VALENTYIN RASZPUTYIN:
Isten veled, Matyora!
(A regény első 5 fejezete)
Aligha emlékezett már bárki, mikor is bukkant fel Bogodul először Matyorán. Mostanában már úgy érezték, itt sündörgött mindig, a bűneiért vagy más ilyesmiért hagyták őt hátra emlékeztetőül azok a régi emberek, akik egytől-egyig örök nyugovóra tértek már. Csupán annyit őrzött meg az emlékezet, hogy volt idő, amikor Bogodul épp csak kikötött Matyorán, épp csak betért a part menti falvakon végigvezető útja során a faluba. Úgy ismerték akkor, mint a csereberélő embert: megrakta a tarisznyáját cérnával, tűvel, bögrékkel, kanalakkal, gombokkal, szappannal, csatokkal, papírral, és elcserélte tojásra, vajra, kenyérre, de legfőképpen tojásra. Tudjuk, bolt az nincsen minden faluban, és nincs mindig kéznél ami a ház körül szükséges. De Bogodul már itt is van, kopogtat: nem kéne ez vagy az? Kell. Hogyne kéne. És behívták Bogodult. Teával kínálták, megbízásokat adtak neki, s hozzátettek a tíz tojáshoz még kettőt-hármat, de volt, hogy ötöt is, mert tyúkja mindenkinek volt. Bogodul pedig eladta ezeket a tojásokat a vegyesboltnak. így aztán forgalomba kerültek. Meggazdagodni ettől a forgalomtól persze nem lehet, de megélni belőle igen. És úgy tetszett, nem is rosszul élt Bogodul ebből a foglalkozásból, amíg bírta a lába.
Tán Matyora volt, ahol a leginkább kedvére valóan tisztelték Bogodult, tán más okból tetszett meg neki a sziget. Elég annyi, hogy amikor révbe kívánt jutni, Matyorát választotta. Úgy érkezett, mint máskor, épp csakhogy nem ment el, ott ragadt. Nyáridőben előfordult még, hogy útra kelt, elment, nyilván a megszokott csavargó élet követelte a magáét, űzte valahova, összekunyerálni valamit. De már nem mozdult a szigetről sehova. Egyik héten az egyik öregasszonynál, a másik héten a másiknál húzta meg magát, vagy ha befűtöttek egy fürdőházat, ő odament, s utána ott éjszakázott, azután már itt is a tavasz, s Bogodul az enyhülés kezdetével átköltözött a „kovártélyába", a kolcsakista barakkba.
Sok éve ismerték már Bogodult, a vénséges vén embert, és sok éve már, hogy nem változott. Ugyanolyan maradt, mint amilyennek legelőször meglátták. Mintha isten célul tűzte volna ki, hogy legalább egyetlen embert végigvezet több nemzedék során. Erőteljesen, lassan, nagy léptekkel, dönögve járt, csak a háta volt görnyedt. De nagy, loboncos fejét, amelyben kényelmesen fészket rakhattak volna a verebek, hátravetette. Az arcán burjánzó szőrzetből csak húsos, bibircsókos orra hegye, és vérben forgó, vörös szeme kandikált elő. Hóolvadástól hóesésig mezítláb csattogott Bogodul, ügyet sem vetett, se kőre, se tüskére; széles, fekete lábfején már nem látszott a bőr, úgy megkeményedett, mintha megcsontosodott volna. Mintha új csontréteg nőtt volna a régire. Egy időben a gyerekek kifundálták, hogy fogjanak kígyót: villa alakú fával a földhöz szorították, azután elkapták a fejénél, s futottak rémítgetni az asszonyokat, lányokat; egyszer a gyerekcsapat mellett ott mászott egy kígyó, amit véletlenül eleresztettek. Bogodul észrevette. Nem habozott. Odatartotta a meztelen talpát - a kígyó beledöfött, ám nem döfte át: mintha kőbe harapott volna. Attól kezdve a kisfiúk új mulatságot találtak. Minden elfogott kígyót Bogodulhoz vittek. Az meg, amint ott üldögélt a görgetegkövön a barakkja mellett, a két karjával megemelte a lábát, és hergelte a kígyókat, vihogva, mintha csiklandoznák, amikor pedig egy-egy kígyó villámsebes lendülettel megpróbálta átdöfni a kérges talpát, élvezettel azt mormogta:
— Kurva.
Ez az egyetlen szó legalább ezer másikat helyettesített Bogodul számára azok közül, amelyek híján nem élne meg senki más. Bogodul remekül megvolt nélkülük. Lengyel volt vagy sem, tény, hogy oroszul keveset beszélt, és az sem beszéd volt, hanem inkább egyszerű megjelölése valami szükségletnek; ezt a fukar közlést is sűrűn teleszórta a kurvával és rokonaival. Akadt férfiember, aki cirkalmasabban, tekervényesebben káromkodott, mint Bogodul, de nem akkora élvezettel: az ő száján nem egyszerűen kiszaladt a szó, gondosan megforgatta, kifőzte, gyengédséggel vagy haraggal fűszerezte a szitkot. És az, ami mások száján csak kicsúszott üres szokásból mondott káromkodásképpen, az, amit a többiek füle fel sem fogott, ami útközben elveszett már, az, ha Bogodul mondta, megtelt értelemmel, visszanyerte eredeti viszonyát a beszéd tárgyához. Ha ritkán is, de azért előfordult, hogy Bogodul elbeszélgetett az öregasszonyokkal. Igaz, kurva kurva sarkára lépett akkor is, de azért összefüggő, érthető beszéd volt ez mégis, amit meghallgathatott bárki.
Az öregasszonyok szerették Bogodult. Nem tudható, mivel bűvölte el, mivel vonzotta magához őket; de alighogy megjelent — teszem azt — Darja küszöbén, az félbehagyott bármi munkát, s rohant elébe köszönteni.
— Jó napot, Darjuska — szólt náthás, szivacsos hangon Bogodul.
— Jó napot — hangzott tartózkodó örömmel a felelet —, eljöttél?
— Mint isten a... — s jött a szitkozódás.
Darja keresztet vetett az ikon felé, megbocsátást kérve mindenért, mindenért, amit az öreg mondott és mondani fog, s futott begyújtani a szamovárt.
— Nasztaszja, gyere teázni, itt van Bogodul! — kiáltott át a sövényen. — Szólj már oda Tatyjanának, hadd jöjjön ő is.
S mivel az öregasszonyok kedvelték, világos, hogy az öregemberek nem szívlelték Bogodult. Idegen, meg aztán bolondos, eszem-iszom ember. Se eltársalogni vele, se megtudni tőle semmit nem lehet. Ördög érti, miféle ember ez a vénasszonyok varázslója. Az asszony a maga emberének százszor is elfelejt szamovárt begyújtani, neki nem. Olyan az asszonynak Bogodul, ez a jöttment, akár az Isten, aki lejött végre a szenvedő földre, s bűnös, kegyelemkenyérre sóvárgó alakjában próbál meg mindenkit.
Zsörtölődtek az öregek:
— Az a fegyenc — zsörtölődtek (eleven volt a szóbeszéd, hogy Bogodult annak idején gyilkosság miatt száműzték Szibériába), de tűrték; az öregasszonyokkal sem jó kezdeni, meg hát Bogodul is csak ember, nem kutya. Mégha haszontalan, sőt kártékony is, olyan, hogy hasonlót lámpással se találnak széles e világon.
Az utóbbi években, mióta szállingózni kezdtek a hírek a költözésről, majd később megindult a sürgölődés, Bogodul volt az egyetlen, akit mintha egyáltalán nem érintett volna a dolog: vagy úgy számította, hogy meghal addigra, vagy hogy majd az új helyen is a régi módon folytatja az életét az öregasszonyok mellett. Az öregasszonyok élete pedig most egyébből sem állt, s bármiről kezdtek beszélni, bármilyen időkről folyt a szó, bármire irányították, a vége mindig egy lett: Matyora közelgő elárasztása s az áttelepülés. Ott ült Bogodul is, és sercegve, mintha követ dörzsölne kőhöz, vakargatta képtelenül kérges lábát, vagy a tea után fújtatva, pihegve, fenyegetően, rekedten dünnyögte:
— Nincs joguk.
— Hogyhogy nincs, ha egyszer van — rontottak rá bosszúsan és reménykedve az öregasszonyok. - Miért? Tán majd minket kérdenek?
— Nincs... Vízözön... kurva... emberekre... nincsen joguk. Én ismerem a törvényt. S követelő haraggal nézte feje fölé emelt mutatóujját.
— Hát te, szegénykénk, hová leszel?... — kérdezték szánakozva az öregasszonyok.
— Én innét egy lépést sem — mondta Bogodul. — A japánok istenét. Nincs joguk. Én itt élek. Kurva!
— De hát te egyedül, ha megindítják a vizet, meg nem állítod. Valamit tesznek veled. Valahová elküldenek.
— Itt élek... Kurva.
A temetőben történteket követő napon Bogodul délelőtt ment el Darjához, nem estefelé, amint szokta. Darja nem ment elé, meg sem szólalt, csak ült egy helyben a dikón, siváran, meghajolva, két térde közé eresztve összefont ujjú, kiálló csontú, munkától eltorzult kezét. Bogodul krákogott, leült a lócára az ajtónál — az új bolti bútort Pavel még a jégen átszállította a szovhoz adta lakásba, itt a régi holmi maradt —, krákogott, köhécselt Bogodul, méltatlankodva mormogott valamit. Azután elcsöndesedett, várta, mikor szólal meg Darja. De az nem mutatott kedvet sem a beszédhez, sem a teához. Hallgatott. Néha nehezet sóhajtott, s ugyanolyan nehezen, nem is egy lendülettel Bogodulra emelte valahova messze tekintő, Bogodult nem is látó szemét, mintha nem ismerné meg az öreget, vagy nem értené, hogyan és minek került ide.
Csendes késő délelőtt volt; a nap már magasra emelkedett, élesen világított, de nem hevesen, nem sütött — az érződött idebenn is: a kinti fény bágyadtnak hatott. A különböző zajok pedig, ahelyett, hogy összegyűltek volna, hogy lehessen őket hallani, valahogy szétfolytak. Közepes, pontosan elegendő, egyenletes hőmérséklet volt a fűtetlen házban. Se nem hideg, se nem meleg. Egyszerűen érzékelhetetlen volt, akár az álmokban; fáradtan és unottan zúgtak az ablaknál és verődtek az üvegnek a legyek; savanyú szagot árasztott a jószágnak előkészített, de a házban maradt nagy moslékos vasedény; az asztal szedetlen maradt este óta, ott állt érintetlenül Bogodul pohara is, benne a tegnapi tea. Bogodul most odament, kiválasztotta ezt a poharat, fogta, kiitta. Darja megmoccant.
— Nem kéne újat feltenni? — kérdezte.
Bogodul a fejét rázta, de Darja mégis felállt, és begyújtotta a szamovárt. S hogy így megfogta a dolog végét, húzta is tovább: kivitte a moslékot, magot szórt a tyúkoknak, amelyek izgatottan, zajosan vetették magukat az eledelre. Leszedte az asztalt, s mire a pitvarban duruzsolni kezdett a szamovár, beszórta a porcelán teáskannába a kétcsipetnyi préselt, fekete teát, és rátette a kannát a szamovár tetejére. S csak miután bevitte a szamovárt, és vizet öntött a kannába, és várta, hogy a tea kifőjön, szólalt meg végre, nyugodtan és egyszerűen, mintha csak egy pillanatra akadt volna el, és most folytatná:
— Este a tehenet is kihagytam, nem fejtem meg. Mi a fenének? Úgy is rám savanyodik a tej. Ha tejfelt csinálok, rám savanyodik az is. Minden csupor veszendőbe megy. Pavel meg, ha megjön, iszik egy bögrével a sajtárból, és már megy is vissza a csónakba. Megint eltűnik. Én meg alig iszom. Azt sem azért, mintha kívánnám, csak sajnálom. Fogok egy bögrét, kiiszom, hogy ne menjen pocsékba. Nem baj. Nemsoká vége lesz ennek a bőségnek. Akkor majd tennék a teába tejet, de nem lesz mit — volt, nincs.
Töltött a kannából, odatolta Bogodulnak a friss teát, lottyintott egy keveset a magáéból a csészealjba, és kortyintott. S mintha valamire figyelne, hallgatózna, felemelte a fejét. Mozdulatlanná vált, azután, úgy látszik, felfogta a zajt, mert újra lehajolt, kígyóbőrhöz hasonló, száraz, keskeny ajkához emelte a csészealjat és kortyintott. És váratlanul fordított a beszélgetésen:
— Márna ezt gondoltam: hiszen számon kérik. Számon kérik ők: hogy engedhettem ekkora gyalázatot, hol volt a szemem? Azt mondják, tebenned bíztunk. És te mit tettél? Nekem pedig nincs mit felelnem erre. Én voltam itt, nekem kellett volna vigyáznom. És hogy elárasztás lesz?
Mintha az én bűnöm lenne az is. És hogy én majd külön nyugszom. Jobb lett volna, ha nem érem ezt meg. Istenkém, mennyivel jobb lett volna. Hát nem. Úgy látszik, ez engem sújt. Engem. Miféle bűneimért? — Darja az ikonra pillantott, de nem vetett keresztet, visszafogta a kezét — együtt vannak mind. Anyácskám, apácskám, a bátyáim, egy fiam. Egyedül engem visznek idegen földbe. Elárasztást, meglásd, énutánam is csinálnak majd, ha már ez lett a szokás, úsznak majd az én csontjaim is. Csak hát mégsem együtt. Utol őket már nem érhetem. Apácskám mondta... Kedves volt ő énhozzám mindig... Azt mondta: élj, Darja, amíg tart az életed. Akár rossz lesz, akár jó — élj, mert azért kaptad az életet. Bánat füröszt vagy harag, fogytán az erőd, hozzám kívánkoznál, ne tedd, élj, mozogj, hogy erősebben fűzz a világhoz minket. Vésd bele, hogy voltunk. Ahol mi leszünk, oda miközülünk még senki sem menekült, nem volt és nem lesz olyan semmirekellő. Apácskám azt gondolta, nem lesz, de én éppen hogy menekülnék. Előbb kellett volna, rég nem vagyok én evilági már: ott vagyok én már azon a világon. Már régóta mintha nem is én magam lennék. Nem a saját életemet élem. Semmit sem értek: hová, miért? De csak élek. Kettétört már a világ: nézd, lásd, mi folyik. És mi öregek, kettétörtünk mi is — se ide, se oda... Kímélj meg, istenem! Mirajtunk még láthatnak egy kicsit, milyen is volt a régebbi ember, de nem néz már miránk hátrafelé, maga mögé senki. Hanyatt-homlok rohan előre mind. Zihálnak, megbicsaklik a lábuk, de csak futnak. Mit nekik, ami hátrafelé van?!... A lábuk alá nézni sincs idejük... mintha kergetné őket valaki.
— A japánok istene — bólintott rá Bogodul.
Darja vizet eresztett a szamovárból a pohárba, a pohárból a csészealjba, gyengéden, óvatosan kortyintott, megforgatta, ízlelte a szájában a teát. Nem nyelte le mindjárt. Gondosan megnyalta a száját, és ráérősen, de figyelmetlenül —, mintegy válogatás nélkül találomra előkapva a szavakat — beszélt és beszélt. Nem egy irányba, hanem hol erre, hol meg arra fordítva a szót.
— Tea nélkül rossz nagyon — mondatta ki vele a teázás öröme — mintha jobban lennék tőle. Hanem reggel... Mintha abroncs lett volna a mellemben, annyira émelyegtem... Nem volt semmi erőm. Alig bírtam megfejni a tehenet, az meg, szegénykém, bőgött már. Kiengedtem — még az ablakot sem láttam, olyan sötétség szállt a szememre. Gondoltam, be kellene gyújtani a szamovárt. De csak gyötörtem magamat tovább. Még hogy szamovárt! Éppen a szamovárnál ültél, tereferéltél, Darja, amikor apácskád, anyácskád utolsó emlékét az a pokolravaló széthasogatta. Nem kapsz te, Darja, semmiféle szamovárt, ne is kérd! Ahogy rájuk emlékezem... ahogy emlékezem... a szívem majd megszakad. Eláll a verése. Próbálom megindítani. Egyszer, kétszer meg is dobban, dobog egy darabig, aztán mihelyt jön az emlék... megint megáll. Hát, gondolom, hová visznek, hová dugnak engemet? Tudod, amikor a Rajka Szerkina kisfia meghalt, három napig kerestek egy fél ölnyi földet, hogy oda temessék, az új temetőt megkezdjék. Aztán mégiscsak máshol jelölték ki az új temetőt. És az meg szegénykém nem oda feküdt, hanem egészen külön, egyedül... Messze van. így mondják, külön... Milyen lehet annak a kicsinek az erdőben, a vadállatok között? Apjának, anyjának milyen köszönetet mond majd?
Apácska, anyácska, tudod, majdnem egyszerre halt meg. Nem voltak, ha magamhoz mérem, öregek. Előbb anyácskát vitte el váratlanul a halál. Reggel még felkelt, takarított, aztán lefeküdt pihenni az ágyra. Feküdt egy darabig, aztán akkorát kiáltott teli torokból: „Jaj, a halál, a halál fojtogat!" Ő maga kapott a melléhez, torkához. Mi meg odarohantunk, de nem tudtuk, hogy mit tehetnénk. Csak tárogattuk a kezünket, kérdezgettük: mi a baj, anyácska, hol fáj? Ott a szemünk előtt kékült, foltos lett, hörgött... Fölemeltük, fölül tettük. De már fektethettük is vissza. A nyakán ott maradtak azok a foltok, mint a fojtogatástól... Úgy is hittük. Apácska azt mondta : „Engem célzott meg a halál, én hívtam, csak célt tévesztett. Nem arra vetette rá magát, akire kellett volna." Mert hogy apácska már régen, hét esztendeje betegeskedett. Amikor az új követ tették föl a malomban, alá került... Megbicsaklott a lába, és alá került... csuda, hogy élve maradt. Vért köpött, nagyon megsérült belülről. De azért meglehet, tovább is köztünk marad, ha vigyáz magára. De vigyázni, azt nem tudott. Hajtotta a munkát, mint az egészséges, nem nézte, hogy ő nem az. Anyácskát télen temettük. Karácsony előtt; apácskát is nemsokára, pünkösd után. Kiástuk anyácska koporsója mellől a földet, s láttuk, csöppet se feketedett meg a fa, mintha tegnap tettük volna oda. Mellé fektettük apácskát. Isten nyugosztalja! Együtt éltek, együtt vannak ott is, hogy senki zokon ne vehesse...
Egy sír van a szigeten itt.. . mostanra már, hogy nem gondozzuk, szem elől vesztettük. Ott van valamerre a falu alatt, a mi partunk felé, a dombon. Emlékezem... Kiskoromban beszélték még, hogy egy kereskedő sírja az, olyané, aki az Angarán szállított árut valaha. És egyszer, amikor hajózott, meglátta Matyorát, és parancsot adott, kössenek ki. És annyira szíve szerint volt ez a mi Matyoránk, annyira, hogy odament a parasztokhoz, akik akkor éltek, odament, és azt mondta: „Ez és ez vagyok, és az az óhajtásom, hogy ha elér a halál, ezen a szigeten temessenek el, ott a parton meredeken. Cserébe templomot építtetek nektek." Nem voltak tuskók azok a muzsikok és ráálltak. És csakugyan elküldte a pénzt a kereskedő. Gazdag volt, ezreket küldött, lehet, hogy tíz vagy húszezret... És elküldte a fősegédjét is, hogy építse fel a templomot. Hát így építették fel a mi templomunkat. Felszentelték, és a felszentelésre eljött a kupec is. És nem sok időbe tellett, elhozták őt magát is, ahogy parancsolta, örök nyugovóra... így beszélték az öregek, így volt-e vagy sem, nem tudom. Hanem miért beszéltek volna csak úgy a levegőbe?
Haldoklott apácska, de eszméleténél volt mindvégig, és mindig engem hívott... Azt mondja: „Darja, túl sokat magadra ne vállalj — beleszakadsz; hanem csak a legeslegfontosabbat vállald: a lelkiismeretet. Hogy amiatt kín soha ne gyötörjön." Régen a lelkiismeretet nagyon figyelték. Ha valaki anélkül ügyeskedett, meglátták mindjárt. Egymás szeme előtt éltek mind az emberek. A nép, persze mindenféle volt akkor is. Némelyike örült volna egy kis lelkiismeretnek, de honnét vegye a becsületet, ha anélkül született? Pénzért azt nem adják. Akinek meg színültig van a lelke vele, az se lesz boldog ettől a gazdagságtól. Ha az utolsó ingét lehúznák, hát maga segít levenni. És még meg is köszöni, amiért levetkőztették. A nászurunk, Iván volt ilyen. Kemencerakó volt különben, de olyan, hogy párját ritkította az egész világon. Száz versztáról is ideutaztak érte, hogy menjen kemencét rakni. Ment is szó nélkül. Bárki hívta. Hanem elfogadni a munkáért szégyellt bármit is. Ingyen dolgozott, úgy képzeld. Szidta a nászasszonyom nagyon: „Egy hétre is elmégy. Ki fog helyetted a mezőn dolgozni?... Ki fogja a ház körül a munkát elvégezni? Szamár vagy te, nem ember." Csakugyan szamár volt: „Kérnek az emberek — aztán akár koldulni is mehetsz." Akkortájt jelentették be a kommunálást, hát a nászom fejest ugrott bele - az utolsó szavakat elnyújtva mondta Darja, emlékezőn, aztán visszazökkent a gondolata a mostani időre. — Tegnap én ész nélkül siettem az Iván nászom sírját megkeresni. De hát sötét volt, nem tudtam, merre keressem. Csak nem forgatták ki azt is? Festett csillag volt rajta. A fia vasból csinált oszlopot hozott a városból, a tetején a csillag, mint egy kis madár... Meg kell azt nézni mama. Istenem, űzd el ezeket a vadállatokat, büntesd meg őket. Ha van még bűn a világon, lehet ennél bűnösebb az a bűn? - Darja óvatosan megcsóválta a fejét, hogy ne zaklassa fel magát újra, mélyet lélegzett, felállt, odament az ajtó melletti sarokba, és hozott öt színes papírba csomagolt csokoládés cukrot - hármat Bogodulnak nyújtott, kettőt megtartott magának - : csemegézz egy kicsit, tudom, hogy szereted. No hát, emlékezem. A háborúban, ha csak annyit is, amennyit a fogunk közé szorítottunk, de szereztél cukrot valahonnét, és adtál nekünk, hogy az íze a szájunkban legyen. S hű, de haragudtál, isten őrizz, nehogy a gyerekeknek adjuk. Vigyáztál arra is, hogy mi szopogassuk el. Annál a cukornál édesebbet én nem tudok. Van, ami édes, de nem úgy.
— Bor - hükk! - böffent Bogodul, és rántott egyet a fején, jelezve, hogy a bort nem állhatja és soha nem is állhatta.
— Igya az ördög - helyeselt neki Darja, és visszatelepedett a helyére. - Mit is beszéltem Iván nászuramról? Semmi sem maradt az emlékezetemből. Elkopott teljesen. Igen. A lelkiismeret. Régen látni lehetett, hogy van vagy nincs. Akinek van, az lelkiismeretes, akinek nincs, az lelkiismeretlen. Ma az ördög sem ismeri ki magát. Összekeveredett minden, egy halomba került ez is, az is. Emlegetik, oktalanul felhozzák minden szónál, és úgy elványasztották a szerencsétlent, hogy rá se ismerni már. Valahogy mintha megszerezni se lehetne ma már. Ó, hohó, nagyon sok lett a nép. A lelkiismeret meg bizony csak ugyanannyi. Nahát, elkoptatták. Nem maguknak kell, nem a számonkérésre, csak annyit kívánnak, amennyi a látszatra elég. Vagy túlságosan nagy dolgokat visznek véghez, s a kis dolgokról megfeledkeztek. A nagy dolgokhoz illő lelkiismeret pedig vasból való. Azt meg nem lehet kikezdeni semmivel. A mi lelkiismeretünk meg elöregedett, és rá sem néznek. Jaj, istenem. Minek a lelkiismeretre a szót vesztegetni, amikor ilyesmi történik. Az éjjel a tegnapiak után én nem aludtam. Folyvást gondolkodtam, gondolkodtam. Mindenféle badarság jutott az eszembe. Életemben nem féltem az ördögtől se, most meg rámtört a félelem. Úgy rémlett — mindjárt, mindjárt történik, valami történik, mindjárt, mindjárt megtörténik. És nem bírtam ki, annyira feszített a várakozás. Kimentem a házból, megálltam a kert közepén, állok ott, várom, hogy a villám csapjon a mennyekből belénk, és eltüntessen, mert nem vagyunk emberek —, vagy más effélét vártam. Mint a gyerek, úgy féltem. S féltemben mentem volna a házba vissza, de azért csak álltam mozdulatlanul. Hallom: nyikordul ajtó itt is ott is — vagyis nem csak én vagyok nyugtalan. Felemelem a szemem az égre: a csillagok mind kigyúltak. Telepettyezték az eget. Kopejkányi hely sem maradt. Olyan nagyok, forrók, hogy szörnyű. S mind lejjebb-lej-jebb jönnek, mind közelebb, közelebb énhozzám... Szédültem a csillagoktól... Akár ha elájultam volna. .. nem vagyok eszemnél, nem tudom, ki vagyok, hol, mikor mi volt... Vagy mintha elszálltam volna valamerre. Mire magamhoz tértem, már világosodott. Látni lehetett, a csillagok visszaemelkedtek, én meg fázom, reszketek. És olyan jó, olyan kellemes érzésem van, mintha szentség érintette volna meg a lelkem. „Mi ez — mi volt ez?" Jó is, fájdalmas is, jó is, szorongató is. Kezdtem emlékezni, nem történt-e valami. De igen, mintha történt volna. Egy hang lett volna az. „Menj, Darja, aludni és várj. Mindenkinek felelnie kell." Mintha ez lett volna a hang. Bementem. Aludni ugyan nem aludtam, de megkönnyebbedtem. Egy kicsit tűrhetőbb lett. Ám, hogy miféle hang volt, honnét jött, nem emlékezem rá. Meg nem mondom.
Nálunk az emberek mind idevalósiak voltak mindig, matyoraiak. Idegeneket nem nagyon fogadtak. Az én időmben csak Orlik maradt meg itt. Az Orliknak az ördög is a sógora. A sima folyóvízen is megélt volna, ha kedve szottyan a talpa se lett volna nedves tőle. Istentelen nagy fecsegő volt. Összehordott az száz szakajtóra valót is. És nem fárad bele, forog a nyelve, mint a motolla. A muzsikok épp azért tartották itt, hogy jókedvre derítse, nevettesse őket. Minálunk ilyenfajta nem született. Összegyűltek mind és hahotáztak. Zengett a hahotától az egész Matyora. Ő meg csak ül — a haja vörös, az arca mint a zsiványé, csupa szeplő, és a foga ritkás. Bizony, bizony a foga ritkás. Nem hiába mondják — a ritka fogú mind hazug: kicsúszik az olyannak a száján minden. És jártatta a száját, jártatta — ugyan honnét szedhetett össze annyi mindent? A hasukat fogták, annyira nevették a muzsikok. De dolgos ember is volt, ó, de milyen ügyesen dolgozott! Még a cölöp is gyökeret eresztett, ha ő verte. Hát így. Dunyka lett az Orlik felesége. Egy lánya maradt utána. Na, ez aztán nem az apjára ütött. Se lódítani, se dolgozni nem szeretett. Orliknak még két fia is volt. Azok fürgébbek már, nem mentek a szomszédba a szóért se. Na, hát azok közül az egyiket, mint német kémet, hogy zavart ne keltsen, elvitték. A másik egy szó nélkül elutazott Matyoráról. Hát így. Hogy hova utazott, hogy él-e még, azt nem tudom. Már azt is elfelejtettem, hogy is volt. Pedig nem lenne nehéz a Dunykát megkérdezni.
Szóval az emberek idevalósiak nálunk, hanem asszonyt idegenből szereztek. így volt ez szokásban valamikor. És a mi lányainkért, akik itt maradtak, azokért jöttek nyakra-főre — örült mindenki, aki Matyorában rokonságot szerzett. Nálunk mindig jómódban éltek az emberek.. S a lányok, akik a mi embereinktől születtek, mind egészségesek, szemrevalók voltak, hoppon nem maradtak. Még a mai napig is meglátszik, ki az, aki Maty órán született. Apácska anyácskát valahonnét Burjátföld környékéről hozta. Úgy csúfolta: ój-jo-jok. Mert abból a bizonyos Ojjojokból vagy minek híyjákból származott anyácska. Ott vagy nem volt víz, vagy csak egy semmi kis patak, de annyi bizonyos, hogy anyácska haláláig félt a víztől. Apácska mesélte, hogy amikor anyácska először kiment a partra, behunyta a szemét, hogy ne lássa a vizet. De hova bújhatna itt előle? Körben az Angara. Még a Béresre is csónakon kell mennie, pedig nekünk ott kaszálóink voltak. Nem is szokta meg anyácska a vizet haláláig. Mi nevettük. Nekünk szívünkhöz nőtt az Angara. Itt van, mióta megláttuk a napvilágot. Anyácskánk meg mondogatta: „Jaj, baj, baj lesz. Nincs ok nélkül való félelem ezen a földön." Pedig mégiscsak van, hiszen senki sem veszett vízbe a házunk népéből. No és ha megindult és nem engedelmeskedett a partnak a víz, az nemcsak minekünk, az mindenkinek nagy csapás. Csak most derült ki, hogy anyácska félsze nem hiába volt... most... amikor... — Darja zavartan elakadt, lecsüggedt fejjel, alig hallhatóan fejezte be — hát így. Mégis utoléri anyácskát a víz. Én meg nem hittem. Hát így...
Darja úgy megdöbbent a felismeréstől, amit régóta tudnia kellett volna, de ami elrejtetett valamerre, és csak most csúszott elő az emlékek közül, hogy letette a teát, és üres tekintettel, tompa buzgalommal nézelődni kezdett. Keresett valamit. Valamit, ami nem is szükséges, valami súlyosat. Délre járt, a nap még hályogosabbá lett. Sápadt és gyenge volt a fénye. A meszelt, már száraz fal, a gödörre sikált padló, a repedezett ablakdeszkák — minden, amire rávetődött ez a fény, nyirkosnak és nyomorúságosnak, gyógyíthatatlan öregségbe görnyedtnek látszott. A szoba közepén, Bogodul háta mögött fürgén leereszkedett a mennyezetről egy pók a semmibe. Nem maradt sokáig. Könnyedén hintázott a levegőben, aztán pihent. Tán azt nézte, mi történik körülötte, majd megint esett egy kicsit lefelé.
Az ablak négyszögében világító Angara-szilánk bogárként tovasuhant, duruzsolt egy motorcsónak. Nyomában hullám támadt. A másik ablakon, a gát fölött fehéresen terpeszkedett az ég. S minél hosszasabban nézett Darja, a tekintetébe fogva mindent, és nem látva, nem emelve ki külön semmit, annál nyugtalanabb lett. És erősebbé vált a bosszúsága, hogy megint nem azt teszi, amit kell, megint a szamovár mellett ül, mint tegnap... Marta és nyomta valami. Nem engedte, hogy összeszedje magát, hogy elengedje a lelkét.
Felállt, és sietősen, mintha máris elkésne valahonnan, ezt mondta Bogodulnak.
— No, teleittuk magunkat, úgy teleittuk, hogy jobban nem is lehet. Most már menj, ha kell. Vagy maradhatsz is, de én elmegyek. Elüldögéltünk, megint elüldögéltünk, beszélgettünk, pedig minek itt beszélni... Olyan a beszélgetésünk, mint a pelyva - se súlya, se haszna. Csak emlék, hogy mag is volt ott. Volt...
— Darja, hová? — kérdezte szigorúan hátravetett fejjel Bogodul. Darja egy pillanatig habozott, aztán elutasítóan azt mondta:
— Nem, nem, egyedül megyek, maradj. Egyedül megyek oda.
Hova — „oda"? Maga sem tudta pontosan, és a kapun kilépvén megállt, töprengett, aztán indult volna az Angara felé. De érezte előre, hogy el fog kanyarodni, és el is kanyarodott, elment a kertek mellett a falun túlra - a lába a temetőhöz vitte. Hanem a temetőig mégsem ment el; valami azt mondta belül, hogy bizonytalan lélekkel értelmetlen oda menni, megzavarni a holtak nyugalmát, amely a tegnapi háborúskodástól amúgy is felkavarodott. Nem jut el jövendőmondó szóval hozzájuk, nincs meg az a szó, és nem is születik most meg. És nem felelnének rá vissza. Végképp megzavarodva és erejét vesztve leereszkedett a száraz fűvel borított halomra, arccal a völgyek felé, és kutatni kezdett a tekintetével valamit, amin megpihenhetne. Körülnézett egyszer, kétszer, háromszor is.
Innen, a sziget búbjáról teljesen tisztán látta az egész Angarát. A távoli, idegen partokat és Matyorát is, amint a fenyvessel borított sziget egybeolvadni látszik a Béressel, úgyhogy a szigetek földje csaknem a látóhatárig húzódik, s csak a legeslegszélén csillan egy sáv víz. A jobb oldali folyóág, mintha szétterpeszkedne a kanyarban, benyomta az alacsony túlpartot. Belenyomódott, aztán a távolban újra kiegyenesedett. Szépen, egyenletesen áramlott tovább; a bal oldali folyóág nyugodtabb és elérhetőbb volt, mintegy Matyorához tartozott, lecsordult a sziget meredek partjáról, s ebben a csöndes, napos órában mozdulatlannak látszott. Ezt a részt úgy is nevezték Ma-tyorán: „a mi Angaránk". Erre az oldalra tekintett a falu, itt eresztették a vízre a csónakokat, ide jártak vízért, innen bámulták meg először a gyerekek a világot. Ezt a helyet kiismerték, kitanulták a legutolsó kavicsig. S a kolhoz idejében ezen túl voltak a szántóföldek. Azokat csak most hanyagolták el.
Csendesen, békésen terült el a sziget. Annál inkább édes anyaföld, sors által megjelölt hely, mert pontos határa volt, ami után rögtön vége szakadt a szárazföldnek, s kezdődött a víz. De
egyik széltől a másikig, egyik partjától a másikig voltak téres-tágas mezők, volt gazdaság, volt termő és elvadult föld, és párosával sokféle vad, éppen elegendő — elkülönülve a szárazföldtől mindent tartalmazott kellő sokaságban — nem azért viselte tán az anya szóból származó büszke Matyora nevet? S most csöndesen, megbújva feküdt. Magába szívta a kora nyár nedveit: jobbra a dombocskától, amelyen Darja ült, sűrűn, zölden zsendült már a vetés. Mögötte ott emelkedett a még sápadt, még nem teljesen kibomlott erdő, a fenyők fekete foltjaival, lent is, fent is út látszott benne — a Béreshez vezetett. Közel az erdőhöz, az út bal oldalán kétfelől legelőt kerítettek el: a legelőnek az Angara és falu felőli oldala nyitott volt. Tehenek őgyelegtek ott. S egyikük nyakán magas hangon, mintha csak kotyogott volna, szólt a kolomp. Ugyanott magasodott, akár valami minden fák cárja, egy hatalmas, háromöles, évszázados vörösfenyő, egyenesen szétterpesztett gallyakkal és villámhasította csúccsal. Nem messze tőle, mintha arra settenkedne, de odalopakodni már nem merészelt volna, félve a másik hatalmasságától, vagy a villámhaláltól, egy nyírfa állt. Darja még jól emlékezett, milyen volt csemetekorában, milyen volt suhángként, és látta most, ahogy görbén kétfelé vált a törzse. Megkeményedett, cserepesen hámlott a kérge, és lecsüggtek súlyos ágai. És kész. Üres a legelő — a többit letépte, széttaposta a jószág.
De látta Darja azt is, ami túl volt az erdőn. A magas nyárfasorokkal elválasztott szántókat, s lejtős, füzessel és ribizkebokrokkal borított jobb partot és a mocsarat a Béreshez közel, ahol korcs nyírfák gubbasztottak a zsombékokon. Nyírfák, amelyek hamar kiszáradtak a rosszfajta víztől, és csupaszon és álnokul meredtek: ha belekapaszkodik valaki, az ilyen fa máris reccsen és törik. A magas bal parton egész másfélék a nyírek; sudárak, dúsak; krétafehér folt marad az ember kezén, ha hozzájuk ér. Térés és derűs ligetet alkotnak. Pontosan mintha valami játékhoz állította volna föl őket valaki. Hármat-négyet egy csoportban. Régóta kedveli a maga mulatságai számára ezt a ligetet az ifjúság. Nem egy megállapodás született itt. Nem egy fiatal leány szolgált rá ezen a pázsiton egy kis pletykára; abban ment el, amiben érkezett, de nem olyan épen, érintetlenül. Aztán meg előfordult az is, befogott az egész falu, szekérre ültek, s kihajtottak a forró napsütésben ide ünnepelni. A legények fejest ugráltak a magas partokról a sötétlő vízbe, és a régi szóbeszéd szerint egy távoli nyáron volt itt egy Pronya nevű legény, aki leugrott, de nem tért visz-sza a partra, hanem sok éve már, hogy itt bolyong éjszakánként, mint vízi manó és gyenge, érthetetlen hangon szólongat valakit.
Látott Darja emlékezete még ennél tovább is: újabb szántókat az út mindkét oldalán, rajtuk itt is, ott is magános öreg fák, többségükben elszáradtak; ezek valamikor a magántulajdonban levő földdarabok mezsgyéit jelezték, a fákon meg a szokatlan csöndtől és a homályos, fakó naptól megzavarodva, és lustán, némán varjak ülnek. Az út az öreg szérű felé fordul, ahol a pelyva közül kisarjadt kalászok közt verebek sürögnek, és trágyaként hever a megfeketedett szalma. Valóban mennyi öreg, kiszolgált tárgy van körös-körül, amelyek szükségtelenek, ám megmaradtak, és lassan, kelletlenül elrohadnak. Mi legyen velük? Mit lehet tenni? Itt világos. Itt a tűzé és a vízé lesz minden. De mi történik másutt? És Darja, úgy érzi most, hogy nincs nagyobb igazságtalanság a földön, mint amikor valami - legyen bár fa vagy ember - megéri, hogy haszontalanná, teherré válik; hogy a sok-sok bűn közül amelyek azért küldettek a földre, hogy lakoljunk és vezekeljünk, ez az egy - jóvátehetetlen. A fa, az még csak hagyján. Elkorhad, s visszasüllyed a földbe, trágya lesz belőle. De az ember? Jó akár csak erre is? Ma már a városból hozzák a földnek a javító táplálékot. S a tudományt is mind könyvekből szerzik. A dalokat is a rádiótól tanulják. Minek akkor tűrni az öregkort, ha a kínlódáson és gyötrelmeken kívül semmit sem ad? Minek keresni valami különös, magasrendű igazságot és szolgálatot, amikor az igazság az, hogy se most, sem ezután hasznot nem hozol; hogy mindazt, amiért a világra jöttél, elvégezted régen, s az egész mostani szolgálatod: terhükre lenni másoknak. „így van-e, így van-e?" — kérdezgette szorongva Darja, és nem tudva a feleletet, pontosabban: csak egyetlen feleletet tudva, zavartan, leverten felhagyott a töprengéssel.
Amott meg a Matyora tompa vége, az iszapos part, a szigetcsúcs vagy szigetszeglet mellett, és a gázló, amelyen tavasszal, a jég után nyugodtan át lehetett hajtani a marhát a Béresre vagy Térdesre — ott is töltötte a kolhoz csordája az egész nyarat mindig, ám ha megemelkedik, ha megbolondul a víz, a csónak sem veszélytelen. A Béres orra belenyúlik az Angarába, és kicsit a Matyóra mögé hajlik, mintha ez az alsó sziget valaha a fejébe vette volna, hogy elékerül a felsőnek, s már indult, kanyarodott is, de azután valamiért elakadt. És Matyorának vontatókötélre kellett venni a Bérest a gázlónál, hogy legyen miben megkapaszkodni, ha huncutkodik a víz. Kötelet vontak át a levegőn; szívesen telepednek rá a parti fecskék, amelyek az Angara matyorai martjában fészkelnek. Ott ülnek most is, lefelé pillognak. Rázzák a farkukat, olyanok, mint az úszók a horgászzsinóron.
Nem lehet tudni, hogy napfényes-e még a sziget, vagy lement a nap; ott van az égbolton, van valamelyes fény a levegőben és a földön, de gyenge, színt is, árnyékot is alig ad. Álmos, türelmes és nesztelen a környék — néma odalent az öreg falu, vaksi ablakaival, amelyek mintha ökörhó-lyagból volnának. Megdermedt a legelőn a csúcsa vesztett fenyő, a „fák cárja". Vakon merednek vastag ágai és rajtuk a gallyak; sápadtnak, élettelennek látszanak a zöld mezők. Göthösnek, gyér levelűnek, rossz növésűnek látszanak az erdők; és természetesen némán, nyomorúságosán és pa-rancsolóan, titkait ki nem adva terül a másik, a zsúfoltabb falu, amelybe költözni immáron tilos — a temető, az öregek réve.
Nemsokára, nemsokára mindennek vége lesz.
Darja iparkodik, de mégse mérheti fel az ő eszét meghaladó, súlyos gondolatot. Lehetséges, hogy csakugyan így kell ennek lennie? Meghátrál, s megpróbál könnyebb gondolatra választ találni. Mit tesz az, hogy „így kell"? Mire gondolt? Mit akart kihámozni? De nem tudja ezt sem. Érdemes volt egy hosszú, elcsigázó életet végigélni, hogy a vége felé bevallja önmagának; semmit sem értett meg belőle? Amíg ő az öregség felé tartott, az emberi élet is eliramlott valamerre. Érjék most már utol mások. Csakhogy másoknak sem fog sikerülni. Csak hiszik, hogy elérik — de nem. Arra ítéltettek ők is, hogy majd tehetetlen bánattal nézzenek utána, ahogy ő néz most.
Valahol a háta mögött, a nagy Angarán kürtölt egy gőzhajó, és a mezőn egy magányos fáról felreppent egy magányos varjú. „Tengeren, óceánon, egy szigeten Bujánon" — jutott eszébe Darjának a legrosszabbkor az ősrégi, hátborzongató ráolvasás.
— Rátok rohadt volna? — lepődött meg Darja. — De hát azt mondtad, van ott pince.
— Van — krákogott a csizmával kínlódva, lába fölé hajolva Pavel. — Van. Persze. Hogyne. Csakhogy abból vizet fogunk majd merni, mint a kútból. Víz van abban. Elkellene hozzá egy szivattyú.
— No, no. Hát hogy építhették oda, ahol víz van? Te meg mért nem nézted meg, mit adnak?
— Mit nézzem... mit? Mindegyikében víz van. Nem is kell oda Angara.
— Hát ez meg hogy lehet? Mért építették ilyenre? Mért nem túrtak ásóval a földbe előbb, hogy mi van ott?
— Miért? Mert idegen ember építette. így aztán jól is sikerült.
— Nem fér a fejembe.
Darja elhallgatott: olyan mindegy. Hát hogyan is lehetne megmagyarázni azt, ami nem kér semmi magyarázatot, ami önmaga tartalmazza a feleletet. Csak a kisgyerekek kérdik, miért nevezik a házat háznak, a kenyeret kenyérnek. Azért, mert a háznak és kenyérnek saját, ősrégi neve ez. Csak azután következett a többi szó. S ugyan mi változik attól, ha valaki tudja, honnét vannak? Csak legyen kenyér, legyen ház, és ne legyen az, hogy az ember lakhelyét vaktában építik.
Darja látta, hogy Pavel mennyire fáradt. Nehezen rángatta le a csizmáját, kivitte a pitvarba, hogy be ne büdösödjön a szobában, aztán mezítláb bejött, és az elülső sarokban leült a dikóra, gondosan kinyújtotta fehér, fonnyadt bőrű lábát. Ez év tavaszán, nem sokkal húsvét előtt töltötte be az ötvenet, és ő volt most Darja legidősebb fia, miután a bátyját elvitte a háború. És még egy fiát veszítette el a háború alatt. Az fiatal kora miatt otthon maradt, de így is rátalált a halál: harminc kilométerre Matyorától favágáskor. Zárt koporsóban hozták haza, és eltemették, meg sem mutatták az édesanyjának, azzal az indokkal, hogy nincs mit nézni. Milyen egyszerű ez a szörnyű eset, mégsem fogja fel semmi értelem: megszülte, táplálta, nevelte, már-már embernyi emberré lett, és akkor elég volt egy rossz irányban dűlő szálfa: egy pillanat — és már a koporsónak sem hagyott semmit. Miféle ujj mutatott rá, és miért éppen őrá ? Nem hitte Darja, hogy véletlenül is történik ilyesmi, hogy a fa csak úgy ráesik valakire, és a szerencsétlen ottmarad. Nem. Volt valami előre eldöntött, irányított, ami tudta, kit vegyen célba. És létezett, igen, létezett valami érthetetlen és rettenetes igazság: Darja három gyermeke akkor halt meg, amikor mind felnőtt már és belépett az életbe. Az egyiknek hasznát vette a háború, a másiknak a munka, az idősebb lánya pedig, aki a második szülésébe halt bele, családanya volt már. Podvolocsnajában élt. Podvolocsnajában — ez azt jelenti, hogy ő is víz alá kerül most. Csak az a fia, akit sok bajtársával temettek egy sírba valahol messze földön, az marad szárazföldben talán, ámbár ki a tudója, milyenek ott a vizek és a földek? Mi kell az élőknek inkább?
És ugyanannyi, három maradt a Darja gyerekei közül életben: egy lánya Irkutszkban, egy fia, aki a távoli, régi erdőgazdaságból nemrégiben költözött Matyóra közelébe, az újonnan létesített gazdaságba, meg ez a Pavel. Panaszkodni bűn lenne rájuk. Tisztelik az édesanyjukat mind a hárman. Nem mindenkinek sikerül öregségére így a sorsa — hát mi kell még, csakugyan? Éhségtől, hidegtől manapság nem szenved senki, és a fiatalok érzése az öregek iránt a legfontosabb számukra.
Pavel ült, hallgatott, súlyos gondba merülve nézte a padlót, és nyilván ezért vette észre, hogy nincs felsöpörve. Hát megkérdezte.
— Hogy győzöd itt? Vera átjár?
— Átjár. De én azt mondom, nem kell. Magam takarítok. Csak most hagytam így. Tegnap még fejni sem fejtem. Mindent elhanyagoltam.
— Beteg lettél?
— Jaj, Pavel! Mit művelnek itt? Mit művelnek? Ésszel azt fel nem lehet érni! — Nyugodtan kezdte, de sírva fakadt, arcát tenyerébe temetve előre-hátra hajolt a száraz, hörgő zokogástól.
Pavel nem faggatta, nem sürgette, várt. Amikor Darja egy kicsit megnyugodva elmesélte fiának az előző napon történteket, különösen hangsúlyozva Voroncov és Zsuk szavait, hogy utasításra tették a temetővel, amit tettek, Pavel egy szóval sem válaszolt akkor sem, de még észrevehetőbb lett a fáradtsága, még jobban elnehezedett, meggörnyedt, s öregesen, térdei közé eresztett kézzel mozdulatlanná meredt a nehéz, nem múló gondtól. Darja, mivel nem kapott választ, könyörgőre fogta.
— És ha nagyanyádat, nagyapádat átvinnénk legalább... hm, Pavel? Kolcovék is elvitték az öveiket... Két koporsót. Anfisza is kiásta a fiacskáját, más helyre vitte. Tudom, persze, bűn a holtakat zaklatni... De hát így hagyni még nagyobb bűn... Lásd mit művelnek! És ha még a vizet is megeresztik...
— Nem megy ez most, anyám — mondta rá Pavel —, így is annyi a teher rajtam, hogy lélegzeni sincs időm. Ha majd egy kicsit jobban ráérek, átvisszük őket. Gondoltam én már erre. Beszélek még valakivel, hogy ne egyedül csináljuk, és átvisszük őket.
És Darja nem tudta, örüljön-e, hogy szóba hozta, és megegyeztek, de valamitől mégis megdobbant a szíve, öröm fogta el, és már mást kérdezett.
— Szénát kaszálni az idén fogtok vagy sem?
— Nem tudom anyám még, semmit sem tudok.
Darja megsajnálta. Nem tolakodott tovább a faggatózással.
5.
De mégsem ok nélkül hozta szóba a szénakaszálást. Ideje volt eldönteni, tartsanak tehenet vagy se. Ezt a kérdést nemcsak nekik kellett eldönteniük, hanem mindenkinek, aki a szovhozba készült átköltözni. Onnét, az új szovhoztelepről furábbnál furább hírek érkeztek. Mesélték, de nemcsak úgy egyszerűen mesélték, hanem tudták, a tulajdon szemükkel látták, hogy arra a telepre tizenkét közeli s távoli falu lakói költöznek, meg hogy ott minden ház két családnak épül. Persze, külön bejárattal, külön lakással, de azokat a lakásokat minden családnak két szintűre építették, s a szintek között meredek a lépcső, mintha létra volna. És így van ez kivétel nélkül minden család számára egyformán. Az, hogy a lépcső valóban meredek, és nemcsak öreg anyóknak, de betegeknek sem lehetséges szökdécselni rajta, kiviláglott abból is, hogy akadtak máris áldozatok: a részeg Szamovár — így nevezték a kolhoz heveskedő, pocakos könyvelőjét — éjszaka is föl-le mászkálva, lecsúszott, megtapasztalta röptében, hány fokú a lépcső, s végül két bordát leírhatott a maga mellkasából; kórházban fekszik azóta is; egy kislány, valami idegen faluból, szintén megcsúszott, és betörte a fejét. Na, de hát hogy is ne! Megszokták, hogy sima földön járjanak. Idő kell, hogy leszokjanak róla. Ami őt illeti, Darja nyomban eltökélte, hogyha ilyen házba viszi a sors, ő nem fog fölmenni az emeletre, szántszándékkal a halálát keresni ő ugyan nem fogja. De a lakások szépek, dicsérik őket. A falak cirmosak, szirmosak. A konyha mintha városi volna. Nem kemence áll ott fával, szénnel, hanem villanytűzhely kapcsolókkal; a falon túl, hogy a házból ki se kelljen menni, ott a vécé. Odafönt pedig, már ha fölmászik valaki, két nagy szoba. Mindenféle szekrényekkel, ajtócskákkal, az örökös tisztaszobai élethez.
Ez a lakás. Mellette pedig ugyanott, az udvaron, a falhoz szorítva néhány négyszögölnyi kiskert, amelyre termőföldet kell szállítani, hogy teremjen is valamit. Mert, hogy egyébként kő és agyag van ott — és furcsa volt ez is. Hogyhogy ilyen fordítva csinálják? Nem kertet a földön, hanem földet a kertbe? Na de meg mekkora kert az? Néhány négyszögöl még egy tyúknak is kész nevetség. A tyúkoknak egyébként van ól, van a disznónak is. De tehénistálló nincs, és hely se, hogy építhessenek. Ámbár azt beszélik, hogy egy cigány mégis összeügyeskedett egyet, de ott termettek nála a telepi szovjettől, és azt mondták bontsa le, ez tilos, ez nem cigánytábor, hanem városi jellegű település. Itt mindennek egyformának kell lennie. A cigányhistóriát Darja nem nagyon hitte el: honnan lenne egy cigánynak tehene? Sose foglalkoztak marhával, még lopni is átallották, örökké lovakkal bajlódtak. Előbb lesz a farkasból juhász, mint cigányból csordás. De hát a történetet mégis cigányról mesélték. Amikor Darja megkérdezte Paveltől, igaz-e, hogy ott tilos istállót építeni, Pavel összeráncolta a homlokát, és bizonytalanul, félig-meddig kitérőén válaszolt.
— Megengedik... nem az istállón múlik.
Világos. Mindenekelőtt a szénától függ. Az új helyen se kaszáló, se legelő nem volt, s hogy mivel táplálják nemcsak a háztáji, de a közös jószágot is, még elképzelni sem tudták. Folyt az irtás, hogy szántóföld legyen; tíz versztányira zúgott, dübörgött a gépektől a tajga, de a földművelésig még nem jutottak el. Ahhoz, hogy elszoktassák a földet valamitől, és rászoktassák valami másra, évek kellenek. Évek. Az első télre persze össze lehet gyűjteni a szénát a mostani kaszálókról, de épp ez a kurta és bizonytalan „lehet" aggasztotta és zavarta meg leginkább az embereket: az első télre lehet, és azután? Mi lesz azután? Nem lenne-e jobb felhagyni ezzel azonnal? És mégis, hogyan hagyjanak fel, ha hozzászoktak már a tehénhez? Legnehezebb években a tehén tartotta el őket. Létezik-e mégis ez az egy télre szóló „lehet"? Lehetni lehet, de másfelől meg ebben is menynyi a buktató, amiben könnyűszerrel nyakát törheti az ember: honnét szakítsanak időt a kaszálásra, hiszen ez nem kolhoz, ahol mindenkinek egy a gondja, és ahol ezt mindig meg is értették. Aztán hogyan juttassák át a szénát az Angarán, mielőtt megárad a víz, s hogy vigyék azután ott föl a hegyre? S ha mindezt kimódolják is, és ha sikerül kaszálni, átvinni, odaszállítani, akkor hová rakják? És máris visszajutunk az elejére. És hova kössék be a tehenet? Olyan bajos ez, hogy az embernek elmegy tőle a kedve. Vigye el az ördög az egészet.
Hát igen, ez az utolsó, változást hozó év iszonyatosnak mutatkozott, és különösen iszonyúnak és igazságtalannak érezték, hogy nap ugyanúgy követ napot, a szokott rend és sebesség szerint halad afelé, ami lesz, és semmi módon nem lehetséges ezt az „ami lesz"-t arrébb tolni. Azután, amikor bekövetkezik, amikor odacsöppennek az új életbe, és kiderül, mi lett belőlük - parasztok-e, de valahogy mégis, másfélék, mint most, vagy afféle törzsökös nemesek —, amikor befogják magukat az új élet jármába, és húzni kezdik, meglehet, könnyebb lesz, de egyelőre rémítő minden, ami rájuk vár. Idegennek és bizonytalannak érezték. Nem mindenkinek való ez. Olyan, mint azok a lépcsők, amelyeken egyesek nevetve fölszaladnak, mások nem. A fiataloknak könynyű — ők féllábon, hahotázva fölugrabugrálnak — ezért van, hogy a fiatalok könnyebben válnak meg Matyorától.
Klavka Sztrigunova meg is mondta:
— Rég el kellett volna már süllyeszteni. Dögszaga van... Nem is emberek laknak itt, hanem poloskák, csótányok... Jól kitalálták, hol éljenek. Víz közepén... mint a békák.
És várta, alig várta az órát, hogy felgyújthassa apja, nagyapja házát, és megkapja érte a hátralevő pénzt. Rég felégette volna, s hátra se pillantva elment volna, csakhogy jobbról is, balról is házak álltak a Klavkáéhoz tapadva, s azokban még laktak. Nem mentek el az emberek. S a tűz átterjedhetne rájuk. Ezért visszatartották Klavkát. Ő pedig átkozta Matyorát és a matyoraiakat ragaszkodásukért. Csak úgy szórta a villámokat, a dörgedelmeket.
— Felgyújtom — fenyegetőzött a szovhozból visszatérve. — Engem nem érdekel. Ha nem akartok elmenni, ha le akartok égni, égjetek le. Semmi kedvem miattatok szenvedni.
Ugyanezen — hogy tudniillik mielőbb kézhez kapja már a házért járó pénz maradékát — járt az esze Petruhának, az öreg Katyerina fiának is. De Petruhát más baj tartotta vissza. Két évvel ezelőtt valamiféle emberek, akik végigkopogtatták Matyora majd minden házát, rászögeztek a Petruháéra egy bádogtáblácskát: „Népi építészeti műemlék. A Tud. Ak. tulajdona." Petruhának azt mondták, hogy a házat elszállítják majd egy múzeumba, és ez eleinte igen jól esett neki, büszke volt rá: nem akárkiét, hanem éppen az övét, a Petruha házát választották és emelték ki, az emberek majd még pénzt fognak adni, csakhogy megnézhessék milyen ez a ház, milyen ritka finom csipkefaragás övezi az ablakát, milyen érdekes a pingálás a közfalon, milyenek belül a függőpriccsek, és micsoda gerendákból ácsolták az egészet. S habár a malomra és a boltra ugyanilyen táblácskát szegeztek, azért az mégis malom meg bolt, ez pedig lakóház, hát össze lehet ezt hasonlítani? Ez csak ideiglenes tábla. Ott a múzeumban másik lesz majd: „Petruha Zotov ma-tyorai paraszt háza." Vagy nem is: „Nyikita Alekszejevics Zotov paraszt háza." Mindenki, aki olvassa, irigyli majd Petruhát, vagyis Nyikita Alekszejevics Zotovot. Amikor született, valóban Nyikitának nevezték el, úgy is anyakönyvezték, azután együgyűségéért, élhetetlenségéért és semmirevalóságáért átkeresztelték. Petruha lett belőle. Mostanra senki nem emlékezett már rá, hogy ő Nyikita. Petruhának szólította a tulajdon édesanyja is. De még ő maga is csak az álmaiban és ábrándjaiban, amelyekben kitüntették és magasztalták, mint rendkívüli, dicső embert, vette elő és mondta ki titkon a törvényes nevét. A mindennapokra meg jó volt a Petruha neki is. Hanem úgy illő, hogy a táblán, a feliraton a teljes nevén tiszteljék.
A hónapok azonban csak teltek, teltek. De az emberek, akik szemet vetettek a Petruha házára, nem adtak hírt magukról, úgyhogy Petruha aggódni kezdett. Az előleg, a házért járó kártérítés fele rég elfolyt, elúszott, és ahhoz, hogy a másik felét odaadják, arra lett volna szükség, hogy Petruha háza, mint olyan, többé ne legyen a helyén. Petruha ezt az egész esztendőt azzal töltötte, hogy leveleket írt, amelyekben követelte, hogy a „Tud. Ak." vigye, ami az övé. Senki nem válaszolt neki. Most már a múzeumnak sem örült. A fene ott egye meg az örökös, hangzatos felírást a táblácskán, inkább a pénzt adják már ide. Petruha a kolhoz feloszlatása után nem szerződött sehova. Nem dolgozott sehol. Alkalmanként kapart össze néhány kopejkát. Úgy tengődött az anyjával, koplalt, miközben valami papíron kerek szám — ezer rubel — egész vagyon — állt a neve mellett. Kévésen múlik, hogy nem kapja meg - csak el kéne vinni a házat... Ha nincs ez a „Tud. Ak.", egy pillanat műve lett volna az egész. Mivel a Petruha háza magában állt. Úgyhogy a szomszédokért se kellett aggódni. De a „Tud. Ak. tulajdona" egyelőre visszatartotta Petruhát. Nyomtatott betűkkel áll ott, hogy ez nem az ő, Petruha tulajdona. Minek hát keresni a kellemetlenséget? Lám csak hogy van ez: a ház Petruháé, a tulajdon nem. Tessék, tisztázd, ki a gazda. Neki se adják, tőle se veszik el.
— Meglátják még — bólogatott valahová az Angara fölső folyása irányába Petruha —, a fa nem vas. Lángba borulhat magától is. Akkor aztán kérdezhetik, kinek a tulajdona. Még megkaphatják. Így hát ők, Petruha, Klavka és még néhány fiatalabb, azok, akik félig-meddig máris elköltöztek, örültek a változásoknak, és ezt nem is titkolták, de a többiek féltek, mert nem tudták, mi vár rájuk. Itt minden ismerős, kézhez áll, hozzájuk idomult. Itt még a halál is világosnak, egyszerűnek látszott — öveik körében —, tudni lehet, hogy siratnak el, hová visznek, ki mellé fektetnek. De ott — teljes sötétség abban a tekintetben, hogy mi vár rájuk, akár ezen, akár a túlvilágon. És valahányszor Pavel kurta látogatásra érkezett a szovhozból, és Darja faggatni kezdte, kedvetlenül és szinte bűntudattal válaszolgatott, mintha félne, hogy megijeszti anyját. Mert az új helyzet sehogy se fér bele az ő, a régi fogalmaiba.
— Azt mondod, mindenki számára fürdő van? — sápítozott Darja, és próbálta elképzelni, miféle fürdő lehet az. Mit nem mondasz? Annyi népre egyetlen fürdő? Mi az, talán tilos saját fürdőt építeni?
— Hová építenéd ott?
— Úristen. Én azt hiszem, inkább hagyom, hogy rám nőjjön a piszok, semhogy egy ilyen lehetetlen helyre elmenjek.
S most itt a legfrissebb újság: a pincékben víz áll. Ha most van, lesz jövőre is. Az idén még csak nem is esős a nyár. Vagyis meg kell emelni a pincét, ha van hová megemelni, deszkapadlós gödörré alakítani. így amit a kiskert megterem, abba a lyukba éppen elég lesz. Nem sok a föld, a tyúkok felássák. Ők maguk be is takarítják a termést.
Emlegeted majd, ó emlegeted még Matyorát...
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Valentyin Raszputyinról:
Sz. Uszty-Uda (Szibéria, irkutszki terület), 1937. márc. 15. Orosz prózaíró.
1959-ben szerzi bölcsészdiplomáját az Irkutszki Tudományegyetemen. Különböző szibériai lapoknál újságíró. Kisebb prózai írásokkal jelentkezik, már első kisregénye (Pénzt Marijának!) fogadtatása is kedvező. Az 1970-es évek jelentős orosz irodalmi irányzata, az ún. „falusi próza” képviselője. Művei rávilágítanak a gyökerekhez való ragaszkodás, a múlt ismeretének és tiszteletének, a kulturális folytonosság fenntartásának fontosságára, s szinte segélykiáltásként szólnak a szülőföld elvesztésének tragikumáról, egy életforma sajnálatos és visszafordíthatatlan megváltozásának, a természet egyensúlyának megbontásának következményeiről. Műveinek alapélménye az emberi kiszolgáltatottság, a hagyományok és az erkölcsi értékek pusztulása. 1977-ben Állami díjas. Főbb művei: Pénzt Marijának! (kisregény) 1967, magyarul: Magvető, 1979; Élj és emlékezz! (kisregény)1977, magyarul 1976, utoljára: Pannónia Kiadó, Bp., 1987; Végnapok (kisregény), 1970, magyarul: Európa, 1979; A víz sodrában s a sodrással szemben (kisregény), 1972; Isten veled, Matyora (regény) 1976, magyarul: Európa, 1980 – film is készült belőle.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/1. sz., 16-28. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése