DMITRIJ FURMANOV
Jepifan Kovtyuh
A háború éveit a török fronton töltötte, és hadi tettei jutalmául törzskapitányként hagyta el a frontot...
De a tiszti rang nem érintette, nem változtatta meg Kovtyuh nyers, eleven természetét, nem fertőzte meg a tiszti környezet nyavalyáival — ment hazafelé a kozák faluba, a megszokott dolgos életbe, a gazdaságába, az állatokhoz, a földhöz... S ismét az eke szarvához állt volna, ha magukkal nem sodorják a polgárháború hullámai...
Eleinte csak nézelődött, és sok mindent nem értett, akkor még nem tudta, nem látta, milyen méreteket öltenek az események, mit kell tennie, merre kell indulnia... A nehéz, dolgos élet, majd a háború, meg az állandó jövés-menés a fronton nem tették lehetővé, hogy olyan könyvek kerüljenek a kezébe, és olyan emberekkel találkozzék, amelyek és akik megmagyarázták volna a harc lényegét, a harc történetét, a bolsevikokról és más pártokról beszéltek volna neki... Az események zavaros áradatként zúdultak rá, s ebben az áradatban először semmit se látott, semmit se tudott kivenni, megérteni, nem tudott benne jól eligazodni. De a dolgozó ember jó érzéke megsúgta neki, melyik a helyes út...
Poltavszkaja kozák falu ocsmány hely volt, itt különösen erősen összetartottak a kozák kulákok, akik igen sok bajt okoztak a Kubánban a polgárháború idején. De a nem kozákok, az úgynevezett betelepedettek, a kozákfalu nem kozák lakossága is összefogott az első perctől kezdve...
Nem szabad elfelejteni, hogy Kubán mindig is mintegy két részből tevődött össze: a kozákok, az eredeti lakosság a helyzet urának érezte magát, sok földdel rendelkezett, és napszámosokkal, béresekkel dolgoztatott. A betelepedettek — „a jöttmentek" — a gyárakban, a kézműveseknél dolgoztak, vagy beálltak a gazdag kozákokhoz, avagy apró földjeiken kínlódtak. És az éles ellenségeskedés, a kölcsönös gyűlölet csak úgy forrt a kubáni városokban és kozák falvakban... Kitört a forradalom vihara, a kozákok számára megadta a jelt, hogy harcba szálljanak a „szabad Kubánért", azért, hogy a Kubánban csak kozákok maradjanak.
A forradalom vihara Kubán dolgozó embereiben is újult erővel ébresztette fel a vágyat, hogy lerázzák az igát, megszabaduljanak az elnyomástól, a függőségi állapottól és a keserves szegénységtől ... És megindult a harc... A betelepedettekhez csatlakoztak a dolgozó, különösen a frontot megjárt kozákok is, de ez még csak szította az elkeseredett elégedetlenséget, és vad acsarkodást a jóllakott, félvad kubáni kulákságban. A kozák falvakban hol szovjet volt, hol pedig a régi rend szerint atamán. Poltavszkaja kozák falut atamán irányította... A Kubánban összekeveredett a kétféle hatalom, de már mindenki érezte a döntő harc félelmetes leheletét, tudták, hogy két hatalom nem lehet, hogy csak karddal fektetheti két vállra egyik a másikat... Teltek a hetek és a hónapok... Az októberi napok után a Kubán is megértette, hogy elérkezett a végső pillanat, közeledik a csapás... A Don mellől ideérkezett a kegyetlen és gyáva Pokrovszkij tábornok, elkezdődött az önkéntes hadsereg szervezése. A Kubáni Rada (népgyűlés) — a tompa eszű, gazdag kulákok találmánya — lassanként a maradék hatalmát is elveszítette, és az önkéntes hadsereg, a tiszti önkény végigkorbácsolt a Kubánon. A bolsevikok serényen dolgoztak... Megalakult A Népi Küldöttek Területi Szovjetje — Kubán betelepedett dolgozó tömegei választották meg kongresszusukon... Aztán a Forradalmi Katonatanács... megalakultak a vörös egységek... Jöttek az első nyílt összecsapások. .. Fellángoltak az elkeseredett polgárháború lángnyelvei. Kigyulladt a Kubán... Egyre gyorsabban és egyre meglepőbben alakultak az események... A dolgozó tömegek acélos léptekkel haladtak a győzelem felé...
Kovtyuh Poltavszkajában lakott. Gyakran összejöttek nála a falubeli szomszédok, más falvakból is eljöttek a frontharcos cimborák — megtanácskozták, hogyan harcoljanak a kulák elnyomás, a zabolátlan tiszti önkény ellen... Készülődtek a többi kozák falvak is, készülődött az egész Kubán, de Poltavszkajába erről csak homályos hírfoszlányok jutottak el...
Valahonnan messziről egy vörös partizán csapat tört be a tamanyi körzetbe. Többségük frontot megjárt katona, akik elhatározták, hogy életre-halálra harcolni fognak a tiszti banda ellen. Bejöttek Poltavszkajába. Megtudták, hogy Jepifan Kovtyuh a cári hadsereg tisztje. Nem ismerték, nem tudták, milyen ember, és elhatározták, hogy kivégzik...
— De hát én hozzátok tartozom, elvtársak.
— Hogy tartoznál te hozzánk, te aljas tiszt. Kifelé!...
Az ablak alatt az osztag szuronyai félelmetesen csörrentek. A házban a rémülettől szinte eszüket vesztett öreg szülők torkuk szakadtából ordítottak. Kovtyuh fiatal felesége is sírt és kiabált.
— Kifelé, különben itt helyben...
Jepifannak megdermedt a szíve.
— „Tehát itt a vég" — gondolta, s közben a gyereket elküldte, hogy szaladjon végig a kertek alján, mondja meg a falubelieknek, jöjjenek gyorsan és segítsenek.
Jöttek a testvérei, összeszaladt a nép mindenfelől, és körbefogta, megszorongatta az osztagbelieket.
— Eh, ti aljasok... Hát a saját katonatestvéreteket?! Hát miféle tiszt ő... Tűnjetek el, tűnjetek, mert különben mindnyájatokat itt helyben!...
És nyomták-szorongatták őket — ki puskával, ki revolverrel, kinek meg lecsapásra kész kard csillogott a kezében... Megindultak az osztagosok, takarodtak visszafelé, ki a faluból. És eltűntek.
— Na, fiúk, köszönöm a segitséget — fordult Kovtyuh a barátaihoz... — Csakhogy ez alkalommal elég volt a gondolkodásból, merre menjünk és mit csináljunk... Most már teljesen világos a dolog... Gyerünk a csapatba. Javaslom, hogy alakítsuk meg a poltavszkajai vörös századot!!!
Barátságosan, egyetértésben latolgatták a dolgot, volt olyan is, aki vitatkozott, aki nem akarta : „mindenki, úgymond, egyedül is harcolhat", de végezetül is megegyeztek, hogy megalakítják a századot. S attól kezdve a tamanyi vörös század parancsnoka, Jepifan Kovtyuh, a nyílt harc útját választotta, a polgárháború évei alatt végig a frontokat járta, keserves kínokat állt ki, s mind a mai napig a Vörös Hadseregben szolgál...
A poltavai század hamarosan beolvadt Rogacsov nagy seregébe. Ez az egység több kisebb osztagot foglalt magában, melyeknek harcosai a falvakban laktak, és csak a hívó jelre gyűltek össze és bocsátkoztak harcba... Rogacsov, a széles mellű matróz, az összes egységek parancsnoka törzskarának székhelyéről, Sztarovelicskovszkaja kozák faluból éberen figyelte, melyik irányból közeledik veszély. S amint felkelés kezdődött, szétszalasztotta küldönceit a szélrózsa minden irányába, és jöttek a vörös harcosok — vasúton, szekéren, lóháton — gyakran gyerekestől, feleségestül, az egész családjukkal és minden holmijukkal. Megkapták a feladatot, és útnak indultak, hogy teljesítsék...
Rogacsov parancsnoksága alatt gyakran útrakelt poltavai századával Jepifan Kovtyuh is.
A vörös csapatok előretörtek, és gyorsan kiverték a Kubánból Pokrovszkij tábornokot, akinek csapatai a visszavonulás során a tamanyi egységekkel találták szemben magukat, és nemegyszer kegyetlen vereséget szenvedtek.
A Kubán fölött vörös lobogó lengett. De a kozákok nem maradtak nyugton — hol itt, hol ott tört ki felkelés — az árterületekre húzódtak, a nádasokba rejtőzködtek, megrohanták a békés szovjet kozák falvakat, megtámadták az intézményeket, lelőtték, felakasztották a kommunistákat. Megfékezésükre újra és újra Rogacsov egységét küldték ki, s Rogacsov mellett mint legfőbb segítőtársa, mindig ott haladt Kovtyuh is... Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok... Ősz felé a fehér csapatok megint elözönlötték a kubáni síkságot, és kiszorították a Vörös Hadsereget. Az meg nem tudta feltartani az ellenség előretörését, harcolva visszavonult, kelet felé tartott, Belorecsenszkaja irányába. A fő erők vonultak el, vezetőjük Szorokin, a szomorú emlékezetű és tehetséges partizán volt. A tamanyiakat elvágták az öveiktől, a félszigeten rekedtek — nincs kiút, ellenség veszi őket körül, csak a tengerpart felé mehetnek... És úgy döntöttek, hogy a felkelt kozákság háborgó tengerén át törnek maguknak utat Novorosszijszk felé. S kezdetét vette a tamanyi hadsereg nevezetes menetelése... Nemcsak a harcosok vonultak vissza — velük ment a családjuk is, messzire nyúltak a végtelen szekérsorok, az öregek, gyerekek és a sokat szenvedett asszonyok nem akartak a kozák önkény alatt maradni.
A vörös csapatok egészen Novorosszijszkig értek, de ott voltak a törökök és a németek, és elzárták az útjukat. Megrohanták az ellenséget, és zavarba hozták a váratlan támadással, kitörtek a városon túlra, a tengerparti széles útra. Visszavonultak, és az ellenség acél csemegét küldött utánuk, azzal búcsúztatta őket... És hosszú heteken át mentek a Feteke-tenger mentén, hegyeken, szakadékokon, keskeny ösvényeken, hideg, harmatos éjszakákon és forró kaukázusi napsütésben, mezítláb, éhesen, elgyötörtén, lőszer nélkül, míg végezetül Tuapszén túl ismét visszajutottak a kubáni síkságra.
A hegyekből elő-előtört az ellenség, a tengerről páncélos csatahajók lőtték őket, útközben a hágóknál a grúz hadosztály várta csapatukat, de a tamanyi hősök mindent legyőztek, félelmetes csapásokkal, emberfölötti türelemmel és kitartással, lángoló hősiességgel törtek maguknak utat a Kaukázus gerincein át... A csapat három oszlopra szakadt, és az elsőnek az élén Jepifan Kovtyuh halad, ő vezeti a visszavonulókat. S íme, itt van Belorecsenszkaja. Már hallják, hogy a közelben előttük van Szorokin a maga erőivel. De Belorecsenszkajánál kemény csapást mértek rájuk az ellenséges seregek... A tamanyiak ezt a csapást is kiállták, áttörtek, és egyesültek a vörösök főerőivel... De nem volt idejük örülni, megpihenni a tamanyiaknak — azt a feladatot kapták, hogy vegyék be Armavirt. Armavir után Sztavropolt... De megtartani már nem volt erejük, a vörös seregek visszavonultak az asztrahányi homokos területekre...
Kínos, hosszú utat tettek meg, amely véglegesen kimerítette az elkínzott hadsereget, a tífusz könyörtelenül ritkította a harcosok sorait, és a visszavonulás útján egymás után nőttek ki a földből a közös sírok nagy halmai...
Visszavonult Kovtyuh is a tamanyiakkal. Ő is elkapta a tífuszt, és betegen utazott el Moszkvába. Nem hagyott békét a Forradalmi Katonatanácsnak, egyre beszélt, és arról próbálta meggyőzni a tanácsot, hogy külön tamanyi hadsereget kell szervezni. Megkapta rá az engedélyt. A szaratovi kormányzóságba ment, és Volszk városában rendezte be a főhadiszállását — ez a 48-as hadosztály. És jöttek a tamanyiak mindenfelől. Négyezer harcos gyűlt össze. De a más hadosztályoknál szétszórtan szolgáló tamanyi ezredeket nem engedték el a parancsnokok, és ebben Kovtyuhon semmiféle igyekezet és kitartás nem segített. Hamarosan azt a parancsot kapta, hogy vonuljon Caricin felé, ott csapatai egyesülnek az 50-es hadosztállyal, és Kovtyuh lesz a hadosztályparancsnok. Ott, Caricinnél forró volt a helyzet, de a vörös ezredeké lett a győzelem...
Caricinon át tovább ment Tyihoreckaja felé, ismét a Kubánba, a szülőföldjére, és addig verekedett a tamanyiakkal együtt, amíg Krasznodar fel nem szabadult, amíg Szocsiban meg nem adta magát Morozov tábornok utolsó hatvanezer katonája is... A Kubán felszabadult. A Kubánban szovjet hatalom lett.
Kovtyuh nem egyezett a parancsnoksággal, Moszkvába ment, Moszkva pedig szabadságra küldte. A Kubánba ment, de szó sem lehetett semmiféle pihenésről: Vrangel deszantegységeket tett partra az azovi tengerparton, és a fehér csapatok gyorsan áthaladtak a felbolydult kozák falvakon, és negyven kilométerre megközelítették Krasznodart.
Ebben az időben a IX. kubáni hadsereg parancsnoka a nagyszerű és közismert Levandovszkij elvtárs volt. Szívélyesen fogadta Kovtyuhot, és kinevezte a krasznodari megerősített körzet parancsnokának. Hol itt a pihenés? Hát olyan időket élünk?
... Egyszer elhatározták, hogy hajókon, messze az ellenség hátába vörös deszantegységet dobnak át. A deszantegység parancsnokául Kovtyuhot nevezték ki, komisszárnak meg engem. És éjjel elindultak a felszerelt hajók a ködös messzeségbe, a kockázatos vállalkozásra.
Senki sem tudta, hová és miért megyünk, csak Kovtyuh meg én.
Mélységesen őrizni kellett a titkot, különben a jól értesült ellenség tüzet zúdított volna ránk a part menti nádasokból. Szlavjanszkajáig hajóztunk. Itt további harcosokat kaptunk — összegyűlt összesen úgy másfélezer ember. Szlavjanszkajáig hatvan verszta a távolság, ott pedig Grivenszkajáig, ahol az ellenséges tábor tanyázik, körülbelül ugyanannyi. Késő este indultunk el Szlavjanszkajából. A parton ott haladtak a lovas járőrök, akiket az előrelátó Kovtyuh küldött ki. S nem is hiába: éjjel több ellenséges őrjáratot semmisítettek meg. A pirkadat előtti sűrű ködben a parthoz úsztak a hajók, a csapat tagjai gyorsan kiugráltak a tágas mezőre, lehajtották a lovakat, kihordták az ágyúkat. Grivenszkaja mindössze két versztányira van, de az ellenséges parancsnokság az igazak álmát alussza, nem gondolja, nem várja, hogy hirtelen ilyen félelmetes veszedelembe kerül...
Csatárláncot alkottunk. Megszólaltak az ágyúk, megindult a lovasság, „hurrá-hurrá!", zengett végig a csatárláncon.
Az ellenség pánikba esett — nem tudta kivédeni erős csapásunkat... A lovasrohamban maga Kovtyuh is részt vett. Hol itt, hol ott tűnt fel, egyik szárnyról a másikra nyargalt. A foglyokat a hajókhoz vitték... A tiszteket ott helyben kivégezték — mit őrizgessék őket, amikor meglehet, hogy pár perc múlva maguk is holtan terülnek el... Mindenki harcolt — az utolsó harcosig. A térről felszállt egy repülőgép, az ellenséges állásokhoz repült, hogy gyorsan hírül adja, miszerint a vörös csapatok hátbatámadták őket, minél gyorsabban vissza kell vonulni... És a fehérek visszavonultak, nyomukban pedig ott haladtak és ütötték-verték őket a Kubáni Vörös Hadsereg harcra kelt fő erői.
Visszavonulóban a tisztek és tiszti iskolások lecsaptak a vörös deszantcsapatra, és majdnem a partig szorították, és a folyóba fojtották a harcosokat. De a derék géppuskások meg a tüzérségi tűz megtették a magukét: lőtték, és kaszálták a fehér csatárláncot a nádasban. És sorba rakták a tisztek holttestét — mindenféle fityegők, csillogó, színes vállapok, fényes lakkcsizma, elegáns zubbony és bő szárú csizmanadrág volt rajtuk...
Megtörtük az ellenség nyomását... A kozák falu fölött srapnel robbant, melyet odasiető fő erőink ütegei lőttek ki... Éjjel, lángoló tűz mellett, a tüzérség bömbölése közepette elkövetkezett az utolsó roham, és a fehérek fejüket vesztve menekültek az Azovi-tenger partja felé... Reggel hajóra raktuk a kilőtt páncélautókat, géppuskákat, lövedékeket — mindazt, amit a menekülő hadsereg ott hagyott — és visszahajóztunk Krasznodarba.
Megtettük, amit tennünk kellett: a csapást egyenesen az ellenség szívére mértük.
A hős deszantcsapatot parancsban dicsérték meg.
Kovtyuh fölényesen nevetett, örült, csak úgy mozgott belé hosszú, vörös bajusza...
Véget értek a harcok. Elcsendesedett a polgárháború vihara. Kovtyuhot ellenállhatatlan tanulási vágy fogta el. Beiratkozott a katonai akadémiára, és már harmadik éve rágja keservesen a gránitkemény hadi tudományokat. Itt is — akár csak ott, a harcban — kínosan, nehezen tör utat, de makacsul megy előre, és kemény lépteivel biztosan kiér a világos, széles útra.
1923
KATONA ERZSÉBET fordítása
Szül. Szereda, 1891—Moszkva, 1926: szovjet orosz író. Parasztszülők gyermeke volt. Moszkvában diákoskodott, itt ismerkedett meg a forradalmi eszmékkel is. Az 1. világháborúban önként vett részt. 1918-ban a bolsevikok sorába állt, ekkor küldték Csapajev mellé politikai biztosnak. Élményeiről naplót vezetett, s a napló alapján készült híres dokumentumregénye, a Csapajev (1923: Ábrahám F., ua., 1945; Wessely L., ua., 1944, 1967). A polgárháborút végigharcolta, sokáig dolgozott Frunze mellett, akiről rajongó szeretettel írt.Agyhártyagyulladásban halt meg. A Csapajev irodalmi értékelése heves vitákat váltott ki, egyesek a riportázs műfajához sorolták, a valósághoz betű szerint ragaszkodó dokumentáris értékként becsülve, mások a szocialista realizmus egyik első klasszikusát ünnepelték benne. „Kitalált dolgot minden fajankó általánosíthat — mondta a vitában Szerafimovics —, az eleven életből csupán valódi művészi alkotás képes szintézist formálni." Az igazság középütt van: Furmanov többi műve valóban nem jut túl a közvetlen valóságon, a Csapajev sikere azonban joggal bizonyult maradandónak. Esztétikai értéke egy érdekes ellentmondásból fakad: Furmanov a kor adottságainak megfelelően arra törekszik, hogy a partizánvezér legendáját némiképp szétfoszlassa vagy legalábbis a józan valósággal szembesítse, hiszen a polgárháború egyik létkérdése volt a bolsevik tudatosság győzelme a szervezetlen spontaneitás fölött. Művében emiatt nyoma sincs a romantikának: aprólékos gonddal megvizsgált tényeket közöl a fronton oly könnyen születő mesék helyett, ezzel a józansággal ad azonban egyszersmind igazi hitelességet ösapajev valódi hősiességének, halhatatlanul vonzó, színes egyéniségének. A regény világhíréhez filmre vitele is hozzájárult. (A Világirodalmi lexikon nyomán)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/3. sz., 13-17. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése