(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)
 |
| A leningrádi blokád képdokumentumaiból |
A páncélos alakulatok egészségügyi szolgálatosai általában férfiak voltak, s most egyszerre — egy fiatal lány! A háborúban - minden kockázatos, de rohamra menni nyitott páncélos járművön, minden védelem nélkül, az egyetlen elsősegélytáskával a válladon — ez már nem is kockázat, hanem egyenesen életveszély.
Ennek a levélnek a nyomán rögtön útrakeltem.
Hárman ülünk a kupéban. Tea. A tea után, mint rendesen, beszélgetés.
— Nem ártott volna szervezni valamit a tea mellé, de tilos. A doktorok nem engedik. A szívemmel van baj... Azt mondják, kevés a fizikai megterhelés. Az idegi meg több mint kellene.
— Engem is utolért a rosszullét a múltkor. Jó hogy van egy nyaralóm. Ki mivel óvja magát. Egyik fut reggelente, a másik súlyzózik, én — a kerti munkával...
— A lányom orvos. Ideggyógyász. Azt mondja: manapság keveset mosolyognak az emberek, keveset örülnek. Enélkül pedig, mint kiderült, károsodik a szervezetünk. Nem szabad...
— Semmire se jut idő... Mindig rohanunk valahova. A háború után, amikor még fiatalabbak voltunk, semmit se lehetett kapni, cukor se jutott mindig a teába, de összejöttünk és vidáman voltunk. Gyakran találkoztunk. Énekeltünk... A mai fiatalok valahogy ritkán vannak együtt, nagy társaságban...
Megjegyzem magamnak: Nyikolaj Boriszovicsnak hívják, aki a szívére panaszkodott. A másik — Kocsetkov. Mindketten harcoltak a háborúban, zakójukon rendjelszalagok.
— A fiatalság nem érti, mennyi mindenen mentünk keresztül...
— Érti... Nem kell őket szidni...
— Nem, ők nem akarják érteni, mert túl könnyű életet teremtettünk a számukra. Mi a bőrünket vittük a vásárra, őket meg a széltől is óvjuk. Mit tudnak ők mirólunk? A mi életünkről?
Ezt a kérdést, természetesen, nekem címeztek. Elmondom, hogy kihez utazom és miért...
— Tudja, mit mondok magának, kedves... — dobolt idegesen kanalával a teáspoharán Nyikolaj Boriszovics; a háborúban, mint értesülök róla, épp egy utászzászlóalj parancsoka volt. — Amikor megjelent nálam két fiatal leány, a káderosztályról küldte őket hozzám, aknász szakaszparancsnoki beosztással, valami marha, én rögtön visszairányítottam őket, noha nagyon tiltakoztak ellene. Ki akartak kerülni a peremvonalba, utászszakasz élén, átjárókat létesíteni az aknamezőkön.
— Miért küldte őket vissza?
— Egész sor okom volt rá. Az első — elegendő jó szakaszvezetőm volt, akik meg tudták csinálni mindazt, amiért ide küldték a két lányt, a második — jól ismertem őket az Építészeti Főiskoláról. Tanulótársaim voltak. Úgy véltem, nem nőnek való feladat kimászkálni a peremvonalba. Vagyunk elegen, férfiak. Attól is tartottam, hogy gondokat okozok amúgy is leterhelt embereimnek: külön fedezéket kell építeni a lányoknak, a szolgálati beosztásuknál tekintettel kell lenni mindenféle női dolgokra...
— Szóval önnek az a véleménye, hogy a lányok csak fölösleges gondokat okoztak a háborúban?
— Nem, ezt nem mondtam. Gondoljunk csak a történelemre. Az orosz nő mindig elkísérte férjét, fivérét, fiát a csatába, nem csak búslakodott és várta őket tétlenül. A nehéz időkben mindig ott volt az oldalukon. De nekünk, férfiaknak mindenkor lelkiismeretfurdalásunk volt, ha lányoknak kellett harcolniuk, s nálam ez meg is maradt... Elmondok egy esetet. Visszavonulunk. Ősz van, napok óta esik az eső. Az út mellett fekszik egy halott katonalány... egészségügyi... Nagyon szép lány volt, hosszú hajfonattal, csupa mocsok... Miféle természetellenes halál ez! Miért kell, hogy velünk legyen egy nő ebben a borzalomban, mocsokban, káoszban! Én sok halált láttam, de ezt nem felejtettem el... A lányok nem azért mentek el a háborúba, mert kedvelték az öldöklést. Az ország, a nép kritikus helyzetben volt. A professzorok is jelentkeztek a népfelkelő osztagokba... — folytatta felindultan Nyikolaj Boriszovics. — Ne felejtsék el, a lányok önként jöttek, a gyáva nem megy magától a frontra. Ezek bátor, nem mindennapi lányok voltak. Tudják, mit jelent kihozni egy sebesültet a tűzvonalból? Mindjárt elmondom maguknak... Rohamra indultunk. Alighogy felemelkedünk, kaszálni kezdenek bennünket a gépfegyverek. És a zászlóaljnak vége... Mind ott fekszik... Halottak, sebesültek. A németek lőnek, nem szűnik a tűz... Teljesen váratlanul kiugrik a lövészárokból egy lány, aztán egy másik, harmadik,.. Kezdik bekötözni és hátracipelni a sebesülteket. Még a németek is elnémultak egy időre a meglepetéstől. Este tízre valamennyi egészségügyi lány súlyosan megsebesült, de mindegyik megmentett legalább öt-hat embert. Szűkmarkúan osztották közöttük a kitüntetéseket, a háború elején még nem szórták az érdemrendeket. A sebesültet fegyverével együtt kellett hátra vinni. Az első kérdés a segélyhelyen mindig az volt: hol a kézifegyvere? Akkoriban rosszul álltunk fegyverekkel. Puskát, géppisztolyt, golyószórót — mind hátra kellett vonszolni a sebesülttel. Negyvenegyben jelent meg a kettőszáznyolcvanegyes számú hadparancs, amelynek értelmében fel kellett terjeszteni kitüntetésre azt a személyt, aki katonák életét mentette meg. Aki tizenöt súlyos sebesültet, kézifegyverével együtt kihozott a csatatérről, a Harci Érdemekért érdemérmet, huszonöt ember megmentéséért a Vörös Csillag rendet, negyvenért a Vörös Zászló rendet, nyolcvan ember megmentéséért a Lenin-rendet kapta. Azt pedig már említettem, mit jelentett harc közben megmenteni öt-hat embert... Sok szép lány akadt a fronton harcolók között - folytatta. - De mi nem a nőt néztük bennük, habár, véleményem szerint, nagyszerű lányok voltak. Mi azonban csak barátoknak tekintettük őket.
– Nem tetszettek magának?
– Mit jelent az, hogy „nem tetszettek?" A bajtársaink voltak, akik kivonszoltak minket a csatatérről. Engem kétszer is kivittek, amikor megsebesültem. Hogy tételezheti fel, hogy rossz a viszonyom hozzájuk? De maga gondolna arra, hogy férjhez menjen a fivéréhez? Ezek a lányok a nővéreink voltak...
Ilyen váratlan beszélgetésbe cseppentem a vonaton.
...A metróból egyenesen egy szokványos moszkvai udvarba lépek. Ezek télen valahogy kevésbé hasonlítanak egymásra, mint nyáron. Mintha mindegyikben egy láthatatlan festőművész lakna, aki fehérre festi a fák törzsét, a padokat, a játszó udvart, a hintát. Mivel ezek a művészek nincsenek kapcsolatban egymással, az udvarok képe is erősen eltérő. Ebben az udvarban a hinta egy óriási dobra emlékeztet, a fák mint rosszul kötözött kazlak, úgy állnak - talán sietett a művész, vagy a keze nem engedelmeskedett elgondolásainak.
...Alacsony, kövér asszony nyit ajtót. Egyik kezét férfi módra kézfogásra nyújtja, a másikba unokája kapaszkodik. A kicsi nyugalmából arra következtetek, hogy gyakorta megfordulnak itt idegenek. Nyina Jakovlevna a szobájába vezet.
- Kár, hogy nem értesített, nem készültem...
- Talán jobb is, hogy nem készült. Az ember úgyis emlékszik arra, ami...
- Vannak újságkivágásaim. A mi harminckettes páncélos dandárunkról sokat írtak. Odaadhatom ezeket az anyagokat...
