Magyar–lett irodalmi kapcsolatok

RADÓ GYÖRGY
Magyarok és lettek a történelemben és a jelenben

A XIX. század derekán, amikor Rigában, e német kultúrájú egykori Hanza-városban és német földesurak lettföldi birtokain az orosz cári uralom alatt a kisszámú lett értelmiségnek néhány képviselője próbált nemzeti nyelvén irodalmat alkotni, néhány jó szándékú gyűjtő (részint németek, köztük a nagynevű Her-der) már gazdag lett népköltészetet tárt fel. A lett irodalomnak ebben a vajúdó-születő időszakában először a XIII. századi (latin nyelvű) lettnek mondott krónikásról érkezett hír Magyarországra. Hunfalvy Pál, a jeles nyelvész-etnográfus 1869 nyarán utazást tett a Balti-tenger partvidékein, Oroszország, Svédország és Dánia akkori területein, s útjáról két évvel később megjelent Utazás a Balt-tenger vidékein című kétkötetes műben számolt be. Itt ír a régi krónikásról:


„Ki volt ezen Henrik, kit Lettnek hínak? Vajjon született lett volt-e? Könyvéből annyit lehet róla tudnunk, hogy őt Albert püspök, ki az ország hódításának fő eszközlője, s a kardos vitézek rendjének alapítója... neveltette volt... lett eredetű (»Henricus de Lettis«), s a végett neveltetett egy német országi kolostorban, hogy mint térítő, pap és tolmács szolgáljon... " Hunfalvy így értékeli e művet: „Henrik nem kutatja a történetek okait, se a cselekvő személyek jellemeit, hanem egyszerűen elbeszéli, a mit látott, vagy hallott."


A Hunfalvy által bemutatott középkori előzmény után 1877-ben az Ellenőr című budapesti napilap már a lett népköltészettel foglalkozik egy lírai hangvételű, rövid cikkben, melynek betűjellel (F. A.) szignált szerzője Gyulás Pál álnévlexikona szerint Faluvégi Albert volt. Ezt írta: „Elmondhatjuk a lettekről, hogy épp úgy született költők és dalnokok, mint akármelyik pacsirta friss tavaszi reggelen. Dal és költészet épp oly lényeges létföltételük, mint a lélegzés...  Szép tavaszi estéken, s július hó világos éjjelein, mikor az északi egén folytonos vöröses alkony ragyog s nálunk javában kuruttyolnak a békák, mindenütt, hol lettek tanyáznak, munkáról hazatérő leányzók, s tűznél sütkérező pásztorok éneke hallatszik... ", majd megtudjuk, hogy közösen énekelt dalaikat „egy hosszan kitartott Ó-val" végzik, ami „utolsó szótagja a »ligo« szónak. (...) A Ligo-dal közös formáját képezi a lettek ötleteinek és költeményeinek". (A lettek és oroszok éneke)


A lettek irodalmuknak e kezdeti időszakában többnyire német közvetítéssel s így is gyér forrásokból tájékozódtak a világ irodalmáról: csak ennek tudható be az, hogy pl. Petőfitől nem a verseit fordították, hanem A hóhér kötele című regényét. S valószínűleg szintén német közvetítés, de talán a lettekkel szomszédos nyelvrokonainknak, az észteknek hatása is érvényesült abban, hogy Jókai művei is hamar népszerűvé váltak lett nyelven: az Árnyképek című gyűjteményből már 1882-ben közölte A szökevény című elbeszélést a lett polgárságot és értelmiséget tömörítő Rigai Lett Társaság Baltijas Westnesis című lapja, mely utóbb a kilencvenes években is közölte Jókai néhány elbeszélésének fordítását.


A magyar és a lett irodalom fejlődésének fáziskülönbsége folytán a XIX. századnak csak a legvégén jött létre a letteknél a nemzeti romantikának és a haladó eszméknek oly mértékű összefonódása, mint amilyen nálunk a reformnemzedék és főleg Petőfi műveiben jelentkezett. A letteknél ez a feladat arra a Janis Rainisra várt, akit mindmáig a legnagyobb lett költőnek tartanak, s aki Adynak nemcsak kortársa volt, hanem annyiban is reá emlékeztet, hogy ő vezette át addig jellegzetesen XIX. századi nemzeti irodalmát a XX. századba. Jólesik tehát kiemelnünk Rainis néhány kapcsolatát a magyar kultúrával: lapja, a Dienas Lapa, melyet utána egy másik neves forradalmár, Peteris Stucka szerkesztett, Rainisnak Kossuth Lajos halálára írt s nagy feltűnést keltő cikkét közölte, Jókaitól pedig több elbeszélésén kívül 1896-ban folytatásokban adta lett nyelvű olvasóinak Az arany embert. Még verset is fordított Rainis Petőfi Sándortól: hagyatékában fennmaradt, általunk is megtekinthető (A lett irodalom kistükre című kötet 160. és 161. oldala között) a Ki fogja vajon megfejteni... kezdetű Petőfi-vers lett szövegének kézirata.


Tudósaink és irodalmáraink múlt századi világirodalmi tájékozódása után, melyeknek keretében hír érkezett a lettekről is, a Nyugat költői a lap címével jelzett irány mellett csak a távoli kelet felé vetették pillantásukat (Kosztolányi!); az első világháború után létrejött balti polgári köztársaságokba pedig a kordivat hozott el akkori „bestseller" magyar műveket. Az új és máig tartó, fejlődő kapcsolatok nyitányát a moszkvai magyar sajtó adta meg: az Új Hang című folyóirat, amely 1940-ben Rainis hat költeményét közölte. A fordító Gábor Andor volt, s e műfordítások utóbb, 1957-ben az ő műveinek gyűjteményes kiadásában Budapesten is  megjelentek.


Ugyancsak az Új Hang mutatta be először azt a lett írót, akitől azután összes honfitársai közül a legtöbb könyv jelent meg magyar nyelven: Vilis Lacist. Az Árva Péter névvel jelzett cikkíró (feltehetően szintén Gábor Andor) 1940 júniusából keltezett riportot közölt: hogy Lettországnak a Szovjetunióval való egyesülése során miként került a közéletnek is középpontjába az akkor már neves írónak ismert Lacis, akinek kalandos életével, világjárásával s írói kibontakozásával is megismertet a cikk. Itt olvasunk a kor másik nagy lett írójáról, a Lacisnál több, mint negyedszázaddal idősebb (s utóbb őt mégis túlélő, 1970-ben matuzsálemi korban elhunyt) Andrejs Upltsról, aki 1930-ban közölte fiatal pályatársának elbeszélését, s Lacis ettől kezdve — írja az Új Hang — „szenvedélyesen nekifeküdt az írásnak. Megmaradt kikötőmunkásnak, és egész éjszakákon keresztül ült az asztalnál és írt... Egész Lettország olvasta regényeit, de Rinudzsiban senki sem tudta, hogy Lacis, a kikötőmunkás — író". Beszámol e cikk Lacisnak A halász fia című regényéről, s az abból készült színdarab nagy sikeréről is.


Ugyancsak Lacis jegyében indult el (...) a lett irodalom magyarországi útja. Az ötvenes években, amikor ez az út elkezdődött (az addigi fordítások száma és jelentősége elenyésző), négy regénye is megjelent magyarul, köztük főműve, a Zúg a vihar című monumentális regény, melyben hazájának sorsdöntő korszakát, amikor Lettország csatlakozott a Szovjetunióhoz, s az ezt követő éveket (melyeknek ő maga „koronatanúja" volt) mutatja be: nagy írói tehetséggel, drámai, hatásos művészettel alkalmazva a kor divatja által megkövetelt sematikus beállításokat, úgyhogy még az a magyar recenzense is, aki saját bevallása szerint nem ismeri Lacis életútját, ezt érzi ki a műből, mikor így jellemzi: „Ez a nagyon hiányosan, szinte alig hogy ismert Lettország mintegy varázsütésre egyszerre úgy megmozdul, s oly hevesen élni kezd, hogy az ember csak bámul, s mindegyre azt kérdi: ki ez az író, aki mindezt műveli vele?... S az ember azt kérdezi magától: vajon nem az író élményei ezek a dolgok? Mert néhol olyan forróság csap az írásból, mintha személyes élményt gyanítana." (Dallos Sándor, Magyar Nemzet, 1950. 119. sz.)


A bibliográfiai adatok elárulják, hogy a magyar könyvkiadás nyomon követte a nagy sikerű lett regényciklus nálunk hozzáférhető orosz fordításának megjelenését; íme az egyes részek megjelenési évszámai: I. rész lettül: 1946, oroszul: 1948, magyarul: 1950, II. rész lettül: 1947, oroszul: 1949, magyarul: 1952, III. rész lettül: 1949, oroszul: 1950, magyarul: 1952 — ami a közel másfélezer oldal terjedelmű sorozat fordítási és nyomdai munkáinak elvégzését figyelembe véve, kitűnő teljesítmény. A jeles fordító, Görög Imre munkájának szuggesztív erejét dicséri nyelvészeti szaksajtónkban Prohászka János, amikor kiemeli, hogy „A nyelv kifejező eszközeinek ügyes felhasználása magyarázza meg, hogy ezt a hatalmas, csaknem másfélezer lap terjedelmű regényciklust elejétől végéig lankadatlan érdeklődéssel tudjuk olvasni, és sehol sincs az az érzésünk, hogy idegen mű fordítása van a kezünkben". (Magyar Nyelvőr, 1958. 3-4. sz. 291 -293. 1.) 


Kritikai irodalmunk kiváló egyéniségének, Benedek Marcellnek pedig ez a regény ad alkalmat arra, hogy az újfajta ábrázolási tendenciát elemezze: „...Bár a regény legtöbb alakja igazi hős — a mű mégis a »hős nélküli regény« egyre nagyobb teret hódító műfajába tartozik. A »regényhős« régi fogalma úgyszólván megszűnt. Igazán értékes tulajdonságairól kiderült, hogy nem ritkaságok azok, legalábbis olyan társadalomban nem, mely milliókat tud embervoltuk tudatára ébreszteni." (Magyar Nemzet, 1952. 139. sz.)


Lacis regényciklusának magyar fogadtatásával azért kellett ilyen részletesen foglalkoznunk, mert jellemzője és szinte egyedüli képviselője volt egy egész korszaknak: a magyar — lett kapcsolatok háború utáni első időszakának. És nem csupán magyar —lett vonatkozásban, hanem „ellenkező irányban" is, Lacis magyarországi fogadtatásához mérhető, eleven, alkotói kapcsolat ebben az időszakban nem jött létre akét irodalom között.


Utána is nehezen indult el. Három jeles lett költőnek (Janis Sudrabkalns, Valdis Lukss és Aleksandrs Caks) a sematizmus korában született, összesen kilenc verséből, mely 1952-ben jelent meg a szovjet költészet magyar antológiájában, e gyűjtemény 1955-i, második, átdolgozott kiadására már csak hat maradt, ezekhez járult még a sajtóban néhány, hasonló jellegű vers fordítása és egy-két lett népmese... Majd az ötvenes évek második felében tovább növekedett a magyarra átültetett Lacis-művek száma, és végre egy korábbi neves lett író életművébe is betekinthetett a magyar olvasó: 1956-ban Tavaszi fagy címmel megjelent Rüdolfs Blaumanisnak, a századforduló kiváló elbeszélőjének egy novellagyűjteménye. 1958-ban pedig az egyetemi tankönyvül szolgáló Világirodalmi Antológia ötödik kötete Janis Rainis négy versét közölte a jelen összefoglalás szerzőjének fordításában. A szerző itt azért kénytelen átvenni a szót, hogy emlékezésével tanúsíthassa kapcsolataink „túloldali" elindulását. 
Szovjetunióbeli utazásai során 1961-ben eljutott Rigába: akkori kezdeményezésére és szerkesztésében 1966-ban Rigában napvilágot látott egy magyar prózai antológia, amely címét Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélésétől kapta; Mikszáthtól néhány kortársunkig, Molnár Gézáig, Timár Mátéig, Szakonyi Károlyig és másokig mutat be magyar elbeszélőket, szám szerint huszonegyet.


Szerencsére Rigában voltak nyelvünknek ismerői: Ruta Ledina és Elga Sakse a magyar eredetiből fordították az elbeszéléseket.



A hatvanas évekkel olyan korszak kezdődött a magyar — lett irodalmi kapcsolatok történetében, amelyet a minél többrétű, s gazdagabb kölcsönös megismerés vágya határoz meg.


Eleinte szám szerint a lettek voltak előnyben, de szinte kizárólag prózánk tolmácsolására összpontosították erőiket: Zalka Máté Doberdó, Mesterházi Lajos Pár lépés a határ, Molnár Géza Márta, Fekete Gyula Az orvos halála, Sánta Ferenc Húsz óra című regényeinek s az ifjúsági művek közül többek közt Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának és Gergely Márta Szöszi című művének lett kiadása mind a hatvanas évek terméke, de tegyük hozzá azt is, hogy a magyar eredetiből való fordítás háttérbe szorult, s e művek nagyobbik része orosz közvetítéssel szólalt meg lett nyelven.


Magyar részről kisebb volt a behozandó hátrány, hiszen Lacis említett művein kívül már az ötvenes években megjelent nálunk Anna Saksénak a lett falu szocialista átalakulásának kezdetéről (Felfelé), Zanis Grivának a spanyol polgárháborúban szerzett élményeiről (Túl a Pireneusokon) írt könyve és Arvids Grigulis ifjúsági regénye (A harmadik brigád), amelyek a lett nyelv ismeretének híján éppúgy mind orosz fordítások közvetítésével készültek, mint az az egyetlen lett irodalmi mű, amely a hatvanas évek magyar kiadási listáján szerepel: Karlis Skalbénak, a századforduló, a húszas és harmincas évek finom tollú elbeszélőjének hangulatos mesék formájába burkolt mélyen emberi elbeszélés-gyűjteménye (Az Északi Tündér). Skalbét egyik magyar kritikusa a dán Andersenhez (Élet és Irodalom, 1967. 2. sz.), egy másik a finn Sibeliushoz (Magyar Nemzet, 1966. szept. 25.) hasonlította.


A legutóbbi évtized az előbbinél is jelentősebb fordulatot hozott a magyar — lett irodalmi kapcsolatokban — mindkét irányban.


Az általános, összefoglaló kép bemutatását az Európa Könyvkiadó „kistükör" sorozata tűzte ki céljául: ebben a sorozatban jelent meg 1977-ben A lett irodalom kistükre című csaknem ötszáz oldalas gyűjtemény. E „kistükrök" elve ugyanaz, mint annak idején az Athenaeum Kiadó „kincsesház" sorozatáé volt, melyben utoljára Az orosz irodalom kincsesháza (1947) jelent meg: rövid művek teljes szövegével, hosszabbaknak egy-egy részletével bemutatni egy irodalom fejlődésének összképét. A különbség a két sorozat közt az, hogy míg a „kincsesházak" témái „nagy" irodalmak voltak, melyeket többé-kevésbé már ismert az átlagolvasó, addig a „kistükrök" nálunk még alig ismert irodalmakat mutatnak be, mint pl. a mongol, az észt vagy esetünkben a lett. E kötet összeállítását Ilgonis Bersons lett irodalomtörténészre bízta a kiadó, s ő a sorozat elvének megfelelően az antológiát egy-egy korszak jellemzésével s az írók életrajzával is kiegészítve, egyúttal tömör lett irodalomtörténetet is adott az olvasónak. Míg a „kincsesházak" az élő írókig terjedtek, addig e „kistükör" a szovjet korszakig mutatja be a lett irodalom fejlődését. A szovjet korszakot is felöleli a legutóbbi évekig terjedően az a másik irodalomtörténeti összefoglalás, amely rövid szemelvényekkel illusztrálva „A Szovjetunió tizenöt köztársasága" sorozat baltikumi kötetében 1974-ben jelent meg, és második, bővített kiadásban körülbelül a jelen cikkel egyidejűleg lát napvilágot. A lett folklórt pedig egy népmesegyűjtemény, A Laima és a két anya mutatja be a magyar olvasónak : 1972-ben, a „Népek meséi" című sorozatban, ugyancsak tetszetős kiállításban, gazdag anyaggal és tudományos apparátussal jelent meg.


Irodalmaink kapcsolatát jó párhuzamokkal érzékelteti a „kistükör" recenzense :„... Ki ne gondolna a németül író Merkelis reformokat sürgető művét olvasva Martinovics Ignácra, Rainis és Vilis Plüdonis verseinél Ady forradalmi szimbolikájára, Janis Jaunsudrabins gyengéd prózája élvezetekor Móra Ferencre, vagy Andrejs Kurcijs konstruktív lobogásánál Kassák hasonló irányára?" (Bojtár Endre, Szovjet Irodalom, 1978. 8. sz.)


Hiányosságául rója fel a recenzens e „kistükör"-nek, hogy „csak 1940-ig, tehát Szovjet-Lettország megalakulásáig mutatja be a lett irodalmat, s így a szovjet korszakban született művekből ízelítőt sem kap a magyar olvasó". Ez nyilván a sorozat szerkesztési elvén alapul, hiszen ugyanez érvényesült az észt kötetnél is, a lett „kistükör" esetében azonban még érezhetőbb a hiány. A hézagok kitöltésére szánt, de csak a szovjet korszakig terjedő „kistükrön" és a népmesegyűjteményen kívül az utolsó évtizedben is mindössze két kötet látott napvilágot: Bels Szembesítés (1976) és Lams A bábu és a komédiás (1979) című regénye, mindkettő a „Modern Könyvtár" sorozatban. Ezeken kívül csak az irodalmi folyóiratok szűkebbre szabott kereteiben került bemutatásra néhány szovjet-lett szerző (Ezera, Elksne, Lüdéns, Vacietis, Belsevica, Ziedonis és mindenekelőtt Caklais) és szovjet elbeszélés-kötetekben szerepelt egy-két lett novella is.


A „túlsó oldalról" más úton közelítették meg a hetvenes években az addig hiányos kapcsolatok pótlását. Antológia jellegű áttekintés ugyan a magyar próza 1966-os gyűjteménye óta e cikk megírásáig nem jelent meg, de több önálló kötetet adtak ki lett nyelven ebben az évtizedben mind az újabb, mind az immár klasszikusnak mondható magyar irodalomból. A kortársi művek közül megjelent Somogyi Tóth Sándor Gyerektükör (1971), Németh László Gyász (1974) és Szabó Magda Álarcosbál (1977) című műve, a régebbiek közül pedig Mikszáth Kálmántól a Szent Péter esernyője (1970), Jókai Mórtól A kőszívű ember fiai (1972) és Kosztolányi Dezsőtől az Édes Anna (1976). Jelentős eredményeket mutat költészetünk néhány legnagyobbjának lett nyelvű tolmácsolása. Petőfi születésének évfordulójára jelent meg száz verse nagyon szép köntösben, Laimonis Kamara fordításában. Már ezt megelőzően, 1970-ben adták ki Nagyon fáj címmel József Attila verseinek egy gyűjteményét, Ojars Vacietis fordításait, 1976-ban pedig Maris Caklais Radnóti-fordításai láttak napvilágot. Nyereségként regisztrálható az, hogy a prózafordítások ismét a magyar eredetiből, közvetítés nélkül készültek — gyarapodott is a magyarul értő lett műfordítók száma, s itt említsük meg Anna Zigure nevét.


Kapcsolataink történetében méltatást kíván két tanulmány is. Bojtár Endre 1965-ben (Helikon, 4. sz.) elemző bírálatot írt Evalds Sokols lett irodalomtörténész Rainis-életrajzáról, s e kritika köntösében a magyar olvasó számára újat és érdekest tudott mondani a lett irodalom nálunk alig ismert legnagyobbjáról; bemutatta, hogy a szovjet irodalomtörténet, fejlődése során, miként jellemezte Rainist. A másik tanulmányt Caklais írta az általa fordított költőről Radnóti világában címmel. (Szovjet Irodalom, 1978. 8. sz.) Fordítói műhelyvallomását két terv említésével fejezi be: „Most egy Ady Endre-válogatáson lenne a sor. Peteris Petersons drámaírót és rendezőt már évek óta foglalkoztatja Madách Imre Az ember tragédiája című művének színrevitele." (...)


A jelen cikk szerzője megpróbálta értékelve - az eredményeket és a hiányokat elemezve - bemutatni a magyar —lett irodalmi kapcsolatok mintegy százéves történetét. S ha hiányokról szólt, köteles azt is elmondani, hogyan képzeli el ezeknek kiküszöbölését. A lett irodalom magyar „kistükre" kitűnő alap, melyre felépíthető, hogy a magyar olvasó reális képet kapjon erről az irodalomról, annak sajátosságairól. Ezt az építményt, úgy látom, két még hiányzó pillérre kell emelni. Rainis életműve a kulcs: mint említettem, ebben fonódik egybe a nemzeti romantika a haladás eszméjével és az Ady-értelmű huszadik századisággal : ezért egy elég bő, Rainis minden műfaját felölelő, pályájának minden szakaszára kiterjedő kötet kiadása alapvető fontosságú, tartalmazhatná többek közt a Tűz és éj című drámát, Rainis lírájának és publicisztikájának kiemelkedő darabjait, köztük Kossuth-cikkét is, amely - sajnos - eddig nem jelent meg magyarul... S minthogy a rainisi szintézisből a haladó és a szimbolista elem már — úgy-ahogy — megjelent magyarul, legközelebb a nemzeti romantika bemutatása lenne esedékes, mégpedig annak főművével, Pumpurs Laeplesis költeményének magyar fordításával. Upíts néhány jelentős műve, egy kisebb Kempe-verseskötet és az élő szovjet-lett irodalom kiemelkedő újdonságainak átültetése jelentené a hiányok pótlását. És persze nagy szükség volna lettül értő, eredetiből átültető magyar műfordítókra.


Lett barátainktól pedig azt kérhetjük, hogy irodalmunk átültetésének eddig követett útját folytatva, s a már tervbe vett műveket, Ady líráját, Madách drámai költeményét is megszólaltatva, a magyar költészetnek egy átfogó antológiájával is mutassák be értékeinket, múltunk és jelenünk világát.


Néhány szó Radó Györgyről:


Bp., 1912. okt. 10.-Bp., 1994. júl. 2.  magyar író, műfordító, irodalomtörténész. Munkái: A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfiája I-V., kiad. [Kozocsa Sándorral], 1950-57; Gorkij Magyarországon, 1951; Majakovszkijról, tan., 1960; Fehér éjszakáktól a Fekete-tengerhez, útirajz, 1962; Világjáró Besse János [Tardy Lajossal], r., 1963; Gorkij élete, életrajzi r., 1967; Szomszédunk Ukrajna, tan., 1969; Túl a Kaukázuson, útirajz, 1971; Nyelvrokonok között, útirajz, 1975; A Szovjetunió uráli és türk népeinek irodalma Magyarországon, tan., 1976; Moszkvától Moszkváig, útirajz, 1977; Madách Imre. Életrajzi krónika, tan.,1987; Így élt Madách Imre, 1990; Az én hazám, v. és tan., 1990; Radó György költői, műfordítói, filológusi, szerkesztői munkásságának bibliográfiája, Szhely, 1992. /Kortárs Magyar Írók 1945-1997/


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 171-174. oldalak)