Válogatás a mai litván irodalomból (5)

SAULIUS TOMAS KONDROTAS
Kaolin

Kristiné G.-nek ajánlom ezt a másik

Kristinéről szóló történetet.

Csak a nevük azonos.

A század elején élt embereket mindig kissé naivnak hisszük. Ez a vélemény alakult ki bennünk a régi filmszalagok nyomán, amelyeken ezek az emberek ugrálva járnak, nevetségesen imbolyognak és valahova sietnek. Pedig tévedünk, amikor azt képzeljük, hogy valóban ilyenek voltak. Ezeknek az embereknek a gondolatai, érzései és szenvedélyei semmivel sem voltak sekélyesebbek, mint a mieink. Erről nem szabad megfeledkezni. Hiba lenne, ha túlságosan hinnénk a némafilmnek.
A tanya már akkor legalább százéves lehetett — ha korát a fák alapján határozzuk meg, amelyekből oly sok nőtt körülötte, hogy a házat egész évben sűrű árnyék borította, mintha valahol az erdőben állna. Kétségkívül öregek voltak a juharfák, a nyírfák, a vadgesztenyék és a majdnem méteres törzsű vörösfenyők, melyeknek apró tobozai vastagon borították a földet és az épületek tetejét. Aki elsőként települt meg ezen a helyen, nagyon szerethette a fákat, ha ilyen sokat ültetett belőlük és nem törődött a litván szokással, miszerint a legjobb földdarabokat veteményeskertnek kell hagyni. De ez az ember nem érte meg a napot, amikor korán reggel felébredvén maga is meghallhatta volna, hogyan dobolnak a tetőn és az ablakokon a magas vörösfenyőkről potyogó tobozok. Minden bizonnyal sok nemzedék leélte a számára kimért időt, amíg végezetül megszületett és felnőtt az a lány, akinek megadatott a boldogság, hogy a potyogó tobozok kopogását hallgassa. Méghozzá minden reggel, különösen ősz közeledtével, amikor ébredés után az ember még hallja a varjúsereg károgását és amikor a hajnalok borongósak, de a levegő még őrzi a meleget.

Ősz van. Az árnyas fák között kis felhőkben, egy szatócsbolt fanyar illatát idézve, rothadó avar és gomba szaga gomolyog. A magas, árnyas fák között apró felhőkként a reggeli harmattól összelapult, színes pókhálók lebegnek, mint kicsiny, ezüstös léghajók vagy aszott vámpírok. Ezek a hervadó levéllel és vörösfenyőtűvel teli pókhálók lényegében vámpírok is. Élettelen pókhálók, halottak, hiszen régóta nem éjszakázott pók egyikben sem. Ősz van.

Kristiné már több éve egyedül él a százéves házban. Ha minden embert a lehető legrövidebben és legpontosabban kellene jellemezni, Kristiné számára elég lenne néhány szó: „az örökké bánatos nő". Ezt nem úgy kell érteni, hogy örök időkre szomorkodnia kell. Nem, neki is annyi idő adatott az életre, mint bárki másnak. Azonban minden korban akadnak ilyen sápadt asszonyok, akiknek arcát meg nem értett vagy érthetetlen bánat árnyékolja, mintha fáradt lenne (a fáradt ember arca meg olyan, hogy egyszerre előttünk is van meg távol is tőlünk), vagy pedig kevés fényt kapna. Az ilyen nők csendet árasztanak, még a ruhájuk is, amely feltétlenül tetőtől talpig fekete, és az elmaradhatatlan őszirózsák oly érthetetlenül halkan susognak a kezükben. És semmi közük az időhöz. Az idő valahonnan a jövőből lép elő, hol az egyik embert ragadja meg, hol a másikat, és elviszi őket. De ezek a nők tovább szomorkodnak, úgy látszik, az a küldetésük, hogy szomorkodjanak, csak szomorkodjanak. Az idő mások számára van. Áttetsző halszemükkel ők csupán szemlélik az idő viharos áramlását. Gyászos, elviselhetetlenül lassú rítus, a hétköznapi, megszokott logika számára érthetetlen. A gyászt viselő szomorú lányok, a bánatos asszonyok észrevétlenül szikkadt, bánatos öregasszonyok lesznek. Vértelen bőrük a viasz színét ölti fel, szemük fénye még jobban megfakul, csak a gyász és az őszirózsa nem változik. Szomorú népség. Örömtelen, közönyös és csendes népség.

Miután minden hozzátartozóját elveszítette, Kristiné nem csak a szó közvetlen értelmében élt egyedül. Minden kép elhalványult emlékezetében, az élők és holtak teste egy testté folyt össze, elmosódó árnyék lett, és most már nem tudta megtenni, ami másoknak sikerül, hogy ne legyen egyedül, amikor önmaga van, hogy gondolatban elbeszélgessen övéivel, együtt nevessen velük a mulatságos eseményeken, vagy hosszú, egyhangú monológokban mesélje el nekik élményeit. Kristiné soha nem álmodott. Maga is nagyon jól tudta, hogy ő csak egy növény, hervadó virág. Csupán egy hervadó virág.

Természetesen semmi hasznát se vette, hogy ezt tudta, de ha mégis meg kellett volna mondania, mint az embereknek általában, hogy egy esemény valamely másik után történt (ahogy például mondani szokták: „Ez a nagy vihar után történt"), Kristiné nem tudta volna megmondani. A viharok elkerülték, minden napja egyformán telt. Azonban ha a viharok nem kerülték volna el, azt se vette volna észre, még kevésbé emlékezett volna rá.

Mindig egyformán ébredt. Miután kinyitotta a szemét, az első másodpercekben minden körülötte lévő tárgyat szokatlanul nagynak, valósággal óriásinak látott. Aztán a tárgyak eltávolodtak, normális méretet öltöttek. Mindez teljes csendben történt. Kristiné ilyenkor mintegy fél órát feküdt tágra nyitott szemmel, az arcán látszott, reménytelen küzdelmet folytat, hogy eszébe jusson, ki ő, és hol van. Minden alkalommal elcsodálkozott a varjak károgásán, azután meg az ütemes koppanásokon (a tobozok potyogtak). Lassanként rájött, hogy ő Kristiné. Eszébe jutott a százéves tanya, a nagy fák, a pókhálók és a bánata — életének lényege. Az egész napból csak ebben a pár percben mosolygott. Valami csodálkozással teli mosollyal.

Azon a reggelen a dolgok felismerését még az is nehezítette, hogy a homályos szobában, az ajtónyílásban egy emberi test körvonalait pillantotta meg. Azelőtt ott soha semmi nem volt. Ezen a reggelen egy ember állt a küszöbön, egy watussi (kelet-afrikai hamita törzs - szerk.) törzsfőnök különös pózában, a háta mögött, a fák között pedig látszott a távoli felkelő nap legszéle. Kristiné sehogy se tudta megérteni, miért áll az ember az ajtónyílásban. Nem állhatott ott. Rámosolygott az illetőre, és bizonyára szép lehetett, mert a jövevény is elmosolyodott, Kristiné összerezzent, teljesen magához tért, a mosolya eltűnt a következő reggelig, az ajtó pedig becsukódott, és az ember is eltűnt.

Itt nem ártana kissé előre szaladni az eseményekben.

Abban az órában, amikor a déli nap vékony sugara áthatol a fák ágain, lombjain és az ablakokon, és a szoba szemben lévő falának ütközik, a fény egy keskeny, házi készítésű keretbe foglalt fényképre esik. Egy kissé már megsárgult esküvői fényképre. Egy férfi és egy nő van rajta. A férfin fekete zakó, fehér ing, az álla alatt elegáns csokornyakkendő. A nő fehér menyasszonyi ruhát visel. A férfi nem egészen szemben áll, kissé elfordítja a fejét, és leírhatatlan gyöngédséggel a nőt nézi. Erő érződik ebben a férfiban, és szikár arca nagyon határozottnak látszik, a szeme körüli apró ráncok pedig arról tanúskodnak, hogy gyakran nevet. Olyan férfi, aki álmában jelenik meg a nőnek, megáll előtte, nyújtja a kezét és azt mondja: „Na, menjünk!" És a nő, aki úgy remeg, mint az újságlap egy öregember kezében, szintén feléje nyújtja a kezét és felébred, aztán egész nap bódultan jár, mondván, hogy a naptól ilyen vagy a várható időváltozástól, este pedig, amikor a férje mellé fekszik, minden gyöngédségről megfeledkezik a megszokott és fáradt férfi iránt, s arról ábrándozik, hogy folytatódik az álom, de mindhiába. Hát ilyen ez a férfi, aki a fényképen a menyasszonyi ruhás lányt nézi. A nő arca ovális, kissé zavartan néz, ajka félig mosolyra nyílik, a bőre sápadt, de van egy szépséghibája, ami bizony minden szépséget elcsúfít. Himlőhelyes. És ezt még az ismeretlen fényképész sem tudta semmiképpen eltüntetni. A napsugár még láthatóbbá teszi a szépséghibát. Ez Kristiné és a férje, Petras fényképe. Mi kötötte össze ezt a két embert? Ez a férfi, ez a szinte tökéletes férfi miért néz ilyen bánatos gyöngédséggel a menyasszonyára? Miért?

A falon vannak még más fényképek is. Nézzék meg őket és meglátják, hogy a férfi gyöngédsége nem pillanatnyi. Két kép nagyon fontos. Az egyiken a férfi és a nő egy újszülöttet tart, akit úgy bebugyoláltak egy kötött sálba, hogy egyáltalán nem is látni. A férfi boldog mosollyal nézi a másik kettőt, az asszonyt és a gyereket. A boldogság oly mértékben eluralkodik az arcán, hogy ezen a fényképen a férfi kissé butának látszik. Hiszen amikor az ember valamitől el van ragadtatva és megfeledkezik magáról, olyanná lesz, mintha aludna: az alsó ajka lefittyed, a szája kinyílik vagy egy icipicit legörbül, a szeme pedig olyan, mintha nem is lenne. Az elragadtatás, amint az a másik fényképen látható, húsz év múlva sem szűnt meg. A már egészen sovány és ősz férfi, a legkülönbözőbb korú gyerekekkel körülvéve, gyöngéden nézi a csúnya, megöregedett asszonyt — a feleségét.

No de térjünk vissza a jelenhez.

Kristiné egész nap találgatta: csak képzelte, hogy látott valakit, vagy nem? A jövevény alakja mélyen az emlékezetébe vésődött, és már-már arra gondolt, hogy tolvaj járt nála az éjszaka. De amikor alaposan körülnézett, úgy látta, hogy semmi sem hiányzik, és mivel a férfiú vonásait a hajnali félhomályban nem látta elég világosan, a többi emlékezetében őrzött arc nélküli alakhoz sorolta őt is. Hát nem mindegy, hogy ki miatt bánkódik? Azonban ha fantomot látott is, amely saját tudatának mélyéről bukkant fel, ez a nap mégis megmaradt az emlékezetében. Egy eladdig sohasem tapasztalt érzés ébredezett benne bizonytalanul. Anélkül, hogy a történteket egészen megértette volna, elfogadta, hogy amit ő álomnak gondolt, a valóságban is megtörténhet. Ha nem is vele, de megtörténhet. S ez már valami új és szokatlan volt — egy kis kék virág a szürke közöny mélyén. Kristiné nem gondolta végig, szeretné-e, hogy mindez valóság legyen, vagy pedig nem. Ez nem jutott eszébe. Csak valahogy nőnek érezte magát.

A vörösfenyők és gesztenyefák árnyéka azonban arra késztette, hogy mindenről megfeledkezzen.

Kristiné mégis tévedett. A férfi, akit álmában látott, valóságosan is létezett. Közönséges zöld szemű csavargó volt, aki cél nélkül kóborolt földeken-utakon. Azon a reggelen abban a reményben kukkantott be a fákkal körülvett tanyára, hogy a korán kelő gazdasszony majd csak megkínálja egy bögre tejjel. Miután körülnézett és senkit sem látott, benyitott a házba.

Most pedig a vizes őszi réten csatangolva, a tanyától távol, Petras a látottakra gondolt, és nem tudott úrrá lenni teste enyhe remegésén, mintha valaki rózsafüzért morzsolgatott volna láthatatlan ujjakkal. Amikor kinyitotta az ajtót, egy széles fehér ágyat látott, a fehérség közepén pedig egy karcsú nőt, akinek sötét hajtól keretezett arcán lágy, derűs mosoly ragyogott, amely felolvadt a szoba félhomályában. A nő a szemébe nézett, és félig nyílt szájjal mosolygott. Petras életében nem látott ilyen szépet és felemelőt. Megijedt ettől a szépségtől, gyorsan becsukta az ajtót és elszaladt, borzongva várta, hogy a hátába lőjenek, mert nem gondolta, hogy a nőn kívül senki sincs a szobában. Az ilyen nők sohase szoktak egyedül lenni. így gondolta Petras.

Miközben fogalma sem volt róla, hova megy, egy másik tanyához ért. Ott beállt a krumpliszedő parasztok közé. Éjszaka, amikor a többi távolról jött munkással együtt a szénán feküdt, megkérdezte, miféle tanya az ott a fák között, ki az ott lakó asszony, és ki a férje. A mellette fekvő férfi felkönyökölt, és gyanakodva megkérdezte:

-  Mondd meg, komám, nyíltan, lopni akarsz?
-  Nem én — csodálkozott Petras.

Ezek az emberek nem értették, hogy valakit minden rossz szándék nélkül is érdekelhet Kristiné. Petras mindent elmondott, de nem hittek neki. Csak később jutott valakinek eszébe, hogy a hajnali félhomály az oka mindennek. Világos, hogy kinevették Petrast és azt ajánlották, menjen vissza és nézze meg a nőt napvilágnál is. Petras bizony szívesen elment volna, hogy legalább távolról még egyszer láthassa. Szívesen keringett volna a tanya körül, mint egy házból kivert kutya.
Kristiné meglátta a férfit, aki a fűben állt, vagy húsz lépésnyire tőle. Megállt és figyelte, hogy Petras egy fához támaszkodik. Látta, hogy elfordul és eltakarja az arcát. Miután rájött, hogy mégsem álmodott, életében először gondolt saját külsejére, arcára. Mintha eszébe jutott volna, milyen csúnya. Minek jött ide ez a férfi? Kristiné megfordult, és gyors léptekkel a ház felé indult.

Amikor néhány óra múlva ismét a találkozás helyére vetődött, a férfi még mindig ott volt. A fa alatt ült és őt nézte, le nem vette róla a szemét. Aztán felállt és félénken közelebb lépett hozzá. Kristiné megdermedt. Mit akarhat?

-  Nincs szüksége segítségre? - kérdezte a férfi.  -  Mondjuk fát fűrészelni vagy valami mást csinálni?

-  Nem, nincs — felelte Kristiné csodálkozva. — Semmire sincs szükségem. De a férfi olyan könyörgő arccal és szemmel nézeti rá.

-  Nem iszik egy kis tejet? - kérdezte Kristiné. - Jöjjön be! Majd meggondolom. Biztosan éhes, gondolta. Biztosan éhes, azért jött.

Evés közben Petras nem mert felnézni. Ugyanaz a csodálatos nő állt előtte. Miféle tréfáról lehet itt szó?

-  Úristen — mondta Petras tompán. — Itt leszek a közelben és holnap eljövök. Talán akad valami?

Nem tudott tovább ülni. A bögrét óvatosan az asztalra tette, és kiszaladt a házból. Kristiné nézte, hogyan távolodik és tűnik el a fák mögött. És talán életében először sírt azért, mert önmagát sajnálta, nem pedig valaki mást. Hallotta, hogyan potyognak könnyei a párnára, érezte, hogyan öntik el keblét a sajnálat hullámai, és mossák el egymás után a sok-sok apró gátat. Kristinében felébredt a nő, akit még senki sem szeretett. Elég volt, hogy egy férfi kétszer ránézett...

Kristiné azonban tévedett. Szerették. Petras, amikor másnap megint eljött, nagyon el volt szánva, hogy legyőzi bénító félénkségét. Nem gondolta, hogy a nő megszeretheti, de a szíve mélyén azt akarta, hogy mielőtt örökre elhagyja ezt a vidéket, valamiképpen emlékezetessé tegye magát, hogy másképpen emlékezzenek rá, mint a többi emberre.

Leült a küszöbre, le nem vette a szemét Kristinéről, és a vándorlásairól mesélt. Nehéz leírni, mit érzett eközben Kristiné. Egyszerűen eddig soha senki nem beszélt vele így. Soha senki nem mesélt egyedül neki. Hát kell-e több, hogy felébredjen benne a nő? Kristinének minden, de minden új volt és váratlan. Lassanként azt se tudta, hova legyen zavarában. Petras látta a változást, de nem jött rá, hogy mit jelent. Kristinéhez lépett, és a vállára tette a kezét. Valami furcsa érzés fogta el. Csak a rá irányuló szempárt látta, felemelte a kezét és megint leengedte, tenyere alatt ott érezte Kristiné vállát.

A férfi hirtelen eltűnt Kristiné elől. Minden eltűnt. Kristiné mintha sűrű, fehér ködbe merült volna. És a fehér örvény valósággal beszívta. A szerelem fehér iszapja. Még nem értette, de tudta, hogy ha átmegy a tűzön, porcelán lesz belőle. Fehér agyag, kaolin.

De hát miért? Mi történt ezzel a férfival, miért maradt örökre a tanyán a vörösfenyők alatt? Miért sugárzott szeméből még húsz év múlva is végtelen, bánatos gyöngédség? Valóban a félhomály az oka. Csak ebben láthatta olyannak az asszonyt, amilyennek egész hátralévő életében látta. Mert ez a férfi később mindig olyannak látta a dolgokat, amilyennek első pillantásra találta őket.

KATONA ERZSÉBET fordítása

Néhány szó Saulius Tomas Kondrotasról:

Sz. 1953, litván próza- és drámaíró, kritikus. A Vilniusi Tudományegyetem bölcsészettudományi karán végzett. 1969 óta publikál. Elbeszéléskötete: Határtalan világ, kisregénye: Függő ház.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 114-118. oldalak)

Válogatás a mai litván irodalomból (4)

JUOZAS APUTIS
Eső

Szívesen elnézegeti, ahogyan megy a lány. Ezért is bandukolt hátul az első napokban - hadd fecsegjen Vilija kedvére Vaciukasszal. Hiszen nincs is annál szebb látvány, mint amikor a szél odacsapdossa Vilija ruháját a térdéhez, aztán könnyedén fellibbenti. Meg még az is szép, hogy a lány mezítláb jár. Az első napokban, amikor Benas idehozta őket a városból, mindketten csizmát hordtak; nem tréfadolog a földmérő munkája: mindenféle helyeken kell taposnia a földet. Milda még most sem tesz egyetlen lépést sem csizma nélkül, de Vilija bizony csak mezítláb jár, porlepte lába kecsesen lépeget.

Már a városból való ideutazás sem volt egészen a szokásos. Benas befogta akkor a lovat egy jobbfajta szekérbe, zöld lópokróccal leterítette a bakot. („Mintha csak lakodalomba igyekezne" - jegyezte meg az anyja), majd, amikor odaért, megállt, ahol mondták neki, belépett a házba, s levette a sapkáját. Az ott üldögélő kisasszony nem tudta róla, mi járatban van, mert azon nyomban meg is kérdezte:
—  Mit akarsz, kislegény?

Hogy vinné el az ördög! Kerülnének csak össze valahol a faluban, majd a torkán akadna ez a kislegényezés! Mert ha valamit nem tud elviselni, hát az ilyen sértegetéseket igazán nem. Végtére is ez a lány tavaly még bizonyára kurta szoknyában szaladgált, most pedig csak úgy lekislegényezi! Úgyis már annyi ilyen kellemetlen eset fordult elő, mintha csak összeválogatták volna. Először éppen egy teherautó tetején botlott bele egy ilyen lányba, amikor a személyazonossági igazolványáért ment be a városba. De hát ki is tanította meg arra, hogy mindig az igazat felelje - akár helyénvaló, akár nem? A teherautón volt egy ilyen kisasszony, véznácska és koromfekete, a szeme úgy csillogott, mint a mókusé.

—  Merre tartasz, kislegény? — kérdezte Benastól, nyilvánvalóan ugratva éppen abban a pillanatban, amikor ő félre akart fordulni, hogy úgy tegyen, mintha nem venné észre a lányt.
—  A személyazonossági igazolványomért megyek.
— A személyidért? Hát neked már az is van?
Rögtön rájött, mire céloz a lány, és ezért nagy bátran rávágta:
— Aztán mért ne lenne?
— Hát ha van, akkor talán össze is házasodhatnánk, mi, kislegény?
Itt aztán Benas melléfogott:
—  De nekem még korai lenne...
—  Te mondtad! Ha egyszer valakinek megvannak az iratai, azt jelenti, hogy kész férfi...

Lenne csak egyedül a fekete lány, Benas talán ki is találná, mit feleljen neki, de többen vannak és mind vihorásznak, kuncognak, főleg a fekete. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy viszont egyedül őrá, az ő sugárzó tekintetére, puha ajkára és dús, koromfekete hajára fog mindig visszaemlékezni, a többieket - a másik hármat - bizony egyáltalán nem jegyezte meg. Azokat szoktuk az emlékezetünkbe vésni, akik fölhívják magukra a figyelmet, mindegy, mivel: jósággal, gonoszsággal, vagy aljassággal. Benas igyekezett kiötölni és mondani valamit, de egyetlenegy megveszekedett szó sem jutott eszébe, csak azt érezte, hogy elvörösödik, mint a főtt rák, és legszívesebben a föld alá bújna szégyenében. De aztán mégis kibökött valami válaszfélét, talán nem is túl rosszat:
—  Inkább várnék egy kicsit...

A lányok még vidámabb kacagásban törtek ki, de a fekete hajú lány furcsa mód kevésbé nevetett, mint a többiek; talán már megsejtett valamit, megérezte a kettejük - az ismeretlen legény és őközötte kipattanó parányi, baljós szikrát, amely már-már lángra is lobbant. Megint csak az a baj, hogy elárulta magát, mindegy, mivel, szóban, tettel, a külsejével, a lényeg az, hogy őszintén feltárta, mi lakozik a lelkében.
Ezzel aztán véget is ért az egész, semmi több nem történt, de Benas emlékezetén már átcikázott az éretté válás első villáma, bevésődött a lelkébe és örökre ott is maradt a fekete lány égszínkék ruhája, amelybe belekapaszkodott és amelyet cibált a szél, ívelt hattyúnyaka és szép kis feje... így lett vége a dolognak, mert megérkeztek, Benas bement az igazolványáért, a lányok pedig az áruházba siettek. Hűha, hát most hová lett a fekete lány talpraesett, magabiztos viselkedése - hiszen csak úgy egyedül és megszeppenten kullog a barátnői után. Mi ütött belé, ebbe a fekete hollóba, vajon mi a baja? A szavak, azok a szavak, amelyeket két ember, valójában még gyermek mondott egymásnak, ez a férfi és nő között keletkező gyönyörűséges mágneses tér már megszédítette, még a lépéseit, a mozdulatait is megváltoztatta...

De hát mit feleljen most ennek a beképzelt fruskának, aki ott ül az asztalnál és azt hiszi, hogy neki mindent szabad, hogy semmi köze sincs semmihez, és isten segítségével úgy éldegél majd, ahogy akar.
—  Ha már egyszer kérdezi, hát megmondhatom, azért jöttem, hogy magammal vigyek két ilyen kisasszonyt.
—  Hohó! Egy talán már nem is elég?
—  Ilyen, mint maga, akár tíz is elkelne...

A lány nagy szemeket meresztett rá, de aztán végül is minden megoldódott — a főnök dolgozószobájából kilépett egy lány kék virágos ruhában, mögötte pedig egy másik, alacsonyabb termetű, akinek hosszú, lenszőke haja dúsan borult a vállára.
—  A földmérőkért jöttél, kisfiú?

(Irgalmas isten, ezért majd még bosszút áll! Nem most persze, hanem valamikor máskor. Semmi sem olyan bosszúálló, mint a lebecsült és a sértett hiúság.)

Benas látta, milyen öntelten és fölényesen nevet az asztalnál ülő kisasszony, amint váratlan támogatásra talált. Azonban akár látta, akár nem, válaszolnia kellett.
—  Hát úgy áll a helyzet... — Hozzá akart tenni még egy szót, de óh, uram isten, milyen komoly ez a fekete lány! (Így lesült volna, vagy tán születésétől fogva ilyen napbarnított a bőre? A szeme is sötét, alig lehet észrevenni.) - A földmérőkért - jelentette ki Benas egykedvűen, és eltűnt az ajtó mögött, aztán a lányokat illően előre engedte, megfogta a csomagjaikat és még valami összetekert papírokat is.
A műszert, az úgynevezett teodolitot, az előszobában találta meg, a hóna alá dugta, aztán betette a szekérbe.

Útnak indulni nem is olyan egyszerű, mint ahogy általában gondolják. Még kevésbé az lóval, sőt éppen hogy lóval. Próbáljuk csak meg elképzelni, mennyi ténykedésre van ehhez szükség: először is, előbb meg kell húzni az istrángot, aztán meg kell tartani a lovat, nehogy elinduljon, amíg a földmérő lányok fölkapaszkodnak, majd mikor már elhelyezkedtek, fontos, hogy ő is fürgén fölugorjék a bakra, és ne akadjon bele valamibe, ne essen le, harmadszor pedig - szégyellené még fennhangon kimondani is - lélegzetvisszafojtva kell reszketni, nehogy a ló fölemelje a farkát vagy netán vízsugarat bocsásson ki.
Aztán, útközben, amikor a kerekek a macskaköveken csattognak, lesz ami lesz, meg kell próbálni hangosan beszélni valamiről, rámutatni valamire, egyszóval akkor könnyebb kivágnia magát... Egyelőre Benasnak szerencséje van, a földmérő lányok már elhelyezkedtek a zöld pokrócon, a hét csomag és a teodolit bent lapul a szekér mélyén, és neki már csak fel kell ülnie a bakra.

-  Elférünk? - kérdezi a fekete lány (bizonyára ő a beszédesebb). - Üljön talán egyikünk háttal, a szénára? Lehet, hogy a kocsisnak nem jut hely?
-  Dehogynem jut, persze, hogy jut, mindig így szoktunk menni - bizonygatja Benas, és, a fene enné meg a jólneveltségét, ismét elvörösödik.
-  Akkor talán középre ülsz? — kérdezi tovább a fekete lány, a szöszke már egészen a legszélére húzódott, a fekete pedig áttette balra a virágos ruháját. — Tessék, kedves főnökünk, itt a helye...

Hiába no, mindegy, mindig akadnak nehéz felfogású emberek! Csak próbáljon meg valaki kényelmesen utazni, amikor ott kucorog középen, méghozzá két ilyen földmérő lány között, akiket ráadásul nem is ismer! Ha jobb kézzel rántja meg a gyeplőt, a könyökével meglöki a szöszkét, ha a ballal, akkor a feketét! Ha pedig a széléről ül oda, két kézzel ügyeskedhet, hogy oldalról átnyúljon, mintha csak kaszálna.
-  Inkább oldalról! - nyögi ki végül Benas, mert ő hajt, és minél előbb célhoz kell érnie a fuvarral.
-  Ülj csak középre! Így érdekesebb lesz — nevet a fekete lány. — Vagy nagyon nincs ínyedre, hogy két hölgy között foglalj helyet?
-  Rendben van... Ha már egyszer így alakult, ülhetek középre is...

A szöszke nem szól egy szót sem, csupán áthajtja a haját a bal oldalra, de jól is tette, mert Benas, miután elhelyezkedett a földmérő lányok között, megrántotta a gyeplőt, és ha a lány nem rendezi el a haját, a fiú odafoghatott volna egy hajfürtöt a szárhoz.

Válogatás a mai litván irodalomból (3)

MYKOLAS SLUCKIS
Félelem

— Jó éjszakát, Alvydas! — és visszahőkölt a feléje nyúló két kéz elől.


Persze ostobaság az ajtóhoz lapulnia, félnie ettől a kedves és annyira megváltozott embertől, még inkább a kezétől, hiszen már nem holmi kislány, a szobára mégis félelmetes csend borult, ijesztően szétterpeszkedett, mint valami hatalmas fa — ágai már a nyakát súrolták, bekúsztak félig nyitott szájába, fojtogatták...
—  De miért? Miért? — értetlenkedett Alvydas, ő pedig nem tudott mit felelni rá. Sokáig, egy örökkévalóságig tartó percig álltak az ijesztő fa árnyékában, amely most mindent betöltött körülöttük.
Aurelija, mikor végre levegőhöz jutott, hátával belökte a megvetemedett, furnérlemezes ajtót.


—  Menekülsz, mint a farkas elől! — kacagott a háziasszony; a párnákat paskolva éppen ágyazott a férjének. - Szóval Petrasszal osztozol a szobán? Igaz, egész éjjel húzza a lóbőrt, viszont alszik, mint a bunda, meg se moccan. Velem bezzeg, lányom, kínlódhatsz. Jaj, nyugtalan vagyok én ám! — Aldona — így hívták a háziasszonyt — ismét szemérmetlenül felkacagott; mindig egyen jár az esze: összeboronálná, megházasítaná az embereket, hogy minél több gyermek szülessen és kiabáljon minden házban; módfelett szereti a lakodalmat, születést, keresztelőt; az asszonyok dicsérik, azt mondják, Aldona oly könnyen világra segíti a magzatot, mintha forró cipót húzna ki a kemencéből: de hát ő is megtette a magáét - a falak mentén a maga három gyermeke szuszogott -, kevés, bizonygatta komolyan Aldona, én ugyan még egyszer ennyit vállalnék, csak hát Petras rest, szívem szerint akár esztendőnként szülnék.


—  Minek hozod zavarba a kislányt? De rászálltál... — dörmögte a sarokból Petras, és Aurelija halvány mosollyal köszönte meg tapintatos segítségét.
—  Zsák a foltját megleli! — Annakidején Aldona majdhogynem erőszakkal vonszolta el az anyakönyvvezetőhöz Petrast, a kolhoz lakatosát, a nála jóval fiatalabb legényt, rég volt ez, tíz éve már, de egyikük sem bánta meg.
—  Elfáradt az úton, hadd aludja ki jól magát — próbált magyarázkodni Aurelija. Kell valamit mondania, lepleznie félelmét, hogy a háziak ne érzékeljék a nyomasztó csendet, mely úgy terpeszkedik szét kis szobájában, mint egy hatalmas fa. Úgy érzi, hegyes ágai ide is elérnek: áttörtek a furnérlemezen és most már az ajtó innenső oldalán meredeznek, mint valami félelmetes vadállat agyarai, és egyre a falhoz húzódni kényszerítik. Nem, nem, ez csak úgy rémlett neki — itt másféle csend van, a jól eltöltött elégedettség, a várhatóan ugyanilyen másnap előérzete, vagy talán az általános egyetértés okozza, amely eloszlatott minden titokzatosságot. Mint minden este, a háziak lakrészében most is sült krumpli, pelenkák és Petras ágyneműjének áporodott szaga terjeng - az ember lakatoskodik, örökké olajos.


-  No, akkor feküdj le, feküdj csak le. - Aldona besiklott az ágyba, sovány, izmos hátán megfeszült a verejték- és istállószagú ing, ugyanezt viselte napközben is. - Ej, jó kis éjszaka ígérkezik! — és a borzas, összetapadt haj alatt kifejezetten asszonyi gondolatok forogtak bolondos, vidám fejében.


-  Nem hagyja ez majd magát aludni, kisasszony - jegyezte meg tompán Petras. Hangjában nem lappangott se célzás, se gúny — csupán aggodalom érzett, hogy a lakójuknak valóban kényelmetlen lesz. Ugyanígy törődött a családjával, a jószággal is, amelyet igen ügyesen tudott ellátni, habár egészen átitatta a kovácsműhely szaga. Az asszonyoktól a nagy ebédlőasztal, a székek a ruhákkal, a gyerekágyak választották el. Lehúzta az egyik csizmáját, félrefordulva rágyújtott, aztán lerúgta a másik csizmát, és ismét szippantott egyet-kettőt - a cigaretta elaludt, gyufát sercintett, rágyújtott, a gyufát visszatette a dobozba, amelyet előrelátóan megrázott és meggyőződött arról, hogy még majdnem teli van. A dobozt óvatosan letette az asztal szélére. Aurelija hálát érzett ez iránt a komoly ember iránt — hiszen nem élt az alkalommal, hogy tréfát űzzön belőle, ellenkezőleg, inkább lelket öntött belé.


-  Feküdj le, szegénykém, feküdj csak le! — Aldona nem hagyta, hogy magához térjen, valahogy felocsúdjon, igaz, őt is izgatta ez a szokatlan kaland — a férfi érkezése! -, a lány pedig háziasszonya célzásaitól felkavarva Petras felé fülelt, aki nyugodtan tettvett a szoba másik végében: egy szék támlájára terítette a nadrágját, arra akkurátusán az ingét. Hát persze, semmi rendkívüli nem történt: eljött egy hajdani főiskolai társa a lakójukhoz, aki átengedte neki a díványát, ő meg a háziasszonnyal fekszik egy ágyban... Lassú észjárású ugyan Petras, de azért mindent jól megért, Aurelija még szemrehányást is tett magának - ezidáig még egyszer sem beszélgetett vele amúgy istenigazából, mindig csak az időjárásról, a malacokról, a krumpliról meg a késről, amelyet Petras időnként megköszörült neki. A házigazda hamarosan horkolni kezdett - elcsigázott, fáradt, és reggel korán kell kelnie. Elhallgatott Aldona is, nem szórakozhatott a végtelenségig Aurelija zavarán — bármely percben felébreszthetik, és akkor, ha tetszik, ha nem, vonszolhatja magát az ember valahova a havas mezőkön át. Az igazat megvallva, Aurelijá-nak még kedvére is voltak háziasszonya borsos tréfái, abban reménykedett, hogy hall tőle valami fontosat, és ezért Aldona álmos szuszogása és fészkelődése, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedhessek, bosszúságot keltett benne.
-  Jó éjszakát!


Aurelija, meg sem várva a választ, az ágy legszélére húzódott, minél távolabb Aldona csontos hátától; combja a hideg vashoz nyomódott, de most már semmi sem takarta el az ablakot, amelyen páfrány és gyöngyvirág alakzat ezüstlött. Csodálkozva és elbűvöíten nézte a hold e gyöngéd ajándékát, amelynek fagyos csillogása hűsítette a forró, torokszárító levegőt. Most megrezdült a jégvirágos üveg, mintha valaki kaviccsal dobta volna meg. Petras kissé felemelte borzas fejét: „He?!" - mordult egyet, de úgy látszik, rájött, hogy a hold zörgette meg az ablakot — visszahanyatló feje ismét mélyen belesüppedt a párnába.
-  Szép kis éjszaka! Te itt gyötrődsz, ő meg odaát. - Aldona váratlanul bukkant elő az álmos csendből, különös, réveteg mosollyal, és Aureliját újra elöntötte a forróság.
-  Hogy mondhatsz ilyet, Aida! Aludj! - tiltakozott zavartan, mentegetőzésre, sőt talán vallomásra készen, de Aldona már megint nem volt mellette, csak a csendes lélegzé-se és a háta, mely megszokásból azt a melegséget kereste, melyet az egyébként oly gondos petras fukarul mért. A titokzatos ezüstös fénnyel elöntött ablak elhomályosult, mintha Aldona nyers szavai fosztották volna meg ettől a gyengéd titokzatosságtól. Odakint az udvaron pedig bizonyára kék és tiszta minden, a hóbuckákon csillagpor szikrázik, és a fákat tündöklő gömböcskék lepték el, amelyeket úgy lehet leszakítani az ágról, mint a gyümölcsöt, és hűsíteni velük az égő ajkat. Próbálta elképzelni magát, amint marokszám szedi a havat, bámulja a csillagokat — milyen távol volna akkor ő Alvydastól! Ez járt az eszében — és szíve oly hevesen kezdett verni, hogy megrémült: mi lesz, ha Aldona meghallja?!


-  Szép kis fűtés... - panaszkodott suttogva Aurelija, ki-kidugva lábát a takaró alól - nem merte felébreszteni Aldonát. Ujja hegyével megtapogatta a nemrég átrakott cserépkályha sima csempéjét. A kályha már kihűlt. Úgy látszik, a takarékos háziak az ő, Aurelija lélegzését is számításba vették a fűtésnél. Letette lábát az egyenletes padozatra, amelyet frissen mázoltak fel karácsonyra — nem érezte hűvösnek.


—  A te korodban, Aura... Ha tetszett nekem egy legény...


Aurelija riadtan húzza vissza meztelen lábát a takaró alá, fülel és nem érti: Aldona mormog-e félálmában, vagy az iménti szavai jutnak eszébe, amikor férjének ágyat vetve vidáman tréfálkozott.
-  Fogd meg és el ne engedd - akkor a tied lesz. Ilyen időket élünk, Aura! - megint nem tudni, ki mondja ezt, biztatja, szinte bujtogatja, habár ez lehetetlen és értelme sincs, hiszen annyi év telt el azóta, Alvydas és ő ma már idegenek egymásnak. Hogyan éljen, ha még egyszer - most már végleg! - elveszíti a reményt? Es ha még pislákol benne valamiféle reménység? Nem, semmi, egyáltalán semmi sem történt, csak ma este, amikor a férfi bekopogott, felébredt benne a rég elfojtott vágyakozás iránta. Miért futamodott meg, mintha az életét védené? Óh, igen, megnőtt a fa, ijesztő, hatalmasan szerteágazó, kiterebélyesedett és mindent betöltött.


—  Ostoba vagy, Aura. Utóbb majd megbánod! — nevetgélt a másik oldalára fordulva Aldona, de lehet, hogy csak úgy rémlett Aurelijának, ezt kívánta hallani az álmában szelíden mosolygó, tapasztalt ajkakról. Csupa csont és bőr, csúnya ez az asszony, örökösen a munka és a gazdaság közt őrlődik, de van benne valami: soha nem nyugszik és másokat is egyre piszkál, csak Petrast sikerül ritkán felélénkítenie... Furcsa, ellentétes jellem - egyenes, nyílt, szinte fesztelen, másfelől számító, majdhogynem kapzsi -összekapart magának két háztáji parcellát, de virágágyaknak nem jutott hely. Őt pedig, a fiatal szakembert, aki nem szándékozott sokáig itt maradni ezen az isten háta mögötti helyen, rábírta, hogy szerezzen telket - akárhogy is van, de nyáron az ő erdős vidékükre is eljutnak a nyaralók! - ültess krumplit, répát, petrezselymet, és rakosgasd a betétkönyvbe a rubelt rubel után... Most, amikor a vékony válaszfalon túl Alvydas forgolódik az ő díványán, Aurelija úgy érzi, hogy kifosztották és eladták őt, mégpedig ezek a voltaképp jóindulatú emberek, akik már régóta ismerik az élet titkát. Nem, nem igaz - más riasztotta és törte le, valami, ami független az ő akaratuktól és törekvéseiktől. Ez a „valami" keltett benne rémületet, alighogy megérezte azt a közelséget, amelyre annyira vágyódott.


–  Én vagyok az, Auruté — mondta tompa hangon Alvydas, kucsmáját levéve; azelőtt sohasem látta kucsmában, még kemény télen is elegáns, kötött, füles sapkában járkált. Jó, hogy most nem fagy, de itt nincs semmiféle Auruté, sajnos, nincs többé. Aura, Aurelija igen, de Auruté? És az a jó, hogy nincs. Auruté még egy évet sem bírt volna ki itt, kisírta volna a két szemét és Alvydas nyakába csimpaszkodott volna, mint megmentőjébe, de lám, Aurelija fürkészőn néz most rá, könnytelenül. Betoppant váratlanul, amikor képe már elhalványult és megszűnt ragyogni előtte - ki ez, és mit akar? És akkor eszébe jutottak az esti diákösszejövetelek, sétáik a holdfényben. Alvydas mintegy udvarolt neki, vagy talán nem is udvarolt, nem ismerte ki magát rajta — rébuszokban beszélt; nemcsak ő, a lányok mind szájtátva hallgatták, egyszer, igaz, egyszerűen és világosan beszélt, meg akarta ölelni. Kiszakította magát karjaiból, elfutott, ő azonban nem sietett utána. Hát aztán! Más lánynak nincsenek ilyen kalandjai? Ezt igazán nem kell mellre szívni — holnap egy másikat próbál majd ölelgetni! De ez után az eset után senkit sem engedett közel magához, noha Alvydas közeledésére sem várt — nem várta, s az sem ígért semmit. De hát történt-e egyáltalán valami11 Alighanem ez volt minden. Már hajlamos volt feltételezni, hogy maga találta ki az egészet, de most itt van és gyengéden Auruténak szólítja. Nem, neki Aura, Aurelija a neve, és takarékkönyve van.


-  Nem kergetsz el, Auruté? - Alvydas hangja már nem bársonyos, alaposan megtört. Fénylett a szeme és a homloka is. Igazán jó megjelenésű, különösen amikor megszólalt és pipára gyújtott. A mély barázda a homlokán, amely mintha most magasabb lenne, és a kucsmától lelapult haja még mindig dús. A szeme sarkában gúny bujkál, de most egyszerre — lehetséges? — nem másoknak, önmagának szól ez a mosoly, és ezért olyan szomorú az élet viszontagságaitól felhős tekintet.


-  Nem kergetsz el? - ismételte meg az érthetőség kedvéért, és egyet lépett előre a szőnyegen. Aurelija bólintott, szólni nem volt ereje - tiltakozni se, a férfi pedig a szőnyegre lépett a cipőjével, amelyre hó tapadt - ezt jól látta a lány -, a cipőjével meg az egész bánatos, bizonytalan életével. Ha itt nincs Auruté, akkor mit akar? Talán a betétkönyvemre fáj a foga? A józan, idegen gondolatba beleremegett. Lelke háborgott, de uralkodott magán, nem kiáltott a férfira, hogy takarodjék... Ez legfeljebb egy pillanatig tartott, és nem volt már se Auruté, se Aurelija. Alvydas, átszökkenve az idő lépcsőfokán, valakit egy félig elfelejtett néven szólított meg. És mégis oly jó volt hallani ezt a nevet, egyszersmind elszomorító is - hiszen az, aki boldogan felelt volna rá, már nem létezik. Csupán egy lépésnyire állt Alvydas, és úgy viselkedett volna, ahogy jónak látja, mintha itt nem szűntek volna meg várni őt és vágyakozni utána, és Aurelija nem vitathatta volna el tőle ezt a jogot, noha mindinkább kételkedett, hogy valaha is vágyott utána. A férfi valahogy színtelen, fakó lett — a szája és az újra csillogó homloka is —, és a lány arra gondolt, hogy többé már nem tűnik el az, ami barázdák formájában a homlokára vésődött, és ez némi elégtétel volt neki rég elvesztett magabiztosságáért.


-  A vendégem vagy — nyögte ki nagy sokára kiszáradt ajakkal, de mindketten többet hallottak ki e szavakból, mint engedélyt az ott éjszakázásra, valaminek a helyreállítását, habár az igazat megvallva, semmi se volt lerombolva. Meg akarta ölelni? Csókolózni támadt kedve? Melyik fiú ne próbálkoznék? Ő viszont magánkívül elmenekült. Alvydas lépteiből, félénk és rá nem jellemzően lelassult, nesztelen mozgásából a tiszta és egyszerű élet vágya áradt. De vajon nem nevette volna ki a veteményeskertje miatt? Hajlandó volna-e egynél több éjszakát is eltölteni ebben a kis szobában? - Már rég készült tévét venni, de nincs villany, szállásadói nem akarnak a faluba költözni — itt szabadon legel a jószág -, kormoz a petróleumlámpa, viszont van széna bőviben! Nekibátorodott, fesztelenebbül érezte magát a szobácskájában már eleve attól, hogy egy férfi lépte át a küszöbét; lesz, ami majd megtetszik neki itt, lesz, ami nem, de nagyon kell igyekezni, nehogy a fejébe csapva a kucsmáját, elmeneküljön. Most az ő kezében volt a kucsma, milyen jó volna odaadni a távozónak, elvenni az érkezőtől. Férfiverejték szagát árasztotta... Reszkető kézzel lenvászon abroszt terített az asztalra, kolbászt szelt, poharakat tett az üveg mellé. Alvydas figyelemmel kísérte a keze mozgását, nem is leplezve, hogy kellemesen érinti, ő pedig egyre ügyesebben térült-fordult, nem ütközött minduntalan a bútorokba; mégsem tudott igazán magához térni  -  kínlódva kereste válásuk okát; hiszen valami mégis volt közöttük, több annál, mint az az ölelési kísérlet - különben nem szökellt volna át öt, nem, hat évet, és jelenik meg ilyen megindító alázatosan. Ha annak idején ilyen, nem tetszett volna meg neki — a gondtalanul vidám férfiért rajongott, pipával a szájában, melyet nem szívott, csak pöfékelt, és a szavaival, amelyek mögött nem volt más elegáns ürességnél. Akkor hát miért menekülök el újra, ha egyszer már nem Auruté vagyok, akit meg lehet alázni, ő pedig nem a lányoktól körülrajongott Alvydas? Az idő? Túlságosan sok idő fagyott abba a jéghegybe, amely félelmetesen csillog most kettejük között... Nem. egyáltalán nem akadály ez az idő. egyetlen lendülettel áthidaltuk, ő azt mondta: „Auruté", és én megpróbálom életre kelteni ezt az Aurutét. Mintha valaki kiütötte volna az ablaküveget és a lyukon át friss, izgató fuvallat áradt volna be, és messzire lehetett látni és hallani, és most minden lehetségesnek és elérhetőnek tetszik, csak el kell felejteni... Mit? Mit kell elfelejteni? A betétkönyvet, amely kiiktatott ugyan a fiatalok lajstromából, de tűrhető magányos menedéket ígér — szövetkezeti lakást Vilniusban vagy Kaunasban? Mit kellene és mit nem tudok sehogy elfelejteni?

Válogatás a mai litván irodalomból (2)

HALINA KORSAKIENÉ
Verona ege

Naponta tízszer-hússzor leszalad-fölszalad a recsegő lépcsőn. Nem fut — repül. Lentről, az első emeleti asztalosműhelyből lihegés nélkül siet fölfelé, a tágas padlástérbe, a dekorációs műhelybe. És máris újra — le, két-három lépcsőfokot ugorva. Lába erős - nemhiába volt első távolugrásban a főiskolán. Egyszer öt méter tízet ugrott. Bár ez már rég volt... Akkor, a főiskolán. Néhány évfolyamtársa nem nézte jó szemmel a sportsikereit. Minek vesztegeti — úgymond — az idejét az edzésekre? Miért lelkesedik a sportért? Ostobaság. A régi mondás: „ép testben ép lélek" állítólag elavult. Manapság a túlságosan ép test a szállni vágyó lélek ballasztja. Elsekélyesedik az a mély, tudat alatti áramlás, amely mint a levegő, olyan fontos a művészetben.


De mégsem! Talán rossz az, ha az embernek gyors a lába? Látjátok, most milyen sikeresen szolgálja őt! Őt és a művészetet is! Badarság az egész okfejtés! Erős, kisportolt lábain könnyedén fut naphosszat le-föl egyik műhelyből a másikba.


És lépte könnyed, szoknya nem zavarja a mozgásban. A legközönségesebb tréningruha van rajta, sötétkék, durva flanellból, kissé lötyögő, elrejti karcsú derekát. Világos, boglyas haja kis szalaggal szorosan összefogva a feje búbján. Bár a lófarok már rég kiment a divatból. Tudja, hogy nem divatos, de így mégse lóg a haja a szemébe. Lobog a háta mögött és nem zavarja. A kezével mindig csinál valamit, örökösen a frizuráját igazgatni nincs idő. A keze a munkához kell, arra való!


Ő ilyen. És akinek nem tetszik, ne nézze!


A harmadik emeleten egy pillanatra megáll. Szíve hangosan dobog - milyen kellemes éreznie, hogy edzett atlétaszíve erőteljesen hajtja a vért az ereiben.


Csak egy pillanatra áll meg. Hogy lélegzetet vegyen. De a nyitott ajtón keresztül tekintete már egy hosszú folyosót pásztáz. A legvégén tábla ég: „Csendet kérünk! Próba!"


És ezektől a fekete tussal az üvegre írt szavaktól minden alkalommal elakad a lélegzete. Mint ugrás előtt. Amikor teleszívod az egész tüdődet levegővel, és teljes erőből elrugaszkodsz a rajtgéptől, akkor ugyanilyen hűvöset érzel a szíved alatt. Mint mikor jeges forrásvizet iszol.


Ott, az ajtó mögött, a folyosó végén — Shakespeare. Az ő hatalmas birodalma. Hogyne dermedne bele a szív?! Már magától a névtől: Shakespeare - szédülni kezd a fej. Mint a házi óbor illatától. Felhozzák a pincéből a pókhálós üveget, kihúzzák a dugót, és ...


Fülel. A lépcsőfordulóban, a poros plüssajtón áthallatszik Steponas Virsulis hangja, ez az ismerős, kissé tompa, rekedtes hang. Bizonyára a szüntelen dohányzástól. Egyik cigarettát a másik után szívja.


Egyre jobban magával ragadja Rómeó szárnyaló monológja. Mégis, néha el-elfintorodik, mintha savanyú almába harapott volna, vagy hamis hang hasogatná a fülét: érezni - a színész túlcukroz. Azt hiszi, hogy a szerelmes fiú monológja meggyőzőbben hangzik, ha édeskéssé teszi hanghordozását.


De most minden érzékszerve megfeszül, úgy figyel. Júlia! Tökéletes, magasra röppenő hang. Mint a kristálytiszta csengettyű. „Elmégy? Szerelmem, férjem, egyuram!"


Ilyen Júlia szerelme. Szenvedély és sóvárgás keveredik benne.


Mint az életadó eső, amely napsütéskor a váratlanul tornyosuló felhőből hull alá — bőséges, gazdag.


Vár még egy pillanatig. Hunyorgatva mosolyog. És aztán könnyed, kisfiús ugrásokkal felszalad a dekorációs műhelyébe. A padlón szétterítve hatalmas vászon - tizennégyszer tíz méteres. Háttér. Rajta, lent, Verona falai, de nagyobb része még érintetlen, tiszta. Az égbolt kerül oda - a munkának ez a része az övé, ez a feladata a színház titokzatos világában. Bemártja az ecsetet a vödörbe kevert kékítőbe, és alig érintve a vásznat festi Itália egét. Fényes, egyszínű, hasonló a mélykék szaharai égbolthoz.


Nem itt rejtőzik-e minden titokzatosság halála? Festékes vödör, durva vászon... És kész?


Vagy talán épp a kezdet? Hisz ez a kezébe szorított ecset csodát művel - kék eget, mely alatt lobogó ifjonti szenvedély születik. Hát nem maga hallotta, hogyan szólt a poros ajtó mögül a szerelem hangja?


Lehet, hogy szerepe teljesen jelentéktelen ennek a csodának a valóraváltásában, lehet, hogy ő csak végrehajtója más gondolatainak — festi a fiktív, egyszínű eget. Felhőtlent, mely nem kelt aggodalmat. Melyet nem zavar meg földi szenvedélyek visszhangja. De hiszen az ő keze vezeti az ecsetet! És a szürke vászon átalakul Shakespeare egévé.


Evvel nem ér fel holmi kirakatrendezés. Még a legötletesebb sem, amiért az első díjakat osztogatják. Ott, a krétával bemázolt kirakatüveg mögött éjfélig bíbelődhetne, mindenfé-; le zoknit, nyakkendőt, kesztyűt rendezgethetne, de hevesebben verne attól a szíve? Erezné magát ilyen irtó jól, mint most?


Egyelőre csupán szürke végrehajtója a feladatoknak. Segéd-díszlettervező egy kis peremkerületi színházban. Csak ennyi. Volt évfolyamtársai közül némelyek gúnyosan „mázolónak" titulálják. Hát aztán! Ő tudja, hogy már a kengyelbe tette a lábát. Még nincs nyeregben, nem! De a lába már a kengyelben. És ez nagyon sok. És nagyon fontos. Ezért nem törődik a gúnyolódással. Eltátják még a szájukat, mikor majd a nyeregben ül. De egyelőre, egyelőre naponta tanúja lehet csodák születésének. Születésüknek és elmúlásuknak.


Egyedül ül a földszint mélyén, körülötte üres széksorok, és feszülten figyeli a színpadot. A rámpán túl, a sötétség övezte sírboltban, a Capuletek kriptájában Júlia halni készül. „Jönnek! De nem késem! — Jer, drága tőr!"


A sötétből csak őt hasítják ki a fényszórók. Mellébe szúrja a kelléktőrt. Megszűnik hangja kristálytiszta csengettyűinek csengése, utolsó sóhajai is szertefoszlanak, s fájdalmasan belevesznek a földszint sötétjébe: „.. .és add, hogy meghalhassak!" Leroskad a halott Rómeó lábához a rózsákra, amelyeket Paris sírjához hoztak.


— Ennyi! Szünet után újravesszük!
A rendező hangja dörög.


A kis, borzas, görnyedt hátú ember a sorok közti átjáróban ül, mellel a gyengén megvilágított vezénylőpultra hajol. Gonosz törpére hasonlít. Hangja végigdübörög az üres, sötét termen.


A lány az utolsó sorban bújt meg, borzong. És érzi, úgy lengte körül a Művészet kísérteties fuvallata, mintha láthatatlanul egy madárka repült volna el mellette.


Szünet. És a büfében viszontlátja őket — leszállva a varázslatos pódiumról, feltámadva a halálból, fakón, köznapin, valóságosan.
Steponas Virsulis is itt van, vállára vetette átmeneti kabátját - a fűtőtest alig meleg. Kezében cigaretta füstöl. Szürke, rosszul borotvált arc. Nadrágja gyűrött. Téblábol az asztalok között, gondolataiba merülve. Szótlan. Hirtelen energikusan elnyomja a cigarettát a hamutartóban, mint aki döntött valami fontos dologban. Leül az üres asztalhoz, sört kér. Már az első pohár után kipirul szürkés arca. És félórával ezelőtt? Micsoda ihletett monológ!


Júlia is megérkezik. Az imént olyan természetesen, olyan keservesen halt meg... És most — a büfében. Júlia az első nagy szerepe. Széles, puha sálba burkolózik. Összehúzza magát, mint aki még minden porcikájában érzi a sírbolt nyirkosságát. Leül a modern műanyag borítású asztalhoz, könyökére támaszkodik. Tenyerével átfogja fehér arcát. Ujjai soványak, verteiének, és — bizonyára — hidegek, mint a jégcsap.


—  Teát! Szörnyen szeretnék egy forró teát. Citrommal.
A büfésnő egykedvűen eléteszi a gőzölgő poharat. Számolgatja az aprót.
—  Dana, tartson velem! Vagy nem szereti forrón? -  Júlia hangjában szeszélyes árnyalat. Kissé affektál, mint egy elkényeztetett kislány.
—  Jöjjön már ide, Dana! Üljön le.


Dana — ez ő. Az új díszlettervező. Mit akar tőle Júlia? Talán fél az egyedülléttől? És az iszonyattól, mely a színpadon vár rá — a temetői kriptában?
—  Még egy teát — kiáltja Júlia a büfésnőnek. — Citrommal kéri? Nagyon jó nátha ellen. És nem árt egy icipici rum sem.


Egymással szemben ülnek — Júlia és Dana. Köztük a csupasz műanyag asztal — két pohár, benne citromszelet. Hát nem csodálatos?
—  Tudja — súgja összeesküvő módjára Júlia —, az én Rómeómnak undok náthája van. - Aggódva harapdálja ajkát. - Csak ne kapjam el a premierig! Brr!... Érzem, már ráz is a hideg! Biztos, hogy megy fel a lázam. Még egy kis rumot! - kiáltja oda hangosan a büfésnőnek. - Azt hiszem, máris berekedtem. Hallja?


Dana le nem veszi a szemét a vele szemben ülő fiatal nőről: hol a költői törékenység, a romantika, az ezüst csengettyűk a hangjából? És hol a határ a művészet csodái és a mindennapok között?


—  Láttam, hogy figyelte a próbát — fordul bizalmasan a lányhoz Júlia. — Egész idő alatt láttam a földszinten. No és... hogy tetszik?
A hang némileg esdeklő. Kétely és bátortalan remény is bujkál benne.


—  Csodálatos — súgja Dana. Alig hallhatóan leheli ki a szót. És Júlia arca, amely sápadt, mint az alabástrom, most hirtelen kristálytisztán újraéled, felderül. Mintha megvilágították volna a fényszórók...


—  Tényleg? Tetszett? - Örül, mintagyerek, aki a jó magaviseletéért cukorkát kapott. - Ó, bárcsak az én Rómeóm ne szipogna! Higgye el, a halálba kerget!


Ebben a pillanatban megszólal a csengő, amely a színészeket a színpadra hívja. Júlia föláll.
—  Megyek még egyszer meghalni! - és hálásan néz Danára. Hangulata láthatóan megjavult. Lehet, hogy a forró, rumos teától? Vagy talán attól az egyetlen szótól?


Dana visszatér a festékesvödréhez. Nem tréfadolog befesteni egy ekkora vásznat — tizennégyszer tízest — egyszínű kékre.
Energikusan felkavarja a festéket a nagy ecsettel, és munkához lát. Ecsetvonás ecsetvonás után.


Uramisten, mennyire alapos! A szemében már minden csupa kék Verona egétől. És milyen finom szaga van ennek a festéknek! Összemaszatolja a tréningruháját, az arcán kék petty, és a hajában is cseppek. Még egy ecsetvonás, és még egy...


Mondjátok, hogy van ez az életben? Minden egyszerre zuhan rád. És te megmámorosodsz, fejed szédül: életed első díszletét csinálod, és ott van Verona is, és Shakespeare is... Minden csodák kezdete. S pusztulásuk. És miért éppen most kellett megjelennie neki, akit már oly régóta várt?


A színházban Rómeónak hívják. Pedig a neve a leghétköznapibb — Romas. Becenevét azért kapta, mert a múlt évben az államvizsgán a bizottság elnöke állítólag azt mondta: „Maga Rómeó szerepére született!"


És valóban — arcra, termetre igazi Rómeó. Pedig egyelőre csupán Rómeó szolgája: Baltazár. Néhány jelenet, néhány mondat. Rómeó szerepét pedig a tapasztalt, érdemes művész, Steponas Virsulis próbálja.


—  Láttad a lábikráit? — alighanem ezek voltak az első szavak, melyekkel Romas Danához fordult. - Még nem volt alkalmad megcsodálni Virsulist trikóban? Nem tesz semmit, majd a főpróbán részed lesz ebben a szerencsében. Biztosíthatlak - ha úgy játszik is, mint maga az úristen, a petyhüdt lába akkor is röhejes.


Romas lábikrája és csípője: mintha márványból faragták volna. Szűk bársonyfarmert hord, lába könnyedén rugózik, és ringatja arányos törzsét, amelyre fekete pulóver feszül. Arca szikár, száraz. Ajka éles vonalú, és gúnyos mosoly játszik rajta. A homlokán szemöldökéig hull sűrű haja. Valóban, született Rómeó. És Dana, mikor először meglátta, egyenesen megdöbbent: Rómeó! Éppen olyan, amilyennek a mai Rómeót elképzelte magának. És akit mindig várt.


Egyszer véletlenül betévedt a dekorációs műhelybe, megállt Dana háta mögött, szép lábain ringatózva figyelte, ahogy a lány széles ecsetvonásokkal varázsolja oda Verona égboltját. Vállán világoskék művelúr sporttáska, vívófelszereléssel kitömve.
-  Tom Sawyerrel konkurrálunk, igen? - bökött a festékesvödör felé. - Szélcsend az Adriai-tengeren, ha nem tévedek.
-  Majdnem. Csak nem az Adriai-tengeren, hanem Verona fölött -  mosolygott Dana. És meglepte saját nevetése: valami szokatlan izgalom támadt benne.
—  Telibe találtad — szellő sem rezdül földön-égen. Ilyen éghajlat alatt még az asztmás Rómeó is szerelembe esik!


Csípős humora tetszett Danának. Feltételezte, hogy valami több rejlik mögötte. Úgy érezte, nem, egészen biztos volt benne, hogy a gunyoros maszk alatt mindenki elől titkolt gazdag, bonyolult belső élet rejtőzik. Ilyen férfira várt. És, íme, megérkezett, váratlanul betört a padlására. Szűk, kissé kitérdelt és hátul kopott bársonynadrágban. Pompás világoskék táskával a vállán.
Este már várta őt a lépcsőházban, a színészbejárónál.


És együtt mentek, ahogy a fiú mondta, „lődörögni" a belvárosi sugárútra. És már akkor folyton azt hajtogatta, hogy ő született Rómeó. És nem akármilyen, hanem éppen napjaink, korunk Rómeója. Ezen az estén újra kirohant Steponas Virsulis petyhüdt lábikrái ellen, és nem mulasztott el Júliába sem belekötni: „primitívnek" nevezte. Dana ellent akart mondani: nem, Júlia csodálatos! De hallgatott. Félt, hogy Romas szemében maga is primitívnek látszik. De az ősz gyönyörű volt. A sugárút, melyet ritka, kísérteties neonfény világított meg, tele volt mozgással és hanggal. Az ég is nyugtalan volt, akár az utca. A felhők hatalmas jéghegyekké tornyosultak, egymásnak ütköztek, majd beomlottak a sötétkék mélységbe. Folyt a felhők csendes ütközete. A harcba néha bekapcsolódott a hold is. Kerek, fehéres, hideg. Mint a színházbeli hold. Úszott a felhők gomolyagában, eltűnt, majd újra előúszott. Fénylő és sötét csíkok váltakoztak az aszfalton az elsuhanó autók kereke alatt, ott remegtek a járdán is, lábuk alatt fenyegetően ugráltak az árnyak.


„Ha Verona fölé is ilyen égboltot lehetne..." — gondolta Dana. Úgy érezte-, hogy nemcsak a feje fölött, nemcsak a lába alatt, hanem őbenne is a fénynek és sötétségnek ugyanez a furcsa csatája folyik.


Egymás mellett sétáltak, válluk összeért, ujjaik összekapcsolódtak. Dana ha kissé félrefordult, látta Romas szemét, homlokába hulló haja alól nézett rá. Ment, alkalmazkodva a fiúhoz. És várta, mikor nyílik meg előtte a másik bonyolult, sokat ígérő lelke, melyet a gunyoros, unatkozó maszk takar el.


Jó volt vele. És izgalmas. Minden, ami körülötte történt, valószerűtlennek hatott. Akár a színpadon.


így ismétlődött ez naponta. Romas várta őt a lépcsőházban, a színészbejárónál. És ő sietett hozzá. Már nem bújtatta vékony derekát lötyögő tréningruhába. Hiszen az alakja tetszett Romasnak. Haját már nem kötötte lófarokba. A szél szabadon lobogtatta lágyan leomló fürtjeit. Romas mellette ment, kezét a vállára tette, másik kezét gondtalanul nadrágzsebébe bújtatta. Néha valamit fütyörészett. És a sugárút fölött folyt a felhők harca. A jéghegyek közti szabad vizekben bukdácsolt a hold — nagy volt és sápadt. Lábuk alá árnyak vetültek — küzdöttek egymás közt a fényfoltok és a sötétség. És köröskörül minden kísérteties volt, mint az imbolygó lámpafénnyel megvilágított romantikus színpadon. Csak ők ketten voltak valóságosak. De lehet, hogy csak ő érezte így?


—  Ha tőlem függne, ilyen égboltot festenék. Nézd, Romas! Na, emeld fel a szemed! Nézz fel!
De Romas inkább a járdán sétáló tömeget nézte.
—  Minek ez a romantika? — egyre erősebben ölelte át Danát.
Romas keze súlyos volt, nyomta a vállát. Dana igyekezett meg-megszabadulni tőle.
—  Megfojtasz, Romas! — Izgatottan nevetett. És újra kérte Romast, hogy pillantson föl az égboltra.


Jóformán beleszeretett a saját kékre festett vásznába, mely a műhely padlójára volt kiterítve. Abba az égbe, melyet saját kezűleg csinált. „Mindennél többre becsülöm a pontosságot. És nem szeretek, nagyon nem szeretek semmilyen improvizációt. Mindennek olyannak kell lennie, amilyen a vázlaton." Munkába állásának első napján ezt mondta a színház művészeti vezetője. Ő éjszakánként mégis Verona egéről álmodott! Olyannak álmodta, amilyennek látta és érezte. Amilyennek valamikor „hallotta": a rádióban Prokofjev balettzenéjét sugározták.


—  Ha még intenzívebb lenne, egészen lila? Mit szólsz hozzá, Romas? — És a szélén -  elütő szín. Hogy miért? Jelezné a fenyegető veszélyt...


De Romast nem izgatták a lány gondolatai. Közömbös maradt. Egykedvű és süket. A lánynak néha úgy rémlett, hogy mindaz, amiről ő gondolkozik, amiről beszél neki -nem jut el a fiúhoz, mintha ultrahangon szólna, mintha beszéde érzékelhetetlen maradna a másik számára. A fiú állandóan hangoztatta, hogy különleges érzéke van a korszerűt meghallani, „a XX. század végi ember ösztöne" ez.
—  Az eszem megáll, hogy milyen lába van Virsulisnak. Megpukkadok a röhögéstől -  hajtogatta újra a magáét.
Dana oldalról pillantott Romasra. Néha hirtelen afféle nagy vízimolnárka jutott róla az eszébe, amint hosszú lábaival siklik egy tó vizén.
—  Csak egyetlen jó barátom végezze el a színművészetin a rendezői szakot, majd akkor megmutatom én nektek Rómeót! Természetesen nem itt, nem ebben a penészes színházacskában. És ha nem kapom meg — megyek a trolira. Miért ne? Egy volt osztálytársam — nagy fejes a vilniusi trolivállalatnál. Elintézi. Nem rossz az! Ülsz a puha karosszékben, és forgatod a kormányt. Úsznak el melletted az utcák, házak, emberek. És gond egy csepp sincs.


Egymáshoz simulva mentek. Romas keze a vállán. De szavai jeges cseppekként hullottak a szívébe. És eltávolították Romastól. A rés, mely köztük keletkezett, egyre nőtt, szélesedett, szakadékká vált, pusztasággá és ridegséggé. Az őszi szél sodorta az aszfalton a száraz leveleket, melyek halott pillangóra hasonlítottak. Még rájuk nézni is fájt.


A kávéház ablakán át lárma, a dzsessz rikoltozása szűrődött ki. Csalogató volt ez a zsivaj, ismeretlen örömöt ígért. A fiatalok a kávéház bejáratánál, a járdán ácsorogtak. Romas beletúrt a zsebébe, de csak valami aprópénzt halászott elő: az ossz vagyona.
Danánál sincs semmi? Nem lapul-e még a táskájában érintetlenül az a prémium, amit a sikeres kirakatrendezésért kapott? Romas zavartan toporgott: hogy veszi ez ki magát? De Dana gyorsan megnyugtatta: „Nem fogunk kicsinyeskedni." És most minden este a kávéházban táncoltak. Összeölelkezve, arcukkal egymáshoz simulva, és szinte egyáltalán nem is beszélgettek. A lány úgy érezte, hogy a rés, mely köztük keletkezett, eltűnik. Ismét jó volt. Mikor a sugárúton kialudtak a fények, Romas hazakísérte.


Közben a főpróba elkerülhetetlenül közeledett. A színház egyre inkább bolondok házához kezdett hasonlítani. Mindenki futkosott, kiabált, tombolt. Elindult a sértődések egyre növekvő lavinája. És Dana kapott mindenkitől. Szidták azért, mert Verona felett az égbolt ráncos, mert a Capuletek kertjének kerítése dülöngél, mert Rómeónak rossz a parókája...


Végül felgördült a főpróbán a függöny. És Dana előtt, aki a földszint utolsó sorában kuporgott, újabb csoda tárult föl: a sötétkékkel bemázolt vászon helyett, melyet saját kezűleg festett, a napfényben fürdő veronai tér fölött - be volt kapcsolva az összes reflektor - fölragyogott Shakespeare ege. A drámai, a rejtélyes égbolt. Az égbolt, amely alatt a világ legromantikusabb szerelme született meg és virágzott ki. Es ő, Dana hozzájárult ehhez a titokzatos átalakuláshoz?! Igen, ő is. És attól, hogy érezte, része van e csodában, sírhatnékja támadt.


A kulisszák mögé rohant, mintha kergették volna. Képtelen volt egyedül ott ülni a puszta, sötét nézőtéren. Lélegzete, a sportember edzett lélegzete el-elakadt. Diadalmas szíve már-már kiugrott a helyéből. Gyorsan meg kellett találnia Romast. Arra vágyott, hogy erősen, nagyon erősen megszoríthassa a kezét. És elmondhassa, hogy boldog. Ki másnak mondhatná el?


És akkor hirtelen megpillantotta őt. Romas Baltazár jelmezében volt. Háttal állt neki, de rögtön megismerte örökké lecsüggesztett, unatkozó hátát. Egyik kezét a fehér ruhás Júlia vállára tette, a másikat, szokás szerint, hanyagul bedugta, nem a zsebébe, hanem a rövid buffó-nadrág övébe, mely alá egy trikó volt betűzve.


— Na? Remélem, Virsulis lábikrája elkápráztatott! Most aztán nem lesz nehéz beledögleni a szerelembe. - És epésen vigyorgott. Bár Dana most nem látta az arcát, el tudta képzelni, hogyan torzítja el Romas éles metszésű ajkát a vigyor. Ó, csodálatosan ismerte már ezt az üres lekicsinylést. Mindenkivel szemben. „Romas! - akart rákiáltani. -Összekócolod Júlia parókáját! Mennyit vesződtem vele, és te..." De nem szólt rá. Megfordult, lehajtotta a fejét és kiment. Mintha valamit nagyon keresne a lába alatt a földön.


Betévedt egy hosszú, hideg helyiségbe, mely a mennyezetig volt tömve régi színházi kacattal. Enyv-, smink-, festék- és porszag keveredett.


Bástyaromok, oszlopok, szobrok, palotahomlokzatok egymásra hányva, nevetséges, értelmetlen hamisítványnak látszottak. Ámbár - mi az igazi, a valódi?


A lécből, furnérból és kartonból összetákolt hatalmas építmények a kifakult vászonfoszlányokkal úgy tornyosultak körülötte, mint szétvert csodák szilánkjai. És ő kicsinek, gyámoltalannak érezte magát köztük.


... A főpróba után Romas szokás szerint a lépcsőházban várta, a színészbejárónál.


És azt látta, hogy a lány kirohan az asztalosműhelyből, és a kijárat felé indul. De miért van ismét a lötyögő flanell tréningruhában? És a haja lófarokban? Talán nem óhajt „lődörögni" vele a sugárúton? Ott várja őket a sápadt, kellékszerű hold.


Romas állt a lépcsőházban, könnyedén mosolyogva, és látta, hogy a lány fölfelé siet, a műhelyébe, kettesévei-hármasával veszi a lépcsőfokokat. Nézte, Dana pedig egyre följebb járt már, egyre távolabb tőle. Egyre távolabb.


Az elégedetlenség, a sértődöttség, de talán csak az értetlenség fintora futott át Romas szeszélyes arcán: Dana valóban nem néz vissza? Biztos volt benne - a lánynak csak rá kell pillantania, és minden marad a régiben. Dana ismét a hatalmában lesz...

SZÉKELY JÚLIA ANNA fordítása

Néhány szó Halina Korsakienéről:


St. 1910, a Kaunasi Tudományegyetem irodalom-pedagógia szakán végzett 1939-ben. Később tanított, majd 1944-46 között a lotván rádió igazgatóságán dolgozott. Első prózai alkotását 1945-ben publikálta. Novelláskötetei, regényei mellett jelentős Találkozások c. memoárkötete (1977)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 9. sz., 49-55. oldalak)