VLADIMIRS KAIJAKS
A feleség
Nyughatatlan, izgága szelek tombolnak a falu felett az év minden szakában. Néha napjában többször is irányt váltanak, kiismerhetetlenek és makrancosak, úgy csaponganak a Fekete-tenger és a sziklás hegyek között, hogy ha kiáll az ember az udvarba, nem is tudja mindjárt megállapítani, a négy közül melyik fellegpásztor látott épp munkához.
Legkönnyebben szaguk szerint lehet felismerni a szeleket. A déli a tenger felől fúj, sós víz- és moszatszagot hoz magával. Az északi a falun túli sztyepp felől tör be ide, hideg leheletéből ürömfű kesernyés illata és mezei virágok édessége árad. A keleti az agyagos dombok lankás hátán vágtat végig, száraz, fakó porfelhőket és dohányültetvények erős szagát tereli maga előtt. A nyugati, mely útban a falu felé sziklás hegyek taraján kell hogy átugrasson, galagonya, csipkerózsa és hegyi boróka részegítő illatával árasztja el a vidéket.
Az idő két részre vágta a tengermelléki falut: ófalura és újfalura, ahogyan itt nevezik.
Az ófaluban mindössze két utca vezet, pontosabban két keményre döngölt ösvény. Megkerülik az öböl ívét, átfurakodnak a sziklás hegynyúlványok között, fel-alá kígyóznak az egymásra torlódott hatalmas görgelékköveken. A sekély vájatokkal tarkított ösvény két oldalán vagy két tucatnyi sárkunyhó lapul itt kertek pompájába süppedve, egymástól jókora távolságra. Helyi szokás szerint ezeket a vén házikókat minden tavasszal kimeszelik, de az új máz nem képes elkendőzni, hogy a házikók a múlt századból vándoroltak át hozzánk: a tető folt hátán folt, a kémény málladozik, az ajtókat, ablakokat alig tartják a szétrágódott pántok. A látvány mégse szomorú, mert a keskeny udvarok vidáman köszöntik múltjukat a nap csillogásával, mely sziporkázva ragyog a lakók sok-sok nemzedékének lábától simára csiszolt kőlapokon.
Az udvarokat és a kerteket szürke agyaggal összetapasztott alacsony kerítés veszi körül, melynek repedéseibe gyökerek és növényi indák furakodtak. Nem is kerítik el az embereket a sikeresen támadó természettől, ellenkezőleg, összekapcsolják vele. Bámulatos, milyen mesteri ügyességgel illesztették a köveket egymáshoz. A kerítések jó ideje állnak, és ki tudja, meddig fognak még állni, holott az agyagos habarcs helyenként réges-rég teljesen kipergett közülük...
Nyomban a falu mögött ott a tenger. Ráérősen babrál a parti kaviccsal, elmossa, majd beteríti vele a lapos, bumeráng formában elnyúló köves strandokat; a hullámok fenségesen görögnek a nyílt tengerről a part felé, fantasztikus alakzatú, hatalmas tölcséreket, köröket, üregeket vájva a parti sziklákban. Vihar idején az ófalu strandjai néhány óra alatt a felismerhetetlenségig megváltoznak. Este szétmorzsolt kagylóhéjból és apró, tarka kavicsból álló szőnyegen tapos az ember, aztán ha reggel kimegy a partra, nem győz ámuldozni: a strand tele van jókora kőtömbökkel, algakupacok borítják, alig tud odabotorkálni a vízhez, hogy megfürödjön. Aztán talán még ugyanazon a napon, napnyugta előtt a hullámok ismét rárohannak a hatalmas görgelékkövekre, magukkal ragadják őket a mélybe, és az agyagos földdel elárasztott part olyan sima lesz, mint a padló...
Itt a falu környékén mindössze egyetlen hullámtörő van: egy zömök, sima, tompa, szürke gránittömb. A Mennydörgés-hegyről zuhant alá, mely a legmagasabb csúcsa a láncolatnak, s a tömb után egész sziklazuhatag zúdult a tengerbe tajtékosan...
A hegyek oly fenyegetően közel vannak az ófaluhoz, hogy láttukon néha öntudatlan félelem fogja el az embert; az utcácskák fölött középkori templomokra és várakra emlékeztető csupasz, vöröses, szürkés, helyenként csaknem fekete sziklák függenek... Tornyok, függélyes falak, vársáncok. A csúcsokon óriások ökle magaslik fenyegetőn, óriás dárdák erdeje meredez, fantasztikus pózban megmerevedett szörnyek és bálványok körvonalai ágaskodnak.
A hegy lábától az ófaluig olajfák, tamariszkuszok, akácok és kócos rekettyebokrok húzódnak. Erős, dudoros törzsük, inas, göcsörtös águk, érdes levelük van; tavasszal tékozlón virítanak a téli esők vizével átitatott éltető agyagon; lombjuk fukaron és szárazon zörög nyáron az agyonrepedezett kőkemény föld felett, mely olyan, mint az óvatlanul forró kemencébe vetett tészta... A fák alatt a zsurlók és kökénybokrok birodalma.
Az ófaluban régóta nem építenek. Minek is húznának fel újabb házakat a sziklák közti szűk hasadékokban, amikor alig valamivel keletebbre, egy karnyújtásnyira annyi kényelmes domb és tágas völgy húzódik, amennyit csak akarnak.
Az újfalu viszont évről évre terebélyesedik. Összefüggő sávban futnak határában a horizont felé a szőlőskertek, dohányültetvények, a tucatnyi kilométerre terpeszkedő gyümölcsösök.
Az újfalu parkjaiban és kertjeiben nyüzsögnek az emberek. Csillognak a kitűnően megépített sokemeletes, vakítón tiszta, kényelmes épületek ablakai. Hatalmas üvegtáblák, tágas lépcsőházak, élénk színű balkonok műanyag foltjai, cserepes tetők...
A természet itt meg van szelídítve. Kertészek nyesik a fák koronáját, a virágokat szimmetrikusan ültették az ágyásokban. A nemrég épített szálloda és üdülő mellett, a strand vonalával párhuzamosan egyenes járdák és szabályos ágyások húzódnak.
Itt még a tenger is megcsöndesedik a hatalmas, lapos kagylóra emlékeztető öböl ölelésében. Mólók sora védelmezi biztonsággal a hullámveréstől a halászkikötőt, a mentőállomást, a hajóállomást.
Az ó- és az újfalu hangja is különböző. Az ófaluban a tenger a víz minden nyelvjárását beszéli, a ritmikus csobogástól és neszezéstől a harsogó zúgásig, a bömbölésig, a bömbölő hullámok által a hegyoldalból leszakított sziklatömbök dübörgéséig.
Ezernyi nyelven beszélnek a hegyek is. Nyugodt, csendes napon csak a legelőkön szétszéledt birkák nyakán lógó kolompok halk csilingelőse, a pásztorok parancsoló füttye, és hű segítőtársaik, a kutyák ugatása hallatszik a magasból. Mikor aztán a rég várt bőséges záporok után újra kegyetlenül tűz a nap, a szélfútta csúcsok repedezni kezdenek, és megindulnak a kőomlások. Kemény, zord nyelven szólnak ilyenkor a hegyek. A feldühödött küklopsz ordítására emlékeztető iszonyú dübörgés hallatszik, amikor egy-egy nagyobb szikla elmozdul az esőtől feláztatott magas agyagpáholyából, és tapogatózva utat tör magának a tenger felé. Visszhang sokszorozta tompa, rövid dörejek figyelmeztetik az ófalu lakóit a hatalmas veszedelmes lavinákra, melyek lezúdultukban egyre újabb kőtömböket ragadnak magukkal, elsöpörnek útjukból mindent ami eleven, széles, mély sebhelyeket vágva a márgarétegben.
Sajátos nyelve van a fáknak is. A szüntelen széltől csapkodott vastag, kemény levelek szakadatlan fütyörésznek, zúgnak, az utak szélén száraz bogáncs zizeg. Rikácsolnak a tengeri madarak, a bozótban csízek és zöld pintyek füttyögetnek, olykor-olykor trillázni kezd egy pacsirta.
Szünet nélkül harsognak a kabócák, mintha egy jókedvű láthatatlan muzsikus azzal játszadozna, hogy vonóját ide-oda húzgálja a nyekergő húrokon, kissé reszketeg, vékony, magas sivító hangokat csalogatva elő belőlük...
Az újfalu hangja? Voltaképpen emberi beszéd és zene, fiatalok dalai és gyereknevetés. Sok nevetés, dal, zene: a környék tele van óvodákkal, iskolákkal, sportpályákkal, mozikkal, klubokkal, éttermekkel, boltokkal, fagyialtos és szörpös bódékkal...
A tengerjárás, a szél és a fák nyelve szükségtelenné és érthetetlenné válik az újfaluban. Itt minden irányból, hol hangosabban, hol halkabban hangszórók, lemezjátszók, zsebrádiók karattyolnak, énekelnek, ordítanak; estefelé falkába verődnek a sétáló fiúk és lányok, gitár pendül...
Ez a lendületes, ezer hangú, életvidám tülekedés személy szerint engem fáraszt. Ezért már harmadik esztendeje az ófaluban bérelek szobát, ahol az öreg házakban öreg emberek élnek, akik ismerik az idő és a csend értékét.
Az ófaluban az egyetlen szilárd, bár szintén régi építmény Danielsnek, a néhai szobrásznak a háza. A ház a tengerparton áll. A szobrász családneve Krecets volt, de itt csak keresztnevén emlegetik, mintha mindenkinek közeli rokona lenne.
A számtalan toldalékkal kiegészített, lapos tetejű, emeletes faházat alig lehet látni az akácok és olajfák tömkelegében, de a tenger felőli oldalon egy tizenöt méteres, hatszögletű torony tartozik hozzá, melynek oldalán glicínia kúszik a magasba, tavaszonta hihetetlenül törékeny, áttetsző virágokat lobbantva. A kétemeletes torony párkánya kelet felől tele van fecskefészkekkel, melyek nemtörődöm hetykeséggel függenek a hosszúkás lőrésekre hasonlító ablakok felett. Az építmény középkori asztronómus obszervatóriumára vagy alkimista laboratóriumra emlékeztet, de én tudom, hogy a szobrász műhelye és könyvtára van benne. Daniels Krecets viszonylag rövid, de munkával zsúfolt életében itt tartózkodott legsűrűbben.
Ezt a tornyot és a házat maga Daniels Krecets építette, saját kezével, a saját számításai alapján, egész életében. Még halála napján is napkeltétől napnyugtáig dolgozott a kertből a torony első emeletére vezető külső lépcső széles fokain. Az arra járó falubeliek látták, amint a vak szobrász felszögez az alsó oszlop csúcsára egy fából faragott halászsast. A nyújtott nyakú, kerek szemű nagy madár nyugtalanul nézett a nyílt tenger felé. Este ott találták Daniels Krecetset a nagy madár alatt holtan. Egy lépcsőfokon ült, hátát a korlátnak támasztva, feje mellére billent, kalapácsot szorító jobb keze a térdén hevert, balját oldalra vetette. Szívroham. Könnyű, gyors halál...
Hogy Daniels műhelye a földszinten van, másoktól tudom. Még sose jártam Krecets házában, szobrait pedig csupán folyóiratok felvételein láttam: sosem sikerül eljutnom hol itt, hol ott megnyitott kiállításaira.
A házban most Daniels felesége, Mirjama lakik: gyakran látom az asszonyt, amint a kertben dolgozik, vagy a torony lapos tetején a ballusztráda mögött pihen egy heverőn, összeakadtam vele néhányszor a tenger partján és az ófalu hegyi ösvényein is. Aki nem ismeri, sose hitte volna, hogy rég elmúlt ötven. Vászonnadrágjában, viharkabátjában, tornacipőben, vállán hátizsákkal úgy fest, mint egy kamasz; hegymászónak is van olyan ügyes, mint egy fiú; az apró termetű, hajlékony, vékony asszony gyakran indul hosszú túrákra. Az a fajta ember, akinek arca mélyen belevésődik az emlékezetbe, pedig nemigen lehet szépnek nevezni: homloka aránytalanul nagy, arca széles és kerek, szája nagy, bőre sötét és durva: keskeny, kissé ferde vágású szemének színét lehetetlen megállapítani, hol barnának, hol zöldnek, hol sötétszürkének látszik; sűrű, fekete szemöldöke csaknem összeér az orrnyergében, köztük egyenes, mély ránc; haját befonja és tarkóján feszes kontyot köt belőle, mely túlságosan nagy és súlyos kis fejéhez képest, visszahúzza és hátrafeszíti nyakát, úgy hogy Mirjama tekintete gőgösnek és megvetőnek látszik. De a legszebb, legcsodálatosabb rajta kékesen szikrázó haja; kékes fény remeg rajta minden mozdulatától, mint a holdvilág, és az asszonyt még a legtündöklőbb aranysárga napokon is valami kékes éji ragyogás veszi körül, mely első pillantásra elárulja a jövevényt, a távoli idegen táj szülöttét.
Az ófalu lakói nem szívlelik Mirjamát. Értelmes, jóindulatú, türelmes emberek. A jó ég tudja, mit össze nem hordanak egymásról, de azért okvetlenül mondanak jó szót is. Mirjamát azonban, úgy látszik, mindenki egyaránt elítéli. Az öregemberek és öregasszonyok fejcsóválva, bosszús homlokráncolással ejtik ki a nevét, ráadásul soha nem is emlegetik egyszerűen „Mirjamának", hanem csak így: „ez a Mirjama". A középkorban bizonyára épp így emlegették azokat az asszonyokat, akik varázsló vagy boszorkány hírében állottak... Megpróbáltam a falubeliektől megtudni, mi az ellenszenv oka, de teljesen őszinte beszélgetés egyikükkel sem sikerült. Egyikük hazugnak nevezte Mirjamát, azt állította, sose volt a szobrász igazi felesége... Hogy lehet ez? — ámultam el. Hiszen Daniels Krecets néhány esztendővel halála előtt összeházasodott Mirjamával, ezt a faluban mesélték... Összeházasodtak? Na persze, persze... De hogyan érte el e tisztességet ez a Mirjama ?!... Hajaj... De minek hánytorgatni a múltat, ki tudja, mit kotor elő az ember, halottakról pedig jót vagy semmit...
Mások azt mesélték: Daniels igazi felesége egy Ada nevű táncosnő volt. Daniels külföldről hozta a fiatal, vidám, szép szőke asszonyt. Ada, az igen, az igazi szépség volt. És nem csak az arca kellemes, a szíve is kedves és jó... És hogy szerette Danielst, hát még Daniels őt! Mint a nótában !... A szigorúbb ítéletűek talán szemére vethették Adának, hogy ügyetlen és gondatlan volt a háztartás dolgában. De hát hogy is lehetett volna tőle ilyesmit kívánni, hisz művésznő volt, ráadásul fiatalka, és az egészsége is gyenge.
Egyszer aztán, az ördög tudja, honnét, idetolakodott ez a Mirjama, ez a faragatlan, szívós parasztlány. Inkább legényre hasonlít, mint lányra, ráadásul ravasz, mint a róka. Megjelent egy szép napon, mintha a föld alól bukkant volna elő: hátán a háza, kebelén kenyere, aztán ott maradt, mint kakukkfióka az idegen fészekben, Daniels és Ada nyakán... Azt pedig, hogyan sikerült évekre megtelepednie a házban, kezébe ragadni a háztartást és — vérbeli kakukkfióka módjára — kiakolbólítani Adat, annak csak az ördög a megmondhatója.
Persze, persze, Ada.. — bólintottam. — De hát Mirjama Daniels tudta és beleegyezése nélkül nem fészkelhette volna be magát a fedele alá. „A művészek fura emberek — hangzott a kitérő válasz. — Mindannyian egy kicsit izék... habókosak... Ráadásul akkoriban kezdte elveszíteni a látását..." — „Daniels becsületes ember volt, nem ravaszkodott, nem akart becsapni soha senkit, és másoktól se számított soha semmi rosszra, első szóra megbízott az emberben..." — „Nem kell olyan nagy ravaszság ahhoz, hogy egy huncut, hamis asszony elkapja a magunkfajtát, és az ujja köré csavarja." — „Ez a szégyentelen Mirjama nem bolond, de nem ám! Bolond? Annak a lánynak nem volt mit felvennie... aztán egyszer csak belecsöppent a jóba... Hatalmat nyert, övé a ház, tele azzal a sok értékes holmival... Ezeket a sehonnai némbereket nem kell félteni, van szemük, és nem szalasztanak el semmit."
Magát Danielst, bár nem e táj szülötte volt — szülei vele együtt telepedtek le Minden-Szelek-falvában, még valamikor a múlt század végén — enyhe értetlenséggel, elnézőn, de mindig jóindulatúan emlegetik. Óriás termetű férfi volt, de égszínkék mosolygós szeme mint egy gyermeké. Fiatal korában szívesen eltréfálkozott a falubeliekkel, de kapható volt a meghitt beszélgetésre is. Házassága után is csudabogár és igazi gyerkőc maradt. Virágot szedett a kislányokkal a hegyek közt, tarka kavicsokat keresgélt a tengerparton; úgy cipelt haza egy-egy semmire se jó gyökeret, mint valami jó ég tudja, micsoda kincset. Hanem amikor megbetegedett, mintha kicserélték volna: gondolataiba merült, komor lett és hallgatag. De ezt nem is nehéz megérteni: nem akarta kifecsegni a baját.
Hogy az újfaluban mit beszélnek Daniels életéről, nem tudom. Ritkán fordulok meg odaát, jóformán nincs is ismerősöm arra.
Az ófaluban egyedül Anna néni, a háziasszonyom van jó szívvel Mirjama iránt. Igaz, nem beszédes asszony, és valahányszor faggatni kezdem Danielsről és hozzátartozóiról, rendszerint tartózkodón annyit mond csak: — A saját lelkünk is sötét erdő, máséban meg végképp nem lehet eligazodni. Ne ítélkezzünk...
Én tulajdonképpen egyetértek vele, és nem azért kérdezősködöm tőle, mintha a szóbeszéd örömet okozna. És végképp nem a szóbeszéd az oka, hogy mindeddig nem látogattam el a szobrász házába, nem néztem meg a munkáit.
Daniels háza apránként valóságos múzeummá vált, egyre több a látogatója. Már csoportosan hozzák ide őket. A turisták kíváncsian kérdezgetik Mirjamát, hogyan dolgozott Daniels. Gyakran látom, amint az asszony lelkesen magyaráz.
Csatlakozhatnék akármelyik csoporthoz, de ehhez nincs kedvem. Nincsenek ínyemre ezek a tömeges zarándoklatok, nem hiszek benne, hogy az ember képes szívébe fogadni a természetet vagy a műalkotásokat a legkülönbözőbb és beszédes emberek sokaságának társaságában. Ráadásul visszatart a félelem a tülekedéstől, a tolakodó kérdésektől, a felszínes benyomásoktól és ítéletektől.
Mégis biztos, hogy okvetlenül ellátogatok Daniels házába, és egymagam megnézem a szobrait. Mirjama? Valószínűleg nem fogom megmagyarázni neki, milyen fontos számomra, hogy lássam Daniels Krecets alkotásait.
Harmadik éve bérelek szobát Anna néninél. A ház épp átellenben áll a Danielséval. Körös-körül ott van minden, ami miatt szerelmes vagyok ebbe a faluba: a hegyek, a tengerpart, a liget öreg fái. Itt kedvemre barangolhatok. Csend vesz körül, gondolataim fürgék, szaporán megy a munka.
Egy csorba kőpadon üldögélek. Fölöttem egy magas tamariszkusz madártollforma levelei susognak. A távolból idelátszik a tenger és Daniels tornya, körülötte fecskék cikáznak. Ragyog a nap. Erőre kapó délnyugati szél himbálja a fákat, a levegőt, a tengert. A hullámok a parttól távol tajtékot csiholnak egymásból. A helybeliek a habcsomó láttán azt mondják: juhok legelnek a tengeren — vihar lesz; a fehér hullámok hol vidámak, hol haragosak, mintha képesek lennének szeretni és gyűlölni; nekirontanak a partnak, megdöfködik a parti köveket, vagy szelíden odadörgölődznek hozzájuk, aztán nyomban eltűnnek. Már a Mennydörgés-hegy lábánál szökdécselnek a fehér homlokú bárányok, mielőtt lemerülnének a mélybe, mögöttük pedig már ott rohannak versenyt ugrándozva az újabb futók és ugrók... A levegő csak úgy zúg, mint valami láthatatlan, feszes húr. Valami történik, érlelődik, közeledik a természetben? Vajon mi? Zivatar? Vihar?
Lassanként megmagyarázhatatlan nyugtalanság vesz erőt rajtam. Igyekszem legyűrni, próbálom folytatni az elbeszélést, amibe belekezdtem. Nem, ilyen zaklatott állapotban szó se lehet tiszta gondolatokról, ilyen állapotban egyetlen sort se tudok leírni.
Felállok és elindulok... Tudom jól, ahhoz, hogy megszabaduljak ettől az állapotomtól, tennem kell valamit.
S egyszerre ott állok Daniels háza előtt, a nyitott teraszon, melynek padlózata dolomitkockákkal van kirakva. Körülöttem a teraszt övező kaktuszok rázzák szúrós sörényüket.
Bekopogok a kétszárnyú ajtón. Az ajtó váratlanul lendületesen fölpattan. Mirjama áll előttem. Most látom először ilyen közelről. Elkapom tekintetem kékesen csillogó szurokfekete hajától, és beleütközöm mandulavágású zöld szeme hidegébe, felfigyelek szigorú szájára. Magyarázatra semmi szükség.
— Danielshez, ugye — szólal meg mély hangján. — Jöjjön be! — azzal hátralép, és beereszt a házba.
A helyiségben hűvös van. Az ablakon túl sűrűn állnak a fák, az ágak az ablakhoz tapadnak, ezért odabent zöldes félhomály honol. A szoba csaknem üres: a falakon néhány kép, középen deszkából ácsolt festetlen asztal, mellette két zsámoly. Az ósdi kályha bordás, nagy zöld csempével van kirakva.
— Üljön le, érezze magát otthon! — int a zsámoly felé Mirjama. — Odakint olyan hőség van ma. — Megkínál egy tál sárga és vörös szilvával. — Tessék, kóstolja meg, jó savanykás, felfrissíti. — Ő is szed egy marékkal, és mintha meg is feledkezett volna rólam, az ablakra szögezett tekintettel egymás után eszegeti elmélyülten a szilvaszemeket.
Időnként a háziasszonyra pillantok. Mielőtt beléptem volna, bizonyára a kertben, a tűző napon dolgozott, arca kipirult, ajka kirepedezett. Gallér nélküli ujjatlan sárga blúzt, rövid, szürkészöld vászonnadrágot visel. Nyaka, karja, csupasz lába olyan sötétbarnára van sülve, mint a rozskenyér héja. A ferde szemű, mozdulatlan vonású asszony sötét fából faragott keleti bálványra emlékeztet.
— Menjen csak be a műterembe, amíg világos van — szólal meg végre Mirjama. Felállunk. A háziasszony az egyik ajtóra mutat. — Ott a műterem, onnan lépcső vezet a torony többi emeletére. Tétován megállók az ajtó előtt, amelyre az asszony mutatott.
— Talán van valami... valami katalógusféléje? — kérdem, de nyomban rájövök, hogy butaságot mondtam.
Mirjama figyelmesen rám néz. Szemében csodálkozás, ajkán bosszús mosoly jelenik meg, aztán a mosoly eltűnik, és az asszony szemrehányón így szól:
— Tudja, ha a szobrok, amiket a toronyban látni fog, nem mondanak magának semmit, akkor nincs az a katalógus, ami segítene. Hát maga is az a fajta, aki képes lenne neonbetűkkel kiírni az éjszakai égre: „Ez itt az éjszakai égbolt. Az égen csillagok ragyognak"?
Egyszeriben kényelmetlenül kezdem érezni magam. A hangulatom odavan. Önmagammal elégedetlenül sietve belépek a toronyba... és egyszerre hatalmas fényözön vág az arcomba. Annyira elvakít, hogy egy ideig nem merek mozdulni se, aztán a fényből alakok kezdenek kibontakozni. Az ablakok között, szorosan a falnál és kissé távolabb, külön-külön vagy csoportosan szobrok sorakoznak. A torony napfényben úszó földszintjét élet és mozgás tölti be: kitárt karú, görnyedt vagy kihúzott vállú, futástól megfeszülő emberek...
Minden szobornál megállva lépésenként körbejárom a termet.
Közvetlenül a bejárat mellett ferde szemű leányka ül, csontos arcán Mirjama vonásai. A lány fiatalos, mohó, bizakodó türelmetlenséggel vár valamit. Nem tudnám megmondani, mire vár, de olyan bizalom van az arcára írva, amilyet csak az igazi csoda érdemelhet ki.
Biccentek a lánynak, kívánom, hogy minden álma valóra váljon, és odalépek a következő szobor elé. Figyelmemet rabul ejti az öregember arca és szeme, aki valami nagyon szépre gondolhat. Az arc elsimuló vonásai, kanyargós ráncai és a nyugodt tekintet mögött egy élet bölcsessége érződik. Ez az öregember ismerte és megtalálta igazi helyét a világban. Ha vetett, egyetlen szem se hullott meddő kőre. Ha kertész volt, egyetlen palántája se száradt el. Ha halász volt, ott mindig akadt hal, ahová a hálóját vetette. Lehet, hogy kéménytisztogatással vagy más észrevétlen munkával teltek napjai. Az embereknek mégis szükségük volt rá, ezért öregségére szemei nem panaszkodtak értelmetlen, üresen elfecsérelt, szél szárnyán elröppent esztendőkről...
Sorra hüvelyezem az arcok és mozdulatok titkát, a legkülönbözőbb érzések és sejtelmek fognak el, igyekszem megfogalmazni őket, örülök neki, így lépek egyik lénytől a másikhoz, egyre újabb életekbe merülök bele.
A nap lehanyatlik, és a műterem sűrű, sárgásvörös ragyogással telik meg. Ideje befejezni ezt a termet, de még visszajövök. Hisz a felét se láttam annak, amit kell.
A váratlanul rám rohanó gondolatoktól lenyűgözötten állok egy darabig a falépcső mellett, aztán fölmegyek az emeletre. Két falat mennyezetig érő könyvespolcok borítanak, a többit szobrok foglalják el, rengeteg szobor. Kisebbek, mint a lentiek. Mellszobrok, portrék... Ahogy figyelmesebben szemügyre veszem őket, váratlan felfedezést teszek: ezek a szobrok mind agyagból készültek.
A lépcső tovább vezet fölfelé. Elfog a kívánság, hogy felmenjek, és megnézzem, hogyan fest a környék a toronyból.
Odafönn üres szobába jutok, nincs se bútor, se szobor, csak az egyik falon függ díszes faragású aranyozott keretben egy arckép, egy női arckép.
A pazar ruhájú ismeretlen hölgy láttán, akinek vörösarany haja koszorúba van fonva a feje tetején, nyomban eszembe villan, hogy ez nem lehet más, mint Ada, Daniels első felesége. Kíváncsian, feszengve odalépek a képhez.
A fiatal nő egy dívány keskeny támlájára dőlve ül. Ruhája rózsaszín csipkefodrai úgy ölelik körül testét, mint hab a vízinövény szárát. Nagy, áttetsző, kék szeme van, piciny ajka félig nyitva. Úgy rémlik, szája mindjárt mosolyra nyílik, fehérpiros ajka mint egy vérakác virágfürtje, érett eper, melynek egyik fele fehér maradt...
Hosszan nézem ennek az asszonynak az arcát, és egyre világosabban érzem, hogy elönt a döbbent csodálkozás. Csodálkozom ezen az asszonyon, Danielsen, de legjobban saját magamon. Szépség? Igen, ritka, vitathatatlan szépség, a szabályos arcvonások és testformák kifogástalan harmóniája. Hát ez az a jó tündér, aki...
De minél tovább nézem ezt a portrét, annál inkább lehűt a látvány, az ellenszenv hideg jégcsapjai nőnek rajtam. Mi történik velem? Miért van az, szépséges Ada, hogy arcod, tested csupa megszokott, agyonkoptatott hasonlatot kelt emlékezetemben: bőröd olyan, mint a tejszínes marcipán, szemed kékje, mint a nefelejcs...
Egyre világosabbá válik, egyre jobban eluralkodik bennem egy gondolat, nem, nem is gondolat, nem megállapítás, inkább meggyőződés, hogy érzéseim nem csapnak be. Szépséges Ada, nincs neked semmi keresnivalód ebben a házban, ebben a faluban. Nincs helye itt a te fehér bőrödnek, csipkédnek, atlaszcipellőidnek; tetőtől talpig idegen vagy itt, és nem véletlen, hogy száműzettél ebbe a különálló, üres szobába...
Nem is tudom pontosan, mi megy végbe bennem. Egyszer csak vállat vonok, hátat fordítok a képnek, és lesietek a lépcsőn a földszintre. Most nincs kedvem beszélgetni, szeretnék észrevétlenül elmenni. Megállok a küszöbön, hallgatódzom: a szomszéd szobában halálos csend. Annál jobb, úgy látszik, a háziasszony elment valahová.
Gyorsan kinyitom az ajtót, belépek a félhomályos szobába. Csend. A falon ódon falióra tiktakol, a gömbölyű súlyok rézláncon csüngenek. Megpróbálok nesztelenül kisurranni az utcára, de hirtelen a szoba sarkában a padlón észreveszek egy élénksárga foltot... De hiszen...
— Mirjama! Mi van magával?! Mirjama...
Él, ezt nyomban felfogom, amint térdre esve hozzáérek az asszony vállához. Arccal lefelé fekszik, lapockája meg-megremeg a sárga blúz alatt.
— Mirjama!
Semmi válasz. Amilyen óvatosan csak tudom, karomra veszem, felállok; feje oly erőtlenül hanyatlik alá karomról, hajfonata súlyától, hogy elfog a rémület. A szoba sarkában tarka pléddel letakart deszka priccs. Lefektetem Mirjamát a priccsre, és megpróbálom kitalálni, mi történhetett vele. Elájult? Vagy még rosszabb? Hívjak orvost? Hát persze. De csak nem hagyom egyedül? A legokosabb, ha előbb elszaladok Anna néniért, és ideküldöm...
— Mirjama!. ..
Az asszony szempillája megremeg, görcsös mozdulattal a torkához kap, nem jut levegőhöz.
— Mirjama! Mi baj van, meg tudja mondani?
Csend. Már indulnék Anna néniért, de az asszony az utolsó pillanatban felém fordítja fejét, kinyitja szemét, és suttogva megszólal:
— Nincs semmi baj... Ne aggódjon! A kályha párkányán van egy dobozka... Hozza ide! A kályhához sietek, felkapom a dobozkát, odaviszem, de Mirjama újra lecsukta a szemét, hallgat. Felnyitom a dobozka tetejét, egy marék tarka kavicsot, egy bársonyszalagot és egy barna üvegcsét találok benne.
— Mirjama! Ez a gyógyszere? Hozzak vizet?
Választ se várva átmegyek a másik szobába, keresztülsietek rajta. Nem tévedtem, a következő helyiség a konyha. Gyorsan kerítek egy bögrét, vizet merítek, visszasietek a beteghez.
— Hány csepp kell?
Szempillája megrebben, nyugodt szempár néz rám.
— Húsz.
Mirjama felül, elveszi a bögrét, és felhajtja a vizet.
— Hívjak orvost?
— Nem kell! Mindjárt elmúlik — feleli, és hanyatt fekszik.
— Maga rosszul van, a betegséggel pedig nem szabad tréfálni.
— Ne aggódjék! Szívós gyom vagyok.
— Nem hallottam, amikor elesett...
— Nem estem el. Elszédültem, de teljesen eszméletemnél voltam. Leültem a padlóra. Hivni akartam magát, de nevetségesnek éreztem „segítséget" kiáltani... Megszoktam, hogy magam segítsek magamon. Voltak már ilyen rohamaim, elmúlik egykettőre...
— Rohamok?! Maga beteg létére teljesen egyedül lakik? Helyes ez így?
— Helyes, helytelen... Nevetséges! Mindenki azt hiszi, jobban tudja, hogyan kéne a másiknak élni. Amikor viszont saját magáról van szó...
— Jól van, nem adok tanácsot. De a betegség...
— Semmiség! Ne is beszéljünk róla! Mit álldogál itt mint egy villanypózna ? Üljön le, ha nincs sietős dolga.
Odatolok egy zsámolyt a priccs mellé, leülök, és nyomban eszembe jut, hogy talán mégse kellett volna ráhagynom, amit mond, jobb lett volna kihívnom az orvost vagy a védőnőt, hisz nekem semmi gyakorlatom nincs abban, hogyan kell bánni egy beteggel.
— Nem, azért olyan egyszerűen nem hagyom itt. Még ha el akar kergetni, akkor sem megyek el. Elfeledkezem mindenfajta illemről, és maradok.
— Óh, az illem... — neveti el magát Mirjama.
— Olyan nevetséges ez a szó?
— Számomra igen! Az illem afféle fénymáz, amilyennel a... teafőzőt bevonják!
— Kár ironizálni! Egyáltalán, maga beteg, nem szabad felizgatnia magát. Főképp nem egy szóért!...
— Árt... Az embernek minden árt, hisz lépten-nyomon éreznie kell. Talán csak a puszta vegetálás ártalmatlan. Maga már képes rá?
— Megbocsásson, mire?
— A puszta vegetálásra.
— Soha nem jutott eszembe, hogy rászokjam.
— Akkor felesleges azon elmélkedni, mi árt az embernek, mi nem. Maga nem képes úgy élni, hogy ne ártson drágalátos egészségének, én se tudok... Hogy hívják magát?
— Viktors... Bizonyára nagyon ostoba dolog, hogy betörtem ide, s be sem...
— Ugyan, szamárság! Maga nem énhozzám jött vendégségbe, hanem Danielshez. Azonkívül egy kicsit én is ismerem magát. Tudom például, hogy író. Ne csodálkozzék. Az ófalu kicsi. Anna néni elmesélte, hogy évek óta nála bérel szobát. De találkoztunk néhányszor az utcán meg a hegyek között is. Nem igaz?
— Csakugyan.
— Gyakran látom magát egyedül. Örülök, hogy Danielshez is egyedül jött vendégségbe...
Nem lázas-e a beszélgetőpartnerem? Szeme most szénfeketének látszik, gyanúsan csillog, keze pedig nyugtalanul tapogatja a fekhely szélét.
— Azt hiszem, az ügy komolyabb, mint ahogy szeretné beállítani — jelentem ki meglehetősen fesztelenül. — Mondja meg kereken, miben segíthetek.
— Jól van, megmondom. De ne akarjon tanítani! Ki nem állhatom a kioktatást és a tanítómestereket. Mindig megvoltam a magam eszével, és tökéletesen tudom, mire van szükségem, mire nincs. Szeretne tenni valamit az érdekemben? Jól van. Töltse velem ezt az estét, ha nincs más elfoglaltsága.
— Nincs. És már mondtam is, hogy nem megyek el.
— Megállapodtunk, író úr...
— Író!... Ez túlzás... Még csak úton vagyok afelé, hogy író legyek.
— Hogy mondta? Kérem, ismételje meg!
— Még csak úton vagyok...
— Különös. Maga éppen ugyanazokkal a szavakkal mondta .. Daniels egyszer azt mondta nekem: „Mi valamennyien vándorok vagyunk, úton afelé, hogy emberré váljunk." Daniels nemcsak szobrász volt, hanem gondolkodó is... Azt hiszem, magával fogok tudni beszélni Danielsről. Nem tesz fel több olyan kérdést ugye, ami megnevettet, elszomorít vagy felbosszant. Gyakran tesznek föl nekem ostoba kérdéseket. Mit is akartam mondani Danielsről? Ja igen: hogy gondolkodó volt... De ritkán fejezte ki magát hangzó szavakkal. Inkább vésővel, kalapácscsal ... Lehet, hogy Daniels tisztábban érzett és látott a szerszámaival, mint a szívével... Akárhogy is van, az életet nemcsak nagy eseményeiben szerette, hanem az apró, hétköznapi örömökben is... Szeretett mindenkit, akik e világot benépesítik, a hatalmasokat és a gyengéket, a bölcseket és az ostobákat. Azt hiszem, a szeretet minden igazi művész mindennapi kenyere.
— A szeretet?
— Hát persze. Maga író létére csodálkozik ezen? Csak a szeretet teszi lehetővé, hogy az ember oly mélyen átérezze és megértse egy másik lény mivoltát, hogy kőbe vésse vagy versbe öntse sorsát. Nem így van? Csak a szeretetnek van elég éles szeme, friss emlékezete, gyengéd keze, melynek érintése melenget, felnyitja a szívet. A közönyös vagy kíváncsiskodó szájtáti érintése elől elrejtőzik a lélek, mint a csiga, mely visszabújik házikójába, ha ráfúj a tikkasztó szél vagy rátör a hideg. Ha az ember kavicsot dob a patakba, a víz színe fodrot vet, elrejti mélyét, nem látszik, csak az apró hullámráncokkal borított felszín... Csakis a szeretet képes belelátni a mélybe, a szeretet, mely nem dobálódzik kővel. Talán túl sokat beszélek a szeretetről, de ne haragudjon: a szeretet a világ egyetlen birodalma, melyet igyekeztem bejárni és megismerni, mert a jó tündérek egy szikrányi más tehetséget se tettek a bölcsőmbe. Ez talán hencegésnek tűnik, mintha azt mondanám: ha semmi mást, de szeretni azt aztán tudtam... Ó, nem! Sok mindenben ugyanolyan vagyok, mint amikor beléptem ebbe a házba, hogy soha többé ne hagyjam el. Akkor tizenkilenc éves voltam, Daniels kétszer annyi. Fölemeltem a tekintetemet, és életemben először megláttam Danielst, ezt a hatalmas daliát. Rám mosolygott, s én megnémultam.. . köszönni is képtelen voltam, de ő nem csodálkozott, hogy csak állok, és nézek rá fölfelé, és... Most pedig Viktors, adok magának néhány megbízatást, teljesítse őket, ha már itt van. Maga derék vendég, aki segíteni akar, nekem, szerencsétlen betegnek.
— Rendelkezzék velem! — motyogom értetlenül.
A sárga blúzos asszony zavarba ejt, sőt talán kissé meg is rémit, de elhatároztam, hogy nem érdemes ellentmondani, és felállok a zsámolyról.
— Mit óhajt?
— Ez a szoba nyirkos és hideg még a legforróbb napon is. A napfény nem tud behatolni, a fák elállják az ablakot. Be tudna fűteni?
— Micsoda kérdés! Hát persze...
— Fa van a padlón, a kályha mellett. Gyufát talál a párkányon...
Kiválasztok a kályha előtt felhalmozott tűzifarakásból egy rövid hasábot, előhúzom a zsebkésemet, és nekilátok gyújtóst faragni, közben azon gondolkodom: Mirjamát nyilván a hideg rázza, hisz a szobában meleg van, de azért mégis begyújtok, hátha segít rajta. Különös asszony. De miért zavarnának furcsaságai? Már kezdem tudomásul venni őket. Végtére is a betegek mind szeszélyesek. Hát ilyen ez az asszony. De milyen is? Hisz nem is tudom. Leginkább azt érzem a jelenlétében, hogy valamiért féltem őt.
Berakok a kályhába egy marék forgácsot, körülrakom fával, meggyújtom. A fa száraz, a lángok vidáman nyaldosni kezdik, egyik hasábról a másikra szökkennek.
Mirjama kíváncsian figyel a zugából, aztán felül, és vidáman felkiált:
— Maga akár a pokol fűtője is lehetne, Viktors! Remekül ért hozzá. Mindjárt más lesz itt a levegő. Meleg lesz, és a hangulatom is felderül. Nekem nem kell más, csak a meleg meg a tűz. Úgy szeretem a hőséget, mint a gyík. Soha nincs melegem, annál gyakrabban fagyoskodom, egész életemben fagyoskodom...
— Vérszegénység?
— Igen, az orvosok is azt mondják, vérszegénység. De én nem hiszem. Az emberi szomorúság forrása nem a vérben, a csontokban, az izmokban van, hanem mélyebben. A lélekben.
— A lélekben...
— Hát hogy lehetne másképp kifejezni? Persze, a lélek avítt szó. De hát találtak-e már ki más, új szót, amely... egész belső világunkat magába foglalná? Ért engem, ugye...
— Azt hiszem, igen. Mit tehetek még magáért?
— Az előbb betört az én takarítatlan konyhámba. Menjen vissza még egyszer. A tűzhely felett, a polcon talál egy vesszőfonatos kerek korsót. Hozza be, de vigyázzon, ne ejtse el, színültig tele van és nehéz. Ugyanott a polcon vannak bögrék is, hozzon be hármat.
Átmegyek a konyhába, közben egyre töröm a fejem: a ferde vágású szemű troll borozni készül? Minek a három bögre? Vagy az asszony vár valakit?
Visszatérek a korsóval meg a bögrékkel, melyre pár mesteri vonallal legelésző kiscsikók vannak pingálva. Az egyik kiscsikó játékosan magasba rúg hátsó lábával, a másik ugrabugrálva vágtat, a harmadik a füvet csipegeti: a rétet néhány fűszál és margaréta jelzi.
— Itt van, tessék — szólok, amint leteszem a korsót az asztalra. — Majdnem világos, hogy maga mulatni akar. Teljesen világos, hogy nem utasítom el a részvételt, persze, ha meghív. Egyáltalán nem világos viszont, minek kell három bögre.
— Nem baj, majd megérti — feleli Mirjama. — Most pedig, kérem, húzza közelebb az asztalt a tűzhöz. Hozza be a teraszról a két legkényelmesebb karosszéket meg a gyékényeket. Lásson neki, én meg közben rendbe teszem magam és fölkelek. Menjen, menjen, elboldogulok egyedül is, már nem érzem gyengének és betegnek magam.
Végzek az előkészületekkel, Mirjama odajön az asztalhoz, leül az egyik karosszékre, és tovább dirigál:
— Töltsön mindhárom bögrébe. Ebben a házban az a szokás, ha terítenek, mindig kitesznek egy fölösleges bögrét és tányért — a váratlan vendégnek. Ha a vendég beállít, nagy öröm, ha nem, a lakoma után széttöltik a bort, és felhajtják a vendég egészségére. Nem tudom, honnan hozta Daniels ezt a szokást, de nekem tetszik.
— Nekem is. — Fölemelem a boroskorsót. A sűrű, sötét italnak, mely bugyborékolva csorog a bögrékbe, hegyvidéki nyár-, virág- és ürömfű illata van.
— Mégiscsak szerencsés, sőt, a maga módján ünnepi nap ez a mai, felesleges is aggódnia — szól halkan Mirjama.
Itt a tűz mellett, mely vörös és sárga visszfényeket vet a környezetre, ismét az iménti rőt holdragyogás csillog a hajában.
— Na, most már egészen jól vagyok — mondja Mirjama, macskaként hunyorogva ferde vágású szemével. — Adja ide a bögrémet. Maga derék, engedelmes vendég, ezért igyunk arra, hogy ne kelljen túlélnie azt az embert, akit szeret! Rendben?
— Rendben. Úgy legyen!
Tompán összekoccantjuk cserépbögréinket, koccintunk a harmadik bögrével is, melyet a vendégnek töltöttünk tele, aki még betoppanhat, aztán felhajtjuk a keserédes italt, mely erejét tekintve inkább szagosfű-likőrre emlékeztet, mint borra.
— Még egyet! — kiált fel Mirjama.
— Hm... Hát legyen, ahogy akarja — bólintok bizonytalanul, és újra teletöltöm a bögréjét.
— Most pedig igyunk a szerelemre! — szól Mirjama, és csúfondárosan megvillantja fogait. — Igyunk a gonosz szerelemre, mely kiszikkasztja a daliákat, a szelídekből garázdát csinál, és még a legrendesebb embereket is aljasságra viszi. Igyunk a jó szerelemre is, amely bölcsőjüktől fogva vigyáz az emberekre és a madarakra, fát ültet a pusztaságban, kiegyenesíti a gyengék vállát, erőt lehel beléjük, segíti őket, hogy megvédjék szeretteiket.
— Igyunk a szerelemre!
— Borban az igazság. Hogy milyen, nem tudom, de birtokában őszintébb leszek. Nem véletlen, hogy ilyen beszédes vagyok, kedves vendégem. Fecsegőnek születtem, ne is haragudjék... De azokban a távoli időkben számomra nem volt nagyobb öröm, mint megnyugtatni és elszórakoztatni a fáradt Danielst, akit feldühített, hogy nem képes kezében tartani a vésőt, Danielst, akit szüntelenül hajtott nyughatatlan szíve... Én, aki sok mindenben ügyefogyott és mulya vagyok, becsülettel igyekeztem, hogy legalább buzgó és kívánatos Seherezádéja legyek... Tudsz egyáltalán valamit Danielsről, kedves vendégem?
— Csak azt, amit az emberek beszélnek róla.
— Ó, az idegenek, hahaha! Mit tudhatnak az idegenek. Mindent a maguk módján értelmeznek, besározzák, vagy épp fordítva, fényesre dörzsölik a rézpénzt, hogy csillogjon, mint az arany...
— Tudok persze mást is: azt amit ma értettem meg, amikor megtekintettem a műtermét.
— Senki se tudhatja, milyen ember volt az én férjem. Én láttam Danielst alkotói sikerei és kudarcai közepette, láttam, amint gondolatai megvilágosodnak és amint gyerekes passziókba merül, de még én is túlságosan keveset tudok Danielsről. Mi mindig sírnivalóan keveset tudunk azokról, akik legközelebb állnak hozzánk. A saját mértékünkkel mérjük őket. Ne nevess ki azért, hogy közhelyekkel dobálódzom. El kell mondjam a magamét. Hasznomra válik. Amióta Daniels meghalt, még senkivel se esett ilyen jól a beszélgetés... Elmesélek még egyet-mást Danielsről. A szüleivel együtt telepedett itt le, amikor egész kicsi, tíz év körüli gyerkőc volt... Apja, aki elherdálta birtokait, hamarosan meghalt. Anyja, aki az idő tájt emancipált nőnek számított, orvosként dolgozott.. . Akkoriban ez a vidék egészen vad és kietlen volt. A lakosság alig tucatnyi bolgár, görög, tatár és orosz családból állt. De ez nem fontos. A lényeg az, hogy Minden-Szelek-falva Daniels első nagy szerelme lett. Szerelmétől vezérelve úgy választotta ki ezt a falut, ahogy menyasszonyt választ az ember, és hű is maradt hozzá egész életében. Daniels anyja szerény vagyont örökölt, de ez elég volt ahhoz, hogy vásároljon egy talpalatnyi terméketlen földet a tenger partján. Az asszony a fiával nekilátott, hogy házat építsen ezen a telken, ő ültette az első fákat. Daniels húszéves volt, amikor anyja meghalt. Ő akkoriban Párizsban tanult... A nyughatatlan Daniels sok országot bejárt, sok versztát megtett idegen földön, de minden útja haza vezetett ... Igaz, itt is úton volt, akár a fáradhatatlan tengeri hullámok vagy a mi nyughatatlan szeleink. Örökké útban, valami távoli csillag felé... Értesz engem? Lehet, hogy fellengzősnek találod, amit mondok, de ha Danielsről beszélek, elfelejtem, hogyan csengenek a szavak... Azt hiszem, jócskán becsíptem. De ez jó részegség, felszabadít, segít, hogy fennhangon emlékezzem... Nekem, született fecsegőnek nehéz dolgom volt Daniels halála után. Úgy éltem itt, elevenen befalazva a csöndbe... Tölts még egy bögrével! A harmadikat arra, hogy a sors óvjon és kíméljen bennünket a jöttmentektől és turistáktól, akik keresztüljárkálnak az életünkön, anélkül, hogy adnának valamit vagy akár vinnének belőle.
— Jó tószt, kedves háziasszony. Örömmel csatlakozom.
Koccintunk egymással és a vendéggel, aki még beállíthat. Mirjama mond valami rövidke mondatot, értelme elkerüli a figyelmemet, csak hangja huncut csengését fogom fel, és megpróbálom elképzelni, mit érezhet most, de túlságosan jól érzem magam vele, hogy ne tévedjek...
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése