Kersti Merilaas: Törékeny este
A fakó s szélszilánkos téli nap
meghal, a hóbuckák közé furódva.
Napból a bánat tenyeredbe csap,
lépdelj, rád nézek, mint egy sakkozóra.
Utad tündér mezőségen visz át,
kéklik az erdő, lebegő mese,
az élet elbúcsúztat, holt fiát,
gyászt sugall sötétlő szemfödele.
Fenyő sudarán isteni beszéd,
béke alszik a gyökere alatt.
Zord képet forgat életed eléd,
oszlopot vert szívedben a harag.
Fekete szemmel lángol a boróka,
kezed jéggé fagyasztotta a hó.
Gyöngédség nélkül tántorogsz, mióta?
Szegény te, gyűlölettől fáradó!
A patak jegén apró repedés,
hómezőn tévedező nyúlnyomok,
szánakozással jő az ébredés,
mögötted tán kedvesed imbolyog.
Egy kézfogásban érzed: van barátod,
szó zeng, ami a szíved teleírja,
egykori gondolatod újra látod:
előtted egy névtelen baka sírja.
Mintha szívedről kő gördülne el,
lelked sirályszárnyon magasba lebben.
Ülsz a hóbuckán, örömkönnyüvel,
havas borókabokorral öledben.
Kormos István fordítása
Justinas Marcinkievicius: Hajnalban
Hajnalban felröppent két madár.
Éjszaka kinőtt a fű.
Ölelj. Szoríts.
Fehér folyók, fehér kezek
folynak át rajtam simogatva.
Gyermeki ágyban alszik
a hosszú élet.
A hajnal árnytalan.
Beröppen a föld
erdőivel, hegyeivel, városokkal,
elfúlva lábunk elé zuhan.
Fel kell emelnünk.
Megitatnunk és megetetnünk.
Tandori Dezső fordítása
David Szamojlov: Ritkábban töprengek…
Ritkábban töprengek azon,
kinek tetszem és hogyan tetszem.
Gyakrabban töprengek azon,
hová megyek? hová igyekszem?
Ti csak védjétek kőkemény
mindentudástok, büszkeségtek.
Állok, nyomot veszítve én.
Hová jutok?
Hová is érek?
Jó, rossz közt hol az út csapása?
Sötét s a fény határa hol?
S az ígéret külön világa,
hol ész és nyugalom honol?
Ha a kiábrándult pimaszság
látszata mindenkit becsap,
hol a gyengédség, férfiasság,
pályánk erénye hol marad?
Ne a harag szentsége! Ne
szenteljék meg a gyűlölséget!
Szó, mért a gyilkos tőr hegye
legyen, amihez mérnek téged?
Ki már érintett szavakat,
az acélt jobb ha messze hagyja,
hűség és tisztesség miatt
nem kell esküdjön pengevasra.
Add csak a tőrt annak, ki fél,
ki szóra gyenge, hazug ember...
Itt aki él, másképp beszél.
Ez minden. És több semmi sem kell.
Fodor András fordítása
Rimma Kazakova: Fiatalok
Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú, mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába -
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell hogy beleláss.
Veress Miklós fordítása
Alekszandr Mezsirov: Viták
Akkor mi nem vitáztunk semmiről. -
Elosztottunk kétszersültet, szalonnát,
a hó alól Szinyavino körül
víz is került, olthatta bárki szomját.
Küszködtünk, hogy ne zúzzon szét a tél.
Sikerült? Néhánynak tán. Vagy nekik sem…
A tűzhöz húzódtunk, s a szélinél
megpörkölődtünk - elszunyván - nem egyszer.
S ha olykor nyújtózkodni egy kicsit
arrább mozdultunk: sortűz vágta végig
a tűlevél-avart, golyó sivít
a fedezékben, s por kereng az égig.
A Szinyavinszki forrás ideje
lejárt - csak használt patronok maradtak.
Most folyton vitákkal vagyunk tele:
problémáink a lelkűnkbe ragadtak.
Most téli éjszakákon hajnalig
s hószikrázó, fényes napok során át
erősködünk: vigyázz, mondd érveid,
kölyök konokságával védd a vártád!
Vitatkozunk, s hevünk föl-föllobog;
örök veszély tapad minden vitánkhoz.
Minthogyha puskaport egyik marok
másikba méreget - közel a lánghoz.
Csorba Győző fordítása
Junna Moric: Ködös hajnalon
Mihail Szvetlov emlékének
Várótermek voltak hálószobáim,
asztalaim távíróoszlopok,
mikor január fagyos éjszakáin
fázott az is, kinek jutott vacok.
Fagyott kezem néha a trolibuszban
engedett föl és sajgott tüzesen.
Anyámtól én örökre elbúcsúztam,
anyám, nővérem közt se volt helyem.
Betűikben ott tántorgott a szégyen
fájdalmasan és értetlenkedem:
hisz kémiából nem is olyan régen
én lettem első a vetélkedőn!
Közben én, boldog verejtékben úszva
bámultam minden harmadik napon
az étkezőben a kenyérre, húsra,
néha kompót is volt tányéromon,
lógott rajtam a blúz, a sál, a csapzott,
esőben-hóban-egy viharkabát.
Rég messze láttam úszni elszalasztott
lehetőségek ingó csónakát.
Jártam, felgyűrt gallérral, értve lassan,
hogy rosszul áll a dolgom, meglehet.
A postán békén ülhettem magamban,
ott írogattam hetyke verseket.
Nem mentem vacsorára este hétre,
ha barátaim hívtak. Csöndesen
ballagtam, arany lábnyomokba lépve,
s nem írtam úgy, hogy sorsom jobb legyen.
Állomás padján bóbiskolva, láttam:
valahol, túl a havas halmokon
anyám, biztostűvel tűzött kabátban,
megcsókolja büntetlen homlokom.
Tizennyolc éves arcú, szép, mosolygó
álom suhant... Látom, ocsúdva még...
Fejemhez tűzve cédula: „Csavargó!
Holnap ebédre várnak Szvetlovék!"
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Jevtusenko:
Elmennek az anyák
Anyánk elhagy bennünket.
Csöndbe koppan
lassú lépte,
megy-megy Iábujjhegyen,
mi meg nyugodtan alszunk,
jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem.
Elmennek az anyák.
De nem hirtelen mennek,
csak mi érezzük olyan hirtelennek.
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek,
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek
így tipegnek.
Egy éven, észbekapva,
megjelöljük, mikor lesz születésük napja.
Késő. Ez már nem mentheti meg
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket.
Már messze járnak.
Nem térhetnek vissza.
Álomból ocsúdva
egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak,
üvegfal áll tiltón kezünk elé.
Elkéstünk.
Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel...
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.
Képes Géza fordítása
Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak
Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
kéz a világban,
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
anyánktól
s biztos fogással az első
fürdővízbe merít,
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.
Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával...
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója,
első tétova léptünk támasza és
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
(a kisunokának),
a két marokkal adott gyümölcs,
hüppögő sírásunk vigasza-réve,
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik.
hova porral elegy könnyünk esőz,
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.
Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…
Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?
Rab Zsuzsa fordítása
Szemjon Kirszanov: Eső
Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt,
édenien üde-tiszta megint a föld.
Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?
Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.
Minden cseppen, mint nagyító üvegen át,
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!
Nézz bele az én mély-sötét szívembe is,
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!
... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar,
bámul házam csupa-könny ablakaival.
Illyés Gyula fordítása
Ellen Niít: Szélforgó
Vettem a tallini vásáron 1934-ben
Tarka szélforgók könnyű röpte
fasorok, fasorok, fasorok mentén!
Szárnyak surrognak a papírkerékben
és ki olyan könnyű mint én?
Szélkönnyű a kabátom ujja -
Repülök a nyári fasorban.
Szélforgóm felkap, visz a fénybe már -
A szélforgós gyerek olyan, mint a madár,
mint a madár – a föld öle hol van?
Testem pehely és
szívem lebegés
fuvallat a hugom
szitakötő az öcsém -
a szélforgók repülése:
madárcsapat;
madárcsapatban madárrá
változom én.
Kék madár, kettő,
ezüstmadár, egy
és sármány is
és vörösbegy
és még ergy madár
és még egy madár, seregnyi!
Köztük olyan könnyű madárnak lenni.
Nem is érinti lábujjam a földet,
s fák hajában fényfoltok tündökölnek.
Puha pelyhek súlytalan álma,
pihés fiókák gyönge szárnya -
repülök a tarka madárcsapattal
s mintha tollfelhők hava szállna -
Fel, fel: az ágak aranyzöld ívén át,
s már fenn úszom a fényben.
Csak a madár érti,
hogy nem repülni
micsoda szégyen.
Képes Géza fordítása
Giorgi Leonidze: Kipcsak éj
A kipcsak hordák fehér homokján
mozdoki fehér holdfény legelget.
Egy espcseppnyi szívem maradt tán,
azért maradt meg, hogy énekeljek.
Evezősöknek, útonjáróknak
tenger ködéből visszafeleljek.
Látom Iora szőlővesszőit,
mint gyertyaszálak, zöld fényben égnek.
Hallom, csobognak már evezőid,
társa lett szívem rég a tiédnek.
A Tejúton túl égek magamban,
ne sugaradtól legyek világos!
Alszik a kipcsak a kunhalomban,
víg csobolyója fejének vánkos.
Álmában Róma hűs palotái,
doni fogoly nők dalai szállnak.
De már a kipcsak lovak patái
a Darjal mentén föl nem szikráznak!
Hányszor röpült itt lovuk sörénye,
éles szablyájuk hány szívet járt át!
Gyógyírt e földön nem leltek mégse,
Sírban a földet dühödten rágják.
Raszul Rza: Aranybarna (a Paletta c. ciklusból)
Homoksivatag, karaván.
Nagyapám könyve:
aranycifrájú, régi Korán.
Gyarmati háborúk
sosenyugvó lobogása.
Rizsföldeken napfény-hajigálta lándzsa.
Elefántormány-sima fatörzsek,
lombok közt menedéket adók,
nedvektől feszülő gyümölcsnek.
Gyógyíthatatlan bánat.
Könnycsepp egy arcon, ottfeledett.
És – a szemed, a szemed, a szemed.
Rab Zsuzsa fordításai
Oszip Mandelstam: Nézek a fagy szemébe
Nézek a fagy szemébe egymagam:
ő sehová, én meg sehonnan,
a sík, lélegző csoda, ránctalan
tágul, siklik dermedt habokban.
Tisztes-keményített koldus-nap hunyorog
már megbékélten, már nyugodtan…
A tízértelmű fák éppolyanok…
Mint büntelen kenyér, a hó a szembe roppan.
Pór Judit fordítása
Gevorg Emin: Majomfogó
Tudjátok,
hogyan ejtik foglyul a majmot?
Egy szűknyaku kancsó alját
megtöltik kockacukorral.
Mohó mancsát bedugja érte a torkos.
Markába szorítja a cukrot.
Rikkant örömében!
De akárhogy igyekszik,
a szűk kancsóból a markát
többé nem tudja kihúzni.
Nyitná a markát –
jaj, odavész a cukor!
Szorítja hát,
őt meg szorítja a kancsó.
Mohó mancsánál fogva
így ejtik foglyul a majmot.
Ej, de mi emberek vagyunk!
Mi közünk az egészhez?
Betti Alver: Krónika
Nemzetségem címerébe
bőrdudát meg kést foglaltak.
Vásározók, csűr-őrizők
voltak az én ősapáim,
lomha szántók, haragtartók,
kemény vadászok, borisszák
hát kunyhónkban a pálinka
sokszor vegyült embervérrel.
Ki börtönben, ki kocsmában,
verekedők csapatában
lelte végét. Csak nagyapám
volt a hollók között sólyom:
hintók kúsztak, mint a hernyók,
tornyok nőttek ég aljából,
amikor a házgerincen
zsindelyt szögelt a tetőre.
Nagyanyám meg félig vakon,
adott-vett csak, kuporgatott,
cimborált az ördögökkel,
míg magát fel nem kötötte.
Jár az unokája gőggel
a tékozlók csapatában.
Csodát rabol minden perctől,
aztán mindent szélbe perget.
Rab Zsuzsa fordításai
Alekszandr Mezsirov: Ébresztőóra
Úgy ötre járt. Koromsötétben
kapkodtam lábam téveteg:
a zamoszkvorecsjei télben
hazafelé kísértelek.
A Zamoszkorecsje ilyentájt
kihalt már, csöndes, fény sehol.
Soványka válladon kabátkád,
szótlan vagy, begubózkodol.
Nincs már kedvünk üres beszédre,
nem kell a szópufogtatás.
A lényegest elmondtam én, de
most Isten áldjon! S megbocsáss!…
Szűk kis kuckómba hazatérek,
ébresztőórám felhúzom,
megfőzöm gyatra feketémet,
s a munkának rugaszkodom.
Majd hat körül löttyöm lehajtva
egy-egy ásítást elnyelek,
s belé is kezdek a dologba:
vers-témákat keresgetek.
Vers-témákat, ahogy szokásom.
Az ősi játék elragad.
Órákon át magam csigázom,
és jó, ha végre egy akad.
A csöndes, szűk legényszobában
csörögj csak, óra, meg ne állj,
ketyegj szünet nélkül s hibátlan,
ha megkoptál is, rendre járj!
Nem fáradó harkály-kopácsod
idáig is hasznomra vált:
munkámmal egybe-kalapácsolt,
az idővel összhangba zárt.
Elalszom. Ébredek. S ha ébren
megszólalok: minduntalan
- legelsőnek -: Hány óra? - kérdem -
A földön most hány óra van?
Csorba Győző fordítása
Bulat Okudzsava: Verkliszó
Bukdácsolva, mint kis hajó viharban,
le-föl, hullámhegyen át, völgyön át,
udvar mélyéről árva verklidallam
küldi felém tömör, nagy bánatát.
Úgy elbúsul, hogy szinte könnyezik.
De fölrikolt egyszerre: mit is hallok?
Kis félresikló, bicebóca hangok
a legtisztább örömet zengetik.
Ujjongjon a dal megzavart fülünkben,
ha együgyűn is, bárdolatlanul.
Nincs más igazság: élni akar minden,
mielőtt az özönvíz rázudul.
Sem ügyeskedés, sem mézes hazugság
nem kárpótlás a szeretet helyett.
...Százszor is elsütöttem én a puskát -
minden golyómból fülemile lett!
Jevgenyij Vinokurov: Festés
Hát véget ért a tespedés kora!
A székek már halomban. Forr a munka!
Felfordulás támad, de akkora,
hogy minium és mész csöpög hajunkra.
Téglarakás az asztalom helyén.
Elámulok a káosz furcsa báján.
Nem értem, hogy élhettem eddig én
a kispolgári rend sivár lapályán.
A régi érát azzal tisztelem,
hogy festékes hordóra települve
teát iszom. De lusta a kezem,
hogy firniszes arcomat letörülje.
Álmomban csapkod óriás ecset.
Szelet zúgat az üvegtelen ablak.
Hogy új világként megszülessenek,
előbb a világok is széthasadnak!
Sav párolog, orron vág hirtelen,
maró illatok könnyeket facsarnak.
A világot is könnyebb értenem
mélyeiből ennek a zűrzavarnak.
Rab Zsuzsa fordításai
Jurij Levitanszkij: Szalmaszál
Mikor rendül a föld alattam,
reménytelen mélyeinek
örvénylő alvilága tárul,
s fölcsap az a jeges hideg -
mint ráolvasót, mint könyörgést,
elmormolom ezerszer is:
- Ó, édes munka, tarts meg engem,
kérlek, segíts, kérlek, segíts!
Jóság ölel körül, felém már
munkám enyhítő lelke száll,
s a felejtés fekete árján
felém libeg egy szalmaszál,
roppanó héj, kis semmi pálca,
csepp duda, törékeny hajó,
sztyeppen nőtt nádszálfurulyácska,
egyszál síp, mosolyogtató.
Rab Zsuzsa fordítása
Parujr Szevak: Művészet
Dúdol a szél valami dallamot;
Beethoven húrja szebben nem zenél.
Vak horizonton hajnalfény dereng;
sosem-látott, Rembrandt-festette kép.
Az élet túltesz még Shakespeare-n is,
döbbenetes tragédiáival…
S mi művészetet játszunk, te meg én,
Mégpedig úgy… Nem volt ily eltökélt
Cervantes bús lovagja sem talán.
Bede Anna fordítása
Bella Ahmadulina: Belép a lány
Belép a lány. Tizennyolc éves. Áll.
- Hány esztendős?
- Tizennyóc – válaszolja.
Sokszög: térd meg könyék, arccsont meg áll.
Félszegség, gőg és haj: szélverte boglya.
Csoda az egész: hősi mód sovány,
égő szeméből vitézi tűz árad.
És látom napcserzette homlokán
a füzet fölé görnyedt éjszakákat.
- Tizennyóc – mondta újra. - Engemet
odahaza, nálunk, nem ért meg senki.
De nem baj! Tudom, még költő lehet
belőlem! - Sír, az arcát el se rejti.
Szeretem, ahogy néz, sötét-vadul,
s hogy fájásig mohó, s jólelkű mégis.
Mosolygok. Rég volt-e, hogy valahol
így álltam én is, így beszéltem én is?
Búcsúzik. Siet. Nincs egy perce sem,
ki kell használni az időt sietve:
báját nem tudva, állni félszegen,
szomorkodni, örömről mit se sejtve.
Rab Zsuzsa fordítása
Jaan Kross: A jávorbika énekei
1
Ma napkeltekor az erdeifenyők
vörösfeketezöld
árnyékhálója olyan sűrű
hogy nem lehet már áttörni rajtuk
és a pintyek dalözöne úgy cseng
hogy nem is akaródzik áttörni rajtuk
Nesztelen nőnek a lábra
a szürke mohaharisnyák
észrevétlen sűrűsödnek a háton
lehullt fenyőtűk jávorbarna gyapja
Árnyékszarvakkal
szétöklelve az árnyéksereget
eltűnök
a vörösfeketezöld árnyékszövevényben
2
Szürke mohaszigetek
halmok barna hajlatai
emelkednek a hajnali ködben
fejem mohacsomókkal befedett bozontos dombját
sötét fenyőág-szarvaimat
magasba emelem
vérben forgó szemmel
Belebőgök
a hajnali ködbe
mézsárga homokdombokon át
mikor jávorünők nyaka
felrémlik előttem
át lilazöld tavakon
mikor felserkenéseimben
jávorborjak szeme csillan
párázó remegő kavargó tüzes hördülésekben
bömbölöm ki jávorlelkemet
mmmm mmmm mmmm mmmmm
mmm-mmező
mmm-mmélyvíz
mmmm-mmennybolt
mmmm-mmoha
mmmm-mmagam!
Képes Géza fordítása
Tamaz Csiladze: Kis állomás
Messze, túl az úton
szétszórt falu párállik a ködben,
odafönn csillagok közt
szenderegnek a nyárfák,
szemafor parázslik
a töltés szélén -
vadrózsabogyó.
Kilépsz a sínekhez
vársz valakit
szobormereven.
Ágyúk árnyéka ilyen.
A pőre puszta fölé lebegő
óriási, narancsszínű hold
felizzítja a kis megálló
talpalatnyi peronját.
Otthonos és fenséges az ég,
akár egy pantheonb,
sírkövön elszórt
szegfűszirmok a csillagok.
Az idő, amelyben
vonatok körbe cikáznak,
veled van tele, és
füttyszóval
és lobogókkal.
Egyszercsak fölrepesnek a sínek,
és egy szitakötő
kilobban, akár a gyertya.
Ezen a kis állomáson
csak másodpercre
torpannak meg a mennydörgő vonatok.
Rab Zsuzsa fordítása
Marina Cvetajeva: Hajnal a síneken
Míg a nap égre nem tör,
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
összerakosgatom hazámat.
Talpfákból és nyirekből,
hideg nyarakból, árvaságból,
míg a nap az égre nem tör,
míg nem jön pályaőr, ki rám szól.
A köd kegyesen ámít.
Még homály gyolcsába takarva
alszik a zúzott gránit,
meg a mezők sakktábla-rajza.
Ködből, madárseregből...
A hollófényű sínek-hozta
kósza, hazug hírekből...
Egy kődobás – még itt van Moszkva!
És sorra megjelennek
- mint ködből idézett valóság -
makacs tekintetemnek
széles tájaid, Oroszország!
Kibontom, szélesebbre!
S képzeletemből felrohanva
kúszik a köd-sinekre
a tűzkárosultak vonatja.
Vagonjain komorló
írás, öles kátrány-betűkkel:
„Negyven ember és nyolc ló”.
(Nekem ez is – örökre tűnt el.)
Sín-kígyó, talpfa-erdő.
Sorompóvá sürül a távol...
Nyirokból és didergő
nyirekből, ködből, árvaságból,
míg a nap égre nem tör
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
felépítem megint hazámat
tisztára és igazra.
Kék sínpár, végtelenbe indul...
Ott... még ott csillog az arca
a síneken... a síneken túl!
Rab Zsuzsa fordítása
Borisz Paszternak: Utazás
Fut a gőzös, zihál rohanva,
kerekeket pörget a gép.
S körül a fenyves csupa gyanta,
és nyírfákat lenget a lanka,
s elóttünk fut valami még.
Fut az út, oszlopok nyüzsögnek,
s a kalauznő haja repked
s a rétre korom leple terjed,
attól lesz kesedűbb a lég.
Tombol a dugattyú, a henger,
hajtókarok villámlanak,
a pálya mentén úszva leng el
egy kánya-forma árny-alak.
Köhög a masina a füstben,
mit sapkájaként félrevág,
s az erdők, mint letűnt időkben,
mint hajdan, e sürgésre körben,
ügyet se vetve, áll időtlen,
csak áll és szendereg tovább.
És valahol a városok,
mint rég, távolból integetve -
oda vontatják estelente
a régi állomás-sínekre
az újonnan-jött vonatot.
A csarnokokból kiözönlött
utas-tömeg kavarog ott,
s jönnek vonatkísérők, őrök,
kalauzok, pénztárosok.
Sa férfi, ki titkába görnyedt,
ím a kanyarban elveszett,
fölszabta szőnyegét a kőnek,
szétdúlt szigorú tömböket,
gödröket, kürtőket, tetőket,
hotelt, színházat, hirdetőt meg
hársfasort, sétányt és teret.
Kapualjat, kaput, falat,
lakást, udvart, lépcsőt a mélyben -
hol szenvedélyek játszanak
a világ-változás nevében.
Garai Gábor fordítása
Olzsasz Szulejmen: Hegyomlás
Féktelen harsanású férfitorkok,
Egy-ölelésben tél és délibáb.
Ó hegyek ritmusa, könnyű köd-ormok,
napfény-egyszerű pusztai világ!
Kövön a repedés kígyóként tekereg,
nyírgyökerek a porfírt
széthasítják.
Tipratják lovas nomádseregek
a korrózió-meglehelte sziklát.
A karaván-kutyák
némán loholnak
a tingva vonuló tevék után,
az üres égre szimatolnak,
hogy esőt hoz a szél talán.
Hová, karaván? Porviharaid
kinek készülsz sárga arcába köpni?
Milyen ösvények
hajlós ágait
mennek málhás tevéid összetörni?
Homokfelhőt ver a Takla-Makán.
Óvatosan a hágón! Hogyha volna
egy üres nyereg, végy fel, karaván!
Gyerünk oda, ahol hegyek omolnak!
Rab Zsuzsa fordítása
Vlagyimir Majakovszkij: Kikötő
Vizek lepedőjén hasaltam,
mit fehér fogsor tépdesett.
Hajókürt búgott, téz-zsivajban
szerelem áradt, s élvezet.
Öblök bölcsőiben a csónak
vas-anyja kebelén szopott.
Fülében a süket hajóknak
násfák voltak a horgonyok.
Kálnoky László fordítása
