AFRIKAN BALBUROV
Sérelem
A táviratban a nővére értesítette, hogy éjszaka elindult hozzá repülőn az apjuk. Ajur behunyt szeme előtt azonnal feltűnt a régi, kedves Zergetuj, gyermekkorának kis faluja. Maga előtt látta Zergetuj utcáján siető, mit siető: szaladó apját. Dehogyis utcáján, hiszen akkoriban még nem volt utca a burját falvakban. Keskeny kis gyalogutat tapostak a fűbe egyik háztól a másikig. Különbözőek voltak ezek a kis utak; ahol a szomszédok ritkán jártak egymáshoz, alig látszottak; rokonok és barátok házai közt lévőket viszont kérgesre, fényesre taposták. Az apja lassan nem is tudott járni, hanem előredőlve, erősen a lába alá nézve — mintha attól félt volna, hogy letér az útról —, csak ügetett. Hát igen, az apja örökké sietett; Ajur csak úgy emlékszik rá, hogy örökké foglalatoskodott. Ezért lehetett olyan ingerült — látszott rajta, szinte már fáj neki —, ha valaki átjött hozzájuk; közben persze minden erejével igyekezett titkolni, hogy a szomszéd csak a terhére van — isten ments, hogy rájöjjön; hiszen a burjátok közt időtlen időktől, nemzedékről nemzedékre szállva él a hagyomány: vendégként fogadd, bárki is lépje át házad küszöbét; ha megsérted a vendéget, oda a jó híred; és inkább a nyakad szegd, mint a jó híred veszítsd el. És azt is mondják náluk, hogy a mennyegzőn még a tolvaj is vendég. Ajur, akinek lelkében makacsul el akarta ültetni az apja ezeket a bölcs tanításokat, derülve nézte, hogy a vendég kérdéseire válaszolgatva, hogyan hunyja be apja alig észrevehetően remegő szemhéját. A kérdések semmitmondó kérdések voltak, amilyeneket csak azért tesznek fel, mert így szokás; hogy vannak a gyerekek? Hogy mennek a dolgok? Hogy van a nyáj? Hogy teleltek ki? és így tovább, és így tovább. Az apja azért hunyja le a szemhéját, hogy ne vegyék észre tekintetében a fájó türelmetlenséget, amely lassan ingerültségbe csap át; mosolyog, hogy ne vegyék észre a düh alig visszafojtható rohamát; már jó ideje tudja, semmi dolga a vendégnek, hanem csak úgy bejött, mert unatkozott és locsoghatnékja támadt. Szívesen elküldené a csudába, fenéken billentené, de a szokás az szokás: ha különös ok nélkül is jött a vendég, el kell vele ücsörögni, beszélgetni, meg kell neki adni a tiszteletet, nem szabad éreztetni vele, rosszkor jött, és nincs idő vele beszélgetni. Ahogy elment a szomszéd, fölpattant az apja a helyéről, és átkot szórt, hogy ennyi időt elvesztegetett miatta. De még ekkor sem a vendéget szidta — hiszen azt sem szemtől szembe, sem a háta mögött nem lehetszidni. Ajur ilyenkor majdnem megszakadt a nevetéstől; ezért gyakran megmosta az apja a fejét; hiszen a nevetés felbőszíti a ház védőszellemét.
Hát ilyen ember volt Ajur apja. Közben persze mindenki tudta róla a kis faluban, hogy tisztességes, jó ember, és csak azért nem szereti, ha hozzá járnak, mert igy alakult az élete, túl nagy a családja, és túl kevés az ideje, hogy elvégezzen mindent, amit csak megkíván ennek a sok gyereknek az ellátása.
Hét gyerekről kellett gondoskodnia. Ajur anyja akkor halt meg, amikor a legkisebb gyerek éppen csak elérte az asztalt, hogy aztán lábujjhegyre ágaskodva megnézze, mi is van rajta; bizony egy finomabb falatot sem talált ott soha. Apja nem nősült meg újra, pedig megpróbálták rábeszélni. Azt mondta, inkább elviseli a nyomorúságot, mintsem boldogtalanná tegye a gyerekeit; hiszen gonosz mostoha is kerülhet nekik. Egymaga mosott, főzött, még varrni is ő varrt. Egymaga csinált mindent. Ajur kiskorában rettenetesen szerette a krumplival töltött lángost; ezt is sütött neki az apja, amint finom búzaliszt került a házhoz. Ormótlan lángosok voltak, látszott, férfi keze alól kerültek ki, de Ajur a világon mindennél jobban szerette őket, és behunyt szemmel, elragadtatással ropogtatta fogai alatt a keményre sült részeket. Apja csak akkor szabadult meg a háztartás gondjaitól, amikor annyira fölcseperedtek a lányai, hogy rájuk lehetett bízni a házimunkát. Apja egész életében a kolhozban dolgozott. A falubeliek tudták, fáradhatatlan ember, akinek mindenre könnyen rááll a keze. Ajur egyszer látta, hogyan gyönyörködött az éppen befejezett munkában. Amint a lányok levették a válláról a háztartás gondját, átment a méneshez. A ló volt a szenvedélye. Hogy értett hozzájuk, hogy szerette őket! Ajur azt hitte, beszélget, mit beszélget: társalog velük. Nagy munka van a ménessel, éjt, nappalt rá kell áldoznia az embernek, hétszámra nem mehet haza.
A gyerekek lassanként hozzászoktak, hogy ritka vendég otthon az apjuk. Hazarobog a tajgából, körülnéz a házban, a ház környékén, néhány kurta mondatot vált a nagyobbakkal, megszuszogja a kicsik fejét, és már rohan is vissza. Tábortüzek füstjének szaga érződött rajta, a tajga lehelete lengte körül, az egész csapzott, sánta ember valami jóságos állatra, sőt nem is állatra, hanem egy vízbe merült, békanyálas fatörzsre emlékeztetett.
Ajur lelkébe belehasított a megbánás — micsoda tiszteletlen hasonlat is, amely most, igaz akaratlanul, de mégis az eszébe jutott. Hogy is juthatott az eszébe? Ajur, a filozófus, önkéntelenül is kereste a dolgok okát. Hát igen, az emberek, akár akarják, akár nem, lassan eltávolodnak a szüleiktől. Úgy látszik, ez óhatatlanul megtörténik mindenkivel. Kivétel nélkül mindenkivel. Senki sem veszi észre, mikortól emelkedik, az évek múlásával mint válik magasabbá, áthatolhatatlanabbá az elidegenedésnek ez a hűvös, tapinthatatlan fala; és íme, édesapja érkezéséről tudósító távirattal a kezében, az eláradó emlékek hatására, fatörzshöz hasonlítja az apját a fiú. Fúj, micsoda förtelem!... Ajur felnyögött, még a fejét is megrázta.
Hát igen, nehéz élete volt az apjának. Felnevelte mind a hét gyerekét. Egymaga. Hármójukat felsőfokú képesítéshez juttatotta. Leginkább ő, Ajur igazolta az apja várakozását: már kandidátus, hamarosan doktorál, főiskolán tanít. Rá különösen büszke lehet az apja, hiszen amúgy is mindig a kedvence volt, bár el nem árulta volna az öreg, hogy valamelyik gyermekét jobban kedveli a többinél. Taníttatta volna mindegyikőjüket, de nem sikerült. A gyerekeknek nem sikerült. Különböző okok miatt. Ajur soha nem fogja elfelejteni, hogy mennyit törte magát szegény apja. Jól keresett a ménesnél, mégis minden ősszel, ahogy lehullott a hó, derék kutyáival fölment a hegyekbe, mókusra, cobolyra vadászni. Egyszer Ajurt is elvitte magával. Rettenetesen nehéz munka volt ez. Csak az tudja, hogy milyen nehéz a coboly pompás prémjét megszerezni, aki már maga is vadászott rá. Azok az éjszakák a tábortűznél a Bajkál-vidék,rettenetes fagyában; a fáradtság, amely mázsás súlyként nehezedik a vadász vállára, úgy, hogy néha már menni sem tud az ember, hanem csak vonszolja maga után a lábát. Most nyugdíjas az apja. Az egyik lányánál lakik. Vajon miért jön?
Nagy nehezen elszakította az emlékezés fonalát, mégegyszer rövidlátó szemei elé emelte a táviratot, ajkait mozgatva elolvasta, nem tudni miért, meglobogtatta, aztán letette az asztalra.
Odakint már magasan járt a nap; látta az ablakból, a város, a hatalmas szibériai város járdáit már elözönlötte az örökké rohanó emberek tömege. „Mindenki siet, mindenki. Akár az apám... De vajon hová?" Közelebb lépett az ablakhoz és figyelmesen kezdte nézni az utcát, amelyet szinte hömpölygő nyájként árasztottak el az autók ezen a már jó ideje tartó munkás hétköznapon. Elmosolyodott: a csudát, bármit is mondasz, nem lehet kitörölni az ember emlékezetéből azt, amibe beleszületett, amit gyermekfővel megélt. Hozzá például most ezzel a távirattal köszöntött be a gyermekkora, és ő, aki már régóta városi ember, a tanárképző főiskola tanára — a csontjai is már régen összeforrtak ezzel az utcával, ezekkel a hatalmas, rideg kőből rakott házakkal —, egyből gyermekkora kis falujának fogalmait kezdi használni: „hömpölygő nyájként" ... Mivel érkezik vajon az apja? Hirtelen megremegett, és ijedten fordult a rádió lakkozott tetején álló óra felé. De megnyugodott; a Zergetuj felőli járat délben érkezik. Az öreg biztosan elámul, ha meglátja, hogyan él a fia. Drága bútor, káprázatos szőnyegek, tálalószekrény, kristály és porcelánkészlettel, óra a drága rádión, egy másik óra, amely kellemes hangon üti el az időt — ezt munkatársaitól kapta negyvenedik születésnapjára. Ajur sohasem akart valamit megszerezni, különösebben ezek a holmik sem érdekelték; a felesége, az anyósa vásárolgatta őket össze. De jó, hogy éppen nyaralnak! Nem is tudja, mit szólnának az apjához, aki még sohasem lépte át Zergetuj határát. Hiszen bárhogyan is nézzük, csak olyan falusias, mondhatni földhözragadt az öreg; csak az ő Zergetuja jelentette számára eddig a kerek egész világot. Még a feje fölött sütő nap is sajátságos, zergetuji, a csillagok is, a patakról, a rétekről már nem is beszélve, a tajgáról meg aztán végképp nem.
Bizonytalanul mosolyogva — a távirat olvastán ült ki arcára ez a mosoly —, ment ki a fürdőszobába, hogy, mint minden áldott reggel, lezuhanyozzon. Ahogy átengedte magát a testét verdeső, hűsítő vízsugár örömének, arra gondolt, majd alaposan meg kell fürdetni az apját az út után. Bizony, nem ismeri az öreg az efféle kényelmet, még a W. C-t sem tudja használni, hiszen Zergetujban élte le egész életét. Egész életét abban a kis faluban! Heves sajnálat lett rajta úrrá, görcsösen összeszorította az állkapcsát és lenyelte a nyálát. Aztán az jutott eszébe, mit is ad az öregnek enni. Sem a felesége, sem az anyósa nincs idehaza, a hűtőszekrény meg üres, hiszen ő menzán étkezik. "Vendéglőbe kell vinnem; majd a Tajgába; megmutatom, milyen is a vendéglői ebéd. Emlékezzék csak egész életében a civilizációnak egyik áldására az én szegény apám, győződjék csak meg róla, mit ért el, hogyan is él az ő édes gyermeke, lássa csak a saját szemével, Ajur, a kedvence több, mint jól él. Hát igen, sajnos, az efféle öregek az élet anyagi vonatkozásain kívül mást nemigen látnak. Velük aztán nem érteted meg a filozófiai kategóriákat, nem értik meg intellektusodat, hétpecsétes titok marad az számukra. Nos, ez a nemzedéki tragédia: ezek az öregek iszonyatos munka árán útjukra bocsátják a gyermekeiket, tudáshoz juttatják őket, mindent megadnak nekik, ami csak kell az élethez, de ő maguk még csak nem is sejtik, mit csinálnak fiaik, lányaik, mi izgatja őket..."
Egészen megnyugodott, ahogy kikötött a gondolatnál, hogy a Tajgában ebédelnek; eltűnt az előbbi, az apjával való, közelgő találkozás miatt érzett bizonytalansága; olyannyira, hogy halkan még egy kis dalocskára is rázendített. Valami kellemetlen érzés lett rajta úrrá, ahogy kijött a fürdőszobából. Volt valaki a lakásban. Eddig a zuhany sustorgása elnyomott minden zajt; igaz hallani most sem hallott semmit, de nagyon is jól érezte, hogy rajta kívül van még valaki a lakásban. Rögtön arra gondolt, nem zárta kulcsra az ajtót a postás után. Nyugtalan lett, de aztán elhessegette magától a gondolatot, hogy betörtek volna a lakásba. Biztos valamelyik barátja. Soha jobbkor! Hadd lássák csak, milyen az apja, hogyan viselkedik ő az öreggel szemben! Végérvényesen elhatároztatott a dolog: olyan ebédet ad, hogy még ez a betoppant barátja is megemlegeti meg egész életében...
Az apja ült a rekamién. Ajur úgy meglepődött, hogy megtántorodott.
— Nahát! Te vagy az! — kiáltotta és megölelte.
— Várj csak, törülközz meg, hiszen vizes vagy! — mondta az öreg, és gyengéden eltolta magától a fiát.
A rekamié mellett, a szőnyegen ott volt az apja útiládája. Ajur azonnal ráismert a régi jó ládára, amelyet az apja maga csinált; rézcsíkok díszítették; a sarkain még veret is volt; ötvösremek a lakatja. „De jó, hogy mégsem jött a barátom" — gondolta Ajur, a láda láttán. Felvette, kivitte a konyhába, és ott letakarta egy újsággal. Hát igen, nagyon összement az öreg. Még kisebb lett, valahogy kiaszott; csupa ránc az arca; egészen megőszült. Új öltöny van rajta, de a nadrágját persze begyűrte a csizmaszárba. Ajur a csizmára is ráismert. Egész életében ládában őrizte az öreg, csak különleges alkalmakkor vette elő. Egész életében egy pár csizma!...
— Majd együtt elmegyünk egy vendéglőbe, reggelizni — mondta Ajur. — Szibéria legjobb vendéglője. Nagyon jól tetted, hogy eljöttél. Éldegélsz nálam egy darabig, meglátod az unokádat, most táborozik a kislány. Öt nap múlva megjön a feleségem, együtt járunk majd színházba, cirkuszba...
Az öreg egy szóval sem válaszolt. Alaposan megnézte a lakást, óvakodva, mondhatni lopakodva bejárta a szobákat. Sokáig álldogált a vitrines szekrény előtt, amelyben a kristálykészlet volt; csendesen, előregörnyedt testtel, hátán összefont kézzel állt ott. Öregemberek szokása szerint szinte minden tárgyat megfogott, óvatosan, nagy figyelemmel megtapogatta őket, mintha nem akarná elhinni, hogy éppen az van a kezében, ami benne van, és éppen az ő kezében. A hálószobában, Ajur vetetlen ágyánál nem kerülte el a figyelmét, milyen elképesztően vastag takarója van a fiának. Pehelypaplan volt az. A matrac is vastag és puha. Az öreg sokáig gyűrögette kezében a takarót, aztán hosszasan, fürkészve összehúzott szemmel nézte a fiát. Az ajánlatot, hogy fürödjék meg, határozottan visszautasította.
— Úgy látszik, elfelejtetted, hogy odahaza, Zergetujban van fürdő — mondta, ahogy Ajur, gyengéden, de mégiscsak a kabátujjánál fogva próbálta meg a fürdőszoba felé irányítani. — Csak nem képzeled, hogy piszkosan jövök hozzád. Fürödtem, mielőtt elindultam volna.
Ajur szeme előtt elsötétült a világ: istenem, hát hogy is értelmezi az öreg az ő lehető legártatlanabb ajánlatát.
Csak aztán válaszolt a fia kérdéseire, ahogy már alaposan megnézte a lakást. Kiderült, hogy neki, az alapító tagok egyikének, üdülőbeutalót adott a kolhoz. Elhatározta, útközben meglátogatja a fiát, akit immáron tizedik éve nem látott. Igen, tíz éve. Sok ez. Nincs ez rendjén. Tudja, sokat dolgozik a fiú, tudós lett belőle. De azért egy-két napra hazajöhetett volna. Ha mégoly sok gyereke is van, csak mindegyiket szeretné látni az apjuk. Négy óra múlva indul a repülője.
Az öreg elfogadta az ajánlatot, hogy vendéglőben reggelizzenek. Igen, szó nélkül, egyetlen fejbiccentéssel hagyta helyben, még csak arra sem nézett, ahol a fia állt. Erősen összeszorította az ajkait, felhúzta a szemöldökét.
„Úgy látszik, nem nagyon tetszik neki, itt nálam. Mit lehet tenni, talán vénségére ilyenné válik mindenki. Ez törvényszerű. Még az ilyen jó természettel megáldott emberek is, mint az öregem, mogorvák, kiállhatatlanok lesznek, lassanként elvesztik maradék jóságukat, a gyerekeik iránti természetes gyengédséget. De szomorú is ez!"
Azon kapta magát, a gondolat, amely mintegy csak önmagától támadt a tudatában, és szinte egészen elnyomva suhant át rajta, majd azonnal ki is hunyt, mégiscsak valami öntudatlan, akaratlan sérelem magvát hintette el a lelkében.
„De jó is, hogy nincs idehaza a feleségem meg az anyósom!" — gondolta magában.
Ahogy telefonon taxit rendelt, jó hangosan mondta, hogy két óra múlva jöjjön a kocsi. Néhány perc múlva újból fölhívta a taxit, és immáron határozott, kemény hangon azt mondta, csak azért ismétli meg a kérést, hogy el ne felejtkezzenek róla, hiszen az édesapját indítja el az üdülőbe. Titokban figyelte az apját, és végképp meggyőződött, az öreg nem érzi jól nála magát. Apja, aki nem vette észre, hogy figyelik, az egész beszélgetés alatt fintorgott amúgy is fáradt, gyűrt arcával és csóválta a fejét, mintha valami nehéz dolgot akart volna lerázni, levetni magáról. De ugyan mit?
Amikor elindultak az étterembe, az öreg nem akart buszra szállni, ahogy a fia szerette volna, hanem megkérte, gyalog menjenek. Ajur nem lévén szokva a gyalogláshoz, nagy sóhajtással egyezett bele; nem a harmadik szomszédban van az a vendéglő!...
Ajur apja szinte sohasem volt ilyen nagy városban. Illetve határozottan állíthatjuk, hogy soha nem volt, ha nem számítjuk a háborús időket. És azt nem lehet számítani. Ezerkilencszáznegyvenegy iszonytató telén vitték el katonának. Az ő Bajkálontúli Hadosztályukat szállító katonavonatok megállás nélkül mentek át a nagy városokon, és akkor is éjszaka. Volt, ahol nappal mentek át, de a katonák csak eltakarítatlan hóval borított, mondhatni, teljesen kihalt városokat láttak a vagonok tenyérnyi ablakából. Éjszakára teljesen sötétbe merültek a városok. Várost a fronton sem látott, hanem csak füstös, üszőkkel teli romokat. Amikor meg elérkezett a győzelem ideje, és a katonavonatok visszafelé mentek, vitték haza a katonákat, Ajur apja megint csak nem városokat látott, hanem integető, kiabáló, síró emberek tömegét. Emberek lepték el az állomások peronját.
Az öreg ment végig a városon, amelyben a fia él, fürkészve pillantott föl a hatalmas házakra, amelyek úgy néztek ki, mintha egyetlen sziklatömbből faragták volna ki őket; mosolyogni való volt, ahogy megremegett, zavarba jött a gyalogátkelőhelyeken, ahogy végignézett az autók hatalmas nyájain, amelyeknek bármelyik tagja kész lett volna rátörni a gyalogosokra, eltaposni őket, és az is mosolyogni való volt, ahogy ilyenkor megszaporázta a lépteit. A járókelők megnézték őket; Ajurnak kellemetlen volt arra gondolni, hogy nevetséges az apja a városi emberek szemében. Kényszerítette magát, hogy ne figyeljen azoknak a mosolyára, akik figyelik őket, de érezte, az egésztől egyre ingerültebb lesz. Az eszével nagyon is jól tudta, az egész életét a maga Zergetujában leélt öregember oly természetes idegenkedése miatt szégyenkezni nevetséges, rút, sőt becstelen dolog. De nem tudott úrrá lenni az érzésein. Csak az vigasztalta, hogy filozófián csiszolódott elméje megtalálta a történtek teoretikus magyarázatát: úgy látszik, a mai világban effajta a kapcsolat az idősebb és a fiatal nemzedék között. Az ő apjához hasonló öregek munkája árán fölnevelt, kitaníttatott fiatalabb emberek akarva, akaratlan inkább kritikával, mint hálával és tisztelettel illetik a szüleiket. Törvényszerű ez? Bizonyára, igen...
Az öreg elkerekült szemmel, a nagy város életét figyelve ment az utcán, eszébe sem jutott, hogy nem úgy néz ki, ahogy illenék, hogy megnézik, hogy valaki miatt szégyenkeznie kellene. Lassanként öröm támadt a lelkében, és, mint az ég borultságát a napsütés, kiszorította azt az érzést, amely a repülőtéren kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy nem várja senki. Magas, világos házak voltak itt, megvilágította őket a nap; játékosan, kibírhatatlanul éleseket villantva, egymásra kacsintottak ablakaikkal, ízléses függönyök voltak az ablakokon; mindegyik mögött egy élet tárult a nap felé, és bizonyos volt, ez az élet ugyanolyan tiszta és világos, mint a vidám, kristályosán fénylő üvegükkel hetykén összekacsintó ablakok. Mindaz, ami a városi embernek megszokott dolog, mindaz, amit észre sem vesz, amire oda sem figyel, csodálkozásra késztette, mondhatni ámulatba ejtette az öreget. Például, mi érdekes van abban, hogy időről időre munkálkodó utcaseprő gép megy el az ember mellett? Az öregnek ellenben nagyon megtetszett, megjegyezte magának, hogy milyen nagyra becsülik a tisztaságot, és ez bizony figyelemre méltó, azt jelenti, jól élnek itt, van idejük, módjuk gondoskodni városukról. Vagy itt jön egy másmilyen gép: szivárványos csillogással vízsugarak záporoznak róla az utcán lévő fák koronájára. Ilyen autó kellene a kolhoznak a zöldségeskertek locsolására! Sorban menő gyerekek vágnak át az úton. Fehér ingben vannak, vörös nyakkendő rajtuk. Az arcuk vidám, sugárzó, mosoly játszik rajta; olyanok, mint megannyi virágszál. Az öregnek a boldogságtól elszorult a torka, könny futotta el a szemét. Igen, így van ez, jó, szép életet élnek ebben a városban. Rendes, takaros utcák vannak benne, szépek a házak, rendben tartott autók suhannak, az emberek is csinosak, takarosak, egészségesek, szépek, ahogy véget nem érő tömegben hömpölyögnek az utcán.
Az öreg meg akarta osztani fiával a lelkét eltöltő érzéseket, de egyből beharapta a szája szélét, ahogy feléje fordult. Ajur elcsigázva ment mellette, egészen kiverte a veríték. Most vette csak igazán észre az öreg, milyen puhány, kövér ember a fia, milyen betegesen fehér a bőr a kezén és az arcán, és közel sem megy olyan fürgén és ruganyosán, mint ő, aki pedig a nyolcadik évtizedét tapossa, hanem nehézkesen rakosgatja a lábait és fújtatva lélegzik. Nem sok hiányzott, hogy felkiáltson : „Hát mi történt veled?"... Sajnálat hasított a szívébe, és azt a látszatot keltve, hogy a főteret akarja megnézni, megállt. Hadd pihenjen a gyerek, hadd lihegje ki magát! A csudába is, mennyit jöhettek? Hát ő vajon, az öreg ember nem tesz meg ennél százszor, ezerszer nagyobb utat, ha kimegy a tajgába? Hát eljutna egyáltalán Ajur a tajgában egyik szálláshelytől a másikig? Mitől lett ilyen? Hát nem volt fiatalkorában irigylésre méltóan és szemgyönyörködtetően erős, hát nem ő volt az, aki birkózás közben csak úgy dobálta az ellenfeleit, hát nem ő volt az, akinek nehéz öklétől még a legmegátalkodottabb rendbontók is féltek? Az öreg előhúzta zsebkendőjét, kifújta az orrát.
— Elfáradtam, fiacskám — mondta fojtott hangon. — Keress autót!
— Jó — örvendett meg Ajur —, egy perc sem telik belé, és itt a taxi.
Ajur előre ült a vezető mellé; az öreg, fia megizzadt tarkójára pillantva, keserű szájízzel gondolta : „Ezek szerint nem vált a javára a tudomány. Mi értelme van ennek a tudománynak, ha nem segítette hozzá, hogy megőrizze magát, mire jó neki is meg másoknak is az efféle tudomány? Bizony baj van a gyerekkel, nem sikerült az élete!"
Ajur, miután erőre kapott a taxiban, egészen más emberként ment be a vendéglőbe. Úgy intett a portásnak, ahogy elvezette mellette az apját, mint saját, régi emberének. Mosolyogva figyelte az apját, aki figyelmesen körülnézett, amikor beadta sapkáját a ruhatárba, azt is figyelte, ahogy az öreg kissé megremegett, amikor egyszerre négy magához hasonló öregembert és négy Ajurt pillantott meg a tükörben. Még a lélegzetét is visszafojtotta a tükörképek láttán. Ajur azt hitte, a váratlan látványtól ütődött meg ennyire, ahogy így megsokszorozva látta meg magát és fiát. Pedig az öregnek azért akadt el a lélegzete, heves fájdalommal a lelkében, azért nem tudott észbe kapni, mert most megint egy új embert látott a fiában; fiatalnak, szépnek látta, annak ellenére, hogy egy kicsit megereszkedett, és jóságosnak és tekintélyesnek is. Képtelen volt megérteni, mi is történik: Ajur vagy ott az utcán járatta vele a bolondját, és készakarva lihegett, mint egy agyonhajszolt szarvas, vagy itt alakoskodik, és valami rendkívül tekintélyes emberek előtt titkolja valódi lényét. De akkor hol vannak ezek a tekintélyes emberek? Azért nézett az öreg fürkészve mindenki szemébe; szerette volna megtudni, hogy a fia, ez a tanult, az államtól tudósi rangot kapott ember kik előtt titkolja valódi lényét, és mosolyog, pedig rosszul érzi magát. De nem látott ilyen embereket. Felsóhajtott, még egyszer körülpillantott, majd a két tenyerével végigsimította a haját. Ezután, Ajur nem kis csodálatára, bátran, magától elindult az asztalok felé.
Nagyon sok oszlop volt a helyiségben: ezek tartották a mennyezetet. A falakat élénk mozaikok díszítették. Az egyik falon különböző nagyságú lapos fakorongokat pillantott meg az öreg. Felkeltették az érdeklődését, egészen odament eléjük. Enyhén csóválta a fejét, háta mögött ösz-szefont kézzel sokáig álldogált előttük.
— Ez meg miért ilyen, ez a fa? — kérdezte a fiát rekedten, ahogy az asztalhoz ült. — Nyers fából fűrészelték le, még a kérgét sem hántották le. Nézd csak, hogy szétszáradtak, mintha kiáltó szájak lennének, olyan repedések húzódnak rajtuk.
Ajurnak, aki eddig nem sokat törődött a teremnek ezzel az egyszerű díszítésével, lehetetlen volt egyet nem érteni az apjával. És ekkor egészen váratlanul a fejébe villant a gondolat: íme, az évezredes, természetes szépérzék, amely a természetet szinte megistenítő rajongásból támad. Vajon melyik tanult esztéta fedné fel a szép és nem szép ilyen finom árnyalatait? És egyáltalán: melyik tudományos világnézet erezhetné magát fölényben,az egyszerű népi gyakorlattal szemben; és vajon, nem csak a véghetetlenül hatalmas és gazdag népi gya*korlat egyik apró részlete a tudomány is? Ajur, akit egészen megdöbbentett ez a gondolat, elhatározta, hogy leírja. Ahogy felszolgálták az ételt, az öreg azon kapta magát, hogy lesi, mit és hogyan csinál a fia az evőeszközzel. Sokszor hallotta már, milyen nehéz ezzel a holmival bánni, és íme most neki kell megküzdeni vele. De nagyon könnyedén föltalálta magát, hiszen a vadászokban megvan az a képesség, hogy új dolgokat könnyedén, erőlködés nélkül fogadnak be, és úgy alkalmazzák őket, mintha mást sem csináltak volna egész életükben. Ajurt meglepte, milyen magabiztos, az esetlenség érzésétől mennyire ment az apja. Az öreg megjegyezte magának, milyen ételeket szolgálnak föl, minek hogy adják meg a módját, ha majd hazamegy részletesen elmesélhesse a lányának, aki azon van, hogy ünnepeljék meg az ő hetvenedik születésnapját. Némelyik fogás nagyon ízlett neki, a többi is elment. Egészen elképedt, amikor Ajur a teli asztali palack vodka mellé még két üveg bort is rendelt. Az egyik üveg közönséges vodkásüveg volt, igaz négy csillaggal a nyakán, a másik hasas üveg, hosszú nyakkal. Ajur vodkát is töltött neki meg bort is, mindkét fajtából. Nem nagyon ízlettek az öregnek ezek a borok: az egyiknek poloska íze-bűze volt — konyaknak hívták —, a másik meg savanykás, semmilyen. Minderről egy szót sem szólt a fiának, de nem is ivott többet. Minek kért a fia ennyi bort? Talán fszákos lett, és most csak az apja előtt fékezi magát. Mi mást is gondolhatna — ennyi bort két emberre... Bizony iszik Ajur, biztos mindig ennyit rendel, és most nem kapott idejében észbe. Hát ezért ilyen puhány a fia, így tette tönkre az egészségét, a szívét.
Van úgy, az embert akarata ellenére teszik olyan eset szemtanújává, amely nem tetszik és nem is tetszhet neki. Különös, agyafúrt erőszaktétel ez, amelyet így követnek el az ember fölött: nézd csak, akár akarod, akár nem! Ilyen eset történt most az öreggel is. Ajur intett a pincérnőnek. Az odajött, egy könyvecskéből kitépett egy lapot és Ajurnak adta. Ajur a papírra nézett és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, kivett a belső zsebéből két huszonötrubelos bankót, a nadrágzsebéből előhúzta a pénztárcáját, kiszedett belőle tizenegy rubelt. És ezt az egész pénzt mosolyogva, egyetlen könnyed mozdulattal odanyújtotta a pincérnőnek, és amikor az a köténye kis zsebébe nyúlt — szemmel láthatóan az apróért —, legyintett: maradhat!...
Az öregnek elszorult a szíve, elsötétült a szeme előtt a világ attól, amit látott. Ketten elettek-ittak hatvanegy rubelt. Hiszen alig kezdték meg a borokat, a vodkából is csak egy-két kupicányit ittak. Haj istenem, nem vált a fia javára ez a nagy tudomány, egészen elment az esze, kötöznivaló bolond lett belőle, egyszerűen fogalma sincs a dolgokról. Hát mi van itt!? Hiszen neki két egész havi nyugdíja, amennyibe ez a reggeli került!... Lassan fölállt, nem mondta a pincérnőnek, hogy köszönöm, a fiának sem szólt egy szót sem, elindult a kijárat felé.
Nem maradt ott a fiánál az öreg. És Ajur sem igen tartóztatta. Iszonyatos sérelem marcangolta a szívét. Végtelen fáradtságot érzett, egyszerre teljesen közönyössé vált minden iránt. És amikor az apja, a nevezetes bőrönddel a kezében, a konyhából kilépve elindult, csak arra volt ereje, hogy ajtót nyisson neki. Szinte félálomban kísérte az autóhoz, maga sem tudta miért, de eleget tett határozott kívánságának, hogy ne kísérje ki a repülőtérre. Ahogy fölment a lakásba, úgy érezte, bármelyik pillanatban összeroskadhat. Amikor valamiért bement a konyhába, az asztalon egy ormótlan nagy krumplis lángost pillantott meg, pontosan olyant, amilyent úgy szeretett régvolt gyermekkorában, olyant, amilyent az apja sütött a házhoz került jobb lisztből.
BRATKA LÁSZLÓ fordítása
Néhány szó Afrikan Balburovról:
Sz. 1919-mh. 1980, a Burját Köztársaság népi írója, érdemes kultúrmunkás és köztársasági díjas. Az irkutszki egyetemen tanult. 1938 óta publikált. Számos kisregény- és elbeszéléskötete jelent meg, drámaírással is foglalkozik. Alma-Atában telepedett meg. Főbb művei: Megvilágosultak, Fehér hónap, Éneklő nyilak. Orosz nyelven alkotott.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 11. sz., 135-141. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése