Itt benn a szobádban,
a régi díványon,
hol elborít a gyantaillat árja,
ülök magam. Alkonyodik, zene szárnyal,
s mosolyod
világít
az esthomályba.
Itt benn a szobádban,
ahol zavarában
falhoz simulva, mint ki szólni retteg,
a nyűtt pianínó őrzi magában minden zenés titkait életednek.
Lásd, ennyi a műved.
Ez itt, bizony ennyi,
ez a heves,
mohó,
ifjú,
esendő;
mért volt sietős neked
útnak eredni,
mielőtt még a hold világa
feljő?
Minden zene volt:
ha a szél fütyürészett,
vagy hal vergődött,
víz zenélt csobogva,
kürtjét fuvogatta a hajnali részeg,
őrülten szólt a nyomorúság dobja!
Szíved dacos, angyali hangjai szóltak
könnyben, mosolyban, zápor-verte zajban.
Minden zene volt, zene volt, ami szólt csak,
robbant, zúgott, áradt feltarthatatlan.
S te,
mint a szerelmes új házas
az esküt,
lested, figyelted levegőt se véve;
győztes-nyomorult zenekar, s a rezes kürt
hogy járt doboló szíved ütemére!
Mért nem lehetett odaszállani nékem,
együtt figyelni, míg e ritmus áradt,
borzongani véled e harci zenéken,
hallgatni végső, nagy szimfóniádat!
Zengtek dübörögve titáni harangok,
nem volt hang szörnyűbb, mint
e tiszta zsoltár,
s ki még gyönyörűbb muzsikát sose hallott,
megsebzett
szívvel
te földig hajoltál.
Örökre.
De rám sose hullik ezentúl
dicsőség fénye,
baj,
sértés
homálya.
Csitítani már simogatva nem indul
kezem, szerelmem forró homlokára.
Örökre.
Karom szomorún lehanyatlik...
Két bús karom, ölelni elfeledtek,
e régi szobában, ahol madarakként,
lőtt szárnyú hangok utolsót remegtek.
Ez itt a szobád,
a küszöb,
meg a lámpa,
Ím ennyi járt hát nékem és neked.
Sokat, de sokat hagytál te arádra:
két önálló, független életet.
Nem özvegyi gyászt hagytál, nem a könnyet,
hanem hajlíthatatlan sorsomat;
új harc,
szerelem
kusza képei jönnek,
s álmatlan éjem harsogón fogad.
Tarts meg magadénak, egészen
olyannak,
ki téged ölelt boldogan, remegve;
sorsot, nehezet
mosolyogva fogadjak,
s nyugodtan várjak új s új reggelekre.
Hagyd meg hitemet, hadd higyjem amit rég,
hogy van mégis boldogság,
teljes élet,
mint mondtad :
a szív sose ossza be kincsét,
és sose győzzön hűvös ön-kímélet.
Lásd életemet, hisz ez annak a célja,
ki önmagát vállalni sose retteg,
megállni,
hogy el ne riasszon a példa:
úgy élni
s halni,
mint ahogy te tetted!
1942
BEDE ANNA fordítása
Nincs feledés
Háború, tőlem mit akarsz?
Hisz rezes hangod kimúlt a győzelem
zajával teljesen.
Vagy tán a harc
nem volt a végső?
Te valamit mégiscsak vársz,
valami nagy, végjső leszámolást.
Vajon milyet?
Vidd, ami kell, nekem
hagyd meg csupán reményeim sorát,
hadd higgyék megint, a jövő kiált,
s hogy csodás a világ, s végestelen.
Mintha ködtakaróval lenne befedve,
földünk betakarja háború leple,
s nem tudom, hogy lehet bírni vele.
Tartsam magam jobban, álljam a helyt meg?
Nyissak ablakokat? Tegyek nagy rendet?
Vagy ne nézzek vissza, s feledjem-e?
Feledni téged?!
Lám, ezért a játék!
Erről ábrándozol, ezért a szándék!
Ezt kérted oly szánandón tőlem nemrég!
Feledni téged...
De erős az emlék,
Harc nélkül én el nem adom neked
Az eljövendő békés éveket.
Elszámoltad magad!
A földön él
illúzióktól fosztott nemzedéked, és
égő emléked lelket nem kímél,
puskaporként őrizve elkísér
száraz tűz gyanánt.
Nem jöhet feledés!
1945
SZENTMIHALYI SZABÓ PÉTER fordítása
A gyerekkor tűnt örömét...
Volt-nincs, ne kutasd, föl nem leled
a gyerekkor tűnt örömét,
az odesszai sósperecet,
a cukorka édes ízét.
A párás alkonyi parkban
sült gesztenye illatát,
odébb az utcakanyarban
meggyszörp fanyar áhítatát.
A hajót a sötét kikötőben,
mely úttalanul tovavisz,
sirály-had vijjog a szélben
s emléket ringat a víz...
Volt-nincs, ne kutasd, föl nem leled
gyerek-álmod, a régi időt,
kísérthet az őszi mezők felett
tovatűnt tavaszokkal a föld.
Ami volt, ami nincs, ami emlék,
szebb mint az a messzi világ,
bár annyi, akárha a tört ég
veresén kusza szél lobog át.
1946
SZEPESI ATTILA fordítása
Hajnal előtt
Hogyan is lehetett,
de ma újra megjelentél nekem,
éppen hajnalodott,
az éj oszladozott,
és akkor emiitetted
a jó szót, kedveset,
és e hang, és e szó
fölriasztott,
s el se aludtam a gondolattól.
Hogy el ne felejtsem,
őrzött mozdulatlan csendem.
S hajnal virradt hamar,
kakashangokat gurigatva.. .
S lám, véget ért az éj!
S tudtam, ami jön, az érettség.
S úgy tűnt, már el is lobbant
az a szerelem irántad.
1949
PARDI ANNA fordítása
Bűnökért
Bűnökért, miket elfeledek,
öregen fizetek igazán:
verset írni bizony nehezebb
ha a lélek öregszik, az ám!
Bizony szűkebb ma már a ruhám:
az a sor, az a versbeli rend.
Jaj, a gondolat, egyre feszeng,
mégis, nélküle néma csupán.
Ma már több vele egyre a gond,
beleőszülök ebbe talán:
nem is az, nem igaz, ki ne mondd: -
hiszen színtelenebb, halovány.
Vigaszt magamnak nem hazudok,
ha a váddal agyam tele lesz:
többet értek, tudok, akarok,
annál, mit a vers kifejez.
Mi ez itt? Ki felel! De kevés
a barát, aki volt igazán,
valakit megszeretni nehéz,
amint lelked öregszik, az ám.
Föl ne add, ne riadj, ne feledd:
miben volt az erőd, a hited.
Szaporázd makacs lépteidet,
s az utad a magasba vezet.
S ne add föl a végső kapuig,
ahol összefut rengeteg év,
hol az ember magányba búvik,
s a poéta a próza mögé.
1954-1956
VERESS MIKLÓS fordítása
A szépségről
A tágas földön korról korra
megőrzi a tiszta beszéd
és emlékünkkel összeforr a
titoktalan, egyszerű szép.
Megőrzi a gránitkő, a vászon,
a szó örökíti tovább —
derengő éji homályból
folyton kiragyog a láng.
És nyelven-túli nyelven szólít,
kimondja futó örömöd,
a vágyat, a lázat: a szót, míg
lobog az idők fölött.
Kimondja? Te mondod: az érted
gyúló örömöt te birod
szóra, te őrződ a szépet,
ha nevét, az igét te tudod.
Ahogy kilencszáznegyvenötben
ők őrizték, a katonák,
katonáink, bár ütötten,
a romokból mentve tovább.
Emberöltőkig e példa
a sugárzó emberi szép,
évek futásán, korról korra
megőrzi a tiszta beszéd,
és fénye egész beragyogja
a távoli századokat.
Hallod, Sixtusi Madonna?
További boldog utat!
1955
SZEPESI ATTILA fordítása
Feszült cselekményű a dráma
D. Danyinnak
Feszült cselekményű a dráma,
Most végre tetőpontjára hág.
Az ár mindent gyorsabban cibál ma,
S meghalnak az utolsó anyák.
De a tél váratlan hidegével
A kezek akarnak küzdeni,
Első unokáink napja kél fel,
És ismét csak folytatódunk mi.
S többen leszünk majd évről évre.
Minek bánkódni? Mit őrizni meg?
A világon semminek sincs vége.
Semminek.
Csak közülünk mindenkinek.
1968
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása
 |
| Dmitrij Biszti grafikája |
Néhány szó Margarita Aligerről
(Sz. 1915-1992) - orosz költőnő, fordító, könyvtáros, újságíró. Odesszai családból származott. Iskoláit Moszkvában végezte, majd egy vegyiüzemben dolgozott. 1932-ben hivatásos könyvtáros lesz. Első versei 1933-ban jelennek meg, egy évvel később felveszik a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolába. A Komszomolszkaja Prfavda munkatársa, első kötete 1938-ban lát napvilágot. A háborúban publicisztikákat ír. Híressé válik Zoja Koszmogyemjanszkajáról szóló kötetével. Az egyik legismertebb háborúellenes orosz költő. Az ötvenes-hatvanas években liberális elveket vall.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 3. sz., 126-133. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése