A jóság ideje
 |
| Oleg Verejszkij rajza Tvardovszkij: Vaszilij Tyorkin c. poémájához |
Vagy inkább a jóság idejének; amikor a forró nap egy kissé már lehűlt, és szinte szétolvadva, aranysárgán hever a közeli erdő fáinak csúcsán — valahogy csodálatosan élő, remegő, csaknem emberi; akármeddig el tudnék gyönyörködni benne. ..
Emlékszem, egy csendes kis balti-tengeri városban ilyenkor összegyűltünk a parton, a már hideg fehér homokbuckákon vagy a magas földnyelven — amely szinte lebegett a hullámok fölött —, és merően, sőt talán a lélegzetünket is visszafojtva néztük, hogyan ereszkedik a tengerbe a nap...
Sohasem felejtem el azt a merengő alkonyi csöndet, amelyben nem volt se zaj, se dal, se semmiféle más hang, csupán a tenger lélegzése, a feléje közeledő nap meg a mi várakozásunk.
... De hogyhogy ma estig nem vettem észre mindezt itt, az én közép-oroszországi erdővidékemen?! Hisz itt van előttem, én meg — a tengerhez megyek érte. . .
Az út sietve fut hegynek fel, völgynek le, úgyhogy a nap hol legurul az erdős hegyoldal mögé, hol megint kibukkan a már enyhén megfakult ég lila végtelenjére, hol tűrhetetlenül forrón folyik a gallyak között, hol fehér székfűként billen meg a messzeségben. De még olyankor is, amikor egyáltalán nem lehet látni az út túlsó, naptalan oldalán, a rét vagy a pagonynak futó mező hajlatában — szinte megszakad a szíved az annyira óhajtott találkozástól, ahogy áttetsző-világosan-véletlenül odatekintesz.
Nem, ez nem az esti köd fátyla — noha már közel van —, nem is szürkésfehér por, amely lassan száll az út felől, sőt nem is a még ragyogó nap feloldódó fénye. Ez a mi csöndes, jóleső fáradtságunk. A mai nap jól kijárkálta, kidolgozta, kiszórgoskodta magát. Márpedig van ennél boldogabb, derűsebb érzés?!
Egy kissé kábító szagú szénaboglya áll előttünk. Micsoda illat! Ha beszívod, a legszívesebben nem lehelnéd ki. A szél még nem szállt le az ágakig, úgyhogy különösen sűrű az illat. . .
A sietős autók már elrobogtak a garázsok felé; könnyeden kanyarodnak portájuk felé a jóllakott, de a fejüket még mindig lecsüngető tehenek. Még nem lehet olyan tisztán hallani a távoli traktor zúgását, mint éjjel, bár tudom, hogy már dolgozik valahol a folyón túl, a rozstarlón.
A csodálatos jóság és a nyugalom világa ez! Az az óra, mikor a mezőről hazatérve szeretnél legalább egy kicsit elüldögélni a tornácon, hogy erezd, amint ólmos fáradtság tölti el karodat, hátadat, de ugyanakkor mégis azon a megnyugtató gondolaton kapod magad: ezt az ólomsúlyú fáradtságot nem árnyékolják be szomorú gondok, ellenkezőleg — mintha kivilágosodna benned valami.
Vagy szeretnél nyugodtan néhány szót váltani a szomszéddal, hogy mennyi szénát kaszáltak aznap. Ráadásul aranyat érő szénát! Vagy dicsekedni, milyen búza termett — mintha szemen szedték volna. Rögtön a malomba egy mérővel, aztán friss, új kenyeret belőle! Vagy elálldogálni a kaptár mellett, és hallgatni az öblös zúgást, amely mintha szintén túlhevült volna a naptól. Vagy a kis unokát kézen fogva lemenni a folyóhoz, és könnyeden úszni a korai hold felé, amely még halvány, még nem telt meg fénnyel, de már ott függ a vízhez hajló fűz felett. Amikor pedig még jobban megnyugodva és még lassabban elindulsz lentről, a folyótól felfelé, haza, és egyszer csak észreveszed a cipődön az első harmatcseppet, majd az alkalomnak megörülve — meg ne fázzon! —, a karodra kapod a kisfiút, beszívod a véredből való kis test finom illatát —, megint csak majd megdermed a szíved a boldogságtól.
A kis ablakon kikiált a nagymama:
— Hol csavarogtatok ilyen sokáig? Hisz már éjszaka van.
A kisfiú pedig nyafogni kezd, de nem túl követelőén:
— Csak még egy kicsit, mami! No! Még nincs is este.
. . .Az ember életében van egy időszaka a csodálatos derűnek. Amikor feltárul előtte az idők távola is, a lét értelme is. Amikor megjárt már csaknem minden utat, amelyet a sors kijelölt neki, amikor megtudta — ha mindent nem is — legalább azt a legfontosabbat, amiért a világrajövünk: nincs nagyobb boldogság, mint örömet ajándékozni az embereknek, jót cselekedni.
Valahányszor elismétlem ezt, mindig ezen a kívánságon kapom magam.
—. De lehet-e az ember jó mindenki számára? Tehet-e jót mindenkivel? — szállnak vitába velem azok, akiknek még menniük és menniük kell.
Mosolygok.
- Hát miért ne tehetne?!
A nap nem hűl ki a mezőn. A nap almaként píroslik, felneveli a gyermekeinket. A nap — mi vagyunk, mi, nagyok, örökkévalók, akik sose mennek el.
Igen: az idő nem megy el az emberrel. Az örök, mint a világ, amelyben jóságunk szerint oszlunk meg. És ugyancsak a szerint részesülünk benne: némelyek egy napot kapnak egy pillanatban, mások egy napot egy évben, ismét mások egy napot az életben, de van, aki — egész örökkévalóságot.
... A közeli erdő fáinak csúcsán ott hever az élő, remegő nap.
Alkonyat.
A jóság ideje.
Még nincs késő. Még nincs is este. . .
Ajándék
Ablakomban — a tavaszi ég cseppje — egy kis májvirág, amely még nem nyílt ki úgy igazában.
Odakint, a hideg esti homályban — érintetlen tél. A hó alatt csöndesen és áttetszőén alszik a föld. Alszik a székfű meg a pacsirtadal. Alszanak a mezők meg a sűrű ködök.
Csak a szél nem alszik. A nyúl cikcakkos nyomát betemetve száll a sztyepp fölött, fülel, miről beszélget a hold a csillagokkal, borzolja a boglya ottfelejtett maradékát, akárha az emlék matatna egy pillanatfűszálon.
Az ablaknál ülök, hallgatom, hogy zúgolódik a szél, és gyönyörködök a tavaszí ég kék cseppjében, amely az ablakomban nyiladozik. És keresek valakit, akinek eldicsekedhetnék felfedezésemmel.
Jön az utcán Ljonyka, a traktoros. A műhely felé tart, ahol a tavaszt várja a „személyi" traktora.
— Ide nézz! — kiáltom neki, és máris cipelem az ablakhoz. — Az imént hoztam az erdőből. A patakon túl, egy tisztáson sikerült felkutatnom...
Nézi — nem hisz a szemének.
- Csakugyan kinyílt? Ej, azt a fűzfán fütyölőjét, szinte a május szaga csap meg. — Majd hirtelen azt mondja: — Add nekem! Elviszem a műhelybe. Gyerünk, nyomjuk meg, fiúk — mondom majd —, jön a mi időnk... Add nekünk! Mi meg zöld mezőt adunk neked... Májusban.
MAKAl IMRE fordításai
Néhány szó Viktor Plotnyikovról:
Sz. 1934, Zenkino. Szovjet-orosz író, újságíró. A Kolomnai Pedagógiai Főiskola bölcsészkarán végzett. Különböző szerkesztőségek munkatársa. 2008-ban prózaírói teljesítményéért nemzetközi Solohov-díjat kapott. Itt közölt írásai a Nas Szovremennyikben jelentek meg.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 6. sz., 137-140. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése