A hálátlan
Cipnagvari falu temetőjében annyi száz évnél magasabb kort megért Berezsiani nyugszik, hogy senkinek nem jutott eszébe Guduli századik születése napja. De nem hogy mások, maga Guduli is megfeledkezett a saját születésnapjáról.
Ma reggel a Longinoz kakassal egyidőben kelt. Először a szomszédék kutyájával zsémbelt, amely a lába körül sündörgött:
— No, te falánk dög, hány tojást fogsz ma kilopni a tyúkólamból? Azután szemrehányásokkal halmozta el a rúdról leröppenő kakast:
— Ahelyett, hogy virradatkor felkukorékolnál és előttem illegetnéd magad, inkább a tyúkjaidra ügyelj, mert ugyancsak kerülgeti őket Ardalion Brokisvili kakasa!
Ekként könnyítve a lelkén, Guduli végigment az udvaron, belépett a furnérlemezekből épített nyári konyhába, leguggolt a tűzhely elé, egy botocskával szétkotorta a hamu alatt izzó parazsat, rőzsét dobott rá, fújta-élesztgette, és amikor a tűz lángra kapott, feltette a vizesedényt. Alighogy a víz meglangyosodott, Guduli feltűrte az inge jobb ujját, átöntötte a vizet a fejősajtárba, és benyitott az istállóba. A jászolhoz kötött tehén sandán a gazdája felé fordította nagy szemét, és elbődült.
— Jó reggelt, asszonyság! — és Guduli meglapogatta az állat farát. A tehén abbahagyta a kérődzést, lassan lábra emelkedett, és hátrálva száraz helyet keresett magának, hogy megfejhessék.
Guduli odahúzta a háromlábú fejőszéket, és leült a tehén apadt tőgye mellé. Gyéren csurrant a tej.
— Rég a dögtemetőben a helyed! — förmedt Guduli a tehénre, és leoldotta a kötelét. Azután kitárta a kaput, és kihajtotta a tehenet a tarlóra:
— Eredj, te szerencsétlen, nem is tehén vagy te, hanem egy hitvány kecske!
— Jó reggelt, Guduli!
Guduli a lépcsőn ül, gondolattalanul nézi a napot, amely mint egy ágaskodó, kíváncsi kisgyerek, kikukucskál a hegyek hasadéka között.
— Jó reggelt, Guduli!
Guduli hátrafordul a köszönésre. A körtefa alatt Ucsa Melimonadze áll s a fejét vakargatja
— Hányszor mondjam még, hogy én neked nem Guduli, hanem Guduli apó vagyok, mi?!
— Jó reggelt, Guduli apó!
— Jó reggelt! Mama arra kér, adjál nekem befőttet.
Guduli elmosolyodott.
— És tejet?
— Nem, csak befőttet.
— Amíg nem iszol tejet, nem kapsz befőttet! — mondta keményen Guduli.
— Sok van? Engedd, hadd nézzem meg! - és Ucsa belekukkantott a lépcsőre állított tejesköcsögbe. — Mama a lelkemre kötötte: ne igyál nyers tejet, mint valami buta kis borjú, mert brucellózist kapsz.
— De nagyokos az anyád! Hosszú haj, rövid ész. Én magam is nyers tejen nőttem fel! — gerjedt haragra Guduli, és odanyújtotta a kisfiúnak a köcsögöt. Ucsa mély sóhajjal emelte a szájához. Guduli alig tudott elfojtani egy mosolyt, látva, hogyan dagad feszesre ivás közben a kisfiú hasa. A végén Ucsa hangos szusszantással, inge ujjával letörölve tejes felsőajkát, visszaadta a köcsögöt Gudulinak.
— Te is segíts nekem! — kérte. Guduli felnézett a napra.
— Mi az, ma nem mégy iskolába?
— Ma vasárnap van! — mondta Ucsa, és fülig szaladt a szája örömében.
— Szombat! - igazította helyre Guduli.
— Vasárnap! - ismételte meg makacsul Ucsa.
— A mindenségit! - Guduli a térdére csapott.
— Hát neked, Guduli apó, nem mindegy, hogy szombat van vagy vasárnap? Te nem jársz iskolába...
— És hányadika van?
— Huszonnyolcadika, vasárnap, november hónap, 1970 — sorolta el mosolyogva Ucsa.
— A mindenségit! - ismételte meg letörten Guduli, és felállt a helyéről.
Ügyet sem vetve a meglepődött kisfiúra, bement a házba, és megnézte az ágya fölé szögezett falinaptárt. Letépte a felső lapot, visszament a verandára, és újra leült a lépcső tetején.
— Nos, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, letelepedett az öreg mellé, és kíváncsian nézett fel az arcába.
Guduli szótlanul előhalászta a felső zsebéből a szemüvegét, feltette az orrára, és betűről betűre elolvasta, ami a naptárlapon állt:
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 54. éve
November 28 — vasárnap
A nap kél 8.06
A nap nyugszik 17.32
A nappali órák hossza 9.26
Holdtölte nov. 24.
A hold kél 10.55
A hold nyugszik 20.31
1820 — e napon született Friedrich Engels
És hasonló alapossággal olvasta el a hátlapon írottakat:
Tudja-e, hogy...
... az ember húszezer lépést tesz meg naponta. Ez a szám egy év alatt hétmillióra növekszik, tehát hetven év alatt az ember ötszáz millió lépést tesz meg. Ez körülbelül a föld és a hold közötti távolságnak felel meg...
Guduli fölnézett az égre, és meglátta a napot. Azután tekintetét nyugat felé fordította, és észrevette a fogyó holdat. A nap is meg a hold is fent volt most az égen, de Gudulinak úgy tűnt, hogy a nap sokkal közelebb van hozzá, mint a hold. Folytatta az olvasást:
... ami 384000 kilométer, kilencszer több az egyenlítő hosszánál, következésképp az ember hetven év alatt kilencszer kerülheti meg a földet.
Gudulinak ebbe a feje is beleszédült. — Hetven év alatt kilencszer, hát száz év alatt? — Guduli a lábára nézett, a térde remegett, testében olyan szörnyű fáradtságot érzett, mintha ebben a pillanatban tizenkettedszer kerülte volna meg a földgolyót. Az aggastyán merev térdére tette a kezét, és sokáig simogatta, amíg nem csillapodott a remegés. — Mit szólsz ehhez? Szóval ha ez alatt a száz esztendő alatt mást sem tettünk volna, mint Cipnagvaritól Ozurgetiig, Ozurgetitől Batumiig, Batumitól Moszkváig, Moszkvától Németországba, Németországból Amerikába vándorlunk, onnan Japánba, majd ismét Ozurgetibe és Cipnagvariba, akkor alighanem tizenkétszer kerültük volna meg a mi földünket! — Guduli elgondolkodott. — De nem így hozta a sors. — Fanyar mosolyra húzta a száját. — Egész idő alatt egy helyben topogtunk volna?... Pedig be sokat mentünk! Hány meg hány kanyargós ösvényt végigjártunk, úgy bizony! Nem panaszkodom, azért is hálás vagyok, hogy száz éven át fáradhatatlanul vittél útról útra, portáról portára, köszönöm lábam, derék segítőm, nagyon köszönöm! — mondta fennhangon Guduli, és ismét megsimogatta csontos térdét.
1970. november 28-án reggel nyolc órakor Guduli Berezsiani betöltötte a századik évét. Eszébe jutott ez Gudulinak, és a szíve szaporán verni kezdett, mint a fészkében rejtőző madárka. Izgatott lett, megrémült Guduli. Csak ifjúkorában volt ilyen heves szívdobogása, a lovasversenyek előtt, amikor nyeregbe szállt a falu főterének szélén, hogy összemérje erejét Zoszima Kerkadze ikerfiaival, meg akkor, ha meglátta ott a húgukat, Talikót. Megrémült Guduli, hogy kiszakad a szíve, s a melléhez kapott. Fél percig kalimpált az öreg szerkezet. De ez alatt a fél perc alatt egész ifjúsága elvonult Guduli lelki szemei előtt, a szíve pedig valósággal kicsusszant a tenyere alól, lódult egyet; Guduli nagyot sóhajtott, s homlokát hideg veríték lepte el. Pehelykönnyű lett a szíve, felröppent, szertefoszlott a levegőben, megsemmisült, és éppoly váratlanul visszatért, mint kismadár a fészkére; visszatért, megigazította a tollazatát, és folytatta mindennapos, szerény, egyenletes munkáját. A görcs feloldódott, a tüdő friss levegővel telt meg, Guduli inge ujjával letörölte a hideg verítéket, és kifújta magát.
Egy órával ezelőtt töltötte be Guduli a századik esztendőt, amellyel az Isten minden Berezsianit megajándékozott, és most a szokásos fürgeséggel lépte át százegyedik életéve küszöbét.
Guduli a lépcsőn lement az udvarra, végigbotorkált a gondozott ágyások között, a vízlevezető árok mentén húzódó ösvényen a vele egyidős vén körtefáig, s letelepedett árnyékába. Ucsa egy lépést se tágított mellőle.
— Nem fáj ez ennek a körtefának, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, és kirántotta a fa törzsébe belevágott fejszét.
„Kezdődik — gondolta Guduli — mostantól fogva estéig milliónyi kérdéssel áraszt majd el."
— Ha ez a fa érezne, fiam, rosszul állna a dolgunk, akkor az ember hiába akarná leimádkozni a bűneit. — Guduli újabb kérdéseket várt, de Ucsa óvatosan megérintette hüvelykujjával a fejsze csillogó élét, és maga felelt tulajdon kérdésére:
— Érzi, bizony hogy érzi! — és egyenesen odaállt az öreg mellé. Guduli eltűnődve tette rá a kezét a kisfiú lángvörös üstökére.
— Tudod-e, Ucsa, hogy a te Guduli apód ma reggel töltötte be a századik életévét? Ucsa ránézett, és elnevette magát.
— Mit nevetsz, kis prücsök?
— Te a múlt évben meg már az előző évben is százéves voltál.
— Hogyisne! - mondta csaknem sértődötten Guduli.
— Hát mennyi?
— A múlt évben kilencvenkilenc, annak előtte kilencvennyolc. Ma lettem százéves.
— Te mindig egyforma vagy — nevetett ismét Ucsa.
— Ne vigyorogj itt nekem, mint az eszelős, az apád legyen mindig egyforma, ha ezen ilyen jól szórakozol!
— Mama azt mondja, hogy te nem leszel se idősebb, se fiatalabb; ez az átkozott vénember, mondta, megállította az időt.
Guduli a kisfiú szemébe nézett, és a maga huncut gyermektekintetét pillantotta meg benne, aztán a messzeségbe bámult, és mintegy mellékesen megkérdezte:
— Nem akar meghalni, azt mondja?
— Ühüm.
— Megállította az időt, azt mondja?
— Igen, azt mondja.
— Az időt fiam, nem hogy én, de száz pár bivaly sem képes megállítani — mondta szomorúan ingatva a fejét Guduli.
— Hát ki állíthatja meg az időt? — érdeklődött Ucsa.
— Eljön a nap, és azt hiszem, magától megáll — Guduli elmosolyodott a saját szavain. Ucsa hanyatt vetette magát a fűben.
— Nézd csak, Guduli apó, az égen ott van a nap is meg a hold is.
— Láttam már, fiam.
— Egyszerre nappal is van meg éjszaka?
„Megbolondít ez a kölyök" — gondolta Guduli és nem válaszolt.
— Hogy lehet ez? — Ucsa csak nem nyugodott.
— Az ég az Isten szeme, minden együtt van benne, a nappal is meg az éjszaka is — magyarázta Guduli.
— Milyen a szeme?
— De kíváncsi vagy, te kis csörgőszarka!
— Milyen a szeme? — unszolta Ucsa. Gudulinak melege lett, kigombolta az inge nyakát.
— Neked van szemed?
— Hát ez szerinted mi? — Ucsa a szemére bökött.
— Csukd be!
Ucsa azon nyomban összehunyorította a szemét.
— Mit látsz?
— Sötét van.
— Most nyisd ki.
Ucsa tágra nyitotta a szemét.
— És most?
— Világos van.
— Lám, ilyen az Isten szeme is — mondta megkönnyebbült sóhajjal Guduli.
— Hát én vagy az Isten, az mindegy?
— Úgy ám, fiam, persze hogy mindegy! Tiéd ez az egész világ, mi lehetne benne szebb nálad?! — Ekként megajándékozván a kisfiút az egész világgal, Guduli magához vonta Ucsa lángvörös fejét. Ucsa már-már kérdezett volna ismét valamit, de Guduli a szájára tapasztotta a tenyerét, és rámordult: — Egy szót se kérdezz tőlem többet, mert megöllek és magamra is kezet emelek!
— Csak még egyetlen egy kérdést! — könyörgött Ucsa.
— Jól van, de ez legyen az utolsó! — figyelmeztette Guduli.
— Reggel a mama azt mondta, hogy az apám gazember, mocskos állat, és aljas, szemét alak. Igaz ez?
Gudulinak kiszáradt a szája, és hosszú ideig nem tudott válaszolni ennek a borzas kutyakölyökre emlékeztető kisfiúnak, akinek a fejét, a lángvörös üstökű fejét a melléhez szorította, és az úgy melengette az ő vén csontjait. Ucsa le nem vette kérdő szemét az öregről.
— Igaz, fiam, de te így ne beszélj róla, mégiscsak az apád — préselte ki nagy nehezen magából a szót Guduli.
— És mért igaz?
— Minek is lehet nevezni egy embert, aki egy ilyen kisfiút otthagy, és elmegy holmi szoknya után Sztavropolba?
Ucsa már nem kérdezett semmit, szó nélkül kibontakozott az ölelésből és a kapu felé indult.
„Ezt nem kellett volna mondanom, azt hiszi, hogy az apja földre szállt angyal, honnan tudná, hogy adott esetben akár Krisztust is újra megfeszítené" — ostorozta magát Guduli, és a gyerek után kiáltott:
— Ucsa, fiacskám!
Ucsa nem fordult vissza.
— Állj meg, Ucsa!
Ucsa megállt, de nem fordult vissza.
— Nézz rám, Ucsa! Nem mocskos állat a te apád, hanem Tariel, Fridon és Avtandil (Sota Rusztaveli poémája, a Tigrisbőrös lovag szereplői, nemes vitézek - a szerk.) egy személyben. Hát nem érted a tréfát, adta kölyke!?
Ucsa bizalmatlanul sandított Gudulira, nem akarja-e becsapni. Guduli hívón integetett feléje.
— Gyere ide, fiacskám, gyere!
Ucsa lassan megfordult, de ebben a pillanatban mintha forró vizet zúdítottak volna rá, nedves melegség öntötte el az aggastyán testét. Először el sem akarta hinni. De ez az azelőtt soha nem ismert érzés, ez a láz mindjobban fokozódott, s nőttön nőtt benne valami ismeretlentől való rettegés, és Guduli egyszeriben ráébredt: ez a vég kezdete.
— Uramisten! Ne engedd! — esdekelt, de az Isten könyörtelen volt. Mintha jéghideg víz dermesztette volna Guduli Berezsiani lábát. — Ucsa, kisfiam, segíts! — szakadt fel az öregből, de még mielőtt a kisfiúnak sikerült odafutnia hozzá, térdre rogyott, mintha imádkozni akarna, és zokogásban tört ki.
Csaknem egy óra telt el, mire Guduli visszanyerte a beszélőképességét.
— Menj fiam, menj, hagyj magamra!
— Elszaladok és idehívom a mamámat, a tarlóról szedi fel a maradék kukoricát.
— Ne hívd ide, fiam, már jobban vagyok.
— Megyek, és szólok neki.
— De hát semmim se fáj!
— Akkor miért sírtál, ha semmid se fáj?
— Becsaptalak, próbára akartalak tenni, szereted-e Guduli apót.
— Ma engem állandóan becsapsz.
— Öregkoromra meghibbantam, azért járom a bolondját. No, eredj, hagyj magamra, pihenek egy kicsit.
Ucsa elindult, de a kapuban visszafordult.
— Menj, fiam, menj! - mondta parancsolóan Guduli, és Ucsa kiment az udvarból.
Az aggastyán ott állt mozdulatlanul a fához támaszkodva, tompán a földre bámult. Értelme végképp kihunyt. Körülötte minden - a falu, az állatok, a növények, az ég és a föld - néma csöndbe süppedt, Guduli látta, hogy a fáról lehullik néhány túlérett körte, és hangtalanul ér földet; látta, hogy fut tova a víz az árokban, de nem hallotta a csörgedezését; látta, hogy a szél tépázza a kukoricaszárakat, de nem hallotta a zizegésüket; látta, hogy a tehén ott toporog a kapu előtt, és nyakát kinyújtva hívja őt, de a bőgését nem hallotta. Látta, hogy eszeveszetten verdes szárnyával a kerítésre röppenő Longinoz kakas, és hogy szemét kidüllesztve nagyra tatja a csőrét, de egyetlen hang nem jutott el az öreg füléig. Minden és mindenki néma volt körülötte. Csak egyetlen várakozás, rémületes, végeérhetetlen, egész lényét betöltő várakozás volt Guduli. Hátával a körtefa törzséhez támaszkodott, megkövülten, karját lelógatva, és ő maga is egy fára emlékeztetett, göcsörtös, korhadt törzsű, odvas, vén fára, amely már egy örökkévalóság óta várja, hogy kivágják.
„Ehehe, Guduli Berezsiani, ehehe!"
Guduli nem tudta, sokáig tartott-e öntudatlan állapota. Akkor tért magához, amikor ebbe a bénító várakozásba egy csöppnyi reménység vegyült. Felcsillant egy kis reménysugár, és újra dobogott a szíve. Isten tudja, honnan jött ez a reménység, de a szíve újra szaporán verdesni kezdett, mint kismadár a fészkében. Guduli először a saját szíve dobogását hallotta meg, azután fülébe hatolt a kukoricaszárak zizegése, a tehén bőgése, a víz csörgedezése, és egy pillanattal később a Longinoz kakas harsány kukorékolása ütötte meg a fülét.
„Így már jól van, kedveseim! — suttogta Guduli, és félénken megtette az első lépést a ház felé. Nem történt semmi. Felnézett a napra, mely szembetűnően nyugat felé hajlott. Nem történt semmi, nem ismétlődött meg az iménti dolog, bizonyára véletlen volt, vagy talán egyáltalán nem is volt.
Guduli lassan lépdelt felfelé a lépcsőn, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik lépcsőfokon... És ekkor hirtelen megint minden megdermedt körülötte...
„Ez az átkozott vénember megállította az időt!" - jutottak Guduli eszébe Ucsa anyjának szavai, és hideg veríték verte ki egész testét.
Lábát megint elöntötte a nyirkos hideg, s nagy kínnal vonszolta fel magát a kőlépcsőn.
- Jó napot, batono Guduli!
Az aggastyán föleszmélt.
- Mi történt, Kszenyija? - Ebben a pillanatban, amikor annyira szeretett volna egyedül lenni, épp a legrosszabbkor jelent meg Ucsa anyja.
- Ucsa azt mondta, hogy rosszul érzi magát.
- Semmiség, Kszenyija, a szívem rakoncátlankodott, de már elmúlt.
- Nincs segítségre szüksége, batono Guduli, elszaladjak az orvosért?
- Megleszek anélkül is, Kszenyija. - „Most majd elindul a körforgás: orvos, ápolónő, kórház" — suhant át az agyán.
- Adjak néhány csepp Valeriánát?
- Felesleges, Kszenyija. - „Vége az életnek, ha már csak Valeriánával tartható fenn."
- Vagy Validolt?
- Validolt sem.
- Miben tudnék mégis segíteni?
„Most ez aggódik értem, aztán mindenki sürgölődni kezd körülöttem, az orvos meg a szomszédok" — gondolta Guduli, és így szólt:
- Menj nyugodtan, Kszenyija, foglalkozz a magad dolgával, nem lesz semmi bajom.
- Ha a gyerek valami olyasmit habogott volna, hogy én állítólag a maga haláláról beszéltem, mondja csak meg, és én kitépem a nyelvét, annyi szent!
„Hogy nem vettem észre azelőtt, milyen nagyszájú asszony ez?"
- Csak tudjam meg, kitől hallott ilyesmit a gyerek, én annak földdel tömöm be a száját. Beén!
„Ne hívd ki magad ellen a sorsot, boldogtalan, tudom én, ki jártatta a száját, Ucsa nem hazudik!"
— Elég a siránkozásból — mondta elkomorodva Guduli —, igyekezz haza inkább, vár a munka!
— Ugye, ma lett százéves, batono Guduli? Éljen még száz évig, ilyen erőben és egészségben, mint most!
— Köszönöm, Kszenyija! — Guduli szíve elszorult.
— A hozzátartozói nem jönnek el, batono Guduli? Száz esztendő nem tréfadolog, képtelenség elmulasztani egy ilyen nevezetes évfordulót! ?
— Eljönnek, Kszenyija, majd eljönnek. — „Két-három hónap, aztán majd... A beteg ember mindenkinek terhére van."
— Büszke lehet a fiaira, batono Guduli, az egyik Batumiban van, a másik Potíban, a harmadik Kutaisziban, a negyedik Tbilisziben, mind szép, derék, művelt ember... Hány tagú is az egész család?
— Ebben az évben az unokákkal együtt huszonhármán lettünk, de hát mit ér az, ha egyik sincs mellettem.
— Mégiscsak boldog ember maga, batono Guduli!
— Igen, boldog. „Uramisten, befejezi-e már végre-valahára?"
— No, én szaladok is, mindjárt átküldöm magához Ucsát.
— Ne aggódj, Kszenyija, lefekszem egy kicsit, aztán magam megyek át hozzátok.
— Ha szüksége van valamire, ne restelkedjék, úgy fordulhat hozzám, akár az édeslányához.
— Nem fogok restelkedni, Kszenyija.
— Mielőbbi javulást!
Kszenyija elment. Guduli a tekintetével követte. Elénk, kövér, fürge, egészségtől duzzadó asszony, olyan, akár a gyümölcseitől roskadozó fa. Guduli pedig a kőlépcső korlátjának dőlt, és a nyugovóra hajló nap utolsó éltető sugarai melengetőn simogatták öregségtől kiszikkadt testét.
De furcsa is ez! Ha egy idős ember meglát egy fiatalt, mindjárt eszébe jut a maga öregsége meg a bajai. A kortársai körében, akik már tehetetlenek, és lassacskán a sír felé hajlanak, nyugalom és bizakodás tölti el, de ha fiatalokkal találkozik, szívét magányérzés és fájdalom szorítja össze. Pedig alighanem ellenkezőképp kellene lennie. De ma, amikor Guduli a mellére szorította Ucsát, lelke mélyén százszor is azt kívánta: „Uramisten, tégy engem újra ilyen fiatallá, és végy el érte cserébe mindent!" És most, amint Kszenyiját kísérte a tekintetével, akaratlanul megint ezt suttogta az ajka:
— Uramisten, hadd legyek olyan fiatal, mint ez az asszony, és végy el érte mindent, amit csak akarsz!
Ezt suttogta és azon nyomban érezte, hogy a szégyentől lángba borul az arca, szégyenkezett Guduli, amiért sohasem becsülte meg az Úristentől kapott száz leélt esztendejét, szégyenkezett ugyan, de nem mondott le a kívánságáról.
Naplementéig háromszor öntötte el a félelmetes nyirkos hideg Guduli lábát. Most pedig feltápászkodott, a nap felé fordította arcát, és mindaddig nézte, míg az égitest nem ért a láthatár széléig, és nem vált hasonlatossá egy most formált agyagtálhoz. Akkor Guduli térdet hajtott, és mélyen meghajolt előtte.
— Isten veled, napocska, örök hála neked!
— Miért? — csodálkozott a nap.
— Mindenért, te kedves, főként azért, hogy ez alatt a száz esztendő alatt minden éjszaka után hajnal köszöntött rám!
— Váljék egészségedre! - mondta szívélyesen a nap és lenyugodott.
Guduli kitárta a kaput, és behajtotta a tehenet az istállóba. A tehén odaállt a jászol mellé. Guduli gondolt egyet, a földre dobta a kötelet, megsimogatta az állat hátát, egy csomó kukoricalevéllel letörölte a nyálat az orra körül, megvakargatta a homlokát. A tehén ránézett, készen arra, hogy tejet adjon.
— Ma nem fejlek meg, feküdj le pihenni. Enélkül is hálás vagyok neked, táplálóm!
— Miért? - csodálkozott a tehén.
— Főképp azért, mert minden reggel legalább egy pohár tejjel megörvendeztettél!
— Váljék egészségedre! — felelte a tehén és lefeküdt.
Guduli megkerülte a házat, és mielőtt bezárta volna a tyúkólat, rátette kezét a rúdon berzenkedő Longinoz kakas fejére. Longinoz pislogott rézgaras nagyságú szemével, és megrázta a taraját.
— Holnap akkor kukorékolsz, amikor jól esik! Isten veled! Hálás köszönet!
— Miért? — csodálkozott a Longinoz kakas.
— Főként azért, mert minden reggel becsülettel fölkeltettél!
— Váljék egészségedre! — mondta Longinoz, és alváshoz látott.
Guduli egy kőre állította a mécsest. Gondosan körülvágta az agyagdugaszt a földbe ásott csurin (földbeásott korsó, amiben a bort érlelik - a szerk.), akkurátusán félresöpörte a göröngyöket, és letette a széles pengéjű kést. Térdre ereszkedett, és óvatosan felemelte a fafedelet. A harminc pudos csuriból a gyöngyöző colikauri (borfajta - a szerk.) erős, mámorító illata csapott az arcába. Guduli beszívta azt a bódító illatot, és benézett a sötéten ásító borosedénybe. Csábítóan kacsintott rá a korsó mélye. Guduli fogta a csanakot, és reszkető kézzel merített a borból.
— Áldott legyen a te borod, a te öblös mélyed, a te fedeled, és a szőlővessző, mely éltető nedved adta! Köszönöm, nagyon köszönöm! — kiáltotta bele a csuriba Guduli, és ajkához emelte a csanakot.
— Miért? — hangzott a föld alól a meglepett csuri szava.
— Azért, mert száz éven át becsülettel szolgáltál minden pohárköszöntőnél, és minden bánatot meggyógyítottál!
— Egészségedre! — mondta kongó hangon a boroskorsó, és mély sóhajt hallatott.
Guduli az alacsony asztalnál ül, remeg kezében a boroskancsó, a veranda oszlopán függő mécses reszketeg dicsfénnyel övezi fejét. A fátyolos szemből könnyek peregnek, és az áll alatt összegyűlve a hamuban sült szürke lepényre és az egy fejésnyi tejből készült kis sajtgömbre hullanak. Guduri Berezsiani sír.
Egész kis birtokát bejárta ez alatt az óra alatt. Megnézte az ekét — elrozsdásodott a vas. Felemelte a fejszét — a fokáig elkopott már. Meglátta a sarlót — a felére fogyott az éle. Megfogta az ásót — lecsiszolódott, akár egy szappandarabka. Aztán meglátta az asztalon fekvő kést — vékonyabbá és áttetszőbbé vált, mint egy szelet papír. Jaj, neked Guduli, ha a vas is elkopott, mivé lesz az ember!
Guduli erre a nagyszerű borra esküszik, hogy nem sajnálja az életét, csak azt az időt sajnálja, amit a halálról való gondolkodásra veszteget. Semmiféle betegség nem bántja. Csak hát elhasználódott, ennyi az egész. Elvásott, mint az eke, elkopott a fokáig, mint az öreg fejsze, a felére fogyott, mint a sarló, lecsiszolódott, mint az ásó, áttetszővé és törékennyé vált, mint a kés pengéje.
Az égtől és a földtől, a sok tarka virágtól és a fénytől, a fáktól és füvektől, a kutyától és a disznótól, mindtől elbúcsúzott ma Guduli. Legtovább a vele egyidős körtefától búcsúzkodott.
— Isten veled, öreg! — mondta Guduli megsimogatva a fa göcsörtös törzsét. — Te vagy a legtökéletesebb teremtmény a földön, és nincs nálad tökéletesebb, te fa. Gyökered a föld mélyébe ér, az ég nyugszik vállaidon, ezerszer megnyestelek és ezerszer új ágakat hajtottál. Három nemzedékünknek te adtál árnyékot, és ki tudja, hányan fognak még pihenni alattad?! Sok-sok esztendeje hozol gyümölcsöt, és féreg még nem fúrta át törzsedet. A fél faluban egyedül te adsz otthont és menedéket az énekes madaraknak és az egész madárnépnek. Te vagy udvarom szíve és lelke, köszönet és hála neked.
A fa nem kérdezte, miért, tudta, mennyit ér, csak egyszerűen ennyit mondott:
— Egészségedre váljék! — és üdvözlésre hajtotta lombjait.
„Áldott légy, természet! — gondolta Guduli. — Micsoda boldogság, hogy minden megmarad a földön, nem múlik el az emberrel együtt!"
Most pedig hálát mondott önnön szívének, jobb kezének, szemének, fülének és eszének.
— Köszönöm nektek, nagyon köszönöm!
— Mit? — kérdezte meglepetten az összes többi helyett a szív.
— Hogyhogy mit? — csodálkozott Guduli. — Száz esztendőn át nem gyöngült meg a szemem, sem a hallásom, nem erőtlenedéit el a kezem, tiszta maradt a fejem, te magad sem hagytál cserben egy pillanatra sem, hát nem jár ezért hála és köszönet?!
— Egészségedre váljék! — felelte a mérhetetlenül fáradt szív, várva, hogy megpihenjék.
Most pedig feláll Guduli, hogy elbúcsúzzék a kisfiútól meg az anyjától. De mi dolog ez? Guduli elfelejtette a kisfiú nevét. Istenem, segíts emlékeznem, juttasd eszembe, hogy hívják ennek a gyereknek az anyját. Istenem, ne sújtsd Guduli Berezsianit, juttasd eszébe a nevüket!
De az Isten könyörtelen volt.
Akkor felállt Guduli az asztaltól, begombolta az inget a mellén, odalépett a veranda lépcsőkorlátjához, és elkiáltotta magát:
— Szomszédasszony!
— Igen, batono Guduli!
— Ki az, aki beszél?
— Én vagyok, Kszenyija, nem ismeri meg a hangomat? „Kszenyija, Kszenyija, Kszenyija, hát persze, Kszenyija!"
— A fiacskád otthon van?
— Ucsát kérdi, batono Guduli?
„Ucsa, Ucsa, micsoda boldogság! Ucsának hívják azt a lurkót, Ucsának!"
— Kszenyija, most a házamban történni fog valami, vigyázz, hogy a gyerek meg ne ijedjen!
— Mit beszél, batono Guduli?!
— Esküdj meg, hogy nem engeded ide a gyereket, ne lásson engem, amíg ide nem sereglenek az emberek!
— Mi jutott eszébe, batono Guduli? Életemben először hallok magától ilyen szavakat!
— Isten veled, Kszenyija! Míndannyiotoknak alázatosan köszönök mindent!
— Batono Guduli!
Guduli bement a házba és magára zárta az ajtót.
— Guduli, batono Guduli!
Berezsiani házában lövés dördült... Olyan hangos volt a dörrenés, hogy a házakban megremegtek tőle az ablakok.
Rengetegen gyűltek össze Guduli Berezsiani temetésére. Számtalan rokon, de senki sem bánkódott különösebben. „Nem bánkódott" - ez enyhe kifejezés. Dmitrij, Guduli legidősebb fia, ahelyett, hogy a ravatalnál maradt volna, a körtefa alatt állt, karját keresztbe fonva a mellén, mint Napóleon a vesztes Waterlooi csata után, és ott fogadta a részvétnyilvánításokat.
— Mély gyászukban fogadja legőszintébb együttérzésemet, tisztelt Dmitrij — szóltam, és megszorítottam a kezét.
— Ne is mondja, tisztelt Nodar, ne is mondja, szégyenbe hozott benrünket ez a hálátlan apám. Hogy nézzek az emberek szemébe, ha hazatérek Tbiliszibe?! Mivel magyarázom meg ezt az esetet?! Hiszen nem volt hajlandó nálunk élni. Azt mondta, nem tudom itthagyni anyátok sírját... Meg a tehenet, meg a tyúkokat... És mi lett volna, ha megválik ettől a ványadt tehéntől, ettől a görbe lábú kakastól, meg ettől az egész romhalmaz portától?... Ucsát sem tudom itthagyni, mondta nekem tavaly...
— Ki az az Ucsa? — kérdeztem merő udvariasságból.
— Tudja az ég! Valami szomszéd gyerek. Az édesapja még az anyja hasában itthagyta, apám meg rokonának fogadta! Annyi ilyen Ucsa Melimonadze van a világon, ahány kóbor kutya, nekem magamnak is nyolc gyerek él a házamban...
— Hát igen, nehéz helyzet! — hagytam rá, és menni készültem.
— Mi hiányzott neki, kérdem én? — Dmitrij nem engedett el. — A nyáron a feleségem új alsóneműt hozott neki ajándékba, volt ruhája elegendő, de hát mégis... Kinek rendeztek még ilyen temetést ebben a faluban?... Világéletében hálátlan volt, az maradt halálában is.
— Nem tudom, mivel vigasztalhatnám meg, tisztelt Dmitrij!
— Nem, .kedvesem, engem nem lehet megvigasztalni, de végtelenül hálás vagyok, hogy vette magá.nak a fáradságot, és kifejezte részvétét...
— Szóra sem érdemes! Minden jót!
— Semmiképp nem engedem el, fáradjon asztalhoz, ne sértsen meg bennünket! Mitusa, törődj a vendéggel! — és egy kapatos legény gondjaira bízott, aki bort hordott körül.
A tiszteletre méltó Dmitrijnek állandóan emelt hangon kellett beszélnie, mert a körtefa ágaira erősített hangszóró fülsiketítőén harsogta Mozart Rekviemjét, és ez roppant zavarta a Guduli Berezsiani végtiszteletére egybegyűlt embereket.
Végre valahára sikerült kiszabadulnom a részeg Mitusa kezéből, és diszkréten a kapu felé indultam. A kapu mellett hét év körüli fiúcskát pillantottam meg. A sövény alján ült s fejét térdére hajtva hangosan zokogott.
— Mi a neved? — kérdeztem és a fejére tettem a kezem.
— Ucsa Melimonadze. — Felnézett rám, aztán újra zokogva a térdére hajtotta szeplős arcocskáját. Összeszorult a torkom, és csak nyeltem, nyeltem feltörni kívánkozó könnyeimet.
— Nőj nagyra! — mondtam és kiléptem a kapun.
Néhány lépés után visszanézve azt láttam, hogy Dmitrij szenvedélyesen magyaráz valamit az asztalszomszédainak, de mert a körtefán hangosan bömbölt a hangszóró, nem hallottam egyetlen szavát sem.
NYÍRI ÉVA fordítása
Néhány szó Nodar Dumbadzéról:
Sz. Tbiliszi, 1928; grúz író. A tbiliszi egyetemen közgazdaságot tanult. 1959-ben jelent meg egy kötetnyi humoros elbeszélése Szelszkij malcsik ('Falusi kisfiú') címmel. Ja, babuska, Iliko i Illarion (1960, oroszul 1967.) c. kisregényéből vígjátékot is írt (Magyarul: Én, a nagymama, Iliko és Illarion). Írásait humor, líra, drámai feszültség teszi népszerűvé. Több művét dramatizálták vagy filmre vitték. A Niangi c. szatirikus lap szerkesztője.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 16-25. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése