Válogatás a kirgiz irodalomból/ról (1)

CSINGIZ AJTMATOV
Az én Kirgíziám
(részletek)

Ligyija Iljina illusztrációja Ajtmatov: Fehér hajó-jához

Nálunk az ailban [faluban] mindenkinek kötelessége volt, hogy hetedíziglen ismerje őseit. Az öregek ezzel kapcsolatban nagyon szigorúak. Rendszerint próbára tették a fiatalokat: „Nos, vitéz, mondd csak, milyen nemzetségből vagy? Kicsoda apád apja? S annak az apja? Meg az ő apja? Aztán miféle ember volt, mivel foglalkozott, mit beszélnek róla az emberek?" Azután, ha kiderül, hogy a fiú nem ismeri a családfáját, akkor a szemrehányás eljut szüleinek a fülébe. Hogy miféle apa az, akinek nincs rokonsága, családfája? Merre tekint, hogy nőhet fel az ember, ha nem ismeri a származását?


Az ősök emléke iránti figyelem - ez az az etikai norma, amit a kirgizek ősidőktől fogva őriznek.


Az én szülőföldem, Seker, egy nagy, mély gyökerű kirgiz ail. Több mint háromszáz udvara van. Ha hazavetődöm, hol itt, hol ott látok új tetejű új házat. Szaporodnak az udvarok. Növekszik az ail. Jó helyen van ez az ail - ahogy nálunk mondják, a „kútfőnél"-, a Talaszi hegyhát lábánál, éppen az itteni kétkúpú hegycsúcs kapujában, Manasz ábrázatával szemben. Arra a kiválasztott hegyre kaptatott fel lovával Manasz, hogy körülnézzen - nem jön-e valahonnan ellenség!...


Könnyű elképzelni, milyen óriási térséget látott be arról a magaslatról Manasz. A méretek valóban lélegzetelállítóak. Ilyennek akarta látni a nép a régmúltban fiát és hősét, Manaszt. Akárhogy volt is, onnan, a Manasz örök hóval borított hegycsúcsa alól fut a völgybe a sebes, jeges Kurkuren, hozza a vizet, és azzal talán magát az életet minden számára, ami ezen a földön létezik...


Valahányszor Sekerhez közeledem, mindig elfog az izgalom, amint a távolból megpillantom a Manasz kékesfehér, hófödte csúcsát, amint szinte az égboltot súrolva szikrázik. Amikor csak úgy bámulom a csúcsot, az égboltot, mindentői elszakadva, az idő is elveszti lényegét. Nem érzékeli az ember a múltat. Nem, gondolod, semmi sem történt, semmi sem változott, minden olyan, mint tíz, húsz, de lehet, hogy száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Úgy áll a Manasz a földön, mint ahogy korábban is állt. A felhők úgy úsznak felette, mintha a régi felhők lennének. Te magad is mintha az a kisfiú lennél, aki reggelente kiszalad a házból és örül az ailt vigyázó hegynek.


Nagyanyám, aki nyaranta magával vitte unokáját a hegyi utakra, nagyon okos, egyenesen lenyűgöző asszony volt, akit mindenki tisztelt az ailban; számomra a mesék birodalmát, az ősi dalokat, az igaz és kitalált történeteket jelentette. Olyannak láttam a nomád táborokat, amilyenek valaha voltak. A nomád tábor nem egyszerűen azt jelenti, hogy az állatcsordákkal egyik helyről a másikra költöznek az emberek, hanem valami nagy, rituális menetelést. Sajátos kiállítását a legjobb fegyverzeteknek, a legszebb díszeknek, a legkiválóbb hátaslovaknak, a legügyesebb málhahordó tevéknek, a legszebb marhatakaróknak, amivel a terhet letakarták. A legszebb lányok felvonultatását, az improvizáló énekeseket, akik siratókat (ha éppen olyan helyet hagytak maguk mögött, ahol meghalt egy ember), vagy vándordalokat énekeltek. Ezt a sokszínű látványt még az eredeténél megismerhettem — később, amikor már nem vándoroltak az emberek, a szokások is megszűntek.


Nagyanyám, talán tudtán kívül, belém oltotta az anyanyelv iránti szeretetet. Anyanyelv! Mennyit beszéltek róla! Az anyanyelv varázsa szinte megmagyarázhatatlan. Csak az anyanyelv szava, amit gyermekként tanultál meg, sajátítottál el, csak az tudja a nép tapasztalataiból született költészettel megtölteni a lelket, csak az képes feltárni az emberben a nemzeti büszkeség forrását. Esztétikai örömet érzünk őseink gazdag, sokszínű, sok jelentésű nyelve hallatán.