Az én Kirgíziám
(részletek)
 |
| Ligyija Iljina illusztrációja Ajtmatov: Fehér hajó-jához |
Az ősök emléke iránti figyelem - ez az az etikai norma, amit a kirgizek ősidőktől fogva őriznek.
Az én szülőföldem, Seker, egy nagy, mély gyökerű kirgiz ail. Több mint háromszáz udvara van. Ha hazavetődöm, hol itt, hol ott látok új tetejű új házat. Szaporodnak az udvarok. Növekszik az ail. Jó helyen van ez az ail - ahogy nálunk mondják, a „kútfőnél"-, a Talaszi hegyhát lábánál, éppen az itteni kétkúpú hegycsúcs kapujában, Manasz ábrázatával szemben. Arra a kiválasztott hegyre kaptatott fel lovával Manasz, hogy körülnézzen - nem jön-e valahonnan ellenség!...
Könnyű elképzelni, milyen óriási térséget látott be arról a magaslatról Manasz. A méretek valóban lélegzetelállítóak. Ilyennek akarta látni a nép a régmúltban fiát és hősét, Manaszt. Akárhogy volt is, onnan, a Manasz örök hóval borított hegycsúcsa alól fut a völgybe a sebes, jeges Kurkuren, hozza a vizet, és azzal talán magát az életet minden számára, ami ezen a földön létezik...
Valahányszor Sekerhez közeledem, mindig elfog az izgalom, amint a távolból megpillantom a Manasz kékesfehér, hófödte csúcsát, amint szinte az égboltot súrolva szikrázik. Amikor csak úgy bámulom a csúcsot, az égboltot, mindentői elszakadva, az idő is elveszti lényegét. Nem érzékeli az ember a múltat. Nem, gondolod, semmi sem történt, semmi sem változott, minden olyan, mint tíz, húsz, de lehet, hogy száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Úgy áll a Manasz a földön, mint ahogy korábban is állt. A felhők úgy úsznak felette, mintha a régi felhők lennének. Te magad is mintha az a kisfiú lennél, aki reggelente kiszalad a házból és örül az ailt vigyázó hegynek.
Nagyanyám, aki nyaranta magával vitte unokáját a hegyi utakra, nagyon okos, egyenesen lenyűgöző asszony volt, akit mindenki tisztelt az ailban; számomra a mesék birodalmát, az ősi dalokat, az igaz és kitalált történeteket jelentette. Olyannak láttam a nomád táborokat, amilyenek valaha voltak. A nomád tábor nem egyszerűen azt jelenti, hogy az állatcsordákkal egyik helyről a másikra költöznek az emberek, hanem valami nagy, rituális menetelést. Sajátos kiállítását a legjobb fegyverzeteknek, a legszebb díszeknek, a legkiválóbb hátaslovaknak, a legügyesebb málhahordó tevéknek, a legszebb marhatakaróknak, amivel a terhet letakarták. A legszebb lányok felvonultatását, az improvizáló énekeseket, akik siratókat (ha éppen olyan helyet hagytak maguk mögött, ahol meghalt egy ember), vagy vándordalokat énekeltek. Ezt a sokszínű látványt még az eredeténél megismerhettem — később, amikor már nem vándoroltak az emberek, a szokások is megszűntek.
Nagyanyám, talán tudtán kívül, belém oltotta az anyanyelv iránti szeretetet. Anyanyelv! Mennyit beszéltek róla! Az anyanyelv varázsa szinte megmagyarázhatatlan. Csak az anyanyelv szava, amit gyermekként tanultál meg, sajátítottál el, csak az tudja a nép tapasztalataiból született költészettel megtölteni a lelket, csak az képes feltárni az emberben a nemzeti büszkeség forrását. Esztétikai örömet érzünk őseink gazdag, sokszínű, sok jelentésű nyelve hallatán.
"Koronás Szarvas Anyánk végre idevezette gyermekeit az Iszik-köl partjára. Álltak a hegytetőn, gyönyörködtek. Körös-körül hófedte hegygerincek, az erdős hegyek között pedig, ameddig a szem ellát, tenger morajlik. Fehér tarajok futnak a kék vízen, parttól partig kergeti a szél a hullámokat. Hol kezdődik és hol végződik az Iszik-köl, senki sem tudhatja. Az egyik szélén felkel a nap, a másikon még éjjel van. Hány hegy veszi körül az Iszik-költ, senki meg nem számlálhatja, a hegyeken túl még hány ugyanilyen havas hegy van, senki ki nem találhatja.
- Ez hát az új hazátok - mondta Koronás Szarvas Anyánk. - Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjanak, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit idehoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig..." (Részlet a Fehér hajóból / Fehér János fordítása)
Míg gyerekkoromban az életet szép, költői oldaláról ismertem meg, addig a háború éveiben keserű, komor, lemeztelenített és hősies alakjában jelent meg előttem. Népemet más körülmények között láttam akkor, amikor a hazát veszély fenyegette: a lelki és fizikai próbatétel végletesen nehéz pillanataiban.
Amikor akkori kortársaimra gondolok, arra a következtetésre jutok, hogy nemzedékem talán azért olyan életerős, kitartó, mert mostoha körülmények között élt. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a mostani anyagi jólét kevésbé ösztönzően hat az ifjúság életerejére. Ellenkezőleg! Csak meggondolatlanságból lehet a javakat a magunk kárára fordítani. Minden kor mást és mást kíván meg az embertől, mások a problémák és a követelmények, ezért aztán az élet sohasem könnyű, ha komolyan vesszük, ha merészek vagyunk és nem keressük a gondtalan életet...
Kortársaim között, akik átélték a háború éveit, nincs olyan, akiért szégyenkeznem kellene. Nem, egyetlenegy sincs. Mindannyian már régen családosok. Mindenki végzi a maga dolgát, és számomra öröm kimondani, hogy életútjuk komoly, emberi méltósággal megtett út. A jeles kazah költő, Abaj azt mondja, hogy az élet ugyanolyan, mint a tenger mozgása: az egyik hullámsort felváltja a másik, az „előző nemzedék" hullámát új követi, majd ismét újabb jön, és ez vég nélküli sorozat... A tenger él...
Ha a háború éveire gondolok, arra a meggyőződésre jutok, hogy erkölcsi arculatunkhoz kétségtelenül jelentősen hozzájárult az „előző hullámsor" - az idősebb nemzedék, a frontkatonák nemzedéke. Nem vitás, hogy az egyes nemzedékek kölcsönös kapcsolatban állnak. A békés években ez a folyamat természetes körülmények között átveszi a tapasztalatokat, a hagyományokat. A háborúban minden kimozdult, kiéleződött. Az örök Manasz lábánál, a hegyek között fekvő békés, csendes Sekerünk egyszer csak a világot megrázó, gyors események kellős közepébe került. Embereink elindultak a haza védelmére, a frontokra, hozzánk meg egyre érkeztek az emberek a kiürített területekről. A hegyeken túl, Majmak vasútállomáson át Dzsambulon - a hozzánk legközelebb lévő városon - keresztül mentek a vonatok nyugatra és keletre. Itt lehetett érezni a harcoló ország feszült lüktetését...
Eszembe jut Tojlubaj Uszubalijev, ailunk első kombájnosa: Tojlubaj azon kevesek közé tartozott, akiket nem küldtek ki a frontra, bármennyire kérték is. Ő volt az egyetlen kombájnos jó néhány kolhozra. Már szinte legendaszámba megy, ahogyan akkor dolgozott. Talán senki se hiszi el, hogy ilyesmi lehetséges. Ma a hasonló gépeket ócskavastelepre viszik, ő pedig beleadta egész lelkét a rozzant kombájnba, és dolgozott vele... Az ő kombájnjáról írtam a Dzsamila szerelmében. 1944 nyarán, a betakarítás idején mellette dolgoztam. Amikor szükség volt a kombájnra, egy szusszanásnyi időt sem adtunk magunknak, éjt nappallá téve dolgoztunk... A front se várt, a gabona se várt tovább... Életem leghősiesebb nyara volt. Soha nem felejtem el azokat a napokat...
(...)
Milyen pótolhatatlan veszteség érné az emberiség kultúráját, ha különböző korok és népek sok-sok neves költőjét elfelednénk! Az évek távlatából milyen fájdalmasan hangzik számunkra a nagy grúz költő, David Guramisvili panasza, aki könyvét árva jelzővel illette. Elbeszélő költeményének címe: Grúzia szenvedései. Ki az, aki ne hálával és lelkesedéssel figyelne oda a kirgiz föld felülmúlhatatlan dalosának, a nagyon tehetséges improvizátornak, Toktogulnak a hangjára? Hány jeles honfitársunk nevét őrizte meg és röpítette a magasba a szovjethatalom!
Mi is az internacionalizmus? Mindenekelőtt a kölcsönös segítés, az eszmei egység, a világnézet alapján nyújtott kölcsönhatás, amit Nyikolaj Tyihonov „a költő belső napjának" nevezett. A mi „belső napunk" - az összetartó családnak, a történelmi sorsközösségnek, a testvériségnek az érzése. Ezért van az, hogy a fejlettebb kultúra magára vállalja, hogy más kultúrákat segítsen.
Ennek a segítésnek a nagyon világos, pontos példája a kirgiz filmgyártás fejlődése.
Másik példa a tudományos segítségé. Az ótürk szótár kiadása - minden túlzás nélkül mondhatjuk - az orosz turkológusok valóságos hőstette. Pontosan száz évre volt szükségük ahhoz, hogy összegyűjtsék és megfejtsék az ősi írásjeleket. A szótár több mint húszezer szót és mondatot tartalmaz, oroszra lefordítva. Az orosz tudósok visszaadták nekünk őseink elveszett nyelvét...
A kirgiz tudósok már több évtizede feljegyzéseket készítenek és rendszerezik az ősi hőseposzt, a Manaszt. És most, a négykötetes - rövidített - Manaszt lapozgatva elámulunk azon, hogy tudta egy nép, amelynek nem volt írásbelisége, évszázadokon átmenteni napjainkba ezt a roppant terjedelmű költői remeket?
A kirgiz Közép-Ázsia egyik legősibb népe, amely több évszázados története során az epikus kultúra igen magas fokát érte el. Ez a hosszú ideig nomád életmódot folytató, sajátos történelmi körülmények között élő nép (nem volt írásbelisége, képzőművészete, állandó harcban állt az erős feudális államokkal, hogy szabad és független legyen), amely nagy költői tehetséggel volt megáldva, megteremtette és felvirágoztatta a verses mese műfaját. A kirgizek eposzaikba sűrítették mindazt, amit más népek történelmi leírásban, szépirodalomban, színműben, festményben, szoborban fejeztek ki.
A kirgiz eposzok között a legjelesebb természetesen a Manasz. Lenyűgöző művészi alkotás ez.
A Manasz egy eposz-óceán. Vezérfonala - a kirgiz nép harca az idegen hódítók ellen. Megénekli a legendás dalia, Manasz hőstetteit, aki maga köré gyűjtötte a szétszórt kirgiz törzseket. Ez a tartalomnak csak egy töredéke, messze nem az eposz egyedüli fő témája. A Manasz művészi gazdagsága és ismeretterjesztő sokoldalúsága lenyűgöző.
Ezt az eposzt szájról szájra, nemzedékről nemzedékre adta a nép. Nehezen találni a kirgizek között olyan embert, aki ne ismerné Manaszt, a hőst. A monda legjobb mesélőit a nép évszázadokon át a lelkébe zárta. Éppen ezért nem meglepő, ha ma olyan hihetetlen képességű mesemondó bukkan fel, mint Szajakbaj Karalajev. A polgárháború éveiben a vörös partizánok soraiban harcolt Szibériában, Kolcsak fehérgárdista csapatai ellen. A nyeregben, a pihenők alatt, a rőzse lángjánál Karalajev részleteket mesélt a Manaszból.
Muhtar Auezov kazah író, a világhírű eposz jó ismerője Karalajevet legendás mesemondónak, „korunk Homéroszának", „a XX. század énekmondójának" nevezte. Ebben a lelkes értékelésben nincs semmi túlzás. Aligha találunk még embert, aki majd egymillió verssort tud emlékezetből felidézni. Sok év, sőt több évtized kellett ahhoz, hogy lejegyezzék a Manaszt és több kisebb eposzt Karalajev elmondásában.
Egyszer úgy adódott, hogy Karalajevval együtt mehettem el a Csu völgyének egyik kolhozába. A hír, hogy jön a nagy mesemondó, rögtön elterjedt az egész ailban, sőt még a szomszédosokban is. A nép elindult mindenfelől: a mezőkről, az istállókból, traktorokon, gépkocsikon. Olyan sokan voltak rá kíváncsiak, hogy a kolhozklubba nem fértek be mindannyian. Akkor Karalajev a szabadban kezdett meséjébe. A kis dombra kitettek neki egy széket. A hallgatóság meg ott állt, illetve ült, ahol éppen tudott. Volt, aki a földre ült, teherautókra, vagy éppen nyeregbe. Aztán hirtelen megdördült az ég, és kiadós zápor kerekedett. Karalajev nem hagyta abba a történetet, és az emberek meg se mozdultak. Hallgatták a Manaszt, és közben áztak. Teljesen elbűvölte őket a mesemondó. Ezt sohasem felejtem el...
"Szultanmurat megállt. Próbálta szemügyre venni az akszaji határrészt, amely nyugaton terült el a Nagy-Manasz hegyhát előhegységének sztyeppes lejtőin. De ilyen távolságból semmit se látott az úgynevezett akszaji vidékből. Csak a tágasságot és a fényt... A napokban tehát oda kell majd kivonulniuk. Hogy is lesz majd? Mi vár rájuk azon a vidéken? Aggasztó borzongás futott végig a hátán.
Csodálatosan szép nap volt. Hadzsimurat egészen megkótyagosodott az örömtől, a szabad naptól meg attól, hogy a bátyja ott van vele, a kutya hűségesen futkározik körülötte. Egyedül vannak az egész világon és tüzelőért mennek a háztartás számára. Szamárháton lovagol. S vékony hangon mindenféle háború előtti dalokat énekel." (Részlet a Korai darvakból)
Idén sokat utazgattam a köztársaságban, és azt hiszem, én örültem a legjobban a változásoknak, amikre már régen vártak. Átalakulóban van - igaz, nem mindenütt - a pásztor élete.
Igen, bizonyossá vált, hogy a nagy horderejű gazdasági kérdéseket nem lehet úgy megoldani, hogy közben figyelmen kívül hagyják az emberek mindennapi életét. Nem érdemes áltatni magunkat és azt hinni, hogy az ezreknek szánt jelszó úgy jut el minden egyes emberhez, hogy azt személyesnek tekinti. Ma minden egyes emberre külön-külön kell figyelnünk. Enélkül semmilyen hatalmas, átfogó terv se válhat valósággá.
(...)
Az én drága Kirgíziám ma már fejlett ipari-agrár köztársaság, amelynek jelentős a tudományos és kulturális élete. A kirgiz ipar számos bonyolult termékét több mint 60 országba exportálják. Ma nem esünk attól bűvöletbe, hogy Frunzéban működik a Kirgiz Szocialista Szövetségi Köztársaság Tudományos Akadémiájának Űrkutatási Intézete, hogy egyáltalán van Tudományos Akadémia, vannak akadémikusok, akadémiai intézetek, üzemek, felsőoktatási intézmények, színházak... Hiszen 1924-ben a kirgizeknek nem volt ábécéjük, a papokon kívül (akik a Koránt arabul olvasták) jóformán mindenki írástudatlan volt. Ma pedig a fiatal irodalom nem pusztán létezik, hanem valójában kivirágzott, és sok jeles, érdekes hangú alkotót tud fölmutatni.
...Meg szeretném említeni egy régi cikkemet, amelyben keseregtem, mennyire jellegtelen az építészet Frunzéban. Ma már ez nem igaz. A várost, és különösen a központot alig lehet felismerni. Egyre inkább jellegzetessé, egyedivé válik, amit korábban igazán nem mondhattunk el. A hivatalokat, a lakóházakat, sőt még az új piacot is olyan tehetséges fiatalok tervezték, akik tisztelettel adóznak a nemzeti hagyományoknak.A nemzeti hagyományok iránti tisztelet - tisztelet a természet-anya iránt. Ezzel kapcsolatban is szeretném megosztani gondomat. Lehet, hogy tévesen ítélek meg dolgokat, de ha megfigyelem a fiatalokat, nem látom bennük a természetszeretetet, az összeforrottságot a föld élővilágával, nem érzek bennük készséget a szépség befogadására, inkább azt veszem észre, hogy fogyasztói szemlélettel közelítenek a környezetükhöz. Akkor is, amikor felrobognak a hegyre pöfögő, zajos motorkerékpárjukon, és észre sem veszik a hóborította Ala-tau mesés szépségét. Ez engem elővigyázatosságra int. Gondolkodni kezdek — miért van ez így? Mikor és hogyan kezdődött, hogy sok fiatalt nem érdekel a természet? Az ok valószínűleg az, hogy más jellegű dolgokból túl sok van... Talán már kora gyermekkortól nevelni kell a természetszeretetet, amikor a gyermeki lélek még fogékonyabb.
... Jó, ha a tudományos-technikai haladás közel hozza hozzánk a világűrt, de az is nagyon fontos, hogy a gépkocsik, a rakéták korában az ember maradjon meg embernek, hogy ne legyen belőle hideg, számító lény, aki elfelejti, milyen is az üröm illata, milyen szép a tulipán, ha kivirágzik, hogy örül a tavasznak, napnak minden, ami élő...
"Elfutottam a folyóhoz, megmosdottam, és rohantam a megbéklyózott lovakhoz. A nedves, hideg lucerna meztelen lábamhoz csapódott, érdes, felrepedezett talpam fájt, de boldog voltam. Futottam és közben gyönyörködtem az elém táruló látványban.
A nap éppen felbukkant a hegyek mögül, és máris feléje fordult a napraforgó, mely az öntözőcsatorna mellé hullott magból nőtt ki. Ingyen állták körül a fehér fejű ürömfüvek, de nem hagyta magát, elfogta, elragadta tőlük sárga nyelvecskéivel a reggeli sugarakat, teleszívta velük tömött, szoros magtányérját. Amott meg a kerék szántotta gázló, amely átvezet az öntözőárkon. A víz térdig ér. Távolabb a kékesszürke szigetecske, ahol derékig illatos mentában gázol az ember. Futok az édes anyaföldön, fejem felett cikáznak a fecskék. Ó, bár volna festékem, hogy lefessem a reggeli napot is, meg a fehér-kék hegyeket, a harmatos lucernást és ezt az árokparton nőtt árva napraforgót." (Részlet a Dzsamila szereiméből / Tarisznyás Györgyi fordítása)
...Drága szülőfalumba, Sekerbe tartok. Már zöldül a fű az útszegélyen, legelészik a nyáj apróságaival a lejtőkön, a hegyoldalakon. A mezők tiszták, tükörsimák az őszi táblák is, a tavasziak is. Aztán egymást váltják újra az őszi és tavaszi vetések... Elhagytam Dzsambult, ami feltartóztathatatlanul nő, az urbanizáció gyors ütemében. Valaha a karavánok Aulie-Atája volt. Földijeim innen indultak a frontra vonaton, ide hoztuk vasúton a gabonát a frontnak... Aztán már feltűnik a felhők alatt a Manasz hófödte csúcsa...
ÁRVAY JÁNOS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/9. sz. 10-16. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése