Éva
— Szeretnék egy kérdést feltenni neked — mondta Éva, miközben továbbra is a szeme előtt volt a keze.
— Akár kettőt is.
Éva habozva ránézett, és lehajtotta a fejét.
— Nem, most nem.
— Hát mikor?
Még mindig nem emelte fel a fejét.
— Most nem... Holnap... Na, szevasz.
Ezzel elszaladt.
Következő nap este Ábel az öreg juharfánál várta. Éva órái fél kilenckor fejeződtek be. Ábelnek úgy tűnt, hogy az iskola kapujában egyformán pirospozsgás lánykák álldogáltak, olyanok, akiknek arcára az egészség festette a rózsákat, és ez megkülönbözteti a falusiakat a városiaktól. Az öreg pedellus illedelmesen trónolt egy támlátlan széken, hosszú szárnyú fekete kabát, széles karimájú, kekiszínű kalap — hajszálra a negyvenes évek kolhozelnöke. Nyolc huszonötkor felvette az asztalról a sárgaréz csengettyűt, amilyen a petróleumárusoknak is van, és a csengettyűvel a kezében mozdulatlanul állt, mint egy szobor, egészen addig, amíg a mutató el nem érte a fél kilencet. Akkor felemelte a csengettyűt és megrázta. Ábel tudta, hogy a csengetés után még néhány percet várnia kell, de olyan gyötrőn lassan teltek ezek a percek. Hogy jobban múljon az idő — mustrálgatni kezdte az arra járókat.
Az utcát sűrű köd lepte el. A lámpák alig világították meg. A bágyadt fényben mint muslicák kavarogtak a szemerkélő esőcseppek. A sarkon egy férfi bukkant elő. A járásából ítélve virágos hangulatban volt. Ez hamarosan be is bizonyosodott. Néhány lépést tett, hirtelen megállt, lekapta a sapkát a fejéről, a mellére szorította, és rázendített: „Jöjj vissza, a szerelem hív téged, jöööjj vissza!"
A kihalt utcán még egy járókelő tűnt fel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő is kapatos. Meghallotta az éneklést, megtorpant, körülnézett, odasompolygott az éneklőhöz, és bokán rúgta. Az énekes, mint akit leforráztak, nekilódult, és körül sem nézve elszaladt.
— No né! Tenoristaaa! Hősszerelme-es! — kiabálta fulladozva a nevetéstől a második járókelő. Majd gondolt egyet, s a másik nyomába eredt.
Még nem járt messze a két részeg, amikor egy fiatalember és egy lány jelent meg az utcán. Ábel mellé értek.
— Tudod, hogy én mindenre képes vagyok — mondta a fiú, szemlátomást igyekezve megfélemlíteni a lányt. — Majd elhíresztelek rólad valamit, az apád fülébe jut, és majd meglátjuk, hogyan menekültök el messzire anyáddal...
A lány lopva Ábelre nézett, és a fiúhoz fordult.
— Bolond vagy te — mondta zavartan mosolyogva...
Most egy macska futott át az utcán. Aztán jött egy férfi fűrésszel...
Ekkor megszólalt a csengő.
Ábel látta, hogy az iskola sárga fényű ablakaiban fekete árnyak kezdenek mozogni. Aztán megjelentek a megvilágított lépcsőkön. Ábelnek úgy rémlett, hogy az árnyak kisebbek lettek, mintha megrettentek volna attól a sötéttől és elhagyatottságtól, amely az iskola kapuján kívül leselkedett rájuk. Végül Éva is előkerült. (Most már persze semmi más nem érdekelte Ábelt.) Éván ugyanaz a szürke svájcisapka volt, mint múltkor, kurta fekete kabátkát viselt, amelynek minden gombját begombolta. Ábel arra gondolt, hogy ez a kabát valamikor talán az anyjáé volt, majd a mama után az idősebb nővér hordta, és csak a legvégén, az öröklés sorrendjének megfelelően kapta meg Éva. A gallér alól háromszögletű piros muszlinkendő kandikált ki. Éva bal kezében vitte aktatáskáját, jobbját pedig kissé oldalt tartotta, kaszáló mozdulattal, mintha ketté akarná szelni a levegőt. Önérzetesen lépdelt, fejét büszkén felemelve.
Ábelnek tetszett ez a csinos, erős testű lány, tetszett bibliai neve — Éva, nyilván azért, mert neki is bibliai neve volt. De mindennél jobban a szeme tetszett neki — azok az óriási, sárgászöld, bágyadt szemek. Nemegyszer megfigyelte, milyen érdeklődéssel veszik szemügyre Évát az utcán. Sőt az ismeretlen emberek csodálkozva meg is állnak, és leplezetlenül utána néznek.
Ábel nagyon is jól tudta, hogy egy feltűnő szépségnek milyen veszélyt rejt ez a hatalmas zsongó méhkas, amelyet „modern városnak" nevezünk. Bár Éva nem is olyan szép — ugyan Ábelnek ő volt a legszebb a világon —, mégis azt érezte, hogy a szeme — amely egyszerűen rendkívüli — még sok gondot okozhat neki.
„Vajon mit akar kérdezni tőlem?" A kérdéseknek ezer meg ezerféle variációja fordult meg a fejében, és csalt mosolyt az arcára — mert mintha mindegyiket egy gyerek tette volna fel.
Kezét nyújtotta Évának (akinek egyébként hideg, kissé érdes keze volt) — szemébe nézett, igyekezett kitalálni, mire gondol. Éva ma nem horgasztotta le a fejét, mint tegnap. Magasra emelte a tekintetét, ment, nem rejtette el arcát a szemerkélő eső elől. Kiértek a térre, ráfordultak a főutcára. Éva megállt a hatalmas eperfa alatt. Néhány ága le volt vágva, de még ez sem csúfította el — annyira dús volt a koronája. Éva szerette ezt a fát. Órákon át képes volt nézni, hogyan nyüzsögnek rajta a csavargó verebek. Éva úgy mesélte, hogy egyszer a hold belegabalyodott az égre törő ágakba, mint egy hálóba...
Ma se veréb, sem hold nincs itt. Éva odament a fához, háttal a törzsének dőlt, megpihent. — Amikor elfog a honvágy, mindig eljövök ehhez az eperfához. Odasimulok hozzá az arcommal, látod, így.. . és mélyeket lélegzem, mintha otthon lennék, a falumban, a kertünkben. .. Egyszer is itt álltam, amikor idejött hozzám egy asszony, és együttérzően megkérdezte: „Valami baj van, kislány?" Már sokszor feltették nekem ezt a kérdést. Bizonyára te is megfigyelted: mihelyt az ember magába mélyed, a környezete máris különösnek, betegnek véli, és mindenki érdeklődik: ugyan mi bántja...
Éva elhallgatott, Ábel számára most már nyilvánvaló volt, hogy valami felizgathatta. Aztán a lány hirtelen, szó nélkül a park felé indult.
Az ősz elérte a várost, bőkezűen arányló leveleket terített szét, tarka szőnyeget borított a park sétányaira, amely zizegett a sétálók lába alatt. Ábel hallgatott. A park legjobban kivilágított helyéhez, a pázsithoz értek. Éva hirtelen szembe fordult a fiúval, és mindkét kezével erősen a melléhez szorította aktatáskáját, mintha ez erőt adna neki.
— Meg akartam tőled kérdezni... És itt... Itt világos van... És látom a szemedet... És te is az enyémet... Csókolóztál már úgy valakivel, mint velem?...
Ábel látta, milyen nehezére esett ezt megkérdezni. Éva sápadtan állt, szemébe könnyek gyűltek. Ha Ábel most őszinte... De Ábel megérezte (hiszen nemegyszer magyarázták már neki), hogy nőnek ilyen esetben jobb lódítani, mégpedig minél meggyőzőbben, mintsem megmondani az igazat... Éva tekintetét állva, határozottan ezt mondta:
— Nem... Sohasem.
— Esküszöl?
— Esküszöm.
Éva már nem tudta, tovább visszafojtani könnyeit.
— Én viszont már csókolóztam így... Engem már háromszor csókolt így fiú... Ha tudsz... bocsáss meg... — mondta remegő ajakkal.
Ábel hirtelen esőszagot érzett — esőszagú volt Éva szája. Leült a pázsit szélére, és lentről felnézett Évára. Bár Éva nem akarta, hogy Ábel lássa könnyeit, mégsem hajtotta le a fejét. Ábel elmosolyodott, talált az avar között egy követ, meglóbálta, és bedobta a tujabokorba. A bozót ágai nyugtalanul ringani kezdtek, majd újból mozdulatlanná váltak.
FÓTI EDIT fordítása
Néhány szó Revaz Inanisviliről:
Sz. 1926, grúz író. 1956-ban fejezte be az egyetemet Tbilisziben. 1950-től publikál. Sok elbeszéléskötet, valamint ifjúsági regény szerzője. Főbb művei: Ggye zsivjot szkazocsnyik ? ('Hol él a mesélő ?'); Zimnyaja szkazka ('Télimese').
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 85-87. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése