TATYJANA TESSZ
Találkozások Babellel
Kialszik már a dúshabú este,
Barátom árnya a szivemen...
Nyikolaj Tyihonov
A fű, a bokrok, a virágok mind fölfrissültek, a nap meleg foltokat festett a földre, a levelek lángoltak, elővillantották gyöngéd, ezüstös visszájukat, kövér dongó röpült az ágra, alatta hintázott a vékony gally. Az ismerős, fehér foltos homlokú madár vörös farkát sebesen billegetve gyalog lépegetett az ösvényen. Mindez kedves volt a szívemnek. Minden olyan újszerűen szép volt, tisztára mosva a friss, reggeli fényben, hogy el is üldögéltem volna így, gyönyörködve a természet pompájában, ha nincs az az írógépembe fűzött, fehér papírlap. Nincs félelmetesebb ennél a fehér papírnál, amin még egyetlen sor sincs, és ugyanakkor semminek a világon nincs ilyen titokzatos vonzereje.
A fiatal „Szerapion testvérek", amikor összetalálkoztak, köszönés helyett ezt mondogatták: „Üdvözlégy, testvér, írni nagyon nehéz."
Azóta sok-sok év telt el, de az írás, hála istennek, azóta sem lett könnyebb dolog. És szerintem a legnehezebb olyan emberekről írni, akiket jól ismertünk, akik kedvesek a szívünknek.
Többször tettem én már tiszta papírt a gépbe, hogy megírjam találkozásaimat Iszaak Emmanuilovics Babellel, de mindig ki is vettem a papírt, és soha nem írtam egyetlen sort sem. Megmondom, mi vette el mindig a kedvemet: megpróbáltam elképzelni, hogy mit mondana Babel, ha elolvashatná, mit írnak róla mások. És ez a láthatatlan bíróság, amelynek benyújtottam még meg sem írott fogalmazványomat, annyira megijesztett, hogy rögtön elfutottam az írógéptől. És ilyenkor mindig ugyanaz jutott az eszembe: az a régi, téli reggel és a telefonhívás.
Azon a reggelen jelent meg az Izvesztyija legfrissebb számában a Dávid Ojsztrahról írott karcolatom. Ojsztrah hatalmas tehetsége lázba hozott, és amikor a cikk megírása előtt fölkerestem őt az otthonában, lelkesedésem csak fokozódott. Ojsztrah asztalán Ysaye kezének szobormásolata feküdt, és én nem tudtam levenni a szememet erről a csodálatos kézről, ami széles és erős volt, mint a halász keze, de a zenész hosszú, érzékeny ujjaival. Először láttam közvetlen közelről Ojsztrah hegedűjét: a tokjából kivett, védtelenül hozzáférhető hangszer elbűvölt formájának kecses egyszerűségével, fájának titokzatos, halvány csillogásával. Hegedűversenyek partitúrái, kot' tacsomók, nagy karmesterek arcképei, a nagy, nyitott zongora — maga a zene volt ennek a háznak a gazdája, a lelke.
Mindez akkora hatással volt rám, hogy az áradó metaforák és díszes frázisok csak úgy peregtek a tollamból: írásom telis-tele volt velük. És úgy vigyáztam rájuk, hogy késő éjszakáig ültem a szerkesztőségben, és minden egyes sorra ügyeltem, nehogy a szerkesztő kihúzza.
Későn aludtam el. És kora reggel ébresztett a telefon.
— Itt Ojsztrah beszél — hangzott föl a kagylóból, a nevetéstől fuldokolva, Babel ismerős hangja. — Szeretném megköszönni, amit értem tett...
És abban a pillanatban, mintha valami könyörtelen reflektor fénye világítaná meg, már egész más fényben láttam a fogalmazványomat. Hogy nem vettem észre ezt a sok-sok túlzást már tegnap? A sok „felsőfokért", amelyek semmivel sem gazdagíthatták az amúgy is hírneves hegedűművész hírnevét, elszalasztottam Ojsztrah lelkét, semmit sem mondtam megszállott szorgalmáról, kérlelhetetlen igényességéről önmagával szemben, meglepő szerénységéről, nyugodt egyszerűségéről, humoráról — mindarról, ami jellemezte őt mint embert és művészt. És valahányszor csak megkísértettek a díszes frázisok, hányszor jutott eszembe az az ismerős, nevetéstől fuldokló hang: „Szeretném megköszönni, amit értem tett..." És rögtön kihúztam a fölösleges sorokat...
De szeretném, ha nem lennének ilyen sorok a Babelről szóló írásomban! Mert mégiscsak rászántam magam, hogy írjak róla, mert rájöttem, hogy írnom kell róla.
 |
| Babel |
Egy este csöngettek, és a háziasszony ment, hogy beengedje a soros vendéget. Levidov a könyvespolcok mellett sétált, és paradoxonokat sziporkázott. Hirtelen félbeszakította a beszédet, fölfigyelt, és a keskeny ajkai körül mindig ironikus fintorba torzuló, mozgékony arca szokatlanul komollyá vált.
— Ha az embert meghívják — zsémbelődött az előszobában egy ismeretlen hang —, ha az embert meghívják, és az ötödik emeleten laknak, illene talán előre közölni, hogy a lift nem működik, nem működött, és valószínűleg nem is fog működni soha...
— Ez Babel — mondta Levidov szokatlanul jelentőségteljesen. — Mégis eljött... Levidov gyorsan az ajtóhoz ment.
De a vendég már belépett a szobába.
Sohasem találkoztam Babellel Odesszában, bár Odessza mindkettőnknek szülővárosa volt. Sokkal korábban jött el onnan, mint én, és Odesszába már csak Moszkvában megjelent első elbeszélései gyors sikerének a híre jutott el. Minket, fiatal irodalmárokat ezeknek az elbeszéléseknek az izmos energiája, új színei, merész metaforái fogtak meg: Babel prózája egyszerre volt számunkra fölfedezés és megrázó élmény.
És most Babel belépett a szobába, és a saját szememmel láthattam.
Babel megjelenése az első pillantásra jelentéktelen volt, de aki egyszer is látta, mégsem felejthette el, vagy téveszthette össze senkivel.
Ez a lassan és kacsázva járó, alacsony, zömök, szemüveges ember csöppet sem hasonlított sem híres íróra, még kevésbé egykori lovaskatonára, hanem, ahogy mondani szokás, egész közönségesen nézett ki kezdetben. De néhány perc múlva már érezni lehetett a belőle áradó rejtett, belső erőt. Az arcán meghökkentő volt a látszólag össze nem egyeztethető vonások — a gyerekesség és az ősi bölcsesség - keveredése. Gyerekesen duzzadt, puha ajkai szinte maguktól húzódtak ra-vaszkás mosolyra, és hatalmas, mozgékony, bölcs homlokán néha a kíváncsiság és a csodálkozás ráncai tűntek föl.
De a legmeglepőbb a szeme volt.
A szeme őszinte, nyílt érdeklődéssel nézett mindenkire, és figyelmes tekintete arra késztette az embert, hogy ne hagyja ezt az érdeklődést kialudni. De ez nem azt jelentette, hogy minden erőnkből törekedni kellett „hatással" lenni a beszélgetőpartnerünkre -, ilyesmiről szó sem volt. A bensőnkbe pillantó, élénk, átható tekintet azt követelte, hogy önmagunk maradjunk, hiszen ez érdekelte a legjobban Babelt: olyannak látni az embert, amilyen. Babel a fejét kicsit félrehajtva, szemüvege üvegén át nézett a beszélgetőpartnerére; a szemüvege is a leghétköznapibb volt, nem olyan vastag szarukeretes, mint az akkori divat, hanem a tanító vagy a hivatalnok fül mögé simuló szárú, vékony keretes szemüvege.
A Bábel érkezése miatt félbeszakított beszélgetés hamarosan folytatódott, föllángolt a következő vita, de Babel nem vett részt benne, csak figyelte a vitatkozókat, nézte hol az egyiket, hol a másikat. Rendkívül nagy figyelemmel hallgatott, és figyelme akkor sem lankadt, ha a beszélő, belemelegedve a vitába, valami nyilvánvaló ostobaságot mondott — Babel ilyenkor teljes törzsével a beszélő felé fordult, és élénk érdeklődéssel nézett rá. Végül valaki föltett neki egy kérdést, és ekkor figyelhettem meg Babelnak azt a jellegzetes vonását, amit később már olyan jól ismertem.
Nem válaszolt azonnal. Kicsit fölemelkedett a székről, majd lábát maga alá húzva ismét leült: általában nem a felnőtt emberek ülnek így, hanem a nyughatatlan kamaszok, és gyakran szorulnak is érte a tanártól az iskolában. Az ajkát kicsit előrecsücsörítve még hallgatott egy kicsit, csak aztán kezdett komótosan beszélni. De a válasza olyan ragyogóan éles eszű és gondolatgazdag volt, olyan kifejező, élénk és pontos volt minden egyes kiejtett szó, hogy a vitatkozók nyomban elhallgattak, és szemüket le nem véve róla hallgatták Babelt. Őt pedig magával ragadta a beszéd, és egymás után mesélte a történeteket.
Babel nem mindennapi elbeszélő volt.
Ismerte a szó által való ábrázolás titokzatos erejét, aminek segítségével arra késztette hallgatóit, hogy lássák maguk előtt mindazokat az embereket, akikről mesélt, és mindazt, ami ezekkel az emberekkel történt. Elbeszéléseiben a tragikum keveredett a komikummal, az őszinteség megfért a huncutsággal. Kifejezőerejének mágiája olyan nagy volt, hogy még a legtapasztaltabb elbeszélők, a fordulatos históriáktól a legjobban elkényeztetett irodalmárok is lélegzetvisszafojtva hallgatták. És ez után az este után még hányszor történt, hogy láttam, amint Babel egy kicsit fölemelkedik a székről, és lábát maga alá húzva visszaül, aztán előrecsücsöríti az ajkát, és szinte megdermedtem az örömteli várakozástól, mert tudtam, hogy most jön a soron következő csoda.
Néha egész história bontakozott ki, pontos részletekkel, zamatos — hol kegyetlen, hol tréfás — apró megfigyelésekkel, néha meg csak két-három komótosan elmondott mondat, amelyek mesterlövészi pontossággal találták el az esemény lényegét vagy az emberi jellemet. De valahányszor Babel érdekesnek találta a témát, tűzijátékként szikrázott föl döbbenetes erejű fantáziája.
Levidovéktól egyszerre mentünk el.
Akkoriban a közelben laktam az Arbaton, és Babel hazakísért. Búcsúzáskor elmondtam neki, hogy éppen fotózással töltöm az időmet: az akkoriban fotóriporterként dolgozó Roman Karmen, közös riportútjaink során, megkedveltette velem a munkáját.
— Jöjjön el egyszer, majd lefényképezem — mondtam meggondolatlanul merészen. — De nappal jöjjön, hogy nappali fényben tudjak felvételeket csinálni.
Babel figyelmesen nézett rám, és hallgatott. Csak később tudtam meg, hogy nem szerette, ha fényképezték, és érett korából alig maradt fénykép róla.
Legnagyobb csodálkozásomra, néhány nap múlva megszólalt a telefon.
— Hánykor a legjobb a nappali megvilágítás? — kérdezte morcosán az a halk, kicsit fátyolos hang, ami a későbbiek során már annyira ismerős lett számomra.
És napfényes délben, pontosan a megbeszélt időpontban, a zsúfolt arbati társbérletben megjelent az alig remélt vendég.
Érdeklődéssel nézelődve szemüvege mögül, sietség nélkül haladt végig a magas, végtelenül hosszú, az egyetlen villanykörtétől alig megvilágított előszobán. Ez a hatalmas lakás valaha Ve-gyernyikov bankáré volt, de amikor én odaköltöztem, már kilenc családnak adott otthont. A bankár hajdani fényűző, a mennyezetén aranyozott stukkókkal díszített szalonját furnérlemezzel két szobára osztották: az egyik szobát én laktam.
A fényképezőgépet föltettem a régimódi faállványra, és úgy ültettem le Babelt, hogy a napfény balról érje az arcát, jobbról pedig, emlékezve Karmen oktatására, az asztali lámpával világítottam meg. Megnyomtam a kioldózsinór gombját, és tanárom utasítását követve, suttogva számolni kezdtem az exponálási időt: „Huszonegy... huszonkettő... huszonhárom..." Üveglemezre fényképeztem azzal a régi géppel, amit még gyerekkoromban kaptam apámtól, így hát hosszú exponálási időre volt szükség, és az alanyom, jobb lábát maga alá húzva, két oldalról megvilágítva, türelmesen ült, és mozdulni sem mert, nehogy elrontsa a felvételemet.
Éjszaka bezárkóztam a szobámba, elfüggönyöztem az ablakot, hogy az utcai lámpa be ne világítson, és előhívtam a két lemezt. Az Arbatról behallatszott az elkésett éjszakai villamosok csörömpölése, kísértetiesen világított a piros lámpa, óvatosan rázogattam a hívóval teli, zománcozott tálat, és hirtelen szinte megdermedtem: a rubinvörös fényben a negatívon kezdett előtűnni a pontos arcmás...
Másnap este otromba faládára hasonlító, saját készítésű nagyítómmal elkészítettem a képeket. Az egyik felvételen Bábel komoly volt, egyenesen az objektívba nézett, széles homloka simának tetszett, nem volt rajta egyetlen ránc vagy redő sem, az ajka nem mosolygott - hasonlított magára, szó se róla, mégis hiányzott erről a képről valami, ami nagyon is jellemző volt Babelra. De a másik kép... Kicsit összehúzott szeme az üvegen át valami olyasmire nézett, amit csak ő láthatott, a duzzadt ajkak szögletében mosoly bujkált, a magas homlokon görbe redő húzódott végig, a testtartás laza, fesztelen volt, és csodálatos arcában annyi huncutság volt, annyi ész, humor, irónia, olthatatlan kíváncsiság, annyi fáradhatatlan érdeklődés az élet iránt... És volt ebben az arcban valami alig megfogható titokzatosság is, mintha emlékeztetne: nem olyan könnyű megfejteni, hogy mi rejlik e mögött a mosoly mögött...
Amikor néhány nap múlva megmutattam a két felvételt Babelnak, az elsőt egy futó pillantás után félretette. A második képet hosszan és figyelmesen nézegette.
Azután ajka mosolyra húzódott, nagyon hasonlóra a felvételen elkapott mosolyhoz, elővette a töltőtollát — a fekete Parkert —, megfordította a képet, és a hátára ezt írta: „Ezzel az emberrel folytatott harcban telik el az életem. I. B."
... Azóta a nap óta, amikor abban az arbati szobában azt a két felvételt készítettem, sok, de milyen sok idő telt el.
Voltak nehéz évek, volt háború, Moszkva bombázása, amikor a fasiszta repülőkről hulló bombák a mellett a nagy ház mellett robbantak, ahová az Arbatról költöztem, és a lakás tele lett üvegszilánkkal. Az első háborús télen volt kaszárnyai élet az Izvesztyija szerkesztőségében, amikor az egyik szerkesztőségi szoba lett az otthonom, amikor az új, még be sem lakott lakás a holmimmal együtt elhagyatott volt, és szinte megfagyott, furnérral beszegezett ablakokon besüvített a szél, és a zúzmara kavargott a jeges padló fölött.
Mit is beszéljek, kijutott nekünk.
De a két törékeny üveglemez, a két halvány negatív annak a csodálatos embernek az arcmásával, aki már régen nincs az élők sorában — megmaradt, megőrződött, túlélt mindent. Milyen szilárdak néha a látszólag törékeny tárgyak, milyen meglepő állhatatossággal viselik a megpróbáltatásokat ...
Iszaak Emmanuilovics Babel összegyűjtött műveiben és Fjodor Levin kritikus Bábel munkásságáról írott könyvében mindenki láthatja az ezekről a negatívokról készített képeket.
Babelnek az a fényképe pedig, aminek a hátára írt, a könyvszekrényemben áll üveg alatt, és mindennap látom, amikor leülök dolgozni...
De térjünk vissza a Babellal való találkozásaim történetéhez.
Nem sokkal az ismeretségünk kezdete után Babel elvitt a lóversenyre.
Tudtam, hogy szereti a lovakat, a Lovashadseregben sokszor elolvastam a számomra ismeretlen és meglepő szenvedélytől átitatott oldalakat. De ennek a szeretetnek az erejét csak akkor értettem meg, amikor együtt voltunk a lóversenypályán.
Fölmentünk a tribünre; a törzsvendégek között meglepődve ismertem föl Mihail Jansint, Nyikolaj Erdmant és Pault, a híres hölgyfodrászt... Babel elemében volt, a szeme csillogott, vidáman köszöntötte az ismerősöket, kíváncsian nézegette az újoncokat — a lóversenypálya tribünjeit megtöltő színes és furcsa tömegben számára minden ismerős, minden érdekes volt.
És megszólalt az indítóharang - kezdődött a futam. A pályán nekilódultak az ügetőlovak. Babelra pillantottam, és nem ismertem rá.
Már nem mosolygott, nem tréfálkozott, nem figyelte a tömeget, a szeme elkomolyodott, az arca megfeszült. A korláthoz tapadva, merően bámulta a pályán száguldó lovakat, izmos, gyönyörű testüket, keskeny, büszke fejüket, az akkoriban „kacsalkának" nevezett, könnyű kétkerekű kocsikon ülő, színes mellényben és sapkában feszítő hajtókat, a gyeplőt tartó, acélos kezeket — a kezeket, melyeknek minden mozdulatából erő és akarat áradt... Úgy tetszett, hogy Babel már semmit sem lát, semmit sem hall, csak a paták sűrű koppanását a pályán; az arcán élvezet, boldogság, lelkesedés tükröződött, és látszott, hogy számára nincs ennél szebb látvány.
Bábel nem játszott a lóversenyen.
Sok hajtót ismert, néhánnyal jóban is volt, gyakran járt az istállókban, és jól ismerte a lovakat. Ilyen körülmények között még azt is kínosnak tartotta volna, hogy a kassza közelébe menjen. De ekkor — önmagámnak is meglepő módon — én kaptam kedvet a játékhoz.
Mikor Babel látta, hogy előveszem a pénztárcámat, szemében fölcsillant az érdeklődés, de nem szólt. Figyelmesen nézte, hogyan veszem ki a tárcámban levő egyetlen papírpénzt, és hogyan indulok határozott léptekkel a pénztárhoz; az ajka sarkában nevetés reszketett, de még ekkor sem szólt semmit. Arra a lóra tettem, amelyiknek a neve megtetszett: jellegtelen, fekete lovacska volt ez, aminek — adottságai alapján — semmi esélye nem volt az első helyre.
De az történt, hogy a futamban részt vevő híres favoritok egymás után sorra kitörtek, a fekete lovacska pedig, engedelmesen szedve akkurátus lábait, előreszegve a fejét, valamennyi versenytársát lehagyva elsőnek futott be a célba.
A tribünökön tompa, elnyújtott morgás hallatszott, a szakértők vállat vontak, csodálkozva lapozgatták a programfüzetet, széttárták a karjukat... A közönyös pénztáros egyetlen tikettemre egész halom pénzt számolt le: a fekete lovacskára nyilván senki sem tett.
Diadalmasan mentem vissza Babelhoz. Futó pillantást vetett rám, és elfordult, az arcán nem látszott semmi, mintha a történtekben semmi rendkívüli nem lenne az ő számára.
— Lemenjünk a büfébe? — kérdezte. — Ilyenkor jólesik egy falat.
— Nem — mondtam határozottan. — Korai még a büfé. Még egy lóra akarok tenni. Babel nem felelt. És újra azt láttam, hogy a szája sarkában visszafojtott nevetés remeg. A következő futamban is olyan lovat választottam, aminek a neve tetszett nekem, és ismét, mint a mesében, a sovány, ismeretlen ló elsőként ért a célba. Akkor még nem tudtam, hogy a lovakhoz semmit sem értő, a futamok finomságaival mit sem gondoló, a hajtókat nem ismerő újoncokkal néha megesik ilyesmi. Bábel persze tudta ezt. És amikor harmadszor is tettem, és az addig egyetlen futamot sem nyert pej mén lefutotta valamennyi favoritot, Babel a legnagyobb csalódásomra kijelentette, hogy ideje hazamenni.
A sikeren felbuzdulva a következő versenynapon már egyedül indultam a lóversenypályára.
Ami ezen a napon történt, arról nem érdemes sokat beszélni: egyetlen lovam se jött be elsőnek, de még harmadiknak sem. Elvesztettem egész dús nyereményemet, még apróm sem maradt a villamosra. Döbbenten és zavartan, gyalog baktattam haza a lóversenyről.
Mikor sáros cipőben, csapzottan, kivörösödve és fáradtan a Győzelem terére értem (akkor így nevezték a Majakovszkij teret), hirtelen Babelba botlottam. Érdeklődéssel mérte végig csapzott külsőmet, de a szeme csillogásából megértettem, hogy nem titok előtte, honnan jövök. Izgatottan, és beszédemet a törzsvendégektől hallott szakkifejezésekkel tarkítva, mesélni kezdtem, mi történt a pályán. Babel hirtelen félbeszakított, és megkérdezte:
- Legalább lement a büfébe? Evett valamit?
— Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a büfébe menjek — mondtam komoran. — Semmit sem ettem.
A Művész Színházzal szemben volt egy kis kávéház, a Művész. Babel odavitt. A sült után újra elmeséltem a kalandomat, hibáztatva a hajtókat, a lovakat, a bírókat — csak magamat nem.
Amikor odáig jutottam, hogyan veszítettem el az utolsó pénzemet úgy, hogy még villamosra sem maradt, Babel olyan érdeklődéssel nézett rám, mintha először látna.
— Szóval egyetlen kopejkája sem maradt? — kérdezte gyorsan.
— Egyetlen egy sem — ismertem be.
— És amikor a pénztárhoz ment, már tudta, hogy az az utolsó pénze? Tudta, hogy ha elveszíti, akkor még villamosjegyre sem marad?
— Tudtam — sóhajtottam.
— Hm... - tolta félre Babel a kávéscsészéjét. — Szóval maga igazi hazárdjátékos. Én kedvelem a hazárdjátékosokat. Ez erős szenvedély, és én szeretem az erős szenvedélyeket. Mégis... — nézett rám még figyelmesebben. — Mégis, arra kérem, többet ne játsszon a lóversenyen.
— Jól van — mondtam komoran. — Többé nem játszom.
Elbúcsúztunk. Azt vártam, hogy Babel néhány nap múlva fölhív. De teltek a hetek, és csak nem hívott. Eltelt majdnem egy hónap, és Babelnek se híre, se hamva. Akkor még nem tudtam róla, hogy néha váratlanul és nyomtalanul eltűnik, mintha a föld nyelte volna el.
Semmi sem volt, ami helyhez köthette volna, rendkívül könnyen költözött; hol valamelyik ismerőse nagy, hideg lakásában lakott, mert az ismerős éppen londoni követségünkön dolgozott, hol a Krasznaja Presznya egyik öreg faházának apró szobácskájában bukkant föl. Nem volt sem mahagóni bútora, sem írógépe, sem könyvespolcokkal teli dolgozószobája, ami persze nem akadályozta abban, hogy kiválóan ismerje az irodalmat, hogy rendkívül kulturált, kifogástalan irodalmi ízlésű ember legyen. Akkoriban saját lakása sem volt — íme egy ember, akinek a „frissen mosott ingen" kívül valóban semmire nem volt szüksége...
Babel ugyanolyan váratlanul tudott megjelenni vagy hírt adni magáról, ahogyan eltűnt.
Eltelt még néhány nap, és levelezőlapot kaptam Mologyenovo faluból. Itt fekszik előttem ez az apró, dőlt betűkkel teleírt, elsárgult levelezőlap: „Harmadik napja fáj a fejem. Pokoli klíma. Ezen a klímán minden, egyébként semmiben sem jeleskedő állampolgárnak ki kellene osztani egy kis rádiumot jegyre, hogy sugárzást bocsássanak ki. Szüntelenül bőg a tehén. Három dolgot követel: füvet, napfényt és bikát. Makacsul, egyre erőteljesebben bőg, pofáját a palánk fölé emeli, és forgatja a szemét. Ilyen őszinte természettel, persze, könnyű neki...
Május elsején vagy másodikán utazom vissza Moszkvába. Az Úristentől jó lelkiállapotot, jó gondolatokat és ezek illő valóra váltását kívánom magának.
Az ön I. Babelja
P. S.: Az idén, úgy látszik, nem kell megkóstolnom a húsvéti kalácsot..."
És valóban, Babel hamarosan fölbukkant Moszkvában. Elégedetten mesélt vidéki életéről, és nevetve mondta el falusi kalandját.
Mologyenovo közelében volt Gorkij nyaralója; akkoriban Alekszej Makszimovics családjával a Krímben élt, és a dácsában csak az őr tartózkodott. Babelnak sok elintézetlen dolga maradt Moszkvában, Mologyenovóból bejönni nem volt kedve, és Gorkij dácsája volt az egyetlen hely, ahol volt telefon, ahonnan fölhívhatta Moszkvát.
Babel szinte bárkit meg tudott nyerni - hatalmas volt személyiségének vonzereje. Ennek az ellenállhatatlan vonzerőnek, szerintem, az volt a titka, hogy Babel könnyen és nyíltan tudta átélni mások életét. Láttam őt beszélgetni gyári munkással és magas posztot betöltő állami vezetővel, híres művésszel, lovásszal és világhírű francia íróval. És beszélgetés közben mindig teljesen természetes volt, mindig önmaga maradt. Babel mindent tudni akart beszélgetőpartnereiről, amit csak ember tudhat a másik emberről: hogyan él, mi a gondja-baja, mi jár a fejében, hogy dolgozik. És érdeklődése olyan élénk és őszinte volt, hogy az emberek szívesen meséltek neki önmagukról.
Közvetlensége és megnyerő természete, úgy látszik, itt is hatott: a Gorkij-ház őre megengedte, hogy használja a telefont. A moszkvai beszélgetés után Babel elüldögélt a házban, és komótosan, hosszasan elbeszélgetett az őrrel. Az meg, kíváncsian mustrálgatva a különös, szemüveges embert, aki a falubeli, csizmadiánál lakott, bőrövvel összefogott, orosz inget viselt, és cipőjét gondosan megtisztította a nedves földtől, beszélt neki az életéről.
Ám egyszer, amikor Babel éppen a dácsa felé tartott, az őr elébe szaladt, és suttogva figyelmeztette, hogy azonnal tűnjön el: megérkezett Alekszej Makszimovics meg a családja. Babel életében Gorkij hatalmas szerepet játszott; Babel végtelenül tisztelte és megható gyöngédséggel szerette Gorkijt. Gorkij is nagyra becsülte és igencsak kedvelte Babelt.
Alekszej Makszimovics érkezésének hírére Babel úgy megörült, hogy se szó, se beszéd, berontott a házba.
A csizmadia egyébként jámbor lakójának ilyen arcátlan viselkedésén megütközve, az őr taszigálni kezdte Babelt, és egyre kiabált: „Menj, menj innen!" Az meg fölkiáltott: „Makszim Alekszejevics!" — és a zajra kijött Gorkij fia, aki az egészből semmit sem értett. Megpillantva az őr erős markában rúgkapáló Babelt, Makszim Alekszejevics odarohant, boldogan megölelte, és a házba vezette Babelt, a meghökkent őr pedig fújtatva és izzadt homlokát törölgetve, némán bámult utánuk...
Babel szívesen mesélte ezt a történetet, és magával ragadóan nevetett, amikor a mulatságos részletekhez ért...
Nem sokkal Mologyenovóból való visszatérése után, Babellal együtt mentünk a CDKA parkba. Az ottani teniszpályán került sor egy szovjet játékos és a híres francia teniszező, Henri Cochet mérkőzésére. A nyitott, fából épült lelátók nyári napfényben várták a nézőket.
Akkoriban a tenisz nálunk még nem volt olyan elterjedt sportág, mint manapság: ez volt az egyik első nemzetközi mérkőzés. Akkor még kevés jó játékosunk volt. A két játékos a pályára lépett.
Fehér flanellnadrágot és hófehér, kihajtott nyakú inget viselő, bronzbarnára sült, magas, délceg játékosunk igen elegáns és szép látvány volt. A francia játékos alacsony, csenevész emberke volt, barna, mint az olajbogyó, az arca sovány és eleven; fehér nadrágjából kilátszott vékony, fekete szőr borította lába, és egyszerű, fehér trikót viselt. Elkezdődött a játék. És ekkor valami meglepő történt.
Cochet minden látható erőfeszítés nélkül mindig éppen ott volt, ahová ellenfele a labdát ütötte. Nem futott, nem ugrott, csak mindig eltalálta a kemény, repülő labdát, mintha valami láthatatlan szál kötötte volna össze a labdával. Az ütései hibátlanok voltak, és ugyanakkor végtelenül könnyednek hatottak, pedig „puskagolyó" erejük volt. Fonnyadt arcán egyetlen izzadságcsöpp nélkül, a kis, szikár Cochet minden erőfeszítés nélkül repült a pálya egyik sarkából a másikba, és egyetlenegyszer sem hibázott: minden ütése kifogástalanul pontos volt.
Babel le nem vette a szemét Cochet-ról. Végül, hosszú hallgatás után, rajongó csodálattal ennyit mondott: — Maupassant!
Az ő szájából ez a legnagyobb dicséretnek számított: Maupassant volt az egyik legkedvesebb írója. A francia teniszező játékában az a hibátlanság, a választásnak az a helyessége, a találatnak az a pontossága bűvölte el, amit a művészetben is annyira értékelt.
Önmagával szemben is gyötrően igényes, mindig elégedetlen volt, nehezen írt. Már megjelent írásait is szigorú igényességgel nézte, és azt tartotta, hogy csak a harmincas éveiben, hét évvel azután, hogy „karriert csinált", kezdte megtanulni, hogy gondolatait „világosan és ne túl hosszadalmasán" fejtse ki. Az elbeszélés tömörségéért, a csillogó jelzőkért, az élénk színekért — mindazért, amit az olvasók annyira csodáltak, Babel kamatostul fizetett a megfeszített munka hosszú óráival.
Egyszer elmondta nekem, hogy Jasznaja Poljana-i házában Tolsztoj egy olyan szobában dolgozott, ahol az ablakok közvetlenül a mennyezet alatt voltak, és a gerendákon még ott függtek a vaskampók, amiken azelőtt füstölt sonkák lógtak. Ott állt az egyszerű, festetlen tölgyfaasztal, és Tolsztoj ennél az asztalnál szeretett írni.
Elhallgatott, aztán elgondolkodva hozzátette: „Mi az az ihlet? Az ihletet egyforma erővel érezheti át a nagy író és a középszerű firkász. De az eredményeik... — Megcsóválta a fejét, és elnevette magát. — Az ihlet eredménye mindkettőnél egészen más..."
Babel nem szerette elmondani, hogy miről ír, más íróktól eltérően nem szerette megvitatni az elképzeléseit, nem maeséigette a témáit. Talán úgy is mondhatnám, hogy a munkáját illetően szigorúan szemérmes volt: óvta-védte az idegen pillantásoktól, mint valami titkot. Barátságunk évei alatt egyetlenegyszer sem találtam munka közben, nem láttam az asztalán egyetlen teleírt papírt, egyetlen kéziratot sem — a vendég érkezése előtt mindent gondosan eltakarított, elrejtett. Egyszer az asztala melletti széken egy kis útitáskát fedeztem föl, olyant, amilyennel azelőtt az orvosok beteghez jártak. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy abba a táskába rejti a kéziratait, és viszi magával oda, ahol dolgozni akar. De nem szántam rá magam, hogy meg is kérdezzem tőle.
Egyszer azt mondta, hogy csak akkor írja le az elbeszélést, ha már minden szót tud benne, ha gondolatban már minden egyes sort megfogalmazott. Mindegy volt, hogy hol dolgozik, csak senki ne zavarja: konyhaasztalon is tudott írni, Mologyenovo faluban pedig, ahol Iván Karpovics csizmadiánál bérelt szobát, a munkapadon írt. De mielőtt leült volna írni, föl-alá járkált a szűk szobácska nyikorgó padlóján. Az egyik padlódeszka meggörbült, és ő, bár nem számolta a lépéseit, pontosan tudta, hogy még a meggörbült deszka előtt hol forduljon vissza.
...Milyen elbeszélések születtek ebben a meggörbült padozatú, apró, falusi szobácskában? Az elbűvölő Guy de Maupassant, a párizsi levegőt árasztó Dante utca? A Di Grasso, melyben négy oldalon varázslatosán elfér az odesszai fiú sorsa, aki életében először érti meg a művészet nemes szenvedélyének szépségét?
Ezek az elbeszélések egymás után, hirtelen jelentek meg a moszkvai folyóiratokban. Aligha akkortájt fejezte be őket: inkább akkor jött el végre a pillanat, amikor nyomdakésznek tartotta őket. De addig a napig számtalanszor átírhatta, és abban a titokzatos utazótáskában őrizgethette őket, aminek a rendeltetését nem mertem megkérdezni.
Ugyanilyen váratlan volt az a bejelentés is, hogy az Irodalmi Múzeumban Babel fölolvassa új drámáját, a Mariját.
Bár kitűnő felolvasó volt, a darab olvasása közben mégis izgult: az arca kipirult, szaggatottan lélegzett - először láttam ilyennek... Megőriztem azt a Vecsernyaja Moszkvából kivágott fényképet, ami a múzeum termében készült a felolvasás után. A képen az élénk és ünnepélyes Olga Knipper-Csehova, a fiatal, szép Angelina Sztyepanova és Nyikolaj Volkov látható, velük szemben pedig a darab szerzője, aki zavartan és szinte bűntudatosan mosolyog...
Babel váratlanul ismét eltűnt Moszkvából.
Úgy tetszett, hogy csak a minap beszéltünk telefonon, sétálni készültünk az Arbat kis utcácskáiban — és ismét se híre, se hamva.
Végül képeslap érkezett a párizsi Notre-Dame képével: Babel Párizsban volt. Mint kiderült, valamivel a szovjet küldöttség többi tagja után ő is Párizsba utazott Paszternakkal együtt, a kultúra védelme érdekében rendezett írókongresszusra.
„Úgy szaladgálok Párizsban, mint a nyuszi — írta a levelezőlapon apró, dőlt betűivel. — Szeretném összhangba hozni az erre a városra vonatkozó ismereteimet és elképzeléseimet. A város ugyanolyan gyönyörű, mint azelőtt. Utazásom Paszternakkal olyan volt, mint egy komikus poé-ma. A kongresszus komolyabbnak bizonyult, mint vártam. Leggyakrabban Tyihonowal, Tolsztojjal és Kolcowal jövök össze. Tegnap Villejuifben utcát neveztek el Gorkijról - nagyon megható. Július végén érkezem Moszkvába. Az ön I. B.-je."
Babel több nyelven beszélt, a franciát pedig már gyerekkora óta tudta és szerette. A francia nyelvre Odesszában monsieur Vadon tanította, ez a vidám, kifinomult breton, aki — Babel szavai szerint — nemcsak az anyanyelvére tanította meg, de „irodalmi tehetséggel is bírt, mint minden francia". A francia klasszikusokon nevelkedett odesszai fiú elbeszéléseket kezdett írni, francia nyelven; két évbe telt, míg leszokott erről. Jó néhány évvel később az odesszai iskolában én véletlenül ugyanettől a Vadontól tanultam a franciát — és a monsieur még mindig okos, kifinomult és könnyed mozgású volt, csak éppen szépen nyírt Renoir-szakállába már ősz szálak vegyültek...
Babel hosszú hallgatás után megjelent novellái közé tartozik a Kőolaj is, amit a Vecsernyaja Moszkva publikált.
Érzésem szerint ebben a rövid, rendkívül tömör elbeszélésben világosan kitetszik, milyen pontosan érezte az író a kor érverését, milyen feszült, szenvedélyes érdeklődéssel figyelte az építés példátlan lendületét, minden újat, ami az országban született és fejlődött. Mindenütt ott akart lenni, mindent a saját szemével akart látni, beszélni akart az emberekkel a munkájukról, az életükről, az emberek pedig könnyen megnyíltak előtte. Semmi sem volt számára fontosabb és drágább, mint az igazság, az emberiesség, a jóság, az emberek boldogsága: élete végéig hű maradt ezekhez a nemes eszmékhez.
Saját munkájával szemben egyre igényesebb lett, nem volt könyörtelenebb kritikusa önmagánál. Ugyanakkor a szenvedélyes kényszer, hogy élőszóba öntse mindazt, ami csordultig töltötte a lelkét, állandóan hajtotta, ösztönözte: fáradságot nem ismerve dolgozott. Egyszer bevallotta, hogy írásait számtalanszor átdolgozza, és amikor ismét elolvassa őket, rémülten jön rá, hogy az egészet át kell dolgozni ismét...
A hosszú hallgatás után megjelent novellákban érződik ez az újat keresés önmagában, az a törekvés, hogy valamiféle új, nemes egyszerűséget érjen el. Nem tudom, és valószínűleg soha sem fogom megérteni, hogy mertem ennek a nagy mesternek elmondani a véleményemet, de az egyik levelemben, amit Odesszába küldtem, ahová Babel a szokásos hirtelenséggel elutazott, önmagam számára is váratlanul megírtam mindazt, amit ezekről az elbeszélésekről és Bábel egész munkásságáról gondoltam. Másnap már megrémültem a tettemtől, de ami megtörtént, azt már nem lehetett jóvátenni.
Babel rögtön válaszolt.
És a válasza megrázó volt — annyira tükrözte az író könyörtelen, meg nem alkuvó igényességét önmagával szemben.
„Megkaptam okos levelét. Amit az én »műveimről« ír — lényeges és meglepően igaz, úgy is mondhatnám — döbbenetesen igaz. Becsületemre legyen mondva, hogy ezt már évek óta érzem. Igyekszem ezt tettekkel tanúsítani. (Itt egy csillagocska volt, és a levél végén egy ugyanilyen csillagocska mellett: »Persze az is lehet, hogy — ahogy az újságban írják - a fürdővízzel kiöntöm a gyereket is...« — T. T.) Amit most csinálok, az még nem az igazi írás, de mindenesetre hasonlít az alkotásra, a hivatásos írásra... Decemberben — halaszthatatlan ügyben - Moszkvába kell utaznom. Ez baj, nagy baj! Mert ott majd »valakinek« kell mutatnom magamat, és úgy élnem és dolgoznom, mint Odesszában. Egyébként remélem, hogy nem kell soká ottmaradnom..."
Babel gyöngéden és őszintén szerette Odesszát, itt minden a kedvére volt, minden ismerős volt, és közel állt a szívéhez. Élvezte a vidám, éneklő odesszai nyelvjárást, az odesszaiak közlékenysé-gét, szívélyességét és humorát. Odesszában kivirult, megfiatalodott, vidám és fáradhatatlan volt. Akkor még élt anyám, és nyaranta meglátogattam a Blizsnyije Melnyicin levő kis házában; rendszerint Bábel is nyáron ment Odesszába.
Régebben Odesszában a magánleveleket az úgynevezett „vörössapkások" kézbesítették. A Gyeribászovszkaja és a Jekatyerinyinszkaja sarkán, a virágosok mellett — hangos, kövér asz-szonyok voltak ezek, akik alacsony padokon ültek a naptól átforrósodott, rózsákkal teli, nagy tálak mellett — széles vállú fiatalemberek ácsorogtak csillogó ellenzős vörös sapkában. Megfelelő díjazás fejében rögtön elvitték a címzettnek a levelet: Odesszában igen sikkes dolog volt „vörössapkással" levelet küldeni.
Nem tudom, honnan szerzett Babel „vörössapkást": abban az évben már sehol sem lehetett látni őket Odesszában. De mégis, az egyik reggel a Blizsnyije Melnyicire fölhajtott egy könnyű bérkocsi, egy úgynevezett „steiger" (akkoriban már az ilyen kocsi is ritkaságszámba ment Odesszában), és a kocsiban, fényesre pucolt cipőbe bújtatott lábát kecsesen a hágcsón nyugtatva, nagy bajuszú, kövér, idős bácsi ült; a fején csak úgy lángolt a forró odesszai napfényben a lakk ellenzős, vörös sapka. Átadta az ismerős kézírással címzett borítékot: Babel értesített az érkezéséről, és hívott, hogy ebédeljünk együtt a London-szálló éttermében, ahogy akkor az Odessza szállodát nevezték. A választ a postára kérte, „poste restante", bár — mint később kiderült — a London szállodában lakott. Ez is jellemző volt rá: szeretett titokzatosságba burkolózni — ha apró titkait rögtön föltárja, azt nem tartotta volna érdekesnek...
Szinte minden este együtt kószáltunk az odesszai utcákon. Az utcai lámpák alatt a platánok reszkető árnyékot írtak az aszfaltra, a nyári légben rózsa és sült hal szaga szállt, a tengerről enyhe szellő fújt. Az ablakokat sarkig tárták, az ablakokban könyöklő, lusta odesszai szépségek hangosan csevegtek az ablak alatt az utcán álldogáló lovagjaikkal. A fekete égbolton ragyogtak a nagy, déli csillagok...
Babel megmutatta nekem a házat, ahol gyerekkorában lakott. Sokáig álltunk a túloldalon, és néztük a ház ablakát, ahol idegen lámpa, idegen élet világított.
„Tizenhat éves voltam, amikor az első randevúmra mentem — mondta, miközben egyre a kivilágított ablakot nézte. — Kézenfogva mentünk a parkba, sokáig sétáltunk a fasorokban, aztán a Lanzseronon találtuk magunkat, és leültünk a nappali hőségtől még meleg kövekre. A hold fénylett, a hullámok susogtak a lábunknál. Mit szaporítsam a szót, elvesztettük az időérzékünket. Már éjfél felé járt, amikor Júliámat a város másik végére hazakísérve, magam is hazafelé indultam. A fejem szédült a boldogságtól, a mellem duzzadt a büszkeségtől, kitárt karral, verseket mormolva mentem... Már messziről megláttam, hogy a házunk kapujában, az utcán, sálba bur-kolódzva ott áll anyám. Bizonyára jó néhány órája állt már ott, rám várva. És amikor még min-» dig fölhevülve és bárgyú-boldog mosollyal odamentem hozzá, kicsi, erős kezével szó nélkül fölpofozott, aztán néma csöndben elindultunk a lépcsőn a harmadik emeletre, a lakásunkba..."
Fölsóhajtott és hozzátette:
„Menjünk innen. Úgy szeretem ezt a házat, hogy nem engedem meg magamnak, hogy mindennap idejöjjek."
Séta után elbúcsúztunk, és megbeszéltük a következő találkozást. De Babelről hosszú időn át nem érkezett hír. Végül rövid üzenet érkezett a Blizsnyije Melnyicire: „Beteg vagyok, semmit sem tudok csinálni. Próbálok meggyógyulni, próbálok dolgozni. Az eredmények minimálisak. A Blizsnyije Melnyiciről álmodozom — vajon talált-e már egy szobát a számomra? Megjött Ej-zenstejn, meg kell írnom vele a forgatókönyvet..."
Rövidesen visszatértem Moszkvába. Babel is elutazott Odesszából: a Krímből jött tőle lap, Jalta látképével. A fényképen erkélyes-tornyos déli házak fehérlettek ciprusok között, a távolban a híres jaltai tengerpart látszott...
„Szolgálati ügyben jöttem ide - film. Jól megy a sorom - írta. - Az idő fenséges. Napidíjat kapok. Frissensültet eszem az étteremben, szőlőt meg háznál veszek. Az utcán bolyhos törülközőbenjárok. Inkább csak a magam kedvéért dolgozom. Magának is jó időt kívánok. A Blizsnyije Melnyiciről álmodom. Az ön I. B.-je."
Akkoriban Babelnak már volt moszkvai lakása, a Bolsoj Nyikolovorobinszkij utcában. Az Irodalmi Alap nyaralót is ígért neki Peregyelkinóban. Mégis Odesszáról álmodott, és nem volt számára szebb, a munkára alkalmasabb hely, mint a Blizsnyije Melnyici, szűk, csöndes utcáival, gyümölcsösök közé ékelődött, apró házaival.
A Krímből Odesszába visszatérve ezt írta: „Bejártam, beutaztam az egész várost - a Melnyicinél jobb hely nincs; ott akarok letelepedni, már »hivatalos« lépéseket is tettem... Találkoztam Olga Nyikolajevnával (anyámmal - T. T) - A vendégektől megszabadulva kivirult és megfiatalodott. Sohase feledkezzen meg róla és a Blizsnyije Melnyiciről..."
Babel különösen gyöngéd volt az öregasszonyokkal - talán azért, mert az anyjára emlékeztették, akit nagyon szeretett. Anyám jósága, érdeklődése minden új iránt, irodalom- és művészetszeretete nagy hatással volt Babelra. Legbőbb vágya volt, hogy valahol anyám közelében lakhasson. Anyám pedig elkezdett lakást keresni neki a Blizsnyije Melnyicin.
Anyám Pisenyina utcai lakásának közelében állt egy piros cserepes szárnyépület: egy kis szoba meg egy konyha, fatüzelésű tűzhellyel. A szárnyépületben laktak, de a lakó költözni készült, és anyám mindent megtett, hogy a lakást megszerezze Babelnak. Nehéz ügy volt, de közös erőfeszítésükkel elég sikeresen haladt.
Nemrégiben Odesszában anyám régi íróasztalának egyik fiókjában megtaláltam Babel anyámhoz írott leveleit, táviratát és anyám leveleit Babelhoz: nemzedékének szokása szerint anyám többnyire fogalmazvánnyal írta a leveleit. A papír megsárgult, a tinta színét kiszívta az idő, a lapok széle elvékonyodott, de azoknak az élő hangja, akik ezeket a leveleket írták, ma is tisztán és fájdalmasan-ismerősen cseng a fülemben:
„Drága Olga Nyikolajevna - írta Bábel- - Gratulálok a névnapjához, és tiszta szívemből kívánok önnek minden testi és lelki jót, ezt őszinte szívvel kívánom, mert igen kevés embert ismerek, aki jobban megérdemelné a boldogságot, mint ön... Úgy számítom, hogy augusztus második felében Odesszába utazhatok, és nagyon türelmetlenül várom ezt az időt. Hát ha még azt remélhetném, hogy bejuthatok abba a hőn áhított szárnyépületbe a Pisenyinán - akkor ragyogónak látnám a jövőmet. Ha a feltételezések, amelyekről Tanyának írt, valónak bizonyulnak, akkor nagyon kérem, O. NY., ne feledkezzen meg rólam. Nagy szünet után most kezdek - ahogy mondani szokás — formába jönni, és tudom, hogy a Pisenyina utca szerencsét hozna nekem...
Őszinte híve: I. B."
Ezt a levelet 1937. július 25-én adta fel Moszkvában. Mint a további levelezésből kiderült, a szárnyépület lakója tatarozni kívánta a lakást, ahová költözni szándékozott, és nem sietett a szárnyépület átadásával. Anyám megtett mindent, ami módjában állt, hogy siettesse kiköltözését, még a naiv ravaszkodástól sem riadt vissza. „A hiúságán keresztül igyekszem megfogni" - írta anyám.
Babel továbbra is rendszeresen írt neki:
„Bezárkóztam a Moszkva környéki nyaralóba dolgozni - írta 1938 májusában. - Éjszaka vattapaplannal kell takaróznom, nappal meg kell rakni az összes kályhát... Ilyen itt az éghajlat - hát mi sem természetesebb, mint hogy Odesszáról álmodozom. Egyébként rengeteg a dolgom, nem tudom, mikor szabadulok, de az érkezésemről idejében értesítem majd. Csak annak a reménye melegít, hogy egyszer a Blizsnyije Melnyicin ébredek föl... Nálam minden olyan, mint régen - dolgozom a lelkemnek, dolgozom a »testemért« és, sajna, kevés öröm... Viszontlátásra. Forró kézszorítással, Őszinte híve: I. Babel."
A többi levélből is látszik, hogy az Odesszáról és a Blizsnyije Melnyiciről való álmodozást egy percre sem hagyta abba.
„Annál is kellemesebb lakó leszek, mert évente csak néhány hónapot tölthetek Odesszában — írta, de aggodalmaskodva rögtön hozzá is tette: - De nem lesz-e ebből a pluszból mínusz, nem fog-e valaki tiltakozni a férőhely ilyen nem teljes kihasználása ellen?"
És végül megérkezett Odesszából Moszkvába a várva várt értesítés. Anyám levelének fogalmazványa most itt fekszik előttem.
„A szárnyépület május 15. és június 1- között üresedik — írta anyám. — De elsején biztosan. Bent teljes a rend. Az épület mellett szépen virágoznak a szilvafák, cseresznyefák és meggyfák, nyáron már egyenesen a fáról eheti a gyümölcsöt... A gyerekeim idén nyáron nem jönnek hozzám, így aztán az általuk ki nem használt időmet és anyai gondoskodásomat önre fordíthatom. Itt lesz nálam a nővérem, aki majd segít ebben. Nem fogjuk untatni, de szívesen megkínáljuk töltött paprikával és hasonlókkal. így áll a helyzet."
Erre a levélre Moszkvából távirati válasz repült Blizsnyije Melnyicibe: „Örülök hogy szomszédja lehetek napokban írunk Tanyával részletesen szívélyes üdvözlet. Babel." A távirat után hosszú levél érkezett Odesszába, Peregyelkino, 1938. június 21-i keltezéssel: „Időszerűtlen dolgokkal foglalkozom. Az Irodalmi Alaptól kaptam egy házikót a város környéki írótelepen, most alakítom át télire. Aztán néhány hónapra lezárom a moszkvai ügyeket, hogy elmehessek Odesszába; ez hosszadalmas dolog, eltarthat egy hónapig is. Az érkezésemről majd idejében értesítem. Ez a nevemre írt szárnyépület nagyon megörvendeztetett; Dosztojevszkij egyszer azt mondta: „Mert szükséges, hogy minden embernek legalább egy menedéke legyen — és a tudat, hogy most már nekem is van ilyen helyem, sokkal magabiztosabbá tesz ezen a földön, mely köztudottan forog. Ami az igényeimet illeti, azok a legegyszerűbbek és legelementárisabbak: asztal, ágy vagy dívány, egy kis szekrény meg két-három szék. Az egyetlen nem elementáris vágyam — egy sötétítő függöny, hogy a nap ne ébresszen föl túl korán... A függönyről írva eszembe jutott, hogy Blizsnyije Melnyiciben bizonyára van spaletta, és akkor kár aggódnom a függönyért...
Már vagy két hete lakom a városon kívül... Nézem, milyen lassan, satnyán, későn fejlődik itt a növényzet, milyen nehezen nyílnak ki a virágok a komor, napfénytelen égbolt alatt (mennyi eső esett itt tíz nap alatt!) és nem tudok nem gondolni Blizsnyije Melnyicire. Kérem, adja át üdvözletemet teljes háza népének.
Őszinte híve: I. Babel."
Ez volt az utolsó levele.
Nem telepedhetett le Blizsnyije Melnyiciben, és egyetlenegyszer sem ébresztette föl a napfény kora reggel a szárnyépületben — a sorsa másképp alakult.
Ha Odesszában járok, néha elmegyek a Blizsnyije Melnyicire, és a kerítés mögött nézem a házat, ahol a gyerekkoromat töltöttem, ahol anyám élt és meghalt. A ház mögött, az öreg cseresznyefák és szilvafák sűrű zöldjében piroslik a „hőn óhajtott" szárnyépület cserépfedele.
Nincs elég erőm hozzá, hogy gyakran meglátogassam a házat, ahol gyermekkoromat töltöttem. Csak ismételhetem Bábel szavait: „Úgy szeretem ezt a házat, hogy nem engedem meg magamnak, hogy mindennap idejöjjek."
Sok év telt el. Egyszer fölhívott Antonyina Nyikolajevna, Bábel özvegye és közölte, hogy megérkezett Párizsból Natasa, Iszaak Emmanuilovics első házasságából való lánya.
„A két nővér most találkozott először — mondta Antonyina Nyikolajevna. — Azt hiszem, az ön számára érdekes lenne együtt látni Lidát és Natasát..."
Babel Lida lányát ismertem, emlékeztem rá még gyerekkorából. A nővérek első találkozásakor Lida már elvégezte a moszkvai építészeti egyetemet. Natasa Párizsban született és nőtt fel, a Sorbonne-on tanított. Antonyina Nyikolajevnától tudtam meg, hogy Natasa tolmácsként jött a francia kiállításra: azért vállalta el ezt a munkát, hogy eljöhessen Moszkvába, és megismerkedjen a húgával.
És egy őszi estén ott ültem a kis angol házakra emlékeztető, egyemeletes házban a Nyikolovo-robinszkij utcában, ahol valaha olyan gyakori vendég voltam. Antonyina Nyikolajevna szobájában már összegyűlt Babel néhány régi barátja, Lida velük ült. És ismét megdöbbentett, hogy mennyire hasonlít az apjára.
Ez a hasonlatosság nem olyan volt, mint „az eredetiről készült másolat", ahogy néha megesik, hanem varázslatosán bujkált a szép és gyöngéd, mosolygó leányarcban, a fej tartásban, a mozdulatokban, a gesztusokban... Lida egészen kicsiny korában veszítette el az apját, így hát nem is emlékezhetett a szokásaira. De, ahogy Antonyina Nyikolajevna mesélte, már első osztályos korában Lida pontosan úgy, a jobb lábát maga alá húzva ült a padba, ahogy az apja, és a tanárnő figyelmeztetése ellenére sem tudott erről leszokni.
Lida természete, érzésem szerint, inkább az anyjáéra emlékeztetett: lágysága, nyugodt tekintete, fegyelmezettsége — mindenben Antonyina Nyikolajevnára hasonlított.
A szobában összegyűlt társaság tagjai élénken beszélgettek — sokan évek óta nem láttuk már egymást. Natasa még nem jött meg: nyilván dolga volt a kiállításon.
Végül megszólalt lent a csengő; zengő, erőteljes női hangot hallottam, és a lépcsőn gyorsan kopogtak a magas cipősarkak... Natasa jött föl a lépcsőn. Izgatottan vártam: sohasem láttam Bábel idősebb lányát, csupán az apja elbeszéléseiből hallottam róla.
Kinyílt az ajtó, és belépett Natasa.
Dús, barna haját kibontva viselő, magas, csinos nő sietett be, és vidám, figyelmes tekintetével rögtön számba vett mindenkit. Elegáns nemtörődömséggel föltűrt ruhaujjai szabadon hagyták hosszú, erős kezeit, piros ajka mosolyra húzódott, asszonyos válla megfeszült...
Egyetlen külső vonása sem hasonlított az apjára. Teljesen az anyja volt — a fiatal Jevgenyija Boriszovna. De alig kezdett beszélni, máris ráismertem benne az apjára.
Mindent az apjától örökölt: az élénkséget, a megfigyelőképességet, a humort, az emberek iránti nyílt érdeklődést, azt a képességét, hogy könnyedén átélje mások életét... Később fölfedeztem Natasában apjának még egy vonását: örökölte apja vonzódását a titkolózáshoz, az apró titkokhoz. Egy ilyen esetről külön szeretnék beszélni.
Moszkvai tartózkodása alatt Natasa látni kívánta apja jó néhány barátját. Valentyin Katajev vendégségbe hívta Natasát. Natasát — kívánságára — én kísértem el Peregyelkinóba.
Amikor megálltunk Katajev házának kapujánál, azt mondtam Natasának, hogy kicsit távolabb hagyom majd a kocsit, hogy ne zavarjam a forgalmat, és benézek Lev Kasszil barátomhoz, aki egy utcában lakott Katajevvel. Elmondtam, hogy Kasszil és Katajev jó barátok, gyakran összejönnek, és Valentyin Petrovics segítségével így majd megtalál.
Már jó néhány órája ültem Kasszilnál. Alkonyodott, de Natasa nem jött. Tudtam, hogy jegye van a Taganka Színházba; Peregyelkinótól a Taganka messze van, és ideje indulni. így aztán elindultam Natasáért.
Amikor beléptem Katajevék kényelmes, meleg házába, mindenki a nagy asztalnál ült, élénken folyt a beszélgetés, és a vidám, élénk Natasának esze ágában sem volt Moszkvába indulni. A házigazdák szívélyesen fogadtak, de az első pillanattól látszott rajtuk, hogy látogatásom váratlanul érte őket.
— Hát Natasa nem mondta meg, hogy én hoztam ide és benéztem Kasszilhoz? — kérdeztem csodálkozva Valentyin Petrovicstól.
— Erről most hallok először! — válaszolta. — Amikor megkérdeztem tőle, ki hozta el Peregyelkinóba, Natasa így felelt: „Egy hölgy..."
Ez a tréfás kis történet csak megerősítette azt, amit már korábban is éreztem: hogy Natasa természetében nagyon hasonlított az apjára...
De térjünk vissza a Natasával való első találkozáshoz a Nyikolovorobinszkij utcában.
Megmagyarázhatatlan nyugtalansággal néztem a két nővér arcát. A két nővér, akik még sohasem találkoztak, az első perctől kezdve jól megértették egymást, vonzódtak egymáshoz. Tréfálkoztak, ugratták egymást, önfeledten beszélgettek; viszonyukat átmelegítette természetességük és könnyedségük, ami mögött gyöngédség rejlett. Nem tudták megunni egymás társaságát; ez a két, külsőre teljesen különböző nővér, akik még sohasem találkoztak, élvezte egymás társaságát, számukra érdekes volt beszélgetni, kérdezősködni, egyre közelebbről, egyre mélyebben megismerni egymást, mindig valami újat találva a másik távoli és mégis rokoni lelkében... És őket nézve önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen könnyen és örömmel kapcsolódott volna bele a beszélgetésükbe az apjuk, milyen vidáman csillogott volna a szeme, hogy nézte volna őket fejcsóválva, huncut mosollyal, titkolt büszkeséggel...
.Már éjszaka volt, amikor kiléptem a Nagy Nyikolovorobinszkij utcára, ami egyáltalán nem volt nagy, inkább csak egy görbe kis mellékutca, ami csöndes patakként kanyarodott el a zajos utcáktól. A kapu előtt állva sokáig néztem a ház ablakait, és emlékezetembe idéztem mindenkit, akivel ebben a házban találkoztam. Holdfényes éjszaka volt, az aszfalton reszkettek a hosszú árnyékok, a háztetők fölött hunyorogtak az őszi csillagok, a kocsik tetején megcsillant a hold visszfénye...
És a kivilágított ablakokat nézve, némán ismételtem magamban Babel Di Grosso című elbeszélésének utolsó sorait.
A szavakat, amelyekkel elmondta a világnak azt az általa korábban soha át nem élt megvilágosodást, amikor hirtelen meglátta „a városháza magasba lendülő oszlopait, a bulvár fényben fürdő lombjait, Puskin bronzfejét a tompa holdfényben, a környező világot meg olyannak láttam, amilyen a valóságban: csendesnek és kimondhatatlanul szépnek".
1978
GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása
Sz. Odessza, 1906; orosz író, újságíró. Szülővárosa konzervatóriumában zongorázni tanult 1924-27 között. Első verseit 1924-ben közölte. 1934-től az Izvesztyija munkatársa. Az ötvenes évektől kezdve számos riport és prózakötete jelent meg. Ifjúsági műveket is írt.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/3. sz., 93-98. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése