MIHAIL SOLOHOV
Azúrkék puszta
A horpadásban, egy kiszáradt tocsogó mellett szoros csomókba bújtak össze a birkák. Tomporukat fáradtan leeresztve csapkodnak szutykos zsírfarkukkal, és görcsösen tüszkölnek a portól. A gátnál egy jól megtermett bárány a hátsó lábait megvetve szopja anyja tőgyét; olykor úgy beledöf a fejével, hogy a piszkossárga juh felnyög, meggörnyedve ereszt még egy kis tejet, és — én úgy látom — a szemében fájdalom tükröződik.
Zahar apó oldalvást ül felém. Kötött gyapjúingét levetve vaksin hunyorog, és tapogatva keres valamit a redőkben meg a varrásokban. Az öreg egy híján hetvenéves. Meztelen hátát ráncok kacifántos hálója borítja, lapockája hegyesszögben áll ki a bőre alatt, de világoskék szeme fiatalos, deres szemöldöke alól kivillanó tekintete meg élénk és szúrós.
A megfogott tetűt nehezen tartja remegő, kérges ujjai közt, de vigyázatosan és kíméletesen tartja, aztán leteszi a földre, jó messzire magától, apró kereszteket rajzol a levegőbe, és tompán azt dörmögi:
— Mássz el innét, te Isten teremtménye! Biztosan élni akarsz, mi?... Hát persze... Ejha! De teleszítta magát... Mint egy földesúr...
Az öreg nagy nehezen, nyögdécselve felveszi az inget, aztán fejét hátravetve jót húz a csobolyóból, pedig már megmelegedett a víz. Ádámcsutkája minden nyeléskor felfelé csúszik, az állától a torkáig két petyhüdt lebernyeg lóg, szakállán cseppek csorognak végig, lehunyt, sáfrányszínű szemhéján át vörösesen világít át a nap.
Ahogy a csobolyót bedugja, rám sandít, tekintetemet elkapva szárazon mozgatja száját, mintha rágna valamit, és a pusztába néz. A horpadáson túl délibáb fátyla rezeg, és a perzselt föld felett kakukkfű mézes, fűszeres illata lebeg a szélben. Az öreg hallgat egy darabig, aztán odább tolja bunkósbotját, és dohánytól sárga ujjával a távolba mutat mellettem.
— Látod a topolyák csúcsát ott a völgyön túl? Az a Tomilin uraságék birtoka volt — Topolevka. A tőszomszédságban van egy muzsikfalu (kozák földön az orosz parasztot nevezték muzsiknak, többnyire lenézően – a ford.) is. Azelőtt jobbágyok voltak azok. Apám a pánnál kocsiskodott haláláig. Még kölyökkoromban hallottam tőle, hogyan szerezte meg őt Jevgraf Tomilin pán: egy kezes daruért kapta cserébe a szomszéd földesúrtól. Apám halála után én léptem a helyébe mint kocsis. Maga a pán akkoriban úgy hatvan körül lehetett. Bővérű ember volt, hústorony. Fiatalkorában a cár mellett szolgált, a testőrségnél, aztán a szolgálat leteltével idejött, hogy a Donnál élje le az életét. A doni földjüket elvették a kozákok, de a kincstár háromezer gyeszjatyinát hasított ki neki a szaratovi kormányzóságban. Kiadta árendába a szaratovi muzsikoknak, ő maga meg továbbra is Topolevkában élt.
Nagyon furcsa ember volt. Mindig vékony posztókaftánban járt, tőrrel. Ha vendégségbe indult, alighogy kiértünk Topolevkából, mindig azt parancsolta:
— Hajts, te rüpők!
Én aztán odacserdítettem a lovaknak. Úgy vágtattunk, hogy a szél nem győzte a könnyemet szárítani. Ha az út közepén árok akad — a hólé rengeteget váj az úton át —, az első kerekeket nem is hallani, a hátulsók meg — reccs!... Egy fél versztát hallgatunk, akkor a pán elordítja magát: „Fordulj vissza!" Visszafordulok, lóhalálában vágtatok ahhoz az árokhoz... Háromszor is belenyargalunk abba az átkozott árokba, míg el nem törik a rugó, vagy teljesen tönkre nem megy a hintó kereke. Akkor elkrákogja magát az én pánom, feláll, és gyalog megy, én meg kantárszáron vezetem utána a lovakat. Volt még egy ilyen szórakozása: elindulunk a birtokról, mellém ül a bakra, és kikapja az ostort a kezemből. „Noszogasd meg a középsőt!..." Én teljes erővel hajszolom a középsőt, meg se moccan a hámiga, ő meg ostorral üti-vágja az egyik szélsőt. Hármas volt a fogat, a két szélső telivér doni ló, a fejüket oldalt tartották, akár a kígyók, szinte a földet marták.
A pán ostorral hurkásra veri valamelyiket, szegény párát kiveri a tajték... Aztán a pán kihúzza a tőrt, lehajol és — nyissz! — úgy elvágja az estrángot, mint egy szőrszálat beretvával. A ló vagy két ölet repül, felbukfencezik, a földre zuhan, az orrából patakzik a vér — és kész!... Ugyanúgy a másikat is... A középső meg addig rohan, amíg meg nem szakad, a pán meg fel se veszi az egészet, sőt egy kicsit még fel is vidul, az arca bőre alatt csak úgy lüktet a vér.
Sohasem kocsin érkezett meg a helyszínre: vagy a hintót törte össze, vagy a lovakat pusztította el, aztán meg gyalog ment... Vidám uraság volt... De ez régi história, csak az Isten ítélhet rajtunk ... Szemet vetett az én oldalbordámra, aki szobalány volt nála. Az asszony többször is úgy szaladt haza a cselédházba, hogy csupa cafat volt az inge, és keservesen rítt. Látom, az egész mejje össze van harapdálva, a bőre szalagokban fityeg... A pán egyszer késő este a felcserért küldött. Tudtam, hogy erre semmi szükség sincs, kitaláltam, miről van szó, a pusztán megvártam az éjszakát, aztán fogtam magam, visszamentem. A szérűn keresztül hajtottam be a birtokra, a lovakat a kertben hagytam, fogtam az ostort, bementem a cselédházba, a mi kis kamaránkba. Megnyikordult az ajtó, gyufát szándékosan nem gyútottam, hallom, hogy az ágyon dulakodás folyik... Épp akkor emelkedett fel egy kicsit az én pánom, én meg odasóztam neki az ostorral. Az ostorom végén ólom volt... Hallom, ahogy az ablak felé igyekszik, a setétben még egyszer ráhúztam a homlokára,. Kiugrott az ablakon. Én egy kicsit megcsapkodtam az asszonyt, aztán lefeküdtem. Vagy öt nap múlva a sztanyicába indultunk. Én kezdtem a helyére csatolni a lábtakarót a hintóban, a pán meg a kezébe vette az ostort, oszt a végét nézegette. Forgatta, forgatta a kezében, tapogatta az ólmot, aztán azt kérdezte:
— Miért tettél ólmot az ostorra, te kutyaházi?
— Uraságod maga parancsolta — feleltem.
Nem szólt erre semmit, egész úton fütyörészett a foga közt az első árokig, én meg ahogy futólag hátrafordultam, láttam: a haja le van fésülve a homlokára, a sapkája meg mélyen lehúzva...
Vagy két év múlva megütötte a guta. Bevitték Uszty-Medvegyicába, összehíttak jó néhány doktort, ő meg csak feküdt a padlón, egészen megfeketedett. Elővett a zsebéből egy csomó Katalin-bankót, a földre dobta őket, és folyton azt hajtotta: „Gyógyítsatok meg, bitangok! Mindent megadok érte!..."
Gazdagon halt meg, Isten nyugosztalja. Katona fia lett az örököse. Kicsi korában előfordult, hogy kiskutyákat elevenen megnyúzott, aztán elengedte őket. Egészen a papájára fajzott. De amikor felcseperedett, abbahagyta a bolondozást. Magas volt, vékony, a szeme alatt örökké fekete karika, mint valami fehércselédnek... Arany szemüveget hordott az orrán, olyan zsinórost. A német háború alatt fogolytábor parancsnoka volt Szibériában, a fordulat után pedig megjelent a mi környékünkön. Akkorra nekem a megboldogult fiam után már két felnőtt onokám volt; az idősebbiket, Szemjont megházasítottam, de Anyikuska még legénysorban maradt. Én náluk laktam, ott morzsolgattam öreg napjaimat... Tavasszal megint fordulat történt. A parasztok elkergették a fiatal pánt a birtokról, és Szjomka a gyűlésben még aznap rábeszélte a muzsikokat, hogy osszák fel az urasági birtokokat, az ingóságokat meg hordják szét. Úgy is tettek: az ingóságot hazacipelték, a földet meg parcellákra hasították, és elkezdtek szántani. Egy hét múlva, de lehet, hogy rövidebb idő múltán híre jött, hogy a pán kozákokkal a falunk ellen indult, ki akarja irtani. A gyűlés két szekeret küldött az állomásra fegyverért. A nagyhéten fegyvert hoztak a Vörös Gárdától, Topolevka határában meg lövészárkokat ástak. Egészen az urasági tóig húzódtak az árkok.
Látod, ott ni, ahun kerek foltokban nő a kakukkfű, azon a völgyön túl feküdtek lövészárkokba a topolevkaiak. Ott voltak az enyémek is, Szjomka meg Anyikej. Az asszonyok reggel elemózsiát vittek nekik, amikor meg delelőre hágott a nap — a dombon megjelent a lovasság. Laza hadrendbe szóródtak szét, megvillantak a kék kardok. A szérűről láttam, ahogy a legelső, aki fehér lovon ült, csap egyet a hosszú kardjával, a lovasok meg csak úgy peregnek lefelé a dombról, akár a borsó. Járásáról megismertem a pán fehér ügetőjét, a lóról pedig felismertem a lovast is... A mieink kétszer visszaverték őket, de harmadjára megéjük kerültek a kozákok, ravaszsággal felülkerekedtek, akkor aztán elkezdődött a közelharc... Amikor elhalványult az alkonyat, vége lett a csatának. Kimegyek a házból az utcára, hát látom: a lovasok egy csomó embert hajtanak a birtok felé. Erre — kézbe a botot, és gyerünk oda.
Az udvaron úgy csomóba verődtek a mi topolevkai parasztjaink, mint ezek a birkák itt. A kozákok közrefogták őket... Odamentem.
— Mondjátok, cimborák, hol vannak az én onokáim? — kérdezem.
Hallom, ahogy a csapat közepéből mind a kettő visszakiált. Egy kicsit tanakodtunk egymás közt. Látom, kijön a tornácra a pán. Ahogy észrevesz, odakiált:
— Te vagy az, Zahar apó?
— Igenis, nagyságos úr!
— Mért jöttél?
Odamegyek a tornáchoz, és letérgyepelek.
— Azért jöttem, hogy kisegítsem a bajból az onokáimat. Légy kegyelmes, pán! Az édesapádat szolgáltam világéletemben, Isten nyugosztalja haló porában, ne felejtsd el, pán, az igyekezetemet, szánj meg engem, öreget!...
Erre azt mondja:
— Nézd, Zahar apó, én nagyra becsülöm, hogy szolgáltad édesapámat, de az unokáidat nem engedhetem szabadon. Azok megátalkodott lázadók. Törődj bele, öreg.
Átöleltem a lábát, úgy csúsztam a tornácon.
— Kegyelmezz, pán! Drága lelkem, jusson eszedbe, hogy szolgált az öreg Zahar téged is. Ne pusztítsd el őket, az én Szjomkámnak szopós gyermeke van.
Rágyútott egy jó szagú cigerettára, felfelé eregette a füstöt, és azt mondta:
— Menj, szólj azoknak a gazfickóknak, hogy jöjjenek a szobámba. Ha bocsánatot kérnek, hát nem bánom: apám emlékéért csak megvesszőztetem őket, és beveszem a csapatomba. Hátha igyekeznek majd jóvátenni azt a gyalázatos bűnüket.
Én máris nyargaltam az udvarra, elmondtam az onokáimnak, mit mondott a pán, és húztam őket a ruhájuk ujjánál fogva.
— Gyertek, bolondok, fel ne álljatok a földről, amíg meg nem bocsát!
Szemjon még a fejét sem emelte fel. Guggon ül, és egy dudvaszárral piszkálja a földet. Anyikuska nézett, nézett rám, aztán odavágja:
— Menj vissza a pánodhoz, és mondd meg neki, hogy Zahar apó egész életében térgyen csúszott, a fia is csúszott-mászott, de az onokái már nem akarnak. Ezt izenjük neki!
— Nem jössz, te ebszülte kölyök?!
— Nem megyek!
— Neked, te bitang, egykutya: élni vagy meghalni, de Szjomkát mibe rántod bele?! Kire hagyja az asszonyt a kisgyermekkel?
Látom, Szemjonnak megremegett a keze, vájkálja a földet avval a dudvaszárral, keresi, amit nem is tett oda, közbe hallgat. Hallgat, mint az ökör.
— Menj innét, nagyapám, ne keseríts bennünket — kért Anyikej.
— Nem megyek, a fene a pofádat! A Szjomka Aryiszjája kezet vet magára, ha baj történik!...
Szemjon kezében megreccsent a dudvaszár, és eltört. Várok. Megint hallgatnak.
— Szjomuska, térj észre, drága fiam! Gyere a pánhoz.
— Mi mán észre tértünk! Nem megyünk! Ereggy te, csússz-mássz te! — dühöng Anyikuska. Én meg azt mondom:
— A szememre veted, hogy térgyen álltam a pán előtt? Hát osztán? Én öregember vagyok, az anyám csecse helyett is a pán ostorát szoptam... És nem szégyellek letérgyelni az onokáim előtt se.
Le is térgyeltem, fődig hajoltam, könyörögtem. A többi muzsik félrefordult, mintha semmit se látna.
— Ereggy, nagyapám... Ereggy, mer agyonváglak! — ordítja Anyikuska, csak úgy tajtékzik a szája, a szeme meg vad, akár a hurokba került farkasé.
Megfordultam, mentem megint a pánhoz. A mejjemhez szorítottam a lábát — nem tud elrúgni se. A karom akár a kő, egy árva szót sem tudtam szólni.
— Hát hol vannak az unokáid?
— Félnek, uram...
— Á, félnek...
Többet nem mondott. Az egyik csizmájával egyenest szájon rúgott, és a tornácra indult.
Zahar apó szaporán, szaggatottan lélegzett; arca egy kurta percre csupa ránc lett és elsápadt; iszonyú erőfeszítéssel visszafojtotta rövid, öreges zokogását, tenyerével megtörölte száraz ajkát, félrefordult. Odább, a kiszáradt tocsogón túl, a kánya a szárnyát ferdén széttárva lecsapott a fű közé, és a föld fölé emelt egy fehér mellű rezneket. Hópelyhek gyanánt hulltak a tollak, és elviselhetetlenül élesen, szúrósan csillogtak a füvön. Zahar apó kifújta az orrát, ujjait beletörölte kötött ingének aljába, és így folytatta:
— Kimentem utána a tornácra, látom: a Szemjon Anyiszkája szalad a kisgyermekkel. Úgy csapódott oda az urához, akár a kánya a reznekhez, és kővé dermedt a karja közt...
A pán odahítt egy őrmestert, rámutatott Szemjonra meg Anyikuskára. Az őrmester meg hat kozák megfogta őket, és az uraság pagonyába indultak vélek. Én utánok mentem, Anyiszka meg otthagyta a gyermeket az udvar közepén, és a pán után vánszorgott. Szemjon sebesen lépkedett legelől, elment a lóistállóig, ott leült.
— Mért ültél le? — kérdi a pán.
— Szorít a csizma, nem bírom tovább — mondja Szemjon, és mosolyog. Lehúzta a csizmát, ideadta nekem.
— Viseld egészséggel, nagyapám. Dupla talpú, jó csizma.
Elvettem a csizmát, megyünk tovább. Amikor a kerítéshez értünk, odaállították Szemjonékat a sövényhez, a kozákok megtöltötték a puskát, a pán ott állt nem messzire, a körmét vagdosta egy kisollóval. Nagyon fehér volt a keze. Azt mondom neki:
— Engedje meg nekik, uram, hogy levessék a ruhát. Jó ruha van rajtuk, nekünk még megteszi, amilyen szegények vagyunk, elhordjuk.
— Vessék le.
Anyikuska lehúzta a buggyos nadrágját, fonákára fordította, és ráakasztotta egy sövénykaróra. Zsebéből elővette a dohányzacskót, rágyútott, az egyik lábát előretéve állt, karikákat eregetett, és átköpködött a sövényen... Szemjon pucira vetkezett, a lábravalója gyócs volt — azt is levetette, de a kucsmáját elfelejtette levenni, biztosan megzavarodott... Engem hun a hideg rázott, hun forróság öntött el. Megtapogatom a fejemet, hát valahogy olyan hideg veríték ütött ki rajta, mint a forrás vize... Odanézek — egymás mellett állnak.. . Szemjon mejjét sűrű szőr nőtte be, meztelenül állt ott, de a fején kucsma volt... Anyiszja — a fehérnép már ilyen — odanéz, látja, hogy az ura anyaszült meztelenül áll ott, kucsmában, hát odaszalad hozzá, körülfonja, akár a tölgyfát a komló. Szemjon ellöki magától.
— Menj innét, te bolond! Térj észre! Itt az emberek előtt?!... Meghibbantál? Nem látod, hogy egészen pucér vagyok... szégyellem...
Anyiszja meg teljesen összeborzolta a haját, és folyton azt üvöltötte:
— Mind a kettőnket lőjenek agyon!
A pán a zsebébe tette a kisollót.
— Agyonlőjünk? — kérdi.
— Lőj agyon, átkozott!
Ezt magának a pánnak mondta!
— Kötözzétek az urához! — parancsolta a pán.
Anyiszja magához tért, visszaugrott, de nem addig volt az! A kozákok, nevetve, kötőfékkel hozzákötötték Szemjonhoz. Az a buta asszony lerogyott a fődre, magával rántotta az urát is... A pán odament.
— A gyermekedért, aki megmaradt, kérsz bocsánatot?
— Kérek — nyögi Szemjon.
— Hát kérhetsz, de csak az Istentől... mert én tőlem kérni már késő!...
Úgy is ölték meg őket, ahogy a földön feküdtek... Anyikuska a lövések után egy darabig állva imbolygott, nem esett el azonnal. Először térgyre rogyott, aztán hirtelen megfordult, és hanyatt terült el. A pán odament hozzá, és nagyon nyájasan azt kérdezte:
— Akarsz élni? Ha akarsz, kérj bocsánatot. Nem bánom, ötven vessző — és a frontra. Anyikuska telegyűtötte a száját nyállal, de odáig köpni már nem futotta az erejéből, a szakállán csorgott végig a nyál... Egészen elsápadt a dühtől, de hát mire mehetett volna... három golyóval is keresztüllyukasztották...
— Húzzátok ki az útra! — parancsolta a pán.
A kozákok vonszolni kezdték, aztán átlökték a sövényen, keresztbe esett az úton... Ugyanakkor Topolevkából a sztanyicába nyargalt egy század kozák, két ágyújuk is volt. A pán felugrott a sövényre, akár egy kokas, jó hangosan elkiáltotta magát:
— Hajtó! Vágtass! Ki ne kerüld!...
Nekem minden szál hajam az égnek állt. A kezemben tartottam a Szemjon ruháját, csizmáját, de a lábom megrogy, sehogy se tart... A lovak közül, mert isteni szikra van bennük, egy se gázol rá Anyikuskára, keresztülugrották... Én nekiestem a sövénynek, a szememet nem bírtam behunyni, a szám meg összeszáradt... Az ágyúkerekek átgördültek Anyikuska lábán... Mind a két lába úgy megroppant, akár a rozscibak az ember foga közt; vékony kis lécekké préselődtek... Azt hittem, Anyikej meghal az iszonyú fájdalomtól, de ő még csak nem is kiáltott, még csak nem is nyögött. A fejét erősen leszorítva feküdt, marékszámra tömte a szájába a földet az útról. Rágta a földet, nézett a pánra, nem is pislogott, a szeme meg olyan világos és tiszta volt, akár az ég...
Harminckét embert lövetett agyon azon a napon Tomilin pán. Csak Anyikej maradt életben, a büszkesége mentette meg...
Zahar apó sokáig, mohón ivott a csobolyóból. Fakó ajkát megtörölve, kelletlenül fejezte be:
— Rég volt, tán igaz se volt. Csak a lövészárkok maradtak meg, amikben földet akartak szerezni maguknak a mi muzsikjaink. Zsenge fű meg pusztai kecskerágó nő bennük... Anyikejnek levágták a lábát, most a kezén jár, a földön húzza a törzsét. Jókedvűnek látszik, Szemjon kisfiával mindennap mérik magukat az ajtófélfánál. A kis legény már túlnövi... Anyikej télen kimászik a közbe, ahun az emberek a patakra hajtják a jószágot itatni. Feltartja a karját, oszt úgy ül az úton... Az ökrök megijednek, leszaladnak a jégre, majd szétszakadnak a csúszkálástól, ő meg nevet... Csak egyszer vettem észre valamit... Tavasszal a kommunánk traktora a földet szántotta a kozák határon túl; Anyikej felkerekedett, és ő is elment oda. Én nem messzire legeltettem a juhokat. Látom, csúszik-mászik az én Anyikejem a szántáson. Mit fog csinálni? — gondoltam. — Aztán látom: körülnéz Anyikej, ember nincs a közelben, hát arccal a földre borul, átölel egy hantot, amit kifordított az ekevas, magához szorítja, mind a két kezével simogatja, csókolja... Huszonöt esztendős, és soha életében nem szánthat... Ezért fáj a szíve...
Füstszínű alkonyban szunnyadt az azúrkék puszta, az elvirágzott kakukkfű kör alakú foltjain aznap az utolsó zsákmányukat szedték a méhek. A dús, szőke árvalányhaj dölyfösen lengette tollforgóhoz hasonló bokrétáit. A birkanyáj lefelé indult, Topolevka irányába. Zahar apó a botjára támaszkodva, szótlanul haladt. Az úton, a por gondosan kihímzett leplén nyomok látszottak : az egyik — lépés lépést követ — szétterülő, ritka farkasnyom, a másik, amely ferde sávokban szeldeli az utat, a topolevkai traktoré.
Ott, ahol a nyári út beleolvad az útilapuval benőtt, elfelejtett Hetman útba, különváltak a nyomok. A farkasé oldalt kanyarodott, az áthatolhatatlan zöld burján tengerrel meg tövisbokrokkal bodrosan benőtt horhosok felé, az úton meg csak egy nyom maradt, égett petróleumszagot árasztó, szabályos, nehézkes nyom.
MAKA1 IMRE fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom 1980/5. sz., 38-43. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése