Nyikorogva nyílt ki az ajtó, s boltos Iivi lépett be, reggeli önmagához képest erősen megváltozva. Salme elnézte kékre festett szemhéját, fekete szempilláit, nyúlánk termetét, egyenes hátát, s ezt gondolta magában: — Nézzétek csak, hogy kicsípte magát. Csupa bolondéria az egész, mást nem tudok mondani. Meglehet, hogy még a menyénél is szebb. Merle is nézte Iivit, és azon igyekezett, nehogy kijöjjön a sodrából.
— Úgy gondolod, alkalmas idő ez most a lakodalomra, mikor az öreg Talving halva fekszik? — kérdezte epésen.
— Mit számít nekünk az öreg Talving, nekünk megvan a magunk élete — válaszolta Iivi fennhordott orral. — Csak a nevelőapja volt Aivarnak. Nem is törődött vele. Igazából soha senki se törődött Aivarral... Ha most elhalasztjuk, megint várhatunk egy hónapig, mire ránk kerül a sor.
— És nem lehet tovább várni? — vágott oda Merle.
— Képzeld, nem lehet. Nem mindenki olyan alamuszi. Merle ajkába harapott.
— Rendeld meg nekem a Tartu negyvenöt nyolcvankettőt! Iivi a pultra tette a pénzt.
Salme elnézte a menyasszonyt, ahogy ott a pult előtt vár. Szóval így állnak a dolgok. Hát igen, most senki se kérdi, hogy összeadták-e őket vagy nem. Pastaku Eiki egy kétgyerekes lányt szedett fel, a nevére íratta őket, még egy harmadikat csinált hozzájuk, s most mind a háromért fizet. Ki tudja, ezekkel is hogy lesz, a mostani emberek nem törődnek semmivel.
Közben Merle megkapta Tartut, és Iivi csicseregni kezdett a kagylóba:
— Eeva, nem felejtetted el, hogy holnap hozzád megyek? Két óra alatt készen leszel? Vagy hamarabb menjek? Azt akartam még mondani, hogy sikerült vendéghajat szereznem, szép hosszú, borzasztó magasra fel lehet kontyolni... No persze, gondoltam én, hogy rámegy vagy három óra. Aztán még a fátyol feltevése, és... Igen, természetesen a földig... Nem, koszorúval. Aivar azt mondta, hogy koszorúval neki jobban tetszik... Akkor hát viszontlátásra.
Iivi letette a kagylót, s győztesként hordozta végig tekintetét a csatatéren. Az ellenfél a kályhához hátrált, s ott kovácsolta a bosszútervet, mintha egyszerre meghasadt volna valami benne.
A RÉG VÁRT BESZÉLGETÉS A KÁVÉRÓL
A telefon berregve csengett. Merle fölvette a kagylót.
— Halló!
— Kapcsolom Tallinnt — hangzott a kagylóból egy szapora, hivatalos hang. Merle kezében tartotta a kagylót, és Salme felé bólintott.
— Jöjjön ide, beszéljen.
— Jóságos isten! Még hogy én... — hökkent meg Salme. — Mit tudok én a buta fejemmel beszélni.
De azért feltápászkodott a székről, sietős léptekkel odament a telefonhoz, és kezébe vette a kagylót. A füléhez emelte, de nagy zavarában nem hallott semmit. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. A könnyű, fehér kagyló idegen volt a kezében, oda nem illő. Salme teljes erőből marokra fogta, mintha el akarná venni tőle valaki.
— Beszéljen már!
— Én nem... beszélj te magad! Salme Merle kezébe csapta a kagylót.
Az vállat vont és felemelte: — Azt kérdezi a menye, hogy valami baj van?
— Nincs semmi... — kapkodott Salme a kezével. — Mondja, hogy minden rendben van.
— Azt kérdezi, hogy van az egészsége.
— Az egészségem rendben van. Az egészséggel nincs semmi bajom. Az egészség az rendben van.
Merle a telefonba megismételte az öregasszony szavait.
— Mit akar még mondani? Salme görcsösen hallgatott.
— És még?
— Más semmi, más semmi. Az egészség rendbe van. Minden jól van. Síkos az út.
— Síkos az út, más nincs, semmi — ismételte meg Merle a kagylóba. — Azt kérdezi, hogy nem esett-e el?
— Ugyan már, ugyan már — kapkodott Salme ide-oda a kezével. — Nincs nekem semmi bajom — ismételte visszautasítón, csaknem mogorván.
Merle továbbította a mondottakat a kagylóba. — Mi van még?
— Mi lenne? Semmi. Merle letette a kagylót.
— Vége.
— Ennyi az egész? — csodálkozott Salme, miközben megigazította a kabátja szárnyát.
— Ennyi.
— Akart még valamit mondani? Miért nem mondta idejében?
— Olyan hirtelen ment... Nem, nem is volt semmi — motyogta Salme bizalmatlanul.
A KIS PORCELÁNCSÉSZÉRŐL ÉS A JÁRÁS-KELÉSRŐL
Salme friss léptekkel baktatott hazafelé, s azon járt az esze, hogy no végre telefonált a menyének. A menye azt mondta neki a városban, hogyha valaki telefonálna, mikor ők nincsenek otthon, vegye fel a kagylót, nincs abban semmi ördöngős, csak tegye a füléhez. Mikor azonban megmutatta az anyósának, hogy hogyan kell telefonálni, Salme az ujja hegyével se mert hozzányúlni a telefonhoz. Időnként csengett is a telefon, de ő távol tartotta magát tőle, s mikor a menye vagy a fia este megkérdezte, nem telefonált-e valaki, Salme azt válaszolta, hogy ő nem hallott semmit. Egyszer azonban lépre ment. A menye maga telefonált, Salme azonban ismét azt állította, hogy nem telefonált senki. A menye akkor megszidta, hogy hogyan lehet így városban élni: a vízcsaptól félsz, a gáztűzhelytől félsz, a telefontól és az ajtócsengőtől ugyancsak. Salme maga is felfogta, hogy a menyének igaza van, így csakugyan nem lehet itt élni, ha mindentől úgy fél az ember, akár a nyúl. A vízcsaphoz néhány hét alatt hozzászokott, de a gáztűzhely kezelését nem tanulta meg. Hallott róla, hogy valami idős ember nyitva felejtette a gázcsapot és meghalt. Ez még jobban növelte a félelmét, s a kapcsolók olyan nehezen jártak, hogy teljes erőből kellett őket megcsavarni, s Salme panaszkodott, hogy őbenne nincs annyi erő. A menye tanítgatta, előadásokat tartott neki, de hamarosan nyugton hagyta, s elállt attól a gondolattól, hogy ebédet főzzön nekik. Este, mikor a menye vacsorát készített, Salme szívesen volt a konyhában, de mikor egyszer elővigyázatlanul azt találta mondani, hogy a gázszagtól megfájdul a feje, a menye kiküldte, bár Salménak már nem fájt a feje. Salme kiment, és leült az ágyára a szekrény mögé, amellyel a fia elkerített neki egy sarkot az átjárószobában, s ott üldögélt ölbe tett kézzel, míg enni nem hívta a menye. Így aztán Salme részvétele a háztartásban csak az edénymosogatásra korlátozódott, s ez se vett el sok időt, mivel kéznél volt a meleg és a hideg víz. Még az se számított, hogy a menye mindig sokkal több csészét és csészealjat rakott az asztalra, mint Salme az ő kivirai otthonában. Túlzásnak érezte, sőt kivagyiságnak. De hát beszélhet az ember a városiaknak! A menyének többfajta kávéscsészéje volt. Az egyik olyan vékony, mint a tojáshéj, Salme nem merte még elmosni se, félt, hogy eltöri. A menye nem is adta a kezébe, maga mosta, törülgette. Mikor Salme megkérdezte, hogy miből van, azt mondta, hogy porcelánból. A menye olyan furcsa, nyeles bögrében főzte a kávét, s szombaton meg vasárnap reggel, mikor a fia hazajött a munkából, ebben vitte oda neki. Egy kerekes asztalra tette az egészet, és begördítette a hátsó szobába, ahol a fiatalok laktak, s ahova Salménak nem volt szabad bemennie. Hogy mit csinálnak ott, miről sugdolóznak, Salme nem tudta. Egyszer, mikor kivirai szokás szerint bedugta orrát az ajtón, a menye a fia ölében ült. Ó, istenem! Ez is városi tempó, túl sok az idejük, nincs semmi ház körüli teendő! Ráérnek például virágot ültetni a vázába. Hát volt neki régen ilyesmire ideje? A menye az ő szögletébe is tett egy vázát, Salme azonban, mikor a menye nem látta, visszavitte a konyhába. Még el talál törni vagy felborul, s akkor mi lesz. Meg van is neki szüksége virágra, az a fő, hogy tele a has, és jól érzi magát. Nem volt neki soha életében ideje arra, hogy virággal bajlódjon, s most vén fővel kezdjen vacakolni vele!
De azt az apró csészét azért egyszer félig lopva csak kipróbálta, azt a legkisebbet, amely belül kék, kívül virágos — párja nem volt neki. A menye kávét hagyott a termoszban, ő meg, nyomban azután, ahogy a menye elment, kihozta a büfészekrényből azt a csészét, amelyben csak a fia szokott kávét kapni, s kipróbálta, hogy jobb-e. Ez a csésze olyan könnyű volt, hogy magától pattant fel az asztalról, még jó, hogy ez a konyhában történt, s nem a szoba szőnyegére ömlött a kávé. A menyének természetesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy Salme mindent úgy emel fel, mintha ólommal lenne töltve. Még a lámpacsatlakozó is tönkrement, mikor megnyomta a kapcsolót. A menye akkor nevetett, hogy Salménak még több ereje van a kelleténél.
Salme megint elgondolkozott rajta, hogyan ihatta a fia, az a nagy, erős ember, egy ilyen apró csészéből a kávét. Ő azt hitte, hogy Paul elébe a legnagyobb csészét teszik, s a menye, ez a csöppnyi teremtés, iszik a kis csészéből. A menye azonban éppen abba a legkisebb csészébe töltött kávét a férjének, mikor Paulnak érkezése volt az iskola előtt hazaugrani. A menye azt mondta, hogy Paulnak ez éppen elegendő, ráadásul szeret ebből a csészéből inni, mert ez az övé, a meny ajándékozta neki. S ha most ez eltört volna! Nem, ő nem nyúl semmihez, a nagy bádogbögréjéből issza a kávét.
Salménak eszébe jutott, hogy ma még nem is ivott kávét a nagy zöld bádogbögréből. S az is, hogy a fődologról nem is esett szó a telefonban. Istenem, az a kávéhistória teljességgel elintézetlen maradt! Nagy örömében, hogy rátalált a menyére, nem kérdezte meg, mennyi kávét kell bögrénként tenni. Mitévő legyen? Fáradtan ült le a hokedlire, kezébe vette a kivirai boltban vásárolt csomag kávét, és még egyszer megvizsgálta. A csomagon egy karcsú néger nő volt, ezt már ismerte. A másik oldalon egy ugyanolyan néger nő fehér pénzérmével a fülében, csuklója körül barna karperecek. Szabad kezével felemelte a szoknyáját, mintha kerítésen vagy árkon akarna átlépni. Szép nő volt. A csomag felirata semmivel se lett világosabb.
Salme azon gondolkozott, ne heveredjen-e le egy kicsit pihenni. De hogy is alhatna napközben, éjszaka akkor nem jön álom a szemére! Nem volt semmi baja, csak megéhezett. Leült az asztalhoz enni. Ma nem hozott tejet, ez is a kávé miatt maradt el. Salme az órára pillantott. A tejárusításnak már vége. A nagy lakattal bezárt folyosói szekrényből behozott egy darab füstölt kolbászt, s evéshez látott.
Mivel a telefonálás olyan balul ütött ki, ebéd után ismét nekikezdett a levélírásnak. Most már több újság volt, mint az adulai boltba menetel előtt.
— február nyolcadikán reggel nyolc óra tájban Talving felment az irodára ot megmonták neki a napi munkát felirta egy papírra osztán papírral a kézibe az istálóudvaron át hazajöt a szobában leült az ágyszélre ötéves fija feküt az ágyba aszongya a gyereknek te Üllar én mekhalok abba a pillanatba mekhalt kihozták a haralai doktort az megnézte mekpattant a legnagyobb agyere a folyosón forgolódva az jutót eszembe nem akarja elhinni az ember hogy Talving mekhalt.
Salme felemelte a fejét, és kinézett az ablakon. A hársfa ágán verebek csiripeltek, és be-bekukucskáltak a szobába. Az öregasszony azon gondolkozott, hogy mit írhatna, milyen újságot hallott még. Talán Bajusz boltosról írhatna, aki pofára adja az árut. De nem látott-e a menye Tallinnban is ilyen részrehajló Bajuszokat? Valóságos csapás, hogy az a meny olyan borzasztó iskolázott, bajban van vele az ember a beszéddel is, hát még a levélírással. Nem lehet tudni, mit lehet neki mondani, mit nem, minden gondolatot latolgatni kell, megválogatni, nehogy valami fölöslegeset vagy sértőt fecsegjen az ember. A városi ember már olyan, hogy nem visel el akármilyen tréfát, megsértődik, savanyú arcot vág, bár nem szól egy szót se. Az a legbiztosabb, ha az időjárásról meg az egészségről ír az ember. Megint kezébe vette a golyóstollat, s azon igyekezett, hogy a nagy hóesésről az egészségére fordítsa a szót.
A levél azonban ezúttal is félbe maradt. Salménak eszébe jutott Talving, az az ember, aki ötvenötben eltűnt előle a hátaslován, elfödte a kukoricás, s nehéz volt elhinni, hogy ez a régi kivirai bútordarab nem megy többé végig az Oreskin krumplijától bűzlő folyosón. Nagyon fura dolog volt ez — ez az emberi élet. Él, szeret, iszik és ordítozik, eltakarítja a mások trágyáját, és maga is úgy csinálja a trágyát, mint egy gép. Salme tekintete megállapodott a kávéscsomag fekete bőrű nőjén, s azt gondolta, hogy talán maga Talving, sőt maga a menye se látott soha életében ilyen fekete embert. Milyen jó lehet ezeknek, nem látszik meg rajtuk a piszok. Persze ő nem lát ilyet, amilyen kevés helyen fordul meg élete során. De mi haszna, ha meglátja is.
Ott van Talving, igaz, hogy eltűnt csillogó szőrű tenyészcsődörén a kukorica közt, írt róla az újság, beszélt róla a rádió, fényképeket csináltak róla, de megpattant az agyában egy ér, s mindennek lőttek. Néha bizony elég goromba volt az emberekhez a megboldogult, de mit lehetett volna tenni, másképp elvégzetlen marad a munka.
Salme elég fontosnak tartotta ezeket a gondolatokat ahhoz, hogy feljegyezze őket. A menye fiatal, nem gondol a halálra, fontosabb dolga van ennél, végül eljön minden a maga idejében, s ha az anyós így gondolkozik, nem lehet rossz néven venni ott a városban. Rossz néven venni még csak lehet, de mit segít az, ha Salme olyan fontosnak tartja ezt a dolgot. Mindent leír, ami eszébe jut, különben megint azt mondja a menye, hogy más sincs a levélben, csak jó napot, isten vele.
Ekkor azonban az órára pillantott, s rémülten állt fel. Itt van a nyakán az este, és ma még nem ivott kávét! Kinyissa ezt a barna képes csomagot?
Volt még egy lehetőség. Elmenni Haralába, abba a tóparti boltba, s ott próbálni szerencsét. Salme még abból az időből emlékezett, mikor munkába járt, hogy többször is kapott gumicsizmát, miért ne kapna babkávét is? Egy óra oda, egy óra vissza, s megvolt a csizma. Ha azonnal útnak indul, még napvilágnál megjárja. Fel a botosra az új, éles recéjű kalocsnit, kezébe a botot, és akkor mehet. Akinek kedve tartja, csak nevessen rajta, hogy az öreganyó seprűnyéllel jár, mint a boszorkány, de Salmén ez nem fog.
Süvített a szél a fagyos ágak között, teherautók jöttek szembe. Salme idejében az útszélre húzódott előlük, ott megállt és várt, míg elhaladtak mellette, futotta az idejéből. Sokat kell járkálnod, mondta a menye. A városban ezzel is'bajban volt. Hová megy ott az ember? Ha a fia és a menye nem volt otthon, az előszobában járkált, öt lépés oda, öt lépés vissza. Ha azonban otthon volt a menye, akkor nem tudott járkálni, a menye azt mondta, hogy az ilyen járkálásnak nincs semmi értelme, ki kell menni. Este vagy éjszaka, mikor nem jött álom a szemére, akkor se volt szabad az előszobában járkálni, mert az alsó szomszéd jött panaszkodni, hogy mit dübörögnek, egyre csak dübb-dübb. Így hát éjjel nem járkálhatott se Kivirában, se a városban.
A lábad miatt kell járkálnod, mondta a menye. Aki nem járkál, az hamarosan leesik a lábáról. Ezt Salme maga is tudta, hogyha nem jár, leesik az ember a lábáról, és nem kel fel többé. Erre a való életből is tudott példát hozni. Hát nem pontosan így történt Teesalu suszterral, akinek szintén fájt a lába. Azt mondta neki a felesége, ne mozogjon, s az ember nem is mozgott, csak az ágyban feküdt, míg meg nem bénult, s akkor tíz évig gondozhatta a magatehetetlent a felesége.
Salme viszont járkált, megszokta, hogy járkáljon, rászoktatta magát. Régen egy óra alatt tette meg ezt az utat, most rámegy legalább másfél, ha nem kettő. Szükség esetén busszal is mehetett volna, de Salménak járnia kellett, és akart is. A járkálás még arra is jó volt, hogy éjjel mélyen aludjon, ne kelljen három-négy óra tájban felébrednie, akár ugat a Hildegard kutyája, akár nem. Honnan jöjjön az az álom, ha egész nap nem csinál semmit, mondta a menye.
A menye meg akarta tanítani még egy fura figurára. Feküdj hanyatt az ágyban, azt mondja, s mozgasd a lábad, mintha bicikliznél. Akkor állítólag jól körbejár benne a vér. Ez mind meglehet, de ilyen cirkuszt azért nem fog csinálni. Azt hitte, hogy a menye orvosságot ad, cseppet vagy tablettát, az meg csak arra biztatja, hogy mozgassa a lábát, járkáljon, ne üljön. Járkálni járkálhat, de részéről a biciklizés elmarad. Látta ugyan, hogyan tornázik a szőnyegen így meg úgy a menye, egészen gombolyagba görbítette magát, sőt még tótágast is állt. Paul is tótágast állt, és igazat adott az asszonynak, hogy az embernek gondot kell fordítania a kondíciójára.
A HARALAI BOLT
A haralai boltos középtermetű ember volt, homlokán messze kikopott a haj, sőt a feje tetején is igen megritkult. Sok éve már, hogy a felesége és a fia elment tőle Kivirába, Talvinghoz, de Palu nem csinált nagy ügyet belőle, csak nevetett, s legyintett, ha szóba hozták. Mostanáig magánosán élt, s nagyon jól megvolt.
Ezen a téli napon a pult mögött állt, s unatkozva nézett ki az ablakon. Vevők nem voltak, néhány iskoláslány tért be csupán cukorkát venni, s egy arra járó sofőr megivott egy üveg limonádét. Csak délután vetődött be egy tsirgusilmai ember, Karl Probst, akit általában csak Propsi Karlának hívtak. Köhögve, krákogva jött be a boltba, a pult előtt leverte csizmájáról a havat és így szólt:
— Jó napot, boltos úr!
— Jó napot, Karla!
— A boltos úr ma igen kókadt! Nem megy tán az áru?
— Te vagy a negyedik vevő.
Karlának nem volt sietős a dolga, fekete bundája zsebében kotorászott, kigombolta a bundát, felhúzta hosszú szvetterét, és a nadrágzsebben kutatott valami után.
— Mi járatban? — kérdezte Palu. Sohase kérdezte: — Mi kéne? — vagy: — Mit parancsol? — hanem mindig: — Mi járatban? — s szavaiból világosan kiérződött a vorui nyelvjárás.
— Mondanám, de nem maradt miért. Megnézem, nem lyukas-e esetleg a zsebem. Mert hova tűnhetett volna másképpen az a pénz?
Palu számára most már világos volt, hogy honnan fúj a szél, Karla pénzkölcsönzési meséjének a bevezetése meglehetősen ismerős volt neki. Palu, mint jóindulatú ember, időnként adott is Karlának kölcsön, mert biztos fizető volt.
— Felhajtanál valamit? — kérdezte Karlától, hogy meggyorsítsa a dolgot. Ráadásul egy kis hecc ötlete is felvetődött benne.
— Fel én, ha a boltos megkínálna — felelte Propsi Karla, s nyugton hagyta a zsebeit.
— Megkínállak, de egy feltétellel...
— Ki vele!
— A feltétel a következő. Ha megiszol egy fél litert, anélkül, hogy se előtte, se utána nem harapsz semmit, az én kontómra megy a pálinka, ha nem, a következő fizetéskor megadod az árát.
— Szóval egy ültő helyemben felhajtok egy fél litert?! - ismételte meg felderülő arccal egy szuszra Karla.
— Ha elboldogulsz vele, a másik fél litert ráadásul kapod — egészítette ki Palu. Elvégre kellett lennie valaminek, ami ösztönzi Karlát.
— Úgyis fáj a fejem. Tegnap alaposan leszoptam magam — magyarázta felélénkülve Karla. — Házszentelésen voltunk... a haralai zootechnikusnál. Mi maradtunk ott legtovább Talving-gal, majdnem reggelig; öt óra elmúlt, mikor végre felkerekedtünk.
— Te is tudod, Karla, hogy a barátod meghalt?
— Micsoda barátom?
— Hát Talving.
— No, akkor van ok az ivásra. Az emlékezetére... — motyogta Karla, de kis idő múlva, mikor Palu szavai igazából eljutottak másnapos tudatáig, ivástól vörös szemét kerekre nyitva kérdezte:
— Szóval Talving meghalt?
— Igen, halott - erősítette meg ünnepélyesen Palu. - Reggel bevitték Tartuba felboncolni.
— Csak nem?... — csodálkozott Karla. — Egy olyan erős, egészséges ember, mint amilyen ő volt. A pálinkát is bírta, nem egykönnyen esett le a lábáról. Szóval meghalt? Ilyen az ember sorsa, felbukik és vége.
— Igen, ennek az embernek vége - ismételte meg Palu, s azon járt az esze, hogy túl sokáig rekedt meg a beszélgetés a haláleset körül.
— Most visszakaphatod az anyjukodat — mondta pislogva Karla.
— Azt már nem, ami elmúlt az elmúlt — válaszolta kurtán Palu.
— Igen, igaz is. Mi szükséged a maradékra.
— Holnap lesz a fiam lakodalma — igyekezett másra terelni a szót a boltos. — A gyerek megnősül még a katonaság előtt.
Karla a polcot vizsgálgatta. Mi minden volt ott sorba rakva: pálinka és konyak, rum és más rövid ital! Ha mind az övé lenne, csak erővel győzné...
— Nem esztendőre szól az alku — jegyezte meg — lássunk hozzá. Palu odanyújtott neki egy zöld üveget.
— Bemegy ez dúdolva — kurázsiskodott nagyot nyelve Karla. — Bemegy ez...
Mikor Propsi Karla kényelembe helyezte magát, hátát a fekete bádogkályha oldalának vetette, a boltos szinte elszégyellte magát, mindenesetre megszánta szegény öregembert, akinek így meg kell aláznia magát azért a nyavalyás pálinkáért. Az egyezség azonban egyezség volt, nem ő csinált Karlából iszákost. Ezt a tréfát is csak az unalom sugallta.
Karla már hozzákezdett az iváshoz, kicsiny, kerek arca áhítatosan nyugodt volt. Kezdetben nehezen csúszott az ital, úgy tűnt, mintha a tüzesvíz visszaütne Karlának, s mindjárt fojtogató köhögés jött rá, de miután már vagy két deci kotyogva lement a torkán, láthatóan meggyorsult a tempó, s Palu sajnálta, hogy rajta kívül senki se látja ezt a jelenetet.
Ekkor azonban seprűnyéllel a kezében belépett Salme.
Köszönt, s megállt, hogy elnézze a különös pálinkaivást. Karla csaknem lehunyta a szemét, fejét hátravetette, s fél kezét hátradugta a kályhához, mintegy támaszt keresve. A pásztorkürt fúvójára emlékeztetett az üveg címkéjéről, amelyből ivott, csakhogy az ő kürtje szikrázva csillogó üvegből volt.
Palu merő pillantással nézte az ivót. Minél jobban fogyatkozott a pálinka, és minél hátrább vetette Karla a fejét, annál komorabb lett a boltos.
S valóban, az üveg kiürült, az ember azonban talpon maradt. Mi volt egy üveg pálinka ilyen embernek, mint Karla, aki úgy át volt itatva alkohollal, mint a lápi tuskó vízzel ? Meglehetősen biztos léptekkel ment oda a pulthoz, és a boltos orra elé tette az üres üveget. Az szó nélkül levett a polcról egy másikat, és odanyújtotta Kariának. Karla köhintett egyet, és lassan kiballagott a boltból. Palu addig kísérte a tekintetével, míg el nem tűnt a lucfenyő élőkerítés mögött, aztán Salméhoz fordult :
— Mi járatban?
— Van babkávéja? — rakta össze Salme megint az írott nyelv szerint a mondatot. — Olyan valódi kávé?
— Van, csak zöld — felelte az ablakon kinézve Palu.
— Zöld?
— Igen, csak zöld.
— Mit kezdek vele?
— Mit kezdene, megpörköli.
— Nem értek én az ilyesmihez.
— Nincs ahhoz mit érteni! Fogja a serpenyőt, beleönti a kávét, s pörköli a tűzön.
— A tűzön? A rezsóval?
— Jobb a kályhán vagy a kemencében.
— Nem értek hozzá, sose csináltam. Rosszul talál sikerülni.
— Mi sikerülne rosszul?
— Talán mégis van igazi babkávéja? Ha megnézné...
— Mi van azon nézni való, tudom, hogy nincs. Tegnap mind odaadtam a fiam lakodalmára. Minden babkávét, cukrot, vajat és fűszert. A klubban rendezett lakodalom sok mindent felemészt.
— No, hát akkor mitévő legyek? - vált tanácstalanná Salme. - Honnan szerzek olyan valódi kávét?
— Már megmondtam. Vegyen ebből a zöldből, és pörkölje meg a serpenyőben. Nagyon jó kávé ez, csak zöld.
— Hogy boldogulok vele?... Még meg találom égetni?
— Túlságosan nem szabad. Majd meglátja, mikor már elég barna, le kell venni a tűzről. Csak állandóan keverni kell. Van pörkölője?
— Az micsoda?
— Kávéserpenyő. Olyan serpenyő, amely alatt gáz ég.
— Nincs. Honnan vehetnék olyat?
— Egyszerű serpenyőben is meg lehet pörkölni, csak arra kell vigyázni, nehogy megégjen.
— Akkor veszek három kilót...
— Annyira most nincs szüksége.
— Úgy gondolja?
— Persze. Vegyen húsz dekát. Mire azt megissza, jön a másik babkávéból is.
— Én nem tudom. Hátha nem jön, akkor futkosson az ember megint kávé után. Bolond dolog ez, semmit se lehet egyszerre elintézni. Megkergült a világ...
— A világban nincs hiba, csak éljen az ember — felelte a boltos, miközben zacskóba lapátolta a babkávét. — Csak éljen és igyon az ember.
— A menyem rámparancsolt, hogy minden reggel megigyam a kávéadagomat. Másképp nem tudok járni, kóvályog a fejem.
— Ez nagyon jó babkávé — állította Palu. — Mennyit tegyek akkor?
— Akár mindet, csak nem tudom megpörkölni, az a legnagyobb baj... Tegyél többet...
— Kezdetnek elég lesz egy kiló...
— Megpróbálom... Jól van, ha elfogy, megint jövök. Van időm járkálni. A menyem azt mondta, hogy mindennap legkevesebb tízezer lépést kell tennem, akkor nem esek ágynak.
— Az jó, ha a menye ezt mondta — hagyta rá Palu Salméra.
— Biztosan maga is eljön a fia lakodalmába?
— Hogyne, hogy is maradhatnék ki belőle — mosolygott a boltos.
— Itt van egy kiló babkávé.
— Köszönöm, köszönöm!
— Szívesen.
— Most visszakaphatná a régi feleségét — mondta Salme fürkészve nézve Palura.
— Ha a vége jó, minden jó - motyogta elgondolkozva Palu. - Mármint hogy vissza?... Ki tudja?... Oda ne égesse a kávét.
— Köszönöm, köszönöm!
Salme még mondani akart valamit, de hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit. Sietség nélkül szatyrába dugta a kávét, fogta a sarokból a tompa végű seprűnyelet, s útnak indult. Végre szert tett babkávéra. Mintha nagy kő gördült volna le a szívéről. A mai járás-kelés nem volt hiába, s reméli, hogy éjjel majd jó mélyen alszik, ami már magában is érték, s még Hildegard farkasa se tudja felzavarni a vonyításával.
A szél hátulról fújt, az útmenti erdeifenyők koronája hajladozott, s Salme boldog volt. Úgy élek, mint a hetedik mennyországban, gondolta önelégedetten, nem félek senkitől, saját hajlékom van, ott azt teszem, amit akarok.
így haladt az országút szélén, ahol nem volt olyan síkos, Kivira felé, s az autók hideg levegőt kavarva haladtak el mellette.
A BABKÁVÉPÖRKÖLÉS KÉNYES MUNKA
Salme elővette a serpenyőt, a tegnapi kolbászsütéstől még zsíros volt. Nem is mossa el, ha nem áll előtte a babkávépörkölés. A menye a városban mindig tisztára mosatta a serpenyőt. Ez azonban tisztára pazarlás volt, mennyi jó zsír veszett így kárba!
Alágyújtott a kályhának, vizet öntött a serpenyőbe, megmelegítette, s egy ronggyal dörzsölni kezdte az edény fenekét. A víz túl forró volt, elő kellett vennie egy villát, s azzal körbeforgatni a rongyot. Aztán kész lett vele. Jó lesz ez nekem, öreg cselédnek.
Hogy is mondta az a boltos? Serpenyőbe kell önteni a kávét, és egy kicsit megpörkölni. Zsírt is kell alá tenni? Palu azt mondta, hogy födött serpenyőben. Ha födővel, hát födővel. Palu nem szólt a zsírról, először anélkül próbálja meg. Salme előszedte a kávészacskót, jó csomó volt, mind nem is fért volna bele a serpenyőbe. Kezdetnek kevesebbel kellett próbálkozni. Tenyeréből kávét szórt a serpenyőbe, rátette a fazékfödőt, s megpiszkálta alatta a tüzet. Jó kályhája volt, erősen húzott; igen jó alkalmatosság. Tulajdonképpen két kályha állt a szobában, a másik kandalló vagy mi volt. Mikor először jött vendégségbe a menye, úgy megörült neki, mint egy gyerek: gyújtsunk be ide is. A menye mindent ki akart próbálni. Paul azonban egy véleményen volt az anyjával, hogy nem érdemes, ki tudja, van-e füstnyílása annak a fura kályhának, és még be találják büdösíteni a szobát.
A menye ezt is, azt is át akarta rendezni az életében. De ez így maradt, és így is marad, ez az ő szobája, itt ő a gazda, s tudja, hova rakja a krumpli- vagy a hagymahéjat. A menye még azt is mondta, hogy vegyen egy malacot, ha unja magát, és nincs mit tennie, ők megveszik a malacot, s tejpénzt is adnak. De hát álljon neki jószággal kínlódni, egész életében eleget dolgozott. Nincs neki semmi baja, csak unja magát, ezt nem lehet tagadni. A menyének azonban nem érdemes erről beszélni, mert megint malacot emleget, sőt még tehenet is. A fiának? Azt meg nem is látja, munka és iskola egyszerre, érthető.
Ha a menyével beszél, óvatosnak kell lennie. Egyszer elpanaszolta neki, hogy soha életében nem volt semmije, még egy tehene se. Erre a menye megjegyezte, hogy akár holnap vesznek neki egy tehenet, csak hagyja abba a lamentálást.
Erős égett szag serkentette fel töprengéséből. Jaj, istenem, az a kávé meg teljesen kiment a fejemből.
Rémülten ugrott a kályhához, puszta kézzel fogta meg a födőt, amely csörömpölve esett le a padlóra. A serpenyőből sűrű füstfelhő csapott az arcába. A kávé egytől-egyig megfeketedett. Salme a mosogatórongyot kereste, de zavarában nem találta, lekapta a fogasról a törülközőt, s azzal vette le a tűzről a serpenyőt. A szoba kék füsttel telt meg, a kávé magától égett tovább.
Salme kilökte a folyosóra nyíló ajtót. Kint is azonnal tele lett minden a füsttel.
Mint ilyen esetben mindig, ott termett Hildegard. Oreskinék felől is hangok hallatszottak, de onnan nem jöttek ki soha, hogy ráförmedjenek.
— Te csak fel akarod gyújtani ezt a házat — csicseregte Hildegard.
— Hogyhogy?
— Az egész ház tele van kék füsttel, s ő még azt kérdezi: hogyhogy!
— Nincs itt semmi — vágta rá Salme, de Hildegard már átlépte a küszöböt, s benn volt a szobában a kályha mellett. Salme már nem tudta idejében becsukni előtte az ajtót.
— Micsoda csontokat vagy rongyokat égetsz itt megint, hogy minden ilyen borzalmas bűzzel van tele?
— Én nem égetek semmit.
— Szóval nem égetsz. Lámcsak, babkávé! Most már világos, a vén banyának nincs jobb dolga, babkávéval veszkődik.
— A menyem parancsolta, hogy kávét igyák, mindennap norma szerint. Tőlem jöhet ide kotkodácsolni akinek jólesik, én nem törődök senkivel. Saját hajlékomban vagyok, azt teszem, amit akarok, nem félek senkitől. Valódi kávét kell innom, azt mondta a menyem.
— Mit hencegsz a menyeddel!
— Igenis hencegek! - kiáltotta Salme. - Az én menyem doktor, ő mindent tud, egyedül okosabb, mint némely család együttvéve.
— Én dolgozó ember vagyok, és munka után pihenni szeretnék. Éjszaka csörtetve mászkálsz a szobában, nappal meg kávéval büdösítesz. Ez így nem mehet. Panaszra megyek az irodára.
— Menj, ha akarsz, az irodákra vagy az irodára, én nem félek senkitől. Mit tehetnek velem, nyugdíjas vagyok.
— Tehetnek bizony, te csak ne vágj fel.
Salme félt az irodától, valóban figyelmeztették az izgágáskodókat, ha másként nem tudtak boldogulni velük. De nem mutatta ki a félelmét. Talán ezért a nyavalyás babkávéért kijön az igazgató vagy a pártbizalmi? Aligha... De ki tudja?
Salme adós maradt Hildegardnak a válasszal. Többnyire így történt. Míg Salme jó hathatós válaszon törte a fejét, Hildegard elment.
Salme felállt, s magasra tartott fejjel fel-alá járkált a szobában. Az én hajlékom, azt teszek, amit akarok, bizony így van az. A városban nélkülözte ezt az érzést, ott ki volt téve a menye önkényének, minden sejtjével érezte, hogy a menye a gazdasszony, nem pedig ő. Jó volt a magáéban lenni, tudni, hogy a saját lakásában ő az alfa és az ómega. Csak Hildegard, a dolgozó ember, ahogy magában Hildegardot nevezte, ellenében nem talált orvosságot. Mit ártott neki azzal, hogy a babkávé egy kis bűzt okozott! Nem szokott hozzá, mikor pörkölt ő ennek előtte kávét...
Salmét ismét bizonytalanság kínozta. Mihez kezdjen a kávéval? Mikor a városban néha babkávét hozott a menye a boltból, a darálóba öntéskor azt mondta, túl van pörkölve, nem lesz jó kávé belőle. De azok sokkal világosabbak voltak az övénél. Sajnálkozva öntötte a szemetesvödörbe a serpenyő tartalmát.
Milyen jó, hogy nem tette oda egyszerre az összes kávét a serpenyőbe. Ilyet sose szabad csinálni. Előbb meg kell próbálni, hogy lássa az ember.
Nem hagyja azonban annyiban, újból megpróbálkozik vele, míg csak bele nem tanul. Egy régi újsággal tisztára törülte a serpenyő fenekét, s újból feltette a tűzre.
Ezúttal elhatározta, hogy jócskán tesz alá vajat. Most már világos, hogyha zsiradék nélkül teszi fel az ember, odaég az egész.
A boltos nem szólt ugyan egy szót se a vajról, de tudja is ő azt, ez nem férfimunka. Pörkölő, gondolta Salme. Fenn födött, hosszú nyelű serpenyő, ilyen a menyének sincs, bár neki igazán mindenféle encsembencse van.
A vaj megbámult a serpenyőben, és Salme kávét szórt bele a tenyeréből. Aztán föltett még egy karikát a serpenyő alá. Ő is hibás volt, hogy előbb olyan nagy tüzet rakott.
A nagy kenyérvágó késsel a markában állt a serpenyő mellett, és magában zsörtölődött: — Micsoda egy vaj ez is, nem bírja a sütést, csak habzik, és le akar égni, akár a tejfel.
Felrakott még egy karikát, s a kés hegyével vajat tett a serpenyőbe.
A kávészemek lassanként pirulni kezdtek. No lám, megbámulnak, nem igaz, hogy nem bámulnak meg. Érdekes, vajon milyenek belül? Kettévágott egyet a késsel, belül még fehér volt. No, még egy kicsit hagyni kell. Feltette a serpenyőre a födőt, és megpiszkálta a tüzet. Csak lassan, megfontoltan.
Végül a lábasban volt a kávé, s Salme örült. Nem is olyan borzasztó nagy munka, mint amilyennek kezdetben látszott. Hildegard nem tudna kávét pörkölni, a boltos se. Bár az utóbbi annyit megmondott, hogy serpenyőbe kell tenni. Salme nagyon meg volt elégedve magával és tettével. A nagy sürgés-forgásban megéhezett.
Hogyan törje viszont most apróra a kávét?
A városban volt a menyének egy kis kávédarálója. Bedugja az ember a zsinór végét a falba, megnyomja a födelét, és a gép elkezd búgni. Ő persze nem mert hozzányúlni, egyszer azonban a menye félig erőszakkal rávette a kávédarálásra. Salme megnyomta a födelet, és a készülék berregve megindult. Ettől megrémült, s elengedte a födelét. Nem történt semmi, a daráló szépen megállt.
Salme azon gondolkozott, hogy kinek lehet itt Kivirában ilyen darálója. A vezetőknek természetesen volt, de azoktól hogy kérje el. Egyszerűbb embereket kellett keresni. Talán Talving brigádvezető feleségének is lehet kávédarálója, bár a férje többre becsülte a pálinkát. Hozzá se nagyon mert fordulni, mert ugye ez a haláleset, no meg — valahogy nem volt illendő ilyen szomorú pillanatban.
Kinek lehet még kávédarálója? Oreskinnétól nem volt érdemes megkérdezni, ők teát ittak; a felső emeletiek szintén.
Salme könnyebben elboldogult volna egy régi, kézi darálóval, de ilyenről se tudott senkinél. Nem is soknak volt. Csak öregeknél akadhatott, a régóta itt lakó családoknál, mint amilyenek Koosték, de Salme Emilienél se látott kávédarálót.
Ekkor azonban Salménak eszébe jutott, hogy Kaur Ellánál egyszer olyasforma kávédarálót látott a szekrény tetején, mint a menyéé a városban.
ÚJABB BALSZERENCSE
Sűrűsödő szürkületben érkezett Salme Kaurékhoz. Kaurék egy panelház első emeletén laktak. Már a folyosón hallotta Salme a gyereksivalkodást, s Ella korholó szavait:
— Miért bántod a kisebbiket...
Salme hosszasan nyomta a csengőt, mondván, hogy Ella nem hallja meg, ha annyira sivalkod-nak a gyerekek.
Ella zsémbelve jött ajtót nyitni. — Ki az, aki annyira zörgeti azt a csengőt, mintha meghaltam volna...
Salmét megpillantva, Ella ismerősként mosolygott.
— Járóm akadt. Már a lépcsőn hallottam, hogy visítoznak a gyerekek. Salme a lábtörlőhöz dörzsölgette a botosát.
— Ilyenek a gyerekek, nem maradnak csendben. Kerülj csak beljebb, nem kell azt annyira... Az előszobában levetheted a kalocsnidat. Kauréknál minden olyan tiszta volt, akár a városban. Egy lenhajú fiúcska jött ki a szobából, és kíváncsian álldogált a küszöbön.
— Gyere ide, Mati, köszönj a néninek — hívta Ella.
A fiúcska óvatosan közelebb lépett, kezet nyújtott Salménak, s meghajolt.
— No lám, nem is fél — csodálkozott Salme.
— Mitől félne?
— Az már igaz...
— Néni, milyen nagy botosaid vannak!
A kisfiú vizsgálgatta a hideget árasztó lábbelit. - Hétmérföldes csizmák.
— Mi mindent nem tud ez a gyerek — nevetett Salme.
— Miért ne tudna - büszkélkedett Ella. - Ruttar minden este felolvas neki a könyvből. Meglátod, nemsokára ő maga is tud olvasni. Minden olyan könnyen megragad a fejében. Egyszer hallja, többé nem felejti el. Vigyázni kell, mit beszél az ember a gyerek előtt.
A szobából sírás hallatszott.
Ella besietett a hangra. — Mi baj, bogaram! Ahá, vizes a bugyid!
Már ment is ki a fürdőszobába a dundi képű lánygyerekkel az ölében. Csakhamar visszajött, és így szólt Salméhoz:
— No, ülj csak le!
Előrement a konyhába, leült a hokedlire, a gyerek még mindig az ölében volt. Salme csak nézte az Ella sürgölődését.
— Micsoda kis dugócs! Hogy nem restelsz veszkődni velük? Ruttar nem tudja beadni a bölcsődébe? Neveltesse őket az állam, viselje gondjukat, neki van szüksége a munkásemberre!
— Felnevelem én magam is az unokáim. Mi más dolgom van. A bölcsődében minduntalan megbetegszenek.
— Én nem tudnék gyerekekkel veszkődni — mondta határozottan Salme. — Eleget dolgoztam, elég bajt láttam életemben.
— Bizony, bizony — bólintott rá Ella. — Nem tudom, a te menyednek mért nincs gyereke.
— Én nem kérdeztem.
— És miért nem? Fiatalok, régen ideje, hogy gyerekük legyen. Vagy nem akarnak? Vagy valami bajuk van?
— Mi lenne, hiszen a menyem maga is doktor,
— Vagy Paulban van a hiba...
Salme erősen összeszorította a száját, s fejét rázta, de egy szót se tudott kibökni. Az jutott csak eszébe, hogyan kérdezte tőle a menye: - Miért álmatlankodsz olyan sokáig esténként?
Salme azt válaszolta, hogy most városi módra él, ő nem zavar senkit, hiszen a fiatalok is fenn vannak még. Erre a menye furcsán duzzogva mondta, hogy éppen arra várnak, hogy ő lefeküdjék. Salme ezt nem tudta mire vélni. Ami a gyereket illeti, valóban nem hozta soha szóba, ez az ő dolguk, s neki se hiányoztak. Mai emberek, isten tudja, akarnak-e egyáltalán gyereket.
— Én nem megyek oda senkihez kérdezősködni - jegyezte meg. - Mi közöm hozzá. Én nem állok senki útjába, éljen mindenki, ahogy jónak tartja. Úgy élek a hajlékomban, mint az egér a hombárban, a nyugdíjamból tartom el magam. Nekem nincs szükségem semmire, nem járok össze senkivel, mit törődök velük, akárhogy rázzák is a rongyot. Nekem megvan a magam nyugdíja, azt nem veheti el senki.
A kisfiú kijött a szobából, és meghúzta a nagyanyja ölében ülő kislány lábujját. A kislány elnevette magát.
— Látod, így bolondoznak — magyarázta Ella. — Először nevetnek, utána meg ordítanak.
— Akárhogy is van, nekem nincs szükségem senkire — mondta ismét Salme. Ella felállt a hokedliről, és bevitte a kislányt a szobába.
— No, most már mászkálj magad.
A kislány mintha csak erre várt volna, lelkesen indult el négykézláb a vörös labda felé.
— Én előbb odaérek! - kiáltotta a fiúcska, s ő is négy kézlábra ereszkedett.
— Hallottad, hogy Talving meghalt? - kérdezte Ella.
— Nem tudom, én nem tudok semmit — bökte rá gyorsan és mogorván Salme.
— Hogyhogy, hiszen ott laksz, vele egy folyosón.
— Én nem járok össze senkivel.
— Az asszonyok beszélték a tejért állva. Úgy mesélték, állítólag azt mondta a gyereknek, hogy meghal, és meg is halt. Meg hogy kint lett volna a mentő, és az mondta, hogy megpattant az agyában a legnagyobb ér.
— Igen, úgy mondják - mosolygott bizalmatlanul Salme. - De én nem hordok semmiféle szóbeszédet. Éntőlem lehet így is, úgy is, nekem igazán mindegy.
Legyintett, és félhangosan hozzátette: - Ki tudja azt, hogy van ez az egész... Tartuban is elhalálozott valami nagykutya. Nagy tisztességgel eltemették, akkor derült ki, hogy nem is az az ember volt. Valami csavargó, alja ember. Az igazi eltűnt, elpocsékolta az állam pénzét, utána kereket oldott.
— Aj-jaj! - csodálkozott Ella. - Mit nem hall az ember! S a hozzátartozói nem ismerték meg?
— Dehogynem! Összejátszottak, minden előre ki volt fundálva. Egy ember, aki a hivatalban egy asztalnál ült a megboldogulttal, mondta, hogy ez nem az igazi halott, de ki hallgatott arra, mindenki sietett beszédet tartani, s annyiban maradt a dolog.
— Honnan tudod te ezt az egészet? — kérdezte gyanakodva Ella.
— Én nem is tudom, Bajusz boltjában beszélték... Én ugyan nem hiszem, hogy Talving meghalt. Egy ilyen nagy, erős ember... ki tudja, micsoda csalafintaság van ebben is! Előre tudja, hogy meghal. Az ilyesmit nem tudja előre senki. Talán szabad napot akart, és cirkuszt játszott... De mit tartozik ez rám!
Ella felsóhajtott.
A szobából futva jött Mati, és visongva kiáltotta:
— Nagyanya, Kaié a padlóra pisilt.
Ella felugrott, a csap alól elvette a törlőrongyot, s futó léptekkel ment be a szobába.
Salme körülnézett a konyhában. A polcon élénk színű fűszeresdobozok voltak sorba rakva, s mellettük állt az elektromos kávédaráló. Csaknem pontosan olyan, mint a menyéé a városban. No, nézd csak, még majdnem kiment a fejemből! Felállt, s közelebbről vizsgálta meg a kávédarálót.
Ella visszajött, s a kis bugyit a kályhacsőre terítette száradni. Salme félrehúzódott, mintha valami illetlenségen kapták volna, bár Ella észre se vette, hogy a kávédarálót bámulja.
— Te is hivatalos vagy holnap a lakodalomba? - kérdezte Salme.
— Én itthon maradok a gyerekekkel. A fiatalok mennek. Állítólag világraszóló lakodalom lesz, két zenekart hoznak a városból, sört is főztek több hordóra valót.
— Hát persze, módos népek. Manapság a feleséget is a bútor után veszik. Boltos Iivinek tele a háza drága, új bútorral, a postásnak nincs semmije, etette, itatta a legényt, mint a bikát, most meg fizetheti a hiányt. Még le is csukhatják! Az élet nem tréfa...
— Micsoda beszéd ez?
— Saját szememmel láttam, hogy a postáslány ott állt sírós képpel a kályhánál, az idegen meg csak számolt üptre. Mért számolt olyan mérges képpel, ha nem volt semmi hiba... Ki tudja, hogy lesz majd avval a boltoslánnyal is. Hosszú örömnek sírás a vége. De mi közöm nekem hozzá, ha mind becsukják is. Jó vicc...
Salme röviden heherészett.
— Ide hallgass, van kávédarálód?
— Tán vendéget vársz?
— Miféle vendéget? Énhozzám nem jár senki vendégségbe. Kinek kell az ilyen öreg.
— A fiad meg a menyed megfordulnak nálad.
— Micsoda vendégek azok... Mit nekem a vendégek, nekem magamnak kell kávét innom, a menyem azt mondta, mindennap meg kell innod a magad normáját valódi kávéból. Három boltot végigjártam, mire babkávét kaptam. Igaz, hogy zöld, de honnan vegyek jobbat. Az öreg Palu kitanított, hogy kell megpörkölni...
Salme elővette szatyrából a babkávéval teli bögrét, és megmutatta Ellának.
— Látod, egész jól sikerült - dicsérte. - Akár a boltból vett, nincs nagy különbség.
— Az ám, az ám — mondta Ella, aki nem nagy szakértő volt, mert az ő családjában csak akkor ittak kávét, mikor vendégek voltak náluk.
— Most meg kellene darálni, de nincs daráló. Ella levette a szekrény tetejéről a kávédarálót.
— Látod, itt van egy. A fiamnak hozták születésnapi ajándékul, de én nem daráltam vele. A menyem darál, ha szükség van rá. Jobb, ha távol tartom magam tőle, finom masina, még tönkremegy benne valami, s akkor én vagyok a bűnös.
— Mi menne tönkre! — kiáltotta Salme tettvágytól sarkallva, s a gép után nyúlt. Ella elhúzta a darálót, és óvatosan kérdezte:
— Te már daráltál ilyennel?
— Mért ne daráltam volna — hazudta Salme. — Tallinnban minden reggel daráltam. Ki darálta volna le azt a kávét. A menyem megtanított rá, én meg csak folyvást daráltam. Nincs annak semmi fortélya. Bedugod a végét a falba, s megnyomod a fedelét. Ha már nem nyomod, megáll.
— Jó, jó — motyogta Ella. — Te tudod.
— Mért ne tudnám - vette Salme magabiztosan kézbe a gépet, kávét öntött bele a bögréből, s magában ismételgette: — Először is bedugni a végét a falba, aztán meg kell nyomni a fedelét.
Alig ért a dugó a konnektorba, a masina szörnyű berregéssel megindult.
— Jóságos isten, meg se tudtam nyomni a fedelét, máris megindult — rémült meg Salme, s levette a fedélről a kezét. A gépnek meg kellett volna állnia, ehelyett azonban lerepült a fedele, és a kávépor szétszóródott a konyhában. A gép tovább bőgött, ugrált az asztalon.
Szerencsére Ella felérte ésszel, hogy kihúzza a dugót a falból.
— Mért piszkálod, ha nem értesz hozzá! — mondta bosszúsan.
— Jaj, istenem, ez valóságos ördög masinája...
Salme leült a hokedlire, és rémült megrökönyödéssel bámulta a gépet. Ella felvette az asztal alól a daráló födelét, s közelebbről megvizsgálta. - Nézd, mintha elrepedt volna.
— Méghogy elrepedt, az az előbb is el volt.
— Olyan borzasztó erővel nehézkedtél rá a fedelére...
— A menyem úgy tanította: dugd be a végét a falba, és nyomd meg a fedelét. A fedelén van egy gomb, a menyem azt mondta, hogy az a kapcsoló.
— Mit fecsegsz itt, ennek nincs semmiféle gomb a fedelén — mondta Ella. — A fedelét csak úgy egyszerűen tartani kell. Az én menyem azt mondta, hozzá ne nyúlj a darálóhoz, mert nem értesz hozzá.
— Mihez kell itt érteni — kiáltotta energikusan Salme, s ismét megragadta a darálót. — Gombnak lennie kell, micsoda beszéd ez. Lámcsak, az oldalán van a gomb.
Boldogan nyomta meg a gombot. - Indítsuk meg újból.
— Én többet egy ujjal se nyúlok hozzá. Én félek!
Salme is félt, de valahogy csak meg kellett darálnia azt a kávét, mert a menye megmondta... Ismét beleöntött a bögréből egy porció kávét a gépbe, rátette a fedelét, s elhatározta, hogy most erősen tartja. Óvatosan, nehogy maga is megijedjen, bedugta a dugót a konnektorba. A gép néma maradt.
— Nem megy! Elrontottad!
— Én nem csináltam semmit! - tiltakozott rémülten Salme, mindenesetre megnyomta a fedelet. A fedél ropogott, de a daráló meg se nyikkant. Aztán eszébe jutott, hogy a gomb a gép oldalán van. Jobb kezével a fedelet tartva, bal hüvelykujjával megnyomta a gombot, mintha megégethetné. S lám, a kávédaráló egyenletes bugással megindult.
Pompás kép volt, ahogyan Salme a kávét darálta, az asztal fölé hajolt, a lehető legmesszebb tartva magát a géptől.
Ella a küszöbön állt.
A gép egyszerre rázkódni kezdett, mintha valami a torkán akadt volna. Az egyenletes zúgást magas vinnyogó hang váltotta fel, aztán kékes füstcsomót köpött ki magából, s elnémult. A konyhában égett gumiszag terjengett.
— No, most már vége - mondta kárörvendve Ella. - Nem megmondtam, mit piszkálod, ha nem értesz hozzá. Most aztán kapok a menyemtől, ha megjön az istállóból.
— Tán nincs is elromolva — jegyezte meg elszontyolodva Salme.
— Már hogyne lenne, hiszen magad is láttad, hogy zúgott, szikrázott.
ESTE
Salme sötétben botorkált hazafelé, s dühösen kopogtatta botjával a talajt. Kávé csak nem volt, s ráadásul még a születésnapra ajándékozott kávédarálót is kiégette. A fene egye meg ezt a sok utánajárást.
- Holnap két masinát veszek - motyogta. - Egyet elviszek Ellának, a másikat meghagyom magamnak. Nem is igen van rá szükségük, de isten neki.
Szidta magát, hogy nem tudakozódott a boltokban már napközben ilyen gép iránt. Az idegen ló mindig leveti az embert a hátáról. Hogyan lesz a jövőben is darált kávéja, ha nincs gépe. Salme rátarti természetű volt, az ilyen másoktól kunyerálás nem volt kedvére.
Otthon előkereste a régi fejkendőjét, arra kitöltötte a kávét, s bugyorba kötötte. Aztán elővette az asztal alól a fejszét, a bugyrot a hokedlire tette, és a fejsze fokával törni kezdte a kávét.
Rosszul tette, hogy nem öntött ki abból az ebadta masinából legalább egy maroknyi kávét, erről teljesen megfeledkezett a nagy ijedtségben. Talán egy ivásra futotta volna belőle. Most már késő volt visszamenni.
A kávészemek ropogtak a fejszefok alatt, s mint minden munka és tevékenység, ez is magára vonta a gonosz szellemek figyelmét. Hallani lehetett, hogy a folyosón léptek közelednek. Salme felegyenesedett, és beakasztotta az ajtót. Hildegard már verte is, és ezt kiáltotta:
— Mit dübögsz már megint?
Salme azonban ezúttal nem zavartatta magát, hanem tovább folytatta munkáját. Mit számított holmi Hildegard, ez a magányosságában házsártossá lett vénlány, az volt a fődolog, hogy holnap reggel megint jó erős kávét ihat.
Salme kioldozta a bugyrot. A fejsze csak laposra nyomta a kávészemeket. Ó te ördögadta, szitkozódott Salme, újból összekötötte a kávét, és a bugyrot a kályha peremére tette. A kályha köve keményebb volt, nem fogta úgy fel az ütést, mint a fahokedli.
A menye megfeledkezett róla, gondolta, mikor leült a hokedlire pihenni. Hát nem jöhetett volna rá, ő a tanult ember, hogy több kávét hozzon. Legalább egy szatyorra valót. S nagy sajnálkozás fogta el. Mit is törődnek ők az öreggel, azt nézik csak, hogy minél hamarabb szedhessék a sátorfájukat.
Salme felállt. S itt volt, amitől egész idő alatt félt. Szédülni kezdett. Egy percre visszaült. Ki tudja, csupán a vérnyomás-e ez, mint ahogy a menye mondta? S azt az érelmeszesedés elleni orvosságot miért nem adta neki tovább? A menye könnyen beszél, de neki szédül a feje, s teljesen oda az egészsége.
Jaj, istenem! Eszébe jutott, hogy feküdt itt egyedül tüdőgyulladásban, s hogyan kárörvendezett rajta Hildegard.
Fürgén talpra állt, és elindult, hogy kivegye a lepedő közül a nagykabátját. Igen, most megy, és táviratot küld a menyének, hiszen nemegyszer mondta neki, hogyha valami váratlan dolog jön közbe, táviratozzon, s majd ők meglátják, mi a további teendő. Most ütött az óra.
Frissen lépdelt el a sötét fák mellett a postahivatal felé, gyenge nyugati szél fújt vele szemben. Az út továbbra is síkos volt, Salme azonban az útszéli hóban ment, s nem is volt érkezése erre gondolni. A postahivatal maga sötét volt, a szomszéd ablak azonban világos.
Merle otthon volt. Fáradtan, a nappali sírástól duzzadt arccal készítette a vacsorát, mikor Salme kopogtatott az ajtaján.
- Jó estét!
A postáslány kellemetlen meglepetéssel bámult az öregasszony arcába.
- Mi a baj?
- Egy táviratot kell feladnom.
— Micsodát? Most, este? A hivatal már régen bezárt.
— Akkor is. Nekem sürgősen kell.
— Mi történt?
— Beteg vagyok...
— Mi baja?
— Szédülök, és rosszul érzem magam.
— Akkor hogy tudott ide feljönni? Salme bizalmatlanul mosolygott.
— Nem most. Előbb szédültem...
— Hátha elmúlt?
— Nem lehet tudni. Ha megint rám jön... Mit csinálok akkor? El kell küldenem egy táviratot.
— Most, késő este?... — habozott Merle. — Ki továbbítja, és ki viszi ki Tallinnban?
— A menyem azt mondta, hogyha rossz az egészségem, abban a pillanatban táviratozzak.
— Reggel elküldjük. Most éjszakának idején senki se kézbesíti ki — magyarázta belefáradva Merle.
— Mért ne kézbesítené? A menyem azt mondta, hogy a városban a sürgős táviratot minden időben kikézbesítik.
— A sürgős távirat háromszor drágább.
— Mit számít az! Van elég pénzem.
Merle látta, hogy nem szabadul meg egykönnyen az öregasszonytól, leakasztotta a szögről a kulcsot, kilépett a folyosóra, és kinyitotta a postahivatal ajtaját.
— Na, mit akar tudatni?
— Írja, hogy nagyon rossz az egészségem. Sehonnan se lehet babkávét szerezni, s a masina is elromlott.
Merle gépiesen leírta a szöveget, de mikor elolvasta, így szólt:
— Ilyesmit nem adok fel sürgős táviratként.
— A menyem azt mondta, hogy...
Merle legyintett.
— Akkor írja, hogy rossz az egészségem, s jöjjön gyorsan ide.
A lány ezt írta az űrlapra: - Rossz az egészségem, utazz gyorsan. Összeszámolta a szavakat, a címet is. - Egy rubel harminc kopejka.
Salme titkos zacskójából előkereste a pénzt, kifizette, s úgy nézett, mintha még várna valamit.
— Kész.
Az öregasszony csalódottan nézett körül, aztán kényszeredetten indult el az ajtó felé.
— Várjon! - kiáltott utána Merle. - Ma jött egy csomagja. Napközben megfeledkeztem róla...
— Jaj, istenem, mi lehet az? - esett izgalomba Salme.
— Írja itt alá.
S a postáslány egy kis henger alakú csomagot nyújtott át neki. Salme bizalmatlanul vette kézbe. A csomag Tallinnból jött, s valami zörgött benne.
Otthon kávét, és a menyétől egy rövid kísérőlevelet talált Salme a csomagban. Igyon mindennap kávét, két kanállal bögrénként, s sétáljon sokat a friss levegőn.
Salme asztalhoz ült, hogy befejezze a félbe maradt levelet. Központozás nélkül, akárcsak egy modern költő, írta a kockás papírra:
— A kávét megkaptam köszönöm jó egésségbe vagyok gyógyujj meg hamarosan te is hogy jobban tejjen az időtök.
Salme kivette a szekrényből a ragasztósdobozt, és gondosan leragasztotta a borítékot. Aztán ágyba bújt. Az egyik fal mögött Hildegard horkolt, a másik oldalon meg Oreskin dalolt álmában: ilyen szokása volt.
Salménak eszébe jutott, hogy a Kaur Ella kávédarálójáról nem írt, de ez nem volt olyan fontos újság, hogy érdemes lett volna felbontani érte a levelet.
BERECZKI GÁBOR fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/7. sz., 134-149. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése