A Fram
Fáradtságukat átitatta a lóhere, a virágzó cickafark meg a csiperkegomba illata. (A Gazda menet közben szedett belőle.) „Ha mind a négy lábadra ráállnál, nagyon vidáman futkoshatnánk együtt" — gondolta a Fram.
Egymást meg-megszagolva, ugatva szaladnának, elrohannának a tóhoz, és a gyönyörűségtől prüszkölve fürdenének benne.
Aztán leheverednének a fűre, és nedves hasukat odatartanák a napnak. Aztán felszállnának az autóbuszra, mindjárt otthon lennének, és tejet ennének beleaprított kenyérrel.
De a Barát-Gazda nem iramodott a tó felé. Ásított egyet, és a nyírbokrokhoz indult. Fáradt arcán átsuhant valami: előre élvezte a pihenést.
— Szundítsunk egyet, öregem — mondta. — Jó nagyot jártunk, és remek az árnyék.
A Gazda levetette kabátját, a bokor alá hajította, majd lehajolva kezdte szétsimítani a tenyerével. A Fram a farkát csóválva nézte, és irigyelte a kabátot.
A Gazda, miután megcirógatta a zakót, azt parancsolta a Framnak, hogy feküdjön le. Maga is lefeküdt, rögtön elaludt, és a szájával pöfögve el-elriasztotta az apró erdei legyeket, amelyek rászálltak az ajkaira.
A Fram elunta a fekvést. Mancsának párnái viszketni kezdtek; szaladgálni támadt kedve. „Ide hallgass — mondták a mancsai. — Gyerünk kószálni, majd fekszel otthon eleget. Keresel egy vesszőt, és rágcsálod egy darabig. De ugyanilyen kellemes a nyírbokrok közt fütyörésző tilinkó-madarat zavarászni. Aztán visszahozunk a Gazdához."
A mancsai egyre mocorogtak, izegtek-mozogtak, és bogarakról, szitakötőkről, pillangókról beszéltek... A Fram nem akart hallgatni a mancsaira, elnyúlt, és kilógatta a nyelvét. Hol erre, hol arra bandzsítva figyelni kezdte remegő nyálas hegyét. Ezt is megunta!
Jobbra-balra tekingetett.
Úgy csillog a tó, akár a tej a kis tálban. Amott tehenek őgyelegnek — a legyeket elhessegetve ide-oda csapkodnak a farkukkal.
A láp felől meg, amely a tó partjánál terül el, különféle szagokat hömpölyget a szél. A hol lágy, hol fanyar szagok között van egy — olyan szúrós, csípős, mint a méh.
Iszonyú szag! A Fram hideget érez tőle a két füle közt. A Fram fiatal és tapasztalatlan, nem tudja, hogy ez vadmadarak, a lápon tanyázó szalonkák szaga. Ezt még nem tudja felfogni, bár a szag emléke születése óta benne szunnyad. Ez már-már kétségbe ejti a Gazdát. Egyre ott vezetgeti a lápon, és arra kéri:
— Szagold, jegyezd meg... Szagold, jegyezd meg.
A Fram nem tudja megjegyezni, csak forgatja a fejét, és nem ért semmit.
... Egyre több szag lesz. A csordás, a pásztortűz, a tehenek szinte ordító szagokat árasztanak.
A szagok ott tolonganak az orránál, és mindegyik azon igyekszik, hogy elsőnek szökkenjen belé. A Fram megmorogja őket, de csak halkan. Az az iszonyú szag szinte karmolja az orrát. De most egy dongó száll el mellette. A Fram megfeledkezik a szagról. A dongó a lóherés mező fölött repül. Háromszor három ugrásnyira. A Fram csapongó kék és fehér lepkéket lát. Méz illata érzik. „Nyaljuk meg — mondja a nyelve a Framnak. — Az jóízű!" A Fram szeme huncutul hunyorog. Lám, a legközelebbi herevirág is int piros bóbitájával, hívja. A Fram feláll, a Barátra pillant — hátha azt parancsolja, hogy feküdjön le. De a Barát nem szól semmit.
A Fram az arcába fúj — hallgat.
A Fram az alvó Barátra néz.
Füle hegyéig gyöngédség önti el a Framot, aztán átáramlik a mancsaiba meg a farkába. A mancsai maguktól kezdenek bolondul topogni, a farka meg ide-oda csap.
A Fram szeretné megnyalni a Barátot.
Szeretné, ha előugrana a szomszédék óriási és hamis dogja, és a Gazdára rontana. Akkor ő nyakon ragadná azt az ebet. Beleszagol a levegőbe — az a félelmetes dog nincsen sehol. Akkor a villamos fusson ide. Fülel — a villamos se jön... A lóherés mező mind erősebb méz- és dongószagot áraszt. És egyszer csak elindultak a lábai. Maguktól. Máris vitték a Framot. Az orra — megint csak magától — mozogni, szimatolni kezdett.
A Fram egy herevirág felé indult, amelyen egy légy ült. A Fram legyestül bekapta a virágbóbitát. Rágta egy kicsit — semmi íze sincs. Biztosan jobb ízűek azok a virágok, amelyek távolabb vannak. A Fram a lóherébe csámborgó teheneket figyelte. Persze hogy ott jobb ízű.
A Fram odaszalad a tehenekhez.
Ott csakugyan jóízű a lóhere. A tehenek, ahogy legelik, nagyokat szusszannak és nyöszörögnek a gyönyörűségtől.
A Fram ugatva próbálja elzavarni a teheneket. Maga is megkóstolja azt a lóherét. De egy fél-szarvú fekete tehén feléje szalad; a hasában kotyog valami. A Fram elfut.