A szoba, ahol ülünk, tágas, levegős, akár egy szolgálati helyiség. Nincs fölösleges holmikkal telezsúfolva. Könyvek, főként memoárok, rengeteg kinagyított háborús fénykép, jávorszarvas agancson tankos sisak lóg, a politúrozott asztalkán kicsiny tankok, táblácskákkal: „Az N csapattest harcosaitól", „A harckocsizó tiszti iskola növendékeitől"... Mellettem a díványon három baba „ül" - katonai uniformisban. Még a függönyök és a tapéták is terepszínűek ebben a szobában.
– A szomszédasszonyok értetlenkednek: „Miért csinálsz múzeumot a lakásodból?" De én már nem tudok ezek nélkül élni – mondja Nyina Jakovlevna. A kisgyereket átküldi a szomszéd szobába, én pedig bekapcsolom a magnetofont.
Nyina Jakovlevna Visnyevszkaja törzsőrmester, a harminckettes páncélos dandár egészségügyi katonája:
– A páncélosokhoz nem szívesen vettek fel lányt. Azt is mondhatnám, hogy egyáltalán nem vettek. Én hogy kerültem oda? Konakovo városkában laktunk, a kalinyini körzetben. Akkor tettem le a nyolcadikos vizsgáimat és léptem a kilencedik osztályba. Fogalmunk se volt, mi az a háború, valamiféle játéknak véltük. A kíváncsiság...
Társbérletben laktunk. Több család lakott együtt, s naponta mentek el a háborúba az emberek: Petya bácsi, Vászja bácsi... Mindig kikísértük őket, s minket, gyerekeket, elfogott a kíváncsiság. Egészen a vonatig mentünk velük, szólt a zene, az asszonyok sírtak — ez cseppet sem riasztott minket, ellenkezőleg, nagyon élveztük. És az egyetlen, amit szerettünk volna — felszállni a vonatra és elutazni. A háború — úgy képzeltük — valahol távol zajlik. Nekem rettentően tetszettek az egyenruhán a gombok, olyan fényesek voltak. Én már akkor jártam az önkéntes ápolónői tanfolyamra, de ezt az egészet afféle játéknak hittem...
Aztán bezárták az iskolát és mozgósítottak minket védelmi létesítmények építésére. Egy csűrben helyeztek el, a mezőn. Büszkék voltunk, hogy a háborúval kapcsolatos munkában vehetünk részt. Zászlóaljunkba a gyengébb fizikai munkára alkalmasakat sorolták. Reggel nyolctól este nyolcig dolgoztunk, tizenkét órát naponta. Tankcsapdákat, árkokat ástunk. Csupa tizenöt-tizenhat éves fiú és lány... Egyszer, munka közben kiáltozást hallottunk: »Repülő! Németek!« A felnőttek szaladtak, hogy elrejtőzzenek, mi azonban kíváncsiak voltunk, milyenek a német repülőgépek, milyenek a németek. Mellettünk húztak el, de mi semmit se láttunk. Egy idő múlva visszafordultak, s most már alacsonyabban repültek. Fekete kereszteket láttunk rajtuk. Félelmet nem éreztünk, inkább csak kíváncsiságot. Hirtelen géppuskázni kezdtek, pattogtak a sorozatok, és szemünk láttára buktak fel társaink, akikkel együtt tanultunk és együtt dolgoztunk. Megdermedtünk. Képtelenek voltunk felfogni, mi történik. Csak álltunk és néztünk, már a felnőttek is odarohantak hozzánk, földre löktek minket, de még mindig nem volt bennünk félelemérzet...
A németek hamarosan közel nyomultak a városhoz, már alig tíz kilométernyire voltak. Mi, lányok, szaladtunk a katonai parancsnokságra. Úgy gondoltuk, mennünk kell megvédeni a várost, helyettünk ezt más nem fogja megtenni. Csak azoknak a jelentkezését fogadták el, akik erősek, teherbírók voltak, s mindenekelőtt betöltötték a tizennyolcadikat. Egy százados a páncélosokhoz válogatott lányokat. Engem, persze, meg se hallgatott, mert csak tizenhét éves voltam, és apró termetű.
– Ha egy gyalogos megsebesül — magyarázta —, a földre esik. Odakúszhatsz hozzá, a helyszínen bekötözöd, vagy hátrahúzod a fedezékbe. De egy tankista más eset... A búvónyíláson át ki kell emelni a tankból. Tudod te, micsoda megtermett fickók a tankosok? És tisztában vagy vele, hogy amikor felkapaszkodsz a tankba, lőnek, csak úgy repkednek körülötted a golyók, a repeszdarabok? Tudod te, milyen az, amikor egy tank ég?
- Én talán nem vagyok éppen olyan komszomolista, mint a többi? - kis híján elbőgöm magam.
- Persze, hogy az vagy. Csak túlságosan kicsi vagy...
A barátnőimet, akikkel együtt tanultam az ápolónői tanfolyamon és az iskolában - igaz, felnőtt, erős lányok voltak - besorozták. Elkeserített, hogy ők mehetnek, én pedig maradok.
A szüleimnek, természetesen, egy szót se szóltam. Kikísértem a társnőimet. A lányok megsajnáltak, s elrejtettek a kocsiszekrényben, a ponyva alatt. Nyitott másféltonnáson utaztunk. Kendőben ültünk - kinek fekete, kinek kék, kinek piros kendője volt. Sura Kiszeljova a gitárját is magával hozta. Már a futóárkok között robogunk, a katonák meglátnak minket s kiabálnak: »Megjöttek a művészek! Művészek jöttek!« Sértve éreztük magunkat. Megyünk a frontra harcolni, és azt mondják ránk: »művészek«.
Megérkeztünk a törzshöz. A százados sorakozót vezényelt. Utolsónak álltam be a sorba. A lányok a holmijaikkal, én csak úgy. Mivel váratlanul utaztam el, semmit se hoztam magammal. Kendő helyett anyám kiskabátja volt a fejemen. Sura kezembe nyomta a gitárját: »Te se állj itt minden nélkül...«
Kijön a törzsparancsnok, a százados jelenti:
- Alezredes elvtárs! Parancsára tizenkét lány megérkezett és szolgálattételre jelentkezik.
Megnézett minket, és azt mondja:
- De hiszen nem tizenketten, tizenhármán vannak. A százados:
- Nem, tizenketten, alezredes elvtárs - annyira meg volt győződve, hogy annyian vagyunk. Amikor hátrafordult, hogy megszámoljon minket, egyből rámkiáltott: - Te hogy kerülsz ide?
Azt felelem:
- Harcolni akarok, százados elvtárs.
- Na, gyere csak ide!
- A barátnőmmel jöttem...
- A barátnőddel táncolni szokás menni. Itt háború van. Lépj közelebb.
Mint említettem, anyám kiskabátja volt a fejemen, úgy léptem eléje. Mutatom az önkéntes ápolónői bizonyítványomat, kérlelem őket:
- Higgyék el, bácsikák, erős vagyok, ápolónőként dolgoztam, vért adtam... Kérem szépen...
Megnézték a papírjaimat, és az alezredes megparancsolta:
- Küldjék haza! Az első gépkocsival, amelyiknek útba esik!
Kocsi nem akadt azonnal. Addig beosztottak az egészségügyi szakaszba. Ültem és gézből tamponokat csináltam. Amint észreveszem, hogy valamilyen gépkocsi érkezik a törzsparancsnokság elé, futok, eltűnök az erdőben. Ülök ott egy órát, kettőt, a gépkocsi elment — visszajövök.
Igy ment ez három napig, amikor aztán zászlóaljunk, a harminckettes páncélos dandár első zászlóalja, bevetésre került. Mindenki elment az ütközetbe, én pedig előkészítettem a fedezéket a sebesültek fogadására. Alig fél óra telt el, kezdték hozni a sebesülteket... .És a halottakat... Ebben az ütközetben egyik társnőnk is elesett. Rólam pedig elfeledkeztek, megszokták, hogy itt vagyok. A parancsnokságnak nem jutottam eszébe...
Most már csak az egyenruha hiányzott. Az otthoni holmik számára hátizsákokat kaptunk. Mind vadonatúj volt. Levágtam a hátizsákomról a hevedereket, az alját felfejtettem, és készen volt az egyenszoknyám... Szereztem egy nem túlságosan viseltes gimnasztyorkát, övvel összefogtam a derekamon és mentem eldicsekedni a lányoknak. Éppen, amikor megperdültem előttük, belép a fedezékünkbe a törzsőrmester és nyomában jön a csapatparancsnok.
A törzsőrmester:
- Vi-gyázz!
Az alezredes belép, a törzsőrmester hozzá fordul:
- Alezredes elvtárs, engedélyt kérek, hogy jelentést tegyek! A lányoknál rendkívüli esemény történt. Kiadtam nekik a személyi holmik tárolására rendszeresített zsákokat, ők meg maguk bújtak bele.
Ekkor felismert a parancsnok:
- Nicsak, a „potyautasunk!" Mit tehetünk, törzsőrmester, be kell öltöztetni a lányokat!
A gépkocsiról, amelyiknek engem haza kellett volna vinnie, többé nem esett szó. Megkaptuk az egyenruhát. A tankosok térdben duplán varrott, vitorlavászon nadrágot hordtak, nekünk meg vékony, kartonszerű anyagból kezeslábasokat adtak. A föld már annyira összekeveredett a sokféle fémmel, a kövek kiforgatva, mi pedig nem a gépben ülünk, hanem ezen a földön kúszunk — hamarosan lerongyolódtunk. Gyakran előfordult, hogy találat érte a tankot, kigyulladt, égett. Ha életben marad a tankban ülő katona, az égő páncélosból kell kihoznunk őt, magunk is égési sebeket szenvedünk. Rettentő nehéz a sebesültet, különösen a páncéltoronyban ülő géppuskást kiemelni a búvónyíláson.
...Amikor ideérkeztünk, fogalmunk se volt, kinek mi a rangja. A törzsőrmester folyton oktatott bennünket, hogy mi most katonák vagyunk, feszesen kell járnunk, a köpeny begombolva, minden feljebbvalónak kötelesek vagyunk tisztelegni.
Fiatal lányok voltunk, a katonák gyakran megtréfáltak bennünket. Egyszer elküldtek teáért az egészségügyi szakasz részére. Megyek a szakácshoz. Végigmér:
- Mit akarsz? Mondom:
- Teát.
- A tea még nincs kész.
- Hogyhogy?
- Mosakszanak a szakácsok a kondérokban. Majd ha megmosakodtak, megfőzzüka teát...
Komolyan vettem, amit mond, fogtam a kannáimat, megyek visszafelé. Az orvosba
ütközöm.
— Hogyhogy üresek a kannáid? Mondom:
— Nincs kész a tea, a szakácsok mosakszanak a kondérokban. A fejéhez kapott:
— Miféle szakácsok mosakszanak a kondérokban?
Visszajött velem, jól megadta a szakácsnak; teletöltötték a két kannát teával.
Viszem a teát, szembe jön a politikai osztály vezetője és a dandárparancsnok. Egyből eszembe jut, mire oktattak. Minden feljebbvalónak tisztelegni kell, mivel mi csak közkatonák vagyunk. Ezek meg ketten jönnek. Hogy tudok mind a kettőnek tisztelegni? Megyek, és töröm a fejem. Melléjük érek, leteszem a két kannámat, mindkét kezem a sapkaellenzőhöz kapom és meghajlok az egyik felé is, a másik felé is. Ők csak jöttek, nem is vettek észre, hirtelen csodálkozva lecövekeltek:
— Téged meg ki tanított az ilyen tiszteletadásra?
— A törzsőrmester tanított, és azt mondta, hogy mindenkinek tisztelegni kell. Maguk meg együtt jönnek, ketten...
Nekünk, lányoknak, minden túlságosan bonyolult volt a hadseregben. Nagyon nehezen különböztettük meg a rangjelzéseket. Mikor a sereghez kerültünk, még apró rombuszok, kúpok, hasábok voltak a parolikon, próbáld kitalálni, kinek mi a rangja. Megbíznak — vidd ezt a csomagot a századosnak. Amíg odaérsz, még a „százados" szó is kirepül a fejedből. Belépek:
— Bácsika! Bácsika, kérem... Engem a bácsika küldött, ezzel...
— Miféle bácsika?
— A kék nadrágos, zöld gimnasztyorkás...
Nem tudtuk megjegyezni, hogy ez hadnagy, amaz százados, másképpen emlékeztünk rájuk: csinos, vagy csúnya, vörös hajú, vagy magas... »Ja, az a magas!« - mondtuk.
Később, amikor már láttam megégett kezeslábasokat, megégett kezeket, arcokat, megértettem, mi a háború. Kiugrálnak az emberek az égő páncélosból, minden ég rajtuk, ráadásul gyakran a karjuk, vagy a lábuk is átlőve, csontjuk eltörve. Ezek voltak a legsúlyosabb sebesültjeink. Fekszik, és könyörög: írd meg az anyámnak, írd meg a feleségemnek — meghalok... Feltámadt bennünk valami, ami több volt puszta félelemnél.
Amikor a tankosok engem szedtek fel a sebesült lábammal és elvittek a Kirovgrád környéki Zsoltoj faluba, a paraszt néniké, akinek a kunyhójában volt a dandár segélyhelye, jajveszékelni kezdett:
— Ej, micsoda fiatal legényke! A tankosok nevettek:
— Nem legényke ez, nénikém, hanem leányka! Mellém ült és alaposan megnézett.
— Lányka volna? Csakugyan lányka? Olyan, mintha legényke volna...
Hajam lenyírva, kezeslábasban vagyok, tankista sisak a fejemen — legényke!... Az öregasszony átengedte nekem a fekhelyét a kemencepadon, a malacot is levágta, hogy hamarabb felépüljek... És egyre csak sajnált:
— Nem volt elég férfiember, hogy már a gyerekeket viszik... lánykákat! Tizennyolc évesen, Kurszk mellett, a Harci Érdemekért érdeméremmel és a Vörös Csillag renddel, tizenkilenc évesen — a Honvédő Háború érdemrend második fokozatával tüntettek ki. Amikor feltöltötték az alakulatot, megjöttek az újoncok, csupa fiatal fiú, elcsodálkoztak. Semmiben sem különböztem tőlük, ők is tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak, gúnyosan érdeklődtek: »Hol szerezted a kitüntetéseidet?... Netán csatában is voltál?« Vagy megpróbálnak ugratni: »Mondd csak, átüti a golyó a tank páncélját?«
Egyiküket később, a csatatéren, golyózápor közepette kötöztem be. Scsegolovátihnak hívták, megjegyeztem a nevét. A lába volt átlőve. Miközben sínbe tettem, megkövetett:
- Bocsáss meg, nővérke, hogy a múltkor megbántottalak...
Akkoriban keveset tudtunk a szerelemről. Ha egyáltalán volt, iskolai szerelem volt, az pedig - gyerekszerelem.
Emlékszem, amikor bekerítettek minket... Minden oldalról szorítanak és szorítanak. Úgy határozunk: vagy kitörünk éjjel, vagy elpusztulunk... Azt gondoltuk, valószínűbb, hogy elpusztulunk. Nem tudom, elmondjam-e, vagy ne...
Ülünk, várjuk az éjszakát, hogy legalább megkíséreljük az áttörést. És Misa T... – az ütegparancsnokunk ugyanis megsebesült, és Misa helyettesítette —, tizenkilenc éves lehetett, nem több... azt mondja nekem:
- Te legalább próbáltad már?
- Mit? - kérdezem, és rettentően éhes vagyok.
- Nem mit, hanem valakit...
- Ne-e-em...
- Még én sem. Meghalsz, és azt se tudod, milyen a szerelem... Ma éjjel megölnek minket...
- Megbolondultál?! - csak most jutott el a tudatomig, hogy miről beszél.
Nem az volt a kétségbeejtő, hogy megölnek, hanem, hogy meghalunk anélkül, hogy ismernénk az életet, hogy valamit is tapasztaltunk volna. Ez volt a legrettenetesebb. Készültünk meghalni az életért, amit valójában nem is ismertünk."
És ismét visszatér a legfájdalmasabb, a legkínzóbb kérdéshez.
„...A tankcsapatok egészségügyi szolgálatosai gyorsan pusztultak el. Nekünk nem volt helyünk a tankban. Kapaszkodsz fent, a páncélon, és csak egyetlen gondolatod van: nehogy belegabalyodjon a lábad a hernyótalpba. És figyelned kell, hol gyulladt ki egy tank... Oda kell rohannod, kúsznod... Öten voltunk barátnők a fronton: Ljuba Jaszinszkaja, Sura Kiszeljova, Tonya Bobkova, Zina Latis és én. Konakovói lányok — így hívtak minket a tankosok. A többiek mind elestek...
Az ütközet előestéjén, amelyikben Ljuba Jaszinszkaját megölték, egymást átölelve beszélgettünk. Negyvenháromban történt. Hadosztályunk elérte a Dnyepert. Egyszercsak azt mondja: »Tudod, én ebben az ütközetben meghalok... Érzem... Előbb a törzsőrmesternél jártam tiszta fehérneműért, sajnálkozott, hogy nemrég kaptam. Gyere velem reggel, kérjük meg ketten.« Próbálom megnyugtatni: »Két éve együtt harcolunk. Minket már nem fog a golyó.« Reggel mégiscsak rábeszélt, hogy menjek vele a törzsőrmesterhez. Kikönyörögtünk két rend új fehérneműt. És az ő szép, vadonatúj alsó inge... Hófehér volt, itt olyan zsinórral kötődött... Csupa vér lett az egész... Ahogy összekeveredett ez a két szín, a fehér a vörös vérrel - sohase fogom elfelejteni. Ő ezt előre megérezte...
Nemrég tudtam meg Tonya Bobkova halálának pontos történetét. Testével fogta fel az aknarepeszt, amely szerelmesét találta volna. Repülnek a repeszdarabok - vajon a másodperc töredéke alatt hogyan sikerülhetett neki?... Megmentette Petya Bojcsevszkij hadnagy életét, mert szerette őt. A férfi életben maradt.
Petya Bojcsevszkijjel harminc évvel később találkoztam, Krasznodarból érkezett a frontharcos-találkozónkra, ezt az egészet ő mesélte el nekem. Együtt utaztunk Boriszovba, és megkerestük a mezőt, ahol Tonya életét vesztette. Petya egy marék földet vett a sírjáról, s később megírta nekem, hogy ezt a földet édesanyja sírdombján temette el. Azt
írta: »Két anyám volt, egyik, aki a világra hozott, a másik Tonya, aki megmentette az életemet...«
(...)
Váratlanul ér, hogy Nyina Jakovlevna versben folytatja:
„Nincsen gyönyörűbb ezen a világon,
Bár annyi minden volt már ezelőtt,
Mint megóvni a harcost a haláltól,
A tűzvonalból kimentem őt."
— Az én versem — vallja be, zavartan. — Már a fronton is írtam, és most is írok.A lányoknak tetszett...
Talán különös, de sokan írtak verset a harctéren. Mostanában is lemásolják ezeket, megőrzik a családi iratok között. Lehet, hogy ügyetlenek és szentimentálisak ezek a költemények, de őszinte érzelmeket tükröznek. Találkozásaim során megértettem, hogy ezeket is dokumentumoknak kell tekintenem — egy kor, egy nemzedék érzés-dokumentumainak.
De Nyina Jakovlevna még nem fejezte be:
„Két évvel ezelőtt sikerült felkutatnom Ványa Pozdnyakovot. Halottnak hittük, de kiderült, hogy él. Prohorovka alatt parancsnoki tankjával két német tankot megsemmisített, az övé kigyulladt. Tankjának legénysége elpusztult, egyedül Ványa menekült meg - vakon, agyonégve. Kórházba küldtük, de nem hittük, hogy életben marad. És harminc év múltán megtaláltam őt.
Emlékszem, megyek felfelé a lépcsőn, remeg a lábam: csakugyan ő lesz az? Maga nyit ajtót, kezével megtapogat, s felismer: »Nyinka, te vagy? Nyinka, te?« Képzelje csak el, ennyi év után felismert!
Édesanyja nagyon öreg, ott ül velünk az asztalnál és sír. Mondom neki:
- Ne tessék sírni. Örülni kell, hogy a régi ezredtársak találkoztak.
Azt feleli:
- Három fiam ment el a háborúba, Kettő elesett, csak Ványa került haza élve.
Ványának mindkét szeme odaveszett. Azt kérdezem tőle:
- Mi volt, Ványa, amit utoljára láttál a prohorovkai síkon, a tankcsatában?... Hogyan emlékszel vissza arra a napra? Tudja, mit válaszolt?
- Csak azt sajnálom, hogy korán adtam parancsot a legénységnek, hogy hagyják el a gépet. Így is elestek a fiúk. Még egy német tankot kilőhettünk volna...
– Ez az egyetlen dolog, amit azóta is sajnál...
(Folytatjuk)
MARKOS MIKLÓS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz. 17-25. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése