Kortársak a kortársakról (2)

TATYJANA TESSZ
Találkozások Babellel

Kialszik már a dúshabú este, 

Barátom árnya a szivemen... 

Nyikolaj Tyihonov

Nagy, lilás felhő takarta makacsul a napot, és ez a felhő nem ígért sem esőt, sem vihart, csupán kioltotta a nyári reggel színeit, a színek pedig eltompultak, elveszítették élénk ragyogásukat. A táj jámboran csöndessé és szürkévé vált, mint olykor ősz elején, és már-már úgy tetszett, hogy az ősz idő előtt hatalmába kerítette az erdőt és a kertet. De a fák lombjai megzizzentek, megremegtek, föltámadt a szél, a felhő lassan elúszott, előbukkant a vakító, kék ég, és megkezdődött az átalakulás csodája.


A fű, a bokrok, a virágok mind fölfrissültek, a nap meleg foltokat festett a földre, a levelek lángoltak, elővillantották gyöngéd, ezüstös visszájukat, kövér dongó röpült az ágra, alatta hintázott a vékony gally. Az ismerős, fehér foltos homlokú madár vörös farkát sebesen billegetve gyalog lépegetett az ösvényen. Mindez kedves volt a szívemnek. Minden olyan újszerűen szép volt, tisztára mosva a friss, reggeli fényben, hogy el is üldögéltem volna így, gyönyörködve a természet pompájában, ha nincs az az írógépembe fűzött, fehér papírlap. Nincs félelmetesebb ennél a fehér papírnál, amin még egyetlen sor sincs, és ugyanakkor semminek a világon nincs ilyen titokzatos vonzereje.


A fiatal „Szerapion testvérek", amikor összetalálkoztak, köszönés helyett ezt mondogatták: „Üdvözlégy, testvér, írni nagyon nehéz."


Azóta sok-sok év telt el, de az írás, hála istennek, azóta sem lett könnyebb dolog. És szerintem a legnehezebb olyan emberekről írni, akiket jól ismertünk, akik kedvesek a szívünknek.


Többször tettem én már tiszta papírt a gépbe, hogy megírjam találkozásaimat Iszaak Emmanuilovics Babellel, de mindig ki is vettem a papírt, és soha nem írtam egyetlen sort sem. Megmondom, mi vette el mindig a kedvemet: megpróbáltam elképzelni, hogy mit mondana Babel, ha elolvashatná, mit írnak róla mások. És ez a láthatatlan bíróság, amelynek benyújtottam még meg sem írott fogalmazványomat, annyira megijesztett, hogy rögtön elfutottam az írógéptől. És ilyenkor mindig ugyanaz jutott az eszembe: az a régi, téli reggel és a telefonhívás.


Azon a reggelen jelent meg az Izvesztyija legfrissebb számában a Dávid Ojsztrahról írott karcolatom. Ojsztrah hatalmas tehetsége lázba hozott, és amikor a cikk megírása előtt fölkerestem őt az otthonában, lelkesedésem csak fokozódott. Ojsztrah asztalán Ysaye kezének szobormásolata feküdt, és én nem tudtam levenni a szememet erről a csodálatos kézről, ami széles és erős volt, mint a halász keze, de a zenész hosszú, érzékeny ujjaival. Először láttam közvetlen közelről Ojsztrah hegedűjét: a tokjából kivett, védtelenül hozzáférhető hangszer elbűvölt formájának kecses egyszerűségével, fájának titokzatos, halvány csillogásával. Hegedűversenyek partitúrái, kot' tacsomók, nagy karmesterek arcképei, a nagy, nyitott zongora — maga a zene volt ennek a háznak a gazdája, a lelke.


Mindez akkora hatással volt rám, hogy az áradó metaforák és díszes frázisok csak úgy peregtek a tollamból: írásom telis-tele volt velük. És úgy vigyáztam rájuk, hogy késő éjszakáig ültem a szerkesztőségben, és minden egyes sorra ügyeltem, nehogy a szerkesztő kihúzza.


Későn aludtam el. És kora reggel ébresztett a telefon.


— Itt Ojsztrah beszél — hangzott föl a kagylóból, a nevetéstől fuldokolva, Babel ismerős hangja. — Szeretném megköszönni, amit értem tett...


És abban a pillanatban, mintha valami könyörtelen reflektor fénye világítaná meg, már egész más fényben láttam a fogalmazványomat. Hogy nem vettem észre ezt a sok-sok túlzást már tegnap? A sok „felsőfokért", amelyek semmivel sem gazdagíthatták az amúgy is hírneves hegedűművész hírnevét, elszalasztottam Ojsztrah lelkét, semmit sem mondtam megszállott szorgalmáról, kérlelhetetlen igényességéről önmagával szemben, meglepő szerénységéről, nyugodt egyszerűségéről, humoráról — mindarról, ami jellemezte őt mint embert és művészt. És valahányszor csak megkísértettek a díszes frázisok, hányszor jutott eszembe az az ismerős, nevetéstől fuldokló hang: „Szeretném megköszönni, amit értem tett..." És rögtön kihúztam a fölösleges sorokat...


De szeretném, ha nem lennének ilyen sorok a Babelről szóló írásomban! Mert mégiscsak rászántam magam, hogy írjak róla, mert rájöttem, hogy írnom kell róla.

Babel

Iszaak Babellel először Moszkvában találkoztam, Mihail Levidov írónál. Levidov, a kifinomult és ironikus gondolkodó, az éles eszű társalgó, mohón szomjazta a beszélgetést: kis dolgozószobájában, a diófa könyvespolcok között írók, újságírók, rendezők, színészek, festők gyűltek össze teázni, alkotói viták folytak, megvitatták az irodalmi élet eseményeit, a színházi bemutatókat, az új könyveket. Levidovhoz menni mindig érdekes volt. Egy jóindulatú, ismerős író vitt el engem, a kezdő irodalmárt először ebbe a vidám házba: és miután megismerkedtem a Levidov családdal, gyakori vendégük lettem.


Egy este csöngettek, és a háziasszony ment, hogy beengedje a soros vendéget. Levidov a könyvespolcok mellett sétált, és paradoxonokat sziporkázott. Hirtelen félbeszakította a beszédet, fölfigyelt, és a keskeny ajkai körül mindig ironikus fintorba torzuló, mozgékony arca szokatlanul komollyá vált.


—  Ha az embert meghívják — zsémbelődött az előszobában egy ismeretlen hang —, ha az embert meghívják, és az ötödik emeleten laknak, illene talán előre közölni, hogy a lift nem működik, nem működött, és valószínűleg nem is fog működni soha...


—  Ez Babel — mondta Levidov szokatlanul jelentőségteljesen. — Mégis eljött... Levidov gyorsan az ajtóhoz ment.
De a vendég már belépett a szobába.


Sohasem találkoztam Babellel Odesszában, bár Odessza mindkettőnknek szülővárosa volt. Sokkal korábban jött el onnan, mint én, és Odesszába már csak Moszkvában megjelent első elbeszélései gyors sikerének a híre jutott el. Minket, fiatal irodalmárokat ezeknek az elbeszéléseknek az izmos energiája, új színei, merész metaforái fogtak meg: Babel prózája egyszerre volt számunkra fölfedezés és megrázó élmény.


És most Babel belépett a szobába, és a saját szememmel láthattam.


Babel megjelenése az első pillantásra jelentéktelen volt, de aki egyszer is látta, mégsem felejthette el, vagy téveszthette össze senkivel.


Ez a lassan és kacsázva járó, alacsony, zömök, szemüveges ember csöppet sem hasonlított sem híres íróra, még kevésbé egykori lovaskatonára, hanem, ahogy mondani szokás, egész közönségesen nézett ki kezdetben. De néhány perc múlva már érezni lehetett a belőle áradó rejtett, belső erőt. Az arcán meghökkentő volt a látszólag össze nem egyeztethető vonások — a gyerekesség és az ősi bölcsesség - keveredése. Gyerekesen duzzadt, puha ajkai szinte maguktól húzódtak ra-vaszkás mosolyra, és hatalmas, mozgékony, bölcs homlokán néha a kíváncsiság és a csodálkozás ráncai tűntek föl.
De a legmeglepőbb a szeme volt.


A szeme őszinte, nyílt érdeklődéssel nézett mindenkire, és figyelmes tekintete arra késztette az embert, hogy ne hagyja ezt az érdeklődést kialudni. De ez nem azt jelentette, hogy minden erőnkből törekedni kellett „hatással" lenni a beszélgetőpartnerünkre -, ilyesmiről szó sem volt. A bensőnkbe pillantó, élénk, átható tekintet azt követelte, hogy önmagunk maradjunk, hiszen ez érdekelte a legjobban Babelt: olyannak látni az embert, amilyen. Babel a fejét kicsit félrehajtva, szemüvege üvegén át nézett a beszélgetőpartnerére; a szemüvege is a leghétköznapibb volt, nem olyan vastag szarukeretes, mint az akkori divat, hanem a tanító vagy a hivatalnok fül mögé simuló szárú, vékony keretes szemüvege.


A Bábel érkezése miatt félbeszakított beszélgetés hamarosan folytatódott, föllángolt a következő vita, de Babel nem vett részt benne, csak figyelte a vitatkozókat, nézte hol az egyiket, hol a másikat. Rendkívül nagy figyelemmel hallgatott, és figyelme akkor sem lankadt, ha a beszélő, belemelegedve a vitába, valami nyilvánvaló ostobaságot mondott — Babel ilyenkor teljes törzsével a beszélő felé fordult, és élénk érdeklődéssel nézett rá. Végül valaki föltett neki egy kérdést, és ekkor figyelhettem meg Babelnak azt a jellegzetes vonását, amit később már olyan jól ismertem.
Nem válaszolt azonnal. Kicsit fölemelkedett a székről, majd lábát maga alá húzva ismét leült: általában nem a felnőtt emberek ülnek így, hanem a nyughatatlan kamaszok, és gyakran szorulnak is érte a tanártól az iskolában. Az ajkát kicsit előrecsücsörítve még hallgatott egy kicsit, csak aztán kezdett komótosan beszélni. De a válasza olyan ragyogóan éles eszű és gondolatgazdag volt, olyan kifejező, élénk és pontos volt minden egyes kiejtett szó, hogy a vitatkozók nyomban elhallgattak, és szemüket le nem véve róla hallgatták Babelt. Őt pedig magával ragadta a beszéd, és egymás után mesélte a történeteket.


Babel nem mindennapi elbeszélő volt.


Ismerte a szó által való ábrázolás titokzatos erejét, aminek segítségével arra késztette hallgatóit, hogy lássák maguk előtt mindazokat az embereket, akikről mesélt, és mindazt, ami ezekkel az emberekkel történt. Elbeszéléseiben a tragikum keveredett a komikummal, az őszinteség megfért a huncutsággal. Kifejezőerejének mágiája olyan nagy volt, hogy még a legtapasztaltabb elbeszélők, a fordulatos históriáktól a legjobban elkényeztetett irodalmárok is lélegzetvisszafojtva hallgatták. És ez után az este után még hányszor történt, hogy láttam, amint Babel egy kicsit fölemelkedik a székről, és lábát maga alá húzva visszaül, aztán előrecsücsöríti az ajkát, és szinte megdermedtem az örömteli várakozástól, mert tudtam, hogy most jön a soron következő csoda.


Néha egész história bontakozott ki, pontos részletekkel, zamatos — hol kegyetlen, hol tréfás — apró megfigyelésekkel, néha meg csak két-három komótosan elmondott mondat, amelyek mesterlövészi pontossággal találták el az esemény lényegét vagy az emberi jellemet. De valahányszor Babel érdekesnek találta a témát, tűzijátékként szikrázott föl döbbenetes erejű fantáziája.


Levidovéktól egyszerre mentünk el.


Akkoriban a közelben laktam az Arbaton, és Babel hazakísért. Búcsúzáskor elmondtam neki, hogy éppen fotózással töltöm az időmet: az akkoriban fotóriporterként dolgozó Roman Karmen, közös riportútjaink során, megkedveltette velem a munkáját.


—  Jöjjön el egyszer, majd lefényképezem — mondtam meggondolatlanul merészen. — De nappal jöjjön, hogy nappali fényben tudjak felvételeket csinálni.


Babel figyelmesen nézett rám, és hallgatott. Csak később tudtam meg, hogy nem szerette, ha fényképezték, és érett korából alig maradt fénykép róla.


Legnagyobb csodálkozásomra, néhány nap múlva megszólalt a telefon.


—  Hánykor a legjobb a nappali megvilágítás? — kérdezte morcosán az a halk, kicsit fátyolos hang, ami a későbbiek során már annyira ismerős lett számomra.