A CSEPP
Akim, öcsém testi-lelki jó barátja, elutazott Jenyiszejszkbe, hogy erdei tűzoltónak jelentkezzék. Gondoltam, hogy egyúttal az útipénznek is a nyakára hág — nem nagyon szenvedhette, ha bármi érték is lapul a zsebében.
A település melletti kavicsos, folyóparti dombon, a Petrón ütöttem agyon az időt — itt álltak az állami gazdaság üzemanyagtartályai, innen az elnevezése. Közben fürge cigányhalakra és fehérhasú, élénkcsíkos, szemtelen folyami sügérekre horgásztam. Ezeknél csak a csapók fürgébbek — azok egyszerűen nem is engednek más halat a táplálék közelébe. Nappal fürödtünk, vagy kifeküdtünk a perzselő napra. Ebben az évben még itt Északon is forró volt a nyár. Ha a víz nem is éppolyan, mint a Fekete-tengeré, de azért meg lehet mártózni benne.
A sok üléstől, vagy mert leszoktam a dohányzásról, fölöttébb elhíztam, nagynénéim szerint különben is pocakos dédapámra ütöttem; szégyelltem magam emiatt, s ezért a többiektől jóval távolabb fürödtem. Most is ott álltam fürdőnadrágban a Petrón, az úszót bűvöltem, amikor meghallottam:
— A-jaaa-jaj! Hogy ulackám te mennyi ennivalót pusztíthatsz el! Mekkora pocak! Borzalom!
Ritkás szőke hajú, lapos arcú legény ereszkedett le csónakján a Jenyiszejen, szélfútta, vékonybőrű arcán együgyű mosoly. Az „ulackám"-ról, s a Jenyiszej alsó folyásán élő szelkupokra jellemző kiejtéséről már sejtettem, ki ez az ember.
— Te meg, ferdeszemű szelkup, csak vedeled a bort, s nem harapsz hozzá semmit, lám a hátadhoz is nőtt a hasad!
A legény a parthoz irányította a csónakot, félig a szárazra húzta és kezet nyújtott — ez is alsóvidéki szokás. Az emberekkel ritkán találkozó, a Jenyiszej alsó folyása mentén lakó férfiak nyújtanak mindig kezet, a csónakot is rögtön partra húzzák, hiszen a szél hirtelen földuzzaszthatja a vizet és elviheti a csónakot.
— Hogyan ismerted fel, ulackám, hogy én szelkup vagyok? — karjai inasak, kemények, az egész „ulacka" ösztövér, esetlen, mégis erős alkatú.
— Mindent tudok rólad. Az útipénzt például épp most ittad el Jenyiszejszkben!
Akim csodálkozva hunyorgatta keskeny szemét és bűntudatosan felsóhajtott:
— Elittam, ulackám. Az előleget és a puszkát is.
— A puskát?! Az elivott puskáért régebben megbotozták a vadászt. A parasztot — a lóért, a vadászt — a puskáért.
— No, de ki botoztat ma? Más már a világ, szabadok vagyunk! — kacagott Akim és vidáman kiadta a parancsot:
— Szedd a horgaidat és indíts!
És nemsokára száguldunk a Jenyiszejen az ismeretlen Opariha folyócskához. Öcsém régi, megbízható, mély hangú, vastagon kormozó motorja, ahogy mondani szokás, „hét kemény versztát száguld hetente, és meg se kottyan neki." De minden jóban van valami rossz, és ez fordítva is igaz: így hát nyugodtan figyelhetem a folyót, hallgathatom az öcsémet és a barátját.
Balókásnak nevezik egymást. Rejtély, honnan szedték ezt a szót, de tény, hogy immár letörölhetetlenül rajtuk maradt.
Akim hosszú szárú gumicsizmában, kigombolt lélekmelegítőben ült a csónak kormányánál, sapkáját szemébe húzta és szívta nedves cigarettáját. Kolja szintén csizmában, lélekmelegítőben volt, és elmaradhatatlan nyolcszögletű fejfedőjét viselte, ami a sok izzadtságtól, füsttől és esőtől földszínű. A melegítő alá darócinget vett (vadász-halász szokás ez: az év minden szakában zárt, feszes ruhában indulnak a tajgába, vagy a folyóra).
Öcsém összekucorodva üldögélt a hosszú csónak közepén, a padon, én pedig a fiammal vele szemben telepedtem le. A motor berregése miatt vagy mert nehezen szedi a levegőt, Kolja elcsukló hangon beszélt tajgai kalandjairól, emlékeiről. Még Igarkában ismerkedett meg Akimmal, aztán a barátja Csusba is utánajött, Koljáéknál lakik, és bár egyidősek, de mert Kolja a gazda, no meg házasember is, meg-megdorgálja Akimot. Az „ulacka" hallgat is az „elvtárszra", ha épp józan.
Kolja élményeit hallgatva, a fiam már többször lefordult a padról nevettében, Akim egyetértően mosolygott a kormánynál, sejtette, hogy róluk, a „két balókásról" van szó.
... Az Oparihán túl van a csónakkal megközelíthetetlen Szurnyiha folyócska, amelyen csak ősszel, ha megárad, de akkor is csak a csónakot tolva-húzva lehet feljutni vagy húsz kilométernyit. De ott aztán csodálatosan lehet horgászni. A Szurnyihán egyszer már feljutott a tajga sűrűjébe a két balókás. Kegyetlenül elfáradtak, alig vonszolták a lábukat. Akim azonban nem állta meg, átgázolt a folyón a zúgóhoz, végigheveredett a kövön, sokáig figyelte a vizet, majd bevetette a horgot. Akadt is rá rögtön egy sötét, élénk uszonyú pénzespér. „Rendics-e-ek" — üvöltötte. A barátjának se kellett kétszer mondani. Se nem ettek, se nem aludtak, nekiláttak a horgászásnak. Bedobták — kiemelték, bedobták — kiemelték a horgot: hol pér, hol lenoklazac ficánkolt rajta. Úgy belemelegedtek, hogy megfeledkeztek mindenről, pedig tapasztalt tajgalakók, tudják a szabályt: először megtelepedni, tábort verni, berendezkedni — minden más csak ezután jöhet.
Amit hevenyészve, tessék-lássék módon csinál az ember, az olyan is. Amikor úgy döntöttek, hogy „kipróbálják", milyen a fogás, előfogták a nyírfakéreg kosárkájukat, amelyben a kukacokat tartották, pár kukacot magukhoz vettek, de ilyen nagyszerű kapás mellett meddig tartott az — semeddig!
- Kolka! - kiáltott a lentebb, a zúgónál forgó örvényben horgászó Akimka. - Elfogyott a kukac. Micsoda kapás! Ugorj el kukacért, légy szíves!
Öcsém otthagyta a pecabotot a hatos zsinórra szerelt horoggal (két úszót is tett rá, hadd lássék jól, ha harapnak). — Nézi — hát a kosárkában egy kukac sincs. A tajgában pedig lehetetlen egyet is találni - a mohos, nedves, helyenként fagyott földben nem élnek meg a férgek. No lám, akkor vége a horgászásnak! Hiába volt a nagy munka, a küszködés. Kolja kimeredt szemmel vontatta a csónakot fel a folyón, majd belegebedt, és most mégis vége, befellegzett, vége a világnak!
- Akimka, mindennek vége! Eltűntek a kukacok!
- Mit mondasz, ulackám! ? - üvöltött fel Akimka, és a köveken ugrálva a part felé iramodott, megcsúszott, a folyóba esett és a csizmája telefolyt vízzel. Megrázta a kosárkát, belekotort, belenézett - kukac bizony egy sincs benne. Koljának idegességében egész elfeketedett az ajka.
- Úliszten! Úliszten - ismételgette majdnem sírva Akimka. - Kifosztottak minket, kifosztottak a szakadárok! Barátkozik velük az ember, jó hozzájuk... - Majd hirtelen elhallgatott, mert az egyik rönkön egy feketeharkályt vett észre, ott ült és a csőrét tisztogatta a fán. Arrébb meg egy másik, láthatóan egy pár a két zsivány. Mindkettő elégedett. Megtisztálkodtak és most majd bóbiskolnak egyet ebéd után. Még a folyón hallotta Akim, ahogy feleselgetnek, hosszan „klijőznek", telesóhajtozzák az erdőt - ilyen az énekük. Most belakmároztak, és jól érzik magukat. „Aha, gazemberek! Bajt csináltatok! Most végetek!" - Akim lekapta válláról a puskát, és nagyszemű söréttel beletrafált a harkályba. A közeli lövés levitte a szerencsétlen madár fejét. A másik felsikoltott, s az egész erdőt felverve, feketén eltűnt a tajga mélyén. Akimkának nem volt elég, hogy szétlőtte a madarat, a szárnyánál fogva felkapta, és mint egy rongyot a folyóba vágta. Kolja hadonászva, tiltakozva kiáltott fel, majd zsupsz a folyóba a harkály után! „Vége — szörnyülködött Akim. — Ez meghibbant!" Épp utána akarta vetni magát, de Kolja úszva-gázolva elérte és kihalászta a harkályt, aztán kikászálódott a partra és egyre azt ismételgette:
— Itt vannak! Itt vannak!
Akimka csak bámult: a kukacok, akárcsak egy perselyből, sorra előmásztak a harkályból; menekültek volna szerteszét. Akim kitette a kosárkát a tönkre, és sokáig leste a másik harkályt. Amint megjelent a kukacrabló, Akim nem hamarkodta el, akkurátusán célzott. Ekkorra azonban már vajmi kevés maradt a madár begyében a férgekből. Megpróbálkoztak madárbelsőséggel horgászni. A pénzespér és a lenoklazac minden további nélkül ráharapott, és a barátok két hordócska gyönyörű halat fogtak, ellátták magukat egész télre. De ettől a perctől kezdve az erdőben a szájukat se nyitották ki, s még a kenyérnél is jobban őrizték a kukacot.
Jó időbe tellett, de végül megérkeztünk az Opariha folyóhoz. A motor kiköhögte magát, elcsöndesedett. Forró, túlhevített testén sisteregve tűntek el az evezőkről ráverődő vízcseppek.
Akim azt ajánlotta, menjünk a Szurnyihára. Nekem azonban már az Opariha torkolata igen megtetszett, nem utolsósorban azért, mert kevés ember fordul meg itt, nehezen járható a folyó.
— Vigyázz, ulacka, meg ne bánd — figyelmeztetett Akim. A Jenyiszejen hagyva a csónakot, fürgén nekiindultunk, de ahogy belekeveredtünk a sűrű füzesbe, rögtön megértettem, miért kerülik el ezt a folyót a tapasztalt tajgai emberek. A legvalódibb dzsungel ez, csak éppen szibériai.
Vagy két versztanyit haladhattunk, hol kúszva, hol mászva, hol baltával vágva utat, néha a málló meredek part peremén. Ekkorra azonban végképp kikészültünk! A bozótosban rovarfel-hők telepedtek ránk, arcunkon és nyakunkban patakokban folyt az izzadság, bőrünket csípte a szúnyogirtó kenőcs.
Végre egy padka! Rögtön utána éles kanyar következett, ahol a folyó alámosta a partot és a mélybe zuhantak a ribizke- és csipkebokrok, a különböző kúszónövények, aztán rájuk dőlt két öreg nyárfa és egy hatalmas fenyő is. Jobb helyet elképzelni sem lehet. Kolja felmászott a padkára, a kövekre és nagy lendülettel a bokrok alá, a mélybe vetette pezsgősdugókkal felszerelt vastag horgászzsinórját. Azt hittem, ekkora csobbanás után és ilyen zsinórra, nemhogy a pénzespér, de — ha megélne ezekben a vizekben — még a krokodil sem harapna. De még végig sem gondoltam mindezt, s már hallom is Kolja hangját:
— Me-e-egvan! — A frissen vágott, vékony bot nádszálként hajladozott egy hatalmas pér súlya alatt.
Mindannyian sietve letekertük a horgászzsineget, felcsaliztuk, és egy perc múlva bugyboréko-lás, loccsanás hallatszott, és látom, hogy a partról leszakadt nyárfa mellől a fiam egy, a fényben élénken csillogó pert emel ki. Megdermedtem: a part bokros, meredek, a fiam még nem fogott soha ekkora pert, bár nagyocska már és ügyes az ilyesmiben. Kiemelte a halat, de mert merevebb bambuszbotokhoz szokott, elfelejtette, hogy nyers zelniceágat tart a kezében. A hal vergődött a zsinóron, a bokrokba ütközött, és visszapottyant a vízbe. Egyszer még eszeveszetten feldobta magát, lila farkával belecsapott a vízbe — és illa berek!
Szidalmak özönét zúdítottam édes fiam fejére, köztük a „kétbalkezes" volt szinte a legfinomabb jelző. Akim, aki a folyócska túloldalán állt, nem bírta ki szó nélkül, és a kölyök védelmére kelt:
— Minek bántod? Még ha lenne miért! Hiszen csak horgászunk — és kirántott a partra egy ezüstös pert. — Láttad ezt!?
És én még azt hittem, hogy az ő horgára aztán végképp semmi sem akad. Botja akár a kocsirúd, a zsinór a lehető legvastagabb, az úszó uborkanagyságú habszivacs, a horog pedig folyami menyhalnak való.
Abbahagytam a káromkodást és elindultam, hogy valami „jó helyet" keressek. Az uráli folyókon csak jól megválasztott helyeken lehet perre halászni. Arrafelé már nagyon meghajszolták, sarokba szorították szegényeket. Annyira megrémítették, hogy idegessé és óvatossá váltak, szemüveget tesznek fel, mielőtt harapnának, szemlélődnek, szaglásznak és huss, a gyökér alá, mint egy utolsó hitvány márna.
Egy cirbolyafenyő, amelyet valamikor szintén alámosott a folyó, estében magával sodort néhány berkenyét és fűzfát is. A lezuhant fák omlasztott gátfélét képeztek, a koronájuknál kavargott, csapkodott, ágaikat cibálta az örvény. Itt feltétlenül kell lennie halnak, hiszen könnyen kitörhetnek rejtekükből a táplálékért. De a legravaszabb, legfalánkabb halak szerintem a cirbolyafenyő tövénél húzódnak meg, a letöredezett ágak és elágazó gyökerek árnyékában. Az ott sötétlő örvényben lassan forgott a szemét, tehát a különféle táplálékok is. Ügyesen be kell találni a horoggal a part és a fenyőágak közé, hogy ne akadjon fent! De hát az Ural teleszemetelt folyócskáiban már megtanultam a kapást mindenféle úszó nélkül is észrevenni a szemét és a kövek között, és a fenékhez közel vezetni a horgot, anélkül, hogy beakadna. Horogra kapni a halakat, amelyeknek már mindegyike tépett pofával úszkál, vagy elvégezte a horogelhárító tanfolyamot.
Egy csipkebokor mögött ülve, lábamnál csendesen a vízfolyásba eresztettem a frissen felcsalizott, sörétnehezékkel és érzékeny, uráli konstrukciójú, feketenyárfa úszóval felszerelt horgot. Ha egy szélhajtó küsz akárcsak megszagolja is a csalit, az úszó máris lemerül! Az úszó úszni kezdett, s én megpróbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, a bokor mögött. Oda nézek — eltűnt az úszó. „Mamlasz! — szidom magamat. — Első dobás és máris az ágakba akadt a horog!" Könnyedén meghúztam, s a bot megrándult, egy pillanat, s máris a lábam elé csapódott egy sötétlilaszínű pér, akár egy tavaszi virág.
Kigyönyörködtem magam a halban, aztán beletettem az elnyűtt táskába, amelyet azért adott Kolja, mert úgy gondolta, hogy én nemigen fogok semmit. Bedobtam újra — az úszó még a fenyő törzséhez sem ért, amikor megrándult, s hirtelen minden újabb rángatás nélkül süllyedni kezdett. Ilyen határozottan csak nagy hal viheti. Berántottam, a hal megmakacsolta magát, a sodrásban a meder mélyére igyekezett, de én megállítottam, és egy mozdulattal kihúztam. Ragyogva, lángolón csillogott a köveken, ívben meghajlott és arrébb dobta magát. Én, aki tapasztalt és megbízható horgásznak tartottam magam, felkiáltottam és rávetettem magamat a halra, meg akartam fogni, de nem tudtam. Végül mégis sikerült a víztől távolabbra dobni és vergődő, fürge testét a földhöz szorítani. „Lenoklazac" — ujjongtam. Már évek óta nem láttam ezt a különlegesen szép halat. Szibériában, a Bajkálon túl és Távol-Kelet hideg, tisztavizű folyóiban él. Az Ural vidékén nincs.
Láttak-e már valaha a kovácstűzhelyből frissen kiemelt vasdarabot? Még nem hűlt ki teljesen, két végén és a peremeken még piros, de az oldalak már lilába és kékbe játszanak! És ezen kívül is foltokkal, pontokkal és félkörökkel van tele ez a hal, s ezek a szemünk előtt hunynak ki. És ehhez még képzeljék el a hajlékony, rugalmas testet - hát ilyen a lenoklazac! De mint a természet többi csodája, szép szeszélye, ez is csak a saját otthonában marad meg ilyennek. A szép és fürge lazac a szemem láttán halványul, hervad és nemcsak erejét, de a színeit is elveszti. A táskába már egy hervadt, majdnem teljesen kifakult halat teszek be, amelyen már csak a szépség visszfénye, az alkony árnyéka maradt.
Az ember azonban mégiscsak ember, szenvedélyeinek a rabja. Alig érintette meg lelkemet a bánat könnyű szellője, és máris eltűnt, elszállt a szenvedély és ujjongás hatására. A tönk alól kiemeltem még néhány lazacot, és a fenyő csúcsa mögött, a sodrásban folytattam a halászatot, ahová a pénzespérek húzódtak a falánk és igyekvő, a közös táplálkozásra nem sok esélyt hagyó lazacok elől. Kifogtam még néhány halat. Annyira elfoglalt és fellelkesített a horgászat, hogy elfeledkeztem a szúnyogokról, öcsémről, még édesgyermekemről is.
- Apa! - hallottam egyszer csak a fiam hangját. - Valami furcsa pert fogtam! Nagyon szép. - Megmondtam neki, hogy mi is az, s megtudtam: a lazac mellett még négy pert is fogott, de mekkorákat! Kiegyensúlyozott gyerek, kicsit zárkózott, de itt, érzem, reszket a hangja, feldobódott, beszélhetnékje van. — És te!?
— Remekül megy! — csettintettem az ujjammal, s nemsokára megint hallottam:
— Újra lazacot fogtam!
— Derék srác vagy!
Zörgést hallottam a fejem fölött, mellém gurult egy rög, és a partfalnál észrevettem Akimot.
— Te mit csinálsz itt? Kiket ijesztgetsz? — A szelkup orra alá toltam a táskát, s Akim a fejéhez kapott:
— A-jaj-nekem! Hát ez micsoda?! — Ezek csak húzzák és húzzák! — panaszkodott az odaérkező Koljának.
— Hadd húzzák! Hadd örüljenek! Lelkük rajta! Majd cipelhetik!
— Te meg — mondtam Akimnak —, köss kötelet zsinór helyett, és hasábfából csinálj úszót, hadd táncoljon a vízen...
És megint kiemeltem egy pénzespért, épp onnan, ahol Akim szerint egy rendes pecás horgászásra sem gondolna, és tisztességes hal sosem tartózkodna. A szelkup legyintett:
— Nem tiszta ügy ez! — és arrébb kullogott, bizonygatva, hogy úgy is többet fog mindannyiunknál. A kanyar után teli torokból rázendített: „Nem börtönben halok én meg, de a nyirkos anyaföldön..." Kolja hahotázott és a sekélyesben átgázolt a folyón. A ferdeszemű szelkup valóban túltesz mindnyájunkon, mondta, előreszalad, felzavarja a vizet, mindent elkerget, ami élő, s ha egy bolond hal sem akad a horgára, letöri a botja végét, rátekeri a zsinórt, fülére húzza a lélekmelegítőt és ledől aludni. Őt még a szúnyog se bántja!
A falánk és bolondos kankutya, Tarzán is Akim után indult. Baba — a prémvadászatban nélkülözhetetlen, hűséges és ravasz szuka — Kolja mellett maradt, kissé arrább lekuporodott, és mancsával igyekezett elkergetni a szúnyogokat az orráról. Kész talány, miért ragaszkodik Tarzán Akimhoz. Mi mindent meg nem csinált már vele a szelkup! Szidta, kergette, s ha adott is egy-egy aprócska halat neki — azt is trükkösen. Behajította a sűrűbe, a kapotnyak közé, majd nógatta:
— Utána, kutyuskám! Fogd meg a halat! Kapd el!
Tarzán zergeként vetette magát a bokrok közé, csak úgy fröcskölte a vizet, és gyakran elszalasztotta a zsákmányt, de aztán végignyalogatta magát, és újra leste a koncot — a halat a cukornál is jobban szerette. Én már belefáradtam a nevetésbe, de a fiam, aki még az evésről is gyakran elfeledkezett nagy jókedvében, Tarzánnal együtt járkált Akim után, és érdeklődéssel hallgatta, mit mond.
— Akimka! — kiáltott szemrehányóan Kolja. — Már főzni kéne a hallevest, és még sehogy se állunk!
Akim nem felelt, eltűnt; elindult a folyó mentén felfelé.
Mi is az Opariha mentén haladtunk. A tajga sötétlett, a sűrű fenyőerdő szinte összeért a folyó felett. A víz zúgása erősödött, a partfokokon és a tavaszról maradt vízmosásokban áthatolhatatlan szövevényt alkottak a ribizke ágai, és a zöld medvetalp, fölötte már-már kinyíltak a gyökérgolyva kék és bíborvörös ernyőcskéi. A növényzettől beárnyékolt forrásnál a hűvösben utoljára izzottak a máshol már rég lehullott sárgaliliom-virágok. Ebben az időben a libatop nyit éppen. Mocsári gólyahír, vénuszpapucs, körtike virít mindenütt. A szurdokokban, ahol sokáig megmaradt a hó, elpusztultak a szellőrózsák és keltikék, elfoglalta helyüket a szívós fű és a hegyes, harmonikalevelű konkoly. Az errefelé mindig késlekedő nyár nehezen tört előre az Opariha mellett a tél hidegétől és havától elgémberedett erdő mélyébe, zöldbe borítva a folyó menti lapályt, a szurdokokat, a vízmosásokat, behatolva a tűlevelűek árnyékába, ahol még virágzik a vörös áfonya, a bablevelű varjúháj és a bűzlő mocsári bürök.
Könnyebbé vált a járás. A lombos erdő, a füzes, a csipkebokor, a galagonya és a bajnóca visszarettent, megtorpant a tajga tömör fala előtt, s csak a vízmosásokban, a tűzperzselte tisztásokon, a vadcsapásokon lopakodva hatolt be az őserdők fülledt csendjébe.
Az Opariha egyre élesebb, gyors kanyarokat írt, amelyek után kiugró padka, majd kiszélesedő meder, vagy örvényes rész következett. Zátonyról zátonyra gázoltunk, s akin rövid csizma volt, belemerült a lélegzetelállító, csontba maró hideg vízbe, amely csalókán áttetsző volt, s ahol azt hinné az ember, hogy épp csak bokáig ér, sokszor derékig is belesüllyed. Kolja azt ajánlotta, álljunk meg, főzzünk hallevest, mivel a nap már magasra emelkedett, s a párás levegőben a szúnyogok ellen védő zárt öltözetben csak kínlódva vehettünk lélegzetet. Ezek a dögök suttyomban úgy teleszívták magukat rajtam, hogy egyszerre égni kezdett az egész arcom, a fülem mögött feldagadt, fájt a nyakam, a kezem az ujjaimtól a csuklómig csupa vér.
Egy szakadékos helyen elakadtunk.
— Annál tovább — mondta Kolja — a nyáron még egyetlen, helybeli csavargó sem jutott — és Akimért kiáltott. De az nem válaszolt.
— Az ostoba! A csavargó! A kölyköt agyongyötri, Tarzánt addig kergeti, mígnem belepusztul. A folyót kicsipkéző hatalmas torlaszban, amelynek meredek vén falain csoportokban itt-ott már megtelepedett a szerteágazó éger, ollózva kapaszkodott a fa törzsébe a zelnice, de ott hajladozott a keskenylevelű vörösfűz is, és egész a víz fölé hajlott a ribiszke. A szakadékos torlasz alól innen is, onnan is vad csermelyek törtek elő, majd lent ismét összefutottak. Az ilyen helyeket, bár veszélyes rajtuk mászkálni — a fák és az omláskor kifordult növények elkorhadtak, és könnyen kicsúszhat a föld az ember talpa alól — az ilyen helyeket egyetlen „civilizált" horgász sem kerülheti el. Felmásztam az omlás félelmes bozótjába, a többieket pedig elküldtem erről a leprás helyről, ahol a vizet csak hallani lehet, látni nem és minden perceg meg ropog a lábunk alatt a szorgalmas szuvaktól, ászkáktól, levéltetvektől.
A földből kifordult növényzet, fák, gyökerek, hordalék, göcsörtös ágak, fatörzsek, kavics, kőtörmelék és palaomladék közt vízmosások sötétlettek. Az egyikben egy raj apróhal. A pénzes-pér fehéren szökkent fel a magasba, ízlelgette a hordalékot és a szúval teli redves fát. Egy másik halnak sikerül elérnie egy szú- vagy szúnyoglárvát, majd iszkol a törzs alá, nyomában az egész raj. A vízmosás egy ága hirtelen lezúdul a törzs alá, eltűnik az omlás törmelékében, s csak sokára, a sötétségtől és szorongástól kábultan bukkan elő az erdei sűrűségből. Óvatosan leeresztem a zsinórt, s abban a pillanatban, ahogy a kukac a vízhez ér, a törzs alól elővillan egy árnyék, megrándul a kezem, és óvatosan kiemelem a horgon vergődő halat.
Mire elgyötört lábukat alig vonszolva Akimék visszatértek, az omlás alól kipecáztam néhány pénzespért, és épp dicsekedni akartam velük, amikor az „ulacka" elővette a táskáját, amely olyan gyönyörű lazacokkal volt tele, hogy az én sikereim elhalványultak mellette. Ugyanakkor — darabszámra — a fiam még Akimnál is többet fogott, aki nagylelkűen dicsért bennünket:
— A-jaj-nekem! Ulackám, micsoda halászok gyűltek itt össze! Csak hajtják, csak hajtják az embert. Borzalom!
Biztosítottam a két Balókás barátot, hogy hevenyészett felszerelésükkel lakott vidéken gyökéren és ócska csizmán kívül nemigen fognának egyebet.
— Csakhogy mink nem megyünk oda, ha már ilyen a helyzet! — jelentették ki nagy hangon a szelkupok. Kolját szintén szelkupnak hívtam, hiszen egész életét Északon töltötte, és annyi halat — köztük turuhani heringet is — fogott már, hogy se szeri, se száma. Arról pedig, hogy mennyi halat tudnak bevágni ezek a kamaszkülsejű szelkup férfiak, arról hamarosan saját szemünkkel megbizonyosodhattunk.
Akim ügyesen, gyorsan megpucolta, kibelezte az egész fogást. Gondoltam, egy részét be akarja sózni, hogy meg ne romoljon. De amint felforrt a víz, az „ulacka" a krumplival együtt az egész zsákmányt beledöntötte a bográcsba, s egy bottal eligazgatta, hogy a kilógó halfarkak meg ne égjenek.
— Mire ez a rengeteg hal?
— Ne izgulj, megesszük. Lejártuk a lábunkat, farkaséhesek vagyunk.
A halleves csodálatos volt! Ha egész pontos akarok lenni: leve alig volt, csak a sűreje, mégis pompás étel sikeredett! A fiam szívesen horgászik, de enni nem nagyon szeret. Magam pedig elszoktam az ilyen halbőségtől; végeztem vagy öt kisebbfajta perrel, és elfordultam a bográcstól.
— No, nagyevő! — fújtatott jóllakottan Akim. — Mire neked ekkora pocak, ha nem zabálsz? A szelkupok egy köpenyre borították a halat, jól megsózták és vadhagymával ízesítve, szép
komótosan befalták az egész zsákmányt, még a fejeket is leszopogatták. Hitetlenkedve bámultam őket: hogy bírták elpusztítani ezt a rengeteg halat? Végül még leöblítették vagy öt bögre teával, és egymásra kacsintva megvonták a lakoma mérlegét:
— No, istennek hála, ettünk valamicskét, elvertük az éhünket egyszer. Adott az isten enni. de nem látta senki.
— Hát ez bizony nem az ő adománya, a ti szerzeményetek!
— Mi szinte halon nőttünk fel — mondta Kolja, miközben a kanalakat szedegette össze. — Úgy nevelt az apánk, hogy ha hiszitek, ha nem, kenyér és só nélkül is megettük a halat, mint a tehén a füvet...
— Szinte hihetetlen! Mintha valamicske közöm nekem is lenne az apádhoz... — szóltam oda az öcsémnek.
Akim, megérezve, hogy szomorú emlékek fognak el minket, felállt, nagyot ásított és a horgászbot végét letörte, feltekerte rá a zsineget, vette a hátizsákot, beledobta a fölösleges holmit, aztán kijelentette, hogy pokolba az ilyen halászattal, mint ez a mai volt, meg hogy éjszakára nem szabad őrizetlenül hagyni a csónakot, és elindult lefelé, a Jenyiszejhez.
Egy darabig beszélgettünk még a kihunyó tűznél, majd ráérősen, hisz már nem siettünk, feljebb mentünk az Opariha mentén. Minél tovább haladtunk, annál jobban kapott a hal. De a tűz és hév kihunyt már bennünk. Kolja elvette tőlem a táskát, ideadta a hátizsákot, én meg beletettem a vedret, hogy a pérek és lazacok ne nyomják össze egymást. A tiszta és hideg vízben élő halnak egy-két óra múlva „kifordult a potroha". Tarzán úgy telefalta magát hallal és úgy feltörte nedves mancsait a köveken, hogy szinte részegen tántorogva ment, időről időre bánatosan felvonított, úgymond, minek is jöttem én veletek?! Miért nem maradtam ott a csónakot őrizni? Ha Akimkával lennék a táborban, ő játszana velem, és sehova se kéne mennem. Baba be sem vizezte a lábát, fent ment az erdőben, s csak néha integetett a farkával, ha meglátta egyikünket-másikunkat. Hogy közben mit kapart elő, nem tudni, de tény, hogy az orra földes volt, a szeme pedig jóllakottságtól fátyolos.
Valamikor itt, az Oparihán Kolja megsebzett egy süketfajdot, s a fiatal, a vadászattal még csak ismerkedő kutya bután rárontott. A madár félelmetesen felborzolta tollát, sziszegett, és csőrével úgy fejbe kólintotta a szukakölyköt, hogy az ijedten húzódott a gazda lábaihoz. A fajdot annyira elvakította a düh, hogy szárnyát-farkát szétterpesztve tovább támadott. „Baba! Hiszen ez felfal minket! - kiáltotta Kolja. - Menj neki!" Baba félt ugyan a süketfajdtól, de szót fogadott, megkerülte a madarat, és elkapta a farkát. Azóta Baba bármilyen állatot megtámad, a medvétől se fél, de a süketfajdtól tart, nem ugatja meg, s ha egy mód van rá, elkerüli.
Az Opariha egyre gyorsabb és homályosabb lett. Ritkán akadt egy-egy zöld levélzettel vagy sással benőtt partfok. A cirbolyák, erdei, luc és jegenyefenyők szorosan a parthoz húzódtak. Rénszarvaszuzmók bozontja és kimosott gyökerek csüngtek a meredek vízparton, erdei rothadásszag keringett a folyó felett, majd orrunkba csapott a lejtőn elvirágzó moha hűvös illata, keserű volt a torkunk a fiatal páfránylevelekről szálló spórák ízétől, a ritkás erdei virágok itt-ott már el is hullajtottak szirmaikat, a lestyán szára kürtösödött. Más nyáron itt a virágok elszáradnak, mielőtt kinyílnának.
Hét-nyolc kilométerre jutottunk a Jenyiszejtől, s már semmilyen emberi nyomot — tüzelő helyet, kivágott tuskót - sem találtunk. Egyre több omlás zárta el a folyócska útját, egyre több maral- és jávorszarvasnyom bukkant elő a vízmosta homokból. A nap az erdő távoli, sűrűbb sötétségébe bukott. Alkony előtt megvadultak a rovarok, fülledtté, csendessé és áthatolhatatlanná vált minden. Fölöttünk hápogtak a récék, lecsaptak a vízre, piros úszóikkal és farkukkal barázdát szántottak rajta. Fejüket forgatták, aztán a sekélyesbe szorított apró perből lakomáztak.
Megnéztem az órámat. Tizenegy óra múlt hét perccel. Mosolyogtam magamban: tizennégy órája nemcsak hogy talpon vagyunk, de előretörtünk ebben a sűrűben, hol kúszva, hol mászva, hol a vízben gázolva, behatoltunk a tajgai dzsungelbe. Ha a munkahelyünkön bármelyikünket erre kényszerítenek, azonnal panasszal fordulna a szakszervezethez.
Kolja keresett egy homokos tisztást és hasra vágta magát. Bár nem fújt a szél, a tajga olyan sűrű volt körülöttünk, hogy a keskeny völgyben kígyózó folyócska hideget árasztott, és arcunkon alig érezhető légmozgás simított végig - a virágzó zelnicétől, libatoptól és páfránytól kábult tajga lélegzete.
A partfok alatt egy dinoszauruszként heverő, alámosott cirbolyafenyő mellett pecabotja fölé hajoló fiam vékonyka alakját láttam - már harmadszor harapott a horogra és harmadszor szökött meg tőle egy hatalmas pénzespér.
Elhívtam a fiamat, és ő sajnálkozva hagyta ott a nagy zsákmányt ígérő halat. Kettesben kidöntöttünk egy kiszáradt cirbolyafenyőt és baltával feldaraboltuk. Nemsokára forrt a víz, illatozott a valódi teával felerősített ribizketea. Az öcsém mozdulatlanul feküdt, arccal a földnek a tűzhely mellett. Öntöttem neki egy bögre teát, és megböktem a vállát.
— Mindjárt — a fejét sem emelte fel, úgy válaszolt, s egy ideig még magába merülve feküdt. Aztán nagy nehezen felkászálódott, leült, tenyerével megdörzsölte a bal mellkasát. - Ej, tajga-anyácska, elcsábítottál, ideadtad az emlődet, a fiad mohón rávetette magát és közben a saját szájába harapott.
A tea felfrissítette Kolját. Oldalára fordult, arcát könyökölve a tenyerébe támasztotta, hallgatta tajgaanyácskát — az erdő elzárkózott minden zajtól, nesztől, elhúzódott minden mozgástól, és teljesen elkülönülve magába merült.
Valahol, talán egy versztányira, egy madár ügyetlenül és súlyosan szállt le egy fára, a fák ágainak csapódva pattogtak a bogarak, a félhomályban az egyre fényesebb tűztől felizgatott récék feleselgettek, hullottak a tavalyi tobozok szárazon koppanva az ágakon, füttyögött a burunduk (pofazacskós mókus - ford.) és egy - valamitől felriadt - harkály telepanaszkodta az egész erdőt. Kiáltozására mosolyra húzódott öcsém szája, én és a fiam is mosolyogtunk, visszaemlékezve a két jó barát szurnyihai kalandjára a kukacokkal. Hirtelen mindent elnyomott egy nyírfakéreg-pásztorkürt hangja, amely szinte egybeolvadt a zugokon csörgedező víz mormolásával, mégis más volt: lágy, hívó és szenvedélyes.
- Afenét! - fordult hozzám öcsém. - Hol vannak itt pásztorok? Itt csak maral-, rén- és jávorszarvas él... - mondta szinte haragosan; látszott, nem érzi jól magát. Majd, elkapva a pillantásomat, igazgatni kezdte a tüzet és szelídebben azt mondta: - Maraltehén legelészik a borjával...
A kutyák felriadtak, hegyezték a fülüket. Abbahagytam a derékaljnak való ágak vágását. A kutyák azonban hamarosan megnyugodtak, maguk mellé húzták a farkukat. A ravasz és okos Baba a füst irányába feküdt, s az elkergette róla a szúnyogokat. Tarzán szinte belemászott a tűzbe, mégis marták a rovarok. Időről-időre a mancsával próbálta elkergetni a pofájáról a szúnyogokat, és szemrehányóan nézett ránk: - Micsoda dolog ez! - mondta a tekintete. - Hova hoztatok engem, és miért nem jó nektek otthon? - Kolja végigterítette lélekmelegítőjét a fenyőágakon, fülére hajtotta az ócska felöltő gallérját, lejjebb húzta a sapkáját és lefeküdt a tűz egyik oldalára; a fiam egy darócnadrágba takarózva elhelyezkedett a másikon.
Nem volt kedvem aludni. Nem is tudtam volna. Teleittam magam erős teával, az öcsémért is aggódtam, s mindezen túl már évek óta erre vágytam: a még érintetlen, az emberek által még tönkre nem tett tajgában ülni a tűz mellett... Egy ilyen ritka ünnepet aludjak át?... Mit is éreztem akkor ott az Oparihán, az erdő sötétjében a lángcsóvás üstökösként lobogó tűz mellett, a nappal vad, de éjszaka asszonyosan halk, titokban csevegő folyó partján?! Mindent és semmit.
Otthon, a városi lakásban, besavanyodva, a gőzfűtőtest mellett arról álmodtam: tavasz lesz, nyár, kószálok az erdőben, s olyat, de olyat látok majd... Mi, oroszok mindannyian egy kicsit gyermekek maradunk egész vénségünkig, állandóan ajándékra, mesére várunk, valami nem mindennapira, ami felmelegíti, áthevíti kérges, eldurvult, belül mégis védtelen lelkünket, amely ebben az elhasznált, elnyűtt testben is védtelen marad, pelyhes, akár egy madárfióka. Vajon nem ennek a rendkívülinek, az örök mesének, a csodának a szomja ösztökélte öcsémet annak idején a tajmiri tundrába, a Dudiptu, folyóhoz, ahol nagyon is valóságos betegséggel és szomorúsággal verte meg egy sámánasszony. És mi hozott ide minket, az Oparihához? Talán kedvünk támadt a szúnyogokat táplálni, amelyek, minél sötétebb az éjszaka, annál sűrűbben gomolyognak és sírnak körülöttünk? A vízben tükröződő lángok fényében a rovarok nemcsak szürke felhőnek, de valami ragacsos tésztának is látszanak, amely keverő nélkül is dagad, duzzad a tűz felett, mintha kovász kelesztené, és sárga korpát hullajt a lángokba.
Kolja és a fiam maguk alá dugták a kezüket, meg-megrándulnak álmukban. A két kutya szorosan a tűz mellé telepedett. Én viszont megmosdottam a folyóban, majd a kezemmel letöröltem arcomról a vízcseppeket, és vastagon bekentem a képem repudinnal (ha valóban létezne mennyország, akkor késedelem nélkül kérvényezném, hogy a létező legjobb helyet tartsák fenn annak az embernek, aki kitalálta ezt a nagyszerű szúnyogriasztó kenőcsöt). De az élelmesebbje így is megtalálja rajtam az alkalmas helyet, ahonnan a vérem szivattyúzhatja és örömének még hangot is ad: „te trrré-facsináló", majd súlyos potrohával elégedetten tovább száll. De azért az ember így is tud lélegzeni, élni, nézelődni, hallgatózni, a csípés okozta fájdalom nem borítja fel a lélek nyugalmát, amit régen a legnagyobb gyönyörűségnek mondtak.
Lassan köd ereszkedett a folyóra. A légáramlat mindjárt bele is kapaszkodott, vitte magával egyre a folyó fölött, cafatokra tépte az alámosott fák ágain, hintálta az omlásokon, a tajtékos. kerek kövek pettyezte folyópart mentén. Nem, talán mégsem nevezhetjük ködnek ezeket a könnyű, organtinszerűen lebegő hullámokat. Mert ez a föld felszabaduló sóhaja a párás nappal után, a fülledt melegtől való megkönnyebbülése, ez az enyhet adó hűvösség minden élőt megnyugtat. Még az ebihalak is abbahagyták az úszkálást és a ficánkolást. A folyót mintha puha moha borítaná, úgy folydogált, s körülöttünk minden nedves fénnyel csillogott: a levelek, a fenyők tűlevelei, a kövek, a füzek; a túlsó parton a zelnicebokor is abbahagyta ritkuló, szétzilált fürtjeinek hullatását; volt ebben a pajkos játékosságban — ahogy ez a megkésve és szegényesen virágzó zelnicebokor a szirmait a folyóba hullatta — valami a mai nőkből: abból az erőfeszítésükből, ahogy dacolva a korral, az elmúló szerelemmel, ha csak egy nyárra is, kicsinosítják magukat és örülnek a természet adta megújulásnak.
A vízben dinoszauruszként magasodó cirbolyafenyő, amelyet az éjszaka méginkább hasonlatossá tett e vízözön előtti ősállatra, újra és újra megcsillant a folyóban — ott ahol tegnap a fiam a pénzespért szerette volna elcsípni —, és úgy tűnt, hogy éles sarlóként törzsével kettémetszette horganyszerű víz felületét; a köd szintén szétvált rajta,'egyik darabját magával vitte a folyó, a másik ködgomolyagot alkotva megrekedt a folyóparton, s a tábortüzünktől nem messze rátelepedett a bokrokra.
Bágyadt fény ereszkedett a vidékre, beszivárgott a fák közé a tajga mélyébe, ahonnan tiszta levegő hullámzott, és lassan-lassan kirajzolódtak a rovarrajok, amint gomolyogtak, majd eltűntek, és áttetsző ködöt lehelt a nyirkos korhadás. Hallani lehetett, ahogy a fiúk egyenletesen lélegeznek a tűz mellett, már testük feszültsége is feloldódott, ellazulva, mélyen aludtak, szinte minden részük a maga külön álmát aludta, a fülük, az orruk, a kezük, a lábuk. Egyikük horkolni kezdett, de nem sokkal azután abbahagyta, mintha a tudata alatt erezné, hogy nem otthon alszik, nincs tető a feje fölött, hogy nincs kulcsra zárva az ajtó — agysejtjeinek egy része őrködött, ébren volt.
Felszítottam a tüzet. Egy pillanatra fellobbant, majd éppoly hirtelen kihunyt a láng. A füst a folyó felé gomolygott, arra lobbant az imént a láng is. Közelebb mentem a tűzhöz, kinyújtottam fölé a kezemet, majd visszahúztam, mintha csak Szibéria tüzének szirmait szedegetném. A kezem, különösen a bal, teljesen elzsibbadt, a vállamban és a felső karomban szúró fájdalmat éreztem, mintha hideg műanyagból volna a csontom; hiába, a hosszú városi semmittevés után a hirtelen megterhelés és a tegnapi fullasztó hőség megtette a magáét.
Az erdő fölött ezüstös álarcként megcsillant a hold, megérintette egy magas fenyő hegyét, aztán a leghalkabb csobbanás nélkül alámerült a sűrűségbe. Az égen felfénylettek a csillagok, a folyó elhomályosult, és a fák árnyékai — amelyeket a hold az imént kirajzolt —, most újra eltűntek. Csak az Opariha kőpadkáin csillogott a víz, amint a folyó a maga formálta kacskaringós mederben igyekezett a Jenyiszej felé. Ott aztán szétterül a lankás parton, több ágra, érre szakad, és mint egy megtépázott seprű, hajlékony kék vesszőnyaláb, csiklandozza a hatalmas, esőtől duzzadó Jenyiszej oldalát, mintha csak bátortalanul kacérkodna vele. Jenyiszej-apácska hatalmas víztömege kissé megtorpan a messzire benyúló köves, fehéren csillogó földnyelv előtt, ezt a folyócskát is magába fogadja, és összefonja a többi kanyargó, csillogó folyócskával, amelyek száz és ezer versztát rohannak örök nyugtalanságban, hogy a hatalmas folyamhoz érve minden cseppjükkel fiatalos lendületet adjanak neki.
Úgy tűnt, hogy ennél a csöndnél nagyobb csönd már nem is létezik; már nem is a fülemmel, a testemmel, hanem a természet bennem is megnyilatkozó lelkével éreztem ezt a határtalan csöndet, a születő új napnak ezt a még alig lüktető derengését — elérkezett az a pillanat, amikor csak az isteni szellem lebegett a világ fölött, ahogy azt a régi időkben hitték. Egy fűzfalevél hegyén hosszúkás harmatcsepp duzzadt, egyre nagyobbra, egyre jobban feszült, és olyan óvatosan függött, mintha attól félne, hogy ha lepottyan, koppanásával felriasztja a mindent átlényegítő békét.
Én is megdermedtem.
Valahogy úgy, mint a fronton a katona, lövésre kész fegyverrel a vezényszóra vár, amely nem pusztán csak gyenge emberi hang, hanem iszonyú erő is, amely uralma alatt tartja a fegyvereket, a hajdan istenként tisztelt, majd pusztító örvénnyé változtatott tüzet. A tűz állította két lábra és tette az értelmes lények között a legértelmesebbé az embert, aztán büntető eszközzé vált a kezében; — tűz — az általam ismert szavak között nincs nála szörnyűbb és vonzóbb.
A csepp továbbra is ott függött fölöttem — áttetszően és súlyosan. Még mindig ott függött. A fűzfalevél makacsul fogva tartotta barázdájában. A csepp súlya nem tudta legyőzni a levél állhatatosságát.
„Ne pottyanj le! Ne ess le!" - bűvöltem, kértem, rimánkodtam neki; a sejtjeim, a szívem aggódott, hogy a bennem és a környező világban lebegő nyugalom kárt ne szenvedjen.
Az erdő mélyében titokzatos lélegzés, puha léptek nesze hallatszott. Mintha a felhők is értelmes, de titkos rendben sorakoznának az égbolton, s lehetséges, hogy ez a másvilág, s angyalszárnyak suhannak. Az ilyen mennyei csöndben még az angyalokban is hisz az ember, az örökkévalóságban sem kételkedik, hiszi, hogy minden rossz elmúlik, s a lélek feltámad. A kutyák nyugtalankodni kezdtek, ide-oda mozgatták a fejüket. Tarzán fojtottan morgott, cuppogott a pofájával, aztán, mielőtt újra elszenderedett volna, mégegyszer beleharapott a levegőbe, a bogarakkal együtt lenyelte a morgást is, és kelletlenül vakkantott rá még egyet.
A fiúk mélyen aludtak.
Teát öntöttem magamnak, amely időközben telehullott pernyével, szúnyoggal és mindenféle bogárral. Aztán megnéztem a tüzet, és elgondolkoztam beteg öcsém és kamasz fiam sorsán.
Úgy éreztem, hogy elesettek, védtelenek, az én gondoskodásomra szorulnak. A fiam épp a kilencedik osztályt fejezte be, csupa csont meg bőr, a lapockája kinyomja a zakóját, vékony csuklóján finoman megfeszül a bőr, szóval nyakigláb kamasz, még nem forrott ki, szinte gyerek még. Mégis nemsokára elszakad a családtól, elmegy valahová tanulni, aztán bevonul katonának, idegenek között él majd, idegen pillantások kísérik. Az öcsém, aki a korát tekintve már férfi, hiszen két gyermek atyja, aki bebarangolta az egész tajgát és a Jenyiszej vidékét, aki a Tajmirig is eljutott, kamaszfiamnál is csenevészebb. Nyakcsigolyái diószerűen kiugranak, kézfeje vékony, szinte átlátszó, a sok megerőltetéstől hajlott a háta, hasa beesett, ám a vékonydongájú, csenevész testben elnyűhetetlen lélek rejtőzik, de nem tudni miért, ez sem a fiamnál, sem az öcsémnél, s rajtuk kívül még sok más embernél sem nyilvánul meg férfias külsőben. Most itt alszanak teljes bizalommal mind a ketten a tajgai tűz mellett, a végtelen és bizalmatlan világban legédesebb hajnali álmukat alusszák, a nyáluk is kicsordul, és alvó értelmükkel tudják — nem is tudják, hanem csak érzik - a védettséget: hogy valaki mellettük van és megvédi őket a veszélyektől, nem hagyja kialudni a tüzet, gondoskodik róluk...
De ha egyszer majd magukra maradnak, szemtől szemben ezzel a gyönyörű és ádáz világgal, amikor már nem tudom őket megvédeni!
Gyakran dobálózunk nagy szavakkal, nem gondoljuk végig, amit mondunk. Egyre csak szajkózzuk : a gyerek - boldogság, a gyerek - öröm, a gyerek - a szemünk fénye. De a gyerek nemcsak ez, hanem gyötrődés is. Örök aggódásunk forrása is! A gyerekünk - ítélet a világról, magunk elé tartott tükör, amelyben a becsületünk, a bölcsességünk, a lelkiismeretességünk, a tisztaságunk meztelenül megmutatkozik. És még valami: legyenek bár nagykorúak, felnőttek, okosak, erősek - a gyerekeink ők, s mindig rászorulnak a segítségünkre és a védelmünkre. És folyton arra gondolunk: ha meghalunk, egyedül lesznek, magukra maradnak, és ki ismeri őket az apjukon és anyjukon kívül olyannak, mint amilyenek valójában? Ki tudja elfogadni őket hibáikkal együtt? Ki érti meg őket? Ki bocsát meg nekik? Olyan ez, mint a harmatcsepp!
Mi lesz a cseppel, ha lehull a földre? De jó is volna nyugodt szívvel egy nyugalmas világban hagyni magukra a gyerekeket! De hát a csepp az mindig lehull!...
Tarkómon összekulcsolom a kezemet. A magasban, a szürke, már-már elmosódott égbolton, a Jenyiszej felett észrevettem két pislákoló csillagot, akkorkák lehettek, mint a tajgai árnyékvirág magja. A csillagok mécsszerű fényükkel, titokzatosságukkal, elérhetetlenségükkel - mindig valamiféle gyermeteg, szomorkás nyugalmat váltanak ki belőlem. Ha azt hallom: „másvilág", előttem nem a túlvilág sötétje elevenedik meg, hanem ezek az apró, távoli, hunyorgó csillagok. Magam sem értem, hogy ezeknek a pislákoló, messzi csillagocskáknak a fénye miért tölti el a lelkemet szomorú megnyugvással. De hát nincs ebben semmi különös! Az évek múlásával lassan rájöttem: az öröm mindig rövid, hamar elmúlik, és gyakran csalatkozunk benne; a bánat, a szomorúság ragaszkodó, örök útitársunk. Az öröm olyan, mint a távoli villódzás, vagy inkább a zivatar villáma, amely dübörgő mennydörgéssel tovaszáguld. A szomorúság halk fénnyel világol, mint a titokzatos csillagok, s a fénye sem éjjel, se nappal nem homályosul el a lelkekben, hanem új és új gondolatokat ébreszt hozzátartozóinkról, szerelmi vágyat kelt bennünk, álmokat idéz fel: vagy a kínzó, édes múltról, vagy a csábító, ijesztő, ismeretlen, mégis vonzó jövőről. A bánat bölcs felnőtt, immár több millió éves, az öröm azonban mindig gyerekképű, mindenki lelkében újra és újra születik, és mennél tovább él az ember, annál ritkábban jön; olyan mint a virág: mennél sűrűbb a tajga, annál ritkábban bukkan elő.
De hiába az ég, a csillagok, az éjszaka, a tajgai sötétség: a lelkemből áradó nyugtalanság, a rossz előérzete átsugárzik és rátelepszik a környezetemre. Maga a tajga nyugodt. Sok ezer éve létezik a földön a tajga, az égen a csillag. Ha egyik-másik csillag kihunyt, vagy darabokra hullott, újak fénylettek fel helyette. így pusztultak és születtek a fák is a tajgában.; az egyiket villám döntötte ki és perzselte meg, a másikat a folyó mosta alá, a harmadik a folyóba hullatta a magját, vagy a szél röpítette el a kis magot. A cirbolyafenyő tobozát széthordták a madarak, feltörték, csipegették, és a mag egy része lehullott a moha közé. Csak hisszük, hogy mi emberek már mindent átformáltunk, például a tajgát is. Nagy tévedés: csak sebeket ejtettünk rajta, felsértettük, összetapostuk, feltúrtuk, tűzzel emésztettük. De a félelmünket, a bizonytalanságunkat, az ellenségeskedés szellemét eddig még nem sikerült beleplántálnunk, pedig fölöttébb igyekeztünk. A tajga lelke ma is fenséges, ünnepélyes, rendíthetetlen. Elhitetjük magunkkal, hogy irányítjuk a természetet, s azt tehetünk vele, amit épp akarunk. De ezzel csak addig ámíthatjuk magunkat, amíg nem kerültünk szemtől szembe a tajgával, ameddig nem jártunk-keltünk benne és nem tértünk meg hozzá, mert ekkor már meg tudjuk érteni hatalmasságát, kozmikus térségeit. Látszatra itt minden egyszerű, emberi érzékszervekkel minden felfogható. Lám, a coboly épp most úszott át a folyón, és ijedtében és kíváncsiságában nyávogott egyet. Egy másik a kis mókust leste, hogy alkalmasint lecsapjon rá, s elvigye haza a cobolyfiaknak. Az a madár, amely az éjjel oly nehézkesen ült le az egyik fa ágára, süketfajd volt: leszállt a fészkéről, hogy megmozgassa elgémberedett szárnyait. Az üléstől és a mozdulatlanságtól elzsibbadt a lába, nehezen tudott megkapaszkodni az ágakban, ezért tűnt olyan körülményesnek a leszállása. Innen az ágról visszanézett a fészkére, nem dézsmálja-e valamilyen ragadozó az őrizetlenül hagyott tojásokat, aztán árnyékként leereszkedett a földre, hogy falatozhasson a tavalyi áfonyabogyókból és magokból, majd rövid körözés után visszatért az aljnövényzet közötti, tarkán álcázott kerek fészkére, amelyben öt, ugyancsak tarka - tyúktojás nagyságú - tojás rejtőzött. Teljesen lekopasztott, meleg hasával rátelepedett a tojásokra, és bágyadtán lecsukta a szemét; költötte a süketfajd-csibéket.
A fészektől nem messze, a sűrű cserjés mellett egy maralszarvas bandukolt el a borjával. Fülét jobbra-balra fordította, szaglászta a földet, közben letépett egy-egy levelet is; nem is annyira a jóllakás végett, hanem hogy fiának megmutassa, hogy is kell ezt csinálni. A táborunktól nem messze egy jávorszarvas gázolt bele a folyóba, levelet és vízinövényt rágcsált, miközben a szájából kihulló maradékot a vizfolyás elsodorta. Lila, kövér kis tobozok duzzadtak a cirbolyafenyő ágain, egy-két hónap múlva majd egészen megduzzadnak, kinyitják fedőpikkelyeiket, amelyeknek a hónaljában feltárulnak a fényes, sárga magvak. Valahonnan rozsdabarna, fehérpettyes madár - fenyőszajkó - villant elő, lábával megcsavart és letört egy kis tobozt a cirbolyafenyő ágáról, aztán gyorsan eltűnt a bokrok között, s ott ellenszenves - papagájra emlékeztető szép tollazatához egyáltalán nem illő - hangon kofáskodni kezdett.
A fenyőszajkó feltöri más madarak tojásait, csőrével felvagdalja fiókáikat, sőt még a tojómadarat is megtámadja. Rikoltásától a kövek között felriadt egy lile, odafutott a folyóhoz; hol a vizet kortyolgatta, hol magát nézegette a folyó tükrében; aztán egy szürke barázdabillegető röppent fel rejtekéből, a levegőben cikázva összeszedett néhány szúnyogot meg kérészt, majd besurrant a hosszú, bíborvörös virágok közé, hogy nyugodtan elfogyassza zsákmányát. Ezeknek a hosszúkelyhű virágoknak a levelei és a virágai is a gyöngyvirágra hasonlítanak. De hát hogyan is kerülne a tajgába gyöngyvirág? Havasi hagyma! Másutt kiszikkad, megkérgesedik, de itt a tajga mélyén, az árnyékos part mentén mindig teleszívhatja magát a fagyos talaj állandó nedvességével. A folyó másik partján meg-megcsillan a földre ereszkedő fagy kristálya, mind tisztábban láthatók a kis tobozok, lakmározik a barázdabillegető, szépítkezik a szalonka, a fákon felvillannak a hósármányok fehér foltjai...
Mit jelent ez?...
Hogy itt a reggel!
Csak tátottam a számat, észre se vettem, ahogy előlopakodott. Elfogyott, eltűnt a homály, a köd is felszállt, és lassan láthatóvá váltak az erdő fái is. Az erdei fülesbagoly az éjszaka közepén ott vadászott a folyó felett, és valahányszor felénk csábította a tűz fénye, visszahőkölve, rövid szárnycsapásokkal a mellettünk lévő füzesbe menekült. Most letelepedett egy fán velünk szemben, és semmit sem látva, vaksin gubbasztott a szemünk előtt, a tollat hol felborzolta, felfújta magát, hol összehúzódott. A vadrucák szárnyukkal a vizet csapkodva felszálltak a folyóról, suhogva elhúztak felettünk, a meredeken, de gyéren szálló füst felett, miközben, mintegy vezényszóra, a tűz felé fordították a fejüket.
Ez itt a rend! Most nem is gondolok arra, hogy mi van a tajgán túl. Nem akarok rágondolni és kész! Nagyszerű dolog, hogy északon ilyen rövidek a nyári éjszakák, ismeretlen a síri sötétség. Ha hosszú és szuroksötét volna az éjszaka, az ember fejében terjengős és sötét gondolatok támadnának, és volna időm összehasonlítani ezt a szűzies, mérhetetlen csendet a föld valamelyik sarkában mindig tomboló bajokkal, az emberek tervezte és építette zsúfolt városokkal. Csak egy éjszakára távolodtam el tülök, és máris magához tért, megpihent a lelkem, és megbizonyosodtam a világegyetem végtelenségéről és az élet elpusztíthatatlanságáról.
Lélegzett, ébredezett és növekedett a tajga.
És a csepp?
Körülnéztem, s az ezüstösen csillogó kis pötty helyett sűrű ragyogást láttam, amely elvakította a szemem. Az örömtől szinte elállt a szívverésem: minden levélen, a fenyők tűlevelein, minden fűszálon, a virágokon, a jegenyefenyők ágpamacsain, az elszenesedett fadarabokon, amelyek vége kilógott a parázsból, a ruhánkon, a kiszáradt és az élő fák törzsén, sőt még az alvó fiúk csizmáin is csillogtak, villogtak, szikráztak a harmatcseppek; mindegyikből kivált egy kis fénysugár, és egymással találkozva, összeolvadva, a győzelmes élet ragyogásával öntött el mindent, és a háború óta eltelt negyedszázadban először, suttogtam, de az is lehet, hogy csak magamban gondoltam — nem tudva kinek megköszönni ezt a pillanatot — : „Milyen nagyszerű is, hogy nem öltek meg a háborúban, hogy megélhettem ezt a napot!..."
Köröttem minden átnedvesedett, a levelekről halk suhogással, koppanással potyogtak le a cseppek az Opariha partmenti homokjára, a sárga fejszenyélre, esőtől és naptól szürkére fakult hátizsákomra, a kiszáradt, folyóban korhadó fákra. A fűszálak megadóan dőltek le a terhük alatt, a virágok lekonyultak, a cirbolyafenyők tűleveleinek hegye lefelé mutatott, a másik parton, a zelnice fürtjeire pedig mintha vattacsomókat aggattak volna. A fiúk fázósan összekuporodva feküdtek a kialvó tűz mellett. A kutyák felálltak, nagyot nyújtóztak és hatalmasat ásítottak.
— Hé, ti elvetemültek! — dörmögtem feléjük szelíden. — Be ne kapjatok már minket!
Baba bocsánatkérően megcsóválta a farkát és becsukta a száját. Tarzán azonban nagyot vonyított, ezzel tetézve kéjes ásítását, aztán jól megrázta magát, úgy, hogy hullott róla a szőr meg a homok. Elzavartam őket a tűz mellől, lehúztam a gumicsizmámat, kiteregettem az átnedvesedett kapcákat, feltűrtem a nadrágszáramat és nekivágtam a folyónak. Jeges abroncs fonódott a lábamra, a mellembe is belenyilallott, még hányingert is éreztem. De azért átvergődtem a folyón, összeszedtem egy nyaláb havasi hagymát, visszalábaltam, ledobtam őket a tűz mellé. Aztán felhúztam a csizmámat, s ekkor észrevettem: a szomszéd folyó, a Szurnyiha fölött, túl az erdőn, a tajga szélénél felbukkant a kerek nap. Még egyetlen sugara sem fúródott bele a tajga zöld bőrébe, de az égen már szétterült a sugárözön, egyre tovább s tovább terjedt, beragyogva a jeges, áttetsző kékséget, amelyben csak a nagyon érzékeny szem látta meg a még bátortalan, erőtlen melegséget. Körülöttünk minden élettel telt meg: az erdő, a bokrok, a fű, a levelek. Röpködtek a legyek, újra kopogni kezdtek a fák törzsén és a köveken a vashomlokú bogarak és a katicák; a burunduk gondtalanul mosdatta lábával a pofácskáját egy korhadó tönkön és elmélyülten bámult valamerre. Rikácsolásba fogtak a fenyőszajkók is; tábortüzünk, amely eddig alig pislákolt, most egyszerre felébredt, pattogott, szikrázott és lángra kapott. A tűz ropogására a közeli füzes mögött horkanva megmozdult valami, és nehézkesen futásnak eredt a köveken. A kutyák egymással versenyt csaholva rögtön a bokrok közé rohantak, az ágakról sűrűn peregtek rájuk a harmatcseppek. Egy álmos, harmattól nedves bagoly egyensúlyozott az egyik ágon, majd kitárta a szárnyát, felröppent, de nem jutott messzire: csak a folyó túloldalán a mohára.
— Jávorszarvas, tökfejek! — ült fel hirtelen Kolja, megtörölte csípésektől bedagadt, álmos szemét, és a bokrok sűrűjéből visszatérő kutyák orrára csapott. — Lusta dögök, itt heverésztek, az embert meg nyugodtan felfalhatják a vadállatok...
Baba szégyenlősen elfordította a fejét. Tarzán azt hitte, hogy játék az egész, és sáros mancsát Koljára tette. Kolja nagyot taszított rajta és a horpaszára csapott, úgy, hogy a vízcseppek szerteszét fröccsentek róla.
Az öcsémnek jó a kedve, úgy látszik, kipihente magát!
— Elég a hülyéskedésből — dorgáltam meg az idősebb jogán. A hátizsákból szappant bányásztam elő, s rászóltam, hogy mosakodjon meg. Én pedig a gázlón odamentem a kidőlt cirbolyafe-nyőhöz, amely a sodrásnak makacsul ellenszegülve állt a folyóban: a pénzespér izgatta a fantáziámat. Az úszó a vízhez ért, kiegyenesedett és hegyével fürgén megindult a fa mentén. Kedvem lett volna kiáltani egyet, de amint kinyitottam a számat, az úszó minden rándítás nélkül — még ujjongásomat sem volt időm befejezni - eltűnt az áramlatban. Komoly hal akadhatott horogra, és láthatóan az ágas-bogas cirbolyafenyő alá igyekezett, szembe a zuhogóval. Én azonban nem engedtem, hogy becsússzon a vízbe dőlt cirbolya alá — belegabalyodna és elszakadna a zsinór, így aztán nem volt más választásom, egyetlen mozdulattal kirántottam a parti homokra. Vergődött, csillogott az öreg harcos a rövid zsinóron, a horgászbotot karikára hajtotta, ő maga is karikába hajlott; egyetlen folyami hal sem hajlik karikába a zsinóron, csak a pénzespér és a lazac rendelkezik ilyen akrobata képességekkel. Kolja felemelte szappanos arcát és odaszólt a fiamnak:
— No, horogra akadt végre a péred!
— Gyönyörű példány, nem mondom! — szólt fejét felemelve és hunyorogva a fiam, s miközben a csizmájával bíbelődött, tréfásan odaszólt a nagybátyjának: - Kifoghattam volna én is, de apám egész éjjel nem aludt e miatt a pér miatt, övé az elsőbbség!...
— Ej, de fene jókedvetek van! Jól kialudhattatok magatokat! Márcsak a szelkup hiányzik!
Igaz, Akim nélkül is jól megvoltak. Amíg a teát szürcsölgettük, engem ugrattak, s a jávorszarvast elszalasztó kutyákat szapulták. A nap szinte egyik pillanatról a másikra teljes pompájában tűnt fel az erdő fölött, lomha fénynyalábokkal szórva be az egész tájat és az Opariha gyorsfolyású vizét.
A messze távolból szélesen áradó zúgás közeledett, a szél még nem érte el a mi táborunkat, a tűzből azonban már ki-kicsapódott a pernye, a csipkebokor ágai is remegni kezdtek, rezgett a nyárfa, és a zelnicebokor a folyóba hullatta fehér fürtjeit. A szél először a cirbolyák sötét csúcsát érte el, aztán megmozgatta a magas erdei fenyőket is; az erdő felriadt nyugalmából, ringatóztak az ágak, majd a szél első hulláma elérte a folyót, felszította szunnyadozó tüzünket, maró füstöt támasztott, de a hömpölygő zajáradat még messze volt, egyelőre még csak próbálgatta az erejét; bizonyára még nem döntötte el, kitör-e a szabad térre; minden ág, minden levél barátságosabban hajolta másikhoz; a tajga távolból jövő zaja egyelőre nem hagyta el a sűrűséget, összegyűjtötte, magába fogadta, összegyúrta az összes levél, fű, fenyőtű, ág és fakorona mozgását, és most már nem zúgás, hanem bömböléssé erősödő áradat hömpölygött végig fenyegetően a földön. Az erdők mögül egyre másra félhőket csalogatott elő, s hamarosan bárányfelhő-nyáj borította be az egész látóhatárt, s az alig észrevehető fátyolosságból, összemosva az ég és az erdő kontúrját, előbukkantak az északról érkező zivatarfelhők.
Ezért volt hát nehéz lélegezni az este; a rovarok miriádjaival keveredett levegő elcsigázta a testet, próbára tette a szívet. Már az is a vihar előjele volt.
Iparkodtunk. Keveset horgásztunk. A szél feltámadt, és tudjuk, a Jenyiszejen, kivált, ha északról fúj, nem jó tréfálni vele. A csónakunk öreg, a mofor ócskavasnak való, igaz ugyan, hogy a legénység tapasztalt!
A tajga hullámzott, a cirbolyák ágai között süvített a szél, remegtek a nyír- és a nyárfalevelek. Kolja egyre határozottabban noszogatott bennünket, és egyfolytában szidta Tarzánt. A kutya ugyanis nem bírt lépést tartani velünk; alig tudott rálépni felsértett és az éjjel bedagadt mancsaira. Egyre jobban lemaradozott, fájdalmasan nyüszített. Meg akartuk várni a fiammal, hogy akár ölben is magunkkal vigyük, de az öcsém ránk ripakodott, és káromkodva gyorsította az iramot, hogy minél előbb elérjük a Jenyiszejt.
Minél közelebb kerültünk a folyóhoz, annál erőteljesebbek lettek a széllökések. A tajga belsejében kevésbé éreztük a szél erejét, s a fejünk fölött hullámzó fák sem voltak rémisztőek. De a Jenyiszejen már tarajos hullámok kergették egymást, a szél egyre erősödött, a zaj is hol erősebb, hol gyengébb volt; a vihar összegyűjtötte az erejét, és elkergette a folyóról a csónakokat.
Akim összepakolt, előkészítette a csónakot, már várt minket, és káromkodással fogadott:
— Jó, ők városiak, semmihez sem értenek! De te, te, hát te mit gondoltál?! — szidta Kolját.
— Tarzán lemaradt. Meg kell várnunk.
— Ha Tarzánt megvárjuk, magunk veszünk a hullámokba! — hárította el városi ellenérveinket Akim, és csak akkor enyhült meg kissé, amikor sikerült eltaszítanunk a csónakot és kijutottunk a felcsapó parti hullámok közül. — Rossz pénz nem vész el! Hadd kóboroljon a tajgában, legalább megtanulja, mi az éhség, okosabb lesz.
Elindultunk a szélvédett oldalra, a magas part alá, és csak most derült ki, miért haragudott a máskülönben békés természetű Akim. A csónak orrán átcsapott a víz, időnként teljesen elárasztotta. Üres konzervdobozokkal, vödrökkel és az evezővel mertük ki lélekszakadva. De hát miféle edény az evező meg a konzervdoboz? Lekaptam a csizmámat, azzal ügyeskedtem. Akim, aki a csónak meredek orrát a hullámoknak irányítva kormányzott, észrevette és helyeslőén bólintott. Fiam, aki még sohasem járt nagyobb folyón viharos időben, elsápadt, de csendben dolgozott és nem nézett ki a vízre. A motor, a jó öreg motor erejét megfeszítve dolgozott, és már nem csak a kipufogócsövön, de az összes résen fújta a füstöt. El-elcsuklott a hangja, erőlködve reszketett benne minden. Ha a csónak fara lesüllyedt és a hajócsavar mélyre merült, nehezen kapaszkodott fel a hullám oldalán, de ha kiért a gerincre, a fehér, forrongó tarajra, a motor vidáman pöfögött, és bátran újra a mélybe vitte, a hullámvölgybe. A szívünk hol a torkunkban dobogott, hol meg kőként zuhant le egész a gyomrunkba.
Ahogy átértünk a szélárnyékos helyre, már nem dobálódott, nem bukdácsolt a csónak — az orra itt már magabiztosan hasította a kisebb hullámokat. Akim lazított, kifújta előbb az egyik, majd a másik orrlikát, hóna alá kapta a kormánybotot, rágyújtott, mohón leszívta a füstöt, majd ránk kacsintott. Kolja ledőlt a deszkára a hajó bádoglemezekkel borított orrában, bedugta fejét a tető alá, betakarózott egy viharkabáttal, és úgy tett, mintha aludna. Akim kiköpte a szélben félreégő cigarettát, lábával magához húzta a pad alól a havasi hagymát, és a szárát rágcsálta — vagy tán le is nyelte — és tele szájjal felkiáltott:
— No? Megyünk még horgászni?
— Mi az hogy! — feleltük, talán kicsit túlzott lelkesedéssel. Fiam, aki tetőtől talpig átázott, négykézláb végigmászott a csónak fenekén, és ledőlt Kolja mellé. Kolja megtapogatta, közelebb húzta magához, és megpróbálta kettejükre szétteríteni a kurta lélekmelegítőt.
A tat mögött, a ritkán és meredeken föltornyosuló hullámok mögött elmaradt az Opariha folyó, amely a torkolatnál — a hordaléktól — világosabb, göndör füzesek felhői és a partfalak szélén virágzó csipkebokrok piros csíkjai szegélyezik. A távolban összeért a már ismerős, most mégis újra zárkózott, sötét, önmagába merülő tajga. A homok és mészkő fehér csíkja egyre határozottabban választotta el az összefüggő, innen mozdulatlannak látszó erdőt a tőlünk és a dühöngő Jenyiszejtől távolabbi hegyszorosoktól, s csak a folyómenti bársonyos-lágy fű — amelyben kék érként kígyózott, bujkált és vergődött az Opariha - enyhítette a távolságot. És most már lassan egy éve, de ha csak behunyom a szemem, megjelenik előttem a föld halántékán csobogó kék erecske és körülötte az évszázados tajga tömör fala.
BALLA GYULA fordítása
Néhány szó Viktor Asztafjevről:
Sz. 1924, Krasznojarszk. Orosz író. Gyermekotthonban nevelkedett, vasúttechnikai szakmát tanult. A világháború végéig a fronton harcolt. Első írásai 1951-ben jelent meg. 1953-ban adták ki első kötetét Permben. Vologdában él. Magyarul megjelent könyvei: Szénaillat (1976), Távol a világtól (1982), A halkirály (1983), A szomorú detektív (1987)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/6. sz., 60-74. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése