Solohov különszám (2)

MIHAIL SOLOHOV
Azúrkék puszta

A Don partján, a nap hevétől kopasz halmon, vadkökénybokor alatt heverünk: Zahar apó meg én. Felhők hosszú, pikkelyes sora mellett barna kánya kóvályog. A madárürülékkel tarkára pettyezett kökénylevelek nem adnak hűvöset. A hőségtől forró zúgást érzek a fülemben. Ha az ember lenéz a Don göndör fodraira vagy a lába elé, az összeráncosodott görögdinnyehéjakra, nyúlós nyál fut össze a szájában, de lusta kiköpni a nyálát.
A horpadásban, egy kiszáradt tocsogó mellett szoros csomókba bújtak össze a birkák. Tomporukat fáradtan leeresztve csapkodnak szutykos zsírfarkukkal, és görcsösen tüszkölnek a portól. A gátnál egy jól megtermett bárány a hátsó lábait megvetve szopja anyja tőgyét; olykor úgy beledöf a fejével, hogy a piszkossárga juh felnyög, meggörnyedve ereszt még egy kis tejet, és — én úgy látom — a szemében fájdalom tükröződik.
Zahar apó oldalvást ül felém. Kötött gyapjúingét levetve vaksin hunyorog, és tapogatva keres valamit a redőkben meg a varrásokban. Az öreg egy híján hetvenéves. Meztelen hátát ráncok kacifántos hálója borítja, lapockája hegyesszögben áll ki a bőre alatt, de világoskék szeme fiatalos, deres szemöldöke alól kivillanó tekintete meg élénk és szúrós.
A megfogott tetűt nehezen tartja remegő, kérges ujjai közt, de vigyázatosan és kíméletesen tartja, aztán leteszi a földre, jó messzire magától, apró kereszteket rajzol a levegőbe, és tompán azt dörmögi:
—  Mássz el innét, te Isten teremtménye! Biztosan élni akarsz, mi?... Hát persze... Ejha! De teleszítta magát... Mint egy földesúr...
Az öreg nagy nehezen, nyögdécselve felveszi az inget, aztán fejét hátravetve jót húz a csobolyóból, pedig már megmelegedett a víz. Ádámcsutkája minden nyeléskor felfelé csúszik, az állától a torkáig két petyhüdt lebernyeg lóg, szakállán cseppek csorognak végig, lehunyt, sáfrányszínű szemhéján át vörösesen világít át a nap.
Ahogy a csobolyót bedugja, rám sandít, tekintetemet elkapva szárazon mozgatja száját, mintha rágna valamit, és a pusztába néz. A horpadáson túl délibáb fátyla rezeg, és a perzselt föld felett kakukkfű mézes, fűszeres illata lebeg a szélben. Az öreg hallgat egy darabig, aztán odább tolja bunkósbotját, és dohánytól sárga ujjával a távolba mutat mellettem.
—  Látod a topolyák csúcsát ott a völgyön túl? Az a Tomilin uraságék birtoka volt — Topolevka. A tőszomszédságban van egy muzsikfalu (kozák földön az orosz parasztot nevezték muzsiknak, többnyire lenézően – a ford.) is. Azelőtt jobbágyok voltak azok. Apám a pánnál kocsiskodott haláláig. Még kölyökkoromban hallottam tőle, hogyan szerezte meg őt Jevgraf Tomilin pán: egy kezes daruért kapta cserébe a szomszéd földesúrtól. Apám halála után én léptem a helyébe mint kocsis. Maga a pán akkoriban úgy hatvan körül lehetett. Bővérű ember volt, hústorony. Fiatalkorában a cár mellett szolgált, a testőrségnél, aztán a szolgálat leteltével idejött, hogy a Donnál élje le az életét. A doni földjüket elvették a kozákok, de a kincstár háromezer gyeszjatyinát hasított ki neki a szaratovi kormányzóságban. Kiadta árendába a szaratovi muzsikoknak, ő maga meg továbbra is Topolevkában élt.
Nagyon furcsa ember volt. Mindig vékony posztókaftánban járt, tőrrel. Ha vendégségbe indult, alighogy kiértünk Topolevkából, mindig azt parancsolta:
—  Hajts, te rüpők!
Én aztán odacserdítettem a lovaknak. Úgy vágtattunk, hogy a szél nem győzte a könnyemet szárítani. Ha az út közepén árok akad — a hólé rengeteget váj az úton át —, az első kerekeket nem is hallani, a hátulsók meg — reccs!... Egy fél versztát hallgatunk, akkor a pán elordítja magát: „Fordulj vissza!" Visszafordulok, lóhalálában vágtatok ahhoz az árokhoz... Háromszor is belenyargalunk abba az átkozott árokba, míg el nem törik a rugó, vagy teljesen tönkre nem megy a hintó kereke. Akkor elkrákogja magát az én pánom, feláll, és gyalog megy, én meg kantárszáron vezetem utána a lovakat. Volt még egy ilyen szórakozása: elindulunk a birtokról, mellém ül a bakra, és kikapja az ostort a kezemből. „Noszogasd meg a középsőt!..." Én teljes erővel hajszolom a középsőt, meg se moccan a hámiga, ő meg ostorral üti-vágja az egyik szélsőt. Hármas volt a fogat, a két szélső telivér doni ló, a fejüket oldalt tartották, akár a kígyók, szinte a földet marták.
A pán ostorral hurkásra veri valamelyiket, szegény párát kiveri a tajték... Aztán a pán kihúzza a tőrt, lehajol és — nyissz! — úgy elvágja az estrángot, mint egy szőrszálat beretvával. A ló vagy két ölet repül, felbukfencezik, a földre zuhan, az orrából patakzik a vér — és kész!... Ugyanúgy a másikat is... A középső meg addig rohan, amíg meg nem szakad, a pán meg fel se veszi az egészet, sőt egy kicsit még fel is vidul, az arca bőre alatt csak úgy lüktet a vér.
Sohasem kocsin érkezett meg a helyszínre: vagy a hintót törte össze, vagy a lovakat pusztította el, aztán meg gyalog ment... Vidám uraság volt... De ez régi história, csak az Isten ítélhet rajtunk ... Szemet vetett az én oldalbordámra, aki szobalány volt nála. Az asszony többször is úgy szaladt haza a cselédházba, hogy csupa cafat volt az inge, és keservesen rítt. Látom, az egész mejje össze van harapdálva, a bőre szalagokban fityeg... A pán egyszer késő este a felcserért küldött. Tudtam, hogy erre semmi szükség sincs, kitaláltam, miről van szó, a pusztán megvártam az éjszakát, aztán fogtam magam, visszamentem. A szérűn keresztül hajtottam be a birtokra, a lovakat a kertben hagytam, fogtam az ostort, bementem a cselédházba, a mi kis kamaránkba. Megnyikordult az ajtó, gyufát szándékosan nem gyútottam, hallom, hogy az ágyon dulakodás folyik... Épp akkor emelkedett fel egy kicsit az én pánom, én meg odasóztam neki az ostorral. Az ostorom végén ólom volt... Hallom, ahogy az ablak felé igyekszik, a setétben még egyszer ráhúztam a homlokára,. Kiugrott az ablakon. Én egy kicsit megcsapkodtam az asszonyt, aztán lefeküdtem. Vagy öt nap múlva a sztanyicába indultunk. Én kezdtem a helyére csatolni a lábtakarót a hintóban, a pán meg a kezébe vette az ostort, oszt a végét nézegette. Forgatta, forgatta a kezében, tapogatta az ólmot, aztán azt kérdezte:
—  Miért tettél ólmot az ostorra, te kutyaházi?
—  Uraságod maga parancsolta — feleltem.
Nem szólt erre semmit, egész úton fütyörészett a foga közt az első árokig, én meg ahogy futólag hátrafordultam, láttam: a haja le van fésülve a homlokára, a sapkája meg mélyen lehúzva...
Vagy két év múlva megütötte a guta. Bevitték Uszty-Medvegyicába, összehíttak jó néhány doktort, ő meg csak feküdt a padlón, egészen megfeketedett. Elővett a zsebéből egy csomó Katalin-bankót, a földre dobta őket, és folyton azt hajtotta: „Gyógyítsatok meg, bitangok! Mindent megadok érte!..."
Gazdagon halt meg, Isten nyugosztalja. Katona fia lett az örököse. Kicsi korában előfordult, hogy kiskutyákat elevenen megnyúzott, aztán elengedte őket. Egészen a papájára fajzott. De amikor felcseperedett, abbahagyta a bolondozást. Magas volt, vékony, a szeme alatt örökké fekete karika, mint valami fehércselédnek... Arany szemüveget hordott az orrán, olyan zsinórost. A német háború alatt fogolytábor parancsnoka volt Szibériában, a fordulat után pedig megjelent a mi környékünkön. Akkorra nekem a megboldogult fiam után már két felnőtt onokám volt; az idősebbiket, Szemjont megházasítottam, de Anyikuska még legénysorban maradt. Én náluk laktam, ott morzsolgattam öreg napjaimat... Tavasszal megint fordulat történt. A parasztok elkergették a fiatal pánt a birtokról, és Szjomka a gyűlésben még aznap rábeszélte a muzsikokat, hogy osszák fel az urasági birtokokat, az ingóságokat meg hordják szét. Úgy is tettek: az ingóságot hazacipelték, a földet meg parcellákra hasították, és elkezdtek szántani. Egy hét múlva, de lehet, hogy rövidebb idő múltán híre jött, hogy a pán kozákokkal a falunk ellen indult, ki akarja irtani. A gyűlés két szekeret küldött az állomásra fegyverért. A nagyhéten fegyvert hoztak a Vörös Gárdától, Topolevka határában meg lövészárkokat ástak. Egészen az urasági tóig húzódtak az árkok.
Látod, ott ni, ahun kerek foltokban nő a kakukkfű, azon a völgyön túl feküdtek lövészárkokba a topolevkaiak. Ott voltak az enyémek is, Szjomka meg Anyikej. Az asszonyok reggel elemózsiát vittek nekik, amikor meg delelőre hágott a nap — a dombon megjelent a lovasság. Laza hadrendbe szóródtak szét, megvillantak a kék kardok. A szérűről láttam, ahogy a legelső, aki fehér lovon ült, csap egyet a hosszú kardjával, a lovasok meg csak úgy peregnek lefelé a dombról, akár a borsó. Járásáról megismertem a pán fehér ügetőjét, a lóról pedig felismertem a lovast is... A mieink kétszer visszaverték őket, de harmadjára megéjük kerültek a kozákok, ravaszsággal felülkerekedtek, akkor aztán elkezdődött a közelharc... Amikor elhalványult az alkonyat, vége lett a csatának. Kimegyek a házból az utcára, hát látom: a lovasok egy csomó embert hajtanak a birtok felé. Erre — kézbe a botot, és gyerünk oda.
Az udvaron úgy csomóba verődtek a mi topolevkai parasztjaink, mint ezek a birkák itt. A kozákok közrefogták őket... Odamentem.
—  Mondjátok, cimborák, hol vannak az én onokáim? — kérdezem.
Hallom, ahogy a csapat közepéből mind a kettő visszakiált. Egy kicsit tanakodtunk egymás közt. Látom, kijön a tornácra a pán. Ahogy észrevesz, odakiált:
—  Te vagy az, Zahar apó?
—  Igenis, nagyságos úr!
—  Mért jöttél?
Odamegyek a tornáchoz, és letérgyepelek.
—  Azért jöttem, hogy kisegítsem a bajból az onokáimat. Légy kegyelmes, pán! Az édesapádat szolgáltam világéletemben, Isten nyugosztalja haló porában, ne felejtsd el, pán, az igyekezetemet, szánj meg engem, öreget!...
Erre azt mondja:
—  Nézd, Zahar apó, én nagyra becsülöm, hogy szolgáltad édesapámat, de az unokáidat nem engedhetem szabadon. Azok megátalkodott lázadók. Törődj bele, öreg.
Átöleltem a lábát, úgy csúsztam a tornácon.
—  Kegyelmezz, pán! Drága lelkem, jusson eszedbe, hogy szolgált az öreg Zahar téged is. Ne pusztítsd el őket, az én Szjomkámnak szopós gyermeke van.
Rágyútott egy jó szagú cigerettára, felfelé eregette a füstöt, és azt mondta:
—  Menj, szólj azoknak a gazfickóknak, hogy jöjjenek a szobámba. Ha bocsánatot kérnek, hát nem bánom: apám emlékéért csak megvesszőztetem őket, és beveszem a csapatomba. Hátha igyekeznek majd jóvátenni azt a gyalázatos bűnüket.
Én máris nyargaltam az udvarra, elmondtam az onokáimnak, mit mondott a pán, és húztam őket a ruhájuk ujjánál fogva.
—  Gyertek, bolondok, fel ne álljatok a földről, amíg meg nem bocsát!
Szemjon még a fejét sem emelte fel. Guggon ül, és egy dudvaszárral piszkálja a földet. Anyikuska nézett, nézett rám, aztán odavágja:
—  Menj vissza a pánodhoz, és mondd meg neki, hogy Zahar apó egész életében térgyen csúszott, a fia is csúszott-mászott, de az onokái már nem akarnak. Ezt izenjük neki!
—  Nem jössz, te ebszülte kölyök?!
—  Nem megyek!
—  Neked, te bitang, egykutya: élni vagy meghalni, de Szjomkát mibe rántod bele?! Kire hagyja az asszonyt a kisgyermekkel?
Látom, Szemjonnak megremegett a keze, vájkálja a földet avval a dudvaszárral, keresi, amit nem is tett oda, közbe hallgat. Hallgat, mint az ökör.
—  Menj innét, nagyapám, ne keseríts bennünket — kért Anyikej.
—  Nem megyek, a fene a pofádat! A Szjomka Aryiszjája kezet vet magára, ha baj történik!...
Szemjon kezében megreccsent a dudvaszár, és eltört. Várok. Megint hallgatnak.
—  Szjomuska, térj észre, drága fiam! Gyere a pánhoz.
—  Mi mán észre tértünk! Nem megyünk! Ereggy te, csússz-mássz te! — dühöng Anyikuska. Én meg azt mondom:
—  A szememre veted, hogy térgyen álltam a pán előtt? Hát osztán? Én öregember vagyok, az anyám csecse helyett is a pán ostorát szoptam... És nem szégyellek letérgyelni az onokáim előtt se.
Le is térgyeltem, fődig hajoltam, könyörögtem. A többi muzsik félrefordult, mintha semmit se látna.
—  Ereggy, nagyapám... Ereggy, mer agyonváglak! — ordítja Anyikuska, csak úgy tajtékzik a szája, a szeme meg vad, akár a hurokba került farkasé.
Megfordultam, mentem megint a pánhoz. A mejjemhez szorítottam a lábát — nem tud elrúgni se. A karom akár a kő, egy árva szót sem tudtam szólni.
—  Hát hol vannak az unokáid?
—  Félnek, uram...
—  Á, félnek... 
Többet nem mondott. Az egyik csizmájával egyenest szájon rúgott, és a tornácra indult.

Kozákok a polgárháborúban

DMITRIJ FURMANOV
Jepifan Kovtyuh

1917 második felében a Kaukázusi Frontról hazaszéledtek a cári hadsereg katonái. Az ekkoriban Erzerumban tartózkodó Jepifan Kovtyuh valami jelentéktelen kiküldetést kapott, de ahelyett, hogy visszament volna a távoli török várba, jobbnak látta, ha a Kubánba megy, ahol ekkorra már fellángoltak a félelmetes forradalmi harcok... Megérkezett a tamanyi körzetbe, Poltavszkajába, a szülőfalujába, ahol öreg szülei éltek.


A háború éveit a török fronton töltötte, és hadi tettei jutalmául törzskapitányként hagyta el a frontot...


De a tiszti rang nem érintette, nem változtatta meg Kovtyuh nyers, eleven természetét, nem fertőzte meg a tiszti környezet nyavalyáival — ment hazafelé a kozák faluba, a megszokott dolgos életbe, a gazdaságába, az állatokhoz, a földhöz... S ismét az eke szarvához állt volna, ha magukkal nem sodorják a polgárháború hullámai...


Eleinte csak nézelődött, és sok mindent nem értett, akkor még nem tudta, nem látta, milyen méreteket öltenek az események, mit kell tennie, merre kell indulnia... A nehéz, dolgos élet, majd a háború, meg az állandó jövés-menés a fronton nem tették lehetővé, hogy olyan könyvek kerüljenek a kezébe, és olyan emberekkel találkozzék, amelyek és akik megmagyarázták volna a harc lényegét, a harc történetét, a bolsevikokról és más pártokról beszéltek volna neki... Az események zavaros áradatként zúdultak rá, s ebben az áradatban először semmit se látott, semmit se tudott kivenni, megérteni, nem tudott benne jól eligazodni. De a dolgozó ember jó érzéke megsúgta neki, melyik a helyes út... 


Poltavszkaja kozák falu ocsmány hely volt, itt különösen erősen összetartottak a kozák kulákok, akik igen sok bajt okoztak a Kubánban a polgárháború idején. De a nem kozákok, az úgynevezett betelepedettek, a kozákfalu nem kozák lakossága is összefogott az első perctől kezdve...


Nem szabad elfelejteni, hogy Kubán mindig is mintegy két részből tevődött össze: a kozákok, az eredeti lakosság a helyzet urának érezte magát, sok földdel rendelkezett, és napszámosokkal, béresekkel dolgoztatott. A betelepedettek — „a jöttmentek" — a gyárakban, a kézműveseknél dolgoztak, vagy beálltak a gazdag kozákokhoz, avagy apró földjeiken kínlódtak. És az éles ellenségeskedés, a kölcsönös gyűlölet csak úgy forrt a kubáni városokban és kozák falvakban... Kitört a forradalom vihara, a kozákok számára megadta a jelt, hogy harcba szálljanak a „szabad Kubánért", azért, hogy a Kubánban csak kozákok maradjanak.


A forradalom vihara Kubán dolgozó embereiben is újult erővel ébresztette fel a vágyat, hogy lerázzák az igát, megszabaduljanak az elnyomástól, a függőségi állapottól és a keserves szegénységtől ... És megindult a harc... A betelepedettekhez csatlakoztak a dolgozó, különösen a frontot megjárt kozákok is, de ez még csak szította az elkeseredett elégedetlenséget, és vad acsarkodást a jóllakott, félvad kubáni kulákságban. A kozák falvakban hol szovjet volt, hol pedig a régi rend szerint atamán. Poltavszkaja kozák falut atamán irányította... A Kubánban összekeveredett a kétféle hatalom, de már mindenki érezte a döntő harc félelmetes leheletét, tudták, hogy két hatalom nem lehet, hogy csak karddal fektetheti két vállra egyik a másikat... Teltek a hetek és a hónapok... Az októberi napok után a Kubán is megértette, hogy elérkezett a végső pillanat, közeledik a csapás... A Don mellől ideérkezett a kegyetlen és gyáva Pokrovszkij tábornok, elkezdődött az önkéntes hadsereg szervezése. A Kubáni Rada (népgyűlés) — a tompa eszű, gazdag kulákok találmánya — lassanként a maradék hatalmát is elveszítette, és az önkéntes hadsereg, a tiszti önkény végigkorbácsolt a Kubánon. A bolsevikok serényen dolgoztak... Megalakult A Népi Küldöttek Területi Szovjetje — Kubán betelepedett dolgozó tömegei választották meg kongresszusukon... Aztán a Forradalmi Katonatanács... megalakultak a vörös egységek... Jöttek az első nyílt összecsapások. .. Fellángoltak az elkeseredett polgárháború lángnyelvei. Kigyulladt a Kubán... Egyre gyorsabban és egyre meglepőbben alakultak az események... A dolgozó tömegek acélos léptekkel haladtak a győzelem felé...


Kovtyuh Poltavszkajában lakott. Gyakran összejöttek nála a falubeli szomszédok, más falvakból is eljöttek a frontharcos cimborák — megtanácskozták, hogyan harcoljanak a kulák elnyomás, a zabolátlan tiszti önkény ellen... Készülődtek a többi kozák falvak is, készülődött az egész Kubán, de Poltavszkajába erről csak homályos hírfoszlányok jutottak el...


Valahonnan messziről egy vörös partizán csapat tört be a tamanyi körzetbe. Többségük frontot megjárt katona, akik elhatározták, hogy életre-halálra harcolni fognak a tiszti banda ellen. Bejöttek Poltavszkajába. Megtudták, hogy Jepifan Kovtyuh a cári hadsereg tisztje. Nem ismerték, nem tudták, milyen ember, és elhatározták, hogy kivégzik...


—  De hát én hozzátok tartozom, elvtársak.
—  Hogy tartoznál te hozzánk, te aljas tiszt. Kifelé!...


Az ablak alatt az osztag szuronyai félelmetesen csörrentek. A házban a rémülettől szinte eszüket vesztett öreg szülők torkuk szakadtából ordítottak. Kovtyuh fiatal felesége is sírt és kiabált.


—  Kifelé, különben itt helyben... 
Jepifannak megdermedt a szíve.
—  „Tehát itt a vég" — gondolta, s közben a gyereket elküldte, hogy szaladjon végig a kertek alján, mondja meg a falubelieknek, jöjjenek gyorsan és segítsenek.


Jöttek a testvérei, összeszaladt a nép mindenfelől, és körbefogta, megszorongatta az osztagbelieket.
—  Eh, ti aljasok... Hát a saját katonatestvéreteket?! Hát miféle tiszt ő... Tűnjetek el, tűnjetek, mert különben mindnyájatokat itt helyben!...


És nyomták-szorongatták őket — ki puskával, ki revolverrel, kinek meg lecsapásra kész kard csillogott a kezében... Megindultak az osztagosok, takarodtak visszafelé, ki a faluból. És eltűntek.


—  Na, fiúk, köszönöm a segitséget — fordult Kovtyuh a barátaihoz... — Csakhogy ez alkalommal elég volt a gondolkodásból, merre menjünk és mit csináljunk... Most már teljesen világos a dolog... Gyerünk a csapatba. Javaslom, hogy alakítsuk meg a poltavszkajai vörös századot!!!


Barátságosan, egyetértésben latolgatták a dolgot, volt olyan is, aki vitatkozott, aki nem akarta : „mindenki, úgymond, egyedül is harcolhat", de végezetül is megegyeztek, hogy megalakítják a századot. S attól kezdve a tamanyi vörös század parancsnoka, Jepifan Kovtyuh, a nyílt harc útját választotta, a polgárháború évei alatt végig a frontokat járta, keserves kínokat állt ki, s mind a mai napig a Vörös Hadseregben szolgál...


A poltavai század hamarosan beolvadt Rogacsov nagy seregébe. Ez az egység több kisebb osztagot foglalt magában, melyeknek harcosai a falvakban laktak, és csak a hívó jelre gyűltek össze és bocsátkoztak harcba... Rogacsov, a széles mellű matróz, az összes egységek parancsnoka törzskarának székhelyéről, Sztarovelicskovszkaja kozák faluból éberen figyelte, melyik irányból közeledik veszély. S amint felkelés kezdődött, szétszalasztotta küldönceit a szélrózsa minden irányába, és jöttek a vörös harcosok — vasúton, szekéren, lóháton — gyakran gyerekestől, feleségestül, az egész családjukkal és minden holmijukkal. Megkapták a feladatot, és útnak indultak, hogy teljesítsék...


Rogacsov parancsnoksága alatt gyakran útrakelt poltavai századával Jepifan Kovtyuh is.


A vörös csapatok előretörtek, és gyorsan kiverték a Kubánból Pokrovszkij tábornokot, akinek csapatai a visszavonulás során a tamanyi egységekkel találták szemben magukat, és nemegyszer kegyetlen vereséget szenvedtek.


A Kubán fölött vörös lobogó lengett. De a kozákok nem maradtak nyugton — hol itt, hol ott tört ki felkelés — az árterületekre húzódtak, a nádasokba rejtőzködtek, megrohanták a békés szovjet kozák falvakat, megtámadták az intézményeket, lelőtték, felakasztották a kommunistákat. Megfékezésükre újra és újra Rogacsov egységét küldték ki, s Rogacsov mellett mint legfőbb segítőtársa, mindig ott haladt Kovtyuh is... Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok... Ősz felé a fehér csapatok megint elözönlötték a kubáni síkságot, és kiszorították a Vörös Hadsereget. Az meg nem tudta feltartani az ellenség előretörését, harcolva visszavonult, kelet felé tartott, Belorecsenszkaja irányába. A fő erők vonultak el, vezetőjük Szorokin, a szomorú emlékezetű és tehetséges partizán volt. A tamanyiakat elvágták az öveiktől, a félszigeten rekedtek — nincs kiút, ellenség veszi őket körül, csak a tengerpart felé mehetnek... És úgy döntöttek, hogy a felkelt kozákság háborgó tengerén át törnek maguknak utat Novorosszijszk felé. S kezdetét vette a tamanyi hadsereg nevezetes menetelése... Nemcsak a harcosok vonultak vissza — velük ment a családjuk is, messzire nyúltak a végtelen szekérsorok, az öregek, gyerekek és a sokat szenvedett asszonyok nem akartak a kozák önkény alatt maradni.


A vörös csapatok egészen Novorosszijszkig értek, de ott voltak a törökök és a németek, és elzárták az útjukat. Megrohanták az ellenséget, és zavarba hozták a váratlan támadással, kitörtek a városon túlra, a tengerparti széles útra. Visszavonultak, és az ellenség acél csemegét küldött utánuk, azzal búcsúztatta őket... És hosszú heteken át mentek a Feteke-tenger mentén, hegyeken, szakadékokon, keskeny ösvényeken, hideg, harmatos éjszakákon és forró kaukázusi napsütésben, mezítláb, éhesen, elgyötörtén, lőszer nélkül, míg végezetül Tuapszén túl ismét visszajutottak a kubáni síkságra.


A hegyekből elő-előtört az ellenség, a tengerről páncélos csatahajók lőtték őket, útközben a hágóknál a grúz hadosztály várta csapatukat, de a tamanyi hősök mindent legyőztek, félelmetes csapásokkal, emberfölötti türelemmel és kitartással, lángoló hősiességgel törtek maguknak utat a Kaukázus gerincein át... A csapat három oszlopra szakadt, és az elsőnek az élén Jepifan Kovtyuh halad, ő vezeti a visszavonulókat. S íme, itt van Belorecsenszkaja. Már hallják, hogy a közelben előttük van Szorokin a maga erőivel. De Belorecsenszkajánál kemény csapást mértek rájuk az ellenséges seregek... A tamanyiak ezt a csapást is kiállták, áttörtek, és egyesültek a vörösök főerőivel... De nem volt idejük örülni, megpihenni a tamanyiaknak — azt a feladatot kapták, hogy vegyék be Armavirt. Armavir után Sztavropolt... De megtartani már nem volt erejük, a vörös seregek visszavonultak az asztrahányi homokos területekre...


Kínos, hosszú utat tettek meg, amely véglegesen kimerítette az elkínzott hadsereget, a tífusz könyörtelenül ritkította a harcosok sorait, és a visszavonulás útján egymás után nőttek ki a földből a közös sírok nagy halmai...


Visszavonult Kovtyuh is a tamanyiakkal. Ő is elkapta a tífuszt, és betegen utazott el Moszkvába. Nem hagyott békét a Forradalmi Katonatanácsnak, egyre beszélt, és arról próbálta meggyőzni a tanácsot, hogy külön tamanyi hadsereget kell szervezni. Megkapta rá az engedélyt. A szaratovi kormányzóságba ment, és Volszk városában rendezte be a főhadiszállását — ez a 48-as hadosztály. És jöttek a tamanyiak mindenfelől. Négyezer harcos gyűlt össze. De a más hadosztályoknál szétszórtan szolgáló tamanyi ezredeket nem engedték el a parancsnokok, és ebben Kovtyuhon semmiféle igyekezet és kitartás nem segített. Hamarosan azt a parancsot kapta, hogy vonuljon Caricin felé, ott csapatai egyesülnek az 50-es hadosztállyal, és Kovtyuh lesz a hadosztályparancsnok. Ott, Caricinnél forró volt a helyzet, de a vörös ezredeké lett a győzelem...