Válogatás a mai litván irodalomból (3)

MYKOLAS SLUCKIS
Félelem

— Jó éjszakát, Alvydas! — és visszahőkölt a feléje nyúló két kéz elől.


Persze ostobaság az ajtóhoz lapulnia, félnie ettől a kedves és annyira megváltozott embertől, még inkább a kezétől, hiszen már nem holmi kislány, a szobára mégis félelmetes csend borult, ijesztően szétterpeszkedett, mint valami hatalmas fa — ágai már a nyakát súrolták, bekúsztak félig nyitott szájába, fojtogatták...
—  De miért? Miért? — értetlenkedett Alvydas, ő pedig nem tudott mit felelni rá. Sokáig, egy örökkévalóságig tartó percig álltak az ijesztő fa árnyékában, amely most mindent betöltött körülöttük.
Aurelija, mikor végre levegőhöz jutott, hátával belökte a megvetemedett, furnérlemezes ajtót.


—  Menekülsz, mint a farkas elől! — kacagott a háziasszony; a párnákat paskolva éppen ágyazott a férjének. - Szóval Petrasszal osztozol a szobán? Igaz, egész éjjel húzza a lóbőrt, viszont alszik, mint a bunda, meg se moccan. Velem bezzeg, lányom, kínlódhatsz. Jaj, nyugtalan vagyok én ám! — Aldona — így hívták a háziasszonyt — ismét szemérmetlenül felkacagott; mindig egyen jár az esze: összeboronálná, megházasítaná az embereket, hogy minél több gyermek szülessen és kiabáljon minden házban; módfelett szereti a lakodalmat, születést, keresztelőt; az asszonyok dicsérik, azt mondják, Aldona oly könnyen világra segíti a magzatot, mintha forró cipót húzna ki a kemencéből: de hát ő is megtette a magáét - a falak mentén a maga három gyermeke szuszogott -, kevés, bizonygatta komolyan Aldona, én ugyan még egyszer ennyit vállalnék, csak hát Petras rest, szívem szerint akár esztendőnként szülnék.


—  Minek hozod zavarba a kislányt? De rászálltál... — dörmögte a sarokból Petras, és Aurelija halvány mosollyal köszönte meg tapintatos segítségét.
—  Zsák a foltját megleli! — Annakidején Aldona majdhogynem erőszakkal vonszolta el az anyakönyvvezetőhöz Petrast, a kolhoz lakatosát, a nála jóval fiatalabb legényt, rég volt ez, tíz éve már, de egyikük sem bánta meg.
—  Elfáradt az úton, hadd aludja ki jól magát — próbált magyarázkodni Aurelija. Kell valamit mondania, lepleznie félelmét, hogy a háziak ne érzékeljék a nyomasztó csendet, mely úgy terpeszkedik szét kis szobájában, mint egy hatalmas fa. Úgy érzi, hegyes ágai ide is elérnek: áttörtek a furnérlemezen és most már az ajtó innenső oldalán meredeznek, mint valami félelmetes vadállat agyarai, és egyre a falhoz húzódni kényszerítik. Nem, nem, ez csak úgy rémlett neki — itt másféle csend van, a jól eltöltött elégedettség, a várhatóan ugyanilyen másnap előérzete, vagy talán az általános egyetértés okozza, amely eloszlatott minden titokzatosságot. Mint minden este, a háziak lakrészében most is sült krumpli, pelenkák és Petras ágyneműjének áporodott szaga terjeng - az ember lakatoskodik, örökké olajos.


-  No, akkor feküdj le, feküdj csak le. - Aldona besiklott az ágyba, sovány, izmos hátán megfeszült a verejték- és istállószagú ing, ugyanezt viselte napközben is. - Ej, jó kis éjszaka ígérkezik! — és a borzas, összetapadt haj alatt kifejezetten asszonyi gondolatok forogtak bolondos, vidám fejében.


-  Nem hagyja ez majd magát aludni, kisasszony - jegyezte meg tompán Petras. Hangjában nem lappangott se célzás, se gúny — csupán aggodalom érzett, hogy a lakójuknak valóban kényelmetlen lesz. Ugyanígy törődött a családjával, a jószággal is, amelyet igen ügyesen tudott ellátni, habár egészen átitatta a kovácsműhely szaga. Az asszonyoktól a nagy ebédlőasztal, a székek a ruhákkal, a gyerekágyak választották el. Lehúzta az egyik csizmáját, félrefordulva rágyújtott, aztán lerúgta a másik csizmát, és ismét szippantott egyet-kettőt - a cigaretta elaludt, gyufát sercintett, rágyújtott, a gyufát visszatette a dobozba, amelyet előrelátóan megrázott és meggyőződött arról, hogy még majdnem teli van. A dobozt óvatosan letette az asztal szélére. Aurelija hálát érzett ez iránt a komoly ember iránt — hiszen nem élt az alkalommal, hogy tréfát űzzön belőle, ellenkezőleg, inkább lelket öntött belé.


-  Feküdj le, szegénykém, feküdj csak le! — Aldona nem hagyta, hogy magához térjen, valahogy felocsúdjon, igaz, őt is izgatta ez a szokatlan kaland — a férfi érkezése! -, a lány pedig háziasszonya célzásaitól felkavarva Petras felé fülelt, aki nyugodtan tettvett a szoba másik végében: egy szék támlájára terítette a nadrágját, arra akkurátusán az ingét. Hát persze, semmi rendkívüli nem történt: eljött egy hajdani főiskolai társa a lakójukhoz, aki átengedte neki a díványát, ő meg a háziasszonnyal fekszik egy ágyban... Lassú észjárású ugyan Petras, de azért mindent jól megért, Aurelija még szemrehányást is tett magának - ezidáig még egyszer sem beszélgetett vele amúgy istenigazából, mindig csak az időjárásról, a malacokról, a krumpliról meg a késről, amelyet Petras időnként megköszörült neki. A házigazda hamarosan horkolni kezdett - elcsigázott, fáradt, és reggel korán kell kelnie. Elhallgatott Aldona is, nem szórakozhatott a végtelenségig Aurelija zavarán — bármely percben felébreszthetik, és akkor, ha tetszik, ha nem, vonszolhatja magát az ember valahova a havas mezőkön át. Az igazat megvallva, Aurelijá-nak még kedvére is voltak háziasszonya borsos tréfái, abban reménykedett, hogy hall tőle valami fontosat, és ezért Aldona álmos szuszogása és fészkelődése, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedhessek, bosszúságot keltett benne.
-  Jó éjszakát!


Aurelija, meg sem várva a választ, az ágy legszélére húzódott, minél távolabb Aldona csontos hátától; combja a hideg vashoz nyomódott, de most már semmi sem takarta el az ablakot, amelyen páfrány és gyöngyvirág alakzat ezüstlött. Csodálkozva és elbűvöíten nézte a hold e gyöngéd ajándékát, amelynek fagyos csillogása hűsítette a forró, torokszárító levegőt. Most megrezdült a jégvirágos üveg, mintha valaki kaviccsal dobta volna meg. Petras kissé felemelte borzas fejét: „He?!" - mordult egyet, de úgy látszik, rájött, hogy a hold zörgette meg az ablakot — visszahanyatló feje ismét mélyen belesüppedt a párnába.
-  Szép kis éjszaka! Te itt gyötrődsz, ő meg odaát. - Aldona váratlanul bukkant elő az álmos csendből, különös, réveteg mosollyal, és Aureliját újra elöntötte a forróság.
-  Hogy mondhatsz ilyet, Aida! Aludj! - tiltakozott zavartan, mentegetőzésre, sőt talán vallomásra készen, de Aldona már megint nem volt mellette, csak a csendes lélegzé-se és a háta, mely megszokásból azt a melegséget kereste, melyet az egyébként oly gondos petras fukarul mért. A titokzatos ezüstös fénnyel elöntött ablak elhomályosult, mintha Aldona nyers szavai fosztották volna meg ettől a gyengéd titokzatosságtól. Odakint az udvaron pedig bizonyára kék és tiszta minden, a hóbuckákon csillagpor szikrázik, és a fákat tündöklő gömböcskék lepték el, amelyeket úgy lehet leszakítani az ágról, mint a gyümölcsöt, és hűsíteni velük az égő ajkat. Próbálta elképzelni magát, amint marokszám szedi a havat, bámulja a csillagokat — milyen távol volna akkor ő Alvydastól! Ez járt az eszében — és szíve oly hevesen kezdett verni, hogy megrémült: mi lesz, ha Aldona meghallja?!


-  Szép kis fűtés... - panaszkodott suttogva Aurelija, ki-kidugva lábát a takaró alól - nem merte felébreszteni Aldonát. Ujja hegyével megtapogatta a nemrég átrakott cserépkályha sima csempéjét. A kályha már kihűlt. Úgy látszik, a takarékos háziak az ő, Aurelija lélegzését is számításba vették a fűtésnél. Letette lábát az egyenletes padozatra, amelyet frissen mázoltak fel karácsonyra — nem érezte hűvösnek.


—  A te korodban, Aura... Ha tetszett nekem egy legény...


Aurelija riadtan húzza vissza meztelen lábát a takaró alá, fülel és nem érti: Aldona mormog-e félálmában, vagy az iménti szavai jutnak eszébe, amikor férjének ágyat vetve vidáman tréfálkozott.
-  Fogd meg és el ne engedd - akkor a tied lesz. Ilyen időket élünk, Aura! - megint nem tudni, ki mondja ezt, biztatja, szinte bujtogatja, habár ez lehetetlen és értelme sincs, hiszen annyi év telt el azóta, Alvydas és ő ma már idegenek egymásnak. Hogyan éljen, ha még egyszer - most már végleg! - elveszíti a reményt? Es ha még pislákol benne valamiféle reménység? Nem, semmi, egyáltalán semmi sem történt, csak ma este, amikor a férfi bekopogott, felébredt benne a rég elfojtott vágyakozás iránta. Miért futamodott meg, mintha az életét védené? Óh, igen, megnőtt a fa, ijesztő, hatalmasan szerteágazó, kiterebélyesedett és mindent betöltött.


—  Ostoba vagy, Aura. Utóbb majd megbánod! — nevetgélt a másik oldalára fordulva Aldona, de lehet, hogy csak úgy rémlett Aurelijának, ezt kívánta hallani az álmában szelíden mosolygó, tapasztalt ajkakról. Csupa csont és bőr, csúnya ez az asszony, örökösen a munka és a gazdaság közt őrlődik, de van benne valami: soha nem nyugszik és másokat is egyre piszkál, csak Petrast sikerül ritkán felélénkítenie... Furcsa, ellentétes jellem - egyenes, nyílt, szinte fesztelen, másfelől számító, majdhogynem kapzsi -összekapart magának két háztáji parcellát, de virágágyaknak nem jutott hely. Őt pedig, a fiatal szakembert, aki nem szándékozott sokáig itt maradni ezen az isten háta mögötti helyen, rábírta, hogy szerezzen telket - akárhogy is van, de nyáron az ő erdős vidékükre is eljutnak a nyaralók! - ültess krumplit, répát, petrezselymet, és rakosgasd a betétkönyvbe a rubelt rubel után... Most, amikor a vékony válaszfalon túl Alvydas forgolódik az ő díványán, Aurelija úgy érzi, hogy kifosztották és eladták őt, mégpedig ezek a voltaképp jóindulatú emberek, akik már régóta ismerik az élet titkát. Nem, nem igaz - más riasztotta és törte le, valami, ami független az ő akaratuktól és törekvéseiktől. Ez a „valami" keltett benne rémületet, alighogy megérezte azt a közelséget, amelyre annyira vágyódott.


–  Én vagyok az, Auruté — mondta tompa hangon Alvydas, kucsmáját levéve; azelőtt sohasem látta kucsmában, még kemény télen is elegáns, kötött, füles sapkában járkált. Jó, hogy most nem fagy, de itt nincs semmiféle Auruté, sajnos, nincs többé. Aura, Aurelija igen, de Auruté? És az a jó, hogy nincs. Auruté még egy évet sem bírt volna ki itt, kisírta volna a két szemét és Alvydas nyakába csimpaszkodott volna, mint megmentőjébe, de lám, Aurelija fürkészőn néz most rá, könnytelenül. Betoppant váratlanul, amikor képe már elhalványult és megszűnt ragyogni előtte - ki ez, és mit akar? És akkor eszébe jutottak az esti diákösszejövetelek, sétáik a holdfényben. Alvydas mintegy udvarolt neki, vagy talán nem is udvarolt, nem ismerte ki magát rajta — rébuszokban beszélt; nemcsak ő, a lányok mind szájtátva hallgatták, egyszer, igaz, egyszerűen és világosan beszélt, meg akarta ölelni. Kiszakította magát karjaiból, elfutott, ő azonban nem sietett utána. Hát aztán! Más lánynak nincsenek ilyen kalandjai? Ezt igazán nem kell mellre szívni — holnap egy másikat próbál majd ölelgetni! De ez után az eset után senkit sem engedett közel magához, noha Alvydas közeledésére sem várt — nem várta, s az sem ígért semmit. De hát történt-e egyáltalán valami11 Alighanem ez volt minden. Már hajlamos volt feltételezni, hogy maga találta ki az egészet, de most itt van és gyengéden Auruténak szólítja. Nem, neki Aura, Aurelija a neve, és takarékkönyve van.


-  Nem kergetsz el, Auruté? - Alvydas hangja már nem bársonyos, alaposan megtört. Fénylett a szeme és a homloka is. Igazán jó megjelenésű, különösen amikor megszólalt és pipára gyújtott. A mély barázda a homlokán, amely mintha most magasabb lenne, és a kucsmától lelapult haja még mindig dús. A szeme sarkában gúny bujkál, de most egyszerre — lehetséges? — nem másoknak, önmagának szól ez a mosoly, és ezért olyan szomorú az élet viszontagságaitól felhős tekintet.


-  Nem kergetsz el? - ismételte meg az érthetőség kedvéért, és egyet lépett előre a szőnyegen. Aurelija bólintott, szólni nem volt ereje - tiltakozni se, a férfi pedig a szőnyegre lépett a cipőjével, amelyre hó tapadt - ezt jól látta a lány -, a cipőjével meg az egész bánatos, bizonytalan életével. Ha itt nincs Auruté, akkor mit akar? Talán a betétkönyvemre fáj a foga? A józan, idegen gondolatba beleremegett. Lelke háborgott, de uralkodott magán, nem kiáltott a férfira, hogy takarodjék... Ez legfeljebb egy pillanatig tartott, és nem volt már se Auruté, se Aurelija. Alvydas, átszökkenve az idő lépcsőfokán, valakit egy félig elfelejtett néven szólított meg. És mégis oly jó volt hallani ezt a nevet, egyszersmind elszomorító is - hiszen az, aki boldogan felelt volna rá, már nem létezik. Csupán egy lépésnyire állt Alvydas, és úgy viselkedett volna, ahogy jónak látja, mintha itt nem szűntek volna meg várni őt és vágyakozni utána, és Aurelija nem vitathatta volna el tőle ezt a jogot, noha mindinkább kételkedett, hogy valaha is vágyott utána. A férfi valahogy színtelen, fakó lett — a szája és az újra csillogó homloka is —, és a lány arra gondolt, hogy többé már nem tűnik el az, ami barázdák formájában a homlokára vésődött, és ez némi elégtétel volt neki rég elvesztett magabiztosságáért.


-  A vendégem vagy — nyögte ki nagy sokára kiszáradt ajakkal, de mindketten többet hallottak ki e szavakból, mint engedélyt az ott éjszakázásra, valaminek a helyreállítását, habár az igazat megvallva, semmi se volt lerombolva. Meg akarta ölelni? Csókolózni támadt kedve? Melyik fiú ne próbálkoznék? Ő viszont magánkívül elmenekült. Alvydas lépteiből, félénk és rá nem jellemzően lelassult, nesztelen mozgásából a tiszta és egyszerű élet vágya áradt. De vajon nem nevette volna ki a veteményeskertje miatt? Hajlandó volna-e egynél több éjszakát is eltölteni ebben a kis szobában? - Már rég készült tévét venni, de nincs villany, szállásadói nem akarnak a faluba költözni — itt szabadon legel a jószág -, kormoz a petróleumlámpa, viszont van széna bőviben! Nekibátorodott, fesztelenebbül érezte magát a szobácskájában már eleve attól, hogy egy férfi lépte át a küszöbét; lesz, ami majd megtetszik neki itt, lesz, ami nem, de nagyon kell igyekezni, nehogy a fejébe csapva a kucsmáját, elmeneküljön. Most az ő kezében volt a kucsma, milyen jó volna odaadni a távozónak, elvenni az érkezőtől. Férfiverejték szagát árasztotta... Reszkető kézzel lenvászon abroszt terített az asztalra, kolbászt szelt, poharakat tett az üveg mellé. Alvydas figyelemmel kísérte a keze mozgását, nem is leplezve, hogy kellemesen érinti, ő pedig egyre ügyesebben térült-fordult, nem ütközött minduntalan a bútorokba; mégsem tudott igazán magához térni  -  kínlódva kereste válásuk okát; hiszen valami mégis volt közöttük, több annál, mint az az ölelési kísérlet - különben nem szökellt volna át öt, nem, hat évet, és jelenik meg ilyen megindító alázatosan. Ha annak idején ilyen, nem tetszett volna meg neki — a gondtalanul vidám férfiért rajongott, pipával a szájában, melyet nem szívott, csak pöfékelt, és a szavaival, amelyek mögött nem volt más elegáns ürességnél. Akkor hát miért menekülök el újra, ha egyszer már nem Auruté vagyok, akit meg lehet alázni, ő pedig nem a lányoktól körülrajongott Alvydas? Az idő? Túlságosan sok idő fagyott abba a jéghegybe, amely félelmetesen csillog most kettejük között... Nem. egyáltalán nem akadály ez az idő. egyetlen lendülettel áthidaltuk, ő azt mondta: „Auruté", és én megpróbálom életre kelteni ezt az Aurutét. Mintha valaki kiütötte volna az ablaküveget és a lyukon át friss, izgató fuvallat áradt volna be, és messzire lehetett látni és hallani, és most minden lehetségesnek és elérhetőnek tetszik, csak el kell felejteni... Mit? Mit kell elfelejteni? A betétkönyvet, amely kiiktatott ugyan a fiatalok lajstromából, de tűrhető magányos menedéket ígér — szövetkezeti lakást Vilniusban vagy Kaunasban? Mit kellene és mit nem tudok sehogy elfelejteni?





-  No, jól kibeszélgetjük ma magunkat! Egész éjszaka egyvégtében... — Alvydas elégedetten dörzsölte a kezét, és ezt a szokását újnak találta.
-  Nem, nem, mennem kell! - eszébe jutott, hogy a férfi eddig semmit sem mondott magáról — mindezt ő maga találta ki.
-  De bejössz, ugye? Még visszajössz?


Szánalom ébredt benne az ellágyult, bűnbánó Alvydas iránt, mohón figyelte, hogyan mozog a fagytól felengedett ajka, hogyan húzza végig ismeretlen, nagy, kérges tenyerét az arcán - nem a szakmájában dolgozik, sőt talán fizikai munkát végez? Ezek a bőrkeményedések arról tanúskodtak, hogy Aurelija nem képzeleg - valami nagyobb dolog történt annak idején, nem egyszerű félreértésről volt szó... Már az ajtónyílásban - egyik lába a szobájában, a másik a háziakéban — Aurelija megremegett. Úgy rémlett neki, hogy a kigombolt nyakú ingben, meglazított nyakkendőben nem a gyűrött és megviselt, hanem a hajdani évek fiatal és önhitt Alvydasa áll — amilyennek szerette, és akitől halálosan megrémült. Ilyennek kell nekem, csak ilyennek, nem számít, hogy magam kihűltem, megkérgesedtem! Ostoba, lehetetlen, szégyenteljes dolog, de én ez után az ember után vágyódtam, ha egyáltalán vágyódtam. Mit kell tennem - győzzem le a félelmet, és akkor Alvydas ismét a régi lesz?... A félelmet, amely akkor őt a rétről a vízbe űzte, a patak mellett hevertek, előttük a miiott jegyzetek, és egyszerre hatalmas, az egész világot elborító fa magasodott föléjük, ágai a mellét bökdösték, és ő kis híján eszméletét vesztette attól, hogy képtelen lélegzeni. Igen, feltétlenül le kell gyűrni ezt a félelmet, mert ez hajtotta őt a háziak szobájába, pedig örömmel kuporodott volna Alvydas lába elé. Mitől féltem? Mitől félek? Nemcsak rá - magamra is alig ismerek. Nem vagyok már húszéves, mint akkor, huszonhét vagyok, és még egyszer aligha kopogtat be, ha most elszalasztom...


-  Jó éjszakát, Alvydas. — Úgy nézett rá, mintha örökre búcsúznának. Nem kellett volna a férfinak Aurutét feltámasztania a nemlétből - Aurelija sokkal engedékenyebbnek bizonyult volna.
-  Alda, Alda... Miért vagyok ilyen boldogtalan? - lehelte Aldona hátába; az nem válaszolt, minden bizonnyal már aludt; keze súlyosan nehezedett Aurelija vállára. A lány összerezzent - elaludt? - hiszen neki még sok mindent tisztáznia kell! - de ő is álomba merült. Egy ideig csak vergődött, aztán a látomások meleg hulláma különös, csöndes Part felé sodorta. Kellemes álom volt - Alvydast látta, és egy cseppet sem félt tőle. A Parton két tükör állt, és mindegyik ismerős arcot tükrözött - első pillantásra nem az °vét, nem Alvydasét, de ha az ember jobban szemügyre veszi, nem is idegen arcot. A kép nem volt egészen tiszta, talán azért, mert a tükrök keretében üveg helyett olvasztott ezüsthöz hasonló világos folyadék hullámzott. Felismerte Alvydast — képmása megváltozott a másik tükörben, és hiába ugrált egyik tükörtől a másikig. Told hát össze őket mondta önmagának fennhangon, mert végre rájött Alvydas kettősségének titkára.


Nagy nehezen összetolta a tükröket, de a folyékony ezüst nem vegyült össze. A part üres volt - sehol egy vödör vagy egy bögre -, megyek Aldonához, majd ő ad! Megpillantotta Aldona hátát, azután felé fordult a dühtől eltorzult, ellenséges arc. A tükrök nyomban elhomályosultak, áthatolhatatlan jégkéreg vonta be őket, de Aurelija már nem tudott beléjük tekinteni, hogy meggyőződjék róla: valóban ő, Alvydas van-e ott, vagy talán valaki más?


—  Petras, nyiss ajtót! — mondta hangosan és tisztán Aldona, mintha egyáltalán nem is aludt volna. — Hát te még mindig itt vagy? — érintette meg Aureliját.
Aurelija egész kicsire összehúzta magát, szíve vadul vert, és félt Aldona arcába pillantani. Valaki kopogott — úgy rémlett, mindjárt beveri az ablakot.
—   Sebaj, Aura! Még egy egész nap áll előtted! — Nagyot sóhajtva, Aldona ismét felemelte a hangját: — Ereszd be, Petras, azt az embert. Bizonyára a baj hozta ide...


Petras az ajtóhoz csoszogott, zsémbesen mormogva az orra alatt. Ugyanígy zsörtölődött volna nappal is, ha elvonják a munkától.
—  Itthon van Aldona? - áradt be párafelhővel egy rekedt suttogás. - Hála az úrnak!
—  Templomba nem jársz, az úristent meg magadra haragítod, Edvardas! Még dicsekedtél is, hogy hitetlen vagy. — Petras elégedetlenül mormogva meggyújtotta a lámpát. Aldona már öltözködött, nem szégyenkezve a subás ember előtt, aki odasündörgött hozzá, bár csak úgy áradt felőle a hideg.
—  Segíts, Aldona — lihegte, mint a meghajszolt ló, és megragadta a nő meztelen karját. - Szül az asszony... Úgy számítottuk, hogy egy vagy két hét még hátra van, és lám, most mégis...
—  Vidd innen azt a hideg mancsodat! Szül hát. Vadember vagy te, Edvardas, hagytad az asszonyt az utolsó percig vajúdni, most bezzeg, hogy már beleszakad...
—  Ő akarta, ő maga, hiszen ismered. És nem csinált isten tudja mit - mosott...
—  Mosott, mosott... — Aldona fél lábon egyensúlyozva húzta a másik lábára a nemezcsizmát. - Ha máskor ilyesmit művelsz, sírhatsz, könyöröghetsz, akkor se megyek. Ez legyen az utolsó eset! Ti pedig ne unatkozzatok nélkülem — vetette oda elmenőben, és pajkosán rákacsintott az ottmaradókra.


—  Esküszöm, soha többé! - fogadkozott alázatosan a parasztember, de a hangjában bizonytalanság érzett. Mindketten kiviharzottak a házból, fagyos párafelhőket engedve be maguk helyett. Távolba veszett Edvardas és Aldona hangja, elhalt a száncsikorgás, a lódobogás. Petras elfújta a lámpát, és visszabújt az ágyba; nem lesz semmi baj, Aldona ügyes asszony, érti a dolgát, nemhiába dicsérik, hogy úgy segíti a világra a magzatot, mintha cipót húzna ki a kemencéből. A legfontosabb, hogy ott van a szomszédban Alvydas, és jó, hogy nem olyan, mint azelőtt, nagyon-nagyon jó, ideje kivernie a fejéből a sok fantazmagóriát. Igaz, most is megrémült, a kezét, ugye, segélykérőn előre nyújtotta, de mi köze ehhez Alvydasnak? Valami az eszébe ötlött, még emlékezni is szégyell rá. De vajon mit gondolt ő felőlem? Hogy véglegesen elvadultam ebben a vadonban, erdők és mocsarak közt? Hogy sohasem lesz felnőtt belőlem? Jön a reggel, jobban szemügyre vesszük egymást, talán beszélgetünk is, végre. A lámpa eloltása után összesűrűsödött homály ismét oszlani kezdett. Aurelija belemosolygott a sötétségbe, és azt találgatta, hamarosan itt lesz-e a reggel, amelynek mindent meg kell oldania. Persze furcsán fest egy férfi feje a párnámon... Elgondolkozva és lassanként elalvóban nem tűnt fel neki, hogy Petras már nem horkol - csak azt vette észre, hogy fent ül és cigarettázik.


—  Ez az Edvardas kiverte az álmot a szememből. És maga, kisasszony, nem unatkozik? — kérdezte közömbös hangon, úgy kérdezte, mintha most nappal volna és nem éjszaka.
—  Hát mit tehet az ember - Aurelija magára húzta a lecsúszott takarót.
—  Minek unatkozni, ha kellemesebben is eltölthetjük az időt, igaz? - Az egykedvűen nyugodt szavakban izgalom lappangott. — Hány esztendeje élünk egy fedél alatt, és még soha nem beszélgettünk amúgy istenigazában...
-  Holnap, majd holnap. - Aurelija kezdte rosszul érezni magát már attól, hogy a házigazdának szinte nincs is szándékában lefeküdni.
—  Minek azt halogatni? Engedelmet, kisasszony, rögvest odamegyek.


Egy mély szippantás, elnyomta az égő cigarettát és letette az asztal szélére. Édesdeden szuszogtak álmukban a gyerekek, a szoba falai és szerte a tárgyak ugyanazok voltak, de valami hirtelen és felismerhetetlenül megváltozott. Aurelija nem tudta, hogy mi, még mindig Alvydason időztek a gondolatai, de Petras már közeledett, megkerülve az asztalt, hatalmasan, furcsán elcsöndesedve. Nesztelenül osont, mint az árnyék, fehéren villant a hosszú gatyája, még sarkának csattogását sem lehetett hallani a padlón, és már ott érzi maga mellett a savanykás szagát, kereső kezeit. Megállt, alakja eltakarta az ablakot, a beáradó kékes derengést, lassan oldalt fordította a fejét - nem hallatszik-e mozgás a kisszobábóí -, és kinyújtotta feléje két hatalmas mancsát... Már a takaró szélét tapogatta, és lassan, óvatosan, szinte lopva, magára húzta. Aurelija észre se vette, ő maga milyen görcsösen szorongatja a takarót, valami megnyikordult, koppant, rekedt suttogás: „Csöndesebben, te, ne mocorogj!", a férfi, és nem ő - Aurelijának eltűnt a hangja, és Aldona ágya is eltűnt, és ő is eltűnt az ágyban — furcsa dermedtséget érzett egész testében, mintha valami súlyos és puha tárggyal ütötték volna fejbe.


- Neked is jó lesz, kis butám... És eztán senkitől sem fogsz félni - hallotta a szavakat, amelyekre várt, valakinek feltétlenül ki kellett mondania őket, és most körül-fonták, szorosabban tartották, mint az erős, mohó és ugyanakkor gyengéd kezek. Az agya tiszta volt, csak az izmai voltak merevek, tudta, hogy ezeket a szavakat másnak kellene kimondania — nem a háziasszonya férjének, azt is tudta, hogy az ajtó túloldalán ott van Alvydas, a fal menti kiságyakban ott vannak a gyerekek, csak kiáltani kell egyet és mind nyomban felébrednek, de a szája meg a nyelve is érzéketlen volt, és nem is akarta érzékelni őket. A hideg és ügyes tolvaj-kezek hirtelen elengedték a takaró szélét, bekúsztak alá, a melegbe, a testéhez, és elkezdték szorongatni és simogatni a két mellét, mintha azok különálló élőlények volnának, akiket mindenek előtt meg kell szelídíteni. Aurelija összegömbölyödött, nem engedte ki markából a már fölöslegessé, védelemre alkalmatlanná vált takarót, a kezek ezalatt mind tovább haladtak, lejjebb, de lassan, igen lassan — úgy rémlett neki, hogy már régóta, nagyon hosszú ideje tart ez az egész, az összeszorított fogak közül kiszűrődő, pállott szagú lihegés is, meg a hideg érintések is, amelyek szikrát csiholnak. A kezek mintegy kihámozták, kibontották burkából, héjából, és ő már-már engedelmeskedett, szinte kívánta, hogy teste végre ledobja merev páncélját. Rémülten és keserédes megkönnyebbüléssel fogta fel az egyik pillanatban, hogy képes volna engedni ennek a durva és félelmetes erőnek, amelynek nincs arca, nincs neve, azaz hogy az arc és a név nem másé, mint Aldona férjéé, akit még kedvelt is a jámbor természete miatt, és akire néhány órával ezelőtt hálásan rámosolygott... Igen, menekült, egyre menekült, míg végül utolérte az, ami elől menekülni próbált - nem, nincs menekvés! -, csak az érthetetlen, hogy a keze meg a lába, tőle szinte függetlenül, tovább védekezik. Akaratán kívül szorult ökölbe és nyílt szét a keze, mint a rugó, és lökte félre a rázúduló fehér tömeget, mely lehengeredett - nagy zajjal felborult egy szék. Mocorogni kezdtek az alvó gyerekek, Aurelija érezte, hogy feloldódik a torkát, nyelvét, száját szorító görcs, és zihálva mondott valamit.


- Ugyan már, kisasszony, hova gondol... - A bábaasszony férjének kísérteties, fehér alakja visszahátrált a saját ágyához. - Kiáltozott álmában, és meg akartam nézni, hogy...


Aurelija mohón nyelte a levegőt, mintha egész idő alatt nem vett volna lélegzetet, de hiszen hallotta mind a saját, mind a férfi szuszogását. és úgy rémlett, rajtuk kívül még valaki viaskodik a szobában, de nem tudta, véget ért-e az a küzdelem. Még érezve testén az idegen kéz kötésként tapadó érintését, sietve összekapkodta a ruháját. De még nem futott el, kivárta, amíg a gyermekek megnyugszanak. Petras horkolást mímelve a falnak fordult, mintha ő ott se volna a szobában, de még a házban sem. Aurelija meggörnyedve állt egy kicsit, ruháját magához szorítva, aztán lassan megindult a furnérlemezes ajtó felé, habár rohannia kellett volna Alvydashoz, az ő Alvydasához, akiről ábrándozott, és nem tudta felfogni, miért nem örül annak egyáltalán, hogy már nem kell majd félnie tőle... Az egész világot betöltő, ijesztően hatalmas fa recsegve dőlt le, s ő nyugodtan lépdelt át halott ágain. Többé semmitől se kellett félnie.


—  Hallod-e, aztán nehogy elfecsegd Aldonának, mert akkor nézhetsz más szoba után —  érte utol a bizonytalan suttogás.
Aurelija elnevette magát, úgy érezte, nem is a saját, hanem a sokat tapasztalt Aldona ingerkedő kuncogását hallotta.
—  Halkabban, felébreszted a gyerekeket — könyörgött suttogva Petras, és ő megint elnevette magát — kárörvendőn bosszút állva rajta, de nem is rajta, hanem inkább azon az arc nélküli, durva erőn, amelytől oly iszonyúan félt.
Megsajnálva a gyerekeket, nem csapta be az ajtót, csak szép csendesen behúzta maga után.
—  Te vagy az? — Alvydas mindvégig aludt, és az egészből nem hallott semmit. Még csak meg se örült — csodálkozott, amikor odalépett hozzá, a karjában tartott ruhájával.
—  Gyere ide, hiszen megfagysz...


Sápadt reggeli fény, a háziaknál edényzörgés — Aldona megterítette az asztalt, éjszaka ikreket segített a világra. Alvydas felébred, kéjesen nyújtózott egyet. Szemét ki se nyitva, arrafelé tapogatózott, ahonnan még érződött Aurelija hajának illata...


A lány nem feküdt mellette, nem volt az éjszaka folyamán kihűlt, zúzmarás kisablakú szobában sem. Az asztalon cédula fehérlett:
„Dolgozni mentem. Aldona majd ad enni. A legkényelmesebben a 12,15-ös autóbusz-szal utazhatsz el. Aurelija."

NYÍRI ÉVA fordítása

Néhány szó Mykolas Sluckisról:


Sz. 1928, Panevezys. Litván író, kritikus. Árvaházban nevelkedett. 1951-ben végezte Vilniuszban a bölcsészetet. 1949 óta az írószövetség tagja. Hőseinek előszeretettel választ gyermekeket. Több mint 40 lötete jelent meg, 14 nyelven közlik műveit.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 9. sz., 81-88. oldalak)