Lev Tolsztoj emlékszám (5)

Először magyar nyelven

Az alábbi prózai művek Makai Imre forditásában, először jelentek meg magyarul 1978-ban – 100 évre rá, hogy Lev Tolsztoj első magyarra fordított műve, a Családi boldogság cimű elbeszélés megjelenésével elindult a zseniális orosz iró magyarországi diadalútja. (A különszám éppen e dátumnak állít emléket.) Mára szinte valamennyi szépirodalmi alkotását olvasni lehet magyarul...

ZSDANOV BÁCSIKA ÉS CSERNOV LOVAG

Történet

Két olyan ember egyszerű történetét akarom elmondani, akiket sokáig és olyan jól ismertem, ahogy csak a bajtársait ismeri az ember. Egyiküket nagyon szerettem, a másikuk sorsán gyakran keserűen elgondolkoztam. Ez a két ember katona volt annál az ütegnél, ahol én hadapródként szolgáltam a Kaukázusban; ma már egyikük sincs a világon. 1828-ban egy újonccsapattal hozták őket a határvonalra.

Egyikük, Csernov – a szaratovi kormányzóságból, cselédsorból való ember – ide-oda futkosó élénk tekintetű, fekete bajuszú, magas, sudár férfi volt. Rózsaszínű inget hordott, az egész hadjárat alatt balalajkát pengetett, táncolt, vodkát ivott, és meg-megkínálta a társait.

A másik újonc, Zsdanov – ugyanabból a kormányzóságból való paraszt – vagy tizenkilenc éves, jó húsban levő, nagy, kerek kék szemű, rövidre nyírt, fehér tarkójú, alacsony legény volt.

Zsdanov egész vagyona négy ing, egy bicska és húsz kopejka volt. Ő nem tudta itatni a bajtársait, de ugyanúgy igyekezett, hogy elbódítsa magát itallal és mulatással. Csakhogy az ő mulatása valahogy suta, furcsa, szinte sajnálnivaló volt. Egyszer leitatták, erre táncra perdült, lábujjhegyen, ahogy a katonák szokták, de mindjárt sírva fakadt, nyakába borult Csernovnak, és annyi zagyvaságot hordott össze, hogy mindenkinek nevethetnékje támadt. Másnap ő tett az asztalra egy üveg vodkát, és megint sírt. A hadjáratokon az idő nagy részét átaludta, ha pedig nem aludt, akkor odament Csernovhoz, szájtátva hallgatta lódításait, tréfás mondásait, és folyton nevetett.

Az az altiszt, aki a csapatot kísérte, és akitől Zsdanov jobban félt, mint a tűztől, a századnál azzal adta át őket az őrmesternek: „Csernov meg a többiek derék legények, de Zsdanov egészen hülye, és sok ütleget fog kapni." És Zsdanov valóban sok ütleget kapott. Verték a kiképzésen, verték a munkán, verték a laktanyában. Szerénysége és a szó adományának teljes hiánya a legrosszabb véleményt sugallták róla feljebbvalóinak; márpedig az újoncnak sok felettese van: bármelyik egy évvel idősebb katona odacserdíthet neki, ahová akar, és úgy, ahogy jólesik.

Szegény Zsdanovot az első időkben teljesen megdöbbentette az átmenet a laza felügyeletről – amely alatt az újoncokat tartják – a fiatal katonákkal szemben a helyszínen tanúsított szigorúságra, sőt igazságtalan bánásmódra. Azt képzelte, hogy nagyon gyarló, tehát igyekeznie kell, hogy különb legyen, és kezdett is iparkodni. Az ostobaságig szolgálatkész lett, de helyzete ettől csak még rosszabbra fordult. Nem volt egy perc nyugta sem: minden egyes katona úgy zsarnokoskodott rajta, mint egy kis kölykön, és jogot formált arra, hogy megkövetelje tőle azt, amit a maga jószántából is megtett, és hogy meg-megbüntesse. Amikor végre rájött, hogy szolgálatkészségével csak ront a helyzeten, kétségbe esett. „Hát csakugyan, mi ez?! – gondolta. – Mit csináljak? Ilyen a katonasors!" Szegény feje nem látott megoldást, és éjszakánként keservesen sírt a priccsén.

Ez a lelkiállapota nem sokáig tartott – valóban nem volt megoldás. Csak egy maradt hátra – tűrni. És ő tűrt is, mégpedig nemcsak zúgolódás nélkül, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy az ő kötelessége – tűrni és tűrni.

Ha kihajtották kiképzésre – ment, ha oldalfegyvert adtak a^kezébe, és azt parancsolták, hogy így tegyen a kezével – ő megtette, ahogy tőle telt, ha ütötték – tűrte. Nem azért ütötték, hogy jobban csináljon bármit is, hanem azért, mert katona, a katonát pedig ütni kell. Ha kihajtották munkára, ment és dolgozott, és ütötték, mégpedig megint csak nem azért, hogy többet és jobban dolgozzon, hanem azért, mert ezt így kell. Ő ezzel tisztában volt. A munka vagy a foglalkozás végeztével odament az üsthöz, elvett egy darab kenyeret, a többiektől távolabb leült, és a világon semmire se gondolva, rágta a kenyerét. Mihelyt valami gondolat ötlött az agyába, megijedt tőle, mint az ördög incselkedésétől, és igyekezett elaludni.

Ha egy idősebb katona közeledett feléje, levette sapkáját, kihúzta magát, és kész volt inaszakadtából bárhová rohanni, ahová parancsolják, és ha a katona felemelte a kezét, hogy megvakarja a tarkóját, ő már azt várta, hogy meg fogják ütni – hunyorgott, és összeráncolta a homlokát."

/A Zsdanov bácsika és Csernov lovag című elbeszélés gondolata – több más terv mellett – 1854-ben született meg Tolsztojban, hogy a Háborús Kis Újság című folyóirat megjelenését elősegítse munkáival. Az elbeszélés főalakjának az Erdőirtásban említett öreg, megszolgált Zsdanovnak kellett lennie – szolgálatának kezdeti periódusában. Az író le akarta leplezni a háborús erkölcsöket és be akarta mutatni a katona jogfosztottságát I. Miklós cár seregében. A vázlatot annyira elfogadhatatlannak tartotta a cenzúra, hogy az elbeszélés közléséről szó sem lehetett. Bizonyára ezért maradt az elbeszélés befejezetlen./

EPER

Elbeszélés

Szélcsendes, forró júniusi napok jártak. Dús nedvű, sűrű és zöld a lomb az erdőben, csak itt-ott hull le néhány elsárgult nyír- vagy hársfalevél. A csipkerózsabokrokat sok-sok jó szagú virág, az erdei réteket meg mézillatú lóhere borítja; a rozs magas, sűrű, sötéten hullámzik, félig már megérett ; a lapályon harisok felelgetnek egymásnak; a zab meg a rozs közt hol rikácsol, hol csattog a fürj; a fülemüle az erdőben csak ritkán ereszt meg egy-egy trillát, és mindjárt elhallgat – a száraz forróság szinte éget. Az utakon ujjnyi vastagon, mozdulatlanul hever a száraz por, vagy sűrű felhőként száll fel, amelyet hol jobbra, hol balra hajt egy-egy gyönge fuvallat.

A parasztok egy-egy épület befejezésén dolgoznak, trágyát szállítanak. A jószág koplal a kiszáradt parlagon, várja a sarjút. A tehenek meg a borjúk a farkukat kampósan feltartva bőgnek, és elszaladnak a pásztorok elől az állásról. A gyermekek lovakat őriznek az utak mentén meg az árkok partján. Az asszonyok zsákszámra cipelik a füvet az erdőből; a kisebb-nagyobb lányok egymással versenyezve mászkálnak az irtáson nőtt bokrok közt, epret szednek, és hozzák eladni a nyaralóknak.

A nyaralók – akik építészetileg meglehetősen cifra, kidíszitett nyári lakokban üdülnek – vagy napernyő alatt sétálnak a homokkal felszórt ösvényeken, könnyű, tiszta és drága ruhákban, vagy fák, lugasok árnyékában ülnek feldíszített kis asztaloknál, és a hőségtől eltikkadva teát vagy hűsítő italokat isznak.

Nyikolaj Szemjonovics pompás: tornyos, verandás, erkélyes, galériás nyaralója előtt – minden friss, vadonatúj és tiszta ott – három csörgős ló áll bérkocsiba fogva; egy urat hoztak Pétervárról, „oda-vissza" tizenötért, ahogy a kocsis mondja.

Ez az úr – ismert liberális személyiség, aki részt vett minden bizottságban, bizottmányban, gyűjtésben, amelyeket ravaszul úgy szerveztek meg, mintha a leghűségesebb alattvalói célokat szolgálnák, de lényegükben a legliberálisabbak volnának. Barátjához, gyermekkori pajtásához és csaknem elvbarátjához jött a városból (ahol mint mindig borzasztóan elfoglalt ember csak egy-egy napot tölt).

Csak egy kicsit különbözik a véleményük az alkotmányos alapelvek alkalmazásának módjait illetően. A pétervári európaibb, egy kicsit még a szocializmussal is rokonszenvez; igen nagy fizetéseket kap azokban a tisztségekben, amelyeket betölt. Nyikolaj Szemjonovics pedig tisztára orosz ember – pravoszláv, a szlavofilizmus némi árnyalatával –, sok ezer gyeszjatyina föld tulajdonosa.

A kertben ültek egy ötfogásos vacsora mellett; a meleg miatt jóformán semmit sem ettek, úgyhogy a negyvenrubeles szakácsnak és kuktáinak fáradozása szinte kárba veszett, pedig különösen nagy igyekezettel dolgoztak a vendég kedvéért. Csak jéghideg spenótlevest ettek friss fehér lazaccal, utána szép formájú, tarka fagylaltot, amelyet különféle cukorcsíkokkal meg piskótaszeletekkel díszítettek. A vacsorán a vendégen kívül egy liberális orvos vett részt, továbbá a gyermekek tanítója – egy diák, szilaj szociáldemokrata, forradalmár, akit azért féken tudott tartani Nyikolaj Szemjonovics –, Mari, Nyikolaj Szemjonovics felesége és három gyermekük, akik közül a legkisebb csak a sütemény tálalásakor érkezett.

Az ebéd egy kissé elhúzódott, mert Mari – nagyon ideges asszony lévén – erősen aggódott Goga gyomorrontása miatt (ahogy rendes embereknél szokás, a legkisebb fiút, Nyikolajt Gogának becézték) és még amiatt is, hogy mihelyt a politikai beszélgetés elkezdődött a vendég és Nyikolaj Szemjonovics között, a szilaj diák, meg akarván mutatni, hogy ő bárki előtt meg meri mondani a meggyőződését, belerobbant a beszélgetésbe, úgyhogy a vendég elhallgatott, Nyikolaj Szemjonovics pedig csillapítgatta a forradalmárt.

Hét órakor vacsoráztak. Vacsora után a két jó barát a verandán üldögélve, hideg narzánvízzel, könnyű fehér borral üdítette fel magát, és beszélgetett.

Nézeteik különbözősége mindenekelőtt abban csúcsosodott ki, hogy milyenek legyenek a választások: kétlépcsősök vagy egylépcsősök, és már-már egészen belemelegedtek a vitába, mikor a legyektől hálókkal megóvott ebédlőbe hívták őket teázni. Teázás közben általános jellegű beszélgetés folyt Marival, akit ez nem tudott lekötni, mert a Goga gyomorrontásának jeleivel volt elfoglalva. A társalgás a festészetről folyt, és Mari azt bizonygatta, hogy a dekadens festészetben van un je ne sais quoi, amit nem lehet tagadni. Abban a pillanatban nem a dekadens festészetre gondolt, csupán azt mondta, amit már sokszor mondott. A vendégnek erre végképp nem volt semmi szüksége, de hallotta, miket hoznak fel a dekadencia ellen, így hát mindazt elmondta, mégpedig úgy, hogy senki nem is gyanította: őneki ugyan semmi köze sincs a dekadenciához, sem a nem-dekadenciához. Nyikolaj Szemjonovics pedig, ahogy a feleségére nézett, látta, hogy bosszús valami miatt, és hogy esetleg valami kellemetlenség lesz. Azonkívül nagyon unta hallgatni azt, amit már talán több mint százszor hallott.

Felgyújtották a drága bronzlámpákat és lámpásokat az udvaron. A gyermekeket lefektették, miután a beteg Gogát különféle gyógyító műveleteknek vetették alá.

A vendég Nyikolaj Szemjonoviccsal kiment a verandára. A lakáj burás gyertyákat és újabb narzános palackokat tett az asztalra, és éjféltájban már igazi, élénk beszélgetés kezdődött arról, hogy milyen állami intézkedéseket kell tenni ma, ebben az Oroszország számára oly fontos korszakban... Mind a ketten szüntelenül füstöltek és beszélgettek.

Odakint, a nyaraló kapuja előtt meg-megrázták csörgőiket a bérkocsis lovai, amelyek abrak nélkül ácsorogtak ott, és hol ásított, hol horkolt az ugyancsak étlen-szomjan ott ülő öreg kocsis, aki húsz éve lakott egy gazdánál, és három vagy öt rubel kivételével, amit elivott, minden keresetét hazaküldte a testvérének. Amikor a különböző nyaralókból felelgetni kezdtek egymásnak a kakasok, és különösen a szomszéd nyaralóban levő kukorékolt harsány, vékony hangon, a kocsisnak kétsége támadt: nem feledkeztek-e meg róla; leszállt hát a kocsiról, és bement a villába. Látta, hogy utasa ott ül, eszik, és időközönként mond valamit. Megijedt és elindult, hogy megkeresse a lakájt. A libériás inas ültében aludt az előszobában. A kocsis felköltötte. A lakáj, volt cselédember, aki nagy családját – öt lányt és két fiút – a keresetéből tartotta el (jó keresete volt: tizenöt rubel fizetés és évente olykor száz rubelre rugó borravaló az uraktól), elindult az urakhoz, jelenteni, hogy a kocsis nyugtalankodik, kéri, hogy bocsássák el.

Amikor a lakáj belépett, éppen tetőfokára hágott a vita. Részt vett benne az orvos is, aki az imént ment oda hozzájuk.

– Nem tudom elfogadni, hogy az orosz nép a fejlődésnek valamilyen más útján haladjon. Mindenekelőtt szabadság kell, politikai szabadság, az a szabadság... ahogy ezt mindnyájan tudjuk, a legnagyobb szabadság... A mások legteljesebb jogainak megőrzésével.

A vendég érezte, hogy belezavarodott, tehát nem egészen úgy beszél, ahogy kellene, de a vita hevében nemigen tudta, hogyan is beszéljen.

– Ez helyes – válaszolta Nyikolaj Szemjonovics, bár oda se figyelt, csupán ki akarta fejezni a saját gondolatát, amely különösen tetszett neki. – Ez helyes, de más úton érhető el: nem szavazattöbbséggel, hanem közös megegyezéssel. Nézzék csak meg a faluközösség döntéseit!

– Ó, az a faluközösség!

– Tagadhatatlan, hogy a szláv népeknek megvannak a maguk sajátos nézeteik. Ott van például a lengyel vétójog. Én nem állítom, hogy az jobb lenne...

– Engedje meg, hogy befejezzem a saját gondolatomat. Az orosz népnek megvannak a különleges tulajdonságai. Ezek a tulajdonságok...

Ám ekkor az álmos szemű libériás inas félbeszakította:

– A kocsis nyugtalankodik...

– Mondja meg neki, hogy hamarosan indulok. (A pétervári vendég mindig magázta az inasokat, és erre büszke volt.) És megtoldom a díját.

– Igenis, uram.

Iván elment. Igy hát Nyikolaj Szemjonovics végigmondhatta gondolatát. De a vendég is, az orvos is hallotta már hússzor (vagy legalábbis úgy rémlett nekik), és történelmi példákkal kezdték cáfolni, különösen a vendég. Kitűnően ismerte a történelmet.

A doktor a vendég pártján volt, gyönyörködött műveltségében, és örült, hogy megismerkedhetett vele.

A beszélgetés annyira elhúzódott, hogy az út másik oldalán, az erdőn túl már világosodni kezdett, a fülemüle is felébredt, de a vitapartnerek még egyre füstöltek és beszélgettek, beszélgettek és füstöltek.

Talán még tovább folytatódott volna a beszélgetés, de belépett az ajtón a szobalány.

Ez a szobalány árva volt, aki a megélhetés végett kénytelen volt elszegődni. Először egy kereskedőéknél lakott, de a segéd elcsábította, úgyhogy gyermeket szült. A gyermek meghalt, a lány egy hivatalnokhoz került, akinek gimnazista fia állandóan zaklatta; aztán a szobalány segítőjeként Nyikolaj Szemjonovicshoz szegődött el, és boldognak érezte magát, hogy többé nem üldözik az urak a buja vágyaikkal, és rendes bért fizetnek. Azért jött, hogy jelentse: az úrnő hívatja a doktort és Nyikolaj Szemjonovicsot.

„No – gondolta Nyikolaj Szemjonovics –, bizonyára Gogával történt valami."

– Mi az? – kérdezte.

– Nyikolaj Nyikolajevics valahogy gyengélkedik – mondta a szobalány. (Nyikolaj Nyikola-jevics, „az úrfi" Goga volt, aki elrontotta a gyomrát, és hasmenést kapott.)

– No, ideje indulni! – szólt a vendég. – Nézzék, milyen sokáig elüldögéltünk itt! – mondta mosolyogva, mintha dicsérni akarná magát és beszélgető társait, amiért ilyen sokáig és ilyen sokat beszéltek, aztán elbúcsúzott.

Iván a fáradt lábaival sokáig szaladgálva kereste a vendég kalapját és ernyőjét, amelyeket maga a vendég a leglehetetlenebb helyekre dugott. Iván azt remélte, hogy borravalót kap, de a vendég, aki máskor bőkezű volt, és sohase sajnált tőle egy rubelt, annyira belemelegedett a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkezett erről, csak útközben jutott eszébe, hogy semmit sem adott az inasnak. „Hát nincs mit tenni!"

A kocsis fellépett a bakra, meghúzta a gyeplőt, és oldalvást ülve elindult. Csörömpöltek a csörgők, és a pétervári úr a kényelmes rugókon ringatózva arra gondolt, hogy milyen korlátoltan és elfogultan gondolkozik a barátja.

Ugyanezt gondolta Nyikolaj Szemjonovics is, aki nem indult rögtön a feleségéhez. „Szörnyű ez a pétervári korlátoltság, szűklátókörűség. Nem tudnak kijutni belőle" – gondolta.

Azért nem sietett a feleségéhez, mert most semmi jót nem várt ettől a találkozástól. Mindennek az eper volt az oka. Kisfiúk tegnap epret hoztak. Nyikolaj Szemjonovics alkudozás nélkül vett két tányér nem egészen érett epret. A gyermekek odaszaladtak, kértek belőle, és egyenest a tányérokról kezdték enni. Mari még nem jött ki a szobájából. Amikor kijött és megtudta, hogy Gogának epret adtak, éktelen haragra gerjedt, mivel a kisfiú előbb már elrontotta a gyomrát. Mari szemrehányást tett férjének. Az meg őneki. Kellemetlen szóváltás, csaknem veszekedés támadt. Estére Goga valóban hasmenést kapott. Nyikolaj Szemjonovics azt hitte, hogy ezzel lezárul a dolog, de az orvos odahívása azt jelezte, hogy éppenséggel rossz fordulatot vett.

Amikor bement feleségéhez, az asszony a tarka selyemköntösben, amely nagyon tetszett neki, de amellyel most nem törődött, a gyerekszoba közepén állt az orvossal az éjjeliedény mellett, és egy folyós gyertyával odavilágított neki.

A doktor a csíptetőjén át figyelmesen nézett az edénybe, és egy pálcával piszkálgatta bűzös tartalmát.

– Hát igen – szólt sokatmondóan.

– Mindig ez az átkozott eper.

– De miért az eper? – kérdezte bátortalanul Nyikolaj Szemjonovics.

– Miért az eper?! Jóllakatod vele, én meg egész éjjel nem alszom, és a gyermek meghal...

– No, hát meg nem hal – mondta mosolyogva az orvos –, csak egy kis adag bizmut kell meg óvatosság. Mindjárt beadjuk neki.

– Elaludt – szólt az asszony.

– Akkor inkább ne háborgassuk. Holnap majd eljövök.

– Kérem.

Az orvos elment. Nyikolaj Szemjonovics egyedül maradt, és még sokáig nem tudta megnyugtatni feleségét. Amikor elaludt, már egészen világos volt.

A szomszéd faluban ezalatt a férfiak meg a fiúk hazafelé tartottak az éjjeli lólegeltetésből. Némelyik csak egyet hajtott, némelyiknek a lovai szekérbe voltak fogva, mögöttük a másodfű és harmadfű csikók szaladtak.

Taraszka Rezunov, egy tizenkét éves legényke – ködmönben, ellenzős sapkában, de mezítláb – szekerével, amelybe tarka kanca meg egy herélt volt befogva, és amely mögött ugyanolyan tarka másodfű csikó futott, mindenkit megelőzött, és úgy nyargalt fel a falu felé. A fekete kutya vígan szaladt a lovak előtt, és vissza-visszanézett rájuk. A jól táplált tarka csikó hátul hol jobbra, hol balra rúgott egyet-egyet kesely lábaival. Taraszka odahajtott a házhoz, leszállt, a lovakat megkötötte a kapunál, és bement a pitvarba.

– Hé, ti álomszuszékok! – kiáltott rá húgaira meg öccseire, akik a pitvarban darócon aludtak. Anyjuk, aki mellettük aludt, már felkelt, hogy megfejje a tehenet.

Olguska felugrott, mindkét kezével megigazgatta összekócolódott, hosszú, világos haját. Fegyka pedig, aki vele aludt, fejét a bundába fúrva még mindig feküdt, és napbarnította, kérges sarkával csak megdörzsölte a kaftán alól kikandikáló formás gyermeklábát.

A gyermekek az este eprészni készültek, és Taraszka megígérte, hogy felkölti húgát és öccsét, mihelyt hazaér az éjszakai legeltetésből.

Úgy is cselekedett. A legeltetéskor, egy bokor alatt ülve majd eldőlt az álmosságtól; de most már elmúlt az álmossága, így hát elhatározta, hogy nem fekszik le, hanem megy a lányokkal eprészni. Anyja adott neki egy csupor tejet. A karéj kenyeret maga Taraszka vágta le, aztán leült az asztalhoz, a magas lócára, és nekilátott az evésnek.

Amikor – mezítelen lábának jól látható nyomait gyors lépteivel szinte belevésve a porba – egy szál ingben-gatyában elindult az úton, amelyen már ott hevert jó néhány ugyanolyan kisebb-nagyobb mezítlábas nyom, világosan kirajzolódó ujjacskákkal, a kislányok piros és fehér foltocskák gyanánt már messze elöl látszottak a liget sötétzöldjén. (Az este előkészítették a köcsögöt meg a szilkét, és anélkül, hogy megreggeliztek volna, vagy kenyeret tettek volna el útravalónak, kétszer keresztet vetettek a szentképes sarok felé, és máris szaladtak kifelé.) Taraszka a nagy erdőn túl érte utol őket, amikor éppen letértek az útról.

Harmat borította a füvet, a bokrokat, sőt a fák alsó ágait is, úgyhogy a lányok csupasz lába rögtön vizes lett, de később – ahogy hol a puha füvön, hol a száraz föld hepehupáin lépkedtek – felmelegedett. Az epres egy letarolt erdőben volt. A kislányok előbb a tavalyi irtásra mentek. A fiatal hajtás még csak most kezdett nőni, és a dús nedvű, fiatal bokrok közt gyakran akadtak alacsony fűborította helyek, ahol rózsaszínű-fehér, de itt-ott már pirosra érett eperszemek bújtak meg.

A kislányok kétrét hajolva, szemenként válogatták az epret napbarnította piciny kezükkel, és a silányabbat a szájukba, a különbet meg a szilkébe rakták.

– Olguska! Ide gyere! Itt rengeteg van!

– Mi? Ne mondd már! Ó! – így kiabáltak egymásnak, bár nem távolodtak el, amikor bementek a bokrok közé.

Taraszka messzebbre elkószált tőlük egy jó évvel korábban kivágott erdőrészre, ahol a fiatal hajtások, kivált a mogyoró- meg a juharsudarak már embermagasságnál is nagyobbra nőttek. – A fű dúsabb nedvű és sűrűbb volt, ahol pedig epres akadt, ott nagyobbak és zamatosabbak voltak a szemek a fű oltalma alatt!

– Gruska!

– Mi a-az?!

– Mi van a farkassal?

– Miféle farkassal ? Mit ijesztgetsz? Úgyse félek, úgyse félek – mondta Gruska, és mivel a farkasra gondolva megfeledkezett magáról, nem a szilkébe rakta egyik epret a másik után, hanem a szájába, mégpedig a legszebbeket.

Taraszka meg átment a horhoson túlra.

– Taraszka-a!

– Itt vagyok! – felelte Taraszka a horhoson túlról. – Gyertek ide!

– Megyünk is, mert ott több van.

A két kislány a bokrokba fogódzva lemászott a horhosba, majd a kisebb elágazásokban haladva, ki a túlsó partra; és ott a verőfényben egyszeriben olyan, alacsony fűvel benőtt tisztásra találtak, amely telis-tele volt eperrel. Mind a ketten hallgattak, és szüntelenül dolgoztak a kezükkel is, a szájukkal is.

Ekkor hirtelen ugrott egyet valami, és a csöndben – ahogy őnekik rémlett – szörnyű recsegéssel futásnak eredt a füvön meg a bokrok között.

Gruska elesett ijedtében, és kiszórta a szilkéből az összeszedett eper felét.

– Jaj, anyám! – kiáltotta, és visongva sírva fakadt.

– Nyúl ez, nyúl. Mit félsz? Taraszka! Nyúl. Ott van, ni! – kiáltotta Olguska, és a bokrok közt fel-feltűnő tapsifüles szürkésbarna hátára mutatott. – Mitől félsz? – fordult Gruskához, amikor a nyúl eltűnt.

– Azt hittem, farkas – felelte Gruska, és rögtön a nagy ijedtség és kétségbeesett sírás után kacagásra fakadt.

– De buta is vagy!

– Borzasztóan megijedtem! — mondta Gruska, és olyan harsányan csilingelt a nevetése, mint a csengő.

Felszedték az epret, és továbbindultak. A nap már feljött, fényfoltokkal meg árnyékokkal tarkázta a zöld lombot, és ott tündöklött a harmat cseppjeiben, amely immár derékig bevizezte a kislányokat.

A két lány már majdnem az erdő szélén járt, egyre messzebb és messzebb távolodott – abban a reményben, hogy minél messzebbre mennek, annál több lesz az eper –, amikor itt is, ott is lányok és asszonyok csengő kiáltozása hallatszott, akik később jöttek ki, és ugyancsak eprésztek. A reggeli idejére mind a köcsög, mind a szilke megtelt félig, amikor a két kislány találkozott Akulina nénivel, aki csak az imént jött ki eprészni. Akulina néni mögött vastag, görbe lábával, egy szál ingben, hajadonfőtt ott totyogott egy nagy hasú, de aprócska fiú.

– A sarkamba szegődött – mondta Akulina a kislányoknak, és karjára vette a kisfiút. – És nincs kivel hagyni.

– Mi meg az imént egy jó nagy nyulat riasztottunk fel. Hogy zörgött, szörnyű volt...

– Nocsak! – mondta Akulina, és letette a kisfiút.

E rövid beszélgetés után a két kislány elvált Akulinától, és folytatta a dolgát.

– Most pedig üljünk le egy kicsit – mondta Olguska, és leült egy mogyoróbokor sűrű árnyékába. – Egészen elfáradtam. Egy kis kenyeret kellett volna hozni, megéheztem.

– Én is éhes vagyok – mondta Gruska.

– Miért kiabál olyan nagyon Akulina néni? Hallod? Akulina néni!

– Olguska! – válaszolt Akulina.

– Mi a baj?

– Nincs veletek a kicsi?! – kiáltotta Akulina a horhos egyik ágából.

– Nincs!

Ekkor megzörrentek a bokrok, és a horhosból előtűnt maga Akulina néni térden felül feltűzött szoknyában, kosárral a karján.

– Nem láttátok a kicsit?

– Nem.

– Micsoda baj! Miska-a! Miska-a!

Senki se válaszolt.

– Ó, micsoda csapás, eltéved! Betötyög a nagy erdőbe.

Olguska felugrott, és Gruskával a gyermek keresésére indult az egyik irányban, Akulina néni meg a másikban. Harsány hangon szüntelenül szólongatták Miskát, de az nem válaszolt.

– Elfáradtam – mondta Gruska le-lemaradva, de Olguska tovább kiabált, és jobbra-balra tekingetve hol erre, hol arra ment.

Akulina kétségbeesett hangja messzire, a nagy erdőig is elhallatszott. Olguska már abba akarta hagyni a keresést, és hazaindult volna, amikor egy dús nedvű bokorban, egy fiatal hársfa tövénél valamiféle madárnak a makacs, haragos, szinte kétségbeesett visítása ütötte meg a fülét; a madárnak bizonyára fiókái voltak, azért berzenkedett – félt valamitől, és haragudott valamire. Olguska odanézett a bokorra, mely körül fehér virágú, sűrű és magas fű nőtt; és az alatt megpillantott egy kis kék csomót, amely semmilyen erdei fűhöz nem hasonlított. Megállt, és szemügyre vette. Miska volt. Őtőle félt és őrá haragudott a madár.

Miska a nagy hasán feküdt, kis kezét a feje alá tette, és párnás, görbe lábát kinyújtva édesen aludt.

Olguska odakiáltotta az anyját, a kisfiút felköltötte, és epret adott neki.

Utána Olguska sokáig mesélte mindenkinek, akivel találkozott, otthon meg anyjának-apjának, a szomszédoknak, hogyan kereste és találta meg Akulina kisfiát.

A nap már egészen kibújt az erdő mögül, és melegen sütötte a földet meg mindent, ami rajta volt.

– Olguska! Gyere fürdeni! – hívták Olgát azok a kislányok, akik találkoztak vele. És nagy kört formálva, táncolva, dalolva elindultak a folyóhoz. A kislányok, miközben a lábukkal kapálózva, visongva lubickoltak, nem vették észre, hogy nyugat felől alacsonyan szálló fekete felhő jön felfelé; hogy a nap hol eltűnik, hol előbukkan; hogy erős illatot lehelnek a virágok meg a nyírfalevelek, és hogy meg-megdördül az ég. Még arra sem volt érkezésük, hogy felöltözzenek, máris megeredt az eső, és mind bőrig áztak.

A kislányok a testükhöz ragadt és megsötétedett ingecskékben hazaszaladtak, ettek valamit, és máris vitték az ebédet a mezőre, ahol az apjuk krumplit ásott.

Mire hazatérve megebédeltek, már kiszáradt a pendelyük. Átválogatták, csészékbe rakták az epret, és elindultak vele Nyikolaj Szemjonovics nyaralójába, mert ott jól fizettek; de ezúttal elutasították őket.

Mari, aki napernyő alatt, nagy karosszékben ülve majd eltikkadt a hőségtől, az epres kislányokat meglátva, feléjük csapott a legyezőjével.

— Nem kell, nem kell!

De Valja, a legidősebb, tizenkét éves fiú, aki a humán gimnázium túlságosan nagy fáradalmait pihente ki, és krokettezett a szomszédokkal, az epret meglátva odaszaladt Olguskához, és azt kérdezte:

– Hogy adod?

– Harminc kopejka – felelte a lány.

– Az sok – mondta a fiú. Azért mondta, hogy sok, mert mindig ezt hallotta a felnőttektől. – Várj, csak fordulj be a sarkon! – Azzal a dadához futott.

Olguska meg Gruska eközben egy tükörfényes gömbben gyönyörködött, amelyben apró házak, erdők, kertek látszottak. Ez a gömb és még sok egyéb csak azért nem volt csoda számukra, mert hisz épp a csodálatost várták az uraságoknak számukra titokzatos világától.

Valja odaszaladt a dadához, és harminc kopejkát kunyerált tőle. A dada azt mondta, hogy elég húsz is, aztán kis ládájából elővette a pénzt, a fiú pedig megkerülve apját – aki csak nemrég kelt fel a tegnapi nehéz éjszaka után, dohányzón és újságot olvasott – odaadta a húszkopejkást a kislányoknak, és az epret egy tányérba átöntve, nekiesett.

Olguska hazaérve kibontotta fogával a kendőjén kötött csomót, amelybe a húszkopejkás volt bekötve, és odaadta az édesanyjának. Anyja eltette a pénzt, és összeszedte a fehérneműt, hogy a patakra menjen.

Taraszka pedig, aki reggel óta krumplit ásott az apjával, ezalatt egy tölgy sűrű, sötét árnyékán aludt; ugyanott ült az apja is, oda-odanézett a kifogott, megbéklyózott lóra, amely már a szomszéd földjének határán legelt, és bármely pillanatban bemehetett a zabba, vagy átmehetett a szomszéd rétjére.

Nyikolaj Szemjonovics családjában ma is minden úgy volt, ahogy szokott lenni: a legnagyobb rendben. A háromfogásos reggeli készen várt, de senki sem jött enni, mert senki sem volt éhes.

Nyikolaj Szemjonovics elégedett volt, hogy mennyire helyes a vélekedése – ez abból derült ki, amit a mai újságokban olvasott. Mari nyugodt volt, mert Goga jól érezte magát. A doktor elégedett volt azzal, hogy az általa ajánlott szerek használtak. Valja pedig azért volt elégedett, mert megevett egy egész tányér erdei epret.

ÁLOM

Elbeszélés

Álmomban egy imbolygó, fehér emelvényen álltam. Elmondtam az embereknek mindazt, ami a lelkemben volt, és amiről korábban nem tudtam. Gondolataim különösek voltak – mint álmunkban szokott lenni –, de akaratlanul is ihletett, ritmikus szavakba öltöztek. Csodálkoztam azon, amit mondok, de örültem, ahogy a hangom csengését hallottam. Semmit sem láttam, de éreztem, hogy ismeretlen emberek tömörültek körém, hogy mind testvéreim. A közelemben lélegzettek. Távolabb sötét tenger morajlott, mint a tömeg. Amikor beszéltem, a beszédemtől szél futott végig az egész erdőn. És ez a szél lelkesedést keltett bennem is, a tömegben is. Amikor elhallgattam, a tenger lélegzett. A tenger is, az erdő is – tömeg volt. Az én szemem nem látott semmit, de minden szem énrám nézett – éreztem a tekintetüket. Nem tudtam volna megállni, ha nem tartanak a tekintetükkel. Nehéz is, boldog is volt a lelkem. Úgy mozgattak engem, ahogy én mozgattam őket. Hatalmat éreztem magamban, és rajtuk való hatalmamnak nem volt határa.

Csak egy hang mondta bennem: ez szörnyű! De én mind gyorsabban mentem mind tovább. Alig vettem lélegzetet. Az elfojtott félelem csak növelte a gyönyörűséget, és az emelvény, amelyen imbolyogva álltam, mind magasabbra és magasabbra emelt. Még egy kevés, és mindennek vége. De mögöttem jött valaki. Éreztem az idegen, szabad tekintetet. Nem akartam hátranézni, de ez lehetetlen volt – hátra kellett néznem. Egy nőt pillantottam meg; elszégyelltem magamat, és megálltam. A tömeg még nem tűnt el, és a szél még mindig zúgott rajta.

A tömeg nem vált szét, de a nő nyugodtan elindult a közepén, és nem csatlakozott hozzá. Nagyon elszégyelltem magamat, megint imbolyogni akartam és beszélni, de nem jött ki szó a számon. Nem tudtam becsapni magamat. Nem tudtam, kicsoda ő, de benne megvolt minden, amit szeretnek az emberek, úgyhogy kellemesen is, fájón is valami ellenállhatatlan erő vonzott hozzá. Ő is rám nézett, de csak egy pillanatra. Közömbösen elfordult. Homályosan láttam arcának körvonalait; de a nyugodt tekintet megmaradt bennem. Tekintetében szelíd gúny és alig észrevehető sajnálat volt. Ő semmit sem értett abból, amit mondtam, de nem azt sajnálta, hogy nem érti, hanem engem sajnált. Sehogy se tudtam kiszorítani magamból ezt a tekintetet. – A nő nem vetett meg engem. Látta a lelkesedésünket, és sajnált bennünket. Tele volt boldogsággal. Őneki semmire se volt szüksége, ezért úgy éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. A remegő homály teljesen eltakarta előlem. Sírva fakadtam. Félredobtam a szégyenkezést, és úgy sirattam a múltat, a visszahozhatatlan boldogságot, a jövendő boldogság lehetetlenségét, a mások boldogságát... De ezekben a könnyekben benne volt a jelen boldogsága is...

MAKAI IMRE fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám

Lev Tolsztoj emlékszám (4)

MAKSZIM GORKIJ:

Lev Tolsztoj

(Részlet a Lev Tolsztoj című tanulmányból)

Meghalt Lev Tolsztoj.

Megkaptam a táviratot, s benne a legköznapibb szavakkal ott áll:

– Elhalálozott.

Ez szíven ütött, haragomban, bánatomban felüvöltöttem, és most, félőrült állapotomban, magam elé képzelem őt, amilyennek ismertem, láttam, gyötrelmesen vágyom beszélni vele. Elképzelem a koporsóban, úgy fekszik ott, mint egy sima kő a patak fenekén, és ősz szakállában bizonyára ott bujkál csendesen az a mindenkinek idegen, kis csalóka mosoly. És a keze, végre nyugodtan összetéve pihen, elvégezte nehéz feladatát.

Felidézem éles szemét – mindennek a velejébe látott –, ujjainak mozgását, amelyek mindig mintha mintáztak volna valamit a levegőből, szavait, tréfáit, kedves parasztkifejezéseit, valahogyan bizonytalan hangját. S látom, ez az ember mennyit felölelt az életből, milyen emberfelettien bölcs és félelmes.

Úgy láttam őt egyszer, ahogy talán senki sem látta: a tengerparton gyalog igyekeztem hozzá Gaszprába, és Juszupov birtoka tövében, közvetlenül a víz szélén, a kövek között megpillantottam szögletes ... alakját, gyűrődött, szürke, rossz ruhában, formát vesztett kalapban. Ül, arcát a tenyerébe támasztja. Ujjai között ezüstös szakállszálak repdesnek, a messzeségbe néz, a tenger végtelenjébe, s a zöld fényű hullámocskák szelíden a lábához törleszkednek, hízelkednek, mintha önmagukról mesélnének valamit az öreg látnoknak. Változékony nap volt, a köveken felhőárnyékok siklottak, s az öregember a kövekkel együtt hol felfénylett, hol elsötétedett. A hatalmas, repedezett köveket illatos moszatok lepték be, előző nap erősen hullámzott. Ő maga is megelevenedett régi-régi kőnek látszott, aki minden kezdetet és végcélt ismer, s arra gondol: mi végük lesz a földi köveknek, füveknek, a tenger vizének s az embernek, és az egész világnak, a kőtől a napig. A tenger pedig lelkének része, és körös-körül minden őáltala, őbelőle lett. Az öregember tűnődő mozdulatlanságában látnoki varázshatalom érződött, mely sötétségbe mélyült el alatta, csúcsával pedig kutatóan a föld feletti kék térségbe magasodott, mintha ő – koncentrált akarata – szólítaná s lökné el a hullámokat, futtatná a felhőket és árnyékokat, amelyek szinte mozgatják a köveket és keltegetik álmukból. S ekkor pillanatnyi őrületemben, úgy éreztem – lehetséges! mindjárt feláll, int, s a tenger megalvad, megüvegesedik, a kövek pedig megmozdulnak, felkiáltanak, és körös-körül megelevenedik minden, felzúg, beszélni kezd, más-más hangon, magáról, róla, neki. Szóval ki nem fejezhető, mit éreztem akkor, elragadtatás és aggodalom fogta el a lelkemet, majd mindez ebbe az egy boldog gondolatba olvadt:

„Nem vagyok én árva itt e földön, amíg ez az ember is itt él."

Óvatosan, nehogy lábam alatt egy kavics is megcsikorduljon, visszatértem, nem akartam gondolataiban zavarni. És most, most árvának érzem magam, írok és sírok, soha életemben nem sírtam ilyen kétségbeesetten, ilyen keservesen, vigasztalanul. Nem tudom: szerettem-e, de hát mit számít az, hogy szeretet volt ez vagy gyűlölet? Mindig hatalmas és fantasztikus érzéseket s háborgást ébresztett lelkemben; még a kínos, ellenséges érzés is, ha ő keltette, olyan formát öltött, amely nem nyomasztott, hanem mintegy ingerelte a lelket, s tágította, érzékenyebbé, befogadóbbá tette. Jó volt ő, amikor cipőtalpával csoszogva, mintha a talajt egyengetné parancsolóan, hirtelen megjelent valahonnan, egy sarokból vagy az ajtóból, odasietett az emberhez, szapora, könnyű léptekkel, mint aki sokat jár a földön, és hüvelykujjait az övébe dugva, megállt egy pillanatra, fürgén körülnézett, éles pillantásával, amely nyomban mindent észrevett, és mindennek az értelmét felszippantotta.

– Jó napot!

Én mindig így fordítottam át ezt a szót: Jó napot, nekem ez élvezet, maga meg nem sok értelmét látja, de mégis – jó napot!

Kilép hozzánk. Kis termetű. De egyszerre mindenki eltörpül mellette.

Parasztszakálla, durva, de nem mindennapi keze, egyszerű öltözéke, és ez az egész látszólagos, kényelmes demokratizmusa sokakat megtévesztett, nemegyszer tanúja voltam, amint az orosz emberek, akik megszokták, hogy a „ruhája szerint" fogadják az embert – ősi jobbágy szokás! – elkezdték ontani azt a kenetes nyíltszívűséget, amelyet pontosabban bizalmaskodásnak neveznek:

„Jaj kedves atyánkfia, te! Hát ilyen vagy! Végre megértem a kegyet, hogy szemtől szembe lássam szülőföldem legnagyobb fiát. Örökkön egészségben élj, és fogadd hódolatomat!"

Ez a moszkvai-orosz, őszinte és bensőséges hang, az orosz „szabadgondolkodó" pedig így beszélt:

„Lev Nyikolajevics! Bár nem értek egyet az ön vallásbölcseleti nézeteivel, de az ön személyében mélységesen tisztelem a nagy művészt..."

És a parasztszakáll alól, a gyűrött, demokratikus zubbonyból előbukkan az agg orosz úr, a kiváló arisztokrata, mire a nyíltszívű, művelt, és egyéb emberek orra azonnal elkékül a tűrhetetlen hidegtől. Jó volt látni ezt a telivér lényt, jó volt megfigyelni mozdulatainak nemes finomságát, beszédének büszke fegyelmezettségét, lesújtó szavának elegáns szabatosságát. Csak annyi úriasság volt benne, amennyi a szolgáknak kellett. És ha felkeltették Tolsztojban az urat, akkor könnyen, fesztelenül megjelent, és úgy lehengerelte őket, hogy csak hápogtak és eltörpültek.

Egyszer éppen egy ilyen „nyíltszívű" moszkvai orosszal tértem vissza Jasznaja Poljanából Moszkvába; sokáig nem bírt lélegzethez jutni, csak szánalmasan mosolygott, és zavartan ismételgette :

– N-na, jól beleizzadtam. Phű, de szigorú...

És mellékesen nyilvánvaló sajnálkozással felkiáltott:

– Pedig azt hittem, hogy csakugyan anarchista. Mind azt hajtogatják: anarchista, anarchista, és én elhittem...

Gazdag gyáros volt az illető, nagy hasú, hájas, vörös arcú, miért kívánta, hogy Tolsztoj anarchista legyen? Az orosz lélek „mélységes titkainak" egyike.

Ha Lev Nyikolajevics tetszeni akart, azt sokkal könnyebben elérte, mint akármelyik okos, szép asszony. Különböző emberek ülnek nála: Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, Ilja, a szociáldemokrata mázoló Jaltából, Pacuk, stundista, holmi muzsikus, egy német, Kleinmichel grófnő jószágigazgatója, Bulgakov, a költő, és mindannyian egyformán szerelmes pillantással néznek rá. Lao-ce tanát fejtegeti nekik, s úgy érzem, mintha valami rendkívüli zenekar-ember volna, aki egyszerre több hangszeren játszik: réztrombitán, dobon, harmonikán és fuvolán. Úgy néztem rá, mint mindenki más. És most még egyszer szeretném megnézni – de már soha többé nem látom.

Újságírók jöttek, azt állítják, távirat érkezett Rómába, amely „Lev Tolsztoj halálhírét cáfolja". Fontoskodtak, fecsegtek, bőbeszédűen fejezték ki részvétüket Oroszországnak. Az orosz lapok semmi kételyt nem hagynak.

Nem lehetett hazudni neki, még szánalomból sem, súlyos betegen sem keltett szánalmat. Ilyen embereket szánni, mint ő, ízetlenség. Az ilyeneket kímélni kell, dédelgetni, nem pedig holmi lélektelen, elcsépelt szavak porát szórni rájuk.

Kérdezgette:

– Nem tetszem magának?

Ezt kellett válaszolni: „Nem, nem tetszik."

– Nem szeret engem? – „Nem, ma nem szeretem."

Kérdéseiben könyörtelen volt, a válaszokban tartózkodó, ahogyan egy bölcshöz illik.

Csodálatos szépen beszélt a múltról, s a legszebben Turgenyevről. Fetről kedélyes mosolygással, és mindig valami mulatságosat mondott; Nyekraszovról hidegen, szkeptikusan nyilatkozott, ám valamennyi íróról úgy, mintha a gyermekei volnának, és ő, az apjuk, minden hibájukat ismeri, és – nesze nektek! – a rosszat hangsúlyozza a jó rovására. S valahányszor rosszat mondott valakiről, úgy éreztem, alamizsnával enyhíti hallgatói szegénységét; rosszul esett ítéleteit hallgatnom, elmés kis mosolya előtt akaratlanul is lesütöttem a szemem, és semmi sem maradt meg az emlékezetemben.

Egy ízben dühösen bizonygatta, hogy G. I. Uszpenszkij tulai tájnyelven írt, és teljesen tehetségtelen. Ugyancsak ő pedig a jelenlétemben A. P. Csehovnak ezt mondta:

– Ez aztán az író! Őszinteségének erejével Dosztojevszkijre emlékeztet, csakhogy Dosztojevszkij zugpolitikát folytatott és felvágott, ő pedig egyszerűbb és őszintébb. Ha Istenben hinne, valami szektáns válnék belőle.

– Hogyan mondhatta hát, hogy tulai író és tehetségtelen?

Szemét bozontos szemöldöke alá rejtette, és aztán így válaszolt:

– Rosszul írt. Miféle nyelvezete van? Több benne az írásjel, mint a szó. A tehetség szeretet. Aki szeret, az tehetséges is. Nézze a szerelmeseket, mind tehetségesek!

Dosztojevszkijről csak ímmel-ámmal, kényszeredetten beszélt, valamit kerülgetett, valamit legyűrt magában.

— Konfuciusz tanaival kellett volna megismerkednie, vagy a buddhistákéval, az megnyugtatta volna. Ez a legfőbb, amit mindenkinek kivétel nélkül ismernie kell. Heves vérű ember volt, ha megharagszik, kopasz feje búbján dudorok ugrálnak, és a fülét mozgatja. Sok mindent megérzett, de hibásan gondolkodott. Fourier híveitől tanult gondolkodni, Butasevicstől és másoktól. Aztán egész életében gyűlölte őket. Volt valami zsidós a gondolkodásmódjában. Bizalmatlan volt, hiú, nehézkes és szerencsétlen. Különös, hogy annyian olvassák, nem értem, miért! Nehéz és haszontalan olvasmány, mert mindezek a Félkegyelműek, Kamaszok, Raszkolnyikovok, és mindez nem így volt, egyszerűbb és érthetőbb minden. De például Leszkovot kár, hogy nem olvassák, vérbeli író, maga olvasta?

– Igen. Nagyon szeretem, különösen a nyelvét.

– A nyelvet csodálatosan ismerte, szinte a bűvésze volt. Különös, hogy maga szereti, pedig maga valahogy nem orosz, nem oroszok a gondolatai, nem haragszik, hogy így beszélek? Öregember vagyok, és talán a mostani irodalmat már nem tudom megérteni, de folyton úgy érzem, hogy ez az irodalom nem orosz. Sajátságos verseket kezdtek írni, nem tudom, miért versek ezek, és kinek szólnak. Puskintól, Tyutcsevtől, Sensintől kell versírást tanulni. Maga például – Csehovhoz fordult –, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz.

És nyájasan mosolyogva átölelte Anton Pavlovics vállát, az pedig zavartan, mély hangon a nyaralójára meg a tatárokra terelte a szót. Csehovot szerette, és valahányszor ránézett, mintha megsimogatta volna Anton Pavlovics arcát a tekintetével, amely szinte gyengéd volt abban a pillanatban. Anton Pavlovics egy szép nap Alekszandra Lvovnával a parkban sétált, s Tolsztoj, aki akkor még gyengélkedett, karosszékében ülve a verandán, valahogy egészen utánanyújtózott, és halkan mondta:

– Hej, micsoda nagyszerű, kedves ember! Szerény, mint egy kisasszony! Úgy is lépked, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos!

Egy este, szürkületkor, összehunyorított szemmel, szemöldökét rángatva olvasta a Szergij atya egyik jelenetének változatát, amely arról szól, hogy a nő elindul a remetét megkísérteni; amikor végére ért, kissé felemelte fejét, és szemét behunyva, tisztán, érthetően mondta:

– Jól megírtad, öreg, jól!

Bámulatos egyszerűen hangzott ez a szájából, olyan őszintén lelkesült a szépségen, hogy soha életemben el nem felejtem azt az elragadtatást, amit akkor éreztem, elragadtatásomat nem tudtam, képtelen voltam kifejezni, de elfojtása is óriási erőfeszítésembe került. Még a szívverésem is elállt, majd hirtelen minden megújult és éltetően friss lett körülöttem.

Látni kellett, hogyan beszél, hogy megértsük beszédének sajátos és kifejezhetetlen szépségét, olykor szabálytalannak tetszett, sűrűn ismétlődtek egyes szavak, és teli volt falusias egyszerűséggel. Szavainak ereje nem a hangsúlyban rejlett, nem is az arcjátékában, hanem a szem csillogásában és fényében, soha ilyen beszédes két szemet nem láttam. Ezer szeme volt ebben a kettőben.

Szuler, Csehov, Szergej Lvovics és még valaki, a parkban ülve a nőkről beszélgettek; sokáig szótlanul hallgatta őket, majd hirtelen megjegyezte:

– Én majd akkor mondom meg az asszonyokról az igazságot, ha fél lábbal a sírban leszek, aztán gyorsan be a koporsóba, s magamra csukom a fedelét, most fogjanak meg! – és a tekintete olyan kihívó, baljós fénnyel villant, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Úgy gondolom, Vaszka Buszlajev merész és tudásra szomjazó kópésága élt benne, és Avvakum esperes makacs szellemének egy része, valahol felül vagy oldalt pedig a csaadajevi szkepticizmus bújt meg. Művészlelkét az avvakumi alapelv marcangolta, az prédikált; Shakespeare-t és Dantét a novgorodi csínytevő döngette, a csaadajevi rész pedig mosolygott a lélek eme mulatságain, sőt alkalomadtán a kínjain is.

A tudományt és az államiságot pedig elképesztette ez az ősorosz ember, aki emberibbé akarta tenni az életet, és sok-sok sikertelen erőlködés után eljutott a passzív anarchizmusig.

Ez bámulatos! De Olaf Gulbransson, a Simplizissimus karikaturistája, titokzatos intuícióval felismerte Tolsztojban a buszlajevi vonást, nézze meg jól a rajzát, mennyire hasonlít hajszálpontosan az igazi Lev Tolsztojhoz, s hogy ebben a csukott, rejtett szemű arcban mennyi merész értelem van, amely „sem tüsszentésben, sem álomban, sem kuvikolásban", semmiféle babonában nem hisz.

Előttem áll ez az öreg varázsló, aki mindenkinek idegenül, magányosan járta be a gondolkodás valamennyi pusztaságát, keresve a mindent átfogó igazságot, és nem találta meg a maga számára; nézem, és bár nagy a veszteség szomorúsága, fájdalmamat és gyászomat enyhíti a büszkeség, hogy láttam ezt az embert.

Különös volt Lev Nyikolajevicsot a „tolsztojánusok" között látni; ott áll egy pompás harangtorony, a harangja szüntelenül cseng-bong, egész világ hallja, s körülötte óvatos kis kutyuskák futkosnak, vonítással kísérik a harang szavát, s gyanakodva sandítanak egymásra: melyikük vonított jobban. Nekem mindig úgy rémlett, hogy ezek az emberek mind a Jasznaja Poljana-i házat, mind Panyina grófnő kastélyát teljesen átitatták a képmutatás, gyávaság, kicsinyes kufárkodás és örökséglesés szellemével. A „tolsztojánusok"-ban van valami közös vonás azokkal a zarándokokkal, akik Oroszország eldugott zugaiban bolyongva kutyacsontokat hordoznak magukkal, és ereklyeszilánknak hazudják azokat, és akik „egyiptomi sötétséggel" meg az istenanya „könnyeivel" kereskednek. Emlékszem, Jasznaja Poljanában egy ilyen apostol lemondott a tojásevésről, nehogy a tyúkokat megbántsa, a tulai állomáson pedig jóízűen fogyasztotta a húst, és azt mondogatta:

– Túloz a kis öreg!

Csaknem valamennyien szeretnek sóhajtozni, csókolózni, mindnek izzadt, lagymatag a keze és hamis a szeme. Ugyanakkor gyakorlatias emberek, nagyon is ügyesen rendezik el földi ügyeiket.

Lev Nyikolajevics természetesen jól látta a „tolsztojánusok" igazi célját, megértette ezt Szulerzsickij is, akit gyengéden szeretett, és akiről mindig ifjú hévvel és elragadtatással beszélt. Egyszer Jasznajában valaki ékesszólóan magyarázta, milyen jó élni, és milyen tiszta lett a lelke Tolsztoj tanításának elfogadása után; Lev Nyikolajevics odahajolt hozzám, és halkan mondta:

– Egyre hazudik a selma, de azért, hogy örömet szerezzen nekem...

Sokan igyekeztek örömet szerezni neki, de nem vettem észre, hogy ügyesen és jól csinálták volna. Ő szinte sohasem beszélt velem a szokásos témáiról, a teljes megbocsátásról, a felebaráti szeretetről, az Evangéliumról és a buddhizmusról, nyilván rögtön felismerte, hogy mindez „nem nekem való". Én mélységesen értékeltem ezt.

Ha akarta, akkor valahogy különösen szépen tapintatos, finom és szelíd tudott lenni, beszéde elbűvölően egyszerű és kellemes volt, olykor pedig alig bírtam hallgatni. Mindig visszatetsző volt nekem, ahogyan a nőkről vélekedett, e tekintetben túlságosan „népies" lett, és valami mesterkéltség csengett a szavaiban, valami nem őszinte, s ugyanakkor nagyon is személyes hang. Mintha megbántották volna egyszer, és sem megbocsátani, sem felejteni nem tudná. Megismerkedésünk estéjén bevitt a dolgozószobájába – ez Hamovnyikiben volt – leültetett magával szemben, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi – egy lányról kezdett beszélni. Engem levert ez a hang, sőt elképesztett, olyan nyíltan, élesen beszélt, és bizonygatta, hogy egészséges leányra nem jellemző a szemérem.

– Ha egy leány elmúlt tizenöt éves és egészséges, kívánja, hogy ölelgessék, fogdossák. Értelme még fél attól, amit nem ismer, nem ért, ezt nevezik szeméremnek, szűziességnek. De a teste már tudja, hogy az érthetetlen elkerülhetetlen, törvényszerű, és az értelem ellenére beteljesülést követel. A maga leírása szerint ez a Varenyka Oleszova egészséges, de csenevészként érez, itt valami sántít.

Majd a Huszonhat férfi – egy leány hősnőjére tért át, „illetlen" szavakat ejtve, egyiket a másik után, és olyan egyszerűséggel, amely cinizmusnak tetszett, sőt kissé bántott is. Később megértettem, hogy az „útszéli" szavakat csak azért használta, mert pontosabbnak és találóbbnak vélte őket, de akkor kínos volt a beszédét hallgatnom. Nem ellenkeztem vele, egyszerre figyelmessé, nyájassá vált, s arról kérdezgetett, hogyan éltem, tanultam, mit olvastam.

– Azt beszélik, maga nagyon olvasott ember, igaz? Mondja, Korolenko muzsikus?

– Úgy hiszem, nem az. Nem tudom.

– Nem tudja? Tetszenek magának az elbeszélései?

– Igen, nagyon.

– A kontraszt miatt. Ő lírikus, magában pedig nincs ilyesmi. Olvasta Weltmant?

– Igen.

— Jó író, ugye? Élénk, szabatos, túlzásoktól mentes. Olykor jobb Gogolnál. Ismerte Balzacot. Gogol pedig Marlinszkijt utánozta.

Amikor megjegyeztem, hogy Gogol valószínűleg Hoffmann, Sterne, és talán Dickens befolyásának engedett, rám nézett, és azt kérdezte:

– Ezt olvasta valahol? Nem? Ez nem igaz. Gogol aligha ismerte Dickenst. De maga valóban sokat olvasott, nézze, ez ártalmas! Kolcov ezzel tette tönkre magát.

Búcsúzáskor megölelt, megcsókolt, és azt mondta:

– Maga igazi muzsik! Nehéz lesz magának az írók között, de semmitől se féljen, beszéljen csak mindig úgy, ahogy érez, ha nyersen hangzik is, sebaj! Az okos emberek megértik.

Ez az első találkozás kettős érzést váltott ki belőlem: örültem is, és büszke voltam, hogy Tolsztojt láttam, de a velem folytatott beszélgetése némiképp vizsgára emlékeztetett, és mintha nem a Kozákok, a Holsztomer, a Háború és béke szerzőjét láttam volna, hanem egy urat, aki hozzám leereszkedve, szükségesnek vélte, hogy valami „népi stílusban" beszéljen velem, útszéli nyelven, és ez megdöntötte a róla alkotott elképzelésemet, azt az elképzelést, amelybe beleéltem magam, és amelyet úgy dédelgettem.

Másodszor Jasznajában láttam. Borús, őszi nap volt, szitált az eső, és ő nehéz posztókabátot és valódi vízhatlan, magas szárú bőrcsizmát húzva sétálni vitt a nyírfaligetbe. Fiatalosan ugrál át a pocsolyákon, árkokon, fejére rázza az ágakról az esőcseppeket, és remekül meséli, hogyan magyarázta neki Sensin Schopenhauert ebben a ligetben. S gyengéd, szerető kézzel simogatja meg a nedves, sima nyírfatörzseket.

– A minap olvastam valahol e sorokat:

Nincs gomba már, de gombaillat

Árad a mélyből nyirkosan...

– nagyon jó, nagyon igaz!

Hirtelen egy nyúl hemperedett a lábunk elé. Lev Nyikolajevics felszökkent, egészen tűzbe jött, arcát élénk pír öntötte el, és mekkorát kurjantott, az öreg vadász! Azután leírhatatlan kis mosollyal nézett rám, és bölcs, emberi nevetésre fakadt. Csodálatosan nagyszerű volt ebben a pillanatban!

Egy másik alkalommal ugyanott, a parkban, egy kányát figyelt; a kánya a baromfiudvar felett lebegett, körözött és megállt a levegőben, alig mozgatta a szárnyát, és habozott: lecsapjon-e, vagy korai még. Lev Nyikolajevics egész testében kiegyenesedett, eltakarta szemét, és remegve suttogta:

– A tyúkjainkra pályázik a gaz. Most, most... most rögtön... ó, félek! Ott a kocsis, nem? Ide kell hívni...

És odahívta. Kiáltásától a kánya megijedt, feljebb szállt, és elkanyarodott, eltűnt. Lev Nyikolajevics felsóhajtott, és nyilvánvaló rosszallással korholta önmagát:

– Nem kellett volna kiáltani, úgyis elrepült volna.

Egy ízben Tifliszről beszéltem neki, és V. V. Flerovszkij-Bervi nevét említettem.

– Ismerte? – kérdezte élénken Lev Nyikolajevics. – Beszéljen róla, milyen? Belefogtam az elmondásába, hogy Flerovszkij hosszú szakállú, nagy szemű, magas, sovány ember, hosszú vitorlavászon khitónt öltve, s egy kis tüszőt kötve az övére (vörös borban főtt rizs volt benne), hatalmas lenvászon napernyővel felfegyverkezve, miként járta velem együtt a Kaukázuson túli vidék hegyi ösvényeit, s hogy egyszer egy bivaly jött szembe velünk a szűk ösvényen, mi pedig óvatosan megretiráltunk előtte, nyitott ernyővel hadonászva a rosszindulatú állat felé, hátráltunk, és egyre az a veszély fenyegetett, hogy a szakadékba zuhanunk. Hirtelen könnyeket pillantottam meg Lev Nyikolajevics szemében, és zavartan elhallgattam.

– Ne törődjön vele, beszéljen csak, beszéljen! Örömömben könnyezek, hogy egy derék emberről hallok! Milyen érdekes! Ilyennek is képzeltem őt, rendkívülinek. A radikális írók között ő a legokosabb, a legérettebb, az Ábécé-jében igen jól megírja, hogy az egész civilizációnk barbár, a kultúra pedig békés nemzedékek ügye, a gyengéké, nem az erőseké, s a létért való küzdelem hazug kitalálás, amellyel a gonoszságot akarják igazolni. Maga persze nem ért egyet ezzel? Bezzeg Daudet, ő is ezt vallja, emlékszik Paul Astier alakjára?

– Hogyan érthetnék egyet Flerovszkij elméletével, akár csak a normannoknak Európa történelmében játszott szerepét illetően is?

– A normannok, az más!

Ha nem akart válaszolni, mindig ezt mondta: „Az más." Mindig úgy éreztem – s nem hiszem, hogy tévednék –, hogy Lev Nyikolajevics nemigen szeretett irodalomról beszélni, de élénken érdeklődött az írók személye iránt. „Ismeri? Milyen? Hol született?" Ezeket a kérdéseket gyakran hallottam tőle. S következtetései csaknem mindig valami új oldaláról mutatták be az illetőt.

V. G. Korolenkóra vonatkozóan eltűnődve mondta:

– Nem nagy-orosz, ezért igazabban, jobban kell látnia az életünket, mint ahogyan mi magunk látjuk.

Csehovról, akit gyengéden, szívből szeretett:

– Az orvostudomány zavarja őt, ha nem volna orvos, még jobban írna.

A fiatalok valamelyikéről:

– Angolnak tetteti magát, ez legkevésbé egy moszkvainak sikerül.

Nekem nem egy alkalommal mondta:

– Maga füllent. Ezek a maga Kuvaldái mind csak kiagyalt alakok. Megjegyeztem, hogy Kuvalda élő ember.

– Beszélje el, hol látta.

Nagyon mulattatta az a jelenet, amely Kolontajev kazani békebíró szobájában játszódott le, itt láttam először azt az embert, akit Kuvalda néven örökítettem meg.

– Kékvér! – mondta nevetve, s a könnyeit törülgette. – Igen, igen, kékvér! De milyen kedves, milyen mulatságos! Maga pedig elbeszélni jobban tud, mint írni. Nem, maga romantikus, nagyotmondó, ismerje csak be!

Azt feleltem, hogy bizonyára minden író tódít egy keveset, amikor olyannak írják le az embereket, amilyennek az életben szeretnék látni; azt is mondtam, hogy szeretem az aktív embereket, akik minden úton-módon, még erőszakkal is ellen akarnak állni az élet gonoszságának.

– Az erőszak pedig a legfőbb rossz! – kiáltotta, belém karolva. – Hogyan kerül ki ebből az ellentmondásból, maga füllentő? Itt van ez a maga műve, az Útitársam, ez nem kiagyalt, ez jó, mert nem költött. De ha maga gondolkodik, csupa lovag születik az agyában, csupa Amadis meg Siegfried...

Megjegyeztem, hogy amíg még emberhez hasonló és elkerülhetetlen „útitársak" szűk körében fogunk élni, mindent ingatag talajra, ellenséges környezetben építünk. Elmosolyodott és könyökével könnyedén oldalba bökött.

– Ebből igen-igen veszélyes következtetéseket lehet levonni? Maga gyanús szocialista. Romantikus, a romantikusoknak pedig monarchistának kell lenniük, azok is voltak mindig.

– Hát Hugó?

– Hugó, az más. Nem szeretem őt, szószátyár.

Gyakran megkérdezte, mit olvasok, és mindig megrótt érte, hogy – véleménye szerint – rosszul választom meg a könyveket.

— Gibbon rosszabb Kosztomarovnál, Mommsent kell olvasni, nagyon unalmas, de komoly. Amikor megtudta, hogy a Zenganno fivérek volt az első könyv, amelyet olvastam, még fel is háborodott.

– No látja, ostoba regény. Ez is csak rontotta magát. A franciáknak három írójuk van: Stendhal, Balzac, Flaubert, no és Maupassant, de Csehov jobb nála. A Goncourt-ok maguk is bohócok, csak megjátszották a komolyat. Könyvekből tanulmányozták az életet, amelyeket hozzájuk hasonló hazudozók írtak, s azt hitték, hogy ez komoly dolog, pedig senkinek sem kell.

– Semmiféle degenerálódás nincs – mondogatta –, ezt csak az az olasz Lombroso találta ki, a zsidó Nordau papagájként ismételgeti. Olaszország a sarlatánok, kalandorok hazája, ott csak Aretinók, Casanovák, Cagliostrók és hasonlóak születnek.

– Hát Garibaldi?

– Az politika, az más!

Egy sereg tényre, amelyeket Oroszország kereskedőcsaládjainak a történetéből soroltam fel, ezt felelte:

– Ez nem igaz, ezt csak a bölcs könyvekben írják...

Elmondtam neki egy ismerős kereskedőcsalád három nemzedékének történetét, történetükben az elkorcsosodás törvénye különösen kegyetlenül érvényesült; akkor izgatottan megráncigálta a kabátom ujját és bizonykodott:

– Látja, ez igaz! Ezt tudom, Tulában is van két ilyen család. És ezt meg kell írni. Röviden, nagy regényt írni róla, érti? Okvetlenül!

Szeme mohón csillogott.

– De hiszen lovagok lesznek, Lev Nyikolajevics!

– Hagyja! Ez nagyon komoly. Az, aki szerzetesnek megy, hogy az egész családért imádkozzék, csodálatos! Ez az igazi: ti bűnöztök, én pedig elmegyek, és leimádkozom a bűneiteket. S a másik, az unatkozó, az a haszonleső építész, ez is igaz! És hogy iszik, és vadállat, kicsapongó, mindenkit szeret, és egyszerre gyilkol, jaj, ez kitűnő! Ezt meg kell írni, s a tolvajok meg koldusok között nem szabad hősöket keresni, szükségtelen! A hősök hazugság, kitalálás, csak emberek vannak, emberek, és semmi más.

Igen gyakran rámutatott az elbeszéléseimben elkövetett túlzásokra, egy alkalommal azonban, a Holt lelkek második részéről szólva, szelíd mosollyal mondta:

– Mi valamennyien borzasztóan füllentősek vagyunk. Én is, az ember olykor ír, és hirtelen megsajnál valakit, fogja, és ad neki egy szebb vonást, a másiktól meg elvesz, nehogy a többiek túlságosan feketének tűnjenek fel mellette.

És nyomban a hajthatatlan bíró szigorú hangján így folytatta.

– Hát ezért mondom én, hogy a művészet hazugság, csalás, önkény, és árt az embereknek. Nem arról írunk, ami van, amilyen az igazi élet, hanem amit mi gondolunk az életről, mi magunk. Kinek hasznos tudnia, hogy látom ezt a tornyot vagy a tengert, vagy a tatárt, miért érdekes ez, mire jó?

Olykor szeszélyesnek tetszettek a gondolatai és érzései, sőt mintegy szándékosan nyakatekertnek, de gyakrabban éppen a gondolatok szigorú nyíltságával lepte meg az embereket, mint a kegyetlen Istennel rettenthetetlenül perlekedő Jób.

Így beszélt:

– Megyek egyszer május végén a kijevi országúton; a föld Paradicsom, minden ujjong, az ég felhőtlen, madarak dalolnak, méhek döngicsélnek, a nap olyan simogató, és körös-körül minden ünnepi, emberies, pompás. Könnyekig elérzékenyültem, és én is méhnek éreztem magamat, amelynek a föld legeslegszebb virágai adattak, és közel éreztem az Istent a lelkemhez. Hirtelen látom: az út szélén, a bokrok alatt, egy zarándokpár hever, egymáson forgolódnak, szürkék, piszkosak, öregecskék mind a ketten, féregként hancúroznak és dünnyögnek, artikulátlan hangokat hallatnak, s a nap könyörtelenül megvilágítja csupasz, kék lábukat, petyhüdt testüket. Szíven ütött ez a kép. Úristen, te, a szépség alkotója, hogy nem szégyelled magad? Nagyon rossz érzésem támadt...

– Igen, látja, ilyenek történnek. A természet, a bogumilok az ördög művének tartották, kegyetlenül és túlságosan csúfolkodva kínozza az embert: erejét elveszi, de a vágyat meghagyja. Minden élő embernél így van ez. Csak az embernek adatott, hogy az ilyen kínnak minden szégyenét és borzalmát végigszenvedje, a testében adatott neki. Úgy hordozzuk magunkban, mint elkerülhetetlen büntetést, de milyen bűnért?

– Amikor ezt elbeszélte, szeme furcsán elváltozott, hol gyermekien panaszos lett, hol szárazon, mogorván fénylett. Ajka meg-megvonaglott, a bajusza felborzolódott. Amikor befejezte, zubbonya zsebéből kendőt húzott elő, és erősen megtörölte arcát, noha száraz volt. Majd parasztosan erős kezének kampós ujjaival kisimította szakállát, és halkan ismételte:

– Igen, de milyen bűnért?

Egy ízben Djulberből Aj-Todor felé mentem vele az alsó úton. Könnyedén lépegetett, mint egy ifjú, és valamivel idegesebben beszélt, mint máskor:

– A test a lélek engedelmes kutyája legyen, ahová a lélek küldi, oda fusson, mi meg hogyan élünk? A test ide-oda futkos, garázdálkodik, s a lélek tehetetlenül és szánalmasan követi.

Erősen megdörzsölte mellét a szíve táján, felvonta szemöldökét, és folytatta visszaemlékezését:

– Moszkvában, a Szuharev-bástya körül, egy elhagyatott mellékutcában láttam ősszel egy részeg asszonyt, a járda szélén feküdt. Piszkos patak folyt ki az udvarról, egyenest az asszony tarkója és háta alá, ott fekszik ebben a hideg lében, dünnyög, fészkelődik, egész testével a latyakban, és hiába próbál felállni. Arca megvonaglott, összehunyorította szemét, s fejét rázva, halkan ajánlotta:

– Üljünk le itt... A legszörnyűbb, legundorítóbb látvány a részeg nő. Segíteni akartam neki, és nem bírtam, undorodtam tőle, az egész nő olyan nyálkás, vizenyős volt, ha hozzáér az ember, egy hónapig le nem mossa a kezéről, szörnyű! A kerékvetőn meg egy szürke szemű, szöszke kisfiú ült, arcán könnyek peregnek végig, szipog, és reménytelenül, fáradtan nyafogja:

– Anyu-u... na, anyu-u. Kelj már fe-el...

Az asszony karját mozgatja, röffent, kissé felemeli fejét, és újra, toccs, bele a latyakba. Elhallgatott, majd körülnézve, nyugtalanul, szinte suttogva folytatta: – Bizony, bizony, borzalmas! Maga sok részeg nőt látott? Sokat, ó, istenem! Ne írjon erről, ne!

– Miért?

Szemembe nézett, és mosolyogva megismételte:

– Miért?

Majd elgondolkozva, lassan mondta:

– Nem tudom. Én csak úgy... szégyen ilyen rondaságokról írni. De hát miért ne írna? Igen, mindent meg kell írni, mindenről...

Könnyek csillantak a szemében. Letörölte, és egyre mosolyogva zsebkendőjét nézte, és újra könnyek peregtek a ráncokon.

– Sírok — mondta. – Öregember vagyok, szívembe markol, ha valami borzalmas dolog jut eszembe.

Könnyedén oldalba bökött:

– Maga is, ha életét leélte, s minden marad, ahogy volt, maga is sírni fog akkor, még inkább, mint én, „patakzóbban", mondják az asszonyok... De mindent meg kell írni, mindenről, különben a szöszke kisfiú megharagszik, a szemére veti, nem igaz, nem a teljes igazság, mondja majd. Ő megköveteli az igazságot!

Hirtelen megrázkódott, és jóságos hangon javasolta: – No, mondjon el valamit, maga jó elbeszélő. Valamit a gyerekkoráról, magáról. Hihetetlen, hogy maga is volt kicsi valamikor, olyan különös ember. Mintha felnőttnek született volna. Gondolataiban sok a gyerekesség, éretlenség, pedig elég sokat tud az életről, nem is kell többet. No, beszéljen...

És kényelmesen elnyúlt a fenyőfa alatt, a meztelen gyökereken, figyelte a szürke tűlevelek között szaladgáló nyüzsgő kis hangyákat.

Az északi ember számára, szokatlanul változatos délszaki környezetben, az öntelten buja, elbizakodottan zabolátlan növények között, ő, Lev Tolsztoj – már a neve is belső erejére vall! – ez a kis termetű ember, aki valamiféle nagyon erős, mélyen földi gyökerekből kötődött, olyan csupa bütyök az egész, itt, mondom, a Krím hivalkodó flórájának közepette egyidejűleg helyén is volt, meg nem is. Olyan volt, mint valami ősrégi ember, s mintegy az egész környék ura, ura és teremtője, aki évszázados távollét után megtér a maga teremtette birodalmába. Sok mindent elfelejtett, sok minden új a számára, minden olyan, amilyennek lennie kell, de mégsem teljesen olyan, és nyomban ki kell deríteni, mi nem olyan, és miért nem.

Sietős, fürge lépésekkel jár-kel az utakon és ösvényeken, a vérbeli földkutató járásával, s éles szemével, amely elől egyetlenegy kő, egyetlenegy gondolat sem marad rejtve, néz, méreget, tapogat, összehasonlít. És féktelen gondolatok eleven magvait hinti szét maga körül. Azt mondja Szulernek:

– Te Ljovuska, semmit sem olvasol, ez nem helyes, mert elbizakodottság, Gorkij pedig sokat olvas, és ez sem helyes, ez azért van, mert nem bízik magában. Én sokat írok, s ez nem helyes, mert öreges hiúságból fakad, abból a vágyból, hogy mindenki úgy gondolkozzék, ahogy én. Persze a magam számára jól gondolkodom, de Gorkij azt hiszi, hogy neki ez nem jó, te pedig semmit sem gondolsz, csak: értetlenül pislogsz, azt nézed, mibe kapaszkodhatnál. S olyasmibe kapaszkodol, ami nem neked való, ez már nemegyszer megtörtént veled. Belekapaszkodol, rátámaszkodsz, de amikor elmozdul, te nem tartod vissza. Csehovnak van egy kitűnő elbeszélése: Aranyos! ...te szinte hasonlítasz ahhoz a lányhoz.

– Mennyiben? – kérdezte nevetve Szuler.

– Szeretni szeretsz, de választani nem tudsz, és elaprózod magad.

– Mind ilyenek?

– Mind? – ismételte Lev Nyikolajevics. – Nem, nem mindenki.

S váratlanul szinte rám csapott a kérdésével:

– Maga miért nem hisz Istenben?

– Nincs hitem, Lev Nyikolajevics.

– Ez nem igaz. Maga természettől fogva istenhivő, és nem tud Isten nélkül meglenni. Ezt majd hamarosan megérzi. De nyakasságból nem hisz, bántódottságból: nem úgy van a világ megteremtve, ahogy maga szeretné. Szégyenlősségből is lehet nem hinni: így vannak a fiatalemberek: imádják a nőt, de nem akarják kimutatni, félnek, hogy nem érti meg, no és merszük sincs hozzá. A hithez, akárcsak a szerelemhez, bátorság kell, mersz. Azt kell mondani magunknak: hiszek, és minden jóra fordul, minden olyanná válik, amilyennek akarja az ember, megmagyarázza önmagát és magához vonz. Látja, maga sok mindent szeret, a hit pedig fokozott szeretet, még jobban kell szeretnie, akkor ez a szeretet hitté válik. Ha egy nőt szeret az ember, az a legkülönb a világon, s okvetlenül mindenki a legkülönbet szereti, már ez is hit. Hitetlen ember képtelen szeretni. Az olyan ma ebbe szeret, egy év múlva amabba. Az ilyen embernek lelke: csavargó, meddő életet él, ez rossz. Maga hívőnek született, és ne akarjon más lenni. Azt mondja, szépség? Hát mi a szépség? A legfőbb és legtökéletesebb: Isten.

Azelőtt jóformán még sohasem beszélt velem erről a témáról, és a kérdés váratlansága, fontossága valahogy lehengerelt, és meghátrálásra késztetett. Ő a díványon ült, maga alá húzta lábát, diadalmasan belemosolygott a szakállába, megfenyegetett, és azt mondta:

– Ezt hallgatással nem intézi el, nem ám!

Én pedig, aki nem hiszek Istenben, miért, miért nem, nagyon óvatosan, kissé félénken nézek rá, csak nézek, és azt gondolom magamban: „Ez az ember Istenhez hasonló!"

BRODSZKY ERZSÉBET fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 50-59. l.

Lev Tolsztoj emlékszám (3)

Két nyelven – Tolsztoj a művészetről

ЛЕВ ТОЛСТОЙ

Об искусстве

Мыслитель и художник никогда не будет спокойно сидеть на олимпийских высотах, как мы привыкли воображать: мыслитель и художник. .. всегда, вечно в тревоге и волнении: он мог решить и сказать то, что дало благо людям, избавило бы их от страдания, дало бы утешение, а он не так сказал, не так изобразил, как надо, он вовсе не решил и не сказал, а завтра, может быть, будет поздно. .. Гладких, жуирующих и самодовольных мыслителей и художников не бывает.

Так что же нам делать?

Поэзия есть огонь, загорающийся в душе человека. Огонь этот жжет, греет и освещает.

Дневник

Главная цель искусства, если есть искусство и есть у него цель, та, чтобы проявить, высказать правду о душе человека, высказать такие тайны, которые нельзя высказать простым словом. От этого и искусство. Искусство есть микроскоп, который наводит художник на тайны своей души и показывает эти общие всем тайны людям.

Дневник

Нерв искусства есть страстная любовь художника к своему предмету, а если это есть,' то произведение всегда будет удовлетворять к другим требованиям — содержательности и красоте: содержательности будет удовлетворять потому, что невозможно страстно любить ничтожный предмет, а красоте потому, что, любя предмет, художник не пожалеет никаких трудов для того, чтобы облечь любимое содержание в наилучшие формы.

Письмо В. А. Гольцеву, сентябрь 1889 г.

Произведение искусства только тогда настоящее, когда воспринимающий не может себе представить ничего иного, как именно то самое, что он видит, или слышит, или понимает . . . Если же воспринимающий чувствует, что то, что ему показывает художник, могло бы быть и иначе, видит художника, видит произвол его, тогда уже нет искусства.

Дневник

Надо стараться довести свою мысль до такой степени простоты, точности и ясности, чтобы всякий, кто прочтет, сказал бы: — Только-то? Да ведь это так просто! А для этого нужно огромное напряжение и труд.

Слова Толстого в книге Н. Гусева «Два года с Толстым»

... главное, если не единственное средство изображения характеров, «язык», т. е. то, чтобы каждое лицо говорило своим, свойственным его характеру, языком.

О Шекспире и драме

LEV TOLSZTOJ

A művészetről

A gondolkodó és a művész sohasem ül nyugodtan az olümposzi magasságokban, mint ahogy elképzelni szoktuk; mindig együtt kell szenvednie az emberekkel, azért, hogy menekvést és vigaszt találjon számukra. A gondolkodó és a művész... örökös rettegésben és izgalomban él: meg tudta volna oldani és mondani, mi szolgálja az emberek javát, őket a szenvedéstől megkímélhette és vigasztalhatta volna, de nem azt mondta, nem azt ábrázolta, amit kell; egyáltalán nem oldott meg és nem mondott semmit, és lehetséges, hogy holnap már késő lesz... Sima természetű, életüket élvező és önmagukkal megelégedett gondolkodók és művészek nincsenek.

Mit tegyünk tehát?

A költészet tűz, mely az ember lelkében lobban. Ez a tűz éget, melenget és világít.

Napló

A művészet célja, ha igazi művészet és ha van célja, hogy fejezze ki, mondja ki az igazságot az emberi leiekről, olyan titkokat mondjon ki, amelyeket nem lehet kimondani egyszerű szavakkal. Ez teszi művészetté. A művészet mikroszkóp, melyet a művész saját lelkének titkaira irányít, és megmutatja az embereknek ezeket a mindenkivel közös titkokat.

Napló

A művészet gyökere a művész szenvedélyes szeretete tárgya iránt, ha ez megvan, akkor az alkotás mindig eleget fog tenni a többi fő követelménynek — a tartalmasság és a szépség követelményének — is: a tartalmasságnak azért fog eleget tenni, mert lehetetlen szenvedélyesen szeretni jelentéktelen tárgyat, a szépség követelményének pedig azért, mert a művész, ha szereti tárgyát, nem kíméli a fáradságot, hogy a szeretett tartalmat a legszebb formába öltöztesse.

Levél V. A. Golcevnek. 1889. szeptember

A művészi alkotás akkor igazi, ha a befogadó el sem tudja képzelni a művet másképpen, mint amilyennek látja, hallja, érti... Ha a befogadó úgy érzi, hogy az, amit a művész mutat, lehetne másmilyen is, ha látja a művészt magát, ha látja a művész önkényének nyomát, akkor az már nem művészet.

Napló

Igyekeznünk kell gondolatunkat az egyszerűség, pontosság és világosság oly fokára emelni, hogy mindenki, aki elolvassa, azt mondja: „Ennyi az egész? De hisz ez oly egyszerű!" Ehhez viszont óriási erőfeszítésre és munkára van szükség.

Tolsztoj szavai N. Guszev »Két év Tolsztojjal« című könyvéből

...A jellemábrázolás fő — ha nem egyedüli — eszköze a nyelv, vagyis az, hogy mindegyik szereplője a jelleméhez illő saját nyelvén beszéljen.

Shakespeare és a dráma

GELLÉRT GYÖRGY, KULCSÁR AURÉL és SOPRONI ANDRÁS fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/9. sz. 47-48. l.