Válogatás a mai litván irodalomból (4)

JUOZAS APUTIS
Eső

Szívesen elnézegeti, ahogyan megy a lány. Ezért is bandukolt hátul az első napokban - hadd fecsegjen Vilija kedvére Vaciukasszal. Hiszen nincs is annál szebb látvány, mint amikor a szél odacsapdossa Vilija ruháját a térdéhez, aztán könnyedén fellibbenti. Meg még az is szép, hogy a lány mezítláb jár. Az első napokban, amikor Benas idehozta őket a városból, mindketten csizmát hordtak; nem tréfadolog a földmérő munkája: mindenféle helyeken kell taposnia a földet. Milda még most sem tesz egyetlen lépést sem csizma nélkül, de Vilija bizony csak mezítláb jár, porlepte lába kecsesen lépeget.

Már a városból való ideutazás sem volt egészen a szokásos. Benas befogta akkor a lovat egy jobbfajta szekérbe, zöld lópokróccal leterítette a bakot. („Mintha csak lakodalomba igyekezne" - jegyezte meg az anyja), majd, amikor odaért, megállt, ahol mondták neki, belépett a házba, s levette a sapkáját. Az ott üldögélő kisasszony nem tudta róla, mi járatban van, mert azon nyomban meg is kérdezte:
—  Mit akarsz, kislegény?

Hogy vinné el az ördög! Kerülnének csak össze valahol a faluban, majd a torkán akadna ez a kislegényezés! Mert ha valamit nem tud elviselni, hát az ilyen sértegetéseket igazán nem. Végtére is ez a lány tavaly még bizonyára kurta szoknyában szaladgált, most pedig csak úgy lekislegényezi! Úgyis már annyi ilyen kellemetlen eset fordult elő, mintha csak összeválogatták volna. Először éppen egy teherautó tetején botlott bele egy ilyen lányba, amikor a személyazonossági igazolványáért ment be a városba. De hát ki is tanította meg arra, hogy mindig az igazat felelje - akár helyénvaló, akár nem? A teherautón volt egy ilyen kisasszony, véznácska és koromfekete, a szeme úgy csillogott, mint a mókusé.

—  Merre tartasz, kislegény? — kérdezte Benastól, nyilvánvalóan ugratva éppen abban a pillanatban, amikor ő félre akart fordulni, hogy úgy tegyen, mintha nem venné észre a lányt.
—  A személyazonossági igazolványomért megyek.
— A személyidért? Hát neked már az is van?
Rögtön rájött, mire céloz a lány, és ezért nagy bátran rávágta:
— Aztán mért ne lenne?
— Hát ha van, akkor talán össze is házasodhatnánk, mi, kislegény?
Itt aztán Benas melléfogott:
—  De nekem még korai lenne...
—  Te mondtad! Ha egyszer valakinek megvannak az iratai, azt jelenti, hogy kész férfi...

Lenne csak egyedül a fekete lány, Benas talán ki is találná, mit feleljen neki, de többen vannak és mind vihorásznak, kuncognak, főleg a fekete. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy viszont egyedül őrá, az ő sugárzó tekintetére, puha ajkára és dús, koromfekete hajára fog mindig visszaemlékezni, a többieket - a másik hármat - bizony egyáltalán nem jegyezte meg. Azokat szoktuk az emlékezetünkbe vésni, akik fölhívják magukra a figyelmet, mindegy, mivel: jósággal, gonoszsággal, vagy aljassággal. Benas igyekezett kiötölni és mondani valamit, de egyetlenegy megveszekedett szó sem jutott eszébe, csak azt érezte, hogy elvörösödik, mint a főtt rák, és legszívesebben a föld alá bújna szégyenében. De aztán mégis kibökött valami válaszfélét, talán nem is túl rosszat:
—  Inkább várnék egy kicsit...

A lányok még vidámabb kacagásban törtek ki, de a fekete hajú lány furcsa mód kevésbé nevetett, mint a többiek; talán már megsejtett valamit, megérezte a kettejük - az ismeretlen legény és őközötte kipattanó parányi, baljós szikrát, amely már-már lángra is lobbant. Megint csak az a baj, hogy elárulta magát, mindegy, mivel, szóban, tettel, a külsejével, a lényeg az, hogy őszintén feltárta, mi lakozik a lelkében.
Ezzel aztán véget is ért az egész, semmi több nem történt, de Benas emlékezetén már átcikázott az éretté válás első villáma, bevésődött a lelkébe és örökre ott is maradt a fekete lány égszínkék ruhája, amelybe belekapaszkodott és amelyet cibált a szél, ívelt hattyúnyaka és szép kis feje... így lett vége a dolognak, mert megérkeztek, Benas bement az igazolványáért, a lányok pedig az áruházba siettek. Hűha, hát most hová lett a fekete lány talpraesett, magabiztos viselkedése - hiszen csak úgy egyedül és megszeppenten kullog a barátnői után. Mi ütött belé, ebbe a fekete hollóba, vajon mi a baja? A szavak, azok a szavak, amelyeket két ember, valójában még gyermek mondott egymásnak, ez a férfi és nő között keletkező gyönyörűséges mágneses tér már megszédítette, még a lépéseit, a mozdulatait is megváltoztatta...

De hát mit feleljen most ennek a beképzelt fruskának, aki ott ül az asztalnál és azt hiszi, hogy neki mindent szabad, hogy semmi köze sincs semmihez, és isten segítségével úgy éldegél majd, ahogy akar.
—  Ha már egyszer kérdezi, hát megmondhatom, azért jöttem, hogy magammal vigyek két ilyen kisasszonyt.
—  Hohó! Egy talán már nem is elég?
—  Ilyen, mint maga, akár tíz is elkelne...

A lány nagy szemeket meresztett rá, de aztán végül is minden megoldódott — a főnök dolgozószobájából kilépett egy lány kék virágos ruhában, mögötte pedig egy másik, alacsonyabb termetű, akinek hosszú, lenszőke haja dúsan borult a vállára.
—  A földmérőkért jöttél, kisfiú?

(Irgalmas isten, ezért majd még bosszút áll! Nem most persze, hanem valamikor máskor. Semmi sem olyan bosszúálló, mint a lebecsült és a sértett hiúság.)

Benas látta, milyen öntelten és fölényesen nevet az asztalnál ülő kisasszony, amint váratlan támogatásra talált. Azonban akár látta, akár nem, válaszolnia kellett.
—  Hát úgy áll a helyzet... — Hozzá akart tenni még egy szót, de óh, uram isten, milyen komoly ez a fekete lány! (Így lesült volna, vagy tán születésétől fogva ilyen napbarnított a bőre? A szeme is sötét, alig lehet észrevenni.) - A földmérőkért - jelentette ki Benas egykedvűen, és eltűnt az ajtó mögött, aztán a lányokat illően előre engedte, megfogta a csomagjaikat és még valami összetekert papírokat is.
A műszert, az úgynevezett teodolitot, az előszobában találta meg, a hóna alá dugta, aztán betette a szekérbe.

Útnak indulni nem is olyan egyszerű, mint ahogy általában gondolják. Még kevésbé az lóval, sőt éppen hogy lóval. Próbáljuk csak meg elképzelni, mennyi ténykedésre van ehhez szükség: először is, előbb meg kell húzni az istrángot, aztán meg kell tartani a lovat, nehogy elinduljon, amíg a földmérő lányok fölkapaszkodnak, majd mikor már elhelyezkedtek, fontos, hogy ő is fürgén fölugorjék a bakra, és ne akadjon bele valamibe, ne essen le, harmadszor pedig - szégyellené még fennhangon kimondani is - lélegzetvisszafojtva kell reszketni, nehogy a ló fölemelje a farkát vagy netán vízsugarat bocsásson ki.
Aztán, útközben, amikor a kerekek a macskaköveken csattognak, lesz ami lesz, meg kell próbálni hangosan beszélni valamiről, rámutatni valamire, egyszóval akkor könnyebb kivágnia magát... Egyelőre Benasnak szerencséje van, a földmérő lányok már elhelyezkedtek a zöld pokrócon, a hét csomag és a teodolit bent lapul a szekér mélyén, és neki már csak fel kell ülnie a bakra.

-  Elférünk? - kérdezi a fekete lány (bizonyára ő a beszédesebb). - Üljön talán egyikünk háttal, a szénára? Lehet, hogy a kocsisnak nem jut hely?
-  Dehogynem jut, persze, hogy jut, mindig így szoktunk menni - bizonygatja Benas, és, a fene enné meg a jólneveltségét, ismét elvörösödik.
-  Akkor talán középre ülsz? — kérdezi tovább a fekete lány, a szöszke már egészen a legszélére húzódott, a fekete pedig áttette balra a virágos ruháját. — Tessék, kedves főnökünk, itt a helye...

Hiába no, mindegy, mindig akadnak nehéz felfogású emberek! Csak próbáljon meg valaki kényelmesen utazni, amikor ott kucorog középen, méghozzá két ilyen földmérő lány között, akiket ráadásul nem is ismer! Ha jobb kézzel rántja meg a gyeplőt, a könyökével meglöki a szöszkét, ha a ballal, akkor a feketét! Ha pedig a széléről ül oda, két kézzel ügyeskedhet, hogy oldalról átnyúljon, mintha csak kaszálna.
-  Inkább oldalról! - nyögi ki végül Benas, mert ő hajt, és minél előbb célhoz kell érnie a fuvarral.
-  Ülj csak középre! Így érdekesebb lesz — nevet a fekete lány. — Vagy nagyon nincs ínyedre, hogy két hölgy között foglalj helyet?
-  Rendben van... Ha már egyszer így alakult, ülhetek középre is...

A szöszke nem szól egy szót sem, csupán áthajtja a haját a bal oldalra, de jól is tette, mert Benas, miután elhelyezkedett a földmérő lányok között, megrántotta a gyeplőt, és ha a lány nem rendezi el a haját, a fiú odafoghatott volna egy hajfürtöt a szárhoz.

A kisváros kövezett utcáján elhaladnak a péküzlet mellett, amelyben néha-néha egy Jolanta nevű, nagyon helyes lány dolgozik. Az édesanyját szokta felváltani, Benas egyszer Jonasszal, a barátjával, sokáig ténfergett az üzletben, közben megjött Jolanta anyja is, vele is jól eltereferéltek — a tanulásról és más ilyen jövőbeli dologról —, Benas barátja persze többet beszélt, mivel idősebb is, magasabbra is nőtt és jobban szót tud érteni az emberekkel. Jolanta anyja a tréfa kedvéért mindkettőjükhöz hozzá akarta adni a lányát, aki viszont kijelentette, hogy majd ő választ magának férjet. Az anyja nem tudta, hogy ők már egy teljes fél éve járnak a lány után. Jolanta, mondjuk meg őszintén, mégis jobban hasonlít arra a mai lányra a hivatalban, ostoba módon el akart bújni a lányok között, pedig olyan borzasztóan helyes volt; neki, azt mondta, egy elég magas rangú ember is kezdett már udvarolni. Benas a barátjával elhatározta, hogy írnak Jolantának egy-egy levelet, és az, aki jobbat ír és választ is kap rá, az udvarolhat tovább és törheti a fejét, hogyan adja ki az útját annak a magas rangú vetélytársnak. De mi lesz azzal, akinek nem válaszol a lány? Bár nagyon fájdalmas, de néha bizony mégis át kell engedni a helyet — a szent vagy nem szent békesség kedvéért, de még mennyire...

Mindketten megírták akkor a levelet, és ugyanaznap, ugyanabba a postaládába dobták be.

A lány Benas barátjának válaszolt. Benas, ha agyonütnék, se hiszi el mindmáig sem, hogy nem írt olyan érdekes levelet, egyáltalán nem hiszi, mert Jonas sohasem tudott fogalmazni, ő viszont olyan gonddal rakosgatta össze a szavakat, ahogyan a japánok kötik csokorba a virágot, de Jolanta mégiscsak a barátjának válaszolt, és Benas — a megállapodásuk szerint — becsületesen kitért az útból, soha többé nem tette be a lábát a péküzletbe, és egyáltalában, attól a naptól fogva ki nem állhatta a zsemlét...

Most szótlanul mennek tovább, csak nem indul meg a beszélgetés; de hát különben is miről mesélhetne nekik Benas, ezek a kisasszonyok nagyvárosból jöttek, idősebbek is nála, honnan tudhatná, mi a kedvükre való és mi nem. Kezdjen talán egy filmről beszélgetni? De hiszen ismeri a saját gyönge pontját, tavaly meg is mondta az egyik tanára, hogy őneki minden film tetszik, kivétel nélkül, még egyetlen rosszat sem látott. Csodának tartja, hogy a mozivásznon ide-oda szaladgálnak és beszélnek, néha még egészen érthetően is! De hátha a földmérő lányok egészen máshogy vélekednek a filmekről?... Hát aztán! Tud ő hallgatni is, kezdjenek csak a lányok vele beszélgetni, vagy fecsegjenek egymás közt, neki bizony van min töprengenie és van mit gondolatban fölidéznie, minden parányi kis zugot jól ismer errefelé. Itt van például egy érdekes intézmény, ahol valamilyen kábelek (talán telefon-, de az is lehet, hogy rádióvezetékek) húzódnak, azt beszélik, egészen Berlinig. Benas még azért is ismeri ezt az intézményt, mert ott dolgozik egy lány, akivel egy osztályba jártak, amolyan egészen helyrevaló, kis pisze orrú, tágra nyílt szemű, mindennap együtt mentek iskolába, egyszer pedig együtt is fürödtek, no, azért nem egészen, mivel ott húzódtak közöttük a bokrok, de azért az igaz, hogy pucéran mentek be a vízbe. Azt beszélik, hogy ez a lány mostanában eljegyezte magát egy rádióműszerésszel.

Egyszer Benasnak elromlott a rádiója, egy olyan ősrégi készüléke volt, amely tönkrement, és akkor ő találkozott ezzel a lánnyal, elpanaszolta, mi történt, mire a lány rábeszélte, mondván, hozd csak el, beviszlek hozzájuk, vannak ott olyan mérnökök, akik maguk is készítenek rádiót, egy pillanat alatt megjavítják. Benas kerékpáron vitte el a készüléket, a lány közbenjárására az öreg őr beengedte a kapun, barátságosan fogadta egy mérnök (talán azt hitte, gondolta Benas, hogy tojást hozott neki, de hiába is hitt rosszat róla, mert nagyon rendes embernek bizonyult), rögtön fogta a rádiót, és mindenféle kapcsolási rajzot teregetett ki az asztalra. Egyedül törte a fejét, amíg bele nem izzadt, aztán odakiáltott egy másiknak, aztán már mind a ketten verejtékeztek, míg végül mégis meg kellett hogy mondják:

—  Az ördög tudja! Bizonyára nem lehet megjavítani. Gyári selejt. Elnézést kérünk. De hát mit akarsz, miért akarsz fizetni, ha egyszer semmit sem csináltunk?
—  Köszönöm. Én is bocsánatot kérek, hogy elvontam magukat a munkájuktól... Mi a fene bújhatott ebbe a masinába?... — felelte Benas, majd nagy dérrel-dúrral hazafurikázta elnémult ládikóját, gyorsan bekanalazta a céklalevest, odaállította a rádiót az asztalra, ő is kiteregette a kapcsolási rajzot, amely áttekinthetetlen dzsungelt jelentett a számára, és hozzáfogott, hogy áttanulmányozza s elboldoguljon vele, amíg csak a feje bele nem fájdult.

—  Na tessék, megint egy újabb időtöltés. Hol a repülőgépek, hol meg a rádió — haragudott meg az anyja, de azért nem olyan igazán. A gyerekeknek akkortájt jó dolguk volt falun, persze a régi, nem egészen mai értelemben vett faluban — mert időnként olyasmivel foglalkoztak, amihez a szülők nem értettek, és ezért azok vagy mindent mélységesen helytelenítettek, vagy pogány imádattal bálványoztak.
—  Ha egyszer nincs, aki segítsen, akkor magamnak kell...

És mi történt? Csak megtalálta az okot! Egy parányi, ám lényeges hibát — csupán két vezeték volt összegabalyodva; mondjuk, mintha az egyiket a rádiócső jobb végéhez forrasztották volna hozzá, holott a balhoz kellett volna, a másikat pedig a bal oldalihoz. Lám, ezért járt ki neki a pogány bálványimádat! De hát hogyan is lehetne másként? Ennek a kis eseménynek ez az erkölcsi tanulsága: persze, hogy nem érdemes arcunk verejtékével nagy okokat keresni, hiszen azok mindig és mindenütt láthatóak; éppen a kicsik azok, amelyek mindent alapvetően felfordítanak. Ne higgyük, ha valaki azt mondja, azért válik, mert nagyon eltérő a jellemük, ne higgyük, ha valaki azt mondja vagy írja, hogy ez a mű nem megfelelő a nép számára, mivel a nép nem fogja megérteni, ne higgyük el, ha valaki fokonként halad fölfelé a karrier lépcsőin, és közben azt kiabálja, kivétel nélkül mindenkinek, hogy a leghőbb vágya, hogy másoknak jót tegyen... Nem, minden sokkal egyszerűbb, mindennek jóval kisebb oka van — nem a kellő végéhez forrasztották oda azt a kis drótot!...

No, jól van... A szekér megy szépen tovább, véget ért a macskakő, lassan kiérnek a betonútra, Benas egészen rendesen hajt, csak egyetlenegyszer, amikor a ló majdnem megbokrosodott, és el akarta ragadni a szekeret, s Benasnak meg kellett rántania a jobb oldali kantárszárat, akkor lökött bele a könyökével egy kicsit a szöszkének, a... De, különös módon a lány is elvörösödött, mintha láng perzselte volna. Micsoda teremtés, még ha akarná, sem tudna szemet hunyni afölött, hogy Benas, ez a taknyos, fiatal suhanc, akaratlanul és a lovak hibájából ugyan, de hozzáért a melléhez...

A zöld pokrócon nincs is olyan sok hely. Mindkét földmérő lány egészen közel ül Benashoz, a fekete hajú időnként megigazítja a ruháját, amikor a kerekek zötykölődnek a köveken, ez a ruha valahogy mindig fölgyűrődik. Benas hirtelen megérzi a fekete lány testének közelségét, a lány szinte dermedten ül, világoskék ruháján áttűnik az alsóneműje, jól lehet látni a térde hajlatát, a szöszke viszont elomlóbb, őszintén szólva kövérebb, más testalkatú, az ajka, amelyet pedig a mezőkről jövő száraz szellő fújdogál, állandóan nedvesnek látszik.
—  Mi még be sem mutatkoztunk — szólal meg a szöszke. — Engem Vilijának hívnak, az ő neve pedig Milda.
—  Hm... - hümmög Benas. - Engem Benasnak hívnak. A hivatalos nevem azonban Benediktas.
—  Hát már van személyazonossági igazolványod? — érdeklődik Milda.

Már megint! Mért éppen őneki ne legyen személyazonossági igazolványa, ha egyszer előírja a törvény?
—  Van, hát aztán?
—  Semmi... Egyszerűen csak... Azt gondoltuk, hogy fiatalabb vagy...

Jól gondolták. Hát persze, Benas szörnyen fiatal, különben vajon majd eszét vesztette volna-e attól, ami történt: amikor völgynek mentek lefelé, és egy ritkás égererdőn át vitt az útjuk, éppenséggel rémületbe ejtettek egy embert, aki kézbe kapva a nadrágját, hirtelen eltűnt az erdő sűrűjében... Óh, hogy nevetett a két földmérő lány, Milda kis feketés bajuszkája alól kacagott, Vilija pedig egy kézmozdulattal félrevetette hosszú, világos haját, és úgy rázta őket a nevetés, hogy nem törődtek felgyűrődött ruhájukkal sem. De Benas ezt egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, mert először, bármit is mondunk, az erdő sűrűjébe egy férfi vette be magát, még ha öreg, akkor is férfi, másodszor pedig, neki, Benasnak nem volt - mije is?... Hát, ha úgy tetszik, kellő élettapasztalata, mert elvörösödött, mint a főtt rák, és a könyökével hol balra, hol jobbra bökdösve rángatta ide-oda a kantárszárakat...
Ejnye, pedig ugyancsak hozzá kell szoknia minden ilyesmihez.

—  Hu, micsoda málnás! — kiáltott föl egy idő múlva Milda. — Benas, állítsd meg a lovakat, hiszen van időnk, gyerünk, szedjünk málnát!
—  De tényleg, micsoda málna... — örült meg Vilija is.
A fiú nagy üggyel-bajjal megállítja a lovat, hó, hogy az ördög vinné el, amikor kell, akkor bezzeg nem áll meg, egyre csak ügetne tovább. Végül azonban csak megáll. Aztán ott tépdesi a zsenge füvet az út szélén, Milda fürgén leugrik az egyik oldalon, Vilija pedig a másikon. Hát most is szükség lenne némi élettapasztalatra - mindketten egyféle indulnak el... Benas még ott marad a bakon, mire Vilija megkérdezi:
— Hát te nem jössz málnát szedni?
—  Tessék? Megyek, csak először kipányvázom a lovat... — Ő is leszáll a bakról, mert erről a trónról túlságosan jól és túlságosan messzire lehet látni...

Aztán, amikor már kikötötte a lovat, az ellenkező irányba indul, és az a hely nagyon kedvére való, de különben is ezeknek a lányoknak halvány fogalmuk sincs arról, mi az a málnás, nem is oda mentek, lám, itt aztán akad málna bőven! Benas nehezen bár, de mégis lehántja egy égerfa kérgét, tölcsért hajlít belőle, teleszedi málnával, aztán ráérősen visszaindul, a földmérő lányok már visszaértek, valamit vitatnak éppen, mintha megijedtek volna, csak nem követtem el valami bűnt, hogy bementem a bokrok közé, gondolja a fiú.
—  Indulunk? — kérdezik a lányok egyszerre.
—  Ahogy parancsolják — feleli Benas, és feléjük nyújtja a málnás tölcsért.
—  Kié? — kérdezi Milda.
—  Mindegy...
— De mégis, Benas, mondd meg, melyikünknek szántad? — hajtogatja makacsul Milda, és szép szemét (de hát mondta-e valaki, hogy nem szép a szeme? Nos, hát koromfekete, de különben semmi rendkívüli, csak olyan mély, az ajka pedig — amolyan sápadt és jóságos) a fiúra függeszti. Ez a szempár talán anyáskodó vagy milyen, de semmi esetre sem olyan, mint Vilijáé.

—  Igazán nem is tudom... Talán mindkettőjüknek, de odaadom Vilijának, ha annyira ragaszkodik hozzá...
—  Helyes, Benas. Fogd, Vilija, és rajta, faljuk föl az egészet...

Így folytatják aztán az útjukat... A két földmérő lány ajka most csupa málna, de nemcsak az ajkuk, az arcukat, sőt még a nyakukat is összekenték, ám így most még szebbek, természetesebbek, így még jobban tetszenek Benasnak.

Amikor azután megérkeztek, Benas bevitte a házba a teodolitot, a csomagokat és az összetekert papírokat is. És, itt süllyedjünk el, ha nem mondunk igazat, amikor eláruljuk, hogy Benas nem nagyon sietett el a fákkal benőtt udvarról, a házból, amelyben valaha iskola is működött, és évszázados lucfenyők és hársfák övezték. Milyen helyesek is ezek a földmérő lányok, nem sietnek be a házba, hanem lassan visszakísérik a szekérhez, és még akkor sem hagyják ott, amikor már menni készül.
—  Köszönjük, Benas, valóban gyönyörű volt ez az utazás. Sohasem fogjuk elfelejteni... — Furcsa módon most Vilija szólalt meg.
—  Igazán nincs mit, én is köszönöm szépen.
— Bizonyára sikerül még találkoznunk, ugye, Benas? - kérdezi Milda.
— Hát már holnap, mert engem küldtek, hogy cipeljem maguknak ezt a műszert -feleli a fiú már indulás közben.
—  Jaj, de jó, Benas!

Már közeledik a szülői házhoz, még csak egy fél nap, vagy, mondhatnánk, egy nap telt el azóta, amióta útnak indult, és lám, mennyire megváltozott minden - pedig hát semmi olyan borzasztó vagy rendkívüli dolog, egyszerűen a világon semmi sem történt, csak két földmérő lány érkezett a faluba, ő idehozta őket, segített elcipelni a holmijukat, és lám, hősként tér haza, most akár bátran tanácsot is tudna adni az apjának és az anyjának, hogy hol és milyen munkát végezzenek el, mennyi malacot tartsanak meg és mennyit adjanak el, s mennyi szöget vegyenek... Ez pedig bizonyára nem üres elbizakodottság, hanem hirtelen támadt megértés, felnőtté válás, amelyet valami láthatatlan, szinte nem is érzékelhető emberi melegség ad. Ezt a meleget bizonnyal titokzatos elektronok idézik elő, amelyeknek azonban szabad térre, kitárt lélekre van szükségük, hogy otthonra leljenek benne és ösztökéljék, tettre serkentsék az embert, hogy erőt adjanak neki.

Benas most már hosszú ideje nap nap után ott kóborol a földmérő lányokkal a földeken, és velük jár még Vaciukas is, igaz, inkább rohangál, ha már magasra emelte a szintezőlécet. Benas cipeli ide-oda a teodolitot — a földmérő lányok föl sem emelik, bár az is lehet, hogy fölemelnék, de hát minek, ha egyszer nincs szükség rá? A fiú közben megtudja, hogy Mildának volt egy férje, aki elhagyta. Bele kell őrülni, hiszen Benas, amikor erről még sejtelme sem volt, megérezte, mégpedig nagyon világosan, hogy Milda nem olyan, mint Vilija, hogy napbarnított bőréről mintha lenyúztak volna egy vagy talán több réteget is, hogy valaki már odasimult hozzá, és a lány a történtek miatt olyan elkeseredett és levert, azért olyan fonnyadt és vézna...

Vaciukast néha elküldik messzire, ha sík a terep, olyankor ott áll a szintezőlécével, mintha egy útjelző póznát tartana, azután, amikor intenek neki, leül, amíg újra nem hívják, mert a földmérő lányoknak valamit meg kell jelölniök vagy be kell rajzolniuk a térképeiken. Ők is gyakran leülnek, Benas is letelepszik melléjük, Vaciukas először kissé odébb kószál, de nem ül oda hozzájuk, fűszálat harapdál, mint egy kis tacskó, néha elszenderedik, ők pedig mindenféle semmiségről fecsegnek összevissza. Benast érdekli az a néhány lengyel szó, amit a lányok a városban tanultak meg, különben is szívesen hallgatja, hogyan beszélgetnek egymás közt arról, mit fognak ezután csinálni. És mennyire különböznek! Milda halkan, nyugodtan beszél, a hangja kissé fáradt és vontatott is, a gondolatai pedig szép sorjában következnek, mondjuk, egy ruháról kezd beszélni, amelyet a városban varrat, Vilija viszont — legalábbis Benas így gondolja — hetet-havat összehord, és Milda néha még meg is haragszik rá:
—  De hát fogalmad sincs róla, nem értesz hozzá, Vilija. Gyerek vagy még. Örökké a fellegekben jársz.
—  Én pedig azt hiszem, Milda, te túlságosan gyakorlatias lettél. Amiatt az egyetlen nyomorult eset miatt. De hiszen még előtted az egész élet...

Milda a hátán fekszik, és most talán nem is kell szégyellni, hogy a ruhája — ez alkalommal egy sárga — szép, gömbölyű térde fölé gyűrődött, és a háromszögű nyakkivágásból elővillan napbarnított (vagy talán születésétől fogva kreol színű) melle. Vilija szétvetett lábbal hason fekszik, és a ruhája festőien omlik le a hátán...
—  Jaj, Benas, Benas. Hallod, mit mond nekem Vilija. Csak hallod, és nem szólsz egy szót sem, pedig bizonyára gondolsz valamit. Hát vajon mi rossz van abban, hogy most nyugalomra vágyom, egy kis zugot szeretnék, amelyben úgy élhetnék, ahogy nekem tetszik. Nem igaz, Benas?
—  Nekem bizony, Milda, ez még sohasem jutott az eszembe. Egyáltalában nem tudom, mi ebben a jó és mi a rossz. Ha az ember igazán nagyon szeretne valamit, akkor az talán jó is, Milda.
—  Milyen derék fiú vagy, Benas, te leszel a szerelmem — jelenti ki nyugodtan és közvetlenül Milda, majd összeborzolja a fiú haját, és csókot lehel a fülére.
—  Milda, Benas az enyém, már mondtam neked — nevet Vilija, és ő is arcon csókolja a fiút.
—  Benas, mit műveltél, mindketten beléd szerettünk! Mi lesz most?
—  Szeressenek külön-külön, én meg majd mindkettőjüket együtt... Kicsit nehéz lesz, igaz, de...

Benas a hátára fekszik, nagyon jól érzi magát, annyira jól, mintha már soha többé nem is lehetne jobb, de rosszabb sem. És ez a mostani kellemes érzés minden jövőbeli rosszat legyőz.
—  Benas, miért nem jöttél el tegnap táncolni? - faggatja Vilija. - Mildával együtt annyira vártunk! Hiszen félig-meddig megígérted. Mindenféle részeges alak kért föl minket, haza akartak kísérni.

Ez aztán mellbevágta! Benas az eszével megvetette a világi hiúságokat, mégis irigyelte azokat, akik ebben a hiúságban örömet és élvezetet találnak.
—  De nem tudok táncolni, Vilija. Már mondtam. Nem táncoltam még életemben.
—  Milyen furcsa! Gyere el, és megtanítunk. Megígérem, Benas. Amikor már egy másik helyen pihennek, Milda újra megszólal:
—  Benas, mit gondolsz te rólunk?
—  Semmit, Milda. Mit is gondolhatnék? Csupán az idén nagyon szép a nyaram.
—  Aztán elkezdődik az iskola, a tizedik osztály, és majd elmesélheted, hogy az egész nyarat végiggürcölted két ilyen elkényeztetett kisasszonnyal... A kislánynak is elmondod, akinek udvarolsz? — ugratja félig komolyan, félig nevetve Vilija, s ezen szemlátomást jól szórakozik. Benas viszont egészen összerezzen a szavaitól.
Hogyan is tudott mindent elfelejteni, a padba és a füzetekbe rejtett levélkéket, meg a könyveket, amelyeket a lány titokban hozott neki, s azt az estét, amikor a templomnál a keblébe rejtve tartotta ezeket a könyveket, esett az eső, és a lány bizonyára attól félt, hogy kipotyognak a könyvek, ez őneki is átvillant a fején, el akarta kapni őket, és véletlenül fölülről belenyúlt a lány ruhájába. „Benas...", hallatszott egy halk sóhajtás.

A fiút most szívet melengető, kellemes érzés fogja el, mégpedig csupán az emlékezéstől, aztán sokáig nézi az égbolton kerengő héját, és úgy érzi, semmire, de igazán semmi másra nem vágyik, még ezek a földmérő lányok sem hiányoznak, még Vaciukas sem...

—  Benas — szól hozzá Milda —, elábrándoztál. Eszedbe jutott valaki? Csak nem bántottunk meg?... — Milda közelebb kúszik a fiúhoz, fölébe hajol, Benas most világosan látja a lány fekete szembogarát, és a verejtékcseppektől gyöngyöző, ritkás pihéket az ajka fölött, amint kis résre nyílt szájjal mereven farkasszemet néz Benassal, s elővillannak csodálatosan hófehér fogai. Vilija ott ül mellettük, törökülésben, könnyű ruháját gondosan lehúzza a térdére, s kis gallérját cibálja a szél.
—  Ugyan, dehogyis! - ugrik föl Benas. - Csak úgy elgondolkoztam.
—  Mire gondoltál? — kérdezik mind a ketten, de most Vilija néz rá mereven, az ő szeme zöld, és nem olyan éles a tekintete, mint a Mildáé. A fiú arra gondol, milyen szépen ívelt Vilija nyaka, amelyet a jobbról előtűnő fekete anyajegyek érdekessé tesznek.
—  Hát semmire — feleli Benas. — Van egy olyan szokásom, hogy szeretem kitalálni, mi lesz ugyanezen a napon egy év múlva. Apám azt mondja, hogy ő is gyakran szokott így találgatni.
—  Tényleg, Milda és Benas, mi lesz vajon egy év múlva? — kérdezi álmodozva Vilija. — Csak a jóisten tudja. Te befejezed a tíz osztályt. Csupán egy éved van hátra, mi pedig...
—  Maguk pedig — próbál tréfálkozni Benas — másutt fogják a földet mérni. S a teodolitjukat valaki más, nos, hát maga a nagybajuszos és köpcös brigádvezető fogja hurcolni ide-oda.
—  Benas, Benas... — nevet a két földmérő lány.
—  Mi pedig kijelentjük, hogy Litvánia bármelyik zugába is küldjenek minket, nélküled nem leszünk hajlandók dolgozni... - fogadkozik Vilija.
—  Így igaz, Benas. Megkérjük, hogy küldjenek téged oda hozzánk - mosolyog Milda.
—  Én pedig egyet gondolok, és nem megyek el...

Vaciukas bizonyára már szundikált egyet, most unatkozik, ezért odakiált nekik:
—  Dolgozunk még, vagy nem? Különben potyába megy az egész nap...
—  Hohó! Micsoda derék legény! Jól van, no, nyomás, szedd a lábad a mező szélére, az égererdőhöz! - adja ki a parancsot Vilija és föláll, odalép a teodolithoz, felkapaszkodik egy kőre, s napbarnított lábát megfeszítve lábujjhegyre áll.
És lám, Benas egy-két nap múlva, amikor hazatér az erdő széléről, elkér anyjától egy befőttesüveget, teleszedi ribiszkével, s elviszi a két földmérő lánynak és Vaciukasnak, aztán pedig hallja, amint anyja aggódva mondja apának:
—  Ezzel a gyerekkel valami történik. Nem veszed észre? Úgy félek!
—  Mitől?
—  Hát, hogy ezekkel a földmérő lányokkal... Reggel, ahogy fölkel, tüstént rohan, anélkül, hogy egy falatot is enne.
—  Így van rendjén. Minden férfi ilyen...
Másnap aztán Milda visszautazik a városba, a brigádvezető viszi magával, mert ott van dolga, ők pedig — Vilija, Vaciukas és Benas — csak járják tovább a műszerekkel a dimbes-dombos terepet, fülledt meleg van, az égbolt alján felhők tornyosulnak. Senki nem beszélget, hiszen már alaposan kibeszélték magukat. Délelőtt még csak hagyján, teljes lendülettel dolgoznak, de kora délután rögtön szemerkélni kezd, majd igazán elered az eső, mintha dézsából öntenek, mire Vaciukas elkérezkedik és gyorsan hazaszalad.

—  Megázunk, Benas, ne fussunk el mi is? Hagyjuk itt a teodolitot a tanyán, és gyerünk. Különben hová jutunk aztán? - néz Vilija ragyogó szemével Benas napbarnított arcába.
A fiú semmit sem felel, semmire, de igazán semmire sem gondol, csupán azt súgja neki egy hang, hogy nem kell félnie az esőtől, azt súgja, hogy jobb, ha nem mennek sehová, hanem itt várják be, amíg eláll.
—  Ha megázunk, hát megázunk, no és aztán?
—  Hát akkor ázzunk csak meg, Benas... - egyezik bele azonnal nevetve a lány. - Ha megázunk, hát megázunk, Benas.

És bőrig áztak. Úgy szakadt az eső, hogy a szántóföldből kis kavicsok ugráltak elő, a zápor földre döntötte a füvet, sőt még a bokrokat is. Ők ketten a régi tanya meggyfái alatt kerestek menedéket, itt nem lakott senki, csak egy évekkel ezelőtt félbehagyott építkezés nyomai látszottak. Maguk sem tudták, miért nem menekültek födél alá, csupán akkor derült ki, amikor már elállt az eső, hogy mindketten csuromvizesek lettek, és elnehezedett a holmi rajtuk. Akkor hirtelen észrevették, hogy a lány átázott könnyű kis ruháján minden, de minden egyes kis bemélyedés és domborulat átlátszik. Vilija mélyen elvörösödött, és kislányosan széttárta a karját, Benas pedig félénken lesütötte a szemét.
—  Benas, légy szíves, fordulj el, ki kell csavarnom a ruhámat, mert így, ahogy most vagyok, nem mehetek sehová.
—  Jól van, Vilija, csavard csak ki.

A fiú elfordult és becsületesen nem leskelődött, de mindent érzett és látott, anélkül, hogy odanézett volna, s amikor Vilija kifacsart ruhájából patakokban ömlött a földre a víz, őt enyhe, nyugtalan, kusza remegés fogta el. Hogy leküzdje, lehúzta az ingét, kicsavarta és fölvette újra.
—  Most már szabad - hallotta meg egyszerre Vilija hangját, és akkor lassan, félénken odafordult a lányhoz. Vilija nagy nehezen kivergődött a bokrok közül, amelyekről kövér cseppekben hullott a víz. A lány csak állt ott, és borzongott a hidegtől meg a nedvességtől. Szőke haja elborította az arcát, és még a szemét is lezárta.
—  Benas, hiszen így is teljesen átáztál.
—  De hát kicsavartam az ingemet, Vilija.
—  A nadrágod, mintha csak ólomból lenne...
—  Semmiség, majd járás közben megszárad.
Most már a legközelebbi tanyára igyekeznek, Vilija ilyen külsővel még az udvarra sem mer bekukkantani, Benas beviszi a műszert és megkéri, tartsák ott reggelig, azután mind a ketten úgy döntenek, hogy nem az úton mennek tovább, hanem a réteken és a földeken, ahol rozs és zab nő, majd a veteményeskertek mellett. Ráérősen lépegetnek, hogy sikerüljön útközben megszáradniuk.
Leereszkednek egy kis mélyedésbe, amelyet terebélyes tölgyfák öveznek, Vilija egyszerre magához rántja Benas fejét és megcsókolja a homlokát, a fiú félszegen átöleli a lányt, s ajkával megérinti Vilija levélillatot árasztó, nedves haját.
Azután kézen fogva folytatják útjukat, néha elengedik egymást, ha egy árkon kell átkelniök, és Benas egyre csak beszél és beszél, közben pedig fölszáll a pára, Benas most a pilóták életéről mesél, Vaitkusról, Dariusról, Girenasról, elmondja, hogy mindenképpen repülő akar lenni, ha pedig ez nem sikerül, ha valamilyen elháríthatatlan ok jönne közbe, akkor is okvetlenül, de tényleg okvetlenül véghez visz majd valami rendkívülit... Meglátod, Vilija, szavamat adom rá, hogy egyszer még emlékezni fogsz rám.

—  Benas, már nem látszik, mutatkozhatom így az emberek előtt?
—  Mi nem látszik?
—  Hogy átázott a ruhám...
—  Alig látszik, Vilija.
Micsoda teremtés is vagy te! Hiszen mindent remekül lehet látni, az egész gyönyörű szép testedet látni, Vilija, a két kis cipó kebledet, és ez a kis árok majdnem a válladtól húzódik, egy helyen eltűnik, azután ismét megjelenik. Benas reszkető kézzel megszorítja a lány kezét, azután Vilija nedves hajába temeti az arcát.
—  Vilija — mondja neki, és a lányra szegezi a tekintetét. — Egészen maszatos lettél. Látod, mit művelt az eső...
—  Hű, Benas, tartsd csak a tükröt, rendbe hozom magam.

A lány csuromvizesen és különös módon boldogan áll Benas előtt, egészen közel hozzá, olyan szeretnivalóan kedves, amint egy kendővel letörli összemaszatolt arcát, azután kecses mozdulattal végighúzza málnapiros rúzsát nedves ajkán, kiegyenesíti a vonalat az ujjával, és Benas érzi Vilija ajkának és a rúzsnak az illatát.
—  Köszönöm, Benas — mondja a lány, és gyengéden megérinti a fiú vállát. — Most gyerünk tovább. Menjünk, Benas.
—  Nagyon szép lett az ajkad, Vilija.
—  Igazán? - kérdi a lány csillogó szemmel.
—  Igazán szép, Vilija.

Mezítláb mennek tovább a dombokon, a nedves, agyagos földön, Vilija nagy gonddal és óvatosan lépeget, a válla alatti kis árok hol eltűnik, hol pedig ismét megjelenik, Benas most újra észreveszi a fekete anyajegyeket, ez alkalommal a lány lábán, a térdénél. Benas torkát eddig soha nem tapasztalt, túláradó boldogság szorítja össze, szavakra lenne szüksége, hogy kiönthesse ezt a mámorító érzést!
—  Vilija, mindent, de mindent csak teérted fogok tenni, hallod, mit mondok, érted? Benas maga sem ért és nem is hall semmit.
—  Hallom, Benas, és értem is. Olyan szívesen hallgatlak, kedvesem, ne gondolj rólam semmi rosszat, meglátod majd, addig még sok minden meg fog változni, de én olyan szívesen hallgatlak. Nagyon-nagyon szívesen, Benas.
—  Mindent, de mindent egyedül érted fogok tenni, Vilija, majd meglátod. Bármi is legyen, akármi is történjék...

Így jutottak el ahhoz a házhoz, amelyben a lány lakott, még mindig kéz a kézben. Bizonyára egyikük sem tudja — Benas biztosan nem, de feltehetően Vilija sem —, hogy az ilyesmit sem a nagy, közfeltűnést keltő, szemmel látható dolgok döntik el, hanem egy kis drótszál, amelyet a rádiócső jobb vagy bal végéhez forrasztottak.

E. GÁBOR ÉVA fordítása

Néhány szó Juozas Aputisról:
Sz. 1936, litván prózaíró. 1960-ban végzi el a Vilniusi Tudományegyetem bölcsészkarát. Azóta publikál. Főként falusi környezetben játszódó novellákat ír. A hétköznapi helyzeteket is erőteljes lírai átéléssel ábrázolja.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 98-107. oldalak)