába nézett.
- El kell vinni valahová - mutatott az öregasszony a rádióra. - Most mindjárt, mert lehet, hogy később nem tudjuk kivinni. Megkezdődtek a letartóztatások, most aztán bármelyik pillanatban mindenre lehet számítani.
Mikor Mása már egész közel ért a házhoz - már csak be kellett volna kanyarodnia a keresztutcába és átmennie az úttesten - egy pillanatra megállt, hogy kezet váltson. Ez volt a szerencséje. Ahogy megállt, és jobb kezéből átvette a nehéz kosarat a balba, egy oldalpillantást vetett a ház felé, s ekkor észrevette, hogy a ház előtt egy német kocsi áll, égő hátsó lámpákkal, nyitott első ajtóval. Mása önkéntelenül hátralépett, és a falhoz lapult. Még egy másodperc, és kilépett volna az úttestre, és akkor egészen biztosan meglátják. Azok után, amit Tonya mondott és amit Prilipkótól hallott, most mindjárt arra gondolt, hogy bekövetkezett, amitől a legjobban félt. S ez így is volt.
Egy perc múlva a sarkig nyitott bejáraton kilépett egy magas német, aztán egy alacsonyabb, utána Szofja Leonyidovna, végül még egy német. Amint az öregasszony kilépett a tornácra, valamit mondott a harmadik németnek, aki mögötte ment, tett egy mozdulatot is a kezével, talán hogy valamit magához akar venni bentről, de a német ellökte a kezét, és a kocsihoz tuszkolta. Utolsónak Prilipko lépett ki kabát és sapka nélkül.
„Csak nem ő jelentette fel?" - gondolta gyűlölettel és meglepetten Mása, meglepetten, nem mintha szerinte Prilipko nem lett volna képes rá, hanem mert úgy vélte, két órával azelőtt Prilipko még tökéletesen hitt Szofja Leonyidovnának. „Lehet, hogy csak színlelt?"
Két német beszállt a kocsiba, a harmadik még egyet taszított Szofja Leonyidovnán, s az erre szintén beült. Prilipko továbbra is ott állt a tornácon. Ekkor a német ráförmedt, Prilipko kérdezett valamit, mire a német dühösen azt kiáltotta: „Natürlich!"
Prilipko gyorsan visszarohant a házba, aztán pár másodperc múlva újra kiugrott, begombolatlan kabátban, sapkában, és nyaka körül lógó sálban: gyorsan odaszaladt a kocsihoz, a harmadik német viccelődve rásózott egyet a hátsójára, és becsapta utána a kocsi ajtaját. Az autó elindult. A német néhány másodpercig ott állt még a járdán, és a kocsi után nézett, aztán sarkon fordult, bement a házba, és becsukta maga után az ajtót.
Ekkor Másán még egyszer végigfutott a hideg, nemcsak ezért, ami Szofja Leonyidovnával történt, hanem azért is, mert ha öt perccel később ér oda az útkereszteződéshez, akkor mintha mi sem történt volna, besétál a lakásba, egyenest a németek karjai közé, méghozzá a rádióval a kezében, amit végül is nem sikerült megbízható helyre elrejtenie, s talán még a Tonyától kapott jelentés szövegét se lett volna ideje megsemmisíteni.
Gyorsan felhajtotta kabátja szárnyát, benyúlt a mellényzsebébe, kitapogatta a papírgalacsint, amit Tonya nyomott a markába, áttette a kesztyűjébe, a tenyerére, úgy, hogy szükség esetén egyetlen mozdulattal bekaphassa és lenyelhesse.
Ezután, bár még nem döntötte el, mit is kéne tennie, ösztönösen úgy tett, mint helyében bárki más: sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba, minél messzebb attól a helytől, ahol az imént minden jóvátehetetlenül és véglegesen összeomlott.
Csak ment, és közben feszülten gondolkozott, hogy mit tegyen ezután.
Egy német, de talán több is, ott maradt a házban, ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak Szofja Leonyidovnát akarták letartóztatni, hanem őt is. Ezért maradtak ott azok. Mi másért is? Persze, a kórházba se mehet be. Bizonyára azokat is értesítették, és ha most beállít, ott is letartóztatják.
Eddig Szofja Leonyidovna és Tonya otthonán kívül egész Szmolenszkban egyetlen házban járt csak: Pasa néninél, a kórházi takarítónőnél, de most reggelig oda se mehet, mert Pasa néni ma ügyeletben van. Csak holnap reggel mehet el hozzá, vagy ki kell húznia valahol estig, és akkor keresi fel, persze úgy, hogy odaérjen, még mielőtt Pasa néni elindul az éjszakai ügyeletbe.
Igaz, Mása csaknem bizonyos volt benne, hogy Pasa néni már rég összedolgozik Szofja Leonyidovnával, hogy a két öregasszony tökéletesen megbízik egymásban, és az is meglehet, hogy Szofja Leonyidovna éppen Pasa nénin keresztül juttatja el a kórházban szerzett értesüléseit a földalatti központnak.
Épp ezek a régóta a fejében kavargó gondolatok juttatták arra a feltételezésre, hogy elmehet Pasa nénihez, sőt rábízhatja magát. Másfelől viszont, ha ez így van, ha Pasa néni csakugyan összedolgozik Szofja Leonyidovnával, akkor az is lehet, hogy róla is megtudtak valamit, lehet, hogy őt is letartóztatják, és hogy nála is csapdát állítottak. Mindenesetre a rádióval nem állíthat be hozzá. Mégiscsak el kell dugni, csak azután kockáztathat, és egyedül saját magát sodorhatja veszélybe.
„Ó, ha megtalálhatnám és utolérhetném Tonyát - gondolta Mása hirtelen fellobbanó reménnyel, s ez az óhaj éppoly erős volt, amilyen megvalósíthatatlan. - Ha megtalálnám, és vele együtt mennénk megkeresni a partizánokat! Ő mégiscsak helybeli, neki több esélye van rá, meg aztán ketten lennénk..."
Bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy semmi reménye rá, hogy utolérje és megtalálja Tonyát, mégis elment majdnem egészen a kórházig, addig a sarokig, ahol összetalálkoztak, aztán végigsietett az utcán addig a sarokig, ahol elváltak, és egy darabig még továbbment abban az irányban, amerre Tonya elindult, habár az persze bármelyik sarkon befordulhatott, akár jobbra, akár balra. Az egésznek nem volt semmi értelme, de Mását teljesen megzavarta mindaz, ami az utolsó pár órában rázúdult, és az, ahogy Tonya nyomában ment, csaknem futott, voltaképpen nem volt más, mint annak a félelemnek az ösztönös kifejeződése, ami a teljesen kilátástalan, fekete, legkisebb rést se hagyó magánytól elfogta, ebben a városban, ahol hirtelen eltűnt mindenki, akivel kapcsolatban állt, és ahol rajtuk kívül nem ismert egyetlen lelket sem, akire rábízhatta volna magát és titkát, amely, bármily drága is az ember élete, drágább volt az életénél is.
Ha legalább a rádió el lenne rejtve, ha nem cipelné ott a kezében! De a rádió vele volt, és ez gyötörte legjobban, miközben céltalanul kóborolt a városban, ám később, amikor kezdett egy kissé magához térni, éppen a rádió csillantotta meg a reményt, ha nem is a menekvésre, legalább arra, hogy van még mit tennie.
„Enélkül egyszerűen nem érnék semmit, egyszerűen semmit sem érnék" - gondolta dühösen Mása, amint hirtelen elképzelte, hogy a rádió nincs nála, s még ha a németek nem is találják meg, ott marad a matrac alatt, Tonya lakásában, ott lapul, és nem lehet kihozni onnét.
Számtalan ember dolgozott az illegalitásban a németek ellen, de éppen ő, az ő rádiója, az ő adásai, az ő hetente egyszer sugárzott, kódolt jelzései jelentették ezeknek az embereknek a hangját, az egyetlen összeköttetést Moszkvával.
Most, hogy hirtelen megszakadt minden kapcsolata ezekkel az emberekkel, neki még mindig megmaradt a hangja, amivel, ha utoljára, ha legeslegutoljára is, de szólhatott, üzenhetett Moszkvába. Egészen biztos, senki más nem képes ilyen gyorsan hírt adni a letartóztatásokról, Tonya és Szofja Leonyidovna lebukásáról, arról, hogy valaki elárulta őket, hogy óvakodni kell az árulóktól, és ha ő maga azután a németek kezére kerül, ha nem képes felvenni a kapcsolatot az itteniekkel, ha a Gestapo végez vele - akkor is: egyedül ő képes és köteles hírt adni arról, ami történt. „És a jelentés! Azt is továbbítani kell!" - kapott észbe, s szidta magát, hiszen ki tudja, hány ember életébe került ez a hírösszefoglaló, ki tudja, micsoda iszonyú munka gyümölcse, továbbítania kell tehát bármi áron, ez a munka nem mehet veszendőbe, továbbítania kell a rettenetes híradással együtt. De hogyan üzenhet és mikor?
Legközelebb másnap tizennégy és tizenöt óra között kellett volna jelentkeznie. De azt még meg kell érni, és nem szabad a németek szeme elé kerülni. Aztán meg hol talál fényes nappal alkalmas helyet? Igaz, kapott egy biztonsági tartalék időpontot, arra az esetre, ha a kijelölt napon és órában semmiképp sincs módja az adásra: jelentkezhetett bármelyik éjszaka nulla órától nulla tizenötig. Eddig még egyszer se használta ezt az időpontot, és nem tudta, legalábbis nem volt biztos benne, hogy veszik-e az adását ebben a vészidőpontban, de meg kellett próbálnia. Éjszaka talán mégiscsak könnyebben talál helyet, ahonnét lebonyolíthatja az adást. De hol és hogyan? Először is kódolni kell a szöveget, nyílt szöveget nem adhat le, mert még ha csak a lebukásokról ad is hírt, akkor is baj, ha a németek elfogják az üzenetét, Moszkvában viszont nem fogják elfogadni, nem fogják elhinni. Csakhogy a kódoláshoz fény kell, legalább fél órára, anélkül képtelen a szöveget kódolni és leadni.
Ijedten kabátja zsebéhez kapott: ott kellett legyen valami, ami amúgy is nagy érték, most pedig valóságos kincs a számára: egy teli skatulya gyufa, amit Szofja Leonyidovna bízott rá még tegnap este, hogy adja át az ügyeletben Pasa néninek, ajándékba. Mind a két öregasszony dohányzott, és időnként megosztották egymással hol a dohányukat, hol a gyufájukat, mikor mijük volt. De tegnap este Mása elfelejtette átadni a küldeményt. Most benyúlt a zsebébe, és megkönnyebbülten megtapogatta a gyufásdobozt.
Gyufája, hál' istennek, volt... De honnan tud leadni?
Mása most állt meg első ízben, letette a hóba a kosarat, amelynek súlyát eddig nem is érezte, és zsibbadt kezével megtörölte a homlokát. Valamikor még októberben, egyszer Tonyával kettesben elmentek a városon túlra, a nyugati városszél felé, megnézték a nyári védelmi harcokból megmaradt, félig lerombolt fedezékeket. Tonya valószínűleg épp egy ilyen bunkerban húzta ki az éjszakát. Akkor nappal jártak arra, mintha csak úgy sétálnának. Tonya még azt a fedezéket is megmutatta, ahol az ezredtörzs vo|t; ahová beállított, hogy géppuskás akar lenni. De sétájuk célja nem csak az emlékidézés volt: minden eshetőségre számítva olyan helyet kerestek, ahol el lehhet rejteni a rádiót, és ahonnét adni is lehet, ha Tonya lakása valami okból hirtelen alkalmatlanná válna. De aztán semmi ilyesmi nem történt, és többet nem is mentek ki a fedezékekhez, Mása nem is gondolt többé rájuk mint adásra alkalmas helyekre még egy órával ezelőtt sem, amikor Tonya elmondta, hogy ott éjszakázott.
De hogy juthat el odáig? Pontosabban, hogy találja meg azokat a fedezékeket ma éjszaka? Amikor ott jártak, még nem volt hó, és az út egész másképp nézett ki. Különben is, ha olyasvalakivel megy az ember, aki jól ismeri az utat, ő maga rosszul jegyzi meg. Télen, ráadásul éjszaka minden egész más. Mindegy, oda kell mennie, meg kell keresnie. Más választása nincs. Úgyse lehet mást kitalálni.
Hogy hogyan jut ki a városból a mezőre, körülbelül sejtette. A fedezékek a városnak ezen az oldalán voltak. Tulajdonképpen nem is olyan messze, kivált, ha az ember ismeri az utat. Az útról azonban csak homályos sejtelme volt. Körülbelül tudta, melyik az az utca, amelyiken ki lehet jutni a városból. De éppen ezen az utcán, valahol a végén őrség állhat. Ezek szerint még mielőtt a végéhez érne, le kell kanyarodnia róla.
Most már nem töprengett, hanem ment, egyik utcából a másikba kanyarodva, és azt latolgatva, hogyan jut ki leghamarabb arra a bizonyos utcára. Abban, hogy kijut, most már teljesen biztos volt: körülbelül emlékezett már rá, merre kell tartania, és ahogy ment, egyre több jutott az eszébe. A fedezékek többsége szét volt rombolva, de ősszel, októberben volt még néhány olyan, aminek megmaradt a födéme. Az egyik ilyenbe be is bújtak Tonyával. De a tető végül is nem olyan fontos: a lényeg, hogy legalább valamelyest fedezve legyen minden oldalról, az égből meg úgyse látja meg senki a gyufái lángját. Csak fel ne tartóztassák útközben. Igaz, van éjszakai kijárási engedélye, hogy ügyeletbe járhasson, de a kórház egészen más irányban van, a kezében pedig ott a kosár... Szóval, ha megállítják, és ellenőrzik, ez az engedély aligha segít rajta. Csak meg ne állítsák, akkor odatalál, egészen biztosan odatalál, megtalálja a fedezékeket. Ha pedig nem találja meg, akkor megy egyenest tovább. Hogy hová, mindegy, valahová, ahol nincs senki. Az erdőbe. Majd onnét fog adni. Talál valami gödröt, beássa magát valahogy, felülről betakarja magát a kabátjával, és bekapcsolja az adót.
Arra, hogy mi lesz azután, most nem gondolt. Minden gondolata egyetlenegy dologra összpontosult. Abba a ritka lelkiállapotba került, amikor semmi és senki nem teríti el az ember figyelmét, amikor az az elszántság, hogy megtalál valamit, amit keres, úgy vezeti, mint tündérmesékben a kincskeresőket, amikor egész lénye erre az egyetlenegy célra összpontosul, és minden érzéke, így a helyfelismerő képessége csak egyszer járt is ott, és nagyon régen - a végletekig kiélesedik, és talán éppen ez a kivételes állapot segítette Mását, hogy a vaksötét éjszakában végül is eljusson ezekhez a hóhegyekkel befújt, elhagyott fedezékekhez, a Szmolenszkért vívott nyári harcok e néma és gyászos tanúihoz.
Télire a fedezékekből nem marad, csak egy csomó hóval betemetett gödör. A farönköket széthordták tűzifának, és Mása hasztalan botorkált a hóban süppedező gödörről gödörre, hátha ráakad valami épebb fedezékre, körös-körül nem volt semmi ahová behúzódhatott volna. Amikor még a városban járt, pustolni kezdett a hó, itt kinn a mezőn már szabadon tombolt a szél, berontott az egykori fedezékek sekély gödreibe, és rohamai fehér hógyűrűket sodorintottak ki belőlük.
Mása azon gondolkozott, hány szál gyufája lehet a dobozban. Azelőtt soha eszébe nem jutott megszámolni, hány szál gyufa lehet egy dobozban. Talán ötven. De tegyük fel, hogy hatvan. Mennyi ideig éghet egy-egy gyufaszál? Azelőtt ezen se gondolkozott soha. Most ez komoly gond volt. Vagy tizenöt másodpercig, de ha meg tudja fogni a már elégett végét, talán húszig is. Ha mármost egyetlen szál gyufája sem alszik ki, és elégeti az összeset, aztán az utolsóról magát a skatulyát is meggyújtja, akkor is legfeljebb ha tizenöt percre futja. Ennyi ideje van mindenre: arra, hogy rejtjelezze a jelentést, és arra, hogy leadja a szöveget! Arra persze, hogy egyetlen szál gyufa se aludjon ki, ezekben a széljárta, havas gödrökben gondolni se lehetett.
Akkor már jobb kimenni az erdőbe, ott mégiscsak csöndesebb a szél. Mása bizakodva nézett a távolban feketéllő erdő felé.
Végigment még egy futóárkon, amely valamivel mélyebb volt a többinél, és egyre mélyebbre süppedt a hóba, érezte, hogy térde kezd jéggé fagyni, s ekkor a futóárok végén váratlanul nem egy újabb hólepte gödröt pillantott meg, hanem egy félméteres hasadékot a hóban. A hasadék fölött jókora hósapka magasodott. Alighanem itt is fedezék lehetett, amit azonban — isten tudja, miért — szerencsére nem hordtak szét tűzifának. Mása kézzel-lábbal széttúrta a havat, és bebújt a kitágított résen. Odabent vaksötét volt, a hó itt is térden felül ért.
Mása a nemezcsizmájával szétkotorta a havat, és letette a megtisztított helyre a kosarát, aztán szétterpesztett kézzel tapogatózni kezdett maga körül. Ujjai mindenütt keményre fagyott, egyenetlen földet tapintottak, arrább mászott vagy két lépéssel, és ekkor fájdalmasan beverte a fejét valamibe. Most jött rá, miért nem hordták szét ezt a fedezéket tűzifának: a bunker néhány egymás mellé fektetett vasgerendával volt befedve, egy ilyen vas szélébe verte be a fejét. Odakint fagyott, és a vas olyan hideg volt, hogy csupasz ujjai hozzáragadtak.
Másánál nem volt óra, de körülbelül úgy számította, hogy tizenegy lehet. Idefelé egyre azon rágódott, hogy nincs nála óra, de az adást pontosan tizenkettőkor kell megkezdenie, ezért igyekezett, hogy amennyire csak lehet, számon tartsa az időt. Most úgy érezte, nem tévedhetett.
A megtett útból és léptei üteméből mindvégig pontosan fel tudta becsülni, mennyi ideje megy. Talán csak itt, a fedezékek közt tévelyegve csalhatta meg valamennyire az időérzéke, de most akkor is tizenegy körül járhatott. El kellett kezdeni a kódolást.
Szerencsére volt kéznél minden hozzávaló: a kabátja zsebében ott lapult egy régi, nyűtt könyvecske, Nyekraszov verseinek diákkönyvtári kiadása. Éjszakai ügyeletben akadt 20-30 perce, amikor aludni ugyan nem lehetett, de annyit legalább lehetett, hogy leül és nem csinál semmit, ilyen esetre hozta magával ezt a könyvet, mert verset könnyebb olvasni így, éjszaka, lopott pillanatokban, mint bármi mást. Még azt se szokta megjegyezni, hol hagyta abba, ahol felütötte a könyvet, egyszerűen ott kezdte olvasni. Gyerekkora óta szerette Nyekraszovot, ezen kívül a kötetecske felét az Orosz asszonyok című poéma tette ki, és amikor újra meg újra nekifogott éjszakánként, a német katonai kórházban, volt a műben valami, ami összecsengett azzal, amit ő érzett: a tiltakozás minden ellen, ami körülvette; aztán meg, bár sorsa nem hasonlított azokéhoz az asszonyokéhoz, akik követték férjüket Szibériába a kényszermunkára, ő is ismerte az elválás fájdalmát, amit azok átéltek, miközben olvasott, magára gondolt meg a férjére, és arra, milyen messze vannak
egymástól.
Ez a könyvecske most is ott lapult tehát a kabátja zsebében, fedőlapjára és a lapok margójára fel lehet írni majd a rejtjelezett számoszlopokat. Ez már akkor az eszébe jutott, amikor még a városban járt. Ha ez a könyv nincs nála, egyáltalán nem tudta volna, mihez kezdjen itt a mező kellős közepén.
A mellénye zsebében volt egy ceruzacsonk is. Igaz, ha ez nincs, akkor is tudta volna, mit tegyen: megpróbálkozhatott volna az égett gyufaszálakkal, vagy ha az nem látszik elég jól, felkarmolta volna a kezét, amíg vére serked.
Mása még egyszer körüljárta a fedezéket. Kicsi volt, legfeljebb kétszer két méteres. Aztán kiválasztotta azt a sarkot, ahová legkevésbé fütyült be a résen a szél, s előbb kézzel-lábbal elkotorta a havat, aztán a maradékot letaposta a csizmájával. Útközben erősen átfázott, most ettől a mozgástól egy kissé föl melegedett, s még az ujjai is jobban engedelmeskedtek.
Becipelte a kosarat a sarokba, aztán leguggolt a fal tövében, és azon kezdett töprengeni, hogyan tudna legtakarékosabban bánni a gyufával. S ekkor olyan ötlete támadt, amitől egyszerre szinte boldogság öntötte el. Valósággal érthetetlen volt, hogy is nem gondolt rá előbb, de most végre eszébe jutott, és ez a pofon egyszerű, szinte magától értetődő ötlet most óriási felfedezés volt, ami valósággal boldoggá tette. Eddig a Nyekraszov kötetet csak úgy tartotta számon, hogy annak a papírjára lehet majd írni. Most egyszerre rájött, hogy a papírt meg is lehet gyújtani. Meg kell hagyni az íráshoz néhány lapot meg a könyvfedelet, a többit kitépni, minden lapból teljes hosszában vagy még inkább átlósan - így még hosszabb! - fidibuszt sodor, annyit, amennyi kijön, és folyamatosan gyújtogatja egyiket a másikról. Igaz, a papír így összetekerve is gyorsan fog égni, de sok lesz, és a gyufával együtt ki fog tartani a kódolás meg az adás idejére, sőt a vételére is, ha netán válaszolnak valamit.
Mása előásta a kosárból a rádiót, és az éj csendjében a készülék tetejéről leszóródó hajdina oly hangosan pergett a kosár fenekére, hogy önkéntelenül összerezzent.
Most elővette a könyvet, kitapogatta, hogy van összefűzve, először letépte a gerincét, füzetekre bontotta, majd minden füzet közepéből kezdte gondosan kitépkedni a kettős lapokat, hogy a fidibuszok minél hosszabbak legyenek. Aztán minden lapot hosszában kettétépett, így vékonyabb fidibuszokat kap majd, de kétszer annyi lesz, végül megszámolta a papírszeleteket, hogy aztán nehogy elszámolja magát.
Nem is lett olyan sok: összesen negyvennyolc. Először azt hitte, rosszul számolt, a könyvben körülbelül száz oldal lehetett, de aztán rájött, hogy nem, nem tévedett, hiszen két oldal tesz ki egy lapot, szóval stimmel.
Betette a papírszeleteket a kosár egyik felébe, a hajdinára, aztán nekilátott, hogy összesodorja őket. A kész fidibuszokat visszarakosgatta a hajdinára, de már a kosár másik felébe.
Hamar belejött a papírsodrásba, szaporán ment a dolog, és csak néha állt meg hogy bedugja kezét a kabátja mögé, és teste melegével fölmelegítse elgémberedett ujjait. Ahogy egymás után sodorgatta a papírcsíkokat, egyre azt latolgatta, mennyi idő telhetett el, és mennyi maradt még az adás megkezdéséig, de közben sok minden máson is járt az esze, mert a papírsodrás nem kötötte le egész figyelmét.
Azon gondolkodott, hogy Szofja Leonyidovna most biztosan bent van már a Gestapón, vallatják, lehet, hogy kínozzák is, talán éppen most szembesítik azzal, aki elárulta. Mása most úgy érezte, mégse Prilipko lehetett az, hanem valaki más; nem, Prilipko egész az utolsó pillanatig nem is gyanított semmit.
„Hát akkor ki lehetett? Ki árult el bennünket? Lehetséges, hogy nem találjuk meg, és nem öljük meg?!" - gondolta Mása, és engesztelhetetlen gyűlölet fogta el az ismeretlen iránt, aki annyira ismeretlen volt, hogy még csak el se tudta képzelni, milyen lehet a külseje. Ki lehetett? Kicsoda?
Egyszerre eszébe jutott az az elöljárósági tag Surik temetésén, az a magas, III. Sándorra emlékeztető, terebélyes szakállú férfi, s hogy mennyire gyűlölte akkor, a temetésen, s lám, ma kiderült, hogy nekünk dolgozott, és főbe lőtte magát, amikor a németek el akarták vinni. A németek bíztak benne, ő pedig látszatra velük tartott, Mása ott a temetésen is úgy látta, hogy azokkal tart, és még a külsejét is visszataszítónak érezte; most, hogy főbe lőtte magát, Mása már másmilyennek látta...
„Arról pedig, aki elárult bennünket, azt hittük, hogy velünk tart - gondolta Mása -, biztosan volt olyan, sőt talán többen is voltak, akik azt gondolták, hogy velünk van, holott épp ellenkezőleg, ő a németekkel tartott, és most ott áll a Gestapón Szofja Leonyidovna előtt, és mindent elmond róla, amit csak tud. De Szofja Leonyidovna biztosan hallgat - gondolta Mása -, és bármit csinálnak is vele, akkor is hallgatni fog."
Mása összerázkódott, mert egyszerre maga elé képzelte, nemcsak szavakban, hanem a valóságban, amint ezt az öreg testet verik és égetik... Aztán hirtelen, talán önvédelemből, hogy ne kelljen mindjárt önmagára gondolnia, s arra, mi lesz, ha a németek keze közé kerül, az iskola jutott eszébe; felötlött előtte Smeljov ezredes okkal-ok nélkül kacsingató arca. Ott van-e még, és ki lehet ott egyáltalán? Maradt-e az iskolán valaki azok közül, akik az ő idejében ott tanultak, vagy már itt vannak mind a németek között, mint ő? És maga Smeljov?... Az ezredes nem először jutott az eszébe, valahogy mindig úgy érezte, hogy az sincs már az iskolán, hanem akárcsak ő maga, Mása, itt lehet valahol, az arcvonal mögött. S bár ez cseppet se könnyített a helyzetén, pusztán annak tudatától, hogy nincs egyedül, hogy mindazok, akik annak idején ott voltak, most itt vannak, és ugyanazt csinálják, amit ő, pusztán ettől könnyebb lett a lelke, bizonyára azért, mert ebben a gondolatban benne volt saját, magányában nem mindig tudatosuló erejének érzése is.
Amint összesodorta az utolsó papírszeletet is, elővette a ceruzát és a gyufát, és kissé arrább húzódott, hogy kényelmesebben dolgozhasson. Aztán elővette a könyv karton borítólapját, és kettéhajtotta, hogy keményen tudjon írni, még egyszer végiggondolta a teendőit, elismételte magában az első pár mondatot, amit a jelentés szövege előtt rejtjelezni akart, meggyújtott egy szál gyufát, még annak a fénye mellett felírta az első három számot, aztán a gyufával meggyújtotta az első fidibuszt, rnajd az elsővel a másodikat, a másodikkal a harmadikat, s éppen végigégett az ötödik mire végzett az eltervezett pár mondattal.
A hatodikat nem gyújtotta meg mindjárt, egy perc szünetet kellett tartani, hogy ne zavarodjon össze; majd utána meggyújtja a második szál gyufát, és nekilát az összefoglaló jelentés rejtjelezésének.
Az a pár mondat, amit megfogalmazott, kellően szűkszavú és lényegretörő volt, de a tragikus események sora ettől nem lett rövidebb.
Itt hét per három - kezdte Mása -, lakásom megszűnt, a gazdát (ez Szofja Leonyidovna volt) elfogták, a hetes (ez Tonya volt) gyanúba került, keresik, Sztrizsevszkij öngyilkos lett (az elöljárósági tag nevét nem kódolta, mit számít, ha a németek elkapják a nevét az éterben, hiszen már halott), főbe lőtte magát. Árulásra gyanakszunk. Engem is lelepleztek, de megszöktem. Kérek új összeköttetést, kérek utasítást, (és még egyszer:) kérek utasítást..."
Igazság szerint azt kellett volna írnia: „árulásra gyanakszom", de Mása nem is gondolkozott ezen, teljesen automatikusan írta azt: „gyanakszunk", mert adásai során már hozzászokott, hogy ő csupán a vége annak a - minden bizonnyal hosszú - láncnak, amilyennek a szmolenszki illegalitást elképzelte. Ő az utolsó láncszem, így küldözi az éterbe pontjait és vonalait. Aztán következik Tonya és Szofja Leonyidovna, akik nem ismerték egymást, de összekötötték őt más láncszemekkel, akikről maguk sem tudtak.
Most nem volt se Tonya, se Szofja Leonyidovna. Mását mintha leszakították volna arról a láncról, amelyhez a két emberen keresztül láthatatlanul kapcsolódott. Leszakították, de maga a lánc, amelyről leszakították, egész biztosan megmaradt, hisz hogy is lehetne másképp, és Mása azoknak az ismeretlen embereknek a nevében írta, hogy „árulásra gyanakszunk", akiktől a kihullott láncszemek miatt elszakadt, de akik minden bizonnyal maguk is úgy gondolkodtak, mint ő, és bizonyára szintén árulásra gyanakodtak. De hát mi más is történhetett itt, ha nem árulás.
Ezután Mása kibontotta a papírgombócot, amit Kulkovától kapott, még a sötétben kisimítgatta a tenyerén, és csak ezután gyújtotta meg a következő gyufaszálat.
A jelentés ezúttal rövid volt, rövidebb, mint szokott lenni, viszont volt benne két rendkívüli fontosságú közlemény: három, a Déli Frontról Szmolenszk körzetébe átirányított hadosztály száma, valamint hogy feltételezések szerint Hitler Szmolenszk körzetébe készül. Mása végzett a szöveg kódolásával, aztán még egyszer hozzátette: "itt hét per három, utasítást várok." S ekkor újra sötétben maradt.
Mása igyekezett minél tovább az ujjai közt tartani minden papírszeletet, így jócskán összeégette bal keze ujjhegyeit, viszont jól tette, hogy takarékoskodott: megmaradt több mint húsz fidibusza és több mint egy fél doboz gyufája, ez pedig elegendő lesz arra, hogy mindent leadjon, s hogy felírjon és megfejtsen egy esetleges rövid választ is.
Megszopogatta megpörkölődött ujjait, aztán néhány percig csak ült a sötétben hogy kipihenje a feszültséget és a kapkodást. Majd hirtelen megrémült, hogy valamit nem vett figyelembe, hogy elszámolta az időt, és már tizenkettő van vagy még több s ő késve kezdte az adást. Mennyivel nyugodtabb lenne, ha volna órája! így nem tudta, mit is tegyen: kapcsolja be a tápfeszültséget? Megtehetné persze, hogy idő előtt adni kezdi a hívójeleket, aztán vételre kapcsol, csakhogy ezzel áramot pazarol, márpedig a telepek amúgy is kimerülőben voltak. Jaj, ha volna órája!
De mi van, ha éppen fordítva téved, s nem húsz perc, nem is tizenöt maradt még éjfélig, mint számítása szerint lennie kell, s nem is tizenkét óra van, mint rémületében hitte, hanem mindössze tizenegy vagy negyed tizenkettő? Hátha a késéstől való félelmében teljesen elveszítette időérzékét, és egy teljes félóráig feleslegesen pazarolja az áramot?
De bárhogy volt is, nem kockáztathatta tovább, hogy elkésik. Úgy határozott, hogy kezdetnek periodikusan két-három percre bekapcsolja a készüléket, leadja a hívójelét, vételre áll, aztán megint kikapcsolja a telepeket, majd néhány perc múltán megismétli ugyanezt, s csak aztán kezdi folyamatosan üzemeltetni a készüléket.
„Itt hét per három, itt hét per három - kezdett kopogtatni a billentyűvel. - Vétel."
De a fülhallgató néma maradt. Aztán felcsipogott egy távoli, idegen, német morzejelsor, majd újra csend lett.
Mása néhányszor leadta a hívójelet, vételre állt, kikapcsolta a készüléket, számolt háromszázig, hogy elteljen három perc, aztán újra adni kezdte a hívójelet... Válasz azonban nem jött.
Aztán már három percet se mert kihagyni, folyamatos vételre állt, csak időnként újra meg újra lekopogta a hívójelet.
De teljes csend volt.
Amikor napközben forgalmazott, rendszerint mindenfelől hallott morzejeleket, most egyetlenegy csipogott fel, az is elhallgatott. Teljes csend volt, és a mieink hallgattak, mintha megnémultak volna!
El lehet-e képzelni elhagyatottabb magányt, mint ez a hóba vesző fedezék Szmolenszkon túl, benne az a magára maradt nő, akinek nincs, az égvilágon nincs hová mennie, akinek, ha kilép innen, egész egyszerűen száz és száz verszt körzetben nincs egyetlen ismerőse, nincs megbízható fedél a feje fölé, ahová behúzódhatna a rádiójával, ez a rádió pedig, ha működik is, hallgat, mintha megnémult volna. Ki tudja, hányadszor kopogtatta le: „Itt hét per három..." De senki sem válaszol; senki az ég egy világon.
„Itt hét per három, itt hét per három..."- kezdte a kopogtatást újra Mása. „Vétel... - kopogta, s hirtelen elképzelte, hogy a rádiója fölött, őfölötte, a fedezék fölött hatalmas hódomb nőtt, s őt itt találják megfagyva... Nem, nem tavasszal, hanem sok-sok év múltán... Maga se tudta, miért jut épp ez az eszébe, aztán egyszerre maga előtt látta a férje arcát, úgy, ahogy utoljára látta, a búcsúzás után, amint Szincov ott állt némán és szomorúan, fent az ablakban, mikor ő utoljára hátrapillantott...
"Itt hét per három, itt hét per három, vétel - kopogta újra, aztán erőlködve, rémülten megmozgatta a vállát és megforgatta a fejét, mert úgy érezte, mintha kezdene elszundítani, vagy kezdene megfagyni, vagy egyszerre mindkettő, "Itt tizennégya - kattogták hirtelen tisztán a megfejtés nélkül is ismerős rövid és hosszú jelek. - Kezdd az adást.
Mása leadta az első üzenetet, aztán emlékezetből hozzátette, amit eredetileg nem írt le, de fejben is sikerült kódolnia, mert korábban is gyakran kellett adnia: „Fejtsék meg azonnal, vétel."
- Értem, folytasd - kopogták a morzejelek.
Mása pedig sietve kopogtatni kezdte a jelentés szövegét, és öröm töltötte el, hogy félelmei ellenére csakugyan ott ült az ügyeletes a készülék mellett a megadott időben és azonnal fogta az adását, hogy még sincs egyedül, ide temetve a hó alá, hogy valahol a morzejelek kopogásán túl egy eleven hang válaszol neki: „Értem, folytasd!"
Amint befejezte a jelentést és vételre állt, mindössze kilenc szál gyufája maradt - ujjaival megszámlálta - és négy fidibusza.
A válasz csupán két számoszlopot tett ki, ami annyit jelentett, hogy alig tíz-tizenkét szót üzentek, tovább már nem is írta, mert az ismerős jelek az adás végét jelentették: „Végeztem, kikapcsolok." Akkor maga is kikapcsolta a tápfeszültséget, és újra magára maradt, fején a hirtelen elnémult fülhallgatókkal, s egyszerre megérezte a kezét, mellét, hátát maró hideget. Az adás közben teljesen meggémberedett. Most felállt és vagy tíz percen keresztül ugrált, leguggolt, fölegyenesedett, hogy fölmelegítse gémberedett lábait, csapkodott a karjával, míg végül úgy érezte, kezd egy kissé fölengedni.
De vajon mit üzentek neki odaátról, Moszkvából? Persze várhatott volna reggelig, hogy majd a világosságnál megfejti, de nem volt ereje várni, meg aztán a maradék gyufára és papírszeletekre úgyse lesz többé szüksége. Leadta mindazt, amit kellett, így aztán nincs értelme többé tartogatni őket
Újra leguggolt, és az utolsó szál gyufák és papírszeletek fényénél megfejtette az első szócsoportot: „Adását értettük, hagyja el a várost a Kacsalov-erdő irányában, várni fogják."
„Várni fogják, várni fogják" - suttogta Mása jeges ajkakkal. „Várni fogják" - ismételte még egyszer, és nekiállt, hogy megfejtse a második szócsoportot. Megfejtette az első szót: „A maga", a másodiknál fáradt ujjai kiejtették az utolsó papírszeletet, meggyújtotta az utolsó szál gyufát, arról az utolsó papírszeletet, de - alighanem a fáradtságtól és a feszültségtől - végül is képtelen volt megfejteni a következő szót, egyszerűen elakadt, a láng belemart az ujjába, s a következő pillanatban teljes sötétben maradt. Még egyszer megtapogatta a gyufásdobozt, de az üres volt; belekotort a zsebébe, hátha legalább egy szál gyufa odapotyogott, de nem talált egyet sem.
Sötét éjszaka vette körül. Fülében ott csengett a mondat: „Adását értettük, hagyja el a várost Kacsalov-erdő irányában, várni fogják"- és még ez a szó: „a maga..." Hogy mi a folytatás, azt kénytelen lesz reggel megfejteni, amikor megvirrad.
Mása tudta, hogy a nagy Kacsalov-erdő, amiről az a hír járja a városban, hogy ott tanyáznak a partizánok, ha nem is közvetlenül itt, mindenesetre valahol ezen oldalon terül el, valahol a közelben, a szemközt feketéllő erdőn túl, és ha megy, akkor most kell indulnia. Erős kísértés fogta el, hogy összegömbölyödve lefeküdjön itt a fedezékben, de tudta, ha lefekszik, nem kel fel többé: úgy erezné, hogy fölmelegszik, valójában megfagyna. Ez a fő, ami visszatartotta, de volt más is: ha csakugyan ki akar jutni a Kacsalov-erdőbe, ha ott csakugyan várják, akkor most kell indulnia, most mindjárt, hogy még az éjszaka sötétjében minél távolabb jusson a várostól. Igaz ha most, éjszaka indul, eltévedhet, de attól még jobban félt, hogy ha reggel megy, a város közvetlen közelében elkaphatják.
Nem tudta, lesz-e elég ereje, hogy egész éjszaka menjen, keresztül az erdőn, de azt tudta: ha itt marad, elpusztul.
Kikotorta a kosár aljából a hajdinát, és megtöltötte vele a mellénye meg a kabátja zsebét, amennyire csak bírta, aztán visszatette a kosárba a rádiót, kiment a fedezékből, kiszámolt a futóárokban tíz lépést balra, és ott elásta a hóban. Ha bent a fedezékben ássa el, előbb-utóbb felfigyelhet rá valaki: itt, a futóárokban aligha botlik bele bárki is. A hó most még erősebben kavargott, és Mása biztos volt abban, hogy egy óra múlva már a lábnyomából se látszik itt semmi.
Kimászott a lövészárokból, és nekivágott a mezőnek, szemben a széllel, a távolban sötétlő erdő felé.
SOPRONI ANDRÁS fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1985 / 4. szám, 64-80. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése