Oleg Verejszkij rajza a Vaszilij Tyorkinhoz |
Pilótasapkában, mezítláb
Pilótasapkában, mezítláb,
hátán lapos, rissz-rossz batyu,
pihenőt tart s a fejadagját
eszegeti egy kisfiú.
Kenyér gyürkéje s krumpli, két szem —
szigorúan kiadagolták.
Mint egy nagy, markából egészen
úgy rakja szájába a morzsát.
Az úton a gép egymást éri,
kocsi kocsi hátán halad.
Eltűnődve ránéz egy férfi:
— Fiúcska, ugye, árva vagy?
A gyerek arcára, szemére
árnyék ül, szomorú harag.
Mindenki ugyanarról kérdez,
ugyanarra kíváncsiak.
Majd arcodat kutatva lassan,
mielőtt szól, vár egy picit.
— Hát, árva. — S azon pillanatban:
— Bácsi, inkább adj egy cigit.
1943
RATKÓ JÓZSEF fordítása
Akkor, túl a határon
Akkor, túl a határon, a háború vége felé már,
A pusztulás porában,
hol a tűzvészek füstje leszáll,
Ismeretlen erővel
orgonaköntöst vett az a táj,
Amilyent otthon
nem láttunk sehol, soha tán.
Fürtjük nagyobb volt,
teltebb és húsosabb, mintha
Tisztább lett volna fajuk,
így nőttek habkönnyű-kerekre.
Bár úgy tetszett,
lágyabban nőnek, illatosabbra
A mi hazánkban —
a Sesupa-pataktól keletre.
De ezeket tördeltük,
téli rabságból kitörve,
Át városokon, falukon,
kerteken, országutakon,
Vörösen, fehéren
gomolyogtak az épen
Maradt házak
s a füstös, fekete rom előtt.
Úgy tűnt, a virágok
nem hajtottak ki sok éve,
És csupasz ágaik ott
meredeztek az égre,
Álltak, s éppen a mi
jöttünkre vártak,
Hogy egyszerre mutassák
maguk a világnak.
Néhol a bokrokat
egy templom vagy villa előtt,
Vagy az útszélen,
rozoga kerítések tövében
Érte el a tűz,
rájuk döntöttek égő szemetet,
Porba taszították
sok tonnás gépek, kerekek...
S melegen, sűrűn, részegitőn
illatoztak az orgonafák,
Szárazon, eleven,
kegyetlen hőségtől aszottan,
Álltak, csak álltak
a tavaszi Európa felett,
S illatuk holttestek illó
szagával keveredett. . .
Akkor, túl a határon
gondolni, hinni akartuk,
Hogy a háború moraja
fáradt Földünk felett elzúg,
S visszahozzák az évek
friss békéjét, teljes vigaszát,
Nem támadnak rája
bombák és hadigépek...
Mindenkinek, nekünk is
jogunkban állt a béke álma,
Nekünk, s a nemzedékeknek tovább,
Mert minket háborúba
nem vitt harci dicsőség vágya,
Hanem, hogy tavasszal
a Földön kinyíljanak az orgonák.
1951
SZENTMIHALYI SZABÓ PÉTER fordítása
A két Oka
Van egy Oka,
s nem ilyen még.
Más folyó maga,
s körben más a tájék.
Tajgák soka
s komor partok a
környező képek.
Ám ez az Oka
tovasuhan, tova,
mint gyermekévek.
Zátonyt feled,
fut kanyarogva,
s tudom, melegebb,
melegebb, gyerekebb kedves a sodra.
Kedves, akár
minden körülötte:
a föld, a táj,
amelynek szülötte,
s mely dalba vette.
Ártér zizeg:
hajlanak füzek,
s füzekig nyúlva
rétek szelíde.
Majd lefut ide meggyfa, szilva.
Szabad partjai
fények a tájban.
A tajgai,
a tajga-alkonyi
hűvös homályban.
Ilyen Oka van
Szibéria mélyén,
s nem ismerik sokan,
tudja csak verőfény, tudja eső,
tudhatja zápor,
hogy milyen dicső —
a faúsztatáskor.
Csak emberfia
ma kevés volna
emlékezni a
hazai folyóra...
Szibériai
Oka habjai
torlódjatok morajba,
mely erővel teli,
s hall a távoli néma, irkutszki tajga.
Meleged, kedvesem,
másik vidéké,
akár a szem,
mely arra a régi
Okára réved:
az valahova
elszökött tova,
mint gyermekévek.
1957
VERESS MIKLÓS fordítása
Elparázslott a lomb
Elparázslott a lomb,
lehullt, ám őszi illatával
a nyárfa még kitart —
dacol korommal, zúzmarával.
Végül a fakó-zöld
orgona veszti el a lombját.
S üres, csupasz a föld,
alázatos a kerti dombhát.
Fárad a nyári láng,
kihűl, mint arcon a verejték.
Hej, csodálatos ősz,
öregséget ilyet szeretnék:
Ne váratlan legyen,
s idő előttinek se tűnjék.
Végződjék minden úgy,
ahogy e bőségben letűnt év.
Csak aprócska bajok
jelentsék azt, hogy itt jön, eljön,
és mehet könnyedén,
erőlködés nélkül a lejtőn.
De csak a sürgető
fájdalmat s félelmet feledve
találhat rám e vágy
álomi boldogsága, kedve.
1966
RATKÓ JÓZSEF fordítása
Napjaimnak mélyén
Napjaimnak mélyén,
életem legalján,
kedvem támad ülni
kicsit a napocskán,
a meleg fatuskón.
Hadd pompázzék a lomb,
a hullott, avarban,
ha ferde a sugár,
közelit az este.
És hadd legyen így már,
minden zűrzavarban —
ez hát a te korod,
de már nem baj ez se.
Gondolataimat
hallgatom szabadon,
botommal öreges
vonást húzogatok:
nem, semmi, mégiscsak,
semmi az, alkalom,
hogy itt megfordultam
s némi jelet hagyok.
1967
MEZEY KATALIN fordítása
Ésszerű élethez mi kell?
Ésszerű élethez mi kell?
Az, hogy sorsunkat értve,
magunk magunkban érjük el
s szemünk a célt ne vétse.
S mert minden rajta alapul,
szeressük munkánk terhét,
s magunk, bár hajszoljuk vadul,
legyünk másokhoz enyhék.
Mostanra vagy későbbre szól
munkád, s akármi drága,
élj úgy. ahogy, —
de bármikor
légy kész az indulásra.
S ne félj hogy hozzá — ah! meg óh! —
közel vagy messze vagy ma,
mindig váratlan ér utol
az indulás parancsa.
Nyugodtan befejezheted:
Ámen! S ha visszanézve
valami fáj, csak az lehet,
hogy minden rendben, vége.
Mindent a szabott idején!
Mindent a szabott idején!
Volt ugy, hogy egy ülésre
száz sornyit szedtem össze én,
és nem volt elég mégse.
Oly véghetetlen ez a nap,
hajnal volt s éj körit be.
Sok szó: a vénség nénje csak —
Szűkítsd le,
rövidítsd le.
FODOR ANDRÁS fordításai
Alekszandr Tvardovszkijról itt olvashatsz
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 6. sz., 104-136. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése