(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)
 |
| Zoja Koszmogyemjanszkaja, az elhiresült, kivégzett parizánlány. Kezdeményezés indult szentté avatásáért |
Megpróbálom elképzelni, mi volna, ha én kényszerülnék hasonló választásra. Új szemmel nézek körül a szobámban — előttem kedves könyveim, lemezeim, az asztali lámpám melege, amelyik most nekem világít, túl a falon anyám ismerős lélegzése... Mindaz, amit elveszíthetek. És ezek után már nem próbálom bizonygatni, hogy a választás „olyan egyszerű volt, mint a lélegzetvétel", pedig számukra olyan volt. Csakhogy én jóval idősebb vagyok, mint azok a lányok...
Idézek a moszkvai Zinaida Ivanovna Palsina híradós közkatona leveléből: „...Önkéntesként mentem a frontra. Hogy tehettem volna meg, hogy ne menjek? Nem lehetett nem elmenni. Mindenki ment... És csakis a frontra... Más gondolatom nem volt..."
Zseleznovodszkban, ahol a szabadságomat töltöttem (a megkezdett munka miatt már máshova nem mehettem) teljesen véletlenül megismerkedtem Natalja Ivanovna Szergejeva volt egészségügyi katonával. Ime, ezeket mondta különös családjukról:
„Nyolc gyerek volt a családban, az első négy mind lány volt, én a legidősebb közöttük. Folyik a háború, a német már Moszkva alatt... Egy napon apa elkeseredetten jött haza a munkából: »Valamikor annyira örültem, hogy sorra kislányaim születnek... Menyasszonyok... Most pedig minden családból elmegy valaki a frontra, tőlünk senki... Én már öreg vagyok, nem visznek el, ti lányok vagytok, a fiúk meg kicsik még...« Nagyon bántotta ez a helyzet a családunkat.
Ápolónőképző tanfolyamot szerveztek a városunkban, s apám elvitt minket, a húgommal. Azt mondta: »Ez minden, amit a győzelem érdekében adhatok... A lányaim...«"
Ez korántsem volt egyedi eset. Olvasom a Szivasszkoje városban élő Antonyina Makszimovna Knyazeva volt híradós tizedes levelét: „Anyámnak nem volt fiúgyermeke, öt lányt nevelt fel. Sztálingrádba menekültünk a front elől. De amikor Sztálingrád ostroma megkezdődött, önként jelentkeztünk a frontra... Valamennyien elmentünk: anyám és mind az öt lány. Apánk ebben az időben már a harctéren volt..."
Semmi sincs a világon, ami értékesebb lenne egy anya ilyen áldozatánál. De vajon beláthat-e valaki az anyai szívbe, megtudhatja-e, hogy mi játszódik le benne? „Valamennyiünket az az egyetlen kívánság fűtött: jelentkezni a katonai parancsnokságon és a frontra kérezkedni – emlékezik a minszki Tatyjána Jefimovna Szemjonova szakaszvezető, forgalomirányító. – Elmentünk a parancsnokságra, de azt mondták: »Nőjetek fel, lányok, még éretlenek vagytok...« Tizenhat-tizenhét évesek voltunk...
De én elértem, amit akartam, bevettek. A barátnőmmel együtt lövészkiképzésre szerettünk volna menni, de azt mondták: »Forgalomirányítók lesztek. Nincs idő a kiképzésetekre.« Anyám napokig strázsált az állomáson, várva, hogy mikor visznek el minket. Meglátott, amikor az alakulatunkhoz vonultunk, pirogot [hússal vagy lekvárral töltött sütemény - a szerk.] s egy tucat tojást nyomott a kezembe, aztán elájult..."
Jefroszinyja Grigorjevna Breusz orvos-százados visszaemlékezéséből:
„...Csupa lány volt a családban — négy lány. Egyedül én kerültem közülük a frontra. Apám boldog volt, hogy lánya a fronton van, védi a hazát. Kora reggel ment apa a parancsnokságra. Azért ment, hogy átvegye a katonai szolgálati igazolásomat, és tudatosan választotta a reggeli időpontot, hogy az egész falu lássa: a lánya a fronton harcol..."
Jevgenyija Szergejevna Szapronova gárda-szakaszvezető, repülőgép-szerelő, szülővárosából, Jelecből került a frontra. Az a nap egész életére megmaradt emlékezetében:
„Arra kértem anyámat, ne sírjon. Nem volt éjszaka, de sötét volt, s körülöttünk szakadatlan sírás-rívás hallatszott. Az édesanyák, akik frontra induló lányaikat kikísérték, kétségbeesetten zokogtak. Az én anyám nem sírt, csak állt kővé meredten. Nem mintha nem sajnált volna engem. Tartotta magát, félt, hogy kitör belőlem a zokogás. Hiszen még kislány voltam, otthon kényeztettek. Most fiúsra nyírták a hajamat, csak egy kicsiny fürtöt hagytak meg. Szüleim nem akartak elengedni, de bennem csak egyetlen szándék élt: a frontra, a frontra! A manapság múzeumban látható akkori plakátok -»Haza-édesanyád hív!«, »Mit tettél a frontért?« – rám nagyon nagy hatást gyakoroltak. Úgy gondoltam, hogy elegendő, ha az éltesebb asszonyok maradnak itt, a hátországban, nekem a fronton van a helyem.
A háború végére már az egész családom harcolt. Apám, anyám, nővérem — a vasútnál álltak szolgálatba. Közvetlen az arcvonal mögött jártak, a vasútvonalakat állították helyre. A Győzelemért érdemérmet valamennyien megkaptuk: apa, anya, a nővérem és én..."
A sztavropoli kerületből érkezett Olga Mitrofanovna Ruzsickaja egészségügyi szakaszvezető levele: „Gyönyörű napra virradtunk, amikor a frontra indultam. A levegő áttetsző volt, egészen aprószemű eső szitáit. Oly szép volt! Reggel kilépek a házból, megállók: lehetséges, hogy többé nem jövök ide vissza? Anyám zokogott. Átölel, és nem akar engedni. Én már megyek, utolér, nem enged... Én szilárdan hittem, hogy visszajövök, hogy nem halok meg. Hogy is halhatnék meg? Hogyan volna lehetséges, hogy megölnek, hogy többé nem leszek?..."
Galina Dmitrijevna Zapolszkaját a háború a hadseregben találta. Telefonosként dolgozott. Csapatteste Boriszovban állomásozott, a várost mindjárt az első héten elérte a háború. Szülei a közelben laktak, módjában állt volna hazamenni és velük együtt a hátországba áttelepedni. Ő azonban másként határozott, éppen úgy, mint a barátnői.
„A csapattestemmel települtem át Boriszovból — meséli Galina Dmitrijevna — Mogil-jovba. A németek bombázták a várost, főként a repülőteret. Nekünk pedig ott kellett a telefonösszeköttetést biztosítani. Éjjel-nappal bombázások és bombázások. Csapataink visszavonulnak...
A híradós parancsnok felsorakoztatott bennünket. Mi nem voltunk katonák, önkéntes polgári alkalmazottak voltunk. Azt mondja: »Nos, lányok, kegyetlen háború kezdődött el. Nehéz dolgotok lesz. Most még nem késő, aki akar, hazamehet. Aki itt akar maradni a fronton, lépjen ki...» A lányok egy emberként előre léptek. Húszan voltunk. Valamennyien készen álltunk a haza védelmére. Éjjel-nappal dolgoztunk, teljes huszonnégy órákat. A katonák odahozzák a csajkát a készülékhez, bekapjuk az ételt, szunyókálunk egy keveset ott a készülékeknél, és újból a munka. Hajmosásra se jutott idő, így hát megkértem a társaimat: »Lányok, vágjátok le a copfomat...«"
Még nem érte el a háború Buzuluk várost, a kujbisevi körzetben, amikor Lenocska Jakovleva jelentkezett a frontra. „Még nem Lénának, hanem Lenocskának hívnak, de te már a frontra akarsz menni. Essen meg a szíved az édesanyádon..." - próbálták lebeszélni a szomszédok. De hát le lehetett beszélni ezeket a lányokat? Hogyan is énekelte meg Julija Drunyina:
Gyermekkoromból egy piszkos vagonba
Jöttem, hogy ápoljam katonák sebét,
A messzi aknadörejt tán meg sem hallotta
A sokat szenvedett negyvenegyes év.
Nyirkos fedezékbe az iskolapadból,
(Szépséges Hölgy helyett szitokszó, gorombaság),
Mert hozzám olyan közelről soha senki nem szólt,
mint Oroszország.
(Konczek József fordítása)
Jelena Pavlovna Jakovleva törzsőrmester, ápolónő meséli:
„...Amikor újból, már nem tudom hányadszor jelentkeztünk, a katonai parancsnok majdhogynem kidobott bennünket: »Még ha valami képzettségetek volna! Egészségügyi, vagy sofőr... Végtére is, mihez értetek? Mit fogtok csinálni a hadseregben?...« Nem értettük meg, hogy zavarnánk mi az embereket a munkájuk végzésében. Fel sem merült bennünk a kérdés, hogy mit fogunk csinálni. Harcolni akartunk, és kész. Azt mi nem fogtuk fel, hogy harcolni annyit jelent, hogy valami konkrét, szükséges dolgot csinálni. A parancsnok elképesztett minket a kérdésével.
Néhányadmagammal ápolónőképző tanfolyamra mentem. Azt mondták nekünk, hogy hat hónap a tanulmányi idő. Úgy gondoltuk, ez túlságosan sok, ez nekünk nem felel meg. De voltak három hónapos tanfolyamok is. Igaz, mi a három hónapot is soknak tartottuk. Ezek a tanfolyamok éppen a befejezésükhöz közeledtek. Megkértük, hogy engedjenek bennünket levizsgázni. Még egy hónapig folyt a tanítás. Éjszakánként a kórházba jártunk gyakorlati foglalkozásra, nappal tanultunk. Amint letettük a vizsgákat, átirányítottak minket a katonai parancsnokságra. így hát alig valamivel több mint egy hónapig tartott a kiképzésünk.
De nem küldtek bennünket a frontra, kórházba helyeztek. Ez negyvenegy augusztus végén történt. Februárban pedig eljöttem a kórházból, pontosabban megszöktem, dezertáltam – nem nevezhetjük másként. Papírok nélkül, minden nélkül szöktem, egyenesen egy kórházvonatra. Csak egy cédulát hagytam: »Ügyeletre nem jövök. A frontra mentem.« így történt..."
Hogyan találhat szavakat erre az ember? Tolsztoj így nevezte: a hazafiság rejtett hevülete. Ők egyszerűbben beszélnek az érzéseikről: „Miért kellene kielemeznünk, egyszerűen ilyenek voltunk. Minket arra neveltek, hogy a haza és mi — az egy és ugyanaz". Nekünk ezt kell megértenünk, ebben kell eligazodnunk, mivel mi az ő gyerekeik, unokáik vagyunk!
Hallgatom és megpróbálom elképzelni... Nem, nem magamat képzelem a helyükbe. Milyen jogon beszélnék én itt magamról? Ha mégis egymás mellé helyezem az „én" és az „ők" névmásokat, csupán azért teszem, hogy ne csak leírjam, de át is éljem a velük történteket. Elképzelem, magam előtt látom, ahogy bemálháznak a katonák bagófüstös vagonjaiba — fiatal lányok, fiúsra nyírva, egyenruhásán, sután, esetlenül a bokáig érő katonaköpenyben, ahogy rejteni próbálják egymás előtt a könnyeiket, az anyai becézés hiányát: hogyisne - hiszen a frontra mennek!
Ők maguk mesélik most, hogy az idősebbek csendben, elgondolkozva mentek a frontra, míg ők, a fiatalok, nevetgéltek, énekeltek. Ha érdeklődni kezdesz, hogyan is mentek a frontra, mire emlékeznek leginkább, furcsának érzed, de ugyanazt a választ kapod: énekelték a kedvenc dalaikat. Mit tudtak a háborúról? Mit is lehet tudni tizenhéttizennyolc éves korban a háborúról?
Itt van, például, Marija Vasziljevna Tyihomirova felcser visszaemlékezése. A háború kitörése előtt egy hónappal fejezte be az egészségügyi szakiskolát, a leningrádi terület egyik falusi kórházába helyezték. Éppen csak megérkezett és elhelyezkedett, amikor:
„...Hívattak a katonai parancsnokságra és közölték: »Két óra áll rendelkezésére, szedje össze a holmiját, a frontra küldjük.« Összeszedtem, mindent beraktam egy kis táskába.
— Mit vitt magával a háborúba?
– Cukorkát.
— Tessék?
– Egy táska cukorkát. Ott a faluban, ahova helyeztek, fizetésemelést kaptam. Pénzem volt, az egészen csokoládés drazsét meg cukorkát vásároltam, tele lett vele a táska. A tetejére tettem a tanfolyam tablóját, rajta volt az összes lány.
Visszamentem a parancsnokságra. Azt kérdezi a parancsnok: »Hova irányítsam magát?« Erre én: »A barátnőm hova megy?« Együtt kerültünk ide, a leningrádi területre, ő a tizenöt kilométerre fekvő szomszéd faluban dolgozott. A parancsnok nevet: »Ő ugyanezt kérdezte.«"
A minszki területről, Berjozino járási székhelyről származó Tamara Illarionovna Davidovics gépkocsivezető őrmester az alábbi esetet őrizte meg emlékezetében:
„...Elvégeztem a hathónapos gépkocsivezetői tanfolyamot. Nem nézték, hogy tanítónő vagyok (a háború előtt tanítóképzőbe jártarn). Kinek van szüksége tanítóra a háborúban? Katonákra van szükség. Sokan voltunk lányok, egész gépkocsi-zászlóalj. És egyszer, a tanfolyamon... Valahogy képtelen vagyok erre könnyek nélkül viszaemlékezni. Tavasz volt. Lőgyakorlatról tértünk haza. Néhány szál ibolyát találtam. Letéptem őket. Kedves kis csokor volt, a szuronyomhoz erősítettem. Igy masírozok tovább. Megérkeztünk a táborba. A parancsnok sorakoztat minket, s kiszólít engem. Kilépek... Elfelejtettem, hogy a puskámon ott az ibolyacsokor. Ő pedig szidni kezdett: »A katona dolga, hogy katona legyen, ne holmi virágjukkal foglalkozzék...« Képtelenségnek érezte, hogy ebben a helyzetben egyáltalán lehet virágokkal törődni. De nem dobtam el az ibolyát. Szép csendben levettem és a zsebembe süllyesztettem. Ezért az ibolyáért három soronkívüli szolgálatot róttak rám büntetésül...
Másik alkalommal őrségben állok. Két óra múltán megjött a váltás, én azonban nem mentem el. Mondom a bajtársamnak: »Vedd át tőlem a nappali őrséget, én meg most maradok.« Hajlandó voltam végigállni az egész éjszakát, virradatig, csak hogy hallhassam a madarakat.
Amikor a frontra vezényeltek minket, végigvonultunk az utcán, az emberek sorfalat álltak: asszonyok, öregek, gyerekek. Sírtak: »Mennek a lányok a frontra.« Egy zászlóaljnyi fiatal lány vonult... Utazunk a katonavonaton, de milyen tudattal? Egyelőre még gyermekivel. A vagon előterében állok egy másik lánnyal. A fiúk invitálnak minket: »Éhesek vagytok, lányok, ugye. Gyertek, van kétszersültünk.« De mi elutasítjuk: »Nem megyünk.« Meg kell őriznünk a függetlenségünket..."
...Bárhogy legyen is, de ez a könnyelmű, cukorkával teli táska és az ibolyák miatt kapott három soron kívüli szolgálat sokkal jobban megmozgatja az én mai képzeletemet, mint a felrobbantott katonavonatok, lelőtt repülőgépek, kiégett ellenséges technikai eszközök, zsákmányolt trófeák számadatai. Ma már tudjuk, hogy pontosan annyi katonavonatot, repülőgépet, technikai eszközt semmisítettünk meg, amennyi szükséges volt a győzelemhez. A ma emberére nem a hadmozdulatok leírása, hanem a háborút viselő emberek életének apró részletei hatnak megindító erővel. A háború megnövelte az élet minden tényének, a mindennapok apró történéseinek a jelentőségét; a reális élet és benne a létezés egybeolvadó folyamattá vált.
(...)
Nem egyszerre és nem könnyen rázódtak bele a katonaéletbe. Negyvenes lábra való, vízhatlan, szurkosvászon csizmát, vagy hosszú lábszártekercsekkel — ahogy ők nevezték: „hernyókkal" — ékesített amerikai bakancsot, ormótlan katonaköpenyt kellett viselniük, hajfonataikat levágatták (ezt a veszteséget valamennyien úgy emlegették, mint a legkegyetlenebb tényt, amely élesen elhatárolta serdülőlány múltjukat katonai jelenjüktől), hozzá kellett szokniuk az egyenruhához, tisztában kellett lenniük azzal, ki milyen rendfokozatot visel, meg kellett tanulniuk megsemmisíteni a megadott célt, kozák módra kúszni, kapcát feltekerni, huszonnégy órákat átvirrasztani, másodpercek alatt felölteni a gázálarcot, futóárkot ásni... Megismerték a háborúnak azt a mindennapi világát, amiről annak idején, amikor a frontra kéredzkedtek, sejtelmük sem volt.
Az ifjúkort, a szabad életet hagyták ott, sokszor még gyerek módra viselkedtek, és most egyszerre szembetalálták magukat a katonai fegyelemmel...
A moszkvai Antonyina Grigorjevna Bondareva gárdahadnagy, pilótanő leveléből:
„Olyan fiatal lányok voltunk, mint maga, ne gondolja, hogy bármiben is különböztünk. Fegyelem, szolgálati szabályzat, rendfokozatok megkülönböztetése — mindezeket a katonai bölcsességeket nem tudtuk egyből elsajátítani. Állunk, őrizzük a repülőgépeket. A szabályzat előírja, hogy ha valaki közeledik, meg kell állítani: »Állj, ki vagy?« Barátnőm meglátta a közeledő ezredparancsnokot, odakiáltja: »Álljon meg, ki az? Bocsásson meg, kérem, de lőni fogok!«"
A légierők századosa, a szintén moszkvai Klavgyija Ivanovna Tyerehova mesélte:
„...A lányok rendes frizurával érkeztek a repülős iskolába. Jómagam is feltűzött, fejemet körbefogó hajfonatot viseltem. De hogyan fogok hajat mosni? Hol fogom szárítani? Alig fejezed be a hajmosást, riadó, szaladnod kell. Parancsnokunk, Marina Raszkova megparancsolta, hogy valamennyi hajfonatot le kell vágni. A lányok levágták és bőgtek. A későbbi híres pilótanő, Lilja Litvjak semmiképpen sem akart megválni a copfjától.
Megyek Raszkovához:
— Parancsnok elvtárs, jelentem, teljesítettük a parancsát, egyedül Litvjak tagadta meg a teljesítését.
Marina Raszkova gyengéd női természete ellenére szigorú parancsnok tudott lenni. Elzavart:
— Miféle pártszerve'ző vagy, ha azt se tudod elérni, hogy a parancsot teljesítsék! Hátra arc, indulj!...
Női ruhák, magas sarkú cipők... Fájdalmas dolog volt ezeket zsákokba gyűrni. Nappal csizmában, de este, ha csak néhány rövid percre is, kivágott cipőinkben a tükör előtt... Raszkova meglátta - néhány nap múlva felolvasták a parancsot: minden női holmit becsomagolni és hazaküldeni.
Az új repülőtípussal viszont a békeidőben előírt két év helyett gyorsított ütemben, fél év alatt megismerkedtünk. Megkövetelték, hogy katonának érezzük magunkat. Nem volt megengedhető, hogy bármi is elvonja a figyelmünket. De vajon könnyen teljesíthető-e ez? Teherautón visznek minket a fürdőbe, a városon keresztül, látjuk az utcán a nőket könnyű cipőkben, színes kendőkben... Ezek más életet élnek, a régi életüket. Nézem: társnőim csüggedten ülnek körülöttem..."
Elvégezvén a hathónapos vagy háromhónapos „gyorstalpaló" tanfolyamokat, igazolványt kaptak, ápolónők, tüzérek, műszakiak, repülősök lettek. Volt már katonakönyvük, ám egyelőre még nem voltak katonák. Mostanig minden hasonlított ahhoz, amit jól ismertek: az iskolához, tanuláshoz, de nem a háborúhoz, nem a fronthoz, amiről csupán a könyvekből nyert, jobbára romantikus elképzeléseik voltak.
Vera Vlagyimirovna Sevaldiseva orvos főhadnagy:
„Ősszel hívattak a katonai parancsnokságra. Kérdezi az ezredes: »Tud ejtőernyővel ugrani?« Bevallottam, hogy félek. Hosszasan agitált, lépjek be az ejtőernyősökhöz: szép egyenruha, naponta csokoládé. De nekem gyerekkorom óta tériszonyom van. Másik ajánlatot tesz: »Nos, akkor partizánosztaghoz küldjük.« »Hogy fogok tudni onnan írni a mamámnak Moszkvába?« Erre piros ceruzával ráírja a papíromra: »sztyeppi frontra. ..«
A vonaton belém szeretett egy fiatal százados. Az egész éjszakát végigállta a vagonunkban. Őt már megperzselte a háború, többször megsebesült. Nézett, nézett rám és azt mondja: »Verocska, csak arra kérem, ne hagyja el magát, ne durvuljon el. Őrizze meg a mostani finomságát... Én már sok mindent megértem...«
Egy hónapig tartott, míg barátnőmmel eljutottunk a 2. Ukrán Front 4. gárdahadtesthez. Utolértük a kórházvonatot, a fősebész kijött néhány percre, megnézett minket s bevezetett a műtőbe: »Ez itt a műtőasztaluk...« Egymás után érkeznek a vöröskeresztes autók, nagy Studebakerek; a sebesülteket hordágyakon a földre rakják. Mi csak annyit kérdeztünk: »Melyikkel kezdjük?"« »Akik hallgatnak, azokkal.« Egy óra múlva már a saját műtőasztalomnál álltam, operáltam. És megkezdődött... operálsz huszonnégy órán át, rövid szundítás, aztán megtorlód a szemed, megmosakszol — és vissza a műtőasztal mellé. Annyira kimerülsz, hogy enni se tudsz.
Zsmerinka állomáson kegyetlen bombatámadást kaptunk. A szerelvény megállt, mi szerteszét szaladtunk. Helyettes politikai tisztünknek tegnap operáltuk a vakbelét, ma itt szalad velünk. Egész éjszaka az erdőben rejtőztünk, a szerelvényt szétverték, apró forgácsokra. Kora reggel német repülőgépek jelentek meg, siklórepüléssel kezdték átfésülni az erdőt. Hova legyél? Nem bújhatsz a földbe, mint a vakondok. Átöleltem egy nyírfa törzsét, állok: »Ó, anyám-anyácskám!... Lehet, hogy meghalok? Ha túlélem, nem lesz nálam boldogabb ember a földön...« Bárkinek meséltem később, hogyan kapaszkodtam a nyírfába, kinevetett. Ott állok, teljes magasságomban, a nyírfa fehér... Akad ennél jobb célpont?...
A győzelem napját Bécsben értem meg. Az állatkertbe mentünk, nagyon kívánkoztam az állatkertbe. Elutazhattam volna megnézni a koncentrációs táborokat. Nem szerettem volna odamenni...."
... „Kényeskedő 'turgenyevi kisasszonynak" nevezi önmagát a leningrádi Szofja Konsztantyinovna Dubnyakova egészségügyi katona arra az ellentmondásra célozva, mely a női természetet szembeállítja mindazzal, amit a nő a háborúban véghezvinni, átélni, meglátni kényszerül. Ezeknek a lányoknak a harctéren más emberré kellett válniuk, másfajta érzésvilágot, más hallást, más látást kellett megszokniuk.
„Azt mondták nekünk, hogy a fej- és gyomorsebesülések a legsúlyosabbak. Bombázáskor, géppuskázáskor igyekeztünk védeni a gyomrunkat és a fejünket. Szereztünk valami roncs autóból egy üléspárnát, az alá bújtunk, fejünket a térdünk közé dugtuk...
Mindmáig emlékszem az első sebesültemre. Emlékszem az arcára... Nyílt törése volt a combcsont középső harmadán. Képzelheti, kiáll a csont, szilánkos törés, minden kifordulva. Elméletben tudtam, mit kell tennem, de amikor odakúsztam hozzá és megláttam, rosszul lettem, hányinger fogott el. Egyszer csak azt hallom: »Igyál egy kis vizet, nővérke...« Az a sebesült szólt hozzám. Mintha ma történt volna, olyan élénken él emlékezetemben ez a kép. Ahogy kimondta, magamhoz tértem. »Óh - gondolom -, a kényeskedő turgenyevi kisasszony! Ott haldoklik mellette a súlyos sebesült, ő meg, a gyengéd lelkű teremtés, ájuldozik...» Felnyitottam a mentőcsomagot, bekötöztem a sebét és megkönnyebbültem attól, hogy tettem a dolgomat, elsősegélyben részesítettem egy rászorulót.
Nézem mostanában a háborús filmeket: egészségügyi lány az első vonalban, megy, takarosán, tisztán, nem ám vattanadrágban, hanem szoknyában, katonasapkája félrecsapva a frufruján... Na nem: hazugság!... Hátracipelni a tűzvonalból a sebesülteket, ilyeneknek?!... Kúszni a földön, csinos kis szoknyácskában, mikor körös-körül csak férfiak vannak! Őszintén szólva szoknyát nekünk csak a háború végén adtak, díszegyenruhának. Akkor kaptunk először női alsóneműt is férfi alsók helyett. Azt se tudtuk, hova legyünk az örömtől. Kigomboltuk a gimnasztyorkánk felső gombját, hogy mindenki lássa..."
A 48-asok veteránjának, a minszki Anna Ivanovna Beljajnak a visszaemlékezéseiből:
„Bombázás. Mindenki rohan a vízmosásba. Én is futok. Valahonnan nyögést hallok: »Segítség...« De csak szaladok... Percek telnek el, mire ocsúdok, érzem a vállamon az elsősegély-táskát. És még valamit érzek... szégyent. Már nem törődöm az iménti rémülettel. Futok vissza: meglátom a sebesült katonát, mellé hajolok, bekötözöm. Aztán a másodikat, harmadikat..."
Olga Vasziljevna Korzs lovasszázadnál teljesített egészségügyi szolgálatot. Olyasvalami rendítette meg, ami másokat már rég nem rendített meg - a halott ember látványa. A tizenhét éves lány ezt egy életre megjegyezte:
„A háború alatt azt hittem: soha semmit se felejtek el. De az ember felejt... Erre a látványra azonban a legapróbb részletekig visszaemlékszem... Annyira fiatal volt, rokonszenves fiú. És holtan fekszik. Elképzeltem a temetését, katonai tiszteletadással. De ilyesmiről szó sincs, fogják és a cserjésbe vonszolják. Kiássák a sírt... Koporsó nélkül, minden nélkül bekaparják a földbe, rögtön be is temetik. Ragyogott a nap, nem is akárhogyan, és őrá is... Nyár volt. Köpenye se volt, semmi, úgy temették el, gimnasztyorkában, csizmanadrágban, még minden új volt rajta, láthatóan nemrég vonult be. így fektették sírba és temették be. A sír nem volt valami mély, éppen csak annyira ásták ki, hogy beleférjen. Kicsiny seb, de halálos – a halántékán érte, alig vérzett, és ott fekszik a fiú, mintha élne, csak sápadtabb a szokottnál.
Az ágyúzás után megkezdődött a bombázás. Találat érte a lőszeres ládát, a töltények felrobbantak, szétcsapódtak a négy égtáj felé... Fejünk fölött köröztek a repülőgépek. Legalább a halottainkat tudnánk tisztességesen a földbe tenni. Hogyan temettük a bekerítésben az embereket? Közvetlenül a fedezék mellett, ahol bújtunk, elkapartuk őket, és kész. Apró halom maradt a sír helyén. Ha utánunk németek, vagy gépkocsik tévednek erre, egykettőré letapossák. Jeltelen, lapos föld marad utánuk. Sokszor az erdőbe, fák tövébe temettük elesett bajtársainkat... Ott mindjárt, a tölgyek, a nyírfák alá...
Azóta nem járok erdőbe. Különösen oda nem, ahol öreg tölgyek vagy nyírfák nőnek... Nem tudok leülni a tövükbe..."
Ez a kegyetlen emlék úgy él bennük, mint egy fájdalomkiáltás. Ha beszélni kezdenek róla, szép csendesen kezdik, és a végén már szinte üvöltenek. Aztán csak ülnek, letörten, zavartan. Te pedig bűnösnek érzed magad, tudod, hogy amint kiteszed a lábad, nyugtatót vesznek be. A kislányuk vagy a fiuk könyörögve néz rád, jeleket ad: „Nem lehetne abbahagyni? Árt neki, ha felizgatja magát..." Egyetlen mentséged van, hogy a magnószalag megőrzi eleven hangjukat, s legyen bár gyenge, törékeny ez a hang, mégis maradandóbb a legerőteljesebb emberi emlékezetnél, vagy a papírra írt soroknál. Nehéz ülni és hallgatni ezeket a történeteket, de elmondani őket még nehezebb.
Marija Petrovna Szmirnova (Kuharszkaja) egészségügyi katona, a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetésének — a Florence Nightingale aranyéremnek — a tulajdonosa a Leningradszkij nevű szűzföldi településről küldött levelet:
„Amikor először láttam sebesültet, elájultam. Aztán ez elmúlt. Amikor először kúsztam golyózáporban sebesült harcosért, olyan kétségbeesetten kiabáltam, hogy szinte túlharsogtam a harci zajt. Később ezt is megszoktam...
Negyvenkettő december huszonötödikén csapattestem, az ötvenhatodik hadsereg háromszáznegyvenhármas hadosztálya elfoglalt Sztálingrád közelében egy magaslatot. A németek elhatározták, hogy bármibe kerüljön is, visszaszerzik. Megkezdődött az ütközet. Jöttek ránk a német tankok, de tüzérségünk megállította őket. A németek visszahúzódtak, a senki földjén azonban ottmaradt sebesülten Kosztya Hudov tüzérhadnagy. Az egészségügyi katonák megpróbálták kihozni, de megölték őket. Akkor két sebesült felkutató farkaskutya (akkor láttam őket először) kúszott a sebesültért, de őket is megölték. Felálltam, kiegyenesedtem, levettem a fülessapkámat, előbb halkan, aztán egyre hangosabban énekelni kezdtem a mi kedves, régi dalunkat. Elkísértelek a hadba... Egyszerre mindkét oldalon csend lett — a mienkén is, a németekén is. Odamentem Kosztyához, lehajoltam, rátettem a szánkóra, és megindultam vele, vissza a mieinkhez. Megyek és arra gondolok: »Csak ne a hátamba, inkább a fejembe lőjenek.« De egyetlen lövés sem esett, amíg el nem értem újból a mieinket...
Nem győztek bennünket egyenruhával, mindig véres volt. Az első sebesültem Belov főhadnagy, az utolsó Szergej Petrovics Trofimov, aknavetős szakaszvezető volt. Ezerkilencszázhetvenben eljött hozzám vendégségbe, megmutattam a lányaimnak a fejét, ahol sebesülése helyén még most is jókora forradás látható. Összesen négyszáznyolcvanegy sebesültet hoztam ki a tűzvonalból. Egy újságíró egyszer összeszámolta: egy egész lövészzászlóalj..."
(...)
Vera Szafronovna Davidova közvetlenül a háború előtt fejezte be tanulmányait a Moszkvai Történész- és Levéltárosképző Főiskolán. Negyvenegy július hatodikán kapta kézhez a diplomáját. Rögtön jelentkezett a frontra. Diverziós csoporttal az ellenség háta mögé küldték, végigjárta Belorusszia összes partizánútvonalát. A háború után az SZKP KB Párttörténeti Intézetében dolgozott.
„Történészként sokáig foglalkoztam a háborúval — mesélte Vera Szafronovna. — Természetesen azt a kérdést is feltettem magamnak: mi késztette arra a nőket, hogy elmenjenek a háborúba. Azt hiszem, ez nemzeti jellemvonásunk. Képtelen egy anya gyereket fürdetni, ebédet készíteni, amikor látja, hogy pusztul az országa, pusztul a népe. Másodszor pedig, a háború kezdetének idején már nagy szerepet játszott nálunk az emancipáció, a nők egyenjogúsítása a férfiakkal.
Mi, például, a háború második napján elszaladtunk a főiskoláról a katonai parancsnokságra: »Vigyenek minket a frontra!« Közben el sem tudtuk képzelni, milyen a front, eszik-e vagy isszák? Természetesen elzavartak minket: »Menjetek, tegyétek le az államvizsgátokat.«
Levizsgáztunk és megint elmentünk jelentkezni a frontra. Fiatal lányok voltunk, menni akartunk. Holott, magától értetődik - a háború nem női »mesterség«. A férfi változtatta azzá. A nő azonban sohasem tudott alkalmazkodni ehhez a »mesterséghez«. Pedig sok tekintetben kitartóbb a férfinál. Hajlékonyabb, jobb alkalmazkodó képességgel rendelkezik. Ennek az az oka, hogy a nő - anya. Meg kell védenie, fel kell nevelnie gyermekét. Erre tanította a természet. Mindezek ellenére sem tudott hozzászokni a háborúhoz.
Negyvenkettőben átmentünk a frontvonalon, s megálltunk valami temetőnél. Tudtuk, hogy a németek öt kilométerre vannak tőlünk. Éjszaka volt, szünet nélkül lövöldözték föl világító és ejtőernyős rakétáikat. Ezek a rakéták sokáig égnek, messze bevilágítják a környéket. Szakaszparancsnokom a temető széléhez vezetett, megmutatta, honnan eregetik a rakétákat, merre van a cserjés, amelyik mögül előbújhatnak a németek. Nem félek a halottaktól, gyerekkorom óta nem riaszt a temető, de huszonkét éves voltam, először álltam őrségben, és ez alatt a két óra alatt megőszültem. Reggel fedeztem fel első ősz hajszálaimat, egy egész csíkot. Álltam és meredten néztem a cserjést, hajlongott, mozgott, úgy látszott, mintha jönnének a németek...
A férfi, természeténél fogva másként nézi a dolgokat. A barátnőm lánya, például, nemrég megsértődött a férjére: »Elfelejtette, hogy tíz évvel ezelőtt ezen a napon házasodtunk össze. Már nem szeret...« Valójában csupán nem tulajdonít neki jelentőséget: ez volt, ez elmúlt, ez már számára magától értetődő dolog. A férfi érzelmi átélési szintje eltér a nőétől. Amikor a nők háborúbeli magatartásáról beszélünk, ezt feltétlenül figyelembe kell venni, meg kell érteni női pszichológiánkat...
Mégis, szélsőséges helyzetekben, ez a gyengéd, érzelmes teremtés erősebbnek, kitartóbbnak bizonyult a férfinál. Harminc-negyven kilométeres utat teszünk meg... A lovak kidőlnek, a férfiak kidőlnek, de a nő vonul tovább és énekel. Fiatal lányok vonszolták, cipelték hátra a csatatérről a megtermett férfiakat, akik sebesülten még nehezebbek lettek. Nehéz ezt ma elhinni..."
...Nyina Vlagyimir óvna Koveljonova őrmester, egészségügyis egy lövészszázadnál, így emlékezik:
„Nem tartottak alkalmasnak frontszolgálatra: túlságosan fiatal voltam, alig töltöttem be a tizenhatot, még messze a tizenhéttől. De behívták tőlünk a felcsernőnket. Amikor megkapta a behívóját, nagyon sírt, kicsi gyerekét kellett volna otthon hagynia. Elmentem a katonai parancsnokságra: »Vigyenek engem helyette...«
A katonák mindig félretettek nekem valamit — ki egy kétszersültet, ki egy darabka cukrot. Sajnáltak. Nem tudtam, hogy »katyusánk« is van, letakarva állt mögöttünk. Egyszerre tüzelni kezdett. Körös-körül dübörgés, csatazaj, minden ég... Annyira megrémültem, úgy féltem a robbanásoktól, a tűztől, a lármától, hogy elterültem a pocsolyában, a tábori sapkámat is elvesztettem. A fiúk hahotáznak: »Mi van, Nyinocska? Mi van veled, kedves?«
Gyalogsági roham... Mire emlékszem leginkább? A ropogásra... Kezdődik a kézitusa: és egyszerre recsegést, ropogást hallok, emberi csontok roppannak, törnek. A harcosokkal együtt indulsz rohamra, csak egy kicsit hátrább, de nyugodtan mondhatod: az oldalukon. Látod magad előtt valamennyiüket...
Nem egészen egy évet töltöttem a harctéren; hazaérkeztem Tulába, és folyton csak kiabáltam. Éjjel anyám és a nővérem ülnek az ágyam mellett és zokognak..." Sajnálták és óvták őket, már amennyire sajnálni és óvni lehetett valakit abban a helyzetben. Ám a körülmények hatására olykor az érzelmek is oly mértékben megváltoztak, hogy a sajnálat helyébe a kíméletlenség lépett. Mint például abban az esetben, amelyikre Jekatyerina Mihajlovna Rabcsajeva egészségügyi közkatona emlékszik vissza:
„Az első sebesültemet vittem hátra, rogyadozott a lábam. Vonszolom és suttogok: »Csak meg ne haljon... Csak meg ne haljon...« Bekötözöm és sírok, valamit motyogok neki, sajnálom őt. A parancsnok megy él mellettünk. Rám kiabált, sőt haragjában olyasmit mondott, szóval, ahogy a férfiak ilyen esetekben beszélnek...
— Miért kiabált magával?
— Mert nem volt szabad sajnálkozni, siránkozni. Az ember elgyengül tőle, és ott a sok sebesült..."
Natalja Ivanovna Szergejeva ápolónő szintén erről beszél:
„Egyenesen a csatatérről hozták be hozzánk a sebesülteket. Magam voltam kétszáz sebesülttel egy csűrben. Már nem emlékszem, hogy hol történt... Melyik faluban... Annyi év eltelt... Emlékszem, négy napja nem aludtam, nem ültem le, mindegyik kiabált: »Nővér... nővérke... kedveském, segíts!...« Egyiktől a másikhoz futottam, s egyszerre megbotlottam, elestem, és ott helyben elszunnyadtam. Kiabálásra riadtam. A parancsnok, egy fiatal hadnagy, szintén sebesült, felemelkedett, ép oldalára támaszkodva kiabált: »Csend legyen! Parancsolom, hogy csend legyen!« Látta, hogy kimerültem, azok meg egyre csak szólongatnak, hogy »Nővér, ... nővérke...« Felugrottam, futottam — magam se tudom, hova, hogyan. Es először, mióta a fronton vagyok, sírva fakadtam..."
(Folytatjuk)
MARKOS MIKLÓS forditása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz. 7-17. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése