(A szerző 1977-ben közölt kisregénye a nagy orosz költő, Puskin családjának életével és a költő halálának körülményeivel foglalkozik a belső emberábrázolás finom eszközeivel. Alább néhány beszédes fejezete olvasható.)
A TÜKÖR ELŐTT
ALEKSZANDRÍNA
 |
| Puskin és felesége szobra Szent Péterváron |
Azt az esetet el kell felejtem, azt az embert — szintén. Futó kapcsolat volt csupán. Elmúlt örökre. S hiába, Alekszandrina mégiscsak Goncsarova kisasszony maradt, most már az egyedüli. Az összes nővér közül a legszerencsétlenebb. Lehet, hogy bűn most Natalja sorsához hasonlítani a sajátját, de Tása férjnél volt, szerették, gyermekei születtek. El fog múlni a bánata, s öröm köszönt majd rá.
És Catherine? Ő aztán főnyereményt csinált! Férjhez ment a pétervári szalonok kedvencéhez, a hölgyek hódolójához, ráadásul még szerelemből ment hozzá — igaz, nem a férfiéből, hanem a sajátjából, de akkor is szerelemből; báróné lett, és Franciaországban él. Ki gondolta volna, ki számított erre? A legkevésbé maga a huszonnyolc éves Koko.
Csak egyedül ő — mademoiselle Alexandrine Goncharoff — a vénlány mindenki szemében. De hát miért a „szemükben"? Hiszen ez így van — vénlány. S ebben anyuska, Natalja Ivanovna és a húga, Natalie a bűnös. A leginkább — anyuska.
Amikor Alekszandrina, a középső lány, betöltötte a tizenhetedik évét, eljött az ideje, hogy a moszkvai bálokon az eladó lányok sorába lépjen. Catherine, a legidősebb, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket — két évig keringett a tánctermekben, s egyetlen győzelmet sem aratott! Alekszandrának viszont még azt sem engedte meg az anyja, hogy kipróbálja az erőit: azon nyomban bemutatta a legfiatalabb lányát is. Óh, jaj, ezt olyan igazságtalanul, olyan esztelenül ostobán tette. Tása még egészen kislány volt, igazán várhattak volna. Először az idősebb lányokat kellett volna férjhez adni. Vajon nem ez egy anya elsőrendű kötelessége? De a maman bogaras, lusta és keményszívű volt. Nem szeretett a házuktól távol lenni. Az elutazásokat és összejöveteleket, amelyek a nőket és különösen a fiatal lányokat olyan izgalomba hozzák, Natalja Ivanovna ki nem állhatta. „Szeretek imádkozni" — mondogatta mentségül, hogy a házához való ragaszkodását igazolja. Mintha ők semmit sem tudnának a gyümölcslikőrök meg a kegyencei iránti vonzalmáról. Így maman, anélkül, hogy engedett volna Alekszandrinának akár csak egy cseppet belekóstolnia a sikerbe, elhatározta, hogy vele együtt magával viszi a bálokra a legkisebb lányát is.
Natasa félénk volt és bátortalan. Szeme, akár egy csikóé, ijedten kancsított, a fejét lehajtotta, a legyezőjét úgy tartotta, hogy az nem fejezett ki semmit, valóságos gyötrelem volt számára, ha meg kellett szólalnia.
Viszont ő, Alekszandra, már az első lépésektől kezdve, magabiztosan, bátran ment végig a tükörfényes parketten. Nem sütötte le a szemét, habozás nélkül felelt a kérdésekre, nem engedte el a beszélgetések fonalát. És gondolt a legyezők titkos nyelvére is, az ő legyezője azt mondta: „Az én szívem szabad."
Mindketten jól táncoltak, de Alekszandrina bátrabban, határozottabban mozgott, a táncosának le kellett győznie az ő titkos akaratát. Natalie viszont, mintha mindig kissé fáradt lett volna, a táncnál szelíd, engedelmes volt.
Alekszandra Nyikolajevna, amikor most emlékezetében még egyszer sorra vette ezeket a régi dolgokat, újra elcsodálkozott azon, miért kérték fel Natalie-t egymással vetélkedve, neki pedig miért kellett egyre gyakrabban ott ülnie vagy állnia a mamán mellett, és bosszúságtól lángoló arcát legyezgetnie? És akkor még itt van ráadásul a mama fösvénysége, a kiadások örökös számítgatása, a rettegés, hogy cipőre, belépőre, báli kesztyűre, új ruhára kell költenie. És egy újabb igazságtalanság: mamán, miután meggyőződött arról, hogy Natalie-nak nagyobb sikere van, szívesebben gondoskodott az ő ruháiról. Alekszandra megismerte a megalázottság szégyenletes érzését, amikor végigment a termen, és arra gondolt, hogy mindenki felismeri majd rajta Catherine felújított virágfüzéres ruháját.
Ezek a kis átalakítási furfangok jól sikerültek Liza varrónőnek: „Olyan a ruha, mintha tökéletesen új lenne" — dicsérte maman az egyszerű házivarrónő munkáját. De Alekszandrina képzeletében mindig megjelent a gyorsan kapcsoló moszkvai mamák vizsla tekintete.
Belenyugodhatott-e abba, hogy átengedi húgának a sikert? Nem. Irigyelni kezdte. És azóta mindig is irigyelte. Szerette és irigyelte. Irigyelte, bár szerette is. Tudta jól, hogy ez a sötét érzés bűn, de semmit sem tudott ellene tenni.
Natalie, a törékeny virágszál, aki támasz nélkül mintha még növekedni sem merne, alighogy megjelent a nagyvilági társaságban, határtalan szerelmet ébresztett. Méghozzá ki szeretett bele? A híres, egekig dicsőített költő, akiről egész Moszkva dicshimnuszokat zengett.
Amikor Puskin megkérte a kezét, Natasa megszeppent. Nem volt felkészülve a házasságra, a szerelemre. Érzelmei még szunnyadoztak. Félt. Mind a három nővér félénken viselkedett Puskinnal, a dicsőségével, az életéről, viharos szenvedélyeiről, különcködéseiről, furcsa dolgairól szóló híresztelésekkel szemben. Nem ismerték Puskin verseit, csak azokat, amelyeket megzenésítettek, és a szalonokban énekeltek: A nap kihunyt..., A fekete sál... — Megszerezték, megtalálták a könyveit — a poémákat és a verseket. Amikor fennhangon olvasták, beleszerettek Puskinba mind a hárman, de amikor becsukták a könyvet, kialudtak az érzelmek. Érthetetlen volt számukra, mit nyer ebben a házasságban Natalie, s vele együtt ők.
De közben ismételgették, amit hallottak: „Oroszország büszkesége", „az orosz szó diadala". Rávették húgukat, hogy igent mondjon — a „büszkeség" és a „diadal" nagy hatást tett rájuk. És még jobban szerették volna, hogy életük megváltozzék, — hogy elkerülhessenek otthonról. A ház elviselhetetlen volt, néha egyenesen borzasztó. Anyjuk zsarnokoskodott, veszekedett, titokban ivott és paráználkodott, a cselédek nyíltan beszéltek róla. Apjuk időnként üvöltött, mint egy vadállat, rohangált félemeleti szobájában, majd szörnyű dübörgés és lábdobogás jelezte, hogy elkezdték a szegény beteg megfékezését, a nyögések és panaszos kiáltások pedig arra engedtek következtetni, milyen gorombán bántak vele a szolgák. Uram isten, irgalmazz és ments meg! Bárcsak semmit sem kellene hallani vagy tudni.
Anyuska Puskin leánykérésére nem adta meg a beleegyezését. Bár ez volt az első alkalom, jjogy három leánya közül valamelyiknek megkérték a kezét. De az is lehet, hogy éppen ezért: anyuska már régóta megneheztelt az egész világra, s akkor egyszerre megérezte, hogy szabadjára engedheti a szeszélyeit, s ezzel megbosszulhatja magát.
Felsorolta az ellenérveit. Puskinnak nincs rangja, sem vagyona. Senki nem tudja, kedvelt-e még, vagy netán kegyvesztetté vált. A cár visszahívta a száműzetésből, de az a hír járta, hogy megfigyelés alatt tartják. Jobb megvárni egy másik partit. Natasa gyönyörű szép lány, talán csak akad majd számára egy érdekesebb ember. Nem szabad elfelejteni: pénz a hozományra nincs, Afanaszij Nyikolajevics nagyapa elherdálta a vagyonát, az egész család eltartására alig negyvenezret ad egy évben, de azt is hogy adja — részletekben, apránként, agyongyötri vele őket.
Natasa a nővérei és az anyja között egészen elvesztette a fejét. Szót fogadott az anyjának — és várt. De nem történt semmi. Nem akadt érdekesebb ember. Senki sem akadt. Táncoltak vele, epekedtek érte, gyönyörködtek benne, meghajoltak a szépsége előtt. De senki sem kérte meg a kezét. Igaz, neki sem tetszett meg senki. És titokban egyre gyakrabban gondolt Puskinra. A költő viszont elutazott a Kaukázusba. Veszélyes volt arrafelé, folyt a háború. Miért utazott oda? A nővérei azt mondták: a halált keresi. Natasa aggódott érte. Amikor pedig Puskin egy fél év múlva visszajött, Natasa bosszankodott, hogy nem találkozik vele a bálokon, a beszélgetésekből igyekezett egyet-mást megtudni róla, s amikor egyszer azt hallotta, hogy idegen tájakra készül, sokáig sírt, s örökre elbúcsúzott tőle.
Egy év múlva Puskin újra megkérte a kezét. Natalie örömmel beleegyezett. De amint Puskin vőlegényként kezdett hozzájuk járni, Natasát kétségek fogták el — úgy érezte, hogy nem fogja tudni Puskint igazán szeretni.
Anyuska pedig, miután egyik lányát férjhez adta, megnyugodott, mintha csak mind a háromnak elrendezte volna a sorsát.
De hát Alekszandra is szép volt! Volt? Nem, most is az. Hasonlít a húgára. Nagyon hasonlít — különösen profilból. Nataljának egyenes az orra, az övé is majdnem olyan. Natalja kissé kancsít, ami különös bájt kölcsönöz neki. Alekszandrina is kancsít egy cseppet. A nyaka, a válla, a keble is hasonlít. A nyaka talán — egy icipicit rövidebb. Natalie-é kissé vékonyabb, különösen most, Alekszandrina kissé teltebb, és keményebben, magabiztosabban tartja magát.
Alekszandra Nyikolajevna odalépett a toalettasztalhoz, hogy szemügyre vegye a külsejét.
Úristen, az ovális tükörből mamán arca nézett vissza rá! Ugyanaz a parancsolnivágyás, hajthatatlanság, önteltség, mások semmibevevése és megvető elégedetlenség az ajkán. Késői felfedezés: kisasszony, ön Madame Goncsarovára hasonlít!
Alekszandra Nyikolajevna hirtelen nyelvet nyújtott arra a tükörből visszanéző maman-arcra, ami nem is volt az anyjáé.
Elég azonban az elmélkedésből! Most rögtön elmegy a húgáért, Máskáért és Száskáért, és mindnyájan együtt sétára indulnak a parkba.
Hirtelen elszorult a szíve, annyira megsajnálta a gyerekeket és a húgát, aki jószívű és változatlanul gyengéd volt iránta. El kell vonnia, amennyire lehet, a szomorú gondolatoktól és a bánkódástól.
Abban a pillanatban, amint Alekszandra Nyikolajevna nem gondolt többé rosszul sikerült életére, arcvonásai lágyabbak, finomabbak letté, s a húgával való hasonlatosság sokkal észrevehetőbbé vált.
A GYEREKSZOBÁBAN
MÁSA, SZÁSA, GRISA ÉS TÁSENYKA
Alekszandra Nyikolajevna bement a két nagyobbik gyerek, Mása és Szása szobájába. Natalja nem volt itt. A gyerekek a német nevelőnővel az asztalnál ültek, és kockákból házat építettek.
— Hol van a maman ? — kérdezte Alekszandrina, és megsimogatta a fejüket.
A kislány felemelte duzzadt ajkú arcocskáját, ránézett a nénjére, és kérdéssel válaszolt:
— Azja néni, de hol van a mi papánk?
Alekszandra szigorú arcot vágott. Másának, az idősebbiknek — hiszen nemsokára ötéves lesz — megmondták az igazat: a Jóisten elvitte apukát az égbe, és most ott van, ahol az angyalok laknak, ahol mindig süt a nap és mindig nyílnak a virágok. A kislánynak megtiltották, hogy az apjáról kérdezősködjék, különösen az anyjától volt tilos kérdeznie. így aztán Mása minden alkalommal, amikor meglátta a nénjét egyedül, feltette a kérdést: hát a papa hol van?
Gyermeki eszével nem tudta felfogni a történteket, és elfogadni, amit a felnőttek mondtak neki. Ha a Jóisten elvitte apukát az égbe, miért van ott ilyen sokáig? Miért nem jön le hozzájuk, és viszi őket magával oda, ahol olyan jó? Mása arra gondolt, az is lehet, hogy már útban is van visszafelé, és Azja néni mindjárt azt mondja majd: „hamarosan megérkezik".
De Azja hallgatott.
A nevelőnő összeszidta a kislányt. Meg akarta mutatni mademoiselle Alexandrine-nak, hogy a csökönyös gyermeket már nem egyszer figyelmeztették a tilalomra.
Mása — a közelgő sirás jelenként — tágra nyitotta a szemét, lebiggyesztette az ajkát, s így még jobban hasonlított az apjára.
— Most sétálni megyünk — mondta sietve Alekszandra —, maman-nal együtt.
— Én is, én is! — kiabált Szása, meglökte az asztalt, és az építmény összeomlott.
— És én, én is, jó? — Mása félt, hogy most hirtelen meg fogják büntetni.
— Hiszen azt mondtam: te is, Szása is, és mi a maman-nal. Kérjétek a dadust, hogy készítse ki a kabátotokat, a kapucnikat és a csizmáitokat.
— Nem akarom a kapucnit! - ellenkezett Mása. - A kapucniban olyan meleg van! - Megrázta hajfürtjeit, és Szása, aki mindenben utánozta a nővérét — szintén azon nyomban rázni kezdte a fejét.
— A kapucni olyan meleg...
Azután kacsintott, s huncutul a nagynénjére nézett:
— Azja, én nem fogom kérdezni, de te mondd meg, hol a papa?
Alekszandrina megcsóválta a fejét, ajkára tette az ujját, és kinyitotta a másik gyerekszobába vezető ajtót.
Natalja Nyikolajevna a karján tartotta a hosszú, fehér ruhácskába öltöztetett Tásenykát, Grisa pedig hátraszegte a fejecskéjét, meg-megfogta anyja ruháját, és kötött cipős lábát emelgetve igyekezett felkapaszkodni a karjába.
A szoptatós dajka, egy fejkendős, csinos parasztruhát viselő, testes, fiatal nő kigombolt ingében hatalmas kebleit igazgatta. Éppen most mutatta meg az úrnőnek, hogy sok teje van, és a kislány nem lehetett éhes.
— Talán savanyú káposztát ettél éjszakára? — kérdezte Natalja Nyikolajevna. — Vagy valami olyasfélét ittál? Szásenyka dajkája is házisört ivott... Emlékszel, daduska?
— De hát itt az ideje, hogy Tásenykát elválasszuk, úrnőm, galambom — mondta a dada —, káposztalevesre vásik már a foga! — És egy kipingált fakanalat kezdett forgatni a kislány előtt.
— Ejnye-bejnye, levest enne?
A kislány a kanál után kapott, és gőgicsélt, mintha valóban felelt volna: „en-ne-en-ne..." Az elkomorodó szoptatós dajkát kivéve mindnyájan elnevették magukat.
Grisa, amikor meglátta a nagynénjét, odaszaladt hozzá, és felé nyújtotta a kezét. Alekszandrina megfogta, és felkapta a kisfiút.
— Grisenyka, Grisuk, Grisanyuska - becézgette gyengéden, és magához ölelte. - Mikor fogsz már nekünk megszólalni?
— Májusban bizony kétéveske leszek, akkor beszélek majd — felelt helyette a dadus. — Őt is sokáig szoptatták, azért is késett el a beszéddel.
— Igaz is, Natalie, Tása májusban lesz egyéves, ideje elválasztani.
— Ahogy parancsolják — mondta a szoptatós dajka —, csakhogy egyéves koráig mán minek siettetni a gyereket. Hiányzik majd neki, ríni fog majd...
— Hát ne válasszuk el addig? Várjunk még egy kicsit? — Natalja Nyikolajevna kérdőn nézett a nővérére, és átadta a kislányt a szoptatós dajkának. A kicsi örömmel hajtotta hozzá a fejecskéjét.
— Ahogy akarod, kedvesem, te vagy az anyja, a tied az utolsó szó.
Grisa váratlanul olyan hirtelen fordult az anyjához, hogy a nagynénje majdnem kiejtette a kezéből. Natalja Nyikolajevna átvette a fiát.
— Megmondtam, Natasa, hogy öltöztessék fel a nagyobbakat, el akartuk veled vinni őket sétálni, itt az ideje, hogy készülődjünk.
Natalja Nyikolajevna megsimogatta a hozzá bújó kisfiú hátát.
— Rögtön jövök, csak menj, menj, majd utolérlek, mindjárt jövök.
Szelíden belefújt a puha, finom, pihés hajszálakba. Ez a kisfia nyári gyerek volt: azon a nyáron született, amikor itt laktak, Polotnyanijban.
Most újra gyermeket vár - negyedik hónapja nem jön meg a vérzése. Az evéstől pedig hányingere van, mint ahogy olyankor szokott lenni. Bizonyára az utolsó januári napokban került áldott állapotba. Vagy talán képzeli csupán a terhességét? Nem, érezte, hogy elnehezedett a hasa, csak még nem gömbölyödik, nem erősödik. „Alaposan lefogytam - gondolta -, azért is nem nőtt még meg a hasam."
A gondolat, hogy most már elhunyt férjétől újra gyermeket szül, ha fel is zaklatta, mégis megvigasztalta a szívét. Szeretett volna egy kisfiút, aki az apjára hasonlít, mint Mása. Egyelőre nem szólt egy szót sem az állapotáról: „Amikor majd észre lehet venni, akkor fogom megmondani." Miközben feszülten, nyugtalanul figyelte magát, hol tökéletesen bizonyos volt benne, hogy gyermeket vár, hol eloszlatta ezt a meggyőződését; hol elhűlt a rémülettől, hogy csalódás éri, hol teljesen kijózanodva képzelte el özvegyi sorsát.
Átadta Grisát a dadus karjára, és elment felöltözni a sétához.
Gyermekei - meghitt becézgetésük, és a róluk való elengedhetetlen gondoskodás - megnyugtatták. De mégis minden alkalommal, amikor belépett a gyerekszobákba, még keservesebben érezte árvaságukat — az övékét és a sajátját is.
ÉJSZAKAI GONDOLATOK
NATALJA NYIKOLAJEVNA
Puskin, amikor haldoklott, azt mondta, hogy a felesége nem bűnös, hogy előtte tiszta, ártatlan maradt. De szavai nem hoztak békességet és megnyugvást Natalja számára.
Minden éjszaka megkérdi magától - vajon bűnös-e vagy ártatlan?
Az éjjeli órákban két hang vitatkozott a lelkében, s nem lehetett látni, mikor lesz vége ennek a vitának.
Az egyik hang megnyugtatta:
Isten oltára előtt tett esküjét nem szegte meg, nem sértette meg a házastársi hűséget, és semmit sem titkolt el férje előtt. Erre Puskin maga szoktatta rá.
A másik hang viszont vádolta:
Hát a titkolt izgalom és zavar, amikor a Báróval találkozott? (Most csak így nevezte monsieur Dantes-t.) Hiszen kívánta ezeket a véletlen találkozásokat, álmodozott róluk. S a férfitől csak szövődtek felé a rejtett szálak, míg végül behálózták. És ő nem tudta eltépni ezeket a szálakat.
Nem tudta? Nem akarta elszakítani. Még akkor sem, amikor látta, hogy a férje ideges és haragszik. Még akkor sem, amikor észrevette a kíváncsi tekinteteket, amelyek őt, Puskint és a Bárót követték.
A háló elszakításához hozzásegítette az aljas vénember, a Heckern apa, "pere de cet enfant trouvé" (ennek az elhagyott gyermeknek az apja - a ford.), aki az illemszabályok határát átlépve, megengedte magának, hogy Nataljának szenvedésről, könyörületről suttogjon, hogy célzást tegyen a menekülés lehetőségére. ... És a kirobbanás — az érzelmek kirobbanása, Puskin dühe és őrjöngő idegrohama azután, hogy ő elmondta neki a Báró apjának undorító célzásait.
A Báró fia pedig, mintha mi sem történt volna, feleségül vette Katyerinát, Natalja nővérét...
Úristen, megint a Báróra gondol, holott megesküdött, hogy elfelejti, a nevét sem ejti ki többé.
Natalja Nyikolajevna elcsigázva kelt fel az álmatlan hánykolódástól összegyűrt ágyából, s letérdelt, hogy imádkozzék, vezekeljen és könyörögjön. Azután eszébe jutott: Alekszandr nem engedte neki, hogy áldott állapotban térdepelve imádkozzék, mint ahogy azt sem hagyta, hogy ilyenkor szaladjon vagy ugráljon — így óvta őt és a kicsinyét is. Ki fogja oltalmazni őket most, ha Natalja nem tévedett, és valóban gyermeket vár? Megérintette a hasát, csodálkozott azon, milyen sovány a teste, megpróbálta felidézni, hogyan történt ez vele régebben, de furcsa módon, nem tudott rá visszaemlékezni.
Más jutott eszébe, az, hogy mennyire félt azelőtt a terhességtől, és milyen lelkiállapotban fogadta az új fogantatást. Alázattal, mint a házasság elkerülhetetlen következményét, s ugyanakkor szilárd magabiztossággal, mint Isten abbeli akaratának kinyilvánítását, hogy általa még egy embernek adjon életet. Sohasem merészkedett arra, hogy megszabaduljon magzatától, ahogyan mások csinálták, amikor a fővárosi szakavatott doktorokhoz fordultak, vagy a bábákhoz, akik anyarozsból és más füvekből főzött csodaszerekkel itatták meg az asszonyokat.
Natalja Nyikolajevna tudta, hogy a méhében fogant élet megszakítása éppolyan gyilkosság, és — mint minden más gyilkosság — szörnyű bűn.
A mostani terhességét kívánta azonban a legjobban. Ha olyan kisfia születik, aki hasonlít Puskinra, ez az ő számára a teljes bűnbocsánatot jelenti majd.
De hamarosan szertefoszlottak a reményei.
Dmitrij, a bátyja meg a felesége, Jelizaveta Jegorovna, nagyon aggódtak Natasa gyengélkedése miati, s így elhívták hozzá az öreg doktort Kalugából — sok emberen segített már. A doktor Natalját felöltözve kérdezte ki és vizsgálta meg. Natalja elmondta, milyen okok alapján gyanítja. hogy ötödik hónapos terhes. A doktor finoman megtapintotta a hasát, azután elgondolkozva, fejcsóválva mondta:
— Vérzése attól a sorscsapástól nincs, ami önt érte — ilyesmi előfordul az asszonyoknál.
Natalja Nyikolajevna könnyekben tört ki. Jelizaveta Jegorovna, aki az egésznél jelen volt, elcsodálkozott sógornője elkeseredésén. Ő még alig tudott magához térni az ijedtségtől, hogy ezt a feltételezést meghallotta. Azt gondolta: „Úristen, nem elég neki négy kis árva."
Az orvos azután beszélt a rokonokkal is, de Natalja Nyikolajevna nem kérdezősködött arról, hogy mit mondott, és neki sem szóltak róla. Leginkább az keserítette el, hogy a doktor nem erősítette meg a terhességét, és rá kellett arra jönnie, hogy az, amit már a beteges rohamok előtt is annyira titkolt, most az idegmegrázkódtatással napvilágra került. Az orvos érvágást, vas- és fenyőfürdőket, fenyőtobozfőzettel kevert mézsört írt neki elő.
De mindebből semmit sem valósítottak meg — Natalja Nyikolajevna nem engedte. Továbbra sem adta fel a reményt, s a józan ész ellenére azzal vigasztalta magát, hogy az orvos tévedhetett.
Egyik éjjel a lelkiismeretével folytatott beszélgetései során Natalja Nyikolajevna rálelt egy korábban sokat hallott szóra: „delejesség". Ez azt jelentette, hogy az egyik ember a tekintetével magához vonzza a másikat, az erős rákényszeríti akaratát a gyengébbre. Natalja a Báróval szembeni gyengesége okát a férfi tekintetének delejességében vélte megtalálni, gonosz akaratában, amellyel őt hatalmába kerítette.
Miközben ezen a felfedezésén töprengett, be kellett vallania, hogy az ő természete általában fogékony a delejesség iránt. Eszébe jutott, mennyire gyötörték Puskin hosszas pillantásai ismeretségük első telén, amikor a költő őt csak észrevette. Natalja a hátával érzékelte a tekintetét, és tudta, hogy Puskin belépett a terembe, s őt keresi a tömegben. Azután pedig, amikor a vőlegénye lett, és járt hozzájuk, a pillantásai szinte megfosztották az akaratától. Lám, a delejesség!
Eszébe jutottak más szemek is - világos, kidülledt szempárok, amelyek ha ránéztek, üvegfénnyel kezdtek csillogni. Ebben is delejesség volt: nemcsak egyeduralkodói, hanem férfihatalom is.
A delejesség felfedezése elcsitította nyugtalanító éjszakai gondolatait. Egy-két nap, sőt még több is nyugalomban telt el.
Azután egyszerre újra felébredt kínzó bűntudata, és porrá égette minden fejtegetését.
Igen, igen, bizony — bűnös, bűnös. Ő a bűnös.
Vajon nem szegte-e meg hitvesi kötelességét, amikor beleegyezett a titkos találkozóba? Vajon nem tudta-e, hogy az ilyen találkozást az isteni, az emberi és a társasági törvények egyaránt tiltják? Miért engedett a Báró könyörgéseinek, miért hitt a hazug siránkozásnak, a színlelt fájdalomnak?
A férfi azt mondta, hogy meg kell magyaráznia Katyerinával való házasságát, amely kikény-szerített, szerelem nélküli s kínosan nyomasztó, valóságos béklyó a számára. Malija Poletyika átadta neki a Báró üzenetét: „Ha Natalie nem jön el, nyilvánosan főbe lövöm magam, a lába előtt." Ebben fenyegetés volt, de Natalja akkor nem fogta fel. Mástól félt - attól, hogy a férfi meghalhat.
Valójában azonban csapdát állítottak neki. A hűtlen Idalija, aki barátnőjének tettette magát, s aki titokban magának szerette volna megszerezni Puskint, meg a becstelen Báró tőrbe csalták. Nem a Catherine-nal való különös házasságát akarta megmagyarázni, hanem őt, Natalie-t szerette volna csalással megszerezni — ez volt a valódi célja.
A báró főbelövéssel fenyegetőzött, őt pedig ez annyira felizgatta, hogy engedett a félelmének, és elment. Annak az aljas alávalónak, lapuló gyávának az életét féltette. Natalja most megértette, milyen rettenetesen csalódott benne, amikor hitt tiszta, magasztos szerelmében.
Ott, Poletyikánál, az üres lakásban, ahová Idalija vezette el őket, és ahonnan azon nyomban el is tűnt, a Báró fenyegetőzött Natalja Nyikolajevna előtt: pisztolyának csövét a halántékához szorítva öngyilkosságot színlelt. Csak komédia volt ez, semmi több, de ő akkor megijedt, kiáltozni kezdett, és ez a kiáltás mentette meg — beszaladt egy leány, aki a messzebb levő szobákból meghallotta.
Natalja Nyikolajevna azonnal elment. Alig állt a lábán, alig bírt a kissé távolabb várakozó hintóig eljutni. Borzongott, a hideg rázta, a halántéka hasogatott. Otthon is egyre csak remegett, sápadt és elkeseredett volt, s amikor Puskin megkérdezte, mi a baja, nem beteg-e, hevesen felzokogott, és mindent elmondott neki.
Nem kellett volna elmondania, nem lett volna szabad. De eltitkolni... hogy lehetett volna előtte eltitkolni, becsapni, csalás mögé rejtőzni, és úgy élni tovább? Tettethette volna magát betegnek. De azután...
Milyen borzalmasan sápadt el Puskin arca, majd hirtelen lángvörös lett, szeme vérbe borult, duzzadt ajka egy szempillantás alatt remegni kezdett. Csikorgatta a fogát, ahogy fel-alá rohangált a szobában, azután szélsebesen elrohant, s az ajtó dörrenve csapódott be utána, akár egy lövés. O pedig, e rettenetes vihar okozója, váratlan gyengeséget, teljes erőtlenséget érzett, és elpil-ledten azonmód elaludt, nem is gondolva arra, hogy szíve egész terhét a férje vállára rakta.
Milyen nagy bűnt követett el ellene, milyen nagy bűnt! Csakugyan kedvesebb lett volna neki ez az idegen, akinek a viselkedése mögött gyávaság, képmutatás és hamis érzelmek rejtőztek?
Nem! Nem! Megveti, nem — gyűlöli. .. Gyűlöli és megveti.
„Irgalmas Isten, add, hogy feledhessek" — suttogta Natalja Nyikolajevna. De mikor a feledésért imádkozott, azonnal és ijedten meggondolta magát: nem lehet egyvalamit elfelejteni, másra pedig emlékezni. Szörnyű kötés fűzi egybe a gyilkost a meggyilkolttal. S őt fogva tartja ez a kötés, gyötri és fojtogatja.
— Miért halt meg? — kérdezte Natalja Nyikolajevna fennhangon, és felült az ágyában.
Vajon meg kellett-e halnia? Arendt, az udvari orvos meg tudta volna gyógyítani, megmenthette volna. Nem lett volna szabad elmennie, ott kellett volna maradnia a sebesült mellett, ahogyan Dahl, a másik orvos tette, aki néhány napig náluk lakott. Ha a híres Arendt ott maradt volna, megtalálta volna a gyógyszert, képes lett volna rá... És neki sem kellett volna Puskinra, a barátaira hallgatnia, hanem szüntelenül mellette lennie. Hiszen jobban lett, amikor erdei szederrel etette. Miért küldte el őt Puskin? Miért kímélték, miért vezették el a hálószobába? Mért is hallgatott rájuk?
De elég már a gyötrődésből, meghalt-e valóban? Miért ne lehetne most itt, mellette? Csak kinyújtja a kezét, és érzi maga mellett, egészen olyan, mint régen.
De keze az üres párnába, a falhoz húzott selyem takaróba ütközik — Puskin nincs sehol.
A lélek halhatatlan — gondolja Natalja Nyikolajevna —, de hát hol van a lélek?
Itt, mellette, vagy a távoli csillagokon? Ha tudná, hogy itt van mellette... Megérinti arcát, mintha meleg leheletét is erezné — vagyis sajnálja, szeretné megvigasztalni. Ne legyen a csillagok között, jobb közelebb az övéihez, akiket itthagyott. És mi lesz akkor a megígért találkozásokkal? A csillagok közt már más elhunytak — rokonok, barátok, szerettei — várják.
Milyen kár, hogy a doktor felvilágosította a valóságról. Jobb lett volna még egy ideig ebben a tévhitben élni. Mégiscsak úgy érezte volna, hogy nincs egyedül, hogy még nem búcsúztak el teljesen. És csak ne siessenek a lelkek a csillagok felé, maradjanak még az elhagyott hozzátartozók mellett.
Óh, jaj, tudja, érzi előre — örökké fog szenvedni. S ha később enyhül is majd a szenvedés, és el is tűnik a mélyben, apránként rágja majd el életének fonalát.
E. GÁBOR ÉVA fordítása
 |
| Dmitrij Beljukin: Puskin halála (festmény) |
Néhány szó Natalja Baranszkajáról:
Leningrádban született orosz prózaíró (sz. 1908). A moszkvai egyetem bölcsészeti karának végzettje, Moszkvában él. Kiadókban, majd múzeumokban (Irodalmi, Puskin) dolgozott. 1968-ban debütált a Novij Mirben két novellával. Kedvenc témája a szovjet, oroszországi nő társadalmi helyzete. 1969-es Hét mint hét című kisregénye a szovjet rendszer elidegenedésének egyik első, remek látlelete, egy asszony egyetlen hetének metszetébe sűrítve.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 69-76. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése