Hat új regény és a harmincas évek
 |
| Lapok a moszkvai metró "albumából" |
A sztálini személyi kultusz visszaéléseiről, igazságtalan megtorló intézkedéseiről már sokat beszéltek a hatvanas évek szovjet irodalmában. De ez a folyamat aztán megszakadt. Bebizonyosodott azonban, hogy a szovjet történelem legtragikusabb eseményeinek elhallgatása vagy az irodalmi térképünkön mesterségesen létrehozott „fehér foltok" kialakítása egyáltalán nem szolgálja sem a szocializmus, sem pedig társadalmunk ügyét. Ismét beigazolódott az a történelmi tény, hogy az igazság előbb-utóbb utat tör magának az emberi értelemhez.
A gonoszság vírusát Dugyincev regényében mindenekelőtt Kasszian Rjadno akadémikus, Cyezskin pártfogója és Liszenko hű követője, a tudományhoz mit sem értő Szaul Bruzzsak, „az imperialisták ügynökeinek" és Sztrigaljov csoportjának ügyét felgöngyölítő Asszikritov tábornok, a weismannista-morganisták ellen hajtóvadászatot szervező Samkova aktivista s még néhány szereplő hordozza. A regény alapkonfliktusát Rjadno akadémikusnak és környezetének, a tudományos igazságokhoz ragaszkodó igazi tudósoknak és a demagóg jelszavakhoz igazított, vulgáris tényekhez ragaszkodó áltudósoknak a szembeállása szolgáltatja.
Lényegében ugyanerre a konfliktusra épül Danyiil Granyin Bölény című regénye is (Novij Mir 1987.1—2.; magyarul előkészületben folyóiratunkban és a Magvető Könyvkiadónál, A. Fodor Ágnes fordítása), csak ezt még bonyolítja a kiváló orosz biológusnak, Tyimofejev-Reszovszkijnak kivételes sorsa: a tudós barátai körében a Bölény gúnynevet kapta, s életének nagy részét külföldön élte le.
Szergej Antonov Vaszka című kisregénye (Junoszty 1987. 3-4.) a moszkvai metróépítőkről szól, arról a soha nem látott lelkesedésről, ami ezt a munkát jellemezte, valamint a gazdasági átalakulás során hozott hiábavaló áldozatokról.
Ugyanez a témája Alekszandr Bek Új megbízatás című regényének is (Znamja 1986. 10—11.; magyarul az első rész: Szovjet Irodalom 1987. 12., Katona Erzsébet fordítása, a teljes mű az Európa Kiadónál jelenik meg), de ez a mű már a hatalom felső köreit is érinti, melynek cselekedetei közvetlenül hatással vannak Onyiszimovnak, a nagy iparszervezőnek, Pjotr Golovnya mérnöknek, az idős Cselisev akadémikusnak és több száz meg ezer egyszerű szovjet embernek a sorsára, akik az ország iparosításának aktív résztvevői voltak.
Minden témabeli egyezés és az egyes élethelyzetek azonossága ellenére ezek az alkotások egészében véve mégis különböznek egymástól, hiszen mindegyik magán viseli az alkotói egyénítés, a szerző tehetségének jegyeit. Koncepciójukban és műfaji sajátosságaikban is eltérnek ezek a művek, valamint abban, ahogyan szerzőjük felidézi az adott korszakot, az idők szellemét. Természetes az is, hogy ezeken a hatvanas-hetvenes években született alkotásokon érződik a sztálini személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszus hatása, s tükröződik bennük a harmincas-negyvenes évek mai megítélése is. Szergej Antonov is ezt a történelmi tapasztalatot figyelembe véve írta meg kisregényét a metróépítésről. A mű olyan benyomást kelt, mintha magunk is ott élnénk az elbeszélés szereplői között: az egyszerű, naiv brigádvezető, Mitya Platonov, védence, Margarita Csugujeva és a harmincas évek sosem látott méretű építkezésének más résztvevői között, szinte érezzük az idők ritmusát, lélegzetét. S nem csupán arról van szó, hogy Antonov átfogóan ábrázol (hiszen nemcsak a napos oldalt, a korszak ünnepi arculatát mutatja meg), hanem arról is, hogy sikerül megidéznie az idők drámaiságát, mely tükröződik az emberek sorsában. A kisregény a Vaszka címet viseli, mivel hősnője, Margarita Csugujeva állandóan nadrágban járt. „Vaszka" Csugujeva a metróépítés egyik legjobb munkásnője, aki egy isten háta mögötti szibériai faluból szökött meg, „kulákbérenc", „jogaitól megfosztott nő". Ezért azon az ünnepségen, melyet az első metrószerelvény elindításakor rendeznek, s amelyen jelen van Sztálin, Kalinyin, Molotov és Vorosilov is — nem lehet ott az építkezés legjobb munkásnője.
A kisregény szerzője állandóan két ellentétes nézőpontot ütköztet, arra késztetve bennünket, hogy dialektikusan gondolkodjunk a korszak eseményeiről. Az egyik oldalt a tömegek őszinte lelkesedése jelenti, a másik oldalon pedig ott sorakoznak azok a negatív jelenségek, amelyek súlyos teherként nehezednek az emberek vállára: a népgazdaság eredményeinek puszta adminisztratív eszközökkel való emelése, a személyi kultusz, annak első áldozatai, a félelem, a gyanakvás légköre, a porhintés stb.
Természetesen az Onyiszimovok, Platonovok és a milliók odaadó munkáját figyelmen kívül hagyni nagy tévedés lenne, hisz az ország mégiscsak épült, kilábalt az elmaradottságból. A korszak építőinek lelkesedése pedig valóban szembetűnő volt, megvolt a jelentősége, bár később lelohasztották az értelmetlen, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó intézkedések, az igazságtalan megtorlások. Sokat-mondóak ebben az értelemben az idős mérnöknek, Bibikovnak a szavai Szergej Antonov kisregényében: „Jegyezd meg, komszomolszervező, hogy a lelkesedés csak akkor hoz hasznot, ha jól átgondolt, megszervezett munka áll mögötte. És ha te az építési területet harci cselekmények színházává változtatod, és hajszolod a tempót a tempó miatt, az csak a halottak és a nyomorékok számát növeli..."
De mindezeket csak egy művelt, komoly, analitikus gondolkodásra képes ember tudja megérteni, mint amilyen Bibikov mérnök is. Mitya, a komszomolszervező, több ezer metrőépítő társához hasonlóan, erre még nem képes. A még tiszta és naiv Mitya Platonov kétségbeesetten könyörög közbenjárásért Vaszka ügyében az építkezés vezetőinél, s levelet ír még a Kremlbe is, „minden nép szeretett, nagy vezérének".
Érdekes, hogy ilyen kérvényeket más regényhősök is írnak Sztálinhoz mint közbenjáróhoz: például az igazságtalanul Szibériába száműzött Szása Pankratov anyja, Szofja Alekszandrovna Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében, de Vlagyimir Dugyincev regényében Fjodor Ivanovics Gyezskin is ilyen levelet szándékozik írni nemegyszer. Amikor azonban ezt a javaslatát megemlíti az öreg és bölcs Poszoskov akadémikusnak, az válaszképpen csak mosolyog. S később, mikor weismannista-morganistaként kiüldözik a tanszékről, Poszoskov a következőket mondja: „Mit tegyünk?... írjunk Sztálin elvtársnak? Már írtunk, de az sem segített, majdnem elrontotta a dolgot..." Ezeket a mondatokat fölösleges kockáztatásnak is tarthatnánk, amelyek nem felelnek meg a korszak légkörének, de inkább arról van szó, hogy Poszoskov tényleg nem hisz Sztálinnak, nem bízik Sztálin atyai védelmében, s abban sem, hogy Sztálin képes jót cselekedni. Poszoskov már mindent megértett. Sok mindent megértett Sztrigaljov is, aki inkább a szökést vállalja, mint a börtönt, habár ezzel úgyszólván beismeri bűnösségét. Később ugyanezt az utat teszi meg Gyezskin is, akinek meg kellene mentenie Sztrigaljov „örökségét": egy újonnan ki kísérletezett burgonyafajtát.
Anatolij Ribakov regényében pedig a következőket mondja Szása Pankratov magas beosztású nagybátyja: „...a mi időnkben ez semmiség. Három év száműzetés. Hiszen embereket ki is végeznek..." Szása anyja haraggal teli, de prófétai szavakkal válaszol: „Hát így... Nem végezték ki... A faliújságra kitett versekért nem végezték ki, a faliújságbeli versekért mindössze három évre száműzték Szibériába... Köszönjük szépen! Három év, mi az nekünk, semmiség! De hiszen Joszif Visszarionovics Sztálin sem kapott három év száműzetésnél többet, pedig ő fegyveres felkelést, sztrájkokat, felvonulásokat szervezett, illegális újságot bocsájtott ki, illegálisan külföldre utazott, és akkor is csak három évet kapott, megszökött a száműzetésből, visszatelepítették ugyanerre a három esztendőre. De ha most szökne meg Szása, ő ezért a legjobb esetben tíz évet kapna lágerben. [...] És ha majd elérkezik a te órád, Mark, akkor majd eszedbe jut Szása, elgondolkozol mindezen, de már késő lesz. Nem védtél meg egy ártatlan. Téged se lesz senki, aki megvédjen."
Állíthatom, hogy ennyire érett gondolkodás, a törvénytelenségek igazi indítékainak ilyen világos megértése elképzelhetetlen volt 1934-ben, s mindez nem más, mint a történelmi tények mai magyarázata. A tények hasonló modernizációjával találkozhatunk még Dugyincev regényében Poszoskov akadémikus bizonyos nézeteiben és közbevetéseiben is, valamint a húszas évek bolsevikjának, Szvesnyikov állambiztonsági ezredesnek a szavaiban, aki figyelmezteti „a nép ellenségeit" az elkövetkezendőkre. Gyezskinnek a cselekedeteiben is feltűnnek hasonló elemek, aki ahelyett, hogy elmenne a 62-es számú házba (az állambiztonság parancsnokságára) - s miért is ne jelenhetne meg ott, hisz nem követett el semmit —, éjszaka a hóesésben megszökik: mint Sztrigaljovnak, neki sincs joga börtönbe mennie, hiszen meg kell mentenie a nagyértékű szaporítóanyagot. Gyezskin cselekedetének „nem szokványos" voltáról majd később, 1954-ben emlékeznek meg ugyanennek az intézetnek a munkatársai, akik lezárják az ügyét, „vétség elkövetésének hiánya" miatt.
Azt gondolom, hogy a Fehér ruhások és Az Arbat gyermekei című művek „nem szokványos" problémafelvetésének az az oka, hogy sem Dugyincev, sem Ribakov nem elégednek meg azoknak az embereknek a gondolkodásmódjával, akik feltétlen hűséggel szolgálják a szovjethatalmat, de nem értik, miért üldözi vagy mészárolja le őket ugyanez a hatalom. Ez már volt, írtak is már róla, s a művészi elemzés ilyen színvonala már nem kielégítő. Vlagyimir Dugyincev épp ezért a tudósok életének, a biológia, a genetika problémáinak igazi szakértelemmel való ábrázolásán túl igazi filozófiai regényt írt a jóról és a rosszról, ami minden társadalmi formációban, társadalmi korszakban jelen van.
Anatolij Ribakov műve politikai regény, amelyben mélyrehatóan elemzi Sztálin személyiségét, tevékenységének motívumait abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg az igazi szocialista ideáloknak, a lenini hagyatéknak, melyre oly gyakran hivatkozik „örököse", de melyet már régen elárult, elferdített. Sztálin párbeszédszerű monológjában, amikor önmagával társalog (hisz már régóta úgy gondolkodik magáról, mint egy isten, egyes szám harmadik személyben), a politikai vezető hírhedt, bonyolult, ellentmondásos egyénisége idéződik fel, aki gyakran saját bajtársai, saját honfitársai ellen fordult.
A Sztálin dolgozószobájában játszódó jelenetek „az Arbat gyermekeiről" (Szása Pankratovról, Makszim Kosztyinról, Nyina és Vera Ivanovról, Léna Bugyagináról, Vagyim és Vika Maraszevicsről, Jurij Sarokról) szóló elbeszélésekkel váltakoznak. Olyan „gyerekekről" van szó, akiket az élet szétszórt, akik akár a barikád két oldalán tűnnek fel, s sorsuk a moszkvai életen túl Szibéria széles panorámáját is felidézi. Bebizonyosodik az is, hogy minden szoros kölcsönhatásban van egymással, a Kreml hatalmas emberének egy jelentéktelen gesztusa, szava vagy pillantása a legtragikusabb következményekkel járhat nemcsak azoknak az embereknek a sorsára nézve, akik a közvetlen közelében élnek, hanem még a tőle több ezer versztára, a távoli szibériai tajgábari élők számára is.
Gyezskin nem tud eléggé csodálkozni, hogy egy kisebb területen, a biológiában is van ilyen hatalmasság, Rjadno akadémikus, akinek a tulajdonságai hasonlóak, sehogy sem tudja elképzelni, hogyan válthat ki messzemenő következményeket egy olyan egyszerű, csaknem rokonszenves figura, mint Kasszian, „ujjának egyetlen jelentéktelen" mozdulatával. Miért ilyen rettenetes ez az öregember? Sztálin iránta való jóindulatát felhasználva, akivel gyakran együtt teázik, az akadémikus könnyen „ideológiai síkra" fordítja a vele egyet nem értő tudósok cselekedeteit. Ez a besúgó a „nemzeti akadémikus" köntösét ölti magára, az ifjúság demokratikus, jóindulatú pártfogójának adja ki magát, aki együgyű tréfáival, jól kiszámított fogásaival sok kollégája tiszteletét és szeretetét elnyeri. Rjadno ügyessége és ravaszsága még legádázabb ellenségének, Sztrigaljovnak az elismerését is kivívja: „Húsz éve Marx- és Engels-idézetekkel és ígéretekkel tartja fenn magát." Dugyincev lesújtó erejű figurát teremtett meg művében. A regényben még egész sor rendkívül kifejező erejű jellem található, ami Dugyincev regényét kiemeli a hasonló alkotások sorából.
Különösen paradoxnak tűnik, hogy Rjadno egyénisége bizonyos elemeiben hasonlóságot mutat Granyin Bölényével, habár ezeknek az embereknek az egyénisége és törekvései épp ellentétesek: egyikük a jóság és az önzetlenség megtestesítője, a másik pedig báránybőrbe bújt farkas. Itt már alighanem Gyezskin elmélete működik: a gonosz jónak adja ki magát.
Bölény természetesen kivételes egyéniség, valóban óriási jellem. Gyezskinnek és Sztrigaljovnak ahhoz, hogy megőrizzék önmagukat az ellenségeikkel folytatott könyörtelen harcban (s ellenségeik nem válogatnak az eszközökben), ravaszsághoz kellett folyamodniuk, szerepjátszáshoz, és ebben az értelemben sebezhetőek... De cselekedeteik igazolására elmondható, hogy nem saját érdekeiket tartották szem előtt, hanem a tudományos kutatók kötelességét teljesítették, „nem azt a fajta kötelességet, amelyekről az újságokban írnak, amelyet a tribünökről harsognak, hanem azt az igazi kötelességet, amelyről mindig hallgatnak". Tetteiket értékelve, Dugyincev nem felejti el megjegyezni, hogy mindketten a harmincas évek gyermekei voltak, keresztülmentek az orosz sors útvesztőin, s mindketten szívesen elmélkedtek a forradalom igazságáról és sorsáról.
Anatolij Prisztavkin Elszunnyadt egy arany fellegecske... (Znamja 1987. 3-4.) című kisregényének cselekménye 1944-ben játszódik, de eseményei ugyanennek a láncnak a szemei, a harmincas évekre nyúlnak vissza, arra az időszakra, mikor egy valaki véglegesen meg volt győződve saját bölcsességéről, tévedhetetlenségéről, s arról a jogáról, hogy önkényesen megbüntethet embereket. Ez a megrázó és felkavaró kisregény megint csak egy olyan dologról számol be, amiről ez ideig nem illett beszélni. A mű erős érzelmi töltését az adja, hogy gyerekekről szól, de nem egyszerűen csak gyerekekről, hanem a háború áldozatairól: olyan árvákról, akiket azokra a helyekre költöztettek, ahol előttük árulással és az ellenséggel való együttműködéssel vádolt, erőszakkal kitelepített csecsencek laktak. A főszereplő ikertestvérpár egyik tagjának, Szaska Kuzmenisnek a tragikus sorsa (a hegyekben rejtőzködő csecsencek ölték meg) annak a gonoszságnak a következménye, melyet a felnőttek követtek el, de amelyért a gyerekeknek kell felelniök. S ebben rejlik - a szerzőt idézve - „az igazság nevében" íródott kisregény kivételes drámaisága.
Az igazság nevében íródott minden mű, amiről itt beszéltünk. Némelyik közülük napjainkban keletkezett, míg mások egy évtizeddel ezelőtt. De még napjainkban is izgalommal olvassuk őket, érzelmeket, új kérdéseket ébresztenek bennünk, újragondolásra késztetnek bennünket. Nem avultak el. Ez csak az eredeti, csak az őszinte irodalom sajátja. Az említett művek történelmünk nehéz időszakát, javarészt olyan emberek életét örökítették meg, akik már nincsenek közöttünk. De mégis elevenek a számunkra: beszélgetnek, vitatkoznak velünk, segítenek a megértésben, arra intenek bennünket, nehogy hasonló hibákat kövessünk el, tehát fontos szerepük van mindennapjaink szellemi újjászületésében.
HADIKNÉ VÉGH KATALIN fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 2. sz., 155-161. oldalak
