Nomádok
1
— Mályva! Hiszen ez Mályva! — kiáltott fel szinte ijedten Nyina. — Mihail, Olenyka, Szerjozsa, nézzétek... Él! Csak megöregedett...
A komló és a szőlő zöld sövénye mögül egy asszony bukkant elő, messziről szemügyre vette őket, s lassan megindult feléjük, bár szikárságától és irigylésre méltó termetétől akár szaladhatott volna is. Nyina hangos köszöntésére: „Jó napot, Alevtyina Kirillovna!" - könnyedén biccentett és megkérdezte:
— Mit óhajtanak?
— Nem ismer meg, ugye? Nyina vagyok, itt laktam magánál... Látja, már Mályva is megismert. — A kutya a farkát csóválta, Szerjozsa körül sündörgött, föl-fölugrálva igyekezett megszagolni a zsebét, amelyben csokoládés bonbon lapult. — A kis kék házacskát vettük ki...
— Mikor volt ez?
— Hatvanháromban...
— Ó, kedveském, ahányan itt azóta megfordultak...
— Nem, nem, emlékeznie kell - szakította félbe a háziasszonyt Nyina feltörő izgalommal: majdnem elsírta magát, annyira szerette volna, ha a háziasszony ráismer, hiszen ő emlékszik Alevtyina Kirillovnára, az udvarra, a kék házikóra... Éppen ezért hozta ide Mihailt meg a gyerekeket. — Még arra is megkért, hogy énekeljem el a „Moszkva parti esték"-et... — Aha, — tűnődött el egy pillanatra az asszony, s mintegy beleegyezően hunyta le a szemét. Mihail letette a bőröndöket, cigarettát vett elő, s miután értetlenül nézte, hogy milyen szamárság miatt — ki kire emlékszik — húzódik el a beszélgetés, maga fordult a háziasszonyhoz: — Szobát keresünk. Van szabad szobája?
Alevtyina Kirillovna fürgén odafordult, futó pillantást vetve Nyinára alig észrevehetően elmosolyodott: „Lám, hogy megzavarta a fejemet!" Magában mérlegelte a dolgokat, majd kimérten, minden szót külön is hangsúlyozva mondta:
— Egy szobát nem adhatok. Vegyenek ki két házikót. Maguknak egyet, és egyet a gyerekeknek.
— Kékek?
— Igen, kékek.
— Ó, hiszen tudtam én, hogy minden rendben lesz! Megmondtam neked, Mihail. Szerjozsa, Olja, fogjátok a holmitokat, gyerünk.
Elöl ment Nyina a szürke kővel kirakott kis úton, a komló- és szőlősövény mögött balra fordult, s megállt a szélső házikó előtt, amely kerekéről levett vasúti kocsihoz hasonlított. Az ajtó nyitva volt, odabenn két vaságy állt lepedőbe hajtott takarókkal, egy éjjeliszekrény, a kis ablakokon, akár a kollégiumban, fehér függöny.
— Ez lesz a miénk, Mihail, a gyerekeké meg amaz.
Olja és Szerjozsa a szomszéd házikóhoz szaladt, berontottak, és máris civakodni kezdtek: melyik ágy melyiküké legyen? A házikók egymás mellett álltak, köztük mindössze három öreg barackfa meg egy földbe cövekelt faasztal. Mihail odavitte a bőröndöket az éjjeliszekrényhez, zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd ment, hogy lecsendesítse a gyerekek viharos veszekedését. Nyina leült a jobb oldali ágy, „az ő ágya" szélére, és halkan elnevette magát. Nevetett, de könnyek csiklandozták a szeme sarkát — nem csordultak ki, csak elfátyolozták a szemét -, mindent homályosnak és távolinak látott. Csitítgatta magát: „Jól van, no, jól van. Lám, megérkeztél, viszontláttad a Krímet. A ház is ugyanaz, az ágy is... Mint tíz évvel ezelőtt. És a tenger, a nap?... Jól fogod érezni magad, talán éppen úgy, mint akkor."
Mihail nyugodtan, megfontoltan tárgyalt Alevtyina Kirillovnával az árról, előleget adott, megkérdezte, hogy nem ad-e el tejet, tojást; hol van a mosdó, hol a W. C.; sokat kell-e sorban állni az étteremben, mi kapható a boltban; nem túl lármásak-e Alevtyina Kirillovna lakói stb. Valamit mintha föl is jegyzett volna a noteszába, emlékeztetőül. Mihail mindenütt Mihail marad - alapos, akkurátus, az aprólékosságig pontos,
Aztán bejött, hozzálátott a kicsomagoláshoz; minden darabnak talált egy szöget, alkalmas helyet. A kevésbé fontos dolgokat a bőröndökben hagyta, a ruhácskákat, ingecskéket, kis nadrágokat pedig egymás tetejére rakta és átvitte a gyerekekhez. Amikor visszatért, a háziasszonnyal folytatott beszélgetését összegezve, így szólt:
— Lakható hely, a tenger sincs messze.
Fogta a táskát és a szatyrot, Nyinára nézett, és nem hívta magával a boltba: bizonyára úgy találta, hogy az asszony túl fáradt. A gyerekek viszont ráakaszkodtak az udvaron, s Nyina hallotta, ahogy együtt mennek a kertkapu felé. Olja és Szerjozsa az apjuk körül keringtek, kérdezgették: „A szőlő még nem érett? A tengerhez megyünk?..."
Sokáig elmaradtak a faluban.
Nyina megmosakodott, átöltözött, végignyúlt az ágyon, s úgy látszik, el is szundított. Azután a vékony falon túl felhangzott Mihail tiszta, elégedett hangja:.
— Anyuska, meghívunk vacsorára!
A barackfák alatt az asztalon ott volt minden, ami csak kellett ehhez az első vacsorához a Krímben: őszibarack, paradicsom, egy gömbölyű, Ljubimica fajtájú sárgadinnye, egy üveg rizling, kefir. Kirakták az úti elemózsiát is: kolbászt, sajtot, kekszet. A gyerekek őszibarackot ettek, és Szerjozsa máris lecsöpögtette az ingét. Olja pedig szidta, s közben nem vette észre, hogy az ő karján is csorog az őszibaracklé, egyenesen fehér ruhája ujjába. Otthon Nyina keményen rájuk szólt volna, itt nem képes rá - nincs hozzá se hangja, se kedve; nyugodtan, sőt közönyösen gondolta: „Kezdődik az aktív pihenés."
Mihail bort töltött neki, odanyújtotta a poharat, koccintott:
— A beteljesült álmodra!
Nyina egy őszibarackot tartott a kezében - a gyümölcs olyan rugalmas, sárga, pihés, akar egy fejét szárnya alá dugó kiscsibe —, beleharapott, és a lé a pongyolája szegélyére csöppent-Elnevette magát, mert eszébe jutott, amit egy grúz mondott a Nagypiacon: „Őszibarackot csak pucéran szabad enni." Odaszaladt Mályva — egyenesen az ő lábához. Nyina kolbászt, kekszet adott neki, és megsimogatta vöröses, őszülő, már-már színehagyott szőrét. A kutya ráismert — persze, hogy ráismert, hisz lám, zavarában a szemét is elfordította: szégyelli, hogy először megugatta.
Csendes és tiszta volt az este. A kicsiny utcákon, sűrű kerteken átszűrődött a tenger párája és alig hallható susogása. Könnyű füst-, alma- és ürömillat szállt... S a sziklás, csorba hegyhát szinte lilában játszott.
2
A parton mentek, s Nyina elcsodálkozott, hogy milyen népes, zsúfolt lett ez a hely. Az üdülők, a penzió, a turistaszálló drótkerítéssel fogta körül saját strandját, itt is, ott is pavilonokat építettek, felaszfaltozták a partot. A sétahajók kék csíkokat rajzolnak az öböl vizére, zene szól, az idegenvezetők hangosbeszélőn invitálnak „a Kara-Dag legszebb öble, a Karneol-öböl" meglátogatására. A parton, de még a faluban is fürdőruhában járnak a nyaralók, pedig Nyina emlékezete szerint annak idején csak a víz mellett vetkőztek le; szabadabban nyúlt el a part is, tisztábban kéklett az öböl. Nyina mutogatott a gyerekeknek és Mihailnak:
- Az ott Volosinnak, a költőnek a háza, az a Kaméleon-hegyfok, ezen a dombon meg egy sírboltot látni: ott temették el az első koktebeli gazdát, még a forradalom előtt.
Kimentek a széles szabadstrandra, ahol napernyők sem voltak, fürdőzők is alig.
- Annak idején a nomádok fürödtek itt, és látjátok, most is a nomádok. Akiknek nincs beutalójuk... Jó lesz itt, nem igaz?
Nyina meggyorsította lépteit, szinte szaladt, azután megállt: „Igen, ez az a hely... Közel a dombhoz, ahol a sír van... A patak - igen, itt van az is, pár lépésnyire..." Letette a táskát, levetette szandálját, és azt mondta:
- Nézzétek, milyen jó kis strand: homok is van, kavics is. Jobbat keresve se találni.
Hömpölygő hullámok csapdostak ki a partra, meg-megesörrentek a színes kavicsok. Olja és Szerjozsa a vízhez rohantak, de alighogy beleért a lábuk, mindjárt meg is torpantak: a viz zöld volt, csillogó, a lélegzete féktelen, szabad szél, megriasztotta őket határtalanságával és mélységével. Először láttak igazi tengert. A szavuk is elakadt, megszeppenve néztek vissza szüleikre: „Ebben is lehet pancsolni meg úszni, mint a patakban? Nem kavarodik föl a víz, nem haragszik meg a tenger?"
Mihail lecsupaszította tejfehér, edzett testét, meglengette karjait, komótosan ugrott egyet-kettőt, sarkával mély nyomot hagyva a homokban, majd nekifutott, s lendületes elrugaszkodással a vízbe vetette magát. Vagy tizenöt méternyire bukkant föl megint, prüszkölt. Megrázta a fejét, és elúszott a bójáig. Visszafelé háton úszott, lassan: meg akarta mutatni a gyerekeknek, hogy a tenger szelíd, nem kell tőle félni. Amint kiért a homokra, fölnevetett, megragadta egyik kezével Olját, a másikkal Szerjozsát, s vitte őket fürödni, közben magyarázott:
- Tiszta vizecske, kicsit sós. A világon minden kisfiú és kislány szereti az ilyen vizet.
Nyina leterítette a plédet, hasra feküdt, hogy a hátát süttesse a nappal, fejét a karjára hajtotta: most szabad — a gyerekek és apjuk jó ideig nem gondolnak vele. Most eltűnődhet, szabad folyást engedhet régi emlékeinek.
Igen, ez az a homok, ezek azok a kövek... Hatvanhárom augusztusa volt... Mindennap ide járt ki Oleggal... S mintha a napsütés még erősebb, a tenger, a hegyek még gyönyörűbbek lettek volna... De kezdetben...
Azzal kezdődött, hogy kettesre felvételizett a Műszaki Főiskolán (akkoriban mindenki fizikus akart lenni), és boldogtalanul kószált Moszkvában. Sehogyan sem tudta eldönteni, mi lenne a jobb: megpróbáljon-e bejutni valamilyen technikumba, vagy hazautazzék a Rjazany-környéki faluba, és várjon még egy évet?... Kollégiumi barátnői maguk is bizonytalankodtak, hol ezt, hol azt tanácsolták. Egyszer aztán a Patriarsije Prudira tévedt, ahol megivott egy csésze kávét, leült egy padra, és nézte a fekete hattyúkat. Sokáig ült ott. Emberek jöttek-mentek, az öregek újságot olvastak. S egyszer csak valaki megszólította: „Min búslakodik, kislány?" Sötét hajú fiatalember ült mellette, világos öltönyben, a lábán remek barna félcipő. Cigarettázott, hunyorgott, és az arca, jókora egyenes orra és keskeny határozott vonalú szája szomorúnak látszott. „Kitalálom — mondta a fiatalember —, hogy mi a bánata: megbukott a vizsgákon. Együttérzek, de nem tudok segíteni: engem is megvágtak. — Kis ideig hallgatott. — Ritka, akit elsőre fölvesznek — csak az afféle csodagyerekeket. Mi, ezek szerint, közönséges halandók vagyunk. Azért még nem leszünk öngyilkosok: csak jók vagyunk mi is valamire ezen a világon."
A fiú elmondta, hogy repülőmérnökire jelentkezett moszkvai, és megkérdezte Nyinát, hogy hová valósi, hová felvételizett. A fiú olyan közvetlen és figyelmes volt, hogy Nyina készséggel, sőt örömmel beszélte el neki a maga baját. Összeismerkedtek. Találkát beszéltek meg, s a következő három-négy napon Oleg moziba, vendéglőbe vitte. Azután egyszer korán reggel bejött a kollégiumba, és azt mondta: „A Krímbe utazom, apám szárnyra bocsátott. Menjünk együtt, Nyina! Fütyülj az egészre, és gyerünk. Napfény, tenger!..."
Olja szaladt oda, úgy ahogy volt, vizesen-hidegen letottyant anyja hátára. Nyina felkiáltott, lehengerítette magáról a plédre. Olja hangosan kacagott, akár az apja, s szürke szemecskéiben a tengervíz zöldje csillámlott. Valamit mondani akart, de nem tudott megszólalni: annyira eltöltötte a tenger, a napfény, a boldogság! Nyina azt gondolta: „Hiszen nem is szerettem ezt a kislányt, az elsőt... Pedig miről tehet?... Bájos kislány, szépen fejlődik, egyéniség, kitűnően rajzol... Egészen más, mint Szerjozska..." Olja a vízhez rohant, hancúrozni kezdett az apjával.
„Napfény, tenger..." — mondta Oleg, és Nyina gondolkodás nélkül kötélnek állt, mintha csak sokk hatása alatt, valamiféle elragadtatott önkívületben cselekedne. Egy Zaporozseccel keltek útra — még olyan bogárhátúval. Kettesben, a Szimferopoli úton, a Krím felé. Suhant a kerekek alatt az országút, az ablakon át erdők, apró falvak látszottak, először nyűgözte le ennyire a mozgás, a tér érzete Nyinát. Hiszen sohasem jutott el falujából Rjazanynál távolabb ... Tulában ebédeltek, éjszakára pedig Cserny kicsi városában szálltak meg. Időbe telt, míg Olegnak sikerült külön szobát szereznie, alighanem egy tízest csúsztatott oda az öregasszonynak, aki a falusi szállodát vezette. Azután bort ittak a vaságyakon üldögélve, később, már éjjel, Oleg meglepően durván rárontott, s valami ideges mohósággal ragadta el tőle az első éjszakát. De Nyina ezt csak most látta így. Akkor megbocsátott neki, mert reggel már sokkal gyengédebb volt, a zsebkendőjével itatta fel Nyina könnyeit, s neki magának is kicsordult a könnye. Nyina megbocsátott, de egy kis fekete folt azért megmaradhatott valahol a lelkében, különben most nem jutna eszébe az a keserűség...
— Anyuska! — kiáltotta Mihail. — Miért nem fürdesz? Le fogsz égni!
Igen, az a Cserny... Ostobaság. S maga a szó is... Ez ötlött eszébe: Cserny: feketeség — fekete folt... Megérkeztek a Krímbe, ide, Alevtyina Kirillovnánál szálltak meg. Augusztus volt, rengeteg gyümölcs, minden csak fillérekbe került, itt volt a napfény, a tenger. És — a szerelem. Fölösleges szavak és óvatoskodás nélküli szerelem, amely olyan szabad volt, akar az itteni szél, és forró, perzselő, mint ezek a partok. S lám, most is, az emlékezéstől fény és könnyű melegség öntötte el Nyina lelkét.
— Megyek! — válaszolt, fölugrott, és a tengerhez szaladt.
Könnyedén úszott, alig merült bele a vízbe, s ezen elámult: száraz kis völgyi szülőfalujában a tyúkok is át tudtak gázolni a patakon. Igaz, néhányszor fürdött az Okában is, Rjazanyban. Amikor pedig idekerült a tengerhez és úszni kezdett, mintha kezén-lábán úszóhártyák nőtte volna. Oleg tréfálkozott is rajta: „Halak voltak a te őseid, nem majmok." Azon a nyáron talán még repülni is megtanult volna.
Mihail elővette a táskából az óráját, rápillantott, megcsóválta a fejét:
— Elég! Első alkalommal elég ennyi.
Amíg a gyerekeket öltöztette és Szerjozsát csitította, hogy ne nyafogjon — holnap is lesz tenger, meg még azután is mindennap, most viszont ideje ebédelni —, Nyina hanyatt feküdt, és az eget bámulta. A tiszta égbolt ragyogásától tüzes, sötét foltok táncoltak a szeme előtt, és látta... igen, a hattyúkat látta... A fekete hattyúkat, amint piros csőrükkel kapdosták a fehér kenyérdarabkákat. Egy komoly arcú kislány kis cipót tépdesett, s a darabkák mint hópelyhek hulltak a tóba.
Összeszedelődzködtek, gumipapucsuk ütemesen csattogott a parton. Olja kavicsokat gyűjtött (már hallott a koktebeli kövekről, sikerült is beszélnie „kőhívogató" öregasszonyokkal), örvendezett, ha egy áttetsző darab akadt a kezébe, s azonmód kinevezte karneolnak. Szerjozsát eltikkasztotta a déli forróság, inni akart, s azt kérdezgette apjától, miért sós a tenger: „Tiszta, de sós?" A sétányon mindegyikük egész söröskorsónyi kvaszt ivott, kicsit megpihentek, majd mentek tovább a faluba. A legnagyobb étterem, a Hullám előtt hosszú sor állt — a vége vagy húsz méternyire kígyózott a bejárattól.
„Mekkora tömeg!" — ámult el megint Nyina. — Hisz ez a hely teljesen kietlen volt, nomádoknak való. Hol is ebédeltünk?..." De nem jutott eszébe: ilyen csupa-üveg, ventillátoroktól zúgó étteremnek híre-hamva sem volt akkor, s a parton is legföljebb két-három falemez bódé díszelgett. Nézegetni kezdte a sort: hátha akadnak ismerősök? De a sapkák, napernyők alatt az arcok egyformáknak látszottak, nem volt rajtuk semmi jellegzetes, mintha az emberek otthon hagyták volna az arcukat. Annál erősebben érvényesültek viszont a karok, vállak, lábak, színes fürdőruhák!
Egy órába telt, míg megebédeltek, majd hazatértek és bebújtak hűvös, kék „hálókocsijaikba".
3
Mihail részletes kirándulási programot készített, összehívta a családot a barackfák alatti asztal köré, és olvasni kezdte:
— Első pont. A Karneol-öböl. Hajókirándulás a Feodoszijával. Karneol- és achátgyűjtés. A jegyek ára személyenként egy rubel negyven. Benne vagytok?
Olja felugrott, futva megkerülte az asztalt, és csókot cuppantott apja arcára. Szerjozsát az „öböl" és „hajó" szavak ragadták meg, és azt mondta, hajlandó hajókázni, csak igazi vihar legyen.
— Második pont. Utazás Sztarij Krímbe. A jegy egy rubel húsz. Megnézzük az örmény kolostort, az Uzbek-han mecsetet, Grinnek, a Bíbor vitorlák írójának sírját. Mi a véleményetek?
— Ott van Grin háza is! — tette hozzá gyorsan Olja, átölelve apja nyakát.
Szerjozsa mit sem értett, de annyit azért gyanított, hogy ezek a bíbor vitorlák nem a tengeren úsznak, és kijelentette:
— Én inkább fürödni megyek.
Olja tüstént elkezdett a lelkére beszélni, kis szamárnak nevezte. Megijedt, hogy Szerjozsa miatt esetleg füstbe megy az utazás. Apja megnyugtatta, valamit súgott a fülébe, fennhangon Pedig azt mondta:
— Póttárgyalást tartunk majd, és meggyőzzük. Tovább. Harmadik pont. Gyalogtúra a kialudt Kara-Dag vulkánhoz. Önállóan díjtalan, csoporttal hatvan kopejka.
Nyina félrehúzódott, vizet öntött a lavórba, nekilátott mosni. Mihail végigolvasta a tervezetet k szerepelt benne kirándulás a Genovai-várba, az Ajvazovszkij-képtár megtekintése meg még valami —, összeszámolta a kiadásokat — tizennyolc rubel negyvennégy kopejka lett a végeredmény, rosszallóan csettintett a nyelvével a hihetetlen összeg láttán, majd határozottan megrázta üstökét: sebaj, ez mind fontos! —, és kiadta a jelszót:
— Most pedig tengerre!
A gyerekek, akiket apjuk rászoktatott arra, hogy maguk törődjenek a holmijukkal, máris szaladtak a fürdőruhájukért, az ernyőkért, a papucsokért, Mihail odament Nyínához, vállára tette a kezét, s szándékolt, de örömteli csodálkozással mondta;
- Máris lesültél, anyuska? Úgy örülünk. Mi az, csak nem maradsz ma itthon?
- Látod, ki kell mosni egyet-mást.
- Hm, hm... Majd kárpótolunk ezért az időért. Ugye, Olja?
- Igen, igen! Legközelebb majd én,,, Ne búsulj, mama!
Elmentek, Alevtyina Kirillovna többi lakói pedig már korábban szétszéledtek - néhányan a fiatalok, rendszerint már hajnalban eltűnnek, összesen vagy húsz lakó lehet -, s így teljes lett a csend. Az udvar egyébként sem nagyon zajos: a háziasszony leleményesen osztotta szét lakóit a melléképületekben, lakókocsikban, kamrákban, egy szakállas férfi meg Mályva ólja mögött verte föl a sátrát; a fáktól, bokroktól, futószőlő alkotta élősövényektől senki nem lát senkit, csak a kertkapunál vagy az árnyékszéknél találkoznak össze egymással.
A part felől egyenletes, szüntelen, lüktető zúgás hallatszott. Ám ezt nem a szél, nem a hullámverés okozta - a tengert csak éjszaka hallani. Emberek ezrei mozogtak, beszéltek, nevettek, kavarták a vizet. Talán éppen ezért látszott az árnyas, üres udvaron minden olyan bágyadtnak, álmosnak, hogy Nyina összerezzent a hangra:
- Kismosást csinálsz?
Alevtyina Kirillovna leült az asztalkához, férfiasan rákönyökölt (mintha csak arra várna, hogy tálalják az ebédet), s ráérősen méregetni kezdte Nyinát szemöldöke alatt mélyen ülő éles, fekete szemével, amelynek sarkában mosoly bujkált. Nyina nem tudta, miről beszélgessen a háziasszonnyal, mondta, hogy megijedt a hangjától, olyan csöndes és álmosító itt minden. Alevtyina Kirillovna, még mindig Nyinán jártatva a szemét, megkérdezte:
- Hát azzal a másikkal nem sikerült?
- Ezek szerint megismert? - Nyina fölegyenesedett, lerázta kezéről a habot, megigazította a haját, és felnevetett, maga sem tudta, miért.
- Mindjárt rád ismertem. Sokan megfordultak itt, de téged megismertelek: A „Moszkva parti esték" miatt... Látom, hogy mással jössz. Mit ugrál ez, gondolom magamban, mintha a nénikéje lennék. Itt a nénikék még a rokont se mind engedik be... Egy kicsit őrá is emlékszem - olyan magas, fekete fiú volt.
- Nem sikerült - mondta Nyina. - Szerettem, aztán pedig...
- Talán jobbhoz mentél. Akiket szeretünk, ritkán szeretnek viszont.
Elfordítva tekintetét, mint akit már nem érdekel beszélgető társa, Alevtyina Kirillovna eltűnődött - úgy látszik, délben szokott pihenőt tartani -, Nyina pedig visszaemlékezett a számára oly csodálatos hajdani Krímre.
Későn keltek, bekaptak valamit, és szaladtak a tengerhez; délután tértek vissza, s bezárkóztak lakókocsijukba; este megint lementek fürödni. Kirándultak a Kara-Dagra, a hegyekbe, de nem túl gyakran. Nem állítottak össze semmiféle programot, igaz, nem is tudták volna teljesíteni: egymással voltak elfoglalva. S Nyina emlékezete tele volt napfénnyel, tengerrel, térrel. Természetesen a szerelemtől. El sem engedték egymás kezét, úgy jártak, mint akik össze vannak láncolva. Alevtyina Kirillovna mondta is egyszer: „Sok lesz a szerelemből, te lány, ha nem akarsz nagy hassal hazamenni." Mire Nyina elnevette magát: „Akár ikrekkel is!" Nem igen tetszett neki ez a morcos háziasszony, de lám, most már érti: Alevtyina Kirillovna kitalálta, hogy miféle párral van dolga, nem is kérte el igazolványukat a bejelentkezéskor. Végül mégis olyan vidáman búcsúztak el, mintha rokonok lettek volna. Oleg pezsgőt kerített, ennél az asztalkánál ittak, a legszebb dalokat énekelték. Azután Alevtyina Kirillovna kikísérte őket az autóbuszhoz, mindkettőjüket megcsókolta, és meghívta őket a következő nyárra, megígérte, hogy fenntartja a házikót.
- És emezt szereted?
Nyina megint majdnem összerezzent - a háziasszonynak éles hangja volt, és olyan váratlanul szólalt meg sokszor, amikor éppen eszébe jutott, mintha meg sem szakadt volna a beszélgetés -. s pillanatnyi gondolkodás után, miközben Szerjozsa kiskabátját szappanozta, így válaszolt :
- Nem. Alighanem mindent arra pazaroltam.
- És őt nem bántja ez?
- Nem tudom. Nem kérdeztem. Tökéletesen elég neki, hogy hűséges a felesége.
Alevtyina Kirillovna szokásos módján elfordította tekintetét és szomorkásán csóválta a fejét:
- Szemrevaló férfi, Jóképű. És nagyon szereti a gyerekeket. Biztos támasz - akár egy kőfal. Hol dolgozik?
- Mérnök. Építész.
- Jó szakma, Biztos az utolsó szögig ő csinálta a lakásotokat.
- Ez már igaz! - nevette el magát Nyina, és hozzátette: - Magának kellene ilyen férj!
Alevtyina Kirillovna egyáltalán nem sértődött meg, nem jött zavarba, keményen, férfiasan megrázta rövid, ősz haját.
- Nem akadt ilyen. Mióta eltemettem súlyosan sebesült uramat a háború után, egyedül viselem a kalapot is, meg a kötényt is. Megkért mindenféle, de ahogy elnéztem: nem férjnek valók - hitvány parasztocskák. Az egyik megrögzött iszákos, a másik meghal a melegtől. Ilyen nem akadt. Ilyenre még a lelkem is átíratnám, nemcsak a betétkönyvemet.
Nyinából megint majd kitört a nevetés, de visszafojtotta - a háziasszony nagyon is komoly volt —, s együttérzően megkérdezte:
- A gyerekek meglátogatják?
- Nincs gyerekem.
„Hogyan? - kiáltott föl kis híján Nyina. - Hát egyedül van, teljesen egyedül?... Minek akkor ennyi lakó, ennyi gond? Én bizony a maga helyében..." De jó is, hogy hallgatott, mert Alevtyina Kirillovna ismét a gondolataiba merült, s a szőlőlevelek növekvő homályába bámult.
Nyina szemrehányást tett magának szószátyárságáért: úgy látszik, teljesen elasszonyosodott - erősebb nála a kíváncsisága, a nyelve önállósítja magát, nem engedelmeskedik. Annyi biztos: nem sajnálja senki kevésbé egymást, mint egyik asszony a másikat.
S egyszerre csak eszébe jutott a körút a Rosszija mozi előtt, a tarka déli forgatag, a szökőkút csobogása... Éppen akkor értek vissza Moszkvába, megebédeltek az Elbrusz étteremben, s ott ültek - valamit határozniuk kellett... Hogyan tovább. Különösen, ami őt, Nyinát illeti... Oleg sok száraz bort ivott, cigarettázott, töprengett. Három lány és két fiú ment el mellettük, üdvözölték Oleget, és leültek a szomszéd padra. Egymás szavába vágva fecsegtek, vihogtak: alighanem sokat ittak. Aztán az egyik lány, derékig érő szőke lobonccal (jól Nyina emlékezetébe vésődött!), eléggé hangosan azt mondta: „A kis Oleg már a harmadik nőt vitte le a Krímbe a papája Zaporozsecén." Dermesztő fájdalom hasított Nyina szívébe, fel akart ugrani és odakiáltani a festett szőkeségnek: „Hazudsz, hazudsz!" Oleg azonban szembefordult vele, hátával eltakarta a vidám társaságot, és beszélni kezdett. Nyina alig hallotta a hangját, pedig hangosan, meggyőződéssel beszélt. Végre mégis felfogta a lényeget: Oleg szüleinek egyetlen kis szobája van, s így Oleg nem veheti oda magához Nyinát, még éjszakára sem. Nyina utazzon haza a falujába, ő majd megveszi neki a jegyet és kikíséri. Rövidesen ő is utánamegy, csak elintéz bizonyos dolgokat, szobát keres — s már megy is... Nyina szót fogadott, hazautazott, nevelői állást vállalt a kolhoz óvodájában, várt. Várt, bár néha sírdogált, amikor eszébe jutott a pad, a szökőkút, a festett szőkeség. Télen már nem bírta tovább, elkéredzkedett, Moszkvába utazott. Miért? Most már a kérdés is nevetséges: nem tudta Olegnak sem a címét, sem a munkahelyét. A tudakozó iroda alkalmazottja, egy mosolygós nő, közölte, hogy több mint kétszáz Oleg Szosznovszkij él a fővárosban. Nyina nem tudta Oleg apai nevét sem, s azt sem, hogy egyáltalán az igazi családnevét adta-e meg a fiú? Egész nap kóborolt, összefagyott, becsípett fiúk kezdtek ki vele... Valahogy aztán a körúton találta magát, s a Rosszija mozi előtt leült ugyanarra a padra. Már alkonyodon, s egy rendőr kezdte méregetni, hát fogta magát és kiment a pályaudvarra.
Alevtyina Kirillovna továbbra is hallgatott. Nyina kiöblítette a fehérneműt, kilöttyintette a vizet, és hozzálátott, hogy kiteregesse a kis ruhákat meg ingeket a barackfák közt kifeszített kötélre. Alevtyina Kirillovna szó nélkül fölkelt, bement a fehér falú házba, majd pár perc múlva ismét megjelent, két pohárral és egy palackkal a kezében.
— Igyunk egy kis borocskát - mondta a vidámság minden jele nélkül. - Magam készítettem, tiszta szőlő.
Fanyar bor volt, aranyszínű, hideg. Nagyon jó bor. Moszkvában az ilyenről azt mondanák a hozzáértők: „Minőségi száraz!" Megittak egy-egy tele pohárral, egymásra mosolyogtak — csak úgy, a jó bortól. A háziasszony szeme egy kissé bepárásodott, a tekintete huncut-keserűvé vált.
— Úgy igaz — szólalt meg tekintetét Nyinára függesztve —, hogy jobb asszonynak lenni. Lám, most beszélgettünk is, ittunk is. Amikor pedig megjöttél — ripsz-ropsz, a teremburáját! Buta liba, mondom magamban, és kész.
Nyina sóhajtott és megrázta a fejét:
— Nem. Azt nem lehet elfelejteni. Az épp olyan volt, mint ez a bor... És azért jöttem, hogy emlékezzem. Fájt a lelkem.
— És most mit mondasz?
— Nem itt voltam én. A Krím olyan is — más is. A nap például nem olyan, a tenger sekélyebb...
— Te magad vagy más.
— Az biztos.
— Hallgass rám, öregre. Emiatt az átkozott szerelem miatt maradtam én egyedül. Közvetlenül a háború előtt kerültünk össze, aztán már betegen jött vissza... Akár ha pártában maradtam volna, hű maradtam hozzá. Neked viszont szép gyerekeid vannak. Ha ezt látom, legszívesebben sírnék az életemen. Ha szereted — hát csak szeresd amazt, mint emléket. Ezt meg szánjad
— Ilyen derék, gondos embert manapság keresve sem találsz.
— Köszönöm a jó tanácsot.
— Ne vedd zokon. Nézz rám — mi lesz az ilyen asszonyból: gyerek nélkül, férj nélkül maga válik férfivá... már bajszom is nő... Szép voltam, nem csúnyább nálad... Pénzt keresek, szobákat adok ki. Mire nekem mindez!... — Alevtyina Kirillovna alig érthetően káromkodott.
— Csak egyedül ne lennék — félek egyedül, szörnyű egyedül.
Egy-két percig hallgatták az udvar nyomott csendjét és a parti zsibongást, s bizonyára sokáig ültek volna még így, kibeszélve magukat, kifárasztva egymást, de csapódott a kertkapu, felhangzott Olja és Szerjozsa hangja: Mihail és a gyerekek megjöttek a strandról.
A háziasszony fölkelt, leszedte az asztalról a poharakat és a palackot, s szótlanul visszavonult a házába.
4
Forró, valamiképp mélységében is, magasságában is mértéktelen nap volt, végtelen tengerként árasztotta ragyogását. A napsütés elkábította. A hűvös, zöld víz elringatta őket — az ebédet is kihagyták, csak este tértek haza, teleitták magukat tejjel, s ki-ki aludni tért. Mihail rögtön elaludt, s mint akit fejbe vertek, még oldalára sem fordult. Nyina feküdt egy darabig, erőszakkal lehunyva engedetlen szemét, azután átment betakarni a gyerekeket. A házikójukat száraz hőség és valami egészen kisgyermeki tejszag töltötte be. Megérintette Szerjozsa csupasz hátát — a bőre ruganyos, akár az őszibaracké: a Krím kiszívta belőle a moszkvai nyirkosságot. Azt gondolta: milyen jóságos is a tenger a gyerekekhez! Kis ideig járkált az udvaron, nyomában az álmos, szolgálatkész Mályvával. Egyszerre kedve támadt lemenni a partra, megnézni a tengert, amely éjszaka valóban fekete, de félt nekivágni egyedül. Lefeküdt keskeny vaságyára.
Azt mondják, az ember képes meggyűlölni a férjét, ha az horkol. Mihail mélyen, tisztán, alig hallhatóan lélegzett. Nem dohányzó, egészséges férfi... Csak a tenger hortyogott a néma házak között, hullámokat köpve a kavicsos fövényre. De ugyan ki gyűlölné ezért a tengert?
Mégsem tudott aludni. Pedig hosszú idő óta ezek voltak Nyina első igazi szabad napjai. A faluban, ahová minden nyáron anyjához és nővéreihez leutaztak, segítenie kellett a gazdaságban. Otthon meg — mondani sem kell: munka, bevásárlás, főzés, mosás, vasalás. Igaz, Mihail segít. (A faluban is kaszál, szánt, kerítést igazít, libát vág — mindenbe beletanult. Mondta is a kolhozelnök: „Ez a moszkvai kéne nekem brigádvezetőnek.") Bármilyen női munkában is segít. Nyina el sem tudja képzelni másnak — ha más lenne, nem is lenne Mihail. S lám, most is példásan, buzgón alszik, mint aki rászolgált. Ugyanúgy, ahogyan házsorokat épít, pelenkát mos, szánt... Semmi ok, hogy fölkeltse és összevesszen vele.
„Szemrevaló férfi. Okos. Jóképű," Ki mindenkitől nem hallotta Nyina ezeket a szavakat! Alevtyina Kirillovna is ezt mondta. Márpedig az öregasszony nem is olyan együgyű. Ha jobban belegondol abba, amit mondott, ez kerekedik ki belőle: nem tartottad meg a szerelmedet — most érd be a gyerekeiddel; én, bár magányos és boldogtalan vagyok, a holthoz se lettem hűtlen. Asszony az asszonyt gyakran megsebzi, minden rosszakarat nélkül. Nyina tudta ezt — bizony ilyen ez a nyomorult női természet —, és mégis igazolni szerette volna magát. Persze, leginkább önmaga előtt.
Kereste Olegot, várta... Júliusban megint elment felvételizni a Műszakira, készült, konzultációra járt. Az első vizsgán fizikából ötöst kapott, a második előtt azonban... találkozott Oleggal. Ugyanott, a Patriarsijén. Kis híján odarohant hozzá, és Oleg is észrevette őt, igen, észrevette, de éppen csak a szája rándult meg egy pillanatra, a tekintete változatlan maradt, szórakozott és szinte fásult. Mégis, amikor melléje ért, Nyina halkan odaköszönt: „Szervusz, Oleg!" Ő nem felelt, nem is biccentett. Akik vele voltak, észre sem vették. Másnap matematikából írásbelizett, és hármast kapott. Hogy Oleggal való találkozása volt-e ebben a ludas, most már nem tudni, akkor azonban a hármas azt jelentette: fogd a papírjaidat, búcsúzz el a Műszakitól (ötszörös volt a túljelentkezés). Itt ismerkedett meg Nyina Nagyka Bocsarnyikovával, aki mindkét tárgyból megbukott. A moszkvai Nagyka minden különösebb bánkódás nélkül vette át és dugta táskájába a papírjait. Látva a siró Nyinát, azt mondta neki: „Hülye vagy, szaladjunk át a történelem-levéltárosira, ott van hely!" S csakugyan át is szaladtak, leadták az okmányaikat. Nagyka így festette le a helyzetet: „Ha hazamész, harmadszor már nem utazol fel, itt meg szépen áttelelünk, és újra megpróbáljuk, vagy átnyergelünk máshová." Bekerültek, ott is maradtak a történelem-levéltárosin, megszokták. Két évre rá Nyina férjhez ment Mihail Bocsarnyikov-hoz, Nagyka bátyjához.
A tenger halkabban horkolt, tán mélyebben aludt, s erősebben hallatszott a kabócák pörcögése. Betöltötték az éjszaka egész fekete birodalmát, cirpeltek, zúgtak, hallaliztak. Mintha a ház körül sereglett volna össze valamennyi, ha jobban odafigyel az ember — minden résből az ő csápjuk, dülledt kis szemük kandikál elő... Nyinának eszébe jutottak a hazai tücskök... S nagyanyja reszelős hangja az esküvőjén: „Mink soha nem szerelemből házasodtunk, szerelem — ugyan! Mink jó vevőre vártunk, aki megadja az árunkat."
Nyina ugyan nem „vevőre" várt, mégis úgy alakult, ahogyan a nagyanyja mondta... Nagyka elvitte őt a bátyja intézetébe, összeismertette őket. S ahogyan Mihail ránézett, Nyina szinte nyomban azt érezte: „Nincs mese — ez férj." Mihail járni kezdett vele, moziba hívta, néha eszpresszóba. Építésvezetőként dolgozott, volt egy egyszobás lakása. Nagyka egyre csak azt hajtogatta: „Menj hozzá Miskához, nem bánod meg, ő a családunk talpköve." S egyáltalán nem lepődött meg akkor sem, amikor Nyina elmesélte neki kiruccanását a Krímbe. „Banális história, kivel nem történt ilyen?" Nem ő választott (íme, a nagyanyai vonás!), őt választották, majdhogynem megvásárolták. És hozzáment Mihailhoz.
A „vevő" komolynak bizonyult — mindent előre megtervezett, kitűzött, úgy látott hozzá a családalapításhoz, akár egy házsor felépítéséhez. Megszületett az első gyerek — kétszobás lakást kaptak, a második után — háromszobásat. A bútorokat, miegymást szigorú családi „költségvetés" alapján vásárolták, mindent a maga idejében. Mihail nem ivott, nem dohányzott, szívesen dolgozott, nem sajnálta az idejét. Dolgozott az építkezésen, otthon, a faluban... Természetesen a gyerekek is be voltak tervezve, és pontosan a kijelölt időpontban jöttek a világra. Nyina nem is hívta a férjét sem Misának, sem Misenykának. Az áru áru maradt.
Nyinának úgy tetszett, hogy Mihail talán már az első találkozásukkor eldöntötte: „Erős, szép falusi lány. Jó háziasszony lesz. Egészséges gyerekeket fog szülni." Hiszen még harmadikat is akar... És Nyina csaknem sírva fakadt a .nyugodtan alvó férje iránti, szívét szorongató ellenérzéstől.
Ritkán tört rá ilyen roham, de Nyina minden alkalommal egészen belebetegedett, s csak belső - nyilván „faluról hozott" - szilárdságának köszönhette, hogy valamennyire azért megnyugodott, lecsillapult ilyenkor. Nagyka látta ezt, s egyszer azt mondta: „Nem szereted Miskát... Hát csald meg, akkor megint bűnös leszel, és könnyebben elviseled." Nagyka éppoly könnyen váltogatta a férfiakat, mint ahogyan az egyik egyetemről a másikra ment. Nyina összeszidta, kérte, hogy soha többé ne mondjon ilyesmit, aztán úgy sírt, mintha valóban megcsalta volna Mihailt. Tudta, érezte, hogy Mihail szó nélkül megbocsátana neki, még a tekintetében sem lenne szemrehányás, De mi lenne a férfi lelkében?... S Nyina bizonyára azért is sírt, mert elborzadt attól a gondolattól, hogy mi lehetne a férje lelkében.
A gyerekek összebékítették, közelebb hozták őket, s azzal, hogy köztűk álltak, egyszersmind el is távolították, nem hagyták őket olyan közelségbe jutni, hogy eltaszíthassák egymást. Békítő volt a munka is, a futkosás, az élet. S megbékítette Nyinát a remény is: „Megszokással jön meg a szeretet."
Nyina fölkelt, magára kapta a pongyoláját és átment a gyerekekhez. Szerjozsa megint kitakaródzott, hason feküdt, mintha a strandon napozna, Olja pedig nyugodtan aludt — meg se moccant este óta, akár az apja. Nyina leült Szerjozsa ágya szélére, s megnyugodva felsóhajtott a gondolatra : „Milyen jó nekik itt! Kabócák muzsikája, szőlőlevelek zizegése, a tenger halk rnormolása kíséri álmukat. Teleszívják magukat meleggel, jóddal, dúskálnak a gyümölcsben... Olja jobban fog tanulni, Szerjozsa kevesebbet lesz beteg..." Ő meg alig aludt, lidérces álmok kínozták, kavargott a feje. A nappalok neki is könnyűek, vidámak voltak — éjszaka, mintegy büntetésből, félálomban gyötrődött. Nyina úgy érezte, attól van ez, hogy a Krím ősrégi föld, törzsek és népek sokasága temetkezett a köves, forró talajba; városok születtek és omlottak össze lángok között; kimberek, görögök, szkíták, szarmaták vére folyt... S mintha a Krím lélegzetében, a talaj és a növényzet kigőzölgésében még ma is, különösen ilyen fojtó éjszakákon, a szörnyű múlt ködös látomásai lebegnének.
Az éj feketesége kezdett kékbe fordulni a távoli virradattól, lassan kirajzolódott a hegygerinc gránitfogazata. Erősebben illatoztak a tamariszkuszbokrok, az üröm meg a zsálya, még Mályva bundája is nedves szagot árasztott, amint kedvetlenül, morcosán előmászott odújából. Minden lehűlt, úgy készült a perzselő nap érkezésére.
Mihail álmában azt dünnyögte: „Aludj, aludj...", aztán megfordult és elhallgatott — mintha mély vízbe merült volna. Nyina betakarta a lábát, eligazította a párnáját. S elcsodálkozott: nem volt már benne semmi sérelem, semmi harag. Megmozdult szívében a szánalom: „Hát ilyen... Nem tehet róla, hogy ilyen... Nem magáért fáradozik... Neki semmi sem kell... Miért ne lehetne szeretni az ilyent?... Ki találta ki a szerelmet? Mire való? Mindenki átkozza és mindenki róla beszél... A jóságáért, barátságáért, hűségéért kell szeretni az embert... Kit tett boldoggá a szerelem?..." Nyina egyszerre vágyat érzett, hogy megcsókolja Mihailt, még ha alszik is, lehajolt, ajkát a férfi arcához közelítette, de nem tudta megérinteni: valami kemény, makacs gombóc a mellében, a torkában visszalökte, nem engedte, hogy megcsókolja. „Ostoba, hülye, pszichopata! — szidta magát Nyina. — Hát az a másik mit tett veled? A gazember, kicsinyes, kártékony gazember. És ráadásul gyáva is. Hiszen tudod, láttad..."
Igen, még egyszer látta Olegot. Vagy négy évvel ezelőtt történt, a Bolsaja Szadovaján, nem messze a Patriarsijétól (úgy látszik, valahol azon a környéken lakik). Könnyű pelyhekben hullt a hó, csatakosak lettek a járdák. Nyina szokás szerint szatyorral a kezében ipafkodott. A bódénál, ahol narancsot árultak, sor állt. Nyina megkérdezte, hol a sor vége, s ekkor észrevett egy rövid bundás férfit, aki éppen távozott az ablaktól a vásárolt naranccsal, egy ötéves forma kisfiút vezetve... Milyen kevés embert látunk meg igazán egy nap alatt a nagyvárosban!... Az arcok elmosódnak, rögtön feledésbe merülnek, akár a nagy strandon, nincs is miért megjegyezni őket. Most azonban, ebben a kissé lusta járásban, a fejtartásban, az enyhén görnyedt hátban Nyina rögtön megérzett valami fájón ismerőset, s egy pillanat múlva fel is ismerte: „Hisz ez Oleg!" Nyina otthagyta a sort, s a férfi után indult, mintha kötélen húznák. Suta dolog volt, kíváncsiság is, szégyenkezés is volt benne... A férfi megállt az újságos bódénál, szóba elegyedett az öreg újságárussal, a kisfiú pedig lehúzta a kesztyűjét, és a hópelyheket próbálta elkapdosni (kiálló orrocskájával, nagy szemeivel, vékony ajkával nagyon hasonlított a papájára). Nyina kivárt egy kicsit, s amikor Oleg fölemelte a fejét, megszólította: „Szervusz, Oleg. Milyen nagy fiad van!" És most is, mint legutóbbi találkozásukkor, Oleg szája mintha megrándult volna, de csak egy futó pillanatra, a szeme azonban nyugodtan siklott végig rajta, s amikor megszólalt, a hangja teljesen gépies volt: „Igen, ez az én fiam, de tévedett, asszonyom, engem nem Olegnak hívnak." És ráérősen, kissé görnyedten továbbment. Nyina valósággal összeomlott: annyi év után újra látta Olegot a gyermekével és nem várta volna, hogy megint, szándékosan nem ismeri fel. Leengedte szatyrát a nedves aszfaltra, megigazította a sapkáját, tenyerével próbálta hűteni az arcát. Oleg távolodott, s ő csak a hátának suttogta: „Ez nem lehet igaz... Micsoda gazember... Hiszen nem akartam tőle semmit, semmit... Ez embertelen... És kézenfogva viszed a gyerekedet..." Nyina sokáig bolyongott az utcákon, elfelejtett trolira szállni, s nem bírta visszatartani a könnyeit — sírt az őt ért sérelemért, a mellette elsiető emberekért, magáért az életért, amely lám, hogy elbánhat akárkivel. Otthon lefeküdt - alighanem megfázott. Néhány napig nem ment be dolgozni.
S úgy döntött: egyszer és mindenkorra kigyógyult Olegból. Csak arra vágyott, hogy egyszer visszajusson a Krímbe, az ifjúságába, hogy emlékezzék... Mire? Miért?... Azt nem tudta, ma sem tudja. A lelke mélyén volt ez a vágy, erősebb volt nála.
5
Mihail és Olja Sztarij Krímbe készültek. Szerjozsa lemondott a kirándulásról, egyetlen napra sem akart megválni a tengertől. Nyinának sem volt nagy kedve hozzá, hogy autóbusszal rázassa magát a tüzes aszfalton, hallgassa a pergő nyelvű idegenvezetőt, akinek locsogását úgyis azonmód elfelejti az ember. Két csoportra oszlottak hát, kikísérték Olját és apját az autóbuszhoz, integettek nekik, aztán kimentek a partra.
Volosin házánál Nyina megállította Szerjozsát. Az emeleti ablakok nyitva voltak, és a szoba mélyén, a,vörös fal előtt tisztán látszott Taiah egyiptomi királynő gipsz fejszobra. Nyina fölemelte Szerjozsát a sétány betonkorlátjára, és azt mondta:
— Odanézz.
— Miért van annak a néninek olyan nagy sapkája, mint a huszároknak?
— Szigorú, ugye? — nevette el magát Nyina.
— Alszik, nem? - kérdezte Szerjozsa.
— Nem. Figyelj csak:
Ő minden füstbe ment remény,
Századok elfelejtett álma.
Lépte neszét ismertem én,
S éreztem, mint zizzen ruhája...
Nyina azt hitte, hogy már elfelejtette ezt a verset, és lám, hirtelen eszébe jutott ez a négy sor, mintha valahol mélyen szunnyadoztak volna benne. Oleg tudta szépen szavalni ezt. És negint fölháborodott — miért nem nyitnak múzeumot a költő házában. Aztán megmosolyogta magát: „Istenem, hányan háborodnak föl így egy pillanatra, csak a póz kedvéért! De megesznek egy véres bifszteket, leöblítik borral, és máris elégedettek az egész világegyetemmel."
„Tényleg, miért nem?" — A ház félhomályos csöndjébe, az alig kivehető, padlótól mennyezetig érő könyvespolcokra pillantva feltámadt benne a szakmai érdeklődés: „Be kellene menni, körülnézni, böngészni a könyvek, levelek közt..."
— Menjünk már, elég volt — szólt Szerjozsa.
Nyina leemelte, kézen fogta és a csónakkölcsönzőhöz vezette, hogy kibéreljék a rég megígért vízibiciklit. Szerencséjük volt: a nyaralók jóllakva ki mivel tudott, csak most kezdtek feltünedezni a parton, nem is kellett sorba állni. Szerjozsa, amint meglátta a kerekes alkotmányok sárgára, pirosra festett úszótalpait és ülőkéit, rohant, hogy kiválassza a legszebbet. Nyina odaadta az igazolványát, átvette a nyugtát, és köszönetet mondva az izmos, nagy hajú fiatalembernek, aki felajánlotta, hogy elkíséri „a veszélyes tengeri hajókázásra", a fiára mutatott: „Van lovagom." A fiatalember segített neki eltaszítani a járművet, és kettesben Szerjozsával elhajtottak a parttól. Szerjozsa lába alig érte el a pedált, de azért kezével a rácsos ülőkébe kapaszkodva buzgón hajtott, s fel-felpillantott anyjára: „Ugye én is csinálom olyan jól, mint te?" Nyina bólogatott,
és azt mondta:
— Ügyes vagy. De nem kell annyira sietni. Még sokáig mehetünk. Egyre távolodott a part, a házak, parkok, napozóteraszok mintegy összébb húzódtak, hogy a Koktebeli-öböl egész karéjában láthatóak legyenek, a partszegély pedig aranylott, csillogott az ezernyi csupasz testtől, s a sima víz felett hozzájuk is eljutott távoli hullámverésre emlékeztető, lüktető zsibongásuk.
A vízibicikli piros úszótalpai alatt bugyborékolt a napsütötte zöld víz — ez a szemkápráztató zöld, amely félelmetesen sötét mélységet takar. Úgy tetszett, hogy a víz feneketlen, s a csillámló felszínen némán lebegő medúzák maguk is félnek a sötét feneketlenségtől.
Jobbra a Kara-Dag fekete tömbjei púposodtak, balra a hamuszínű Kaméleon-hegyfok vibrált a tüzes párán keresztül, egyenesen előttük alig kivehető vonalban találkozott a tenger és az ég. Abbahagyták a pedálozást, és hallgatóztak: a napfényben partjai közt kifeszülő tenger üveghangon énekelt örök nyughatatlanságáról. Nyina lehúzta Szerjozsáról az inget meg a rövidnadrágot, rábeszélte, hogy maradjon egy kicsit nyugton egyedül, s ruháját ledobva belevetette magát a hívogató-félelmetes zöldbe. Amikor felbukkant s hátracsapta vizes haját, meg is ijedt egy kissé: csak a valószínűtlenül hatalmasnak tetsző vízibicikli emelkedett ki a víz sivatagából, a partok, még a Kara-Dag tömbjei is egészen belesüllyedtek, s a tenger tajtékos tömege feldomborult és nekifeszült a közeli égnek.
Azután napoztak: Szerjozsa az ülésre feküdt, Nyina pedig kinyújtotta a lábát, és a kerék bádogdobjának támaszkodott; alig érezhető áramlás vitte őket szinte észrevétlenül a Kaméleonfok felé.
Nyina úgy érezte, hogy ezekért a percekért, ezért a napért is kívánkozott a Krímbe — hogy érezze a tenger, a nap, a hegyek örömét. És most boldog. S ha az ember így el tud telni a lét örömével, minden mást legyűr. Hiszen a közmondás is azt mondja: „Minden rosszban van valami jó." Hát el lehet azt képzelni, hogy Szerjozsa, ez a Szerjozsa — a tőle örökölt szürke szemével, vékonyka, de hozzá hasonlóan makacs alkatával — nincs a világon, itt a tengeren, a napsütésben, a Krímben?... Nyina nem akarta az első gyereket, félt tőle (amiért máig is bűntudatot érez, s ezért nem tud közel kerülni Oljához), Szerjozsát azonban úgy kívánta, mintha csak tőle remélné a megváltást. Világra jött, itt van — él,\lélegzik, látja a napot, nagy szemeivel magába issza a tenger eleven zöldjét.
— Menjünk oda — szólt Szerjozsa —, látod, oda, ahol olyan sárga a homok. A sárga homok borította puszta partrész a Kaméleonnál volt. Hajtani kezdtek, csendesen elúsztak a kikötő, a szabad strand előtt. A közelükben haladt el a Feodoszija motoroshajó, nagy hullámot kavart — a vízibicikli fölemelkedett, megingott. Nyina örült, hogy a fiú nem ijedt meg a még sosem látott nagy hullámtól. A csendes öböl némán szunnyadt a hőségben. A Kaméleon szürke fala felől vulkáni pernye fanyar szagát hozta a szél.
Kiszemeltek egy tiszta kis partrészt, kikötöttek, partra hordták a holmijukat, az elemózsiás szatyrot, letáboroztak. Szilvát és kenyeret ebédeltek, üvegből kvaszt ittak rá, azután Szerjozsa nekilátott várat építeni.
Nyina elnyúlt a forró homokon, arccal az égnek, mozdulatlanul, s érezte, ahogyan testét átjárja a nap és a fölhevült talaj melege; a meleg megnyugtatta, lelassította ereiben á vérkeringést, eltompította érzékeit. A csend, a tág tér elzsongította, egyszerű gondolatokat sugallt — az élet hiábavalóságáról, múlandóságáról, illanékonyságáról... Nyinában fölsejlett, hogy azért éri az embereket annyiféle baj, mert nagyon is zsúfoltan élnek, egyetlen napra, órára sem tudnak magukban maradni: szemlélődni, gondolkodni, hallgatni. Vagy akár így az eget nézni. Az emberek egymásnál keresik, egymástól próbálják kikönyörögni, kicsikarni a boldogságot. Pedig van valami, ami magasabbrendű ennél, valami ősi, a világmindenségben rejlő — amit önmagunkban kell megtalálnunk, átélnünk, .s máris szűnni kezd a mindennapok vak, gyötrő hiábavalósága...
Lépések hallatszottak. Nyina arra fordította a fejét: egy szerelmespár ment a víz szélén. A fiú és a lány — fiatalok, napbarnítottak, vékonyak — összeölelkezve mentek, mit sem látva maguk körül, a vízben és a sárga homokban tapickolva. Aztán eltakarta őket a remegő légfüggöny, eltűntek egy kiálló szikla mögött. Mintha ott sem lettek volna.
Nyina megdörzsölte a szemét, körülnézett. Szerjozsa a várát tapasztotta, az öböl víztükre zománcosan csillogott — semmi hang, semmi mozgás, csak a távolban, egészen a hegyfoknál úszott két sirály. Nyina megkérdezte:
— Járt erre valaki?
— Nem tudom — felelte álmosan Szerjozsa.
Nyina csendesen fölnevetett, mintha attól tartana, hogy megijeszt valakit, és magában azt mondta: „Az ifjúságom járt erre..."
VAJDA ANDRÁS fordítása
 |
| Viktor Popkov rajza |
Néhány szó Anatolij Tkacsenkóról:
Sz. 1926, Gribszkoje, Amúri Terület. Orosz író. A világháború idején híradós volt. Sokáig élt északon és Szahalinban. Számos művében a tenger mellett élők és dolgozók valóságáról ír. Alkotásait a pszichológiai megfigyelések pontossága jellemzi. Írásai 1950 óta jelennek meg. A gyermekirodalmi munkássága is jelentős.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 1. sz., 93-105. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése