Volt egy Szovjet Irodalom: Szibériai filmregény (2)

ANDREJ MIHALKOV-KONCSALOVSZKIJ
Hogyan készült a Szibériáda?

A Szibériáda megvalósítása a szibériai olaj kutatásának és kitermelésének történetével kapcsolatos hatalmas dokumentum-anyag tanulmányozásával kezdődött. Valentyin Jezsov drámaíróval együtt ismerkedtünk a berezovói gázlelőhely feltárásának történetével, azzal a hosszú úttal, amelyen a felfedezők haladtak, míg utat vágtak a tytunenyi olajhoz, és a felfedezők — Rovnyin, Szalmanov, Ervje — életrajzával.

A téma bővült, lassan egész Szibéria, sőt az egész ország történetét magába szívta. Többször elutaztunk Szibériába, beszélgettünk az olajmunkásokkal, a néhai Viktor Muravlenkóval, a Tyumenyi Olaj és Gáz Vállalat vezetőjével, akitől sok, nekünk fontos dolgot megtudtunk. Ennek ellenére a filmet nem a Tyumenyi, hanem a Tomszki területen kezdtük forgatni. És ezt egyáltalán nem azért tettük, mert Tyumeny valamiért nem tetszett nekünk. Egyszerűen csak más tájképet kívánt a film megváltozott feladata. Az alsó Ob sík vidéke nem felelt meg. Nekünk Szibéria keleti és nyugati részét egyesítő képre volt szükségünk, ami kifejezi egész Szibéria erejét, természetének gazdagságát és nagyságát.

A Szibériáda forgatókönyve felöleli Szibéria XX. századi történetét. A filmregény négy részének cselekménye egy távoli szibériai faluban, Jelanyban játszódik, amely beleveszett a tajga és a mocsarak tengerébe, a sűrűbe, egy isten háta mögötti zugba. Lakói évszázadokon keresztül éltek egy óriási olaj- és gázlelőhelyen, anélkül, hogy sejtették volna, mily drága adomány fölött élnek. Nagy kincs ez, amelyért ma rendkívül drámai, gigászi küzdelem folyik. Két régi nemzetség lakja a mi Jelanyunkat: a Szolominok és az Usztyuzsanyinok. A Szolominok kemény emberek, gyűjtögetők, építők, őrzik a megszerzett és összegyűjtött javakat. Az Usztyuzsanyinok lázadók, álmodozók, örök igazságkeresők. De ezekre is, azokra is szüksége van a történelemnek, mindannyiuknak megvan a maga igaza. Ez egyetlen folyamat két oldala: lehetetlen a rombolás, ha nincs már valami felépítve, ugyanígy lehetetlen az új felépítése az elavult megsemmisítése nélkül.

Alekszej Usztyuzsanyin, a fúrómunkás szerepében Nyikita Mihalkovot láthatjuk. Szerepe nehéz, ellentétekből szőtt jellemet kell megformálnia. Hőse maga is Jelanyból jött, paraszti környezetből, de saját élete már a városi civilizációhoz köti. Neki, csakúgy, mint egész nemzedékének nehéz élettapasztalat jutott. Gyermekkora a falu kollektivizálásával esett egybe, csaknem gyermekfejjel élte át a honvédő háborút, és az ország háború utáni helyreállítása is az ő nemzedékének vállaira nehezedett. Ezért jellemében megtalálhatjuk a keserűséget és az élet borús oldalának ismeretét is. Tudja, hogy merre hány méter, ahogy mondani szokták, jól fel van vágva a nyelve, egy jó válaszért nem megy a szomszédba. Humorában van valami Tvardovszkij Tyorkinjához hasonló jellegzetes nemzeti, népi jellem. De annak ellenére, hogy az élet eléggé megedzette, köl-tőiséget, líraiságot őrzött meg lelkében, bár ezeket a tulajdonságokat igyekszik elrejtem környezete elől.

Az a nemzedék, amelyhez szereplőink tartoznak: hősi nemzedék. És az asszonyoknak sem jutott kevesebb nehézség, mint a férfiaknak. Magukra vették a hátországi munka terhét, de a háború utáni évek sem bizonyultak könnyebbnek, óriási fizikai és erkölcsi erőfeszítést kívántak. Ezt a sorsot a többiekhez hasonlóan átélte Taja Szolomina, akinek szerepét Ljudmilla Gurcsenko alakítja.

A filmregény harmadik főhőse Filipp Szolomin, akit Igor Ohlupin kelt életre. Hosszú életet él le szemünk előtt a filmvásznon, teljes negyven évet, falusi ácsból területi párttitkárságig jut el. Filipp, Alekszej és Taja: ez a három jellem folytatja és kiegészíti egymást, keverednek, kifejezik az egységes néplélek különböző oldalait.

Igen bonyolultnak bizonyultak azok a jelenetek, ahol az olajfúró munkások munkáját, közvetlenül magát a munkafolyamatot kellett bemutatnunk. Itt a termelési lelkesedés valamiféle „átlagos" ábrázolása valószínűleg nem hatott volna meggyőzően a nézőkre, különösen a szakmabeliekre.

Így hát konzultánsaink segítségével el kellett mélyednünk a mélyfúrás összes finomságaiban, bemagolni, miben különbözik az egyik fúrótoronytípus a másiktól, hogyan megy a kútfúrás különböző feltételek között.

A mi „olajfúró brigádunkat", amelynek tagjai mellesleg filmes szakmájukat működő fúrásokon tanulták, igyekeztünk úgy összeválogatni, hogy mindegyikük élő jellem legyen. A forgatókönyvben kevés drámai anyag van ehhez: minden figyelmet a főhősökre fordítottunk. Így nagyon fontosnak tűnnek nekem azok a színek, amelyeket Anatolij Szmikov cirkuszi bohóc, remek ember és szakmájának mestere (a brigádbeli munkásokkal úgy összemelegedett, hogy „sajátjuknak" tekintették) és Alekszandr Pankratov, a Filmművészeti Főiskola rendező szakának végzőse (aki most önálló rendezésre készül) vittek bele a filmbe.

A Szibériáda forgatásában sokan részt vettek régi művészbarátaim közül. Mindenekelőtt Levan Paatasvili operatőr, akivel a Szerelmesek románcát forgattuk. Nem fogok beszélni az ízlésről, a mértéktartás érzéséről, a tehetségről, amire bármely operatőrnek szüksége van és amelyekben Paatasvili sem szenved hiányt. De sokkal inkább megfizethetetlenek olyan tulajdonságai a munkában, mint az áldozatkészség, a türelem, annak a készsége, hogy bármely nehéz, az operatőrnek hálátlan feltételek között forgasson.

Nem először dolgoztunk együtt Nyikolaj Dvigubszkij díszlettervezővel sem. De most Dvigubszkij előtt egy szokatlanul bonyolult feladat állt: egy egész szibériai falut kellett felépítenie, amely egy meghatározott világ, egy meghatározott, évszázados tradíciókat őrző életforma képét hordozza magában.

Dvigubszkij csodálatos művész. Nemcsak a kifejező formát érzi nagyszerűen, de a színészek játékát, a film dramaturgiáját is. Nagyon fontos, hogy a művész ne csak a film anyagi világának legyen a megalkotója, hanem az ebben az anyagi világban meglévő szellemi világ megalkotója is. Nagyon bízom Dvigubszkijban, ízlésében, intuíciójában. Alekszandr Adabasjan is az ő munkáját folytatta.

Filmünkben nincs termelési konfliktus. Drámaisága egy más, sokkal nagyobb konfliktusból ered: a civilizáció és a természet közötti konfliktusból. A filmvászonról arról is szólunk, hogy az építkezések jelenlegi méretei mellett mennyire ártalmasak lehetnek az átgondolatlan, egyoldalú döntések.

A Szibériáda sok mindenre megtanított. Megkövetelte, hogy az emberről és az őt körülvevő környezetről folytatott elmélkedéseimet más, magasabb rétegbe helyezzem át. Az olaj, mint minden más, amire az ipari termelés erőfeszítései irányulnak: nem öncél. Mindössze eszköz ahhoz, hogy az élet a földön jobb legyen, hogy az emberi kapcsolatok, az ember és ember közötti, az ember és a természet közötti kapcsolatok jobbá váljanak.

A filmet híradórészletek szövik át (alkotójuk az ismert dokumentumfilm-rendező Artúr Pelesjan); ezek nem arról szólnak, hogyan fejlődött az olajbányászat, hanem hogyan erősödött, hogyan harcolta ki az elismerést az egész világon a szovjethatalom.

Azt szerettük volna, hogy a dokumentális és a játékfilm-elemek váltakozása, kontrasztja és egysége gondolatokat ébresszen a nézőben, arra kényszerítse, hogy elgondolkozzon a filmvásznon történő jelenetek történelmi értelméről, a hősök sorsának történelmi rendeltetéséről. Hisz az érettséget - az emberét is, az államét is - végső soron azon képessége határozza meg, hogy felismeri történelmi rendeltetését a földön. És ha a filmnek sikerül elérnie, hogy a néző legalább egy kicsit elgondolkozzon ezen, akkor rendezői feladatomat teljesítettnek tekinthetem.

BARTA GÁBOR fordítása

A teljes film 18 darab, egyenként 15 perces részre bontva (a 2. részletet kivéve) angol és román feliratozással megtekinthető a jútubon, az alábbi hivatkozásokra kattintva:

Szibériáda - 1. részlet