Végre!
Ó, goromba nyári zápor,
víz hatalmas-zengő dallama!
Kertemben az aszú szilvafáról
zúdul,
mint az ifjúság maga.
Gyökerét a föld torkába dugva,
juharfa
csavarodik, forog,
zeng az ég, az ablakot benyomja,
ég és föld közt
vaskos oszlopok,
kezek,
folyók,
záporok vagyunk ma,
vár ránk mennyi munka!
Igyatok hát egyszer igazából!
Hiszen az is munka!
Ég és föld szép lakodalma, zápor!
Egyre késnek a vonatok
Egyre késnek a vonatok.
Vigyázz: zöld szemaforok égnek.
Egy szürke csillag lefutott.
Mind késnek a repülőgépek.
Barna fény pillant tétován,
egy jó század gondolkodója —
tanácsod várom már mióta,
karnyújtásnyit késik csupán.
Jövőnk árnyéka rávetül
arcképedre,
megtörik képed.
Hány éve rendületlenül
várom —
késik a gyengédséged!
A billentyűsor felkiált!
És viharzón, mint Liszt zenéje,
régi eposzból daliák
vágtatnak —
több száz évet késve...
Szeressetek, hegyek
Szeressetek, hegyek,
fenyők, szeressetek engem,
kékbe-fehérbe öltözött évek
repültek el felettem,
magukkal vitték
kedves neveid, fű, virág,
harsány színeik
felitták
a csend valamennyi árnyalatát.
Hegyek tustollával
írom a síkság múltját,
mentem lavinás meredélyen
és éveim
kanyargós, hosszú nyomát
porka havak
befújták.
Illúzióim évei —
izzó meteor-fényjelek.
Hegyek, szerettek-e engem?
Szerettek-e,
emberek?
A szó
Hegyek, titeket
kisimítani nem lehet,
gyűrődéseitek
kivasalhatatlanok.
Szabálytalanok vagytok.
A laposság — az a szabályos.
Rátok, hegyek,
hasonlatot se lelek.
Korsóba töltve
minden folyadék
az edény formáját
gyorsan kitölti.
De a szó,
mely a lélek-mélyben ég,
formáját
a léleknek megjelenti.
Az ÉJben
sötét, torzult képsorok.
A LÓban
üldöző ellenség vágtat.
Mindig,
mindig túlzengi
a torok
határát rémítő harmóniáknak.
Világra jövünk,
s már más a világ.
Az csak lepel,
mi vagyunk az alapja.
Világom leng,
libben, mint délibáb.
És a SZÓt formájának elfogadja.
Füst szikráz —
az utolsó kötet ég...
Száll az elégett betűk könnyű hamva.
De él a jel
a sátorlapok, kőlapok felett:
a gondolat ívként feszülő
HANGja.
A februári bárány
Karabásznak
(bocsáttassák meg a hasonlat)
malac-rózsaszínű az arca
a friss levegőtől.
Zavarja öles termete.
Négyszer sebesült.
Derékul harcolt bizonyára,
amikor magam-koru volt.
A birkaellés ideje van.
Szénahegyek. A szénában üregek.
Kétnapos bárányok bégetnek
a csobán örömére.
Egy fehér homlokú meg se száradt,
sír és remeg.
A juhászkutya az üregbe bújik,
melléfeküszik.
Simogatom a báránykákat. Jólesik tenyeremnek.
— Mesterségesek?
— Nem — felelte szemérmesen Karabász — :
szerelemgyerekek.
A sofőr ostobán hahotázik:
— Majd az ízükről kiderül!
A pásztor csak neveti.
Más képen vágta volna.
De hát — vendég a sofőr is.
No, jól van. A jurtában leülünk,
töltünk Dzsambul italából
a bő fakupákba. Iszunk.
Falatozgatunk kövér ürühúst.
Ritkán ejtjük a szót.
Karabász dalba fog vendégei tiszteletére.
Halkan sír a kisbárány.
Már a kutya se mentheti meg.
A jurta mögött, a szénaüregben
haldoklik a kétnapos élet.
Karabász csobán kiereszti zavartan
mély hangját.
Foltozott ölében
eldőlve fekszik a dombra.
Se apja, se asszonya, gyermeke sincs,
maga van.
Egész családja — a nyáj
meg a bárányok,
s kutyája, amely sohasem
ugatja a főnököket.
Száján a szavak
pőrék és tüzesek.
Igazi sztyepplakó:
nyírfákról énekel, juharokról...
„Pusztában magányos tüskebokor,
erdőbe vágyakozik..."
Borostás sofőröm
csak bámul maga elé.
Csend van. Csend van.
Kiszenvedett
a kisbárány a szénaüregben.
Aludj nyugodtan
Aludj nyugodtan, öregapám, te is, apám,
virrasztok helyettetek.
Hallgatnak, bámulattól tátott szájjal
a kisgyerekek.
Mindegy, felszáll-e az ember,
vagy vizesésként a kövekre leárad.
Gazdag vagyok — minden drága nekem.
Gazdag legyek — azt kívántad?
Átvágok a félelmen,
juhok csapásán megyek az éjbe,
fejemet, mint koporsót, emelem,
belemártom karom a sötétbe.
A sztyepp végtelen, ki tudná, ha nem én?
Valami zaklatja szivemet.
A sejtelem!
A hegyeknek sejtelmével
mit tehetek?
Farkaskölykök
Egy ember ment.
Sokáig ment a pusztán.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Ment, egy bozótos völgybe ért le aztán.
Farkas rejtőzött ott,
farkas-anya.
Behúzódott az üröm sűrűjébe,
vicsorgott, négy lába elnyújtva már,
sebzett torkából úgy buzgott a vére,
löketekben,
és sűrűn, mint a sár.
Ki tette? Farkas? Vadászok kopója?
Mit tudták azt a vak farkasfiak!
Csak szopták, lökdösődve és morogva,
hatalmas és közömbös anyjukat.
Éhükben elfeledték, milyen édes
a kaporvirág szagától a rét,
odatapadtak mind anyjuk sebéhez,
s mohón itták a hűlő, sűrű vért.
Itták vele együtt a bosszú szomját.
Kin állnak bosszút?
Csak állhassanak!
Nem együtt —
külön-külön megbosszulják,
egymáson is, ha összebotlanak.
Az ember pedig ment tovább tűnődve.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Farkasvadász volt.
Békén hagyta őket.
Nem védte őket már
farkas-anya.
A Farkaskölykök c. vers - oroszul, a költő előadásában / youtube
Ajnalajn
A szívünknek drágát szólítjuk így — ajnalajn.
„Keringek körülötted" — szó szerint azt jelenti,
„Magamra veszem nyavalyáidat" és „Szeretlek" —
értelmi fordítása meg ez.
Nomádkodom a fehér-fekete világon.
Építsek házat, emeletest, javallja barátom.
Én ahelyett csavargok örökkön, Afrikában, Ázsiában, Franciaföldön,
New-Yorkban dasztánokkal mondom a versem,
Alepában arabok szemét nyitom fel,
hazatérek —
nincs a zsebemben egy árva fitying sem,
majd szerzek —
s újra lovam röpítsen!
Az utolsó hordabelit
az utolsó tengerpartra!
A térképen —
öblök, szavannák, hegyek ormai — rajta!
Bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal,
milliárdok nyugosznak nyugatnak lábbal,
a mongol sztyeppék sárga szemfedője alatt
najmánok, nogájok és kazahok —
nem tudva, hogy Ázsia nyugatabb
Nyugatnál!
S Nyugat keletebbre van,
mint a Kínai-tenger,
s bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal!
Hátam mögött zúg-zeng
az utolsó tenger.
Keringj, ajnalajn, én Bolygóm!
Értelek ma,
mint senki, sohasem.
Nyavalyáidat
magamra veszem,
nomádútjaidat
becsavargom.
RAB ZSUZSA fordításai
LEONYID MARTINOV
A part meghatározása
Nem kedvelem az előszavakat. Különösen versekhez. Azoknak maguk helyett kell beszélniük Olzsasz Szulejmenov azonban megkért, hogy írjak előszót a könyvéhez (A part meghatározása 1979). Az előszavakat ő sem szereti. „De a kiadó — mondta — nagyon ragaszkodik az előszóhoz. Valamikor ön bocsátotta útjára a központi sajtóban megjelent első verseimet, kérem hát, írjon megint előszót a könyvemhez!" Hát megírtam. Nagy nehézségek árán.
Igyekeztem nem tűzdelni tele írásomat életrajzom ilyen-olyan tényeinek ismertetésével s az előszó végül olyanra sikerült, amilyennek lennie kell egy becsületes előszónak. De mitévő legyek emlékeimmel, amelyeknek ugyan nincs közük az előszóhoz, de kétségtelenül közük van nemcsak hozzám személyesen, hanem ahhoz a néphez is, amelynek fia az én Olzsasz barátom.
Kazahok!
Azt hiszem, szinte már élelem első napján, attól fogva, hogy a szibériai Omszk városában, a Kozák-bazár közelében álló házban megszülettem, hallottam hangjukat, szekereik nyikorgását, lovaik nyerítését, tevéik ordítását. Egészen korai emlékem, ahogy a kalmársoron, a téglából rakott tűztorony meg a cirkusz faépülete között megjelentek a rókaprém kucsmás lovasok és lovas asszonyok elzsírosodott brokát- meg bársony ruhában, madártollal díszített kis sapkában. Tömlőkben és kis hordókban májusi kumisz, szerényebb sztyeppi prémek, bőrök, vaj és szalonna, télen pedig lilás marhahúsok és a fagyott tej fehér holdvilág-korongjai — a kazahok mindezt orosz papír-, réz- és ezüstpénzre váltották, a pénzt pedig nem tartogatták sokáig az ingük alatt a bugyellárisban, hanem nagy sietve kartont meg bársonyt vettek rajta, azaz rőfösárut, fémedenyt, cukorkát és sokféle apróságot a kis „Mindenesboltban", ahová övükbe tűzött korbáccsal léptek be a sztyeppi vásárlók. A kazahok aztán elhagyták Omszkot — Ombinak mondták a maguk nyelvén —, és átkeltek kompon az Irtis túlsó partjára, azokra a térségekre, amelyeket az akmolini terület régi katonai-helyrajzi térképei a kirgiz— kajszac hordák nomád szálláshelyeként jelöltek. Én azonban úgy képzeltem, hogy ott Afrika van: az Irtis túlpartjáról vonuló tevék pontosan olyanok voltak, mint a meséskönyvek képein a Szahara tevéi. Később már tisztább fogalmaim lettek az Irtis bal partján elterülő vidékről, amelytől nyugatra, pontosabban délnyugatra, valahol nagyon messze, az Urálon túl, az európai Oroszország déli részén és a Balkán-félszigeten is túl, végül csakugyan ott lángol Afrika. És most, egy fél századdal előreszaladva, meg kell mondanom, hogy azonnal érthető és világos volt számomra Olzsasz Szulejmenov verse arról, hogy a Kurgaldzsino-tavak fölött Afrika napja gyúl ki. Körülbelül ugyanezt éreztem annak idején magam is, de Olzsasz legutóbbi versei azokra az időkre emlékeztettek, amikor nemcsak hogy Olzsasz, de valószínűleg még a szülei sem jöttek világra.
Valamivel később a forradalom segített nekem minden tolmácsnál-fordítónál jobban megérteni, mi is történik a sztyeppén, milyen szenvedélyek tombolnak a jurták nemezlapjai között. Éppen a forradalom, az októberi forradalom s annak minden következménye tette lehetővé számomra, hogy megismerkedjem az Irtisen túli fiatal és féktelen kazah nők képében a harcias amazonok egész kavalkádjával. Mi több, bizalmas emberük lettem, ügyük szószólója. A lényeg az, hogy ezek a nők fellázadtak. Nemszeretett férjük ellen. S mivel mindez a húszas évek első felében történt, ezek az asszonyok a szovjet törvényekre hivatkozva a jobbágyfelszabadítást követelték ! „Erőszakkal adtak férjhez bennünket, kálimért, menyasszony-váltságért, bezárva tartanak, segítsen nekünk az újság, »A munkás útja«, hogy szabadok lehessünk, teljes jogú szovjet állampolgárok" — ez volt követelésük lényege. És én, ifjú riporter, cikksorozatot írtam az új életért folytatott harcok egész mámoráról.
Gyerekkorom óta vonz a szavak összecsengésének varázslata, szerettem ismételgetni egy szót, amelyet a bazársoron vagy a révnél hallottam, valamelyik kazah dal melodikus töredékét:
Ajnalajn... Ajnalajn...
Legalábbis ilyenféleképpen csengett nekem. De hogy mit jelent — nem tudtam, nem is kérdeztem senkitől, még a lázadó asszonyoktól sem. Velük a házasság felbontásáról beszélgettem, a javak törvényes elosztásáról, nem pedig dalokról, és végképp nem az édes sztyeppi szó, az „ajnalajn" jelentéséről.
A Karzsasz aul-beli énekes sem segített ennek a szónak megértéséhez. Meg kell jegyeznem, hogy a sztyeppén mind messzebb és messzebb nyomulva előre, valahogy sokáig nem vettem észre ezt a nevezetes ault, amely egészen közel volt a városhoz, alig messzebb az Irtis-túlparti báránybunda-gyártól, pontosan szemben az omszki erőddel. Elnézve az aul felől Omszk körvonalait, megértettem és élénken elképzeltem, hogy onnan, a folyón túlról, nem más, mint a leendő nagy író, Fjodor Dosztojevszkij szemlélhette Karzsasz ault, amikor a Holtak házából fegyencmunkára vitték a sánc alatti partra. Lehet, hogy éppen ilyen pillanatokban gondolkodott el Dosztojevszkij a sztyepp és általában Ázsia jövendő sorsán. És természetesen a kazahokra gondolt. Vajon azok gondoltak-e rá? Egyáltalán — mit gondoltak, amikor átnéztek az omszki erődre? Magától értetődik, hogy kifaggattam az aul lakóit a múltról, de vagy zavarban voltak, vagy pedig csakugyan édeskeveset tudtak róla. Találtam ott azonban egy öreg akint, igricet. Nem csak hogy rátaláltam: valamivel később még be is tudtam csalogatni barátaimmal a városba, az írók gyűlésére; az ősz igric ott ült a városi színházban az elnökségi asztalnál, énekelt, és dalaiból újra kihallottam azt a szót: „ajnalajn" — úgy értelmeztem, mintha nőt szólított volna meg, de lehet az is, hogy nemcsak nőt, hanem még valamit, nem tudtam megfejteni.
Nem tudtam megfejteni a Szergiopolon túli sztyeppén sem, Kzil-Kij őrhelyén, amelynek közelében egy romba dőlt torony terpeszkedett, állítólag az, amelyről leugrott valamikor egy szerelmét vigasztalhatatlanul sirató szép lány. Legalábbis így magyarázta kazah kocsisom, s miután ezt közölte, dalra gyújtott, amelyből megint csak kizendült az „ajnalajn". Amikor azonban megkérdeztem, miről énekel, a kazah valami meghatározhatatlan karmozdulatot tett, mintha egyszerre ölelte volna át a sztyepp látóhatárát meg az eget a ragyogó újholddal, és azt mondta, hogy nincs ember, aki oroszul meg tudná magyarázni, ráadásul olyan szépen, mint ahogy az ének mondja.
Mégis akadt ember, aki megmagyarázta nekem az „ajnalajn" szó jelentését, s még nagyon sok másét. Olzsasz volt, Olzsasz Szulejmenov. Természetesen van mit mondanom felőle. Nem kétlem, hogy általában sokat írnak róla, de azt hiszem, hogy kitágítva a szokványos előszavak, újságcikkek és hasonlók keretét, elmondhatom, hogy lehet, egyáltalán nem mindenki ismeri és érti őt.
Olzsasz fele annyi idős, mint én. 1936-ban született, vagyis éppen abban az évben, amikor az omszki írógyűlésre odavezettük az igricet Karzsasz aulból, amelyet Bajanaul vidéki telepesek népesítettek be; annak a Bajanaulnak vidékéről költöztek ide, ahová Olzsasz nemzetsége és ősei valók. A lázadó asszonyok, akiknek "jobbágyfelszabadításáért" harcoltam, az Olzsasszal egykorú fiatal emberek nagyanyáink kortársai. Valamennyi fentebb említett személyről Olzsasz csak hallhatott vagy irodalmi művekben olvashatott, többek között az én írásaimban. Nem vonom kétségbe, hogy olvasta írásaimat. Olvasta még siheder korában, ifjúkorában, erről tanúskodik Napkelte jó órája című kötete, nekem szóló ajánló sorokkal, látszólag a maga nevében, de ugyanakkor poémám hősének nevében, a könyvszerető kazah legényke, Uvenykaja nevében is. Tehát ebben a könyvben, a Napkelte jó órájában találtam meg azt, amit hosszú évekig kerestem. Az egyik versből végre kiviláglott: „A szívünknek drágát" szólítjuk így — ajnalajn. „Keringek körülötted" — szó szerint azt jelenti. „Magamra veszem nyavalyáidat" és „Szeretlek" — értelmi fordítása meg ez.
Végre megtudtam hát, mit jelent ez az ifjúkorom óta körülöttem keringő szó, az „ajnalajn". Emlékszem: egyszer Moszkvában, egy írókongresszus alkalmával, újra meg újra tisztáztuk ennek a. szónak jelentését, amely olyan rejtelmesen hangzott el kocsisom ajkáról és még mágikusabban a Kreml közepén, mintha annak a harangszavára csendülne vissza. És elnézve Olzsaszt, arra gondoltam, hogy cseppet sem hasonlít a képzeletemben született Uvenykajra, hanem, ha egyáltalán hasonlít valaki másra, mint önmagára, akkor talán csak a legvalódibb Csokan Valihanovéra* emlékeztetnek a vonásai. Persze, hiszen hogy is lehetne másképp!
Íme lényegében az egész előtörténete annak az előszónak, amelyet Olzsasz új könyve A part meghatározása elé írtam. Összegező könyve lesz ez, annak a Szulejmenovnak tizenöt évi termését foglalja magába, aki a Kazahsztáni Lenini Komszomol díja, az Össz-szövetségi Lenini Komszomol díja és az Abajról elnevezett Állami-díj tulajdonosa.
És — ne legyen ez paradoxon — Olzsasz, aki műveiben olyan bőkezű az emberi nevekkel, nem véletlenül említi olyan fukarul Csokan Valihanov nevét („Voltam Csokan, Konfucius, Blok és Tagore") meg Abajét** („De él Abaj, múlt századunk bárgyú dölyfének leleplezője"). Mindennek az a magyarázata, hogy a hozzájuk való közelséget valami magától értetődő dolognak tekinti, hogy valójában szellemi örökösünk.
Ezt írtam. De kihúztam, töröltem az előszóból néhány oldalt, amely nemcsak Olzsaszra, hanem rám magamra is vonatkozik. Amit a Kurgaldzsin-tavakról írtam, amelyek fölött Afrika napja gyúlt ki. Erről beszéltem már korábban, Afrikával kapcsolatosan, de nem erről van szó, hanem arról, hogy magam is tudtam, gyermekkoromtól fogva, Közép-Kazahsztánnak erről a tó-medencéjéről, a csak nádasokkal elválasztott két szomszédos tó-tengerről, Kuraldzsinról és Tengizről. A Kuraldzsint, amely az akmolini terület legnagyobb édesvizű tava (450 négyzetverszta, legnagyobb mélysége öt arsin), az ornitológusok a rózsaszínű flamingó legészakibb fészkelési helyeként tartják számon a világon. Ifjúkoromban sokszor vágyódtam a Kurgaldzsin-tóhoz abban a. reményben, hogy láthatok rózsaszínű flamingót. Olzsasz, ahogy verseiből megtudtam, valóban járt ott és leírta., hogyan lőttek le ott egy vadludat, megjegyezve, hogy „nem küldtek táviratot, hisz a veszteség kicsi volt: nem flamingó, nem pelikán, csak egy vadlúd, három kilót ha nyomott." De még csak nem is erről van szó, hanem arról, hogy Olzsasz versében a Kurgaldzsin — oroszos formában Kurgaldzsinóra változott. Ez az apró részlet, ez az árnyalat gondolkoztatott el sok mindenről...
Úgy látszik, ott úgy beszélnek, hogy azt megőrizte a költő finom hallása, amely érzékenyen reagál az idő szavára, az pedig tele van szólásmondások baráti közelségével, egymással barátkozó szavakkal és énekekkel, mintegy előhírnökeiként azoknak az időknek, amikor az emberek feje fölött csakugyan feltündököl Ázsia és Európa, Ausztrália és Afrika meg a két Amerika közös napja. Ezt érzi ő, Olzsasz Szulejmenov, a képességeinél fogva nyelvész, szakképzettségénél fogva geológus-mérnök, és Isten kegyelméből — költő.
Lehet, hogy túlságosan idealizálom Olzsaszt, többet írok a javára, mint amennyit kellene? Hol a bizonyíték? Mivel tudom alátámasztani állításaim igazát? Természetesen csak egyvalamivel: verseivel, amelyek nem igényelnek sem elő-, sem utószót, amelyek maguk helyett beszélnek! Hiszen valójában ez az Olzsasz még nem is olyan régen, vagy tíz évvel ezelőtt, aki fiatalos közvetlenségében csak naivul tudta kiáltani: „Haj, micsoda asszony ez! / Ott hever hanyatt / Forrás mellett, porlepett / Almalomb alatt, / Hajfonata kígyó, fűben tekereg!" — most olyan szépségesen beszél nekem mindenféle nőkről: kék szeműekről és kék hajúakról, fehér asszonyról, aki, akár egy néger nő, észrevétlen marad a New York-i éjszakában, és benne a hallgatás fénye összemosódik a fáradt város bánatával; fekete és barna nőkről.
Ismeri az Orly repülőtér fölött kerengő vadgalambokat, Buhara éles benyomásait, Vrubel Oroszországát — a bundákat és az orosz eget, a fagyokat és a Maruszják különös tekintetét. Látta a Volga roppant mosolyát és a Niagara bíborvörös ívét. Verseiben elevenen él a sokbástyájú Tmutarakan a hisszari síremlékekben, billenős teherautók dübörögnek, történelmi morajba. Mangislak tervrajzának sürgés-forgásába vegyítve hangjukat... Egyszóval: szabad madár Szulejmenov, reaktív repülőgépek utasa, aki sokat látott és érzett, általában jól ismeri ezt az egész Földet — „hegyvonulat és szalagzó folyó, egyszerű, szép csillaggolyó" — ... No, és ha erre az egyszerű, gömbölyű csillagra, a Földre nem repülőgépről, nem felhőkarcoló tetejéről, nem az Eiffel-toronyból, nem a bokharai minaretről, nem is az osztankinói „hetedik mennyországból" néz le az ember, mit láthat még, hogy — az ő szavaival — „felemelje a sztyeppét, anélkül, hogy a hegyet lealázná" ? Nem én képzelem el a választ, hanem Olzsasz barátom felel így: „Nézd, a megőszült pamíri yakok a Csukcs-félsziget hegyein vonulnak". Így mondja, mintha ott állnánk mellette annak a hegynek meredélyén, amelyről még siheder koromban álmodoztam, s lenéznénk onnan a sztyeppre, a Kurgaldzsinóvá változott Kurgaldzsinra, Szibéria felé, ahol valamikor a havas-poros Ombi, azaz Omszk vásárterein megismerkedtem Olzsasz atyafiságával.
Nézd,
a megőszült pamíri yakok
a Csukcs-félsziget hegyein vonulnak...
. . .Átkeltek az Altájon, és görbedt háttal
ballagnak a Szajáni gerincre.
Ó, édes nem-sietés. Minek is
keressük távol a szépséget
És ő mondja valami különös nőnek, akinek arca tompán fénylik:
A sarokban tompán fénylik
az arca.
És újra felkiált:
Nem oldalbordából született —
szibériai, ezüstveret!
De míg Olzsasznak egy szépséges női arc megpillantásakor az Ádám oldalbordájából született bibliai Éva és Blok jut eszébe (emlékeznek, az a sor: „arcod az egyszerű keretben") —, az én képzeletemben Olzsasz e szavait olvasva más, de ugyanazt az örök női arcot felidéző kép jut eszembe: az „ajnalajn". Ajnalajn — akár barna-, akár kék szemű, de ő az az Ajnalajn, amelyről csak semmi más szóval nem helyettesíthető dalban lehet szólni:
Kering, ajnalajn, és Bolygóm!
Értelek ma,
mint senki, sohasem.
Nyavalyáidat
magamra veszem,
nomádútjaidat
becsavargom.
* Csokan Valihanov (1835—1865) — az első kazah tudós, népművelő demokrata, történész, néprajz-zos és folklorista.
** Abaj Kunanbajev (1845—1904) — kazah költő, népművelő, a kazah költészet megújítója.
RAB ZSUZSA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/9. sz., 115-130. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése