Újrateremtett legenda

Párbeszéd Csingiz Ajtmatov kisregényéről

ALEKSZANDR RUGYENKO: Nagy meglepetés volt az olvasók számára Csingiz Ajtmatov kisregénye, A tengerparton futó tarka kutya: a szerző egy másik nép világáról ír, a mondák emelkedett stílusában, hőseit a történelmi idő fölébe helyezi. A kisregény a nyivhekről szól, és ahogy olvashatjuk, Ajtmatov önnek ajánlotta ezt a művét. Nyilván önnek is szerepe van a mű keletkezésében.


VLAGYIMIR SZANGI: Ez az ajánlás nem egy olvasót arra késztetett, hogy ne a szerzőnek, hanem nekem írjon levelet. Engem köszöntöttek a nyivh kultúra, a nyivh irodalom nagy eseménye alkalmából. Nehéz dolog vitatkozni azokkal, akik így gondolkodnak. A kirgiz író műve valóban a nyivhek szellemi kincse lett, mint a szovjet irodalmi élet része. De miért írt az az író, aki korábbi prózai műveiben Kirgizia határát sohasem lépte át, váratlanul a nyivhekről? A tengerparton futó tarka kutya keletkezésének története igen egyszerű.
Ajtmatov egyszer vendégségben járt nálam. Éppen egy északi utazásomról tértem vissza, egy lapos csőrű vadkacsát hoztam magammal, ahogy a nyivheknél mondják, egy luvr-kacsát. Amíg a kacsa a konyhában sült, beszélgettünk Ajtmatovval. „Akarod, hogy elmondjam neked a kacsáról szóló nyivh mondát?" - kérdeztem tőle. Ez a monda azokról az időkről szól, amikor még nem volt szárazföld, a kerek világon nem volt semmi a vízen kívül, és a vadkacsa nem tudta, hol rakhatna fészket tojásának.


ALEKSZANDR RUGYENKO: Kezdjük hát el a kisregényt! „És bármerre repült is Luvr, a vadkacsa, bármeddig szárnyalt, alatta mindenfelé csak hullámok csobogtak, csak a Nagy Víz terült el körülötte, csak a víz, parttalanul, kezdet és vég nélkül. Luvr, a vadkacsa kimerült, és megbizonyosodott róla: a széles világon nem akad olyan hely, ahol fészket rakhat. És ekkor Luvr, a vadkacsa leszállt a vízre, melléről letépkedte a tollait, és fészket rakott belőlük. Ebből az úszó fészekből kezdett azután a föld kialakulni." Előttünk a kisregényben az idők kezdete, a világ keletkezése, és a szavak a pillanat ünnepélyességét fejezik ki.


VLAGYIMIR SZANGI: Valóban, így mondtam el a történetet, de én a nyivh mondát úgy mondtam el, ahogy az szól; sokkal egyszerűbben hangzott a történet. Ajtmatov, természetesen, mindehhez hozzáfűzte a maga gondolatait is. Olvassuk csak :„... azóta, hogy a föld megszületett, a tenger nem tud megnyugodni; azóta ostromolja a tenger a szárazföldet, a szárazföld pedig a tengert. Az ember pedig időnként igen nehéz helyzetbe került - a szárazföld és a tenger, a tenger és a szárazföld között. A tenger azért nem szereti, mert inkább a földhöz tartozik..." Az író számára fontos az elemek éles szembeállítása, a szárazföld és a víz ellentéte. Ez az ellentét megvan a nyivh mitológiában is, az azonban, ahogy a szárazföld és a tenger közé ékelődik az ember, már Ajtmatov gondolata. Hiszen a nyivhek számára ember és természet alighanem megbonthatatlan egységet jelent.


ALEKSZANDR RUGYENKO: Nagyon fontos kérdést érintett. Mondhatnánk-e valamit a kisregény hőseinek világnézetéről?

Giljak halászkunyhó. Fotó Baráthosi Balogh Benedek

VLAGYIMIR SZANGI: Beszélek majd erről is. Előbb azonban nézzük a kisregény tárgyát. Ott hagytuk abba, hogy a lapos csőrű vadkacsa a konyhában sül, mi pedig Ajtmatovval a vadkacsa mondájáról beszélgetünk. Ahogy látom, nagy érdeklődéssel hallgatja a történetet. A kacsasült még nincs kész, és én elhatározom, hogy elmesélem gyermekkorom egyik eseményét. A háború idején törzsünk legidősebb vadásza, amikor már nem hitte, hogy ki tudjuk várni a kenyérkereső vadászok hazaérkezését, elhatározta, hogy a törzs legfiatalabb férfi tagját is magával viszi a vadászatra, azaz engem is. Az öreg félt, hogy a vadász-szokások, a titkok vele együtt sírba szállnak, a törzs felhagy régi életével, lehanyatlik. Tengerre szálltunk, az öregek és én. Sikerült elejtenünk egy fókát, de ekkor ködtakaró borult ránk. Ettünk a nyers húsból. A köd azonban nem oszlott fel. Nem lehetett megállapítani, merre lehet a part. Az evezősök leeresztették a karjukat. Hirtelen meglódult a csónak, mintha valami meglökte volna. A csónak farában ülő öreg rántásától fordult el a csónak. „Sarki bagoly!" — kiáltotta.
Tavasszal, és ez az eset tavasszal történt, a sarki bagoly reggel indul vadászatra a partról, - és este tér vissza ugyanazon az útvonalon. Az öreg meghallotta a bagoly szárnyainak suhogását, és a madár repülésének irányába fordította a csónakot, fejével mintegy követve a szélirányt, tájékozódni próbált. így menekültünk meg...
Miután Ajtmatov végighallgatott, izgatott lett, és gyorsan járkálni kezdett a szobában. Aztán egyenesen megkérdezte: „Megírod?" Szívből feleltem: „Legyen a tiéd."
Tehát azt mondhatjuk, én adtam a történet tárgyát. Amikor nemsokára újra találkoztunk, Ajtmatov ezt mondta: „Kisregényt írtam a nyivhekről. A Znamjában fog megjelenni. Neked ajánlom. Ne haragudj, ha népetek életének valamilyen részletét nem ismertem. Nehezen boldogultam a nevekkel. A te regényedből, a Kevongok házasságából (Zsenyityba Kevongov) vettem őket.


ALEKSZANDR RUGYENKO: Vagyis a kisregény szerzője nem is járt a cselekmény színhelyén?


VLAGYIMIR SZANGI: Úgy van. Ezzel együtt, ahogy már mondtuk is, A tengerparton futó tarka kutyát teljes joggal tarthatjuk a nyivh kultúra részének. Ajtmatov tanulmányozta a nyivh folklórt, figyelmesen végigolvasott sok munkát a nyivhekről, köztük az én könyveimet is, a legfontosabb mégis az írói művészet, az a képesség, ahogy az író be tud hatolni egy másik nép életébe, és megtalálja ebben az életben az egész emberiséghez szóló problémákat. 


ALEKSZANDR RUGYENKO: A nyivh vadászok életéből választott igaz történet bizony tragikus, ha tulajdonképpen szerencsésen végződik is. A kisregényben, hogy a nehéz helyzetben megmentsék Kiriszket, a kisfiút, hogy az életet adó édesvízből maradjon neki, sorban elhagyja a ködben eltévedt csónakot a vén Organ, Kiriszk nagybátyja, Milgun, majd édesapja, Emrain... 


VLAGYIMIR SZANGI: Mit tegyünk, Ajtmatov mindig maximalista volt az erkölcsi problémák megteremtésében, a téma felépítésében, az epizódok megszerkesztésében. Végső mélységekig feltárja az emberi lelket.


ALEKSZANDR RUGYENKO: Mennyiben felel meg a nyivhek erkölcsi elképzeléseinek, hogy a kisregény hősei feláldozzák életüket a kisfiúért? Hogyan kapcsolódik ez a nyivhek erkölcsi hagyományaihoz?


VLAGYIMIR SZANGI: A kisebbért, a születőért, a jobb életért való áldozatkészség motívumát nem egy népnél megtaláljuk. Ajtmatov mitologikus poémát teremtett az önfeláldozásról. 


ALEKSZANDR RUGYENKO: Igen, a kisregény filozófiáját, mondandóját az általános emberi határozza meg. A cselekmény idejének „elmosottsága" (nyugodtan mondhatnánk, hogy A tengerparton futó tarka kutya eseményei valamikor századunk elején játszódnak) is erősíti a mű sűrített filozófiai mondanivalóját. A kisregény azonban egyáltalán nem nélkülözi az élet valóságos elemeit, sőt behatol azok világába. így lehetséges lesz, hogy megláthassuk Ajtmatov művészetének tartalmi oldalát, és a művész elbeszélő stílusának sajátosságait is. „A nagy ádámcsutkájú, hosszú nyakú, öreg Organ görnyedten gubbasztott a csónak farában, mint a zsákmányra leső réti sas." Az összehasonlítást a mindennapi élet egészen más körülményei hozták létre, mint amelyekben a kisregény nyivh vadászai szerepelnek.


VLAGYIMIR SZANGI: A kisregény minden eseménye a ködben irányát vesztett csónak fogyó ivóvíz-készlete körül összpontosul. Ajtmatov a vadászokat gyötrő vágyakozásról ír; a vízzel teli hordócskáról. Olyan ember tapasztalatával ír, aki forró vidékeken nőtt fel, aki tudja, mit jelent a gyötrő szomjúság a perzselő napsütésben a sztyeppén. A ködben, az Ohotszki-öböl hideg vizén hajózó nyivhek nem ismerik a szomjúságot és az ülés alá rejtett vizes hordócskát. Ám ha elhagynánk a szomjúság motívumát, a hősöknek nem kellene életről és halálról dönteniük, nem jött volna létre a mű. Ezeket a kérdéseket más megvilágításban mutatja be, mint gyermekkorom igaz története. Máshogy kellett megoldania a problémákat, de ehhez az Ohotszki-félszigeten és nem Közép-Ázsiában kellett élni... Más az élet, és más a művészet. A tengerparton futó tarka kutya meggyőzően igazolja ezt. Fontos leckét adott mindnyájunknak művével Ajtmatov. 


ALEKSZANDR RUGYENKO: A történet hősei ritka méltósággal, önuralommal, sőt némi sztoicizmussal élik át a szerencsétlenséget. Ugyanakkor, ahogy ez Ajtmatov hőseire általában jellemző, meg nem alkuvó emberek, akik nem békélnek meg a körülményekkel. Milgun és Emrain szenvedélyesen eveznek tovább, bár józan nézőpontról ítélve a sűrű ködtakaróban ez teljesen felesleges erőfeszítés. Idézzük csak fel, milyen szenvedéllyel fordul Milgun a természet őselemeihez.
„ — Hé-é, te szuka! — kiáltotta dühödten. — Hé-é, te szelek sámánja! — ordította torkaszakadtából, az evezővel fenyegetőzve, bele a sűrű ködbe. Ha a szelek ura vagy és nem döglött kutya, akkor hol vannak a szeleid? Ott döglöttél a barlangodban, te kutyafajzat, vagy az egész világ kan kutyái ostromolnak és nem tudod melyiknek állj alá, vagy mindegyikkel sorban össze akarod adni magad, te szuka, és nincs időd, hogy a szeleket fölverd, vagy elfelejtetted, hogy mi itt vagyunk ebben a nyomorult ködben, ülünk benne, mint a gödörben? Nem tudod, hogy egy kisgyerek is van velünk, hallod-e?... Azt mondom neked, hogy egy kisgyerek van velünk, aki először van a tengeren!" A vadász félelem nélkül hívja ki maga ellen a természet erőit. 


VLAGYIMIR SZANGI: Az az igazság, hogy egy nyivh nem viselkedhet így. A nyivh nyelvben nincsenek hasonló természetkáromlások, vagy ahogy korábban mondták volna: istenkáromlások. A nyivhek, különösen a regényben ábrázolt fejlődési fokon, nem annyira szembenállnak a természettel, mint inkább a természet részének érzik magukat.
És ismét csak: gondoljunk bele a kisregény művészi logikájába. Ajtmatov valóságos anyagon mitologikus poémát teremtett. A művészi anyag földhözkötöttséget követelt, és az író saját elképzelésének megfelelően szólt a hősök lelki világáról és mindennapi életéről. Amikor az eposz és a hétköznapi valóságelemek ötvözetét adja, Ajtmatov ismét mint kereső író mutatkozik be.
Ajtmatov előtt Trofim Boriszov eredményesen használta fel A sas fia (Szin Orla) című kisregény írásakor a nyivh eposzt. Boriszov a postát szállította erre a vidékre, és látható, hogy ismerte a nyivh nyelvet. Az ő kisregénye lényegében az eposz fordítása. Csingiz Ajtmatov eredeti, nagy értékű művet alkotott, amely sok mindenben magán viseli a kísérletezés, a felfedezés nyomait.
A tengerparton futó tarka kutya olvasásakor több pontatlanságot is találhatunk a hagyományos nyivh élet ábrázolásában. Helyenként vitatható a nyivh folklór értelmezése. A kisregényben végig jelen van a gyönyörű Hal-asszonyról szóló költői történet. Rujfinga nemzetségének hagyományait használta itt fel a művész, a szegény nyivhről, aki egy tengeri halat vett el feleségül. A hal és az ember gyermekei a partra akar jutni apjához. Ajtmatov hőse visszatér a víz-anyához, ez lényegében a matriarchátus eszméje, és nem a nyivhek patriarchális társadalmi rendjére jellemző magatartás. De a legfontosabb dologban Ajtmatov elérte célját: mélyen, igaz módon ábrázolta az egységes emberi tudatot, a lényegéig tudott hatolni.
Miért volt minderre szüksége az írónak? Az önfeláldozásról, mint az emberi természet szerves, alkotó részéről ír poémájában. Tiszta, természetes önfeláldozás olyan emberek között képzelhető el, akiknek a tudatát még nem zavarták össze a külső hatások, akiknek a lelkivilága töretlen, és azon a magas erkölcsi, ösztönösen is meghatározott meggyőződésen nyugszik: ember és természet egy megbonthatatlan egység olyan részei, amelyek egymás folytatói. Az, hogy az idősek áldozzák fel magukat a törzs legfiatalabbjáért, ugyanúgy az élet rendje, mint a nappalok és éjszakák váltakozása, illetve, ahogy elkerülhetetlen a világon minden elmúlás. Akinek ideje lejárt, eltűnnek az életet épp akkor kezdők szeme elől.


ALEKSZANDR RUGYENKO: Ez nem azt jelenti, hogy a kisregény hősei könnyen és egyszerűen hagyják itt az életet. Ha cselekedetük természetességéről szólunk, azt kell mondani, hogy mindaz, ahogy tesznek, a legmagasabb filozofikus rend érdekében történik. A vadászok egy pillanatra sem felejtik el az idősebbek szent kötelességét a fiatalok iránt. Sokat töprengenek, különösen Organ, a legidősebb, az életben betöltött szerepükről, a környező világról, annak felépítéséről és törvényeiről. „... De az ember gondolkozik, és ezzel a tenger és az ég nagyságához nő fel, igazolja magát az örök elemek előtt, és a világok mélységével, magasságával mérheti magát." Nemcsak a kisregény humanista koncepciójának pompás kifejezése ez a gondolat, hanem a hősöket vizsgáló szerzői gondolatnak is, amely egy sajátosan összetett világban képes arra, hogy mélyen megértse az Élet törvényszerűségeit. Az Élet természetesen nagybetűvel értendő... Ahogy már utalt rá, Ajtmatovot éleslátása segítette, hogy meglássuk az osztatlan emberi tudat sajátosságait. A kisregény hősei számára a valóság csodálatos teljessége és harmonikus befogadása valóban létező dolog. A „széttöredező világ" jelenségeire élesen reagáló kortárs nosztalgikus hangján szólal meg az író az örökre elveszett kiegyensúlyozottság után? Egyáltalán nem. A kisregény semmiképpen sem az egyszerűség utáni intellektuális vágyat akarja kifejezni. „Ebben a megsüketült és megnémult térségben nem találta a helyét, érezte, hogy egyre rosszabbul lesz, ahogy a várakozás arányában egyre jobban, egyre élesebben és kínzóbban nő benne az olthatatlan, kérlelhetetlen vágy a Hal-asszony iránt, és még álmában is tudta, hogy baj éri utol, elpusztul sivár magányában, ha nem látja meg őt, ha nem jelenik meg neki." Ez az álom volt a vén Organ kísérőtársa, amelyben érezhetjük a gyönyörű Hal-asszonyhoz való viszonyát. És olvassuk csak tovább a művet: „Nem tudta, mitévő legyen, hogyan szabaduljon meg önmagától. A Hal-asszonyt várta, mint egy őrült, olyan szenvedélyesen és vadul, ahogy a fuldokló várja az utolsó reményt a megmentésére..."


VLAGYIMIR SZANGI: Micsoda nyelv! Mintha a sűrű hullámok tetején ringatóznánk! 


ALEKSZANDR RUGYENKO: Igen, mélyen költői sorok. De ugyanakkor felismerhetők benne az irodalmi nyelv sajátos jegyei is. Könnyen összekapcsolható — e bármelyik idézett részlet, mégha oly tipikusnak tűnik is —, egy igazi tengeri halász valóságos lelki életével. Különösen, ha egy nagyon öreg és nagyon bölcs emberről van szó. Érdekesen mondotta el, mi indította Ajtmatovot a kisregény megírására. Kitűnően használta fel művében a nyivh folklór elemeit. A tengerparton futó tarka kutyában bibliai motívumokat is találunk. Emlékezzen csak: az átutazó kereskedőktől a nyivhek hallottak egy olyan emberről, aki tudott járni a vízen. Róla gondolkozik a parttalan tengeren eltévedt Kiriszk, aki azt álmodja, hogy „gyalog ment a tengeren".

Válogatás a kirgiz irodalomból/ról (1)

CSINGIZ AJTMATOV
Az én Kirgíziám
(részletek)

Ligyija Iljina illusztrációja Ajtmatov: Fehér hajó-jához

Nálunk az ailban [faluban] mindenkinek kötelessége volt, hogy hetedíziglen ismerje őseit. Az öregek ezzel kapcsolatban nagyon szigorúak. Rendszerint próbára tették a fiatalokat: „Nos, vitéz, mondd csak, milyen nemzetségből vagy? Kicsoda apád apja? S annak az apja? Meg az ő apja? Aztán miféle ember volt, mivel foglalkozott, mit beszélnek róla az emberek?" Azután, ha kiderül, hogy a fiú nem ismeri a családfáját, akkor a szemrehányás eljut szüleinek a fülébe. Hogy miféle apa az, akinek nincs rokonsága, családfája? Merre tekint, hogy nőhet fel az ember, ha nem ismeri a származását?


Az ősök emléke iránti figyelem - ez az az etikai norma, amit a kirgizek ősidőktől fogva őriznek.


Az én szülőföldem, Seker, egy nagy, mély gyökerű kirgiz ail. Több mint háromszáz udvara van. Ha hazavetődöm, hol itt, hol ott látok új tetejű új házat. Szaporodnak az udvarok. Növekszik az ail. Jó helyen van ez az ail - ahogy nálunk mondják, a „kútfőnél"-, a Talaszi hegyhát lábánál, éppen az itteni kétkúpú hegycsúcs kapujában, Manasz ábrázatával szemben. Arra a kiválasztott hegyre kaptatott fel lovával Manasz, hogy körülnézzen - nem jön-e valahonnan ellenség!...


Könnyű elképzelni, milyen óriási térséget látott be arról a magaslatról Manasz. A méretek valóban lélegzetelállítóak. Ilyennek akarta látni a nép a régmúltban fiát és hősét, Manaszt. Akárhogy volt is, onnan, a Manasz örök hóval borított hegycsúcsa alól fut a völgybe a sebes, jeges Kurkuren, hozza a vizet, és azzal talán magát az életet minden számára, ami ezen a földön létezik...


Valahányszor Sekerhez közeledem, mindig elfog az izgalom, amint a távolból megpillantom a Manasz kékesfehér, hófödte csúcsát, amint szinte az égboltot súrolva szikrázik. Amikor csak úgy bámulom a csúcsot, az égboltot, mindentői elszakadva, az idő is elveszti lényegét. Nem érzékeli az ember a múltat. Nem, gondolod, semmi sem történt, semmi sem változott, minden olyan, mint tíz, húsz, de lehet, hogy száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Úgy áll a Manasz a földön, mint ahogy korábban is állt. A felhők úgy úsznak felette, mintha a régi felhők lennének. Te magad is mintha az a kisfiú lennél, aki reggelente kiszalad a házból és örül az ailt vigyázó hegynek.


Nagyanyám, aki nyaranta magával vitte unokáját a hegyi utakra, nagyon okos, egyenesen lenyűgöző asszony volt, akit mindenki tisztelt az ailban; számomra a mesék birodalmát, az ősi dalokat, az igaz és kitalált történeteket jelentette. Olyannak láttam a nomád táborokat, amilyenek valaha voltak. A nomád tábor nem egyszerűen azt jelenti, hogy az állatcsordákkal egyik helyről a másikra költöznek az emberek, hanem valami nagy, rituális menetelést. Sajátos kiállítását a legjobb fegyverzeteknek, a legszebb díszeknek, a legkiválóbb hátaslovaknak, a legügyesebb málhahordó tevéknek, a legszebb marhatakaróknak, amivel a terhet letakarták. A legszebb lányok felvonultatását, az improvizáló énekeseket, akik siratókat (ha éppen olyan helyet hagytak maguk mögött, ahol meghalt egy ember), vagy vándordalokat énekeltek. Ezt a sokszínű látványt még az eredeténél megismerhettem — később, amikor már nem vándoroltak az emberek, a szokások is megszűntek.


Nagyanyám, talán tudtán kívül, belém oltotta az anyanyelv iránti szeretetet. Anyanyelv! Mennyit beszéltek róla! Az anyanyelv varázsa szinte megmagyarázhatatlan. Csak az anyanyelv szava, amit gyermekként tanultál meg, sajátítottál el, csak az tudja a nép tapasztalataiból született költészettel megtölteni a lelket, csak az képes feltárni az emberben a nemzeti büszkeség forrását. Esztétikai örömet érzünk őseink gazdag, sokszínű, sok jelentésű nyelve hallatán.

Ajtmatov hőseinek pusztulása nem vereség - tragédia

VLAGYIMIR KORKIN
Emlékek a szivárványról
(részletek)

Csingiz Ajtmatov

A terepjáró GAZ szélvédőüvegén esőcseppek. Úgy tűnt, az eső tartós lesz, a nap azonban ezúttal diadalmaskodott. Csingiz Ajtmatovval a hegyekbe utaztunk.


—  Ott majd beszélgetünk. Útközben egyre ezt kérdezgette: —  Nos, láttál már ehhez foghatót?


Hangjában lelkesedés és büszkeség. „Nincs nagyobb öröm, mint megosztani valakivel a szépet..." — Hirtelen ez az ajtmatovi gondolat jutott eszembe, amelyet igaz, nem most, hanem korábban fogalmazott meg. Később sejteni kezdtem: nem az a lényeg, hogy nem láttam „ehhez foghatót", hanem az, hogy így, megszabadítván a mindennapos kötelezettségek nyűgétől, Csingiz Ajtmatov a legértékesebbel, a felfedezés lehetőségével ajándékozott meg. Azt akarta, hogy lássak.


—  Akkor látsz, ha mint titkot, szerelmet éled át a közvetlen, külső valóságot. A legtávolabbi hegycsúcson túl, a végtelen égen szivárvány húzódik.


—  Tehát ahhoz, hogy megláthassam a szivárványt, át kell hogy éljem a „szivárvány titkát"? — kérdezem. Miben rejlik a titok?


—  Nem tudom. Különben sem lehet előre tudni. Ha azonban az égi, nem emberkéz alkotta hídra pillantva kimondhatatlanul boldognak érzed magad, akkor ez annak köszönhető, hogy ... csodát látsz, s nem pusztán a természet fizikai jelenségeinek egyikét szemléled.


Bizonyára így gyönyörködik a hosszú, veszélyes kalandokkal teli utazásból hazatérő ember szülőföldjében. Csingiz Ajtmatov azt mondta egyszer, hogy ha az Űrbe kerülne a Földről, az „emberek bolygójáról" ábrándozva a Seker aul képét látná maga előtt.


A Seker aul Ajtmatov szülőhelye. Olyan emberek élnek itt, akik közül sokan igen hasonlítanak Ajtmatov hőseire.


Ábrándozás a Földről, az emberről...


Talán ebben rejlik művészetének legrejtettebb titka, alkotói gondolkodásmódjának kulcsa? Mágikus kristály, melyen keresztül az író és hősei a világot szemlélik — a feltétlen és kiolthatatlan hazaszeretet. 


... A Pravda tudósítójaként gyalog, lovon és gépkocsin bejárta egész Kirgiziát. Mint a Legfelsőbb Tanács tagja, most is gyakran találkozik földijeivel.


Csingiz Ajtmatov nem „otthon ülő" író. Állandóan az embert látja maga előtt, az emberekért aggódik. Mindennapi gondjaik — ez a legfontosabb, ami őt izgatja. Az alkotói ihlet segítségével megörökített érzéseik és gondolataik az egész világnak hirdetik a teremtő ember szépségét és nagyságát. Az életre újjászületett emberét.


Figyelmet érdemel, hogy útközben többször is megálltunk: az emberek felismerték írójukat. S mindegyik beszélni szeretne vele. Nem üres fecsegés ez, hanem nélkülözhetetlen véleménycsere az életről és a tennivalókról, segítség vagy tanács kérése. A látszólag hétköznapi élményekről tüstént a művészetre vált át a beszélgetés: „A szépség — gondolat, amelyért meg kell szenvedni." „A költészet nélküli meztelen valóság afféle lapos, tunya életforma, amely csak kétes élvezeteket tartalmaz, és nélkülözi a vágy szülte rajongást és fantáziát, mindazt, ami az embert megajándékozza a halhatatlanság érzetével."


... Emlékszem, amikor Tolsztojról beszélgettünk, Ajtmatov az író naplójában lapozva az alábbi bejegyzésnél állt meg: „A szeretet elpusztítja a halált s üres látomássá változtatja, események értelmetlen halmazát értelemmel ruházza fel, a boldogtalanságból boldogságot teremt..." S lám, a tolsztoji gondolat visszhangra talált a Tien-San hegyei között.


... Amíg Ormonnal, a hallgatag, félelmet nem ismerően vakmerő sofőrrel tüzet rakunk, arra gondolok, hogy a halhatatlanság az az állapot, melyet Ajtmatov hősei a szeretet legmélyebb fellobbanásaiban érnek el, s ereje oly hatalmas, hogy lehetetlen úgy magadban hordozni, hogy ne fejezd ki, ahogy ezt Ajtmatov kisregényében, a Dzsamila szerelmében a kis Szejide tette, amikor Dzsamilát és Danijárt boldognak festette meg (s ezzel igazolta és megáldotta a két felnőtt szerelmét), vagy mint a névtelen kisfiú a Fehér hajóból, amikor így töprengett: „Nem tudom, miért sajnálom ennyire nagyapámat, úgy szeretem, hogy sírni volna kedvem..."


Folytatjuk a beszélgetést... A természetről, a művészet értelméről folyik a szó. S ebben a pillanatban a domb gerince mögül előbukkan egy kisgyermek, kezében sárga virág. Legalább akkora csodálkozással szegezte ránk tekintetét, mint mi is rá. Arcán nem látszott sem rémület, sem izgalom. Mintha tudomásul vette volna jelenlétünket, letérdelt, s valamit nézegetett a földön. Bizonyára a tömegével hemzsegő hangyák keltették fel érdeklődését.


—  Nézd csak — mondja halkan Ajtmatov. — A kisfiú az élőlények mozgását vizsgálja. Vagy talán a jövő embere igazolja vér szerinti kapcsolatát az élő természettel? Igaz, ez az állapot is véget érhet egy szempillantás, egy óra vagy egy hét alatt, amikor a kis emberke rálép a hangyára.


—  Miért kell ennek bekövetkezni?


—  A félelem miatt, melyet mi, felnőttek akarva-akaratlanul sugallunk a gyermeknek, amikor előre figyelmeztetjük, hogy „a hangyák csípnek"... Vagy: „az emberek gonoszak, csak magukra gondolnak"... Most azokról az anyákról beszélek, akik ennek a filozófiának a segítségével nevelik gyermekeiket, feltételezve, hogy így az életre készítik fel őket. Nem, nekünk az embert végtelenül jószándékúnak, önzetlennek, odaadóan bátornak kell nevelnünk, mert természeténél fogva ilyen volt gyermekkorában, s emlékeiben ilyennek látja magát.