DANYIIL GRANYIN:
A Bölény
Nyolcadik fejezet
A Szerző feljegyzései itt megszakadnak, és minden átmenet nélkül átadják helyüket a denaturált szeszről szóló leírásnak. Hogy ezt minek is mondta el, azt most már nehéz lenne megmagyarázni. A Szerző, vagyis én, csak úgy-ahogy, hevenyészve jegyeztem le, amit lejegyeztem, volt, amit le sem írtam, fülem hegyezve hallgattam, saját kedvtelésemre, elfeledkezve kötelességemről. Vitába szálltam a Bölénnyel, villogtam, ahelyett, hogy hallgattam, emlékezetembe véstem, lejegyeztem volna mindent – mert hát ez az író dolga. A Szerző most vádolja magát, meg akarja osztani az olvasóval kései bánatát. Ha a Szerző szerényen, legalább néhány éven át egyszerűen rögzítette volna azt, amit látott; hallott – abból sok történet kerekedhetett volna ki. A Szerző soha nem látott ilyen naplót. Akik naplót vezetnek, általában olyan eseményeket vesznek bele, amelyek szerintük többé-kevésbé fontosak, említésre méltóak. Méltatlannak tartják lejegyezni az asszonyok beszélgetését a boltban, az ebédet az étkezdében, azt, hogyan zajlott le a szülői értekezlet az iskolában, a piaci árakat... De honnan tudhatjuk, mi érdemel említést és mi nem?
„A denaturált szesz zöld volt, mint a kerenka...” Ez a mondat azért érdekes, mert a korszakot tükrözi. Senki se tudta közülünk, hogy a denaturált szesz valaha is zöld lett volna, és azt se tudtuk, hogy a kerenka – az Ideiglenes Kormány által kibocsájtott pénz, a Kerenszkij-bankó – szintén zöld volt.
A denaturált szeszbe hánytatógyökeret vagy valami más vacakot kevertek. A háború alatt Oroszországban szesztilalom volt. A raktárakban felgyűlt a vodka, a tiszta szesz, de még a denaturált szesz is. Ilyen raktárak voltak Kasinban, nem messze attól az állami gazdaságtól, ahol Koljusa pásztorkodott. Amikor Kasinban hozzáfogtak, hogy megsemmisítsék a készleteket, a falusiak egy öreg munkásaktivistát, Iván Ivanovicsot meg Koljusát küldték a helyszínre. Fogatot adtak nekik meg korsókat. Kasinban bábeli zűrzavar keletkezett. A Vörös Hadsereg parancsnokai először megpróbálták a földre engedni a vodkát. Egy időre kinyitották a csapokat, a vodka az utcán folyt végig. Az iszákosok belevetették magukat a vodkatócsákba. Az asszonyok letérdeltek, és merőkanállal edényekbe merték a sáros folyadékot. Koljusa most is tudományosan közelített a dologhoz, meggyőzte Iván Ivanicsot, hogy nincs értelme a vodkához törtetniük, a szeszhez kell eljutniuk. De nem engedték őket. Akkor a denaturáltszesz-készletekhez fordultak, hiszen az is csak szesz. Megtöltötték a korsóikat a „zöld kígyóméreggel”. Nagy nehezen tudták onnan kiverekedni magukat. Életveszélyes akció volt: cölöpökkel, feszítővasakkal törtek át! Jó, hogy időben, még a lett segélycsapat érkezése előtt végeztek. Koljusát majdnem megölték. Ebben az ostoba helyzetben úgy agyoncsapták volna, mint egy legyet. Aztán megtanította a falusiakat, hogy lehet megtisztítani a denaturált szeszt az undokságoktól. Ám azok a lepárlószerkezetek, amelyeket ő eszkábált, természetesen lassan csöpögtek. Így a folytonos részegségtől tulajdonképpen megóvott.
Olyan egyéniség volt, hogy inkább habzsolta az életet, mintsem elrejtőzött volna a laboratórium csendjében. Mintha tudta volna, mi áll előtte. Ifjúsága csöppet se hasonlított egy tudós ifjúságára.
Énekléssel is karriert csinálhatott volna. Néhányszor ezzel is megkísértette a sors.
Mire a tífusz után hazatért Moszkvába, a lakásukba bizonyos Egertéket szállásolták be. Maga Egert, egy volt templomi karnagy akkor a Vörös Hadsereg kórusát vezényelte. Ahogy meghallotta, hogyan énekel Koljusa a fürdőszobában, megpróbálta őt rábeszélni, álljon be a basszus szólamba. Annál is inkább, mert Koljusa volt már kórustag. Énekelt a gimnáziumban, énekelt templomi kórusban, énekelt az egyetemen is a Tatyjana napi diákünnepen. Koljusa rajongott a közös éneklésért. Ahol csak tehette, kórustag lett, még a kalugai kormányzóságban, az aratókórusban is. Nem pályázott szólista babérokra, éppen a közös éneklés összetartó ereje tetszett neki. Mindenben az egyéniség dominál, itt pedig – milyen érdekes – épp a kórus közösségi jellege vonzotta, az, hogy eggyé forr a többiekkel, maga se hallja magát a hangok hatalmas egységében, ahol nincs én, ahol csak mi vagyunk.
A Vörös Hadsereg kórusa férfikar volt. A kórustagok két Vörös Hadsereg-beli fejadagot kaptak, ami megfelelt a frontadagnak; ezen elvolt édesanyja és két nővére is.
Akkor járt le a betegszabadsága. A Vörös Hadsereg körzeti énekkarába való áthelyezése céljából Koljusa megjelent a városparancsnokságon, méghozzá japán karabélyával és tölténytáskájával. Sokáig ácsorgott a kapuban, simogatta arcához szorított karabélyát. Nem vigasztalta a felettesektől kapott köszönet sem – őt akkor Moszkva városparancsnoka elé mint a Vörös Hadsereg mintakatonáját vezényelték, aki tífuszos lázában is megőrizte fegyverét, töltényeit.
– Miért adta le a karabélyát? Hisz akkoriban meg is lehetett tartani.
– Lehetni lehetett volna, de ha egyszer az volt a parancs, hogy le kell adnom! Számára a parancs az parancs volt, a törvény az törvény, helyes, nem helyes, de be kell tartani, ha egyszer törvény. A lázadó különös törvénytisztelete volt ez;
Ritka szép basszusa volt. Nem tudom, szólistaként mire vitte volna, de kórusban pótolhatatlannak tartották Koljusát. Hangja és zenei hallása az életben nemegyszer segített neki, volt, hogy megmentette. 1916-ban Grabar és Muratov rábeszélte, hogy gyűjtsön bublikokat. A bublik a raszkolnyikok ikonja, de perecet is jelent. Miklós uralkodása alatt újra üldözték a raszkolnyikokat, és parancs volt rá, hogy el kell kobozni az ikonjaikat. Ezért az ikonok sarkába lyukat fúrtak, felfűzték őket egy zsinegre, és a „perecfüzért” leadták az egyházi hivatalnak. Koljusát megbízták, hogy utazzon Karéliába, és a kolostorokból meg a templomokból gyűjtse össze ezeket a „perecfüzéreket”. Szabályosan kifizették, majd az expedíció nekivágott a Ladogának, aztán csónakon az Onyegán meg gyalog eljutottak Kandalaksáig. Megérkeznek egy faluba, teázgatni kezdenek, ő meg máris rázendít egy dalra, az éneklő koldusok „repertoárjából”:
Hej, hallgasd csak ezt a galambkönyvet,
S ebben a kilenc százseny hosszú könyvben...
Az volt még a csoda, amikor egy paplány gitározott, Koljusa románcokat énekelt, a lány pedig „füzért" adott cserébe.
Gyermekkorában Koljusa kérte, hát elvitték Moszalszkba. Évente kétszer, pünkösdkor meg az őszi böjt vigíliáján egész Oroszországból a kolostorba gyűltek a főpapok, hogy basszushangú protodiakónust válasszanak. A klasszikus diakónusbasszusok a Novoszibkovszkij kolostorban és a Tyimofejevékhez közeli Moszaiszkban voltak. Koljusa hallgatta még a mellettük elhaladó zarándokokat is, akik északra, a szolovecki szentéletűekhez és délre, a kijevi Barlang-kolostorbeliekhez tartottak. Egyházi dalokat énekeltek.
Koljusa sok egyházi éneket ismert, és nem is volt annál érdekesebb, mint amikor valahol a bioiskolában, a tábortűz mellett, a mozsajszki víztározónál vagy Miasszovó-ban, a Dél-Urálban, a szokványos bugyuta kiránduló dalocskák helyett ő réges-régi, mindenki számára ismeretlen szent énekekre zendített rá.
„És most oldozz fel...”, „Teljesedjék be az én imádságom...” – kezdte egészen mélyen. Majd hirtelen komédiázva átváltott.
Tíz méltóság van angyali,
Ugyanannyi arkangyali,
Három személyben az Isten,
Mennyek országában trónol,
A földünkön uralkodik,
Ő a mi urunk-királyunk.
Adakozzatok a vaknak, Krisztus nevében!
Mihail Vasziljevics Nyesztyerov és Iván Florovics Ognyov elvitte őt, a suhancot az esti áhítatosságokra, ahol jó diakónusokat lehetett hallani. Alighogy elkezd énekelni a pap, Iván Florovics máris ellenőrzi, honnan kezdi az Apostolt: ha nem a legmélyebb C-ről, akkor kisfiú még. A jó pap két és fél oktávot kiénekelt.
Tényleg, kik is voltak ezek az öregek? Nyesztyerov Mihail Vasziljevics például nem a festőművész volt? Hirtelen belém villan, ellenőrzöm a keresztnevet, az apai nevet. Valóban ő az, a festőművész, egyik legkedvesebb festőm. Hát Ognyov Iván Florovics? Az enciklopédiában olvasom, hogy híres orosz hisztológus, akit Kasszo, a reakciós művelődési miniszter 1914-ben elbocsájtott a moszkvai egyetemről. Ők ketten, Nyesztyerov és Ognyov tehát barátok voltak, és a sors valahogy összehozta őket Koljusával. Hármasban járták a moszkvai templomokat. Mit találtak vajon ebben a fiatalemberben? A papok énekén kívül ugyan mi kötötte őket egymáshoz? Hisz Nyesztyerov az idő tájt már híres festő volt... Számtalan kérdés merül fel bennem. Annak idején, amikor a Bölényt hallgattam, nem szakítottam félbe, nem kérdezősködtem. Túl későn kaptam észbe. Minél jobban belefeledkezem az életébe, annál többször ütközöm bele mulasztásaimba.
Kilencedik fejezet
– Ilyen hanggal miért döntött a tudomány mellett?
– Mivel akkoriban még nem szaporodtak el a tudománnyal foglalkozó paraziták, és nem voltak nagy kárára hazánknak.
Mi az, harapunk? A Bölény nevet. Mindig így van: sosem a várt választ kapjuk tőle.
– Huszonegyben-huszonkettőben kevés időm volt. Megengedhetetlennek tartottuk, hogy pénzt keressünk a tudománnyal, mi rendes munkával kerestük a pénzt.
Hogy mi mindennel foglalkozott? Arató-, kaszáló- és másfajta gépeket javított, mellékesen is keresett a falusiaknál. Ez volt nyáron. Télen előadásokat tartott. Rábeszélték, hogy adjon elő zoológiát az újonnan szervezett Precsisztyenszkij munkásfakultáson. Ez volt egyik első népművelő vállalkozása a moszkvai értelmiségnek, amely, mihelyt túljutott az éhezés okozta sokkon, a maga módján segíteni kezdte a forradalmat. Hatalmas volt a munkásfakultás, közel huszonötezer hallgató. Összegyűjtötték a leszerelt katonákat, hogy fölkészítsék őket a felsőfokú tanintézetekre. A munkásfakultáson a Bölény fizetést kapott meg szerény fejadagot. A fizetés semmit sem ért, azon egyszerű oknál fogva, mert körülbelül egy trolijegyre lett volna elég, troli viszont nem járt. 1920-21-ben a moszkvai élet még nem állapodott meg, még nem rendeződött. A Tyimofejevék házához közeli Szmolenszk téri piac kongott az ürességtől. A nemrég még lármás, kiabálástól hangos piactéren beszögezett bódék szomorkodtak. A szemetes téren héjak, papírok, ganéj között cvikkeres öregasszonyok, öregemberek kószáltak, szégyenlősen hadarva kínálgattak mindenféle szükségtelen holmit – kávédarálót, fekete fátyolszövetből varrt, üveggyöngyös estélyi ruhát, sárga papírrózsákat, leszakított parolijú és paszományú egyenruhát. Cserébe került mindenféle jegyes kenyér száraz serclije, szappandarabok, kék papírba csomagolt szürke cukordarabkák, nyolcad font mahorka, de többnyire inkább annak is a fele.
Hogy további keresethez jusson, klubokban kezdett forradalmi jellegű zoológiai előadásokat tartani. Ezért vöröskatona-fejadag járt. Egyszer, hívatták a Vörös Hadsereg Központi Klubjába. Hatalmas hallgatóság gyűlt össze, vagy másfélezer ember, parancsnokok és parancsnokfeleségek. Kiderült, hogy a nagy francia forradalomról hirdettek előadást. Összekevert valamit a vezetőség. Koljusa széttárta a kezét: ő státusban levő biológiaelőadó, mi köze neki a Bastille-hoz, a Konventhez meg a jakobinusokhoz? Ebből igazán semmi se tartozik a biológia körébe. A klubvezető a fejéhez kap: „Mit csináljunk? Krisztus szerelmére, segítsen!” Koljusa csak nem áll kötélnek.
Valaki emlékezett, hogy a klubnak van egy diapozitív sorozata a festészet és az építészet történetéből. Mi lenne, ha kiválogatnánk közülük a francia forradalomhoz is kapcsolható diákat?
– Ez már mindjárt más! – Koljusa felélénkült. – Konyítok valamit a művészethez, érdekelnek a stílusirányzatok – a rokokó, a barokk. Legyen ez a cím: „Stílusváltás az európai építészetben és festészetben a nagy francia forradalom idején”.
Ki gondolta volna, mi lesz az eredménye a klubvezető iránti együttérzésének? Az előadás sikerült, mindenkinek tetszett. Koljusa lelkesen „váltogatta” a stílusokat, és összefüggésbe hozta őket a forradalommal. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy mint sokoldalúan képzett elvtársat hamarosan kinevezték a Hadseregellátás Központi Vezetősége Kulturális-Felvilágosító Bizottságának elnökévé. Sőt mi több, kiutaltak neki még egy fejadagot, továbbá rendelkezésére bocsájtottak egy kétfogatos kocsit kocsissal. Ez felért egy automobillal.
Elég komikus látványt nyújtott Koljusa, amint aktatáskástul fölült a fogatra, és így szállították az egyetemre, ahol a halaival bíbelődött, előadásokat hallgatott, majd a hivatalába vitték, azután pedig maga tartott előadásokat.
Az összes lehetséges foglalatossága közül a tudomány volt a legkevésbé kifizetődő. A tudományos munka nem hozott se fejadagot, se pénzt, se dicsőséget. Akkoriban kevesen foglalkoztak tudománnyal. Nem csupán önzetlenek voltak, csodabogarak is. Vagy éppen különcök. Ez még inkább megerősítette a független, tudománytól, bogaraitól, kémcsöveitől és képleteitől rabul ejtett magányos farkas alakját. A tudományt magáért a tudományért művelték, engedelmeskedve a tudásszomj ősi, ki tudja miért kifejlődött ösztönének. Úgyhogy a Bölény válasza az én kérdésemre – hogy tudniillik miért is döntött a tudomány mellett – nem is volt olyan huncut.
Meg kell jegyeznünk, hogy Koljusa előtt kitárultak az előkelő karosszékes, reményteljes irodák ajtajai. Fiatal, frontról érkezett vöröskatona, művelt, mégsem monarchis-ta szakember, még diák. Akkoriban a „diák" szó kitüntetően hangzott: az elnevezésben megőrződött valami haladó a raznocsinyecektől, a demokratáktól. Így tudott előrejutni, mégpedig gyorsan. A puhán rugózó kocsi könnyedén, vidáman szaladt vele ezen az úton. Jó kapcsolatai voltak, a szülei is az akkori értelemben vett tűréshatáron belül voltak: apja, bár nemes, de szállítási és közlekedési mérnök, nem gyáros, nem burzsuj; a hozzá hasonlók segítették a forradalmárokat. Kropotkin rokona. Jól forog a nyelve, abban az időben pedig a szónoki adottságok valóságos kiváltságot jelentettek. Egyszóval teljesen megfelelő személy volt a gyors előremenetel szempontjából. Eljött az idő a fiatalok, a nagyhangúak, a vakmerőek számára. És szüksége volt az erős és rendíthetetlen elhivatottságra, hogy visszatartsa a kísértéstől. Annál is inkább, mert nem bűn, nem az ördög kísértette meg, a kultúrához, a műveltséghez való össznépi nekibuzdulás ejtette rabul őt is. Alig vonult el a forradalom vihara, a remények tiszta levegője még a Koljusánál jóval tapasztaltabbakat is megrészegítette. Hisz ő reggel fogaton indul az egyetemi laboratóriumba, szégyenkezés nélkül gördül a feljáró elé, ahová gyalog érkeznek a tiszteletre méltó professzorok és akadémikusok.
Fenntartással kell élnünk: nem kellett gyötrelmeket elviselnie. Nem szabad érdeméül tekinteni, hogy leküzdötte a megpróbáltatásokat. Nem választott, nem kereste a maga útját, a kitérők, útvesztők után nyugodtan lépett rá újra, úgy, mint ahogy az ember hazatér.
Tizedik fejezet
A híres Nyikolaj Konsztantyinovics Kolcov volt a tanára, az, aki a mai genetika, a kísérleti zoológia néhány fontosabb elméleti állítását kidolgozta, az, aki megalkotta, felvetette, megállapította... és így tovább és így tovább; Kolcov érdemeinek sora hosszú és vitathatatlan. De Kolcovnak is megvolt a maga tanára: a szintén híres zoológus, Mihail Alekszandrovics Menzbir, az orosz ornitológia és állatföldrajz szülőatyja, Darwin tanainak kiváló hirdetője. Menzbirnek is voltak tanárai, a legfontosabb talán Nyikolaj Alekszejevics Szevercov, aki az állatökológia megalapítója, azé a tudományé, amelyet először ő és tanára, Karl Francevics Rulje dolgozott ki. A tudománytörténetben mint „nagyszerű zoológus, kiemelkedő elméleti biológus, az evolucionista zoológusok első orosz iskolájának megalapítója” ismert. E lánc mentén messzire lehet jutni, nemzedéktől nemzedékig, a jelentősektől a kiválókig, és örvendezhetünk: szerencsés esetre bukkantunk, nem minden tudósnak van ilyen kiváló „családfája". A Bölény tudományos családfája terebélyes, hatalmas és tiszteletre méltó. Nem kevésbé híres, mint nemesi családfája. Koljusa biológiai iskolájának ágas-bogas fája jó származással és örökséggel, első osztályú hagyományokkal látta el őt. A forradalom se törte derékba e tudományos családfát. A professzorok professzorok maradtak, a pontyok pontyok, a tengeri rák is ugyanúgy viselkedett, mint a Romanovok alatt.
Koljusa őszintén szólva szeretett dicsekedni őseivel mind anyai, mind apai ágon. A róluk mesélt történeteket azonban össze se lehet hasonlítani a Kolcovról és Menzbirről szólókkal – utóbbi akkor a moszkvai egyetem rektora volt.
Ami Kolcovot illeti, hogy miféle ember is volt – vannak kétségbevonhatatlan, általános definíciók róla: tehetséges, rendkívüli munkabírású, végtelenül tisztességes. A továbbiakban megoszlanak a vélemények. Koljusa számára az volt a leglényegesebb, hogy Kolcov ragyogó zoológus. Kevés a jó zoológus. Jó matematikus, fizikus, kémikus van elég. Ám zoológus, ráadásul jó, kevés van, több kellene belőlük, annál is inkább, mert ők rendszerint jó emberek. Koljusa mélyen meg volt győződve arról, hogy a zoológusok abban különböznek az egyéb művelt emberektől, hogy az átlagnál jobbak.
Kolcov összehasonlító anatómusként kezdte. Első dolgozatának témája a béka volt. Első felnőttkori munkája pedig az ingola feje. Eredetileg tehát, akárcsak a Bölény, ő is „vízi" zoológus. Az ingola fejéről írott munkája rögtön klasszikussá vált. A változatos tengeri faunáról Kolcov áttért az állatok formájára – miért ilyen alakúak az állatok, miért nem másmilyenek –, aztán eljutott a sejtformákhoz.
Kolcov jelentősége túlmutat a genetikán, iskolája szélesebb, mint amilyennek ismerik. G. G. Vinberg igazított el e kérdésben.
– Kolcov kísérleti biológiával kezdett foglalkozni, alapított egy intézetet, aminek Kísérleti Biológiai Intézet lett a neve. Ma ezt magától értetődőnek tartjuk, de akkor, kilencszáztizenhétben volt benne valami különös, mondhatnám furcsa. A tizenkilencedik századi biológia leíró jellegű volt. Kolcov kísérleti irányzata ironikus mosolyra késztette a professzorokat. Azzal kezdte ugyanis, hogy a biológiához csatolta a fizikai kémiát. Ily módon tanulmányozni lehetett az élő sejteket, különféle környezetbe lehetett helyezni őket és így tovább. Ez az újfajta megközelítés új reményeket keltett.
Maga Vinberg nem volt Kolcov tanítványa, de Szkadovszkijtól tanult, aki viszont Kolcov tanítványa volt. Ismerte Kolcovot, és megpróbál tárgyilagosan szólni róla. Száraz, karcos hangját néha nevetés élénkíti, nyilván sok minden felidéződik benne. Egyelőre kedves részleteket közöl a rajzokról, amelyeket Kolcov színes krétával, nagy szakértelemmel vázolt a táblára.
– A tudósok akkoriban semmiféle juttatást nem kaptak, kizárólag a tanításból éltek. – Georgij Georgijevics már éppen sóhajtozni kezdene a sorsukon, de inkább hümmög. – A tudomány aranykora... A forradalom kezdetén Kolcovot valami homályos váddal letartóztatták, golyó általi halálra ítélték. Hamarosan tisztázódott az ügy, kiszabadult. A Kísérleti Biológiai Intézet kiadványának első számában tudományos cikket közölt arról, milyen hatással vannak az ember súlyára a pszichés élmények. Azt részletezte, hogy miután halálra ítélték, csak tessék-lássék evett. A kalóriatartalom ennyi és ennyi volt, kielégítő, ő azonban ennyit és ennyit fogyott. Míg a főbelövésre várt, önmaga megfigyelésével foglalkozott. Külseje? Imponáló. Tolsztojing, széles öv, elegancia. – Vinberg szünetet tart, és változatlanul száraz, karcos hangon folytatja. – Mint a Macska Maeterlinck darabjában – nem változtat az intonációján —: fehér bajusz, mindig borongós-vidám hangulat. Liberális, de nem találta a helyét a moszkvai egyetem oktatóinak körében.
A kék madár Macskájával való összehasonlítás aligha tisztán külsődleges. Georgij Georgijevics Vinberg legjelentősebb hidrobiológusunk, a Tudományos Akadémia levelező tagja, aki nem dobálózik feleslegesen a szavakkal.
– Nagyon kezdetlegesen értelmezte a sejtet. Sokszor komolytalan dolgokért lelkesedett. Például azért, hogyan lehet megfiatalodni. A gondolkodó lovakról címmel is írt cikket.
Vinberg szemében ezek a dolgok megbocsáthatatlanok. Innen a „Macska”. De rögtön megbizonyosodhattam, hogy e véleményét egy másfajta is követi. Kolcov feleségére emlékszik. Gúnyosan, leereszkedően kezdi:
– Hisztérikus, buta, szeszélyes nőszemély volt, imádta hangoztatni, hogy férje iránti szerelme a sírig tart, kijelentette, hogy nem éli őt túl. Nevettek rajta. Amikor meghalt Kolcov – hirtelen halt meg, éppen Leningrádban volt –, egy munkatársa elrohant az asszonyhoz. Minden eshetőségre készen, hisz ki tudja, mi történhet. Annyira egykedvűnek látta az asszonyt, hogy megnyugodott, és hamarosan csalódottan távozott a temetést intézni. Amikor visszatért, holtan találta az asszonyt.
Hangja még mindig száraz, karcos. De számomra ez már nem fontos. Most értem meg beszédstílusának lényegét. Ironizál, hogy ne legyen érzelmes, mert e történetben minden a feje tetejére állt. A szerelem tragédiája megváltoztatott minden téves, felszínes véleményt erről az asszonyról. Más színben tűnik fel hisztérikussága azokban a Kolcov számára egyre vészterhesebb években. Mert micsoda remek asszony, aki ennyire tud szeretni! Ő, Marija Kolcova méltó volt a férjéhez.
Vlagyimir Jakovlevics Alekszandrov Kolcov 1928-as, történelmi jelentőségű előadásával kapcsolatban az előadó impozáns külsejére emlékezett – bársony öltöny, hosszú szárú csizma –, és arra, ahogy a kiejtést tanította: nem kromozóma, hanem kromoszóma. Az előadás lényegét: a mátrixszal – a kromoszóma burkával – kapcsolatos fejtegetését Alekszandrov nem értette meg, bár fiatal volt és minden újra fogékony.
– ...És mások se fogták fel – töpreng. – Nincs ezen mit csodálkozni. Túl korai volt. A tudományban egészen természetes az a mechanizmus, hogy az újnak ellenállnak. Csak úgy kell beállítani, hogy ne fékezze a mozgást. Vagyis megfelelő súrlódás szükségeltetik, hogy túl ne szaladjon. Telt-múlt az idő, a mátrixokra szükség volt, és meg is jelentek. Akkor emlékeztek vissza Kolcov előadására. De van ennél még bosszantóbb is. Ezerkilencszázötvenben ünnepelték a Mendel-törvények születésének ötvenedik évfordulóját, amelyeket ezerkilencszázban fedeztek fel ismételten. És ami igazán csodálatraméltó: három tudós egymástól függetlenül, egy időben fedezte fel őket! És mindezt harmincegynéhány évvel Mendel után. A genetika ezerkilencszáztól indult viharos fejlődésnek.
Hát így van ez: ha túl nagy az előkészület, a felfedezés túllő a célon.
Kolcov tanítványai saját kedvenc elméletüket választják ki a mester munkáiból, mindenki a saját szája íze szerint formálja meg alakját, rajzolja meg portréját. Ha ezeket egymásra helyeznénk, az ábrázolás nem lenne valószerűbb, a véletlen vonások nem tűnnének el. A kép elmosódottabb, ami élővé teszi, az eltűnik belőle. Körülbelül ez történik manapság a Bölénnyel is. Tanítványait hallgatva az ember egyre inkább elbizonytalanodik, milyen is lehetett a valóságban: az egyik éles szeműnek tartja, a másik naivnak, a harmadik zárkózottnak. Az egyik idealistának, a másik materialistának. Néhányan azt állítják, hogy hívő volt, mások azt, hogy csak élete utolsó éveiben kezdett Istenről gondolkodni, megint mások azt bizonygatják, hogy mindig is ateista volt. A szokásos história.
Ami pedig Koljusának a tanárához való viszonyát illeti, ebben nincsenek variánsok. Amikor az emberek eltávoznak, alakjuk elmosódik, eltűnnek a fókuszból, csak az emberek közti viszony marad egyértelmű. Lám, hol marad a legbiztosabb nyom!
Menzbirnek persze Kolcovon kívül voltak más tanítványai is. Kolcovnak Menzbiren kívül voltak más tanárai is. De lehetett akárhány tanára, ő volt a Tanár Úr, és a legjobb tanítványok között is létezik a legkedvesebb Tanítvány.
Koljusa számára a Tanár Úr Kolcov volt, Kolcov számára a Tanítvány Koljusa. Maga Kolcov Tanítványként hasonlított Koljusához – elszánt fiatalember volt, szerfelett radikális baloldali nézetekkel, aminek következtében keményen összetűzött Mihail Alekszandrovics Menzbirrel. A húszas években a tanítványok és a tanárok soron következő nemzedéke gyakran megvitatta ezt az összetűzést, és ez az ősrégi, mondhatni történelem előtti eset komoly hatást gyakorolt a Bölényre.
Történt pedig, hogy Kolcov, aki kapcsolatban állt a liberális körökkel, forradalmi könyveket rejtegetett a laboratóriumban. A reakció évei voltak ezek, és Menzbir, amint tudomást szerzett az ügyről, megrótta Kolcovot. Az rá se hederített. Akkor Menzbir egyszerűen elvette Kolcovtól a szobáját, és szigorúan figyelmeztette: ha egyszer lehetőséget kaptál, hogy tudománnyal foglalkozz, akkor ne kalandozz másfelé. Erre a konfliktusra különféleképpen emlékeztek, különféleképpen is ítélték meg, de a húszas évekbeli Kolcov lógó, tömött bajsza alól azt dörmögte, hogy ő, a fiatal docens ostoba volt, bajba sodorhatta volna a laboratórium vétlen munkatársait, hisz egész paksaméta tiltott könyvet tartott ott; „Mihail Alekszandrovics végül is helyesen tette, hogy kidobott a brosúráimmal együtt”. Menzbir pedig, elnyújtva a szavakat, ősz fejét csóválva így magyarázott: „...veszélyes életkor ez, hiszen azt méltóztatnak hinni, hogy a politikai kétértelműségek a legfontosabb foglalatosság, fogalmuk sincs arról, hogy hasznosabb a normális tudományos munka. Az oly nehezen felállított laboratóriumot veszélynek kitenni, már megbocsássanak, nem tudtam. Semmi pénzért sem. Hála Istennek, Nyikolaj Konsztantyinovics ma már megért engem.”
Koljusa vöröskatona múltja perbe szállt az ilyesfajta érvekkel. Tudta, milyen drága és fontos lehet az ezekben a brosúrákban foglalt igazság, csak az zavarta meg, hogy Kolcov csatlakozott Menzbirhez, a tapasztalatok magaslatáról igazolta a tudomány kikezdhetetlen elsőbbségét a politikai indulatok lázas összevisszaságával, a brosúrákkal szemben, amelyek igazság helyett agitációt tartalmaznak, ma ilyet, holnap olyat. Tisztelt tanárai nem szégyelltek így beszélni, bár még hevesen gyűléseztek, brosúra- és plakáteső zuhogott, mindent átitatott a politika, felhívások hangzottak, úgy rémlett, egyedül segítségükkel lehet az új élet irányába fordítani az ormótlan orosz gépezetet. Az öregek azonban kitartottak a maguké mellett. Előbb-utóbb csak megértik, hogy az egyedüli cél a tudomány szolgálata, az nem vezet félre, abban nem csalódik az ember. A tudomány, a laboratóriumi munka, a természet titkainak kifürkészése – mindez szép volt, egyértelmű, és elhatárolt az egyéb kötelességektől. Ha pedig előbb-utóbb megértik, akkor már jobb előbb, amíg még friss erőben vannak. Mégsem teszünk nekik szemrehányást, együgyűség lenne fanatikusoknak, a tudomány megszállottainak nyilvánítani őket. A „megszállottság” szó amúgysem illik hozzájuk. Ők odaadóan és szeretettel szolgálták a tudományt, de még számukra is a tudomány fölött állt – a becsület és a tisztesség. 1911-ben, a moszkvai egyetemen történt események idején ugyanez a Menzbir a cári kormány tettei elleni tiltakozása jeléül lemondott rektorhelyettesi tisztéről, és otthagyta a tanszéket, amelyet vezetett. Vele együtt több professzor kérte a nyugdíjazását: K. A. Tyimirjazev, P. Ny. Lebegyev, V. I. Vernadszkij, Sz. A. Csapligin, Ny. D. Zelinszkij.
Meghívták Ny. K. Kolcovot, felajánlották neki, hogy vezesse Menzbir tanszékét. Mi másról álmodhatna egy fiatal docens? Kolcov habozás nélkül visszautasította az ajánlatot. Sértve érezte magát, hogy képesnek tartanák ilyen alantas lépésre. így más jelölt után néztek. Alekszej Nyikolajevics Szevercovra esett a választás, aki azelőtt a kijevi egyetemen dolgozott. Ő rá is állt. Kijevből Moszkvába költözött, és elfoglalta tanára tanszékét. A szituáció azért volt kényes, mert Alekszej Nyikolajevics Szevercov Menzbir híres tanárának, Nyikolaj Alekszejevics Szevercovnak volt a fia. Menzbir igen nagy tiszteletben tartotta tanára emlékét. Az apa igen becsületes, köztiszteletben álló ember hírében állt. Anekdotákat meséltek szórakozottságáról, de szerették, és büszkék voltak érdemeire. És akkor egyszerre ez az eset a fiával! Mindenkit borzasztóan elszomorított a dolog, de nem tudtak neki megbocsájtani – ezt a lépést mindenki egyöntetűen elítélte. A közvélemény ítélete szörnyűbb a bírósági ítéletnél. Nincs fellebbezés. Nincs óvadék, nem lehet védekezni. A közvélemény a tisztesség íratlan törvényei szerint ítélkezik. E törvények alapján az ifjabb Szevercov lépése tisztességtelennek találtatott, így aztán Szevercov csinálhatott bármit, próbálhatott laboratóriumot létrehozni, iskolát alapítani a morfológusoknak, kitértek előle. Jó monográfiákat írt, elméletet dolgozott ki az új tulajdonságok ismérveiről, azok változásáról, egyszóval nem kis érdemeket szerzett, mindazonáltal az a bizonyos história sokáig árnyékként kísérte, nem kopott le mellőle. A közvélemény azokban az években nem tűrte a hatalom előtti hajbókolást, megvetette a kormányzattól kapott jutalmakat, könyörtelenül elítélte a hazugságot, a tények meghamisítását... Kolcov lépése volt a norma, Szevercové a norma megsértése. Menzbir idősebb tanítványai – Szuskin, Kolcov – és a fiatalabbak az évek során megenyhültek, és látva, hogy Szevercov milyen nehezen vészeli át a teljes kiközösítést, azt tanácsolták neki: Alekszej Nyikolajevics, el kell mennie Menzbirhez és meg kell követnie, máskülönben minden marad a régiben. Szevercov vonakodott, de aki bűnös, az bűnös, a beismerés nem alacsonyít le. Végül így is tett – elment Menzbirhez, hamut hintett a fejére, megbánta a vétkét.
Tizenegyedik fejezet
Régóta szeretnék könyvet írni a becsületről és a becstelenségről. A különféle forrásokból megismert tetteket, nemes cselekedeteket gyűjteném össze benne, a tisztességnek, a nagylelkűségnek, a jóságnak, a becsületességnek, a lélek szépségének példáit.
Abban a könyvben írnék Pjotr Nyikolajevics Lebegyevről, akinek szintén 1911-ben kellett döntenie, elhagyja-e a moszkvai egyetemet. Hihetetlen erőfeszítések árán létrehozta az első orosz fizikusiskolát – sok fiatal munkatársat gyűjtött maga köré, akiket aztán nem tudott otthagyni. És a laboratóriumot, ahol belekezdett új munkájába – ugyan hogy hagyhatná ott? Hova menjen? Miből éljen? Moszkvában nem volt más fizikai intézet. Próbálták rávenni, hogy maradjon, tanítványai meg néhány oktató a lelkére beszélt. Meg is bocsátották volna neki a hitszegést, mert mindenki megértette szorult helyzetét. Kínlódott, egyre kínlódott, de mégiscsak úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet. Látszott, hogy megértette: nem találna mentséget magának. Nem tudta kivonni magát a tiltakozásból, bár, akárcsak Menzbirt, őt sem érdekelte a politika. A helyes tetteket egyébként nem kell magyarázni, indítékukat nem kell keresni.
Abba a becsületről szóló könyvbe bekerülne Charles Darwin és Alfred Wallace kapcsolata. Milyen gálánsán engedték át egymásnak az elsőbbséget! Számomra különösen Alfred Wallace lépése rokonszenves. Mint ismeretes, Nyugat-Indiából elküldte Charles Darwinnak cikke kéziratát, amelyben a természetes kiválasztódás elméletét, a kiválasztódás meg a létért vívott harc közötti kapcsolatot taglalja. Tizenöt oldalon keresztül kifejtette mindazt, amit Darwin maga A fajok eredete című művében nyomdai leadásra készített elő. Barátai, akik tudták, hogy Darwin húsz éve kezdett bele munkájába, elhatározták, hogy egyidejűleg közlik Wallace cikkét is meg azt a magánlevelet is, amit Darwin egy évvel azelőtt írt, s ami munkája annotációját tartalmazta, és hogy mindkét munkát a Királyi Társaság, a Royal Society elé terjesztik. így is történt. Wallace kijelentette, hogy túlságosan is nagylelkűek vele. Elkövetkezendő kitűnő munkáiban, amelyek valamiben újból megelőzték Darwint, soha egyetlen szóval se formált jogot a világhírre, ami Darwinnak és hatalmas művének jutott. Ő volt az, aki először használta a „darwinizmus” kifejezést.
Írnék azokról a tudósokról, akik saját tévedéseiket bátran leleplezték. Úgy, mint Dolivo-Dobrovolszkij orosz villamosmérnök, aki sokéves munkáját képes volt teljesen megsemmisíteni, miután bebizonyosodtak korlátai. Azokról a tudósokról, akik visszaadták akadémikusi címüket, amikor az Akadémia másokkal igazságtalanul járt el.
Vagy egy XVII. században élt cambridge-i matematikaprofesszorról, Sir Barrow-ról. Látta egyik új tanítványa sikereit, és mindenkinek dicsérni kezdte a tehetségét, hamar elismerve fölényét. Sőt mi több, visszautasította az egyetemi katedrát, követelve, hogy hadd foglalja el tanítványa, akit akkoriban alig ismert valaki. Az ifjú tanítványt Isaac Newtonnak hívták. „Az ön helye itt van – mondta neki tanára – az enyém pedig lejjebb.”
Megírnám Paul Kammerer öngyilkosságának történetét. Az osztrák zoológus szentül hitt a szerzett tulajdonságok öröklődésében. Kísérleteket végzett, hogy ezt bebizonyítsa a foltos szalamandrán és a dajkabékán. Kinevették, de ő annál makacsabbul kitartott. Arról írt könyvet, hogyan alakított át egy békát másfajtává, arról, hogy állítólag más színű kopulációs kefékkel rendelkező békát kapott. Akkor Nobel amerikai zoológus Bécsbe érkezett, és vizsgálat alá vette a preparátumokat. Miután figyelmesen megvizsgálta a dajkabékák kopulációs keféit, felfedezte, hogy fekete tussal preparálták őket. Ezt a históriát nagydobra verték, és a tudósra záporoztak a vádak. Öngyilkos lett. Később kiderült, hogy Kammerer tévedése jóhiszemű volt. Szörnyű csapás volt számára, amikor fölfedezte, hogy az egész munkája hamisítvány. Néhányan tudni vélték, hogy rábízta magát egyetlen laboránsra, aki elébement Kammerer vágyának, hogy a várt kopulációs keféket kapja meg az utódokban is. A laboráns, nyilvánvalóan, hogy megszabaduljon a főnökétől, vagy talán azért, hogy a kedvében járjon, tust fecskendezett beléjük, és Kammerer lelkesen fogadta a régóta várt „eredményt”. Ami a tudós szomorú történetében vonzó, az a neve becsületének megvédése. Nem tudott úgy élni, hogy a tények meghamisításával vádolták.
E történetek közé került volna a Ny. K. Kolcovról szóló is. 1893-ban Moszkvában, a Nemesi Kaszinóban rendezték meg a Természetkutatók és Orvosok Összoroszországi Kongresszusát. A kongresszus társadalmi eseménnyé vált. Az orosz tudomány hírt adott magáról. A kongresszusra az orosz értelmiség legkülönfélébb köreiből érkeztek vendégek. Még Lev Tolsztoj is jelen volt. Az egyik előadást Alekszandr Andrejevics Kolli, a szerves kémia professzora tartotta. Kolcov, aki akkor még diák volt, végighallgatta az előadást. Kolli azt a kérdést tárgyalta, hogy a kicsiny sejtből hogyan öröklődnek a tulajdonságok. Molekulák segítségével talán? Nem, ehhez túl kevés a molekula. És ha nem molekulárisán, akkor hogyan?
Erre a kérdésre Kolcov adta meg a választ. Csakhogy művében a szerzőséget átengedte Kollinak, noha Kolli nem válaszolta meg a kérdést. Kolcov azt tartotta, hogy ötlete Kolli pontosan föltett kérdésének köszönhető. Ezért nincs joga magának fenntartani a szerzőséget.
Néha Kolcovot kiáltják ki a molekuláris biológia megalapítójának. Kockázatos dolog ezt kategorikusan kijelenteni. Mondjuk inkább azt, hogy egyik megalapítója volt. De hogy fejlődéstanilag hogyan alakult ki minden, arról ő semmit se mond. Az „evolúciós gén molekuláris alapon” gondolatot Koljusa fejleszti tovább. Addig azonban eltelik még egy kis idő. Addig még nagy gyakorlatra kell szert tennie, el kell végeznie az egyetemet, és mindenekelőtt a Tanár Úrtól kell tanulnia.
Kolcov tanítványai teljes erőbedobással dolgoztak, és nagy gyakorlatot szereztek. Koljusa a diákok középnemzedékéhez tartozott. Kolcov tanszékén, laboratóriumaiban tanult-dolgozott Csetverikov, Szerebrovszkij, Szkadovszkij, Asztaurov, Frolova, Zsivago. Ez a nemzedék segített megszervezni az addig még nem létező gyakorlati munkát. Akárhol járt is később Koljusa – német, olasz, angol, amerikai egyetemeken –, a Kolcov-szemináriumokhoz hasonló szinttel sehol sem találkozott. A gyakorlati képzés két évig tartott. A diákok először gyűrűsférgekkel, majd ízeltlábúakkal, végül alacsonyabb rendű gerincesekkel bíbelődtek – mindegyik a lancetta alatt végezte. Mivel a diákoknak meg kellett keresniük a kenyerüket – előadásokat tartottak, ácsoltak, javítottak, forrasztottak, ki mihez értett- Kolcov huszonnégy órán keresztül nyitva tartotta a laboratóriumot. Mindenki akkor járt be dolgozni, amikor tudott. Választottak egy napot - általában a szerdát –, amelyik mindenkinek megfelelt, amikor is tanár tartott előadást azokból az anyagrészekből, amelyeket a közeli hetekben a diákoknak föl kellett dolgozniuk. Néhány foglalkozást maga Kolcov vezetett. Többnyire olyan témát választott, amit szeretett, vagy amin belül valami újat fedezett fel. És így ment ez két éven keresztül, szerdától szerdáig. Preparátumokat készítettek, megtanulták megkülönböztetni az egyedeket, baktériumtenyészeteket vizsgáltak. Mindenkinek megvolt a maga amőba-, ostoros- és infusoriakultúrája. Rögzíteni kellett minden osztódási, szaporodási szakaszt, össze kellett vetni, le kellett rajzolni őket. Ugyanezt tették a szivacsokkal, a tömlős állatokkal is. És mindezt önállóan végezték. Felboncoltak mindenféle furcsaságot, a regenerálódást, a transzplantációt figyelték ebihalakon, gőtéken. Mindenki maga pepecselt, fedezett fel, csodálkozott, tévedett, kérdezett – kutatónak érezték magukat. Tanulmányozza a puhatestűeket – Vinberget ezzel bízták meg. És hogyan tanulmányozza őket? Elkezdett kérdezősködni. Összezavarodott. Aztán rájött a dologra. Végül azt javasolták, számoljon be róla a szemináriumon. Voltak kislétszámú speciális kollégiumok. Szergej Nyikolajevics Szkadovszkij vezette a hidrofiziológiai, Dmitrij Petrovics Filatov a kísérleti embriológiai, Pjotr Ivanovics Zsivago a citológiai kurzust. E nevek mindegyike megtalálható a biológia történetében. Valahogy úgy adódott, hogy a Bölényt fiatal korától kezdve nem mindennapi személyiségek vették körül.
Hat vagy nyolc speciális kollégiumot hirdettek, egyikre sem volt kötelező járni. Aki akarja, látogatja őket, aki nem akarja, az nem: az ő dolga. Koljusa mint csoportbizalmi nem vezetett katalógust. A szabadság, amelyet a gyakorlat nyújtott, minden parancsnál erősebb köteléknek bizonyult. Minden erejüket a gyakorlatnak szentelték, nyakig belemerültek, egész ifjonti lelkesedésükkel vetették magukat a versenybe, mindent meg akartak érteni, nem akartak lemaradni. Senki nem kérdezte tőlük, milyen nyelven tudnak? Ha egy francia nyelvű cikket adnak, az azt jelenti, tanulj meg franciául, rég föltalálták a szótárat. Koljusának nem volt szerencséje első referátumával: egy olaszul írott monográfiát kapott. Két hónapja ráment. El kellett olvasnia. Majdnem teljes napokat töltött ébren. Egyszer színházban volt, és a karzaton elaludt. Ülve elaludt. Aztán egyszerre zaj támadt körülötte. Kiderült, hogy két mellette ülő leányzó rúzzsal bohócarcot festett neki.
Az 1917 és 1927 közötti szeminárium résztvevői, mindannyian, akik e tíz év alatt itt dolgoztak, a szerencse kegyeltjének tartják magukat – ez volt éltük legszebb időszaka.
Ha új diák jelent meg, aki Kolcovnál akart tanulni, Koljusa mint csoportbizalmi megismerkedett vele, beszámolt róla Kolcovnak, hiszen tanára általában őt bízta meg azzal, hogy tájékozódjon az új diák felől: miféle szerzet, mit lehet kezdeni vele? Jelena Alekszandrovna Fidler is így jelent meg egyszer. Még a Sanyavszkij egyetemen kezdett Kolcovnál tanulni. Magas, szép arcú, tökéletes alakú lány volt. A híres moszkvai Fidler családból származott, ez a család egy akkoriban igen népszerű leánygimnáziumot vezetett. Ennek a finnyás arisztokratikus modorú kisasszonynak, a mama kedvencének is kijutott a jóból! A dolog lényege az, hogy Kolcov mellett mint oktató dolgozott M. M. Zavadovszkij, aki kirándulást szervezett Aszkanyija-Novába. A Sanyavszkij egyetem hallgatóiból verbuválta a csoportot – ott többnyire lányok tanultak –, és elindultak a természetvédelmi területre. Itt, Ukrajnában azonban már dúlt a polgárháború – Mahno banditái, petljuristák, hetmanok, anarchisták garázdálkodtak bandáikkal. Moszkva felé elvágták az utat, nem tudtak hazatérni, csak a Krímbe mehettek, úgyhogy a lányok szétszéledtek, mindenki ment, amerre a szeme látott. Bőven volt részük kalandokban, Jelena Alekszandrovnának sok mindent át kellett élnie, csodával határos módon menekült meg és jutott Moszkvába 1920–21 telén.
Léna, vagy ahogy Koljusa hívta, Lelka, teljesen megváltozott – megkomolyodott, kivirult. Koljusa, aki a barátnőjének csapta a szelet, egyszerre mindent felfordított, és két hét múlva bejelentette, hogy feleségül veszi Lelkát. Az esküvőt tavasszal tartották, májusban. Regényük viharosan és váratlanul indult mindenki számára, aki a fiút – jellemét, helyzetét, termetét tekintve – jobban hozzá illő lány oldalán szerette volna látni. Lelka fél fejjel magasabb volt nála, és természetük élesen különbözött. Senki nem hitte, hogy ki fognak jönni egymással. Májusban nem ajánlatos nősülni, mondták: egész életetekben marakodni fogtok. Komolyan, egész valójában az esküvő után teljesedett ki a regény, annak arányában, ahogy megismerték egymást. Tényleg összeférhetetlennek látszottak. A lány higgadt, megfontolt, a fiú heves vérmérsékletű, hirtelen haragú; a lány kiegyensúlyozott, következetes, aki a legkülönfélébb emberekkel is tud bánni, ugyanakkor kellő távolságot tart, a fiú üvöltözik, szitkozódik, bármilyen társaságba könnyen beleveti magát, és rögtön hozzácsapódnak az érdekes emberek. Lelka házias, rendre van szüksége, s úgy tetszett, csak azért teremti meg ezt a rendet, hogy a fiúnak öröme teljék szétrombolásában. A lánynak Koljusánál jobb volt az emberismerete, kötelességtudó, megbízható, gazdaságosan tudta vezetni a fiú rendszertelen háztartását. Az emberek előtt mindig rendezett frizurával, választékos öltözékben mutatkozott, zöldes, nyugodt szeme ragyogott; a fiú meg orosz kihajtós ingben, kutatóútjain elnyűtt nadrágban, ráadásul mezítlábasán feszített. Nyakló nélkül evett, dohányzott, ivott, míg a lány éppen csak hozzáérintette az ajkát a pohárhoz...
Mint biológus a lány tökéletes végrehajtó volt, volt türelme aprólékos, hosszú időt igénylő kísérletekhez, ott aratott sikert, ahol türelemre, pontosságra volt szükség, arra, hogy ezernyi ismétlődő megfigyelést dolgozzon föl az ember. Képes volt szétválogatni, analizálni száztizenkétezer legyet, és közte meg tudta találni a tizenkét fehérszeműt – egy másik kísérletben megtalálta a röntgennel besugárzott legyek utódait, kilencvenezer közül ki tudta választani a három vörösszeműt.
A közös munka erős kapocs volt közöttük, aztán szorosabbá tette kapcsolatukat az idegen ország is, ahová egyszer csak odacseppentek. Az évek múlásával a férfinak nagyobb szüksége volt az asszonyra, mint neki rá, ő azonban egyre büszkébb volt férjére, akivel szemben a többi férfi mindenben alulmaradt. Azokkal unalmas, sótlan volt az élet, nem volt bennük elég kurázsi, tűz.
Se a férfi, se a nő nem mesélt nekem kapcsolatukról, én se akarok semmit se hozzákölteni. Soha nem láttam, hogy a hétköznapi, szokásos értelemben véve veszekedtek, becsmérelték volna egymást. Nem engedte a kölcsönös tisztelet. Egymás között persze összezördültek néha, előfordultak sértődések, szóváltások, de nem köznapi szinten, egyikük sem alázta meg a másikat. Én akkortájt találtam rájuk, amikor Lelka bonyolította a teljes levelezést, cikkeket, könyveket olvasott fel, mivel a Bölénynek bizonyos események folytán megromlott a látása.
Akadtak futó szerelmi kalandok a férfi életében, nem is kevés, a nők vonzódtak hozzá, de egyik sem tudott olyanná válni a számára, mint Lelka, egyik se tudott olyan fontos lenni, mint a felesége.
Egyébként, ahogy néhány visszaemlékezésből megítélem, túlságosan is leegyszerűsítem a dolgot; az ő szerelmük egyre bonyolultabb lett, a férfi mindig elvesztette és újra meghódította a nőt. És talán jobb is, hogy semmi bizonyosat nem tudunk.
Tizenkettedik fejezet
Azokban az években a tanulás nem tudta fölemészteni kirobbanó energiáját. Gőzerővel bekapcsolódott az Alkalmazott Biológiai Főiskola megszervezésébe. Úgy tervezték, hogy teljesen új típusú felsőoktatási intézményt hoznak létre, három – biotechnikai, mezőgazdasági, közgazdasági – fakultással. Szerette volna valahogy közelebb hozni a biológiát a valódi szükségletekhez, az ország gazdasági feladataihoz. Új főiskolát alapítani, ráadásul az adott körülmények között, hihetetlen boldogságot jelentett -és mennyivel egyszerűbb volt, mint manapság! A fiatal hatalom legfőbb kincse a bizalom volt. Helyiségek bőven álltak rendelkezésre. A főiskola megkapta az Osztozsenkán a volt kereskedelmi iskola pompás, üresen álló épületét, A többit maguk szervezték meg, kerítették elő. Hamarosan megszerezték a jogot arra, hogy fölhasználhassák a Vöröskereszt tartalék készleteit. A szervezet a háború alatt ugyanis különféle laboratóriumi felszereléseket kapott. Koljusa szépen magára öltötte katonaruháját, beült a kétlovas kocsiba – a bakon egy katona –, és egész félelmetes valójában az adott intézmény elé hajtatott. Követelőzött. Mondta a magáét. Szuggesztívan és fontossága teljes tudatában. Új mikroszkópokat, binokuláris és monoku-láris nagyítókat, mikrotomokat, termosztátokat, kémiai edények tárolására szolgáló állványokat kapott...
Huszonháromra a főiskolát jobban fölszerelték, mint az egyetem biológiai laboratóriumát.
Akadt még egy forrásuk. Nem valami becsületes, de mit lehet tenni? A szükség nagy úr. „Másodszor” alkalmazták azt, amit először P. P. Lazarev ötlött ki és kamatoztatott. Pjotr Petrovics Lazarev fizikust, akadémikust, vagy ahogy az ifjúság hívta, Pépélazát, akinek sokkal több joga és lehetősége volt, mint ennek a „hintón járó világmegváltónak”, még Lenin is támogatta, mégpedig az orosz fizikusok és geológusok egész nemzedékeinek a kurszki mágneses anomáliával kapcsolatos álmai miatt. Bejárta – már automobilon! – a legkülönfélébb intézményeket, „a mágneses anomáliával kilincselt”, és mindenre rátette a kezét, ami csak hasznos lehet az anomáliák számára. Hogy aztán el is igazodjék a felszerelésekben, arra már nem jutott ideje. Bárhol edényfelesleg volt, ő megszerezte, így kerültek be aztán konyhai edények is a biológiai tégelyek közé, a laboratóriumi köpenyek, szalvéták és egyebek közé így keveredett ágynemű, fehérnemű, talán még alsónadrág is. Pépélaza ellenőrizte minden, a háború alatt meggazdagodott szervezet készletét, jó részüket elszállította az addigra fölépült biofizikai intézetbe, és a dobozokat a magas kerítéssel védett udvaron helyezte el. Beköszöntött a tél. Koljusa meg a barátai szereztek egy szánt. A sötétség beálltával hárman Lazarev intézetének kerítéséhez álltak. Ketten bemásztak az udvarra, csak megbecsülték, mi lehet egyik-másik dobozban, nekik mire lehet szükségük, azt átadták a kerítésen; a harmadik, aki falazott, elrendezte a szánon a szerzeményt, aztán odébbálltak. Aztán amikor fölbontják az egyik dobozt, látják ám, mi van benne – egy kínai teáskészlet. Káromkodnak – szervizre aztán igazán nincs szükségük. Laborüveg kellene, amit az országban akkoriban nem gyártottak. Mi legyen a szervizzel? Végül törülközőre cserélték. Az eset nem vallott valami magasfokú erkölcsiségre, akárhogy vesszük is, a lopás az lopás, nincs rá mentség. Ők a következőket hozták fel mentségül: először is, nem maguknak kellett, nem nyereségvágyból loptak, másodszor, az életüket kockáztatták: a rend őrei akkoriban nem sokat teketóriáztak, helyben lelőhettek bárkit ilyen mesterkedés közben. A „rablók” logikával nem bonyolították a helyzetet, még azt is érdemükül hozták fel, hogy Kolcovnak semmit se mondtak, nehogy bármivel terheljék az ő lelkiismeretét.
Diákévek... Nincs bennük semmi közös a forradalom előtti diákélettel, és a rákövetkező munkásfakultás nemzedéktől is különböztek. Ezek az első szovjet végzősök kiemelkedően tehetségesek voltak.
Nem voltak csodagyerekek. Koljusa huszonkettedik évében járt, és még mindig diáknak számított. És ezt egy csöppet se érezte terhesnek. Csupán egyvalami foglalkoztatta – olyan gyakorlatot folytathasson, ami érdekli, és a számára szükséges előadásokat hallgathassa. Amikor ezt megtette, úgy tartotta, hogy végzett az egyetemmel, és nem is vágott neki az államvizsgáknak. Nemcsak ő járt ebben a cipőben. Akkoriban sokan szükségtelen formaságnak, a múlt maradványának, bürokratikus csökevénynek tartották a diplomát. A papírnak nem volt ereje, nem tartották fontosnak a tudományos életben; a tudomány ritka népességű táborát rajongók, igazságkeresők, a gondolat kalandjának szerelmesei, egy eszmének, illetve valamiféle homályos ősi akaratnak a lovagjai alkották. Ingyen is a tudományt űzték volna, csak a betevő falatjuk meglegyen. Nem voltak se fanatikusok, se megszállottak, inkább romantikusok.
Amikor Koljusa külföldre utazott, ott se kérték tőle a diplomáját. Karriert tehát papírok nélkül csinált. Miután hosszú Odüsszeiájából visszatért, valamikor az ötvenes években kaptak észbe: hisz ő egy senki. Ráadásul a viharos évek alatt Lelka a gimnáziumi érettségi bizonyítványát sem őrizte meg, így a Bölény mindenfajta képesítés nélküli embernek számított. Nehezen tudták elintézni, hogy a vezető laboránsnak kijáró fizetést megkaphassa...
Ez azonban még odébb van. Egyelőre a KEPSZ [Komisszija po izucsenyiju jesztyesztvennih i proizvodsztvennih szil Rosszii: Oroszország természeti és termelési erőinek tanulmányozására alakult bizottság] mellett működő Kolcov-féle laboratóriumok egyikében kezdett dolgozni. Az intézmények, bizottságok egymás után alakultak meg akkoriban, alig szűnt meg az egyik, már szervezték is a másikat. A nélkülözések, az éhezés ellenére virágzott a tudományos élet. Felépült Lazarev intézete, megerősödött Kolcové, most tűnt fel a Marcinovszkij-intézet, a Közegészségügyi Főiskola. Nem emeltek sokemeletes épülettömböket, ezek az intézmények mai fogalmaink szerint egészen kicsi, régi villákban kaptak helyet, és kevesen is dolgoztak bennük - de mindez a javukra vált. Az se volt mellékes, hogy a világháború majd a polgárháború évei alatt felgyűltek az ötletek, a vágyak, a tervek. Mindez az első adandó alkalommal a felszínre tört, a húszas évek orosz tudománya szárnyakat kapott.
Megújult a Természet című folyóirat, Kolcov elindította a Kísérleti Biológia, Lazarev A Fizikai Tudományok Sikerei című folyóiratot...
(Folytatjuk)
A. FODOR ÁGNES fordítása
2015. november 6., péntek
2015. október 24., szombat
Regény egy rendkívüli emberről (2)
DANYIIL GRANYIN:
A Bölény
Negyedik fejezet
– Ő a nyolcszáz
hetvenhatos-nyolcszáz
hetvenhetes fekete-tengeri török hadjáratban jeleskedett. A török flotta ellen sikerrel alkalmazta a gyújtóhajókat. A törökök flottája fából volt. Az oroszok torpedó helyett gyújtóhajókat küldtek ellenük. A gyújtóhajó egy nem túl nagy vitorláscsónak, hosszú orrárboccal, amelyhez bombákat erősítenek. Két önkéntes – egyikük feltétlenül tiszt, a másik matróz – hátszélben, teljes sebességgel elindult az ellenséges hajó irányába, amely természetesen minden ágyújából tüzelt. Néha sikerült oldalba találniuk egy bombával. A hajó felrobbant, amivel az egyiknek örömöt, a másiknak bajt okozott A matróznak meg a tisztnek, ha csak nem voltak bolondok, sikerült a vízbe ugraniuk és úszva megmenekülniük. Úgyhogy korántsem mindig pusztultak el. A haszontalan hősiességet minálunk nem ösztönözték.
Ez történt hát nagyapám testvérével. Maga a nagyapám tevőlegesen részt vett a jobbágyfelszabadításban. Szimbirszkben volt a kormányzósági kamara igazgatója. A bátyja pedig különc agglegény, de kiváló tengerésztiszt volt. A történetben, amit elmondtam, nem valamiféle vén teknőt robbantottak ám fel, hanem a török flotta egyik sorhajóját. Idejében vízbe ugrottak, aztán kivergődtek a partra valamilyen földnyelvre, így menekültek meg. Arany Szent György-karddal és a tiszti Györgykereszt negyedik fokozatával tüntették ki – emlékszem is rá: fehér, igen nehéz kereszt. Aztán ellentengernagy, végül tengernagy lett...
Tanflottillával a Földközi-tengerre vezényelték. Kikötőtől kikötőig hajózva elértek Toulonig. Ott maradtak. Közel van Nizza, Monté Carlo. Vágyott oda, de ahogy, meglátta a rulettet, ezt a fürge kis golyót, elhatározta, hogy fölteszi a pénzét. Miért is jó a rulett? Tiszta rizikó. Hozzáértés, mindenféle tudás kizárva. A sorssal játszol, rengeteg a választási lehetőség: bárhonnan megközelítheted... A rulettezők lélektana szórakoztató dolog. Sok emberben szunnyad ez a szenvedély. Az én tengernagyomban fel is ébredt. Akkor nem számított gazdagnak. Csak az admirálisi fizetését kapta. A miniszter fizetése se volt sok. Apám például a miniszteri fizetés dupláját kapta. Egy professzor a miniszter fizetésének dupláját vagy akár háromszorosát is megkereste. A tengernagy magához vette az összes arany frankot, azt a nem túl sokat, amennyije volt, és sehogy se tudta elveszíteni: felteheti bármire, egyre nő a pénze. Fortuna kegyeibe fogadta és vezette. A játékosok ismerik ezt a kísértést. Itt nincs idő fontolgatni, és abbahagyni se lehet. Elment a végsőkig, és ami ritka esemény volt – bankot robbantott Monte Carlóban. Hogy ez pontosan mekkora összeget jelentett, arra nem emlékszem, három- vagy talán ötmillió frank lehetett. Egyszóval a bank aznap felfüggesztette a kifizetéseket, és másnapig a zene is elhallgatott. Kifizették neki a pénzt. Hosszú táviratot küldött nagyapámnak, a bátyjának: nézzen ki egy jó kis birtokot a közelben. És a foglalóra küldött pár ezer frankot. Maga meg tovább hajózott. Nem volt ő se mulatozós, se iszákos, de ahogy a következő kikötőbe megérkeztek, beállított egy vendéglőbe, s közölte, hogy meghívja a helybelieket, igyanak és mulassanak az orosz flotta tiszteletére. Amikor kisfiú koromban Oroszországban jártam apámmal, a kikötőben találkoztunk olyanokkal, akik még emlékeztek rá, hogy egy orosz étellel-itallal vendégelte meg a város lakóit. így jutott el Konstantinápolyba. Onnan távirazott nagyapámnak – küldj száz rubelt! A milliók elúsztak. Ez a kilencvenes évek elején történt. Kegyelmes úrként vonult nyugalomba. Láttam őt díszegyenruhában. Káprázatos látvány volt! Erről a díszöltözetről is eszembe jut egy történet, kilencszázhatból.
Kalugának akkortájt ocsmány kormányzója volt. A zemsztvo hívei sehogy se jöttek ki vele. Állategészségügyi állomásokat szerettek volna létesíteni, hogy felügyelhessék a mindenfajta beszélő jószág táplálékául szolgáló néma jószág járványállapotát. A kormányzó akadályokat gördített az útjukba. A tengernagy egy darabig hallgatta, hallgatta a panaszáradatot, majd így förmedt rájuk: „Ne hordjatok itt össze hetethavat! Még hogy a kormányzó ellenzi? Ha egyszer jó ügyről van szó, akkor föl kell állítani ezeket az állomásokat." Rendelkezett, hogy hozzák elő a négyesfogatot, a bakra a kocsisát, a hágcsóra egy volt matrózát állíttatta (szívesen utazott régimódian), a fogatra pedig fél tucat birkát tereltek fel. És így hajtott Kalugába. Odaértek a kormányzó házához. Látják ám bentről, hogy a tengernagy száll le a fogatról személyesen, az összes érdemrendjével, szalagjával. Jelentették a kormányzónak. Az szalad a tornácra, hogy fogadja. A kegyelmes úr belépett az előtérbe. „Azt jelentették nekem – mondja –, hogy ellene vagy az állat-egészségügyi rendszabályoknak." Csak így, tegezve. „Állat-egészségügyi állomásokat kell létesíteni. De ha te ellenzed, elhoztam én hozzád, kedveském, féltucat birkámat, gyógyítanád meg őket." Tapsolt egyet, és a matróz tereli is az állatokat befelé a kormányzó házába. A kormányzó megrémül. Hebeg-habog, hogy félreértették. „Nos, ha egyszer félreértettek, az egészen más. Csak egy papír kell tőled. Küldd el a vendéglőbe, ott fogok ebédelni. Elküldöd?" „Elküldöm."
A tengernagy visszaterelte a birkákat. Elhajtott, hogy megkeresse a zemeceket. Magával vitte őket a vendéglőbe. Ülnek, iszogatnak. Megjelenik a kormányzó küldönce a papírral.
A zemecek egészen elképedtek...
A tengernagyra jól emlékezett a Bölény, és a halálára is emlékezett. Miután megülte a nyolcvanötödik születésnapját, minden dolgát szépen rendbe tette, felolvasta a végrendeletét, majd főbe lőtte magát.
Ötödik fejezet
–...Mivel ilyen hőség van, a szeminárium résztvevői nyakig, az előadó pedig derékig merüljön vízbe – javasolta a Bölény.
Az előadó, Vlagyimir Pavlovics, bár a frontot is megjárta, és akkor még egyáltalán, nem is volt öreg, kissé zavarba jött, illetlen tréfának, mi több, az előadóval szembeni tiszteletlenségnek tartotta az egészet; vízben hallgatni őt – ez nem a megfelelő mód. Mindez Miasszovóban történt kilencszázötvennyolcban. Még nem szokták meg az ilyesmit. Legalábbis a biológusok. A Bölény akkor teljes komolysággal szavazásra bocsájtotta a kérdést: megfelelő mód-e avagy nem? A szavazatok megerősítették, hogy ilyen hőségben vízben tartani a szemináriumot teljességgel rendjén való. Ezek után mindenki – diákok, a tudományok doktorai, fiatal lányok és öreg emberek, maga a Bölény is – fürdőruhát vett, és bemászott a vízbe. Az előadónak, bár a parton maradt, fürdőnadrágra kellett vetkőznie. A grafikonjait egy felfordított csónakra vázolta fel krétával.
Minden ülésük közül erre a vízben tartottra emlékeznek a legjobban. Vlagyimir Pavlovics számára is emlékezetes, noha igencsak feszengett. Az előadására is kivétel nélkül emlékeznek. A víz miatt. Bár önmagáért is rászolgált volna.
– Az előadás után megcsókolt. Ez volt a felszentelés. Éreztem: angyalszárnyaim nőnek. – Elhallgatott, egy gondolat ötlött fel benne, aztán mondta: – Emlékszik, a Faustban az mondják: „Föl avval érsz, akit megértsz, nem velem". A Bölény nagyobb volt nálam, mert én nem értettem őt. És itt lényeges, mennyire nem értem. Én annyira nem értettem, hogy két fejjel magasodott fölém.
Vlagyimir Pavlovics elég nagy véleménnyel van magáról. Inkább kételkedő, mintsem könnyen lelkesedő ember. Csípős és találó jellemzéseket szokott adni, ez viszont... Töprengek, mit nem ért a Bölényben.
– Megvolt a stratégiája, amivel a biológiához közelített. Ez ugyanaz, mintha én, aki egy zászlóalj-parancsnok szintjén gondolkodom, meg akarnám érteni a frontparancsnok gondolkodását.
Újra visszatért ahhoz a csókhoz, amire legalább annyira büszke volt, mint a fronton szerzett kitüntetéseire.
Esténként tábortüzet raktak a mozsajszki víztározó partján, és kötetlenül elbeszélgettek. A Bölény volt a szóvivő. Rávette az öreg professzorokat, doktorokat meg más mestereket, hogy megnyilatkozzanak. Mindenki másról beszélt: utazásokról, Rerih képeiről, a női szépségről, Marina Cvetajeva verseiről.
A sárga, táncoló lángnyelvek fényénél nagy átalakulások történtek: néhány ismert, érdemes tudósról kiderült, hogy színtelenül, bőbeszédűen, önálló gondolatok nélkül mesél. Az ilyenek banális dolgokat mondtak, az intimitástól csak vesztettek tekintélyükből. Ahogy kiléptek a tudomány templomából, a papok unalmas polgárokká változtak. De másmilyenek is akadtak-minél közelebb került hozzájuk az ember, annál érdekesebbnek bizonyultak: egyesek ügyes verseket faragtak, akadtak nagyon szellemes társalgók, tehetséges elbeszélők és egész jó történészek. Előbb-utóbb azonban ez is unalmassá vált, és akkor a Bölényhez fordultak, kérték, meséljen valamit magáról. Kifogyhatatlannak látszott...
Hatodik fejezet
Déli irányban támadtak, ő a 113-as gyalogezred vöröskatonája volt, aztán fordult a hadiszerencse, és elkezdtek visszavonulni a „Vad Hadosztály" elől, ahogy Mamontov csapatait hívták. Kinevezték szakaszparancsnoknak. Nem sokáig parancsnokoskodhatott, megkapta a kiütéses tífuszt. Egy tanyán hagyták. Az ezredét miszlikbe vágták. Nem is emlékszik, mennyi ideig feküdt felügyelet nélkül. A tél még tartotta magát. Lázálmában kiszaladt a hóba. Vörösök mentek él mellette. A tanya gazdája igyekezett megszabadulni tőle. A szanitécek fogták és – akkori kifejezéssel élve – „begyűjtötték" a katonai tífusztáborba. Ezt a Tulától vagy tizenkét kilométerre levő cukorgyárban rendezték be. A gyár nagycsarnokában feküdtek szép sorjában parancsnokok is meg vöröskatonák is. Az ablakok ki voltak verve. „Begyűjtötték" oda kiütéses, has-, visszatérő, foltos tífuszos – mindenféle tífuszos – katonákat; aztán voltak ott még hűdésesek, zúzott sebekkel meg más nyavalyákkal küszködök. A tífusz egyik-másik fajtáját végül mindenki megkapta ráadásnak ahhoz a bajához, amivel idekerült. Vagy kétezren feküdtek itt. A mi Koljusánk mindenekelőtt azért gyógyult meg, mert hihetetlenül erős volt. Másodsorban pedig azért – legalábbis az ő elmélete szerint –, mert közvetlenül az ablak mellett, a hidegben feküdt. Orvos hiányában a flekktífuszo-sokról váló gondoskodás abban merült ki, hogy másnaponként katonák jöttek szánon, újabb haldoklókat szállítva, majd összeszedték a holttesteket, sorban a szánokra dobálták és elvitték őket. A betegekkel együtt termenként két vödörnyi „barna szemek"-et is hoztak. Valami levésfélét főztek voblafejből és -farokból. Úgy látszik, a hal maga valahova a harcoló katonákhoz került vagy talán gyermekotthonba, ki tudja, de lám, leeső részeit a levesbe dobták, és hozzáadtak még egy csöppnyi psát, egy távol-keleti vadnövényt. Moszkvában minden kásába ezt rakták. Mindenki halálosan unta már, még szólás is járta róla: a sáska a növényt rágja, a rozsda a vasat, a psa pedig a lelket.
A „barna szemek"-kel teli vödröket á bejárathoz tették, úgyhogy odáig kúszniuk is problémát jelentett, hiszen nem volt elég erejük. Amikor Koljusa úgy-ahogy fölépült, éhséget érzett, vadállati étvágyat. Jobban mondva: éhes volt, és megértette, hogy legyűrte a betegséget, nem halt meg. Szörnyen legyöngült, csak annyi ereje maradt, hogy mint a krokodil, a hasán csússzon végig a betegek között. Odakúszott a fejénél fekvő szerencsétlen megboldogulthoz, aki, míg élt, a zsákjában mindig őrzött valami rágcsálnivalót. Körbetapogatja, meglapogatja – no nézd csak, egy kis kenyérhéj! Szopogatni kezdte. Rágni sem volt ereje. Aztán elvergődött a vödörhöz.
Föl kellett emelkednie, hogy arcával elérje a vödröt. A zöld löttyben kerek, főtt voblaszemek úszkáltak, nagy pupillával, ezért is hívták a levest „barna szemek"-nek - ez tartotta benne aztán a lelket. Ami az éhezést illeti, az ember lehetőségei nagyok, az ember sokáig képes éhezni, ha nem esik pánikba.
Egy ápolónő volt ennek az intézménynek a főnöke. Időnként megjelent, mint egy tündér, piros gumicsizmában, kis bundája fölé fehér köpenyt kanyarított. Benéz a terembe, elsírja magát, és elmegy. Se orvosságot nem hozott, se szanitéceket. Történt egyszer/hogy Koljusához is odalépett. Az intett a kezével, mozgolódott. Körös-körül holttestek. Az ápolónő persze fölfigyelt az élőre.
– Ki vagy? – kérdezi.
Koljusa jelenti: ez és ez vagyok, vöröskatona, azelőtt pedig a moszkvai egyetem zoológus hallgatója voltam.
A nővér nagyon megörült a diáknak, és közölte, hogy ó is Moszkvában diák, medika, de bevonult.
– Borzasztó itt nálunk – és megint elered a könnye.
Koljusa vigasztalja: lehetne rosszabb is. Persze nem valami kellemes, persze, hogy sajnálni kell az embereket, de itt van például ő: lám, meggyógyult! Most arra kell ügyelnie, hogy éhen ne vesszen. Majd belebolondul, mindig zabálna. Talán maga is tudna szerezni ennivalót, de nincs ereje fölkelni. Amíg a „barna szemek"-ig el tud vergődni, teljesen kimerül.
– Jól van – mondja a nővér – majd én segítek, máris jövök.
Hozott is egy csajka sűrű levest. Koljusának jóbarátja volt Szása Reformajszkij. Annak a nővére szintén medika. Így hát akadtak közös ismerősök is. A nővér attól a naptól fogva préselt olajpogácsából készült ragacsos kenyérdarabokat hordott neki. Nyilván a saját fejadagjából. És Koljusa gyorsan gyógyulni kezdett. Csakis az ő szervezete volt képes ilyen porciótól magához térni és erőre kapni. Hátát a falnak veti, és keservesen föltápászkodik. Ott áll reszkető lábain. A nővér a hóna alatt fogta, így tett néhány lépést. Aztán a falba kapaszkodva elkezdett egyedül járni. Egy szép napon a nővérke egy papírt meg egy utazási igazolványt hozott neki: „Ez és ez a vöröskatona, aki flekktífuszon esett át, gyógyulás céljából hat hétre hazautazhat."
Még egy ugyanilyen iratot tartott a kezében, egy Szergejev nevű visszatérő tífuszos számára. Úgy látszott, meggyógyult, kiírták, de az éjjel meghalt.
– Fogd – javasolta a nővér –, még hasznát veheted.
És tényleg hasznát vette.
Másnap hajnalban Koljusa gyalog indult Tulába; Azt a tizenkét kilométert legyűrni annyit jelentett, mint a világ végére eljutni. Botladozott, él-elesett, aztán amikor összerogyott, egy kerítéshez, egy fához mászott, mert a csupasz földön nem tudott fölállni. Éjszakára ért Tulába. Tizenöt óra alatt vánszorogta végig azt a tizenkét kilométert.
Tulában csak a 113-as gyalogezred kaszárnyáját ismerte, ahová egyszer már bekvártélyozták. Valahogy elvergődött odáig.
Az erről az időszakról mesélt történeteiben a Bölény nem hallgatott el semmit, nem mentette magát. Ami volt, az volt, nem bocsátkozott magyarázgatásba a korral és a körülményekkel kapcsolatban. Lopott, csalt, koldult - épp csak hogy valami nagy gazságot el nem követett.
Egy 1868-as Berdan-puskával kezdett harcolni, és hogy, hogy nem, lovassági karabéllyal végezte. Akkoriban ez kiváló fegyver volt: hatlövetű, 3/10 hüvelykes, és ami a legfontosabb, könnyű; meghatottan emlékezett vissza rá. Egy „Vad Hadosztály"-beli gyenyikinistától szerezte. Az egész polgárháborúban egyre tökéletesítette a fegyvereit. Volt kozák karabélya, volt német, a vége felé ezt a gyenyikinista japánt szerezte meg. Amikor tífuszos lett és betegen feküdt, egyre a karabélyát szorongatta, félt nélküle. A zsebeiben valóságos tölténytár volt. Megőrizte a töltényeket is.
Az emberben hál'istennek semmi se változik. A katona az mindig katona. Harminc év múlva, az újabb háborúban én is azon igyekeztem, hogy géppisztolyt szerezzek magamnak. Elcseréltem a hétlövetűmet. Előbb egy Spagin géppisztolyra, aztán egy Gyegtyarjovra... A háborúban a lövöldözéseken, támadásokon és védekezéseken túl cserebere, üzletelés, mindenfajta mesterkedés folyik. Valaki fölhajt egy bekecset, fehérneműt cserél konzervekre, szurkosvásznat krómbőrre. Hányfajta kereskedelmi tranzakció zajlott a menetszázadokban, a kórházakban, hogy dicsekedtek a jól sikerült cserével! Hencegtek egymás előtt ügyességükkel, szélhámoskodni és alkudni tudásukkal, azzal, hogy az árura rá se hederítve csak legyintenek. Ugyanaz az eset, mint amikor a bátor katona nem a hőstettéről szeret mesélni, hanem arról, hogy félt a bombázás alatt, hogy elveszítette a fejét. A legtöbb kórtermi fronttörténet - pedig ott aztán éjjel-nappal mesélnek – arról szólt, hogy a mesélő hogyan oldott kereket, hogy talált aknát, hogy követett el ostobaságot, és miféle büntetést kapott.
Koljusa se a hősiességét szokta ecsetelni, sokkal inkább azt, hogyan került a banditák fogságába, hogy lőtt egy tyúkra.
Valahogy csak elvergődött a kaszárnyáig, bemászott hortyogó, fullasztó melegébe, és irány az ügyeletes, aki a gyenge éjszakai világítás mellett bóbiskolt. Könyörgött neki, hadd éjszakázhasson ott. Az csak forgatta, nézegette az iratait, aztán megengedte, hogy lefeküdjön mellette a priccsre. Lefeküdni lefeküdt Koljusa, hanem aludni nem tudott. Fájt az egész teste, hasogatott a lába. Beszédbe elegyedtek. Koljusa elmondta, hogy szabadságra megy Moszkvába. Az ügyeletes felélénkült, elszállt az álmossága. Tősgyökeres moszkvai volt, a Szmolenszk téri piacon szabóskodott. Koljusa megörült: szomszédok! Ő is ott lakik a közelben. Rágyújtottak. Az ügyeletes irigyelte: hazamegy Moszkvába! Ami a hazamenetelt illeti, Koljusának kétségei támadtak: nem tudja, hogy fog odáig elvánszorogni, a lába nem bírja, a kezével fogni is alig tud, min utazzon, el fog pusztulni, nem bírja ki az utat. És akkor eszébe jutottak a megboldogult Szergejev iratai. Megmutatta őket az ügyeletesnek. Az a fény felé fordította, minden oldalról megnézegette.
– Kiváló papírok, sokat érnek – szögezte le. Felsóhajtott, óvatosan fontolgatta, vajon mennyit fog kóstálni a dokumentum. Koljusa kertelés nélkül kijelentette:
– Ingyen odaadom. Egy feltétellel: ne hagyj magamra! Ha egészséges lennék, nem törődnék az egésszel, gyalog megtenném azt a kétszáz versztet Moszkváig. Most egyedül még egy tehervagonba se tudok bemászni. Segíts, hogy hazajuthassak!
Koljusa megeskette az ügyeletest, az meg, bármennyire húzódozott is, szemforgatva kénytelen volt elismételni, hogy halálos láz essen minden rokonába, ő maga kapjon vérmérgezést, a lábára meg sömört, ha becsapja, ha elhagyja Koljusát... A legnagyobb hatást a vérmérgezés gyakorolta Petya Szkacskovra - így hívták az
ügyeletest.
– Nincs az a pénz, amiért becsapnálak. Csak láthassam az enyéimet! – És Petya a mellét verte. – Hisz nekem ajándékoztad, magadat rövidítetted meg, egy ilyen papírért Moszkvában egy egész házat vehetnél.
– De minek kéne nekem ház? – csodálkozott Koljusa. – Inkább kenyeret szerezz
az útra!
Azért beszélt ilyen magabiztosan a kenyérről, mert amikor előzőleg ebben a kaszárnyában voltak, kenyérvagonok őrzésére küldték őket. Őrizni őrizték ugyan, de levegőből nem él meg az ember – törtek maguknak egy kis kenyérhéjat, még tartalékba is. Köpenyük belsejébe mély zsebeket varrtak, abba csúsztatták a kenyérhéjat. Pjotr Szkacskov most széttárta a köpenye szárnyát – hát belülre ugyanilyen zsebek voltak varrva. A jelenlegi állomány „működése" során tehát a régi „eszközhöz" folyamodott. Koljusát akkor meghökkentette az újabb nemzedék azon képessége, hogy pontosan ugyanazt fedezi fel, ugyanazokkal az „eszközökkel" boldogul.
Szkacskov beszerző körútra indult, Koljusa pedig karabélyostul a kaszárnyában őrködött. Vagy két óra múlva, még ébresztő előtt megjött Szkacskov, egy kis zsákra való kenyérmaradékot cipelt, valahol lopott még két darab szalonnát és egy nehéz, összesült sódarabot is.
– Legjobb lenne most kereket oldanunk – javasolta. – Útközben már kinéztem egy
nem túlságosan sérült vagont.
Elmentek a teherpályaudvarra. Ott, ahol a szerelvény alatt kellett átmászniuk, Szkacskov rángatta át Koljusát. Fölhúzta a tehervagonba. Elhelyezkedtek a menetszéltől védett oldalon. Szkacskov elszaladt, hogy szerezzen egy kis vaskályhát: hűvös tavasz volt, reggelenként ropogott a fű a réten. Valahonnan elvonszolt egy burzsujkát, közben kerítésdeszkákat tördelt ki. Egész jól berendezkedtek. Irgalmatlanul megrakták a burzsujkát, hisz menet közben iszonyú huzat volt. Bármikor lesz forró víz, utána kenyeret esznek, és még egy kis szalonna is kerül rá. Negyven kilométeres sebességgel haladtak. Egy hétbe került, míg Moszkvába értek. Kiérnek a térre -minden a helyén van: a Kazanyi pályaudvar, a Miklós templom, sorban ott ülnek a kosaras nénikék. Kosaraikban napraforgómag, sült krumpli, lepény. Moszkva! Micsoda boldogság! Ott sorakoznak a bérkocsisok. Cilinderben. Igen méltóságteljesen festenek.
– Fogadjunk egyet - javasolta Koljusa. – Érkezzünk lovon a fővárosba!
– Mivel fizessünk?
– Egy darab szalonnával.
Olyat választottak, akinek fehér lova volt. Nem is tiszta fehér, inkább almásderes
– Szereted a szalonnát?
A kocsis fölülről rájuk meredt.
– Moszkvában nem terem szalonna.
Mutatták neki a nagy darabot.
– Akarod? Akkor vigyél a Szmolenszk téri piachoz, de ügetésben.
Ügetett az almásderes, ők a kocsiban álltak egészen a. Nyikolszkij közben levő
házig.
Micsoda gyönyörűség volt otthon lenni az édesanyjánál! Működött a központi fűtés. Kihagyásokkal ugyan, de volt gázszolgáltatás is. Meleg víz folyt a fürdőszobában, Koljusa három napon át feküdt a kádban, áztatta magáról a kórház mocskát, a gőzös kormát, élvezte a nyugalmat, ahogy ő mondta, túlélő burzsuj lett belőle.
Akkoriban ő mindenkinek Koljusa volt. Sok régi moszkvai családban mind a mai napig Koljusának hívják. Amikor belekezdtek a róla szóló történetekbe, a gyerekek és az unokák egyre azt hajtogatták: „Koljusa, Koljusa", ami nekem roppant furcsa, hiszen én már a hatalmas Bölénynek ismertem meg őt; hírnév és legendák sziporkázó dicsfénye övezte, ami a nagy emberek sajátja.
Hetedik fejezet
A polgárháborúban és a háború utáni években kezdődött. Hadikommunizmus, nep – olyan évek ezek, amelyeknek a szellemét kevésbé ismerjük, mint a forradalom előtti korszakét. Puskin, Katalin, talán még Nagy Péter korát is jobban el tudjuk képzelni, mint a húszas évek paradoxonjait.
– Vagdalkozunk egy kicsit, kiverjük a fehéreket, megpihenünk, megint harcolunk, és ahogy a csapatunkat feloszlatják, visszatérek Moszkvába, az egyetemre, a halaimhoz, abba a kicsit matematikai beállítottságú logika-filozófia körbe, amelyért akkoriban lelkesedtem. Aztán megint a hadsereg, irány a front. Mert szégyellem, hogy mindenki harcol, én meg mintha bujkálnék előle. Egyik héten az Isteni Bölcsességű Sophiával kacérkodik az ember, a következő héten irány a Gyenyikin-front.
Nem akarjuk szépítgetni a dolgot: Koljusa nem politikai meggyőződésből állt a Vörös Hadseregbe. Erről szó se volt. Nem érdekelte túlzottan a politika se fiatalkorában, se később. Feltételezte, hogy a kommunistáknak is, a fehéreknek is van politikai meggyőződése. Ő nem volt kommunista. Fehér se. A fehéreknek mindenféle hitük, meggyőződésük van, ahogy számolta, talán tizenötféle is: abszolút monarchia, alkotmányos monarchia, diktatúra, egyik, másik, harmadik típusú polgári demokratikus köztársaság.,. Koljusát meg a hozzá közel álló embereket nem annyira politikai, mint inkább hazafias megfontolások vezették. Micsoda dolog az, hogy Oroszországban mindenféle pimasz alakok – zöldek, fehérek, barnák, kozákok, lengyelek, franciák, japánok, angolok, az antant meg más megszállók - csak úgy ki-be járkálnak? Oroszországnak népi hatalomra van szüksége, Koljusa egész életében szilárdan vallotta, hogy ez az egész csürhe – fehérek és szövetségeseik – éppen e miatt az elemi érzés miatt nem tudta legyőzni az 1868-as egylövetűvel fölfegyverzett toprongyos, mezítlábas vörösöket.
Ami a mezítlábasságot illeti, az nem véletlen. A 12. hadseregben besorolták őt a 17-es önálló zászlóalj különleges síszázadába. Sí ott még mutatóba se akadt. Háncs-bocskort adtak nekik. De még csak nem is hársfaháncsból készültet, ahogy az dukálna, hanem teljesen alkalmatlan fűzfakéreg bocskort, ami gyenge volt és kemény. Hát így folyt ez a hihetetlen élet: „Hol harcoltunk, hol filozofáltunk, hol valami
zabáinivalót hajtottunk fel."
Hogy legyen mit „zabálni", egy nyárra beállt pásztornak. Boldog volt, mivel meggyőződött róla, hogy a világon ez a legjobb foglalkozás. Először is, egy szezon alatt a sokszorosát kereste meg annak, amit a moszkvai egyetem rendes tanáraként kapott. (Akkoriban rendes és rendkívüli professzorok léteztek.) Természetbeni juttatásként két kul rozs járt neki. Egy kul pedig hét pud! Másodszor: öltözetet is adtak. Rövid, vattabetétes felsőkabátot piros béléssel - nagyon festői volt -, két nadrágot, csizmát. Bojtárja is meg kutyája is volt. Be volt osztva, mikor hol evett. Reggelenként énekszóval szedte össze a teheneket. Végig a falun az „Elmenjek-e a folyóra" kezdetű dalt énekelve terelgette őket. Kétcsövű fegyver volt a vállán - vadlibára szokott lőni. Barátjával, a helybeli felcserrel megtanulták, hogy kell valeriánból - a felcsernek vagy hatliternyi volt belőle – szeszt főzni. A libákat is megitatták ezzel a folyadékkal. „Remek élet volt!" Értelmiségi, szellemi munkával képtelenség volt elhelyezkedni. Katasztrofális volt az infláció. Milliókkal fizettek. Keresni fizikai munkával lehetett.
A logika-filozófia kört Gusztáv Gusztavovics Spet vezette, aki soha nem hallott paradoxonokkal tömte az agyukat, megingatva e világ legszilárdabb alapjait, meg Nyikolaj Nyikolajevics Luzin, aki, lévén igen nagy matematikus, meg tudta találni tudományában a filozófiai gondolatot. Ott volt Szergej Bulgakov és Bergyajev, akit a kör tagjai Belibergyajevnek hívtak – mindketten filozófusok.
Szemjon Ljudvigovics Frank átható, kántáló hangon olvasta: „A művészet mindig kifejezés. Mi az a kifejezés? Ez az emberi nyelv legtalányosabb szava. Mindenekelőtt lenyomatot jelent. Azt a folyamatot, amelynek során valami lenyomódik valami másban. Valami megfoghatatlan, eszmei rejtőzik az emberi lélek mélyén: az ember szükségét érzi annak, hogy ezt láthatóvá, világossá tegye... Az eszme testet ölt. De tulajdonképpen mit akar kifejezni? Nemcsak magát, hanem valami objektívat is. Mi ez a »valami«?"
Filozofáló kamaszból Koljusa lelkiismeretes zoológus lett, készen arra, hogy álló nap és éjjel mindenféle vízi förmedvényekkel bíbelődjön, és beérve az ichtyológus szerény helyzetével tanulmányozza, leírja őket. Természetes az átalakulás, de ugyanilyen könnyedén alakult át vakmerő hadfivá is. Üsd, vágd, előre a szovjethatalomért! - és híre-hamva se maradt a buzgó diáknak. Azt hinné az ember, hadakozó ősei vére buzgott benne.
Hogy az egyetemen tanulhasson, valahol keresnie kellett, valamiből fönn kellett
tartania magát. Mi mindent nem próbált!
Egyszer sikerült elhelyezkednie a Centropecsaty mellett működő rakodómunkás közösségnél. Nem kis ismeretség szükségeltetett még az efféle álláshoz is. Nem több, nem kevesebb, maga Vlagyimir Dmitrijevics Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsa titkárságvezetője helyezte el. 1905 forradalmi napjaiban Koljusa egyik nénikéje bújtatta Boncs-Brujevicset a rendőrség elől. Ő pedig hálából kenyeret adott a rokonának. A munkaközösség újságot kötegelt, könyveket, brosúrákat rakodott. Sok ilyesmit adtak ki akkoriban: A kommunizmus ábécéje, Anti-Dühring, ábécéskönyvek, Alkotmány – a nyomdák le se álltak, sok papír volt. Az egész országban terjesztették ezeket a nyomdatermékeket. A rakományért mindig járási és kormányzósági biztosok jöttek. A rakodómunkások kiegészítő élelmiszerjegyet kaptak – negyed font kenyérre. A Népbiztosok Tanácsának titkárságvezetősége minden munkaközösségnek háromhárom ebédjegyet utalt ki egyik étkezőjükbe, a Metropolba. Három akkori ebédtől persze nem lakott jól egy fiatal munkás, mégis komoly pótlást jelentett ez az élelmiszerjegyek mellé. Úgyhogy rakodómunkásnak lenni egy kezdő tudós álmainak netovábbja volt. A munkaközösség más eszközökkel is javította a táplálkozást. Míg a kötegeket pakolták – és nem siették el a dolgot –, a megrakott teherautóról egy fiú lopva kiszívta az „autókonyakot" a „házi tartályba". Akkoriban a rakodómunkások alkohol-gazolin keverékkel dolgoztak Moszkvában. A Szretyenkán volt a fuvaros étterem. Akárcsak azelőtt, most is itt ettek a moszkvai fuvarosok meg a teherautósofőrök – nem voltak valami sokan. Oda jártak a rakodómunkások is mind, tizenkét ember, és a vendéglős mindig kapott egy tartály „autókonyakot". Kupicánként mérte szét az alkoholistáknak. A rakodómunkások cserébe kaptak egy-egy tányér előző napi scsit hússal meg egy darabka igazi kenyeret. Koljusa, miután jóllakott, az egyetemre indult dolgozni, vagy a körbe, ahol éppen Brjuszov nyilakoztatott ki valamit, vagy Andrej Belij olvasott fel. Esetleg futott, hogy meghallgassa Grabar előadását a festészet történetéről; Grabartól Muratov előadására; Muratovtól Trenyovhoz, az óorosz művészetről, a freskókról hallani. Mindent tudni, mindent érteni akart. Vonzotta az ékesszólás, a mögöttes értelem, a bizonytalan formák... Elég mélyen belemerült ezekbe a dolgokba. Csak rágta, rágta ezt az egész filozófiát és művészetelméletet, amíg meg nem győződött róla, hogy „üres dünnyögés" az egész, hogy nem szabad az elbűvölő víziférgeket ilyen szócséplésre cserélni.
Ezért lett biológus, nem pedig művészettörténész. Bár mindig megőrizte érdeklődését a festészet leíró, mindenféle nyakatekertségtól mentes története iránt, ami segített eligazodnia abban, mikor és mi megy végbe a nagyvilágban, melyik művész mit alkotott, mi a szép benne, mi a mesterkélt...
(Folytatjuk)
A. FODOR ÁGNES fordítása
A Bölény
Negyedik fejezet
hetvenhatos-nyolcszáz
hetvenhetes fekete-tengeri török hadjáratban jeleskedett. A török flotta ellen sikerrel alkalmazta a gyújtóhajókat. A törökök flottája fából volt. Az oroszok torpedó helyett gyújtóhajókat küldtek ellenük. A gyújtóhajó egy nem túl nagy vitorláscsónak, hosszú orrárboccal, amelyhez bombákat erősítenek. Két önkéntes – egyikük feltétlenül tiszt, a másik matróz – hátszélben, teljes sebességgel elindult az ellenséges hajó irányába, amely természetesen minden ágyújából tüzelt. Néha sikerült oldalba találniuk egy bombával. A hajó felrobbant, amivel az egyiknek örömöt, a másiknak bajt okozott A matróznak meg a tisztnek, ha csak nem voltak bolondok, sikerült a vízbe ugraniuk és úszva megmenekülniük. Úgyhogy korántsem mindig pusztultak el. A haszontalan hősiességet minálunk nem ösztönözték.
Ez történt hát nagyapám testvérével. Maga a nagyapám tevőlegesen részt vett a jobbágyfelszabadításban. Szimbirszkben volt a kormányzósági kamara igazgatója. A bátyja pedig különc agglegény, de kiváló tengerésztiszt volt. A történetben, amit elmondtam, nem valamiféle vén teknőt robbantottak ám fel, hanem a török flotta egyik sorhajóját. Idejében vízbe ugrottak, aztán kivergődtek a partra valamilyen földnyelvre, így menekültek meg. Arany Szent György-karddal és a tiszti Györgykereszt negyedik fokozatával tüntették ki – emlékszem is rá: fehér, igen nehéz kereszt. Aztán ellentengernagy, végül tengernagy lett...
Tanflottillával a Földközi-tengerre vezényelték. Kikötőtől kikötőig hajózva elértek Toulonig. Ott maradtak. Közel van Nizza, Monté Carlo. Vágyott oda, de ahogy, meglátta a rulettet, ezt a fürge kis golyót, elhatározta, hogy fölteszi a pénzét. Miért is jó a rulett? Tiszta rizikó. Hozzáértés, mindenféle tudás kizárva. A sorssal játszol, rengeteg a választási lehetőség: bárhonnan megközelítheted... A rulettezők lélektana szórakoztató dolog. Sok emberben szunnyad ez a szenvedély. Az én tengernagyomban fel is ébredt. Akkor nem számított gazdagnak. Csak az admirálisi fizetését kapta. A miniszter fizetése se volt sok. Apám például a miniszteri fizetés dupláját kapta. Egy professzor a miniszter fizetésének dupláját vagy akár háromszorosát is megkereste. A tengernagy magához vette az összes arany frankot, azt a nem túl sokat, amennyije volt, és sehogy se tudta elveszíteni: felteheti bármire, egyre nő a pénze. Fortuna kegyeibe fogadta és vezette. A játékosok ismerik ezt a kísértést. Itt nincs idő fontolgatni, és abbahagyni se lehet. Elment a végsőkig, és ami ritka esemény volt – bankot robbantott Monte Carlóban. Hogy ez pontosan mekkora összeget jelentett, arra nem emlékszem, három- vagy talán ötmillió frank lehetett. Egyszóval a bank aznap felfüggesztette a kifizetéseket, és másnapig a zene is elhallgatott. Kifizették neki a pénzt. Hosszú táviratot küldött nagyapámnak, a bátyjának: nézzen ki egy jó kis birtokot a közelben. És a foglalóra küldött pár ezer frankot. Maga meg tovább hajózott. Nem volt ő se mulatozós, se iszákos, de ahogy a következő kikötőbe megérkeztek, beállított egy vendéglőbe, s közölte, hogy meghívja a helybelieket, igyanak és mulassanak az orosz flotta tiszteletére. Amikor kisfiú koromban Oroszországban jártam apámmal, a kikötőben találkoztunk olyanokkal, akik még emlékeztek rá, hogy egy orosz étellel-itallal vendégelte meg a város lakóit. így jutott el Konstantinápolyba. Onnan távirazott nagyapámnak – küldj száz rubelt! A milliók elúsztak. Ez a kilencvenes évek elején történt. Kegyelmes úrként vonult nyugalomba. Láttam őt díszegyenruhában. Káprázatos látvány volt! Erről a díszöltözetről is eszembe jut egy történet, kilencszázhatból.
Kalugának akkortájt ocsmány kormányzója volt. A zemsztvo hívei sehogy se jöttek ki vele. Állategészségügyi állomásokat szerettek volna létesíteni, hogy felügyelhessék a mindenfajta beszélő jószág táplálékául szolgáló néma jószág járványállapotát. A kormányzó akadályokat gördített az útjukba. A tengernagy egy darabig hallgatta, hallgatta a panaszáradatot, majd így förmedt rájuk: „Ne hordjatok itt össze hetethavat! Még hogy a kormányzó ellenzi? Ha egyszer jó ügyről van szó, akkor föl kell állítani ezeket az állomásokat." Rendelkezett, hogy hozzák elő a négyesfogatot, a bakra a kocsisát, a hágcsóra egy volt matrózát állíttatta (szívesen utazott régimódian), a fogatra pedig fél tucat birkát tereltek fel. És így hajtott Kalugába. Odaértek a kormányzó házához. Látják ám bentről, hogy a tengernagy száll le a fogatról személyesen, az összes érdemrendjével, szalagjával. Jelentették a kormányzónak. Az szalad a tornácra, hogy fogadja. A kegyelmes úr belépett az előtérbe. „Azt jelentették nekem – mondja –, hogy ellene vagy az állat-egészségügyi rendszabályoknak." Csak így, tegezve. „Állat-egészségügyi állomásokat kell létesíteni. De ha te ellenzed, elhoztam én hozzád, kedveském, féltucat birkámat, gyógyítanád meg őket." Tapsolt egyet, és a matróz tereli is az állatokat befelé a kormányzó házába. A kormányzó megrémül. Hebeg-habog, hogy félreértették. „Nos, ha egyszer félreértettek, az egészen más. Csak egy papír kell tőled. Küldd el a vendéglőbe, ott fogok ebédelni. Elküldöd?" „Elküldöm."
A tengernagy visszaterelte a birkákat. Elhajtott, hogy megkeresse a zemeceket. Magával vitte őket a vendéglőbe. Ülnek, iszogatnak. Megjelenik a kormányzó küldönce a papírral.
A zemecek egészen elképedtek...
A tengernagyra jól emlékezett a Bölény, és a halálára is emlékezett. Miután megülte a nyolcvanötödik születésnapját, minden dolgát szépen rendbe tette, felolvasta a végrendeletét, majd főbe lőtte magát.
Ötödik fejezet
–...Mivel ilyen hőség van, a szeminárium résztvevői nyakig, az előadó pedig derékig merüljön vízbe – javasolta a Bölény.
Az előadó, Vlagyimir Pavlovics, bár a frontot is megjárta, és akkor még egyáltalán, nem is volt öreg, kissé zavarba jött, illetlen tréfának, mi több, az előadóval szembeni tiszteletlenségnek tartotta az egészet; vízben hallgatni őt – ez nem a megfelelő mód. Mindez Miasszovóban történt kilencszázötvennyolcban. Még nem szokták meg az ilyesmit. Legalábbis a biológusok. A Bölény akkor teljes komolysággal szavazásra bocsájtotta a kérdést: megfelelő mód-e avagy nem? A szavazatok megerősítették, hogy ilyen hőségben vízben tartani a szemináriumot teljességgel rendjén való. Ezek után mindenki – diákok, a tudományok doktorai, fiatal lányok és öreg emberek, maga a Bölény is – fürdőruhát vett, és bemászott a vízbe. Az előadónak, bár a parton maradt, fürdőnadrágra kellett vetkőznie. A grafikonjait egy felfordított csónakra vázolta fel krétával.
Minden ülésük közül erre a vízben tartottra emlékeznek a legjobban. Vlagyimir Pavlovics számára is emlékezetes, noha igencsak feszengett. Az előadására is kivétel nélkül emlékeznek. A víz miatt. Bár önmagáért is rászolgált volna.
– Az előadás után megcsókolt. Ez volt a felszentelés. Éreztem: angyalszárnyaim nőnek. – Elhallgatott, egy gondolat ötlött fel benne, aztán mondta: – Emlékszik, a Faustban az mondják: „Föl avval érsz, akit megértsz, nem velem". A Bölény nagyobb volt nálam, mert én nem értettem őt. És itt lényeges, mennyire nem értem. Én annyira nem értettem, hogy két fejjel magasodott fölém.
Vlagyimir Pavlovics elég nagy véleménnyel van magáról. Inkább kételkedő, mintsem könnyen lelkesedő ember. Csípős és találó jellemzéseket szokott adni, ez viszont... Töprengek, mit nem ért a Bölényben.
– Megvolt a stratégiája, amivel a biológiához közelített. Ez ugyanaz, mintha én, aki egy zászlóalj-parancsnok szintjén gondolkodom, meg akarnám érteni a frontparancsnok gondolkodását.
Újra visszatért ahhoz a csókhoz, amire legalább annyira büszke volt, mint a fronton szerzett kitüntetéseire.
Esténként tábortüzet raktak a mozsajszki víztározó partján, és kötetlenül elbeszélgettek. A Bölény volt a szóvivő. Rávette az öreg professzorokat, doktorokat meg más mestereket, hogy megnyilatkozzanak. Mindenki másról beszélt: utazásokról, Rerih képeiről, a női szépségről, Marina Cvetajeva verseiről.
A sárga, táncoló lángnyelvek fényénél nagy átalakulások történtek: néhány ismert, érdemes tudósról kiderült, hogy színtelenül, bőbeszédűen, önálló gondolatok nélkül mesél. Az ilyenek banális dolgokat mondtak, az intimitástól csak vesztettek tekintélyükből. Ahogy kiléptek a tudomány templomából, a papok unalmas polgárokká változtak. De másmilyenek is akadtak-minél közelebb került hozzájuk az ember, annál érdekesebbnek bizonyultak: egyesek ügyes verseket faragtak, akadtak nagyon szellemes társalgók, tehetséges elbeszélők és egész jó történészek. Előbb-utóbb azonban ez is unalmassá vált, és akkor a Bölényhez fordultak, kérték, meséljen valamit magáról. Kifogyhatatlannak látszott...
Hatodik fejezet
Déli irányban támadtak, ő a 113-as gyalogezred vöröskatonája volt, aztán fordult a hadiszerencse, és elkezdtek visszavonulni a „Vad Hadosztály" elől, ahogy Mamontov csapatait hívták. Kinevezték szakaszparancsnoknak. Nem sokáig parancsnokoskodhatott, megkapta a kiütéses tífuszt. Egy tanyán hagyták. Az ezredét miszlikbe vágták. Nem is emlékszik, mennyi ideig feküdt felügyelet nélkül. A tél még tartotta magát. Lázálmában kiszaladt a hóba. Vörösök mentek él mellette. A tanya gazdája igyekezett megszabadulni tőle. A szanitécek fogták és – akkori kifejezéssel élve – „begyűjtötték" a katonai tífusztáborba. Ezt a Tulától vagy tizenkét kilométerre levő cukorgyárban rendezték be. A gyár nagycsarnokában feküdtek szép sorjában parancsnokok is meg vöröskatonák is. Az ablakok ki voltak verve. „Begyűjtötték" oda kiütéses, has-, visszatérő, foltos tífuszos – mindenféle tífuszos – katonákat; aztán voltak ott még hűdésesek, zúzott sebekkel meg más nyavalyákkal küszködök. A tífusz egyik-másik fajtáját végül mindenki megkapta ráadásnak ahhoz a bajához, amivel idekerült. Vagy kétezren feküdtek itt. A mi Koljusánk mindenekelőtt azért gyógyult meg, mert hihetetlenül erős volt. Másodsorban pedig azért – legalábbis az ő elmélete szerint –, mert közvetlenül az ablak mellett, a hidegben feküdt. Orvos hiányában a flekktífuszo-sokról váló gondoskodás abban merült ki, hogy másnaponként katonák jöttek szánon, újabb haldoklókat szállítva, majd összeszedték a holttesteket, sorban a szánokra dobálták és elvitték őket. A betegekkel együtt termenként két vödörnyi „barna szemek"-et is hoztak. Valami levésfélét főztek voblafejből és -farokból. Úgy látszik, a hal maga valahova a harcoló katonákhoz került vagy talán gyermekotthonba, ki tudja, de lám, leeső részeit a levesbe dobták, és hozzáadtak még egy csöppnyi psát, egy távol-keleti vadnövényt. Moszkvában minden kásába ezt rakták. Mindenki halálosan unta már, még szólás is járta róla: a sáska a növényt rágja, a rozsda a vasat, a psa pedig a lelket.
A „barna szemek"-kel teli vödröket á bejárathoz tették, úgyhogy odáig kúszniuk is problémát jelentett, hiszen nem volt elég erejük. Amikor Koljusa úgy-ahogy fölépült, éhséget érzett, vadállati étvágyat. Jobban mondva: éhes volt, és megértette, hogy legyűrte a betegséget, nem halt meg. Szörnyen legyöngült, csak annyi ereje maradt, hogy mint a krokodil, a hasán csússzon végig a betegek között. Odakúszott a fejénél fekvő szerencsétlen megboldogulthoz, aki, míg élt, a zsákjában mindig őrzött valami rágcsálnivalót. Körbetapogatja, meglapogatja – no nézd csak, egy kis kenyérhéj! Szopogatni kezdte. Rágni sem volt ereje. Aztán elvergődött a vödörhöz.
Föl kellett emelkednie, hogy arcával elérje a vödröt. A zöld löttyben kerek, főtt voblaszemek úszkáltak, nagy pupillával, ezért is hívták a levest „barna szemek"-nek - ez tartotta benne aztán a lelket. Ami az éhezést illeti, az ember lehetőségei nagyok, az ember sokáig képes éhezni, ha nem esik pánikba.
Egy ápolónő volt ennek az intézménynek a főnöke. Időnként megjelent, mint egy tündér, piros gumicsizmában, kis bundája fölé fehér köpenyt kanyarított. Benéz a terembe, elsírja magát, és elmegy. Se orvosságot nem hozott, se szanitéceket. Történt egyszer/hogy Koljusához is odalépett. Az intett a kezével, mozgolódott. Körös-körül holttestek. Az ápolónő persze fölfigyelt az élőre.
– Ki vagy? – kérdezi.
Koljusa jelenti: ez és ez vagyok, vöröskatona, azelőtt pedig a moszkvai egyetem zoológus hallgatója voltam.
A nővér nagyon megörült a diáknak, és közölte, hogy ó is Moszkvában diák, medika, de bevonult.
– Borzasztó itt nálunk – és megint elered a könnye.
Koljusa vigasztalja: lehetne rosszabb is. Persze nem valami kellemes, persze, hogy sajnálni kell az embereket, de itt van például ő: lám, meggyógyult! Most arra kell ügyelnie, hogy éhen ne vesszen. Majd belebolondul, mindig zabálna. Talán maga is tudna szerezni ennivalót, de nincs ereje fölkelni. Amíg a „barna szemek"-ig el tud vergődni, teljesen kimerül.
– Jól van – mondja a nővér – majd én segítek, máris jövök.
Hozott is egy csajka sűrű levest. Koljusának jóbarátja volt Szása Reformajszkij. Annak a nővére szintén medika. Így hát akadtak közös ismerősök is. A nővér attól a naptól fogva préselt olajpogácsából készült ragacsos kenyérdarabokat hordott neki. Nyilván a saját fejadagjából. És Koljusa gyorsan gyógyulni kezdett. Csakis az ő szervezete volt képes ilyen porciótól magához térni és erőre kapni. Hátát a falnak veti, és keservesen föltápászkodik. Ott áll reszkető lábain. A nővér a hóna alatt fogta, így tett néhány lépést. Aztán a falba kapaszkodva elkezdett egyedül járni. Egy szép napon a nővérke egy papírt meg egy utazási igazolványt hozott neki: „Ez és ez a vöröskatona, aki flekktífuszon esett át, gyógyulás céljából hat hétre hazautazhat."
Még egy ugyanilyen iratot tartott a kezében, egy Szergejev nevű visszatérő tífuszos számára. Úgy látszott, meggyógyult, kiírták, de az éjjel meghalt.
– Fogd – javasolta a nővér –, még hasznát veheted.
És tényleg hasznát vette.
Másnap hajnalban Koljusa gyalog indult Tulába; Azt a tizenkét kilométert legyűrni annyit jelentett, mint a világ végére eljutni. Botladozott, él-elesett, aztán amikor összerogyott, egy kerítéshez, egy fához mászott, mert a csupasz földön nem tudott fölállni. Éjszakára ért Tulába. Tizenöt óra alatt vánszorogta végig azt a tizenkét kilométert.
Tulában csak a 113-as gyalogezred kaszárnyáját ismerte, ahová egyszer már bekvártélyozták. Valahogy elvergődött odáig.
Az erről az időszakról mesélt történeteiben a Bölény nem hallgatott el semmit, nem mentette magát. Ami volt, az volt, nem bocsátkozott magyarázgatásba a korral és a körülményekkel kapcsolatban. Lopott, csalt, koldult - épp csak hogy valami nagy gazságot el nem követett.
Egy 1868-as Berdan-puskával kezdett harcolni, és hogy, hogy nem, lovassági karabéllyal végezte. Akkoriban ez kiváló fegyver volt: hatlövetű, 3/10 hüvelykes, és ami a legfontosabb, könnyű; meghatottan emlékezett vissza rá. Egy „Vad Hadosztály"-beli gyenyikinistától szerezte. Az egész polgárháborúban egyre tökéletesítette a fegyvereit. Volt kozák karabélya, volt német, a vége felé ezt a gyenyikinista japánt szerezte meg. Amikor tífuszos lett és betegen feküdt, egyre a karabélyát szorongatta, félt nélküle. A zsebeiben valóságos tölténytár volt. Megőrizte a töltényeket is.
Az emberben hál'istennek semmi se változik. A katona az mindig katona. Harminc év múlva, az újabb háborúban én is azon igyekeztem, hogy géppisztolyt szerezzek magamnak. Elcseréltem a hétlövetűmet. Előbb egy Spagin géppisztolyra, aztán egy Gyegtyarjovra... A háborúban a lövöldözéseken, támadásokon és védekezéseken túl cserebere, üzletelés, mindenfajta mesterkedés folyik. Valaki fölhajt egy bekecset, fehérneműt cserél konzervekre, szurkosvásznat krómbőrre. Hányfajta kereskedelmi tranzakció zajlott a menetszázadokban, a kórházakban, hogy dicsekedtek a jól sikerült cserével! Hencegtek egymás előtt ügyességükkel, szélhámoskodni és alkudni tudásukkal, azzal, hogy az árura rá se hederítve csak legyintenek. Ugyanaz az eset, mint amikor a bátor katona nem a hőstettéről szeret mesélni, hanem arról, hogy félt a bombázás alatt, hogy elveszítette a fejét. A legtöbb kórtermi fronttörténet - pedig ott aztán éjjel-nappal mesélnek – arról szólt, hogy a mesélő hogyan oldott kereket, hogy talált aknát, hogy követett el ostobaságot, és miféle büntetést kapott.
Koljusa se a hősiességét szokta ecsetelni, sokkal inkább azt, hogyan került a banditák fogságába, hogy lőtt egy tyúkra.
Valahogy csak elvergődött a kaszárnyáig, bemászott hortyogó, fullasztó melegébe, és irány az ügyeletes, aki a gyenge éjszakai világítás mellett bóbiskolt. Könyörgött neki, hadd éjszakázhasson ott. Az csak forgatta, nézegette az iratait, aztán megengedte, hogy lefeküdjön mellette a priccsre. Lefeküdni lefeküdt Koljusa, hanem aludni nem tudott. Fájt az egész teste, hasogatott a lába. Beszédbe elegyedtek. Koljusa elmondta, hogy szabadságra megy Moszkvába. Az ügyeletes felélénkült, elszállt az álmossága. Tősgyökeres moszkvai volt, a Szmolenszk téri piacon szabóskodott. Koljusa megörült: szomszédok! Ő is ott lakik a közelben. Rágyújtottak. Az ügyeletes irigyelte: hazamegy Moszkvába! Ami a hazamenetelt illeti, Koljusának kétségei támadtak: nem tudja, hogy fog odáig elvánszorogni, a lába nem bírja, a kezével fogni is alig tud, min utazzon, el fog pusztulni, nem bírja ki az utat. És akkor eszébe jutottak a megboldogult Szergejev iratai. Megmutatta őket az ügyeletesnek. Az a fény felé fordította, minden oldalról megnézegette.
– Kiváló papírok, sokat érnek – szögezte le. Felsóhajtott, óvatosan fontolgatta, vajon mennyit fog kóstálni a dokumentum. Koljusa kertelés nélkül kijelentette:
– Ingyen odaadom. Egy feltétellel: ne hagyj magamra! Ha egészséges lennék, nem törődnék az egésszel, gyalog megtenném azt a kétszáz versztet Moszkváig. Most egyedül még egy tehervagonba se tudok bemászni. Segíts, hogy hazajuthassak!
Koljusa megeskette az ügyeletest, az meg, bármennyire húzódozott is, szemforgatva kénytelen volt elismételni, hogy halálos láz essen minden rokonába, ő maga kapjon vérmérgezést, a lábára meg sömört, ha becsapja, ha elhagyja Koljusát... A legnagyobb hatást a vérmérgezés gyakorolta Petya Szkacskovra - így hívták az
ügyeletest.
– Nincs az a pénz, amiért becsapnálak. Csak láthassam az enyéimet! – És Petya a mellét verte. – Hisz nekem ajándékoztad, magadat rövidítetted meg, egy ilyen papírért Moszkvában egy egész házat vehetnél.
– De minek kéne nekem ház? – csodálkozott Koljusa. – Inkább kenyeret szerezz
az útra!
Azért beszélt ilyen magabiztosan a kenyérről, mert amikor előzőleg ebben a kaszárnyában voltak, kenyérvagonok őrzésére küldték őket. Őrizni őrizték ugyan, de levegőből nem él meg az ember – törtek maguknak egy kis kenyérhéjat, még tartalékba is. Köpenyük belsejébe mély zsebeket varrtak, abba csúsztatták a kenyérhéjat. Pjotr Szkacskov most széttárta a köpenye szárnyát – hát belülre ugyanilyen zsebek voltak varrva. A jelenlegi állomány „működése" során tehát a régi „eszközhöz" folyamodott. Koljusát akkor meghökkentette az újabb nemzedék azon képessége, hogy pontosan ugyanazt fedezi fel, ugyanazokkal az „eszközökkel" boldogul.
Szkacskov beszerző körútra indult, Koljusa pedig karabélyostul a kaszárnyában őrködött. Vagy két óra múlva, még ébresztő előtt megjött Szkacskov, egy kis zsákra való kenyérmaradékot cipelt, valahol lopott még két darab szalonnát és egy nehéz, összesült sódarabot is.
– Legjobb lenne most kereket oldanunk – javasolta. – Útközben már kinéztem egy
nem túlságosan sérült vagont.
Elmentek a teherpályaudvarra. Ott, ahol a szerelvény alatt kellett átmászniuk, Szkacskov rángatta át Koljusát. Fölhúzta a tehervagonba. Elhelyezkedtek a menetszéltől védett oldalon. Szkacskov elszaladt, hogy szerezzen egy kis vaskályhát: hűvös tavasz volt, reggelenként ropogott a fű a réten. Valahonnan elvonszolt egy burzsujkát, közben kerítésdeszkákat tördelt ki. Egész jól berendezkedtek. Irgalmatlanul megrakták a burzsujkát, hisz menet közben iszonyú huzat volt. Bármikor lesz forró víz, utána kenyeret esznek, és még egy kis szalonna is kerül rá. Negyven kilométeres sebességgel haladtak. Egy hétbe került, míg Moszkvába értek. Kiérnek a térre -minden a helyén van: a Kazanyi pályaudvar, a Miklós templom, sorban ott ülnek a kosaras nénikék. Kosaraikban napraforgómag, sült krumpli, lepény. Moszkva! Micsoda boldogság! Ott sorakoznak a bérkocsisok. Cilinderben. Igen méltóságteljesen festenek.
– Fogadjunk egyet - javasolta Koljusa. – Érkezzünk lovon a fővárosba!
– Mivel fizessünk?
– Egy darab szalonnával.
Olyat választottak, akinek fehér lova volt. Nem is tiszta fehér, inkább almásderes
– Szereted a szalonnát?
A kocsis fölülről rájuk meredt.
– Moszkvában nem terem szalonna.
Mutatták neki a nagy darabot.
– Akarod? Akkor vigyél a Szmolenszk téri piachoz, de ügetésben.
Ügetett az almásderes, ők a kocsiban álltak egészen a. Nyikolszkij közben levő
házig.
Micsoda gyönyörűség volt otthon lenni az édesanyjánál! Működött a központi fűtés. Kihagyásokkal ugyan, de volt gázszolgáltatás is. Meleg víz folyt a fürdőszobában, Koljusa három napon át feküdt a kádban, áztatta magáról a kórház mocskát, a gőzös kormát, élvezte a nyugalmat, ahogy ő mondta, túlélő burzsuj lett belőle.
Akkoriban ő mindenkinek Koljusa volt. Sok régi moszkvai családban mind a mai napig Koljusának hívják. Amikor belekezdtek a róla szóló történetekbe, a gyerekek és az unokák egyre azt hajtogatták: „Koljusa, Koljusa", ami nekem roppant furcsa, hiszen én már a hatalmas Bölénynek ismertem meg őt; hírnév és legendák sziporkázó dicsfénye övezte, ami a nagy emberek sajátja.
Hetedik fejezet
A polgárháborúban és a háború utáni években kezdődött. Hadikommunizmus, nep – olyan évek ezek, amelyeknek a szellemét kevésbé ismerjük, mint a forradalom előtti korszakét. Puskin, Katalin, talán még Nagy Péter korát is jobban el tudjuk képzelni, mint a húszas évek paradoxonjait.
– Vagdalkozunk egy kicsit, kiverjük a fehéreket, megpihenünk, megint harcolunk, és ahogy a csapatunkat feloszlatják, visszatérek Moszkvába, az egyetemre, a halaimhoz, abba a kicsit matematikai beállítottságú logika-filozófia körbe, amelyért akkoriban lelkesedtem. Aztán megint a hadsereg, irány a front. Mert szégyellem, hogy mindenki harcol, én meg mintha bujkálnék előle. Egyik héten az Isteni Bölcsességű Sophiával kacérkodik az ember, a következő héten irány a Gyenyikin-front.
Nem akarjuk szépítgetni a dolgot: Koljusa nem politikai meggyőződésből állt a Vörös Hadseregbe. Erről szó se volt. Nem érdekelte túlzottan a politika se fiatalkorában, se később. Feltételezte, hogy a kommunistáknak is, a fehéreknek is van politikai meggyőződése. Ő nem volt kommunista. Fehér se. A fehéreknek mindenféle hitük, meggyőződésük van, ahogy számolta, talán tizenötféle is: abszolút monarchia, alkotmányos monarchia, diktatúra, egyik, másik, harmadik típusú polgári demokratikus köztársaság.,. Koljusát meg a hozzá közel álló embereket nem annyira politikai, mint inkább hazafias megfontolások vezették. Micsoda dolog az, hogy Oroszországban mindenféle pimasz alakok – zöldek, fehérek, barnák, kozákok, lengyelek, franciák, japánok, angolok, az antant meg más megszállók - csak úgy ki-be járkálnak? Oroszországnak népi hatalomra van szüksége, Koljusa egész életében szilárdan vallotta, hogy ez az egész csürhe – fehérek és szövetségeseik – éppen e miatt az elemi érzés miatt nem tudta legyőzni az 1868-as egylövetűvel fölfegyverzett toprongyos, mezítlábas vörösöket.
Ami a mezítlábasságot illeti, az nem véletlen. A 12. hadseregben besorolták őt a 17-es önálló zászlóalj különleges síszázadába. Sí ott még mutatóba se akadt. Háncs-bocskort adtak nekik. De még csak nem is hársfaháncsból készültet, ahogy az dukálna, hanem teljesen alkalmatlan fűzfakéreg bocskort, ami gyenge volt és kemény. Hát így folyt ez a hihetetlen élet: „Hol harcoltunk, hol filozofáltunk, hol valami
zabáinivalót hajtottunk fel."
Hogy legyen mit „zabálni", egy nyárra beállt pásztornak. Boldog volt, mivel meggyőződött róla, hogy a világon ez a legjobb foglalkozás. Először is, egy szezon alatt a sokszorosát kereste meg annak, amit a moszkvai egyetem rendes tanáraként kapott. (Akkoriban rendes és rendkívüli professzorok léteztek.) Természetbeni juttatásként két kul rozs járt neki. Egy kul pedig hét pud! Másodszor: öltözetet is adtak. Rövid, vattabetétes felsőkabátot piros béléssel - nagyon festői volt -, két nadrágot, csizmát. Bojtárja is meg kutyája is volt. Be volt osztva, mikor hol evett. Reggelenként énekszóval szedte össze a teheneket. Végig a falun az „Elmenjek-e a folyóra" kezdetű dalt énekelve terelgette őket. Kétcsövű fegyver volt a vállán - vadlibára szokott lőni. Barátjával, a helybeli felcserrel megtanulták, hogy kell valeriánból - a felcsernek vagy hatliternyi volt belőle – szeszt főzni. A libákat is megitatták ezzel a folyadékkal. „Remek élet volt!" Értelmiségi, szellemi munkával képtelenség volt elhelyezkedni. Katasztrofális volt az infláció. Milliókkal fizettek. Keresni fizikai munkával lehetett.
A logika-filozófia kört Gusztáv Gusztavovics Spet vezette, aki soha nem hallott paradoxonokkal tömte az agyukat, megingatva e világ legszilárdabb alapjait, meg Nyikolaj Nyikolajevics Luzin, aki, lévén igen nagy matematikus, meg tudta találni tudományában a filozófiai gondolatot. Ott volt Szergej Bulgakov és Bergyajev, akit a kör tagjai Belibergyajevnek hívtak – mindketten filozófusok.
Szemjon Ljudvigovics Frank átható, kántáló hangon olvasta: „A művészet mindig kifejezés. Mi az a kifejezés? Ez az emberi nyelv legtalányosabb szava. Mindenekelőtt lenyomatot jelent. Azt a folyamatot, amelynek során valami lenyomódik valami másban. Valami megfoghatatlan, eszmei rejtőzik az emberi lélek mélyén: az ember szükségét érzi annak, hogy ezt láthatóvá, világossá tegye... Az eszme testet ölt. De tulajdonképpen mit akar kifejezni? Nemcsak magát, hanem valami objektívat is. Mi ez a »valami«?"
Filozofáló kamaszból Koljusa lelkiismeretes zoológus lett, készen arra, hogy álló nap és éjjel mindenféle vízi förmedvényekkel bíbelődjön, és beérve az ichtyológus szerény helyzetével tanulmányozza, leírja őket. Természetes az átalakulás, de ugyanilyen könnyedén alakult át vakmerő hadfivá is. Üsd, vágd, előre a szovjethatalomért! - és híre-hamva se maradt a buzgó diáknak. Azt hinné az ember, hadakozó ősei vére buzgott benne.
Hogy az egyetemen tanulhasson, valahol keresnie kellett, valamiből fönn kellett
tartania magát. Mi mindent nem próbált!
Egyszer sikerült elhelyezkednie a Centropecsaty mellett működő rakodómunkás közösségnél. Nem kis ismeretség szükségeltetett még az efféle álláshoz is. Nem több, nem kevesebb, maga Vlagyimir Dmitrijevics Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsa titkárságvezetője helyezte el. 1905 forradalmi napjaiban Koljusa egyik nénikéje bújtatta Boncs-Brujevicset a rendőrség elől. Ő pedig hálából kenyeret adott a rokonának. A munkaközösség újságot kötegelt, könyveket, brosúrákat rakodott. Sok ilyesmit adtak ki akkoriban: A kommunizmus ábécéje, Anti-Dühring, ábécéskönyvek, Alkotmány – a nyomdák le se álltak, sok papír volt. Az egész országban terjesztették ezeket a nyomdatermékeket. A rakományért mindig járási és kormányzósági biztosok jöttek. A rakodómunkások kiegészítő élelmiszerjegyet kaptak – negyed font kenyérre. A Népbiztosok Tanácsának titkárságvezetősége minden munkaközösségnek háromhárom ebédjegyet utalt ki egyik étkezőjükbe, a Metropolba. Három akkori ebédtől persze nem lakott jól egy fiatal munkás, mégis komoly pótlást jelentett ez az élelmiszerjegyek mellé. Úgyhogy rakodómunkásnak lenni egy kezdő tudós álmainak netovábbja volt. A munkaközösség más eszközökkel is javította a táplálkozást. Míg a kötegeket pakolták – és nem siették el a dolgot –, a megrakott teherautóról egy fiú lopva kiszívta az „autókonyakot" a „házi tartályba". Akkoriban a rakodómunkások alkohol-gazolin keverékkel dolgoztak Moszkvában. A Szretyenkán volt a fuvaros étterem. Akárcsak azelőtt, most is itt ettek a moszkvai fuvarosok meg a teherautósofőrök – nem voltak valami sokan. Oda jártak a rakodómunkások is mind, tizenkét ember, és a vendéglős mindig kapott egy tartály „autókonyakot". Kupicánként mérte szét az alkoholistáknak. A rakodómunkások cserébe kaptak egy-egy tányér előző napi scsit hússal meg egy darabka igazi kenyeret. Koljusa, miután jóllakott, az egyetemre indult dolgozni, vagy a körbe, ahol éppen Brjuszov nyilakoztatott ki valamit, vagy Andrej Belij olvasott fel. Esetleg futott, hogy meghallgassa Grabar előadását a festészet történetéről; Grabartól Muratov előadására; Muratovtól Trenyovhoz, az óorosz művészetről, a freskókról hallani. Mindent tudni, mindent érteni akart. Vonzotta az ékesszólás, a mögöttes értelem, a bizonytalan formák... Elég mélyen belemerült ezekbe a dolgokba. Csak rágta, rágta ezt az egész filozófiát és művészetelméletet, amíg meg nem győződött róla, hogy „üres dünnyögés" az egész, hogy nem szabad az elbűvölő víziférgeket ilyen szócséplésre cserélni.
Ezért lett biológus, nem pedig művészettörténész. Bár mindig megőrizte érdeklődését a festészet leíró, mindenféle nyakatekertségtól mentes története iránt, ami segített eligazodnia abban, mikor és mi megy végbe a nagyvilágban, melyik művész mit alkotott, mi a szép benne, mi a mesterkélt...
(Folytatjuk)
A. FODOR ÁGNES fordítása
2015. október 22., csütörtök
Regény egy rendkívüli emberről (1)
DANYIIL GRANYIN:
A Bölény
Első fejezet
A megnyitó napján fogadást adtak a Kongresszusi Palotában. Az első pohárköszöntők után a hosszú, terített asztalok mellett megindult a soknyelvű áradat. Poharastul jártak csoportról csoportra, ismerkedtek és bemutattak, ittak valaki egészségére, üdvözletet adtak át valakinek, kerestek valakit, rásandítottak a résztvevők hajtókáján csillogó névkártyákra. Rajtuk a kongresszus emblémája, az illető vezetékneve és az ország, ahonnan érkezett. Ez a látszatra kaotikus, értelmetlen kavargás, jobban mondva pezsgés az ilyesfajta nemzetközi csődületeknek csak hasznára válik. Ami a hivatalos részt – az előadásokat, a közleményeket – illeti, természetesen az is elengedhetetlen, bár a többség csak színlelte, hogy ért belőle valamit. Egyesek nem is akarták megérteni, ám mindnyájan vártak az alkalomra, amikor eldiskurálhatnak azzal, akit publikációiból már régóta ismernek, amikor kérdezhetnek, elmondhatnak, megmagyarázhatnak valamit. Itt történtek a legfontosabb események azok számára, akik életük legnagyobb részét egymástól távol, Európa, Amerika, Ázsia, sőt Ausztrália egyetemein, intézeteiben, laboratóriumaiban élték le.
Itt voltak a múlt kiválóságai – csak az idősebbek emlékeznek rájuk – egykor nagy feltűnést keltettek, iskolateremtőnek ígérkeztek; a remények szokás szerint nem váltak valóra, az ígéretekből igazán nem sok maradt, már az is istenes, ha csak valamicske: egyetlen mutáció, egyetlen kis cikk... Tudományáguk – a genetika – múltja a fiatalokat általában nem érdekelte. Számukra a mai korifeusok léteztek, az új reménységekkel, új ígéretekkel hívogató vezetők. Egyesek saját szűk területükön váltak híressé, de akadtak közismert kiválóságok, akik magából az öröklődésből, az evolúció mechanizmusából tudtak megragadni valamit. Voltak aztán olyan hírességek, élő klasszikusok, akikről még én is hallottam. Az asztalok, a csoportosulások között fiatalok cikáztak, akik előtt még minden ott állt - a zajos siker meg a keserű kudarcok is.
A fogadásnak azért is volt ilyen nagy sikere, mert az ismerkedésre, a beszélgetésre a kongresszus elején került sor, ki lehetett deríteni, ki kicsoda, ki hiányzik, ki nem jött el...
A kiabálás, pohárcsörgés, nevetés, üdvözlések közepette hirtelen történt valami – suttogás futott végig e teljesen kaotikus forgatagon. A szórakozottan mosolygó, szinte kimódoltan élénk arcokon kíváncsiság jelent meg. Néhányan megindultak a terem szemközti sarka felé. Egyesek mintegy véletlenül, mások határozottan és meglepődve.
A sarokban a Bölény ült egy fotelban. Hatalmas fejét előreszegte, apró szeme bizalmatlanul, szúrósan csillogott. Hozzáléptek, meghajoltak, kezet szorítottak vele. Ajkát biggyesztve fújtatott, hol helyeslőén, hol felháborodottan dörmögött. Sűrű, ősz sörénye összeborzolódott. Öreg volt persze, de az évek nem törték meg, súlyos és kemény volt, mint a pácolt tölgy.
Egy vékony, már nem fiatal asszony átölelte és összecsókolta. Az asszony az a bizonyos Charlotte Auerbach volt, akinek nagy érdeklődést keltő könyveit nemrégen adták ki oroszul, őt már ismerték látásból, de a Bölényt még nem. A többség éppen ezt követően lépett közelebb, hogy legalább messziről egy pillantást vessen a Bölényre. Charlotte Angliából érkezett. Hajdan a hitleri Németországból menekült oda, ahol a Bölény segített neki elhelyezkedni. Rég volt, 1933-ban, a Bölény talán már el is felejtette, de az asszony mindenre emlékezett. Örömkönnyek peregtek az arcán. Az örömön kívül a hosszú távollét bánata is megríkatta. Negyvenöt éve váltak el egymástól. Korszakok múltak el, a világ megváltozott, a Bölény azonban a régi maradt az asszony szemében, még mindig az Öreg, bár egyidősek voltak.
Egy amerikai Nobel-díjas lépett közelebb, esetlen, hosszú karú férfi. Megölelte a Bölényt, az orrát szívta. Csinálhatott, amit akart, a kezébe törülte az orrát, igazi nagy ember volt, mindent megengedhetett magának. Mögötte a görög Kanélisz következett, akit harmincöt éve a Bölény mentett meg Berlinben, úgy, hogy a háború végéig magánál tartotta. Az ókori Antosa Kanélisz – a Bölény így hívta – szűkszavú volt, minden nyelven értett, bár egyet se beszélt, hallgatni szeretett, minden nyelven hallgatott, de némaságából mindenki megérezte, micsoda remek ember.
Miután tapintatosan kivárta a sorát, Michael White, az ausztrál csillag, egy öntelt szépfiú lépett a Bölényhez, és azonnal kissé zavartan kezdett magyarázkodni, hogy ő az a fiatalember, aki a Bölényt meg Feodoszij Dobrzsanszkijt* kalauzolta Londonban, jobban mondva kalauzolta volna őket, de csak loholt utánuk, mert ők ketten egymással beszélgettek, őt elveszítették, azután észbe kaptak, és kiabálni kezdtek: „Hol van, fiatalember?" A Bölény helyeslőén hümmögött: „Fegyka Dobrzsanszkij..." Bármilyen különös, White-ra emlékezett, Londonra viszont alig-alig. White-ot egy holland követte, őt egy német csoport, majd egy fiatal azerbajdzsán professzor következett, akit moszkvai szerzőtársa mutatott be. Giuseppe Montalentivel a Bölény olaszul váltott szót. A kongresszus egyik érdekessége – hiszen minden kongresszusnak, szimpóziumnak, találkozónak meg kell, hogy legyen a maga „uralkodója" –, a svéd Gustafsson is utat tört magának a Bölényhez. A kongresszus másik dísze pedig – egy társaság elnöke, képviselő, főszerkesztő és egyéb tisztségek birtokosa –, egy dörzsölt nagyvilági fickó, aki jól adminisztrálja magát és mindig talpraesetten szellemes, most egyszerre elbátortalanodott, és egyre nyaggatta fiatal kolléganőjét, hogy mutassa be a Bölénynek.
A fiatalok távolabb szorongtak, kíváncsian nézegették a Bölényt, no meg ezt a programon kívüli ceremóniát – a felvonuló kiválóságokat, akik a Bölény elé járultak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Ő maga természetesen fogadta ezt a spontán díszszemlét. Láthatóan tetszett neki a marsall vagy a pátriárka szerepe, kegyesen bólogatott, végighallgatta az embereket, akik kétségkívül minden tudományok legjobbikát, legszebbikét, legbecsületesebbikét művelték – a Természetet tanulmányozták, azt, 'hogyan és mi terem a földön, mindent, ami jár, röpül, mászik, azt, hogy miért élnek és szaporodnak az élőlények, miért fejlődnek, változnak, vagy miért őrzik formájukat, miért nem változnak. Ezek az emberek nemzedékről nemzedékre azt a titkos határvonalat kutatják, ami elválasztja az élőt az élettelentől. Tetten érték a minden légyben, minden féregben ott lakozó lelket, bár e tudománytalan elnevezés helyett hosszú, nehezen kimondható terminusokkal éltek; azok pedig, akik a titkok legmélyére hatoltak, önkéntelenül is visszahőköltek a legjelentéktelenebb organizmusok csodálatos tökéletessége láttán. Még a legegyszerűbb struktúrában, a sejtben is tetten érni azt a megfoghatatlanul bonyolult mechanizmust, ami az életet jelenti. Az ezzel az „ingatag" anyaggal való foglalkozás óhatatlanul összetartotta ezt a soknyelvű, különböző korú, sokarcú közönséget.
Ahogy az lenni szokott, a Bölény mellett nyomban forgolódni kezdett egy ügybuzgó professzor, bő termést takarított be névjegyekből, kézfogásokból, mondott is néhány – meglehet, okos – mondatot, de hiába, mert senki sem figyelt rá.
A be nem avatottak pusmogtak, azon igyekeztek, hogy semmit ne mulasszanak el. Érezték, hogy történelmi események tanúi. A Bölényről legendák keringtek, sok legenda, egyik hihetetlenebb, mint a másik. Szájhagyomány útján terjedtek. Nem hitték el őket: csodálkoztak rajtuk. Furcsa lett volna, ha az efféle mendemondák igaznak bizonyulnak. Élete bizonyos eseményeit próbálták magyarázni velük. Anekdoták keringtek róla, fantasztikus ugratásokat és tetteket tulajdonítottak neki. Voltak aztán egyszerűen mesébe illő, érdekes, rá nézve nem mindig hízelgő, néha egyenesen rosszindulatú történetek is. Többnyire azonban hősiességét, ravaszságát illusztrálták, amelynek egyáltalán nem volt köze a tudományhoz.
Most, hogy szemtől szembe látták, önkéntelenül is a képzeletükben élő alakkal hasonlították össze. És bármilyen különös, minden egybevágott. Zömök alkatáról, hatalmas tenyeréről látni való volt, milyen elképesztően erős lehetett. Arcát a viharos, fordulatokban bővelkedő élet ráncokkal barázdálta. Az elkeseredett elhatározások nyomai nem csúfították vonásait. Másképpen is viselkedett, mint a többiek – fesztelenebbül, felszabadultabban. Érződött, hogy nincs miért feszengenie. Saját magát adta. Akár a gyerekek. Egyszerre volt kifinomult és faragatlan. Mindkét tulajdonság megfelelt az arisztokrata őseiről és a bűnözőkkel folytatott csetepatéiról költött legendáknak.
Kedvenc diákja, Vologya Ivanov lakásán láttam egy képet. Ez volt az egyetlen tárgy, amit a fiatalember a Bölény halála után magához vett emlékül. Bármit választhatott volna, és ő ezt a képet kérte. A címe: „Három bölény". A Bölény látható rajta, ül, keze egy bölényfigurán nyugszik, háta mögött a falon Niels Bohr fényképe függ. Közismert felvétel, de a két bölény szomszédságában Niels Bohr is „bölényszerűvé" válik; ezt mutatja a bikákra jellemző konokság, a súlyos állkapocs, a feszült figyelem meg az európai és amerikai bölények – e „majdnem teljesen kipusztult faj" – szilajsága. Sok a rokon vonás kettejükben – a Bölényben és Niels Bohrban -, nemhiába kerültek olyan kezel egymáshoz, amikor a Bölény Niels Bohr iskolájának tagja lett.
A Bölény keze alatt nyugvó figura mintha majd tonnányi, négylábú, hajlott hátú, bozontos marjú, görbe orrú, hatalmas élőlénnyé nőné ki magát. Az ilyenek még a vadrezervátumban se engedik az embert harminc méternél közelebb magukhoz.
A Bölény itt még ereje teljében látható. Hatvanévesen örökítette meg a művész. Ámbár lehet, hogy hatvanöt vagy hetvenéves volt. Az utolsó években semmit se változott. Az újabb ráncok nem öregítették. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Azok közé tartozott, akiket azonnal megjegyzünk, akiket soha nem tévesztünk össze másokkal. Láttam fiatalkorában készült csoportképeken és portrékon -arca természetesen sima, göndör fekete haja is dús, és minden csoportban azonnal fel lehet ismerni. Még egy 1918-ban készült, gyenge minőségű filmhíradó kockáin is feltűnik a vöröskatonák között. Általános katonai kiképzés Moszkvában, 1918. május 28-án. Vörös tér. A Történelmi Múzeumnál laza alakzatban vöröskatonák állnak. Fölöttük bársony lobogókon „Éljen a munkás-paraszt szövetség!" meg hasonló, rosszul kivehető feliratok. Vöröskatonák gimnasztyorkában, lábszártekerccsel, lakkellenzős sapkában. Egy nagy bajszú ember mellett, nekünk oldalt áll a Bölény. Cingár, ismerősen hajlott hátú, eltéveszthetetlen. A képet a Szovjetszkij Film című lap közölte 1967-ben, és azonnal csengeni kezdtek a telefonok: „Látta? Maga az! Azonnal felismertük!"
Az örmény művész pirossal festette meg a portréját. Nem tudom, mit akart mondani a piros színnel, de a portré sikerült. Az ecset sokkal jobban kifejezte ennek a jellemnek az izzását, a „bölénységét", mint ahogy azt én szavakkal megfogalmazom.
...Távcsövön figyeltem, ahogy előtört a sűrűből. Egy loncsos hústömeg, amely nem tud alkalmazkodni a vadaskert méreteihez. Szűk neki ez a fukarul mért erdőség, nincs hova rejtenie roppant testét, nincs mire használnia hatalmas erejét. Rövid szarvát harciasán előreszegve szinte nesztelenül halad, nedves orrlikai meg-megrándulnak. Ormótlan, túlságosan súlyos, túlságosan nagy az őzek, a kőszáli kecskék és a vadaspark más lakói mellett. Az ősi múlt árad belőle...
Eszembe jutott a kórterem, ahol zsúfoltan, két sorban álltak az ágyak. A Bölényen kívül még vagy tízen feküdtek benne. Azonnal megtaláltam, mert mindenki őt figyelte. Mások beszéltek, csak időnként harsant fel az ő öblös, erős, bömbölő hangja. Ő volt a központ. Mohón vártak tőle valamit, és minél többet kaptak, annál inkább vártak.
Az ágyán ültem, lábtól. Az orvosságok, a karbolsav, az alkohol nehéz szaga, a fiolák csengő hangja, az ágynyikorgás, a betegek jajgatása kórházi mindennappá állt össze, ami sehogy sem fért össze a Bölénnyel. Félig ült, félig feküdt a párnákon. Szétnyílt kórházi ingéből kilátszott széles, bozontos mellkasa. Izmos, könyékig csupasz karja hibátlan formájú. Bőre sima volt, fehér, hihetetlenül finom. Harciasan előrebiggyesztett alsó ajka arcának durvaságot, de egyben arisztokratizmust is kölcsönzött. E kettő – a paraszti és a kifinomult – összefonódott benne. A vadállati és az előkelő. Agyonmosott darócingében - a többiek ugyanilyet viseltek – őt is ugyanúgy rázta a köhögés, őrá is ugyanazok a kezelések, injekciók, vizsgálatok vártak, mint a többiekre, ebben a környezetben nem számított se cím, se rang, se fizetés, semmi, amit egy ember elérhet, semmi abból, amit ott, a kórterem ajtaján túl valamire is becsülnek. Arra gondoltam: talán azért tulajdonítunk neki oly sok mindent, mert tudjuk, ki ő? Itt, ebben a kórteremben bebizonyosodott, hogy a betegek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki az a Bölény, honnan jött, miről nevezetes, még ők is elismerték fölényét.
Éppen a legfrissebb híreket meséltem neki, amikor a téli napsugár egyszer csak megvilágította benőtt nyakát, ráncos szemhéját, ősz sörényét. A szokatlan perspektíva, a felvillanó fény hatására megláttam a titkot: nem a korát, nem az öregségét, hanem az ősiségét. Egy más korból jött archaikus teremtmény, csodával határos módon maradt meg napjainkig. Abból a korból származott, amikor a bölénycsordák még a Kaukázus meg a Harz-hegység határán kóboroltak. Mint például egy rég kihalt faj, a ma élő bojtosúszós vérteshalakhoz hasonló ritkaság, a celekantus, amelyről elkönyvelték, hogy hétszázmillió éve kipusztult.
Az örmény festő öntudatlan megörökítette ezt az özönvíz előttiséget. A művészek sokszor próféták is. Amikor Leonyid Paszternak rajzalbumát lapozgattam, szemem megakadt a két fiáról – Alekszandrról és Boriszról – készült portrékon: két rokonszenves kisfiú, akiket apjuk szeretettel rajzolt le, és milyen tisztán látszik, hogy Borisz arca más, már hordozza a zseni lángjegyét.
A kórházban, ahová véletlenül került, a közös kórteremben, kiváltságaitól megfosztottan még fenségesebben és még tragikusabban festett. Antik hős, száműzött római császár, a rongyos Lear király – efféle zagyvaságok motoszkáltak az agyamban.
Meg még Avvakum protopópa, akit a Bölény rendkívül nagyra értékelt, és a nagyobb tekintély kedvéért saját bölcs mondásait is neki tulajdonította.
– Vegyük újra az elsőt, ahogy Avvakum protopópa mondotta volt, és lássuk ötödszörre is, miért olyan fontos ez, és akkor kiderül, hogy ötödszörre már közel sem
olyan fontos.
A lapos párnák, a kozmás kása, hörgő mellkasa nem volt fontos, az volt a fontos, hogy éppen most olvasta az Élet az élet után című angol kötetben azoknak az elbeszéléseit, akik onnan tértek vissza, reanimáció útján, azokét, akik a túlparton voltak, és átpillantottak a lét küszöbén túlra. Az ő értelme, tudása tehetetlenül megrekedt a vakfal előtt, amelybe az élet vége ütközött. Mi van ott? Van-e ott egyáltalán valami, vagy nincs? Hová tűnik a lélek, a tudat, az „én"?
... A fénysugár kihunyt, a látomás eltűnt, újra a hörgő, erőlködő beteget láttam, aki nem tudott beteg lenni, mert ritkán, de annál komolyabban támadta meg a kór. Talán először nyugtalanított az, hogy ő is halandó, hogy ő sem lesz örökké közöttünk. Mind ez ideig halhatatlannak hittük, mint a Névát, az Uralt, mint a római konzulok Ermitázsban kiállított szobrait... A lánc megszakadt, a másik vége beleveszett a nekünk ismeretlen húszas, harmincas évekbe, a polgárháborúba, Lebegyev és Tyimir-jazev korának moszkvai egyetemébe, és átnyúlt még régebbre, a tizenkilencedik, sőt a tizennyolcadik századba, Katalin korába. A Bölény élő, érzékelhető szeme volt ennek az időláncnak, amelyről már-már azt hittük, hogy örökre elszakadt, de lám, mégis rábukkantunk egy élő tagjára.
Akkor határoztam el, hogy leírom, amit mond, megőrzőm, kazettába, kéziratba rejtem legalább egy töredékét annak, amit eddig elszalasztottunk a tábortűz, a terített asztal melletti diskurzusban, értetlenkedő faggatózásainkban. E naptól kezdve mindent lejegyeztem.
Második fejezet
A Kazanyi pályaudvar peronján elég sokan összegyűltek 1956 egy fagyos napján. Többnyire ismerősök, amennyiben mindnyájan törzsökös moszkvaiak voltak, akiket összekötött az egyetem, a tanszékek, az otthon, a közös barátok. A Bölény fogadására nemcsak biológusok jöttek el, voltak itt fizikusok, irodalmárok, tengerészek is, elsősorban vele egykorú barátai. Ki tudja, miért, családostul jelentek meg, gyermekeikkel, akiknek meg akarták mutatni őt, azt az embert, akiről annyit meséltek. Mindnyájan érezték, hogy ünnepélyes, sőt egyenesen történelmi pillanat ez.
A Bölény először térhetett vissza Moszkvába. Harminc éve volt távol, hiszen 1925-ben kelt útra Moszkvából. A Belorusz pályaudvarról indult Németországba, most pedig a Kazanyi pályaudvarra érkezett az Ural felől, a Föld túlsó feléről.
Különleges, viharos év volt 1956, a megvilágosodásé, a társadalmi tudat ébredéséé, a lendületé, a remények, a viták, az idült félelmektől való megszabadulás éve. A félelmek mélyen befészkelték magukat az emberekbe, úgyhogy a Bölényt várni a pályaudvaron egyfajta közéleti bátorságot kívánt. Mindenki izgatott, nyugtalan volt. Nem tudták elképzelni, kit fognak látni, milyen lett, megismerik-e majd? Abban az évben sokan tértek vissza, ez a visszatérés azonban különleges volt. A Bölény nem visszatért, hanem meglátogatta őket, mintegy leereszkedett hozzájuk az Ural hegyei közül.
Izzadt, boldog utasok ugráltak le a vagonokból, bőröndjeikkel, batyuikkal foglalatoskodtak, végül megjelent a Bölény is feleségével. A Bölény régi divatú, hódprém sálgalléros bundában volt; felesége, ez a szépséges, igazi moszkvai asszony, akit a Bölény Lelkának szólított, fél fejjel férje fölé magasodott, és ráadásul magas szőrkucsmában pompázott. Azonnal felismerték őket. A gyerekek, akik soha nem találkoztak velük, tévedhetetlenül rájuk ismertek irigylésre méltó, de el nem sajátítható viselkedésükről. Akkor, 1956-ban ez kiváltképpen szembetűnt. Az emberek zárkózottak, feszélyezettek voltak, különösen nyilvános helyen. Minden kornak megvannak a maga gesztusai: jellemző, ahogy az emberek járnak, köszönnek, belekarolnak valakibe, ahogy a teát isszák, ahogy beszédet mondanak. Az ötvenes években másként viselkedtek, mint a harmincas vagy a húszas években. Mindenkire mély hatást gyakorolt például, hogy a Bölény kezet csókolt az üdvözlésére siető asszonyoknak. Akkoriban ez nem volt szokás. A várakozók összehúzták magukat öblös hangja, óvatlan mondatai hallatán. A frissen érkezettek viselkedése nem illett a korhoz, mégis homályosan ismerős volt, mintha a családi legendák ősei léptek volna elő. Valami régimódi, valami idejét múlt, valami, ami már elveszett. A várakozók közül a legtöbben vagy Lelkával, vagy vele jártak egy gimnáziumba, illetve egyetemre. Ők is felismerték azt, ami csak kettejükben közös, a fiatalságot, ami csak bennük őrződött meg, Lelkában és Koljusában (diáktársai így hívták a Bölényt).
Ezekben a napokban és hetekben kis házi ünnepségek váltakoztak előadásokkal, beszámolókkal, megbeszélésekkel, végtelenbe nyúló vitákkal, meséiésekkel, kérdezősködéssel. Kapica, Ljapunov, Landau, Tamm, Dubinyin, Szukacsov, akadémikusok, diákok, ismerősök, rokonok – mindenki kíváncsi volt, és azok, akik egyszer már jártak nála, igyekeztek újra eljutni hozzá. Egyre nőtt a rajongók hada, vonzotta őket a... Mi is? Erre korántsem tudtak azonnal válaszolni.
Egyelőre viszont... A fekete szakállas Ljapunov, aki híres matematikuscsaládból származott, és maga is tehetséges matematikus, lelkesen magasztalta a Novoszibirszk közelében felépítendő Tudományvárost. Iskolát létesítenek majd olyan tehetséges gyerekek, a jövő matematikusai számára, akiket Szibéria-szerte fognak fölkutatni. A matematikának, a tudományok tudományának az égisze alatt fogják felkarolni és fejleszteni a többi tudományágat. Ljapunov humán tudósokat is meghívott, s az egzakt tudományok égisze alatt helyet ígért nekik. Általános műveltségük fejlesztéséhez a matematikusoknak is szükségük van némi humán ismeretre. A matematikusok patronálják a zenét, a festészetet. Vetélkedni kezdtek a fizikusokkal, akik fontosabbnak tartották magukat. Az atombomba kifejlesztését követően tiszteletet keltettek és nagy reményekre jogosítottak: talán képesek lesznek arra, hogy energiabőséget hozzanak létre, az olcsó energiával átalakítsák a természetet, könnyítsenek az életen, a munkafeltételeken, hogy megoldjanak minden problémát. A fizikusoktól is egyre újabb szédületes fölfedezéseket vártak. És ehhez jött még a kibernetika. Mindenki bújta Wiener könyveit, úgy vélték, már-már megvalósulnak a fantasztikus utópiák – a mesterséges értelem, a robotok, a tanítható automaták... Felépült Dubnában a fizikusváros, Obnyinszkban az atomerőmű, a szibériai Tudományvárosban a kutatóintézetek. Soha annyian nem versengtek, hogy bejussanak a fizika szakra. Fizikusokról szóltak a filmek, még a színpadról is ezt lehetett hallani: „Einstein", „proton", „kvantumok", „láncreakció"... A fizikusok voltak a kor hősei. A kockás inges, kócos, szakkifejezésekkel fölényesen dobálózó fiatalemberek, akiket díjakkal, kitüntetésekkel, magas fizetéssel jutalmaztak, mindenről kategorikusan és sommásan ítélkeztek. A humán tudósok reszkettek tőlük. Szégyelltek tudatlanságukat. A filológiát, a történelmet, a nyelvészetet, a művészetet, a művészettörténetet, a filozófiát ásatag, másodrendű tudománynak kiáltották ki. A jövő a kutatóké és a teoretikusoké lett. Ők, a fizikusok, a beavatottak, a titokzatosak, akik valamiféle „dobozokkal" vannak kapcsolatban, a szokások változását, a kegyvesztett tudósok oltalmazását ígérték. A társadalmi élet, a gazdaság, a jog – minden alá lesz rendelve az optimális törvényszerűségeknek...
A hírlapírók, a szónokok készségesen visszhangozták cáfolhatatlan jóslataikat.
Minden városban és faluban, az egész országban a fizikusokról és a lírikusokról folyt a vita. Egyesek csak piszkálódtak, mások halálos komolyan, őszintén bizonygatták, hogy a művészet csak szórakozásra való, üres időpocsékolás, ha nem szolgál információkkal. A lírikusok zavartan visszakoztak, fejet hajtva az új erő előtt.
Reformatszkijéknál, Ljapunovéknál meg a többi barátnál csak azt lehetett hallani, hová utazunk, melyik tudományos központba, hogy ott tudományt teremtsünk, miféle új szabályok szerint fogunk élni ott, milyen elveket vallunk... Tüneményes kor volt ez!
Ígérték, hogy a biológiát is átformálják, átdolgozzák, át... A fiatal matematikusok, fizikusok, kémikusok nekigyürkőztek, hogy megoldják a biológia özönvíz előtti problémáit. Ha a bogarak, füvek vizsgálatában elektronikát alkalmazunk, akkor mindent meg lehet majd mérni, mindent modellezni lehet. A műszerek szélesre tárják majd a kaput a matematikusok előtt. Végül is a biológiátok meg a biokémiátok, az egész mindenség – tiszta fizika és matematika, az anyag mozgásának különböző formái. Kapcsolatokat létesítünk közöttük, és megismerjük magának az életnek a lényegét, akkor pedig minden szinten irányítani lehet majd az organizmusokat, a természeten belüli folyamatokat. Elég legyen már a sok évszázados görnyedésből a mikroszkóp felett, ne számolgassátok tovább a bogarak lábait!
Szövetségesüknek tartották a Bölényt, de ő csak nevetett rajtuk. A fizikusok által keltett csinnadratta hidegen hagyta.
– Minden készüléken, minden műszeren először a „stop" gombot keresem meg! Furcsa volt ezt hallani. De cáfolni se lehetett. Ki ítélkezhetne a biofizikáról, ha nem ő, e tudományág egyik megalapítója, felfedezője?
A fizikusokat pedig az bátortalanította el, hogy bálványaik, Niels Bohr, Heisenberg, Schrödinger a kollégái voltak, együtt dolgozott, kapcsolatban állt velük. Maga Kapica is meghívta, hogy tartson előadást a következő kapicsnyikon – a legjobb fizikusok híres találkozóján. A kapicsnyikon előadni igazi „halálugrásnak" számított. Igényes, vérszomjas közönség gyűlt össze. Szétmarcangolhattak, ízekre szedhettek akárkit, sárba tiporhattak mindenféle regáliát. Villámgyorsan felfogtak mindent, vágott az eszük, mint a borotva.
Ő semmi ilyesmitől nem tartott. Ugyan honnan merítette ezt a nagy bátorságot? Arról, hogy honnan merítette, szívesen mesélt. Sok-sok történetet tudott őseiről. Voltak közöttük tréfásak, tragikusak, pikánsak, megindítóak.
Hogy tudott mesélni, milyen áradóan nevetett, hogy kacsingatott, kurjongatott közben! Sem a magnetofonfelvételek, sem a lejegyzett interjúk nem adják ezt vissza.
A Bölény abban különbözött a jeles elbeszélőktől, hogy ő nem egyszerűen egy kedves mesét mondott el, hanem valami oka volt rá, hogy elmondja, valamit
megmagyarázott vele. Mi azonban csak később jöttünk rá erre.
Harmadik fejezet
Gyermekkora tele volt nemcsak tizenkilencedik, de tizennyolcadik századi ősökkel is.
-... Apám után Tyimofejev-Reszovszkij a vezetéknevem. Anyám született Vszevolozsszkaja. Ősrégi orosz család az övéké. A csúcsra soha nem kerülhettek, hol elszegényedtek, hol meggazdagodtak. Birtokaikat azonban soha nem vesztették el, úgyhogy soha nem jutottak koldusbotra. Rettegett Iván egyik menyasszonya Vszevolozsszkaja volt. Nagy Péter megkedvelte az egyik ifjú Vszevolozsszkijt, és más maturandusokkal együtt külföldre küldte tanulni. Hazatérvén a hon javára kezdett munkálkodni. Háza volt Szent-Pétervárott, jól mentek a dolgai. Biron idejében azonban, amikor rájárt a rúd Péter kegyenceire, figyelmeztették, hogy letartóztatás vár rá, úgyhogy egy lovasszekéren családostul kereket oldott. A Volga alsó vidékén elterülő kietlen birtokain talált menedéket, valahol a kirgiz hordák határában. Mivel jó földesúr volt, a Biron által lefoglalt birtokairól titokban kezdtek visszaszivárogni a jobbágyok. Ez a Vszevolozsszkij majdhogynem olyan volt, mint egy önálló fejedelem. De nem tunyult el, mondhatni, kulcsfontosságú feladatot tűzött maga elé: biztonságossá akarta tenni a Buharába, Hivába, Közép-Ázsiába, majd Perzsiába vezető karaván-utakat. Az orosz kereskedőket a hivaiak, a kokandiak, mindenféle tengő-lengő nomád népség fosztogatta. Harcba szállt, ahogy ő mondta, az ázsiaiakkal. Sok kozák verődött össze nála. Teljes volt a kényelem. Ameddig a szem ellát, sehol senki, aki parancsolna, senkinek nem szúrnak szemet, sehol egy mundér...
Kis nevetés, együttérző sóhaj, büszke hümmögés, mintha nem is a tizennyolcadik századról, hanem családi ügyeiről, egy közeli bácsikájáról mesélne. Ükükükapák sorjáztak mögötte, nem ám valamiféle mohos ősök, hanem eleven emberek. Áthatolhatatlan, messzi múlt és szenvedélyes érzelmek, micsoda bámulatba ejtő ellentét!
– ... Az igazi rabló gyilkosság nélkül is boldogul. Tökéletesen elegendő számára, ha félnek tőle. Kedvére való volt a rokonnak a többiek számára is kellemes munka: amikor megtudta, hogy valahol a Volga mellett németet tettek meg kormányzónak, parancsnoknak vagy más efféle vezetőnek, kozákjaival megrohanta azt a bizonyos várost, a németet nyilvánosan megkorbácsolta, és szégyenszemre szélnek eresztette, hadd panaszkodjon a Bironjának, maga pedig elporzott valamelyik isten háta mögötti birtoka felé. így ápolta tovább meggyőződését, kihasználva, hogy a vidám Erzsébet és anyuskája, Katalin rá se hederítettek. Elmúlt nyolcvanéves, amikor vállán kicsi, de súlyos sebet ejtettek. Mindazonáltal hazáig vágtatott, kozákjai kétoldalról támogatták. Parancsba adta, hogy a közeli kies helyre temessék. Ott folyik a Nagy és a Kis Uzeny, a két folyó egyszerűen eltűnik a homokban, nem torkollnak sehova. A Kis Uzeny mellett állt a kúria is. A folyóparti meredélyen temették el.
Volt egy másik ükapám is, igen jószándékú férfiú, aki kalózkodásra adta a fejét. Egyébként őt is Nagy Péter küldte külföldre, hogy a geodéziát kitanulja. Amikor hazatért, utazó lett, egész életében az ohotszki és a kamcsatkai földeket járta. Az érdekelte, hogyan alakulnak ki a folyók, a tavak meg az egyéb természeti képződmények. Hetvenöt évesen mint brigadéros vonult nyugalomba, majd letelepedett a kalugai kormányzóságban levő kis birtokán. Csodálatos idegennyelvű könyvtárat gyűjtött össze Európa földrajzáról, ásványairól; leginkább a Golf-áramlás foglalkoztatta. A Golf-áramlással foglalkozó külföldi adatokat tanulmányozta - az izgatta, hová tűnik a vize. Számolt, egyre csak számolt, és arra az eredményre jutott, hogy a Golf-áramlás ismert ágaiból nem adódik össze az egész vízmennyiség, kell lennie még egy leágazásnak Grúmanttól – a mai Spitzbergáktól – és a Ferenc József-földtől keletre. Ha szigetek vannak ott, azoknak zöldellő, meleg szigeteknek kell lenniük, enyhe téllel és ragyogó nyárral. És addig ábrándozott, addig fantáziáit, amíg elhatározta: expedíciót indít. Eladta minden ingóságát, elzálogosította birtokát, összecsődítette vagy félszáz bátor kozákját, és Arhangelszkba utazott. Ott felszerelt három kis halászvitorlást, hogy elhajózzanak az Északi-sarkhoz, fölfedezni a meleg vizeket...
Először találkoztam emberrel, aki ennyire ismeri az őseit. Manapság ritka, ha valaki a nagyapján túl is fel tud idézni valakit. De nem is nagyon izgatja az embereket a múlt. Ugyan kik azok az ősök? Mi hasznunk belőlük? Megtagadjuk a régi világot... Megtagadtuk egyúttal a felmenőinket is. Hogy kik voltak? Elnyomók vagy elnyomottak, tudatlanok, megfélemlítettek. Mi vagyunk a kezdete mindennek. Mi mindent újra kezdtünk. És megint újra és újra. Hogy valaki a nemesi származását ne titkolja el, az akkoriban szinte elképzelhetetlen volt. A Bölény, bár kigúnyolta őket, de büszkén mesélt a botrányhősökről.
– ...Lassan hajóztak a sarki jégmezők szélénél. Ükapám mérte a hőmérsékletet, a sebességet meg minden mást, és látszott, hogy rájött: tévedett, a Golf-áramlásnak nincs ismeretlen ága, meleg zöld szigeteket nem fog találni errefelé. Eljutottak Grú-mantig, ott viharba kerültek, ami az Atlanti-óceán északi szélére sodorta, majd Normandia partjaira vetette őket. Néhányan vízbe fúltak, a többiek kievickéltek a francia sziklákig, és elindultak Párizsba. Ahelyett, hogy a párizsi orosz követtől azt kérné, segítse őket haza, ükapám új vállalkozásba fog. Üres kézzel hazatérni semmi kedve. A francia kereskedők akkoriban Algírt, Marokkót ostromolják, ükapámat pedig mindig is érdekelte Észak-Afrika, így hát a kereskedőknek azt javasolta, vegyenek részt expedíciójában. Meg is állapodtak. Elindultak Marokkóba. Marokkói katonák megtámadták, foglyul ejtették, és az egyiptomi Alexandria piacán rabszolgának árulták őket. Ükapám barátságot kötött a vele egy hiten lévő görögökkel, és azok kit kiváltottak a rabszolgaságból, kit megszöktettek. Az öreget olcsón vették – ősz volt és sovány. Görögöknél laktak. Egyszer aztán megláttak egy török fregattot. Csak az őrök voltak rajta. Egy sötét éjszakán a görögökkel együtt odaeveztek, elfoglalták a hajót, az őröket a tengerbe vetették (olyan az egész, mint Stevenson könyveiben), vitorlát bontottak, és odébbálltak a török hajóval. Tudták, hogy Oroszország még mindig hadiállapotban van a török Portával, és kalózkodni kezdtek. Az akkori rendnek megfelelően a hadicselekményben részt vevő hajó a zsákmányolt javakból bizonyos százalékot kapott. Mivel a hajó gyors volt, eredményesen kalózkodtak, osztozván a görögökkel. A tenger meleg, megint csak azt tesznek, amit akarnak. A kozákoknak tetszett ez a foglalatosság, míg csak a török flotta útjába nem kerültek, és fogságba nem estek. Most azonban nem rabszolgaként, hanem mint hadifoglyok. Egy Konstantinápoly környéki táborba zárták őket...
A történet úgy folytatódott, hogy megint a görögök segítettek, szökést szökés után szerveztek, majd a szökevényeket átszállították Kisázsiába, amíg csak össze nem verődött az egész kompánia, és megint hosszú ideig kalózkodtak az anatóliai partvidéken... Kis változásokkal többször hallottam már a történetet, új részletekkel tarkítva, olyanokkal, amelyek akkor jutnak eszünkbe, ha többször haladunk el ugyanamellett az állomás mellett. Nyomtatásban nem lehet megtalálni, egy történész valahol talán felkutathatná, de a Bölény kívülről fújta: a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő legendák egyike volt. Sok hasonló legendát ismert. Meséjük középpontjában az a sajátságos jellem állt, aki a történelem sűrűjében cselekszik, mint Annibal de Coconnas a Margót királynéból. Azelőtt azt hittem, hogy a mi orosz történelmünk túl komor és keserű, ezért nincsen elég olyan hősünk, mint A három testőr, A kincses sziget, a Blood kapitány viszontagságai szereplői. De nem erről van szó, a történelemnek semmi köze az egészhez. A Bölény bebizonyította, hogy a mi történelmünk is bővelkedik vidámságban és füllentők, kalózok, álmodozók vakmerő kalandjaiban, csínytevéseiben, szerelmeiben meg olyan anekdotákban, amelyek díszére válhatnak bármelyik pikareszknek.
– ...Új sorhajó és fregatt török lobogó alatt. A legénység a parton mulatott. Éjszaka a már ismert módon elnémították az őröket, és kihajóztak észak felé. Patyomkin herceg ott a folyók alsó folyásánál állította fel a Tauriszi Flottát. Egy szép napon látják, hogy két török hadihajó közeledik partjaink felé. Csakhogy orosz zászlók alatt hajóztak ám! Riadalom támadt. Úgy döntöttek, hogy ez csak hadicsel, furfang lehet, de lám, a jövevények érthetően, oroszul magyarázták meg, hogy a hajókon nem mohamedánok vannak, hanem igazhitű oroszok. Hatalmas ünnepséget csaptak, folyt a bor. Katalinhoz hírnököt menesztettek. A cárnő intézkedett, hogy a külföldről szerencsésen hazatért brigadérostól vegyék el a török hajókat, és sorolják be őket az orosz flottába. A brigadérost léptessék elő altábornaggyá, az udvari rangja pedig legyen főhadsegéd. Csekély pénzt meghagytak neki, kárpótlásul, az expedíció költségeinek megtérítésére, egy kis birtok vásárlására, a jobbágyai megjutalmazására...
Kiderül, hogy e hőskölteménybe illő eseményeket dokumentumok és okmányok is alátámasztják. A családi levéltárban fennmaradt ez-az a hajószerzésről. Ezeket a Rumjancev Könyvtárnak adományozták, de odaszállítani már nem tudták, mert kitört a háború.
– ...Nem olyan könnyű az állam javára adakozni. Huszonkettőben végül megengedték a kalugai hatóságok, hogy elszállítsuk a levéltárat, de akkorra a szovhozigazgató, miután mindent ellopott, amit csak tudott, már eltüntette a nyomokat. Felgyújtották a házat, a bútorokat, a levéltárat, amit a Rumjancev Könyvtár már elfogadott, és ami szállításra készen várakozott. A kacatokat fene bánja, én a levéltárat sajnálom. Nekem is közbe kellett volna lépnem, de én a frontot jártam, amikor pedig hazatértem, szaladtam az állattani múzeumba a pontyaimhoz meg a botos kölöntéimhez.
A levéltár a lángok martaléka lett, csak az emlékezet bizonyult tartósnak – kötelességének is tartotta ezt, hiszen ismerni és becsülni kell a családfát. Másként nem lehet. Akár büszke volt az őseire, akár szégyenkezett, mégiscsak ők jelentették a múltját, a gyökereit, ereiben az ő vérük folyt, az ő leszármazottuk volt.
Apai és anyai ágon is jellemző volt a kései házasság. A Bölény apja, Vlagyimir Tyimofejev 1850-ben született, anyja 1866-ban; 1895-ben házasodtak össze, vagyis amikor apja negyvenöt, anyja huszonkilenc éves volt. Ő, Nyikolaj, vagyis Koljusa
1899-ben született, tehát még a tizenkilencedik században. Két nagyanyja pedig még I. Sándor uralkodása alatt. Egyikük már a lenini korszakban halt meg – micsoda életút! A nagyapja birtokán három öreg lakott: a szakács, a kertész meg a harangozó. Még a nagyapja nyugdíjazta őket, három kis házat építettek maguknak, és ott éldegéltek. 1912-ben mindhármukat Moszkvába vitték, a honvédő háború centenáriumi ünnepségére, bronz emlékéremmel tüntették ki őket, rajta a felirat: „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!"
– ...Mivel én voltam a legidősebb, elsőként csapódtam hozzájuk; nagyon szerettek, ebéd után szaladtam hozzájuk teázni. A teát Nágyka, anyám egykori dajkája főzte, aki hozzájuk képest kislány volt, alig nyolcvanéves, ő is nyugalomba vonult már. Én csak ültem, és fülemet hegyezve hallgattam, mit mesélnek, kezdve egészen a napóleoni időktől. Ők mindezt át is élték, az egész tizenkilencedik századot, úgyhogy az egész maga volt a jelen számomra. Én a történelmet emberektől ismertem meg, nem könyvekből...
A gimnáziumban világosan érzékelte a különbséget a maga és iskolatársai történelemfelfogása között. Azoknak mind a honvédő háború, mind a szevasztopoli harcok egyformán régi dolgok, ő viszont tudta, hogy Szevasztopol védelménél a szakács már korosodó ember volt, hadtápos az egész Oroszországból összegyűlt népfelkelők között..
Most már bevallhatom: az emlékéremre vésett feliratot alkalomadtán ellenőriztem az Ermitázs numizmatikai osztályán. A szakemberek először az állították, hogy tévedtem: ilyen felirattal ellátott emlékérmekkel - ezüst- és bronzérmekkel - rögtön a győzelem után tüntették ki az 1812-es háború résztvevőit. A centenáriumon, 1912-ben másfajta felirattal verték az érmeket. Elkedvetlenedtem: egy-két tévedés, és a Bölény történetei mendemondává válnak, a gyanú árnyéka sok mindenre rávetülhet. Azért ellenőriztem, hogy bizonyosságot szerezzek. Biztos akartam lenni a dolgomban. Visszamentem^ hát az Ermitázsba, és azt kértem, hogy ellenőrizzék újra. Újabb szakkönyveket szereztek, és kiderítették, hogy a honvédő háborúban részt vett veteránoknak, vagyis azoknak, akik betöltötték a századik életévüket, hasonmás érdemérmeket osztottak, külön készítették őket a korabeli sablon alapján, ami épségben megmaradt a pénzverdében, „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!" felirattal. A Bölény elbeszélése tehát igaz vott. Elképesztő memóriáján kívül tudósi lelkiismeretességére is hagyatkozni lehetett.
Ősei közt „tengerészágon" találjuk Szenyavin admirálist, aki kieszelte a nyomdokvonal-oszlopot; Colovnyik admirálist, aki a világ körül hajózott, és a japánok fogságába került; Nyevelszkoj admirálist, aki törvénytelenül az Orosz Birodalomhoz csatolta a Távol-Keletet, amiért is Nesselrode lefokozta.
– ...Majdnem lefokozta! Majdnem! Ennek a Kisselvrodénak – így hívtuk őt otthon – nem sikerült. A következőképpen történt.
Micsoda szerencse, hogy mindennek legalább egy részét meghallgattam, lejegyeztem... Egykor az én apám is mesélni szeretett voina a nagyapjáról, az én dédapámról, meg egy csodabogár bácsikájáról, de én nem értem rá. Sosem értem rá, ha a régi időkről volt szó, amikor én még nem éltem, így hát semmit sem tudtam meg az őseimről, most meg már nincs kitől kérdeznem. Mögöttem, a gyermekkorom, apám fivérei és anyám fiatalkori lengyel képei mögül homályba vesző, névtelen alakok bukkannak fel, utánuk pedig a nagy semmi, puszta földek és rideg falvak.
(Folytatjuk)
A Bölény
A megnyitó napján fogadást adtak a Kongresszusi Palotában. Az első pohárköszöntők után a hosszú, terített asztalok mellett megindult a soknyelvű áradat. Poharastul jártak csoportról csoportra, ismerkedtek és bemutattak, ittak valaki egészségére, üdvözletet adtak át valakinek, kerestek valakit, rásandítottak a résztvevők hajtókáján csillogó névkártyákra. Rajtuk a kongresszus emblémája, az illető vezetékneve és az ország, ahonnan érkezett. Ez a látszatra kaotikus, értelmetlen kavargás, jobban mondva pezsgés az ilyesfajta nemzetközi csődületeknek csak hasznára válik. Ami a hivatalos részt – az előadásokat, a közleményeket – illeti, természetesen az is elengedhetetlen, bár a többség csak színlelte, hogy ért belőle valamit. Egyesek nem is akarták megérteni, ám mindnyájan vártak az alkalomra, amikor eldiskurálhatnak azzal, akit publikációiból már régóta ismernek, amikor kérdezhetnek, elmondhatnak, megmagyarázhatnak valamit. Itt történtek a legfontosabb események azok számára, akik életük legnagyobb részét egymástól távol, Európa, Amerika, Ázsia, sőt Ausztrália egyetemein, intézeteiben, laboratóriumaiban élték le.
Itt voltak a múlt kiválóságai – csak az idősebbek emlékeznek rájuk – egykor nagy feltűnést keltettek, iskolateremtőnek ígérkeztek; a remények szokás szerint nem váltak valóra, az ígéretekből igazán nem sok maradt, már az is istenes, ha csak valamicske: egyetlen mutáció, egyetlen kis cikk... Tudományáguk – a genetika – múltja a fiatalokat általában nem érdekelte. Számukra a mai korifeusok léteztek, az új reménységekkel, új ígéretekkel hívogató vezetők. Egyesek saját szűk területükön váltak híressé, de akadtak közismert kiválóságok, akik magából az öröklődésből, az evolúció mechanizmusából tudtak megragadni valamit. Voltak aztán olyan hírességek, élő klasszikusok, akikről még én is hallottam. Az asztalok, a csoportosulások között fiatalok cikáztak, akik előtt még minden ott állt - a zajos siker meg a keserű kudarcok is.
A fogadásnak azért is volt ilyen nagy sikere, mert az ismerkedésre, a beszélgetésre a kongresszus elején került sor, ki lehetett deríteni, ki kicsoda, ki hiányzik, ki nem jött el...
A kiabálás, pohárcsörgés, nevetés, üdvözlések közepette hirtelen történt valami – suttogás futott végig e teljesen kaotikus forgatagon. A szórakozottan mosolygó, szinte kimódoltan élénk arcokon kíváncsiság jelent meg. Néhányan megindultak a terem szemközti sarka felé. Egyesek mintegy véletlenül, mások határozottan és meglepődve.
A sarokban a Bölény ült egy fotelban. Hatalmas fejét előreszegte, apró szeme bizalmatlanul, szúrósan csillogott. Hozzáléptek, meghajoltak, kezet szorítottak vele. Ajkát biggyesztve fújtatott, hol helyeslőén, hol felháborodottan dörmögött. Sűrű, ősz sörénye összeborzolódott. Öreg volt persze, de az évek nem törték meg, súlyos és kemény volt, mint a pácolt tölgy.
Egy vékony, már nem fiatal asszony átölelte és összecsókolta. Az asszony az a bizonyos Charlotte Auerbach volt, akinek nagy érdeklődést keltő könyveit nemrégen adták ki oroszul, őt már ismerték látásból, de a Bölényt még nem. A többség éppen ezt követően lépett közelebb, hogy legalább messziről egy pillantást vessen a Bölényre. Charlotte Angliából érkezett. Hajdan a hitleri Németországból menekült oda, ahol a Bölény segített neki elhelyezkedni. Rég volt, 1933-ban, a Bölény talán már el is felejtette, de az asszony mindenre emlékezett. Örömkönnyek peregtek az arcán. Az örömön kívül a hosszú távollét bánata is megríkatta. Negyvenöt éve váltak el egymástól. Korszakok múltak el, a világ megváltozott, a Bölény azonban a régi maradt az asszony szemében, még mindig az Öreg, bár egyidősek voltak.
Egy amerikai Nobel-díjas lépett közelebb, esetlen, hosszú karú férfi. Megölelte a Bölényt, az orrát szívta. Csinálhatott, amit akart, a kezébe törülte az orrát, igazi nagy ember volt, mindent megengedhetett magának. Mögötte a görög Kanélisz következett, akit harmincöt éve a Bölény mentett meg Berlinben, úgy, hogy a háború végéig magánál tartotta. Az ókori Antosa Kanélisz – a Bölény így hívta – szűkszavú volt, minden nyelven értett, bár egyet se beszélt, hallgatni szeretett, minden nyelven hallgatott, de némaságából mindenki megérezte, micsoda remek ember.
Miután tapintatosan kivárta a sorát, Michael White, az ausztrál csillag, egy öntelt szépfiú lépett a Bölényhez, és azonnal kissé zavartan kezdett magyarázkodni, hogy ő az a fiatalember, aki a Bölényt meg Feodoszij Dobrzsanszkijt* kalauzolta Londonban, jobban mondva kalauzolta volna őket, de csak loholt utánuk, mert ők ketten egymással beszélgettek, őt elveszítették, azután észbe kaptak, és kiabálni kezdtek: „Hol van, fiatalember?" A Bölény helyeslőén hümmögött: „Fegyka Dobrzsanszkij..." Bármilyen különös, White-ra emlékezett, Londonra viszont alig-alig. White-ot egy holland követte, őt egy német csoport, majd egy fiatal azerbajdzsán professzor következett, akit moszkvai szerzőtársa mutatott be. Giuseppe Montalentivel a Bölény olaszul váltott szót. A kongresszus egyik érdekessége – hiszen minden kongresszusnak, szimpóziumnak, találkozónak meg kell, hogy legyen a maga „uralkodója" –, a svéd Gustafsson is utat tört magának a Bölényhez. A kongresszus másik dísze pedig – egy társaság elnöke, képviselő, főszerkesztő és egyéb tisztségek birtokosa –, egy dörzsölt nagyvilági fickó, aki jól adminisztrálja magát és mindig talpraesetten szellemes, most egyszerre elbátortalanodott, és egyre nyaggatta fiatal kolléganőjét, hogy mutassa be a Bölénynek.
A fiatalok távolabb szorongtak, kíváncsian nézegették a Bölényt, no meg ezt a programon kívüli ceremóniát – a felvonuló kiválóságokat, akik a Bölény elé járultak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Ő maga természetesen fogadta ezt a spontán díszszemlét. Láthatóan tetszett neki a marsall vagy a pátriárka szerepe, kegyesen bólogatott, végighallgatta az embereket, akik kétségkívül minden tudományok legjobbikát, legszebbikét, legbecsületesebbikét művelték – a Természetet tanulmányozták, azt, 'hogyan és mi terem a földön, mindent, ami jár, röpül, mászik, azt, hogy miért élnek és szaporodnak az élőlények, miért fejlődnek, változnak, vagy miért őrzik formájukat, miért nem változnak. Ezek az emberek nemzedékről nemzedékre azt a titkos határvonalat kutatják, ami elválasztja az élőt az élettelentől. Tetten érték a minden légyben, minden féregben ott lakozó lelket, bár e tudománytalan elnevezés helyett hosszú, nehezen kimondható terminusokkal éltek; azok pedig, akik a titkok legmélyére hatoltak, önkéntelenül is visszahőköltek a legjelentéktelenebb organizmusok csodálatos tökéletessége láttán. Még a legegyszerűbb struktúrában, a sejtben is tetten érni azt a megfoghatatlanul bonyolult mechanizmust, ami az életet jelenti. Az ezzel az „ingatag" anyaggal való foglalkozás óhatatlanul összetartotta ezt a soknyelvű, különböző korú, sokarcú közönséget.
Ahogy az lenni szokott, a Bölény mellett nyomban forgolódni kezdett egy ügybuzgó professzor, bő termést takarított be névjegyekből, kézfogásokból, mondott is néhány – meglehet, okos – mondatot, de hiába, mert senki sem figyelt rá.
A be nem avatottak pusmogtak, azon igyekeztek, hogy semmit ne mulasszanak el. Érezték, hogy történelmi események tanúi. A Bölényről legendák keringtek, sok legenda, egyik hihetetlenebb, mint a másik. Szájhagyomány útján terjedtek. Nem hitték el őket: csodálkoztak rajtuk. Furcsa lett volna, ha az efféle mendemondák igaznak bizonyulnak. Élete bizonyos eseményeit próbálták magyarázni velük. Anekdoták keringtek róla, fantasztikus ugratásokat és tetteket tulajdonítottak neki. Voltak aztán egyszerűen mesébe illő, érdekes, rá nézve nem mindig hízelgő, néha egyenesen rosszindulatú történetek is. Többnyire azonban hősiességét, ravaszságát illusztrálták, amelynek egyáltalán nem volt köze a tudományhoz.
Most, hogy szemtől szembe látták, önkéntelenül is a képzeletükben élő alakkal hasonlították össze. És bármilyen különös, minden egybevágott. Zömök alkatáról, hatalmas tenyeréről látni való volt, milyen elképesztően erős lehetett. Arcát a viharos, fordulatokban bővelkedő élet ráncokkal barázdálta. Az elkeseredett elhatározások nyomai nem csúfították vonásait. Másképpen is viselkedett, mint a többiek – fesztelenebbül, felszabadultabban. Érződött, hogy nincs miért feszengenie. Saját magát adta. Akár a gyerekek. Egyszerre volt kifinomult és faragatlan. Mindkét tulajdonság megfelelt az arisztokrata őseiről és a bűnözőkkel folytatott csetepatéiról költött legendáknak.
Kedvenc diákja, Vologya Ivanov lakásán láttam egy képet. Ez volt az egyetlen tárgy, amit a fiatalember a Bölény halála után magához vett emlékül. Bármit választhatott volna, és ő ezt a képet kérte. A címe: „Három bölény". A Bölény látható rajta, ül, keze egy bölényfigurán nyugszik, háta mögött a falon Niels Bohr fényképe függ. Közismert felvétel, de a két bölény szomszédságában Niels Bohr is „bölényszerűvé" válik; ezt mutatja a bikákra jellemző konokság, a súlyos állkapocs, a feszült figyelem meg az európai és amerikai bölények – e „majdnem teljesen kipusztult faj" – szilajsága. Sok a rokon vonás kettejükben – a Bölényben és Niels Bohrban -, nemhiába kerültek olyan kezel egymáshoz, amikor a Bölény Niels Bohr iskolájának tagja lett.
A Bölény keze alatt nyugvó figura mintha majd tonnányi, négylábú, hajlott hátú, bozontos marjú, görbe orrú, hatalmas élőlénnyé nőné ki magát. Az ilyenek még a vadrezervátumban se engedik az embert harminc méternél közelebb magukhoz.
A Bölény itt még ereje teljében látható. Hatvanévesen örökítette meg a művész. Ámbár lehet, hogy hatvanöt vagy hetvenéves volt. Az utolsó években semmit se változott. Az újabb ráncok nem öregítették. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Azok közé tartozott, akiket azonnal megjegyzünk, akiket soha nem tévesztünk össze másokkal. Láttam fiatalkorában készült csoportképeken és portrékon -arca természetesen sima, göndör fekete haja is dús, és minden csoportban azonnal fel lehet ismerni. Még egy 1918-ban készült, gyenge minőségű filmhíradó kockáin is feltűnik a vöröskatonák között. Általános katonai kiképzés Moszkvában, 1918. május 28-án. Vörös tér. A Történelmi Múzeumnál laza alakzatban vöröskatonák állnak. Fölöttük bársony lobogókon „Éljen a munkás-paraszt szövetség!" meg hasonló, rosszul kivehető feliratok. Vöröskatonák gimnasztyorkában, lábszártekerccsel, lakkellenzős sapkában. Egy nagy bajszú ember mellett, nekünk oldalt áll a Bölény. Cingár, ismerősen hajlott hátú, eltéveszthetetlen. A képet a Szovjetszkij Film című lap közölte 1967-ben, és azonnal csengeni kezdtek a telefonok: „Látta? Maga az! Azonnal felismertük!"
Az örmény művész pirossal festette meg a portréját. Nem tudom, mit akart mondani a piros színnel, de a portré sikerült. Az ecset sokkal jobban kifejezte ennek a jellemnek az izzását, a „bölénységét", mint ahogy azt én szavakkal megfogalmazom.
...Távcsövön figyeltem, ahogy előtört a sűrűből. Egy loncsos hústömeg, amely nem tud alkalmazkodni a vadaskert méreteihez. Szűk neki ez a fukarul mért erdőség, nincs hova rejtenie roppant testét, nincs mire használnia hatalmas erejét. Rövid szarvát harciasán előreszegve szinte nesztelenül halad, nedves orrlikai meg-megrándulnak. Ormótlan, túlságosan súlyos, túlságosan nagy az őzek, a kőszáli kecskék és a vadaspark más lakói mellett. Az ősi múlt árad belőle...
Eszembe jutott a kórterem, ahol zsúfoltan, két sorban álltak az ágyak. A Bölényen kívül még vagy tízen feküdtek benne. Azonnal megtaláltam, mert mindenki őt figyelte. Mások beszéltek, csak időnként harsant fel az ő öblös, erős, bömbölő hangja. Ő volt a központ. Mohón vártak tőle valamit, és minél többet kaptak, annál inkább vártak.
Az ágyán ültem, lábtól. Az orvosságok, a karbolsav, az alkohol nehéz szaga, a fiolák csengő hangja, az ágynyikorgás, a betegek jajgatása kórházi mindennappá állt össze, ami sehogy sem fért össze a Bölénnyel. Félig ült, félig feküdt a párnákon. Szétnyílt kórházi ingéből kilátszott széles, bozontos mellkasa. Izmos, könyékig csupasz karja hibátlan formájú. Bőre sima volt, fehér, hihetetlenül finom. Harciasan előrebiggyesztett alsó ajka arcának durvaságot, de egyben arisztokratizmust is kölcsönzött. E kettő – a paraszti és a kifinomult – összefonódott benne. A vadállati és az előkelő. Agyonmosott darócingében - a többiek ugyanilyet viseltek – őt is ugyanúgy rázta a köhögés, őrá is ugyanazok a kezelések, injekciók, vizsgálatok vártak, mint a többiekre, ebben a környezetben nem számított se cím, se rang, se fizetés, semmi, amit egy ember elérhet, semmi abból, amit ott, a kórterem ajtaján túl valamire is becsülnek. Arra gondoltam: talán azért tulajdonítunk neki oly sok mindent, mert tudjuk, ki ő? Itt, ebben a kórteremben bebizonyosodott, hogy a betegek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki az a Bölény, honnan jött, miről nevezetes, még ők is elismerték fölényét.
Éppen a legfrissebb híreket meséltem neki, amikor a téli napsugár egyszer csak megvilágította benőtt nyakát, ráncos szemhéját, ősz sörényét. A szokatlan perspektíva, a felvillanó fény hatására megláttam a titkot: nem a korát, nem az öregségét, hanem az ősiségét. Egy más korból jött archaikus teremtmény, csodával határos módon maradt meg napjainkig. Abból a korból származott, amikor a bölénycsordák még a Kaukázus meg a Harz-hegység határán kóboroltak. Mint például egy rég kihalt faj, a ma élő bojtosúszós vérteshalakhoz hasonló ritkaság, a celekantus, amelyről elkönyvelték, hogy hétszázmillió éve kipusztult.
Az örmény festő öntudatlan megörökítette ezt az özönvíz előttiséget. A művészek sokszor próféták is. Amikor Leonyid Paszternak rajzalbumát lapozgattam, szemem megakadt a két fiáról – Alekszandrról és Boriszról – készült portrékon: két rokonszenves kisfiú, akiket apjuk szeretettel rajzolt le, és milyen tisztán látszik, hogy Borisz arca más, már hordozza a zseni lángjegyét.
A kórházban, ahová véletlenül került, a közös kórteremben, kiváltságaitól megfosztottan még fenségesebben és még tragikusabban festett. Antik hős, száműzött római császár, a rongyos Lear király – efféle zagyvaságok motoszkáltak az agyamban.
Meg még Avvakum protopópa, akit a Bölény rendkívül nagyra értékelt, és a nagyobb tekintély kedvéért saját bölcs mondásait is neki tulajdonította.
– Vegyük újra az elsőt, ahogy Avvakum protopópa mondotta volt, és lássuk ötödszörre is, miért olyan fontos ez, és akkor kiderül, hogy ötödszörre már közel sem
olyan fontos.
A lapos párnák, a kozmás kása, hörgő mellkasa nem volt fontos, az volt a fontos, hogy éppen most olvasta az Élet az élet után című angol kötetben azoknak az elbeszéléseit, akik onnan tértek vissza, reanimáció útján, azokét, akik a túlparton voltak, és átpillantottak a lét küszöbén túlra. Az ő értelme, tudása tehetetlenül megrekedt a vakfal előtt, amelybe az élet vége ütközött. Mi van ott? Van-e ott egyáltalán valami, vagy nincs? Hová tűnik a lélek, a tudat, az „én"?
... A fénysugár kihunyt, a látomás eltűnt, újra a hörgő, erőlködő beteget láttam, aki nem tudott beteg lenni, mert ritkán, de annál komolyabban támadta meg a kór. Talán először nyugtalanított az, hogy ő is halandó, hogy ő sem lesz örökké közöttünk. Mind ez ideig halhatatlannak hittük, mint a Névát, az Uralt, mint a római konzulok Ermitázsban kiállított szobrait... A lánc megszakadt, a másik vége beleveszett a nekünk ismeretlen húszas, harmincas évekbe, a polgárháborúba, Lebegyev és Tyimir-jazev korának moszkvai egyetemébe, és átnyúlt még régebbre, a tizenkilencedik, sőt a tizennyolcadik századba, Katalin korába. A Bölény élő, érzékelhető szeme volt ennek az időláncnak, amelyről már-már azt hittük, hogy örökre elszakadt, de lám, mégis rábukkantunk egy élő tagjára.
Akkor határoztam el, hogy leírom, amit mond, megőrzőm, kazettába, kéziratba rejtem legalább egy töredékét annak, amit eddig elszalasztottunk a tábortűz, a terített asztal melletti diskurzusban, értetlenkedő faggatózásainkban. E naptól kezdve mindent lejegyeztem.
Második fejezet
A Kazanyi pályaudvar peronján elég sokan összegyűltek 1956 egy fagyos napján. Többnyire ismerősök, amennyiben mindnyájan törzsökös moszkvaiak voltak, akiket összekötött az egyetem, a tanszékek, az otthon, a közös barátok. A Bölény fogadására nemcsak biológusok jöttek el, voltak itt fizikusok, irodalmárok, tengerészek is, elsősorban vele egykorú barátai. Ki tudja, miért, családostul jelentek meg, gyermekeikkel, akiknek meg akarták mutatni őt, azt az embert, akiről annyit meséltek. Mindnyájan érezték, hogy ünnepélyes, sőt egyenesen történelmi pillanat ez.
A Bölény először térhetett vissza Moszkvába. Harminc éve volt távol, hiszen 1925-ben kelt útra Moszkvából. A Belorusz pályaudvarról indult Németországba, most pedig a Kazanyi pályaudvarra érkezett az Ural felől, a Föld túlsó feléről.
Különleges, viharos év volt 1956, a megvilágosodásé, a társadalmi tudat ébredéséé, a lendületé, a remények, a viták, az idült félelmektől való megszabadulás éve. A félelmek mélyen befészkelték magukat az emberekbe, úgyhogy a Bölényt várni a pályaudvaron egyfajta közéleti bátorságot kívánt. Mindenki izgatott, nyugtalan volt. Nem tudták elképzelni, kit fognak látni, milyen lett, megismerik-e majd? Abban az évben sokan tértek vissza, ez a visszatérés azonban különleges volt. A Bölény nem visszatért, hanem meglátogatta őket, mintegy leereszkedett hozzájuk az Ural hegyei közül.
Izzadt, boldog utasok ugráltak le a vagonokból, bőröndjeikkel, batyuikkal foglalatoskodtak, végül megjelent a Bölény is feleségével. A Bölény régi divatú, hódprém sálgalléros bundában volt; felesége, ez a szépséges, igazi moszkvai asszony, akit a Bölény Lelkának szólított, fél fejjel férje fölé magasodott, és ráadásul magas szőrkucsmában pompázott. Azonnal felismerték őket. A gyerekek, akik soha nem találkoztak velük, tévedhetetlenül rájuk ismertek irigylésre méltó, de el nem sajátítható viselkedésükről. Akkor, 1956-ban ez kiváltképpen szembetűnt. Az emberek zárkózottak, feszélyezettek voltak, különösen nyilvános helyen. Minden kornak megvannak a maga gesztusai: jellemző, ahogy az emberek járnak, köszönnek, belekarolnak valakibe, ahogy a teát isszák, ahogy beszédet mondanak. Az ötvenes években másként viselkedtek, mint a harmincas vagy a húszas években. Mindenkire mély hatást gyakorolt például, hogy a Bölény kezet csókolt az üdvözlésére siető asszonyoknak. Akkoriban ez nem volt szokás. A várakozók összehúzták magukat öblös hangja, óvatlan mondatai hallatán. A frissen érkezettek viselkedése nem illett a korhoz, mégis homályosan ismerős volt, mintha a családi legendák ősei léptek volna elő. Valami régimódi, valami idejét múlt, valami, ami már elveszett. A várakozók közül a legtöbben vagy Lelkával, vagy vele jártak egy gimnáziumba, illetve egyetemre. Ők is felismerték azt, ami csak kettejükben közös, a fiatalságot, ami csak bennük őrződött meg, Lelkában és Koljusában (diáktársai így hívták a Bölényt).
Ezekben a napokban és hetekben kis házi ünnepségek váltakoztak előadásokkal, beszámolókkal, megbeszélésekkel, végtelenbe nyúló vitákkal, meséiésekkel, kérdezősködéssel. Kapica, Ljapunov, Landau, Tamm, Dubinyin, Szukacsov, akadémikusok, diákok, ismerősök, rokonok – mindenki kíváncsi volt, és azok, akik egyszer már jártak nála, igyekeztek újra eljutni hozzá. Egyre nőtt a rajongók hada, vonzotta őket a... Mi is? Erre korántsem tudtak azonnal válaszolni.
Egyelőre viszont... A fekete szakállas Ljapunov, aki híres matematikuscsaládból származott, és maga is tehetséges matematikus, lelkesen magasztalta a Novoszibirszk közelében felépítendő Tudományvárost. Iskolát létesítenek majd olyan tehetséges gyerekek, a jövő matematikusai számára, akiket Szibéria-szerte fognak fölkutatni. A matematikának, a tudományok tudományának az égisze alatt fogják felkarolni és fejleszteni a többi tudományágat. Ljapunov humán tudósokat is meghívott, s az egzakt tudományok égisze alatt helyet ígért nekik. Általános műveltségük fejlesztéséhez a matematikusoknak is szükségük van némi humán ismeretre. A matematikusok patronálják a zenét, a festészetet. Vetélkedni kezdtek a fizikusokkal, akik fontosabbnak tartották magukat. Az atombomba kifejlesztését követően tiszteletet keltettek és nagy reményekre jogosítottak: talán képesek lesznek arra, hogy energiabőséget hozzanak létre, az olcsó energiával átalakítsák a természetet, könnyítsenek az életen, a munkafeltételeken, hogy megoldjanak minden problémát. A fizikusoktól is egyre újabb szédületes fölfedezéseket vártak. És ehhez jött még a kibernetika. Mindenki bújta Wiener könyveit, úgy vélték, már-már megvalósulnak a fantasztikus utópiák – a mesterséges értelem, a robotok, a tanítható automaták... Felépült Dubnában a fizikusváros, Obnyinszkban az atomerőmű, a szibériai Tudományvárosban a kutatóintézetek. Soha annyian nem versengtek, hogy bejussanak a fizika szakra. Fizikusokról szóltak a filmek, még a színpadról is ezt lehetett hallani: „Einstein", „proton", „kvantumok", „láncreakció"... A fizikusok voltak a kor hősei. A kockás inges, kócos, szakkifejezésekkel fölényesen dobálózó fiatalemberek, akiket díjakkal, kitüntetésekkel, magas fizetéssel jutalmaztak, mindenről kategorikusan és sommásan ítélkeztek. A humán tudósok reszkettek tőlük. Szégyelltek tudatlanságukat. A filológiát, a történelmet, a nyelvészetet, a művészetet, a művészettörténetet, a filozófiát ásatag, másodrendű tudománynak kiáltották ki. A jövő a kutatóké és a teoretikusoké lett. Ők, a fizikusok, a beavatottak, a titokzatosak, akik valamiféle „dobozokkal" vannak kapcsolatban, a szokások változását, a kegyvesztett tudósok oltalmazását ígérték. A társadalmi élet, a gazdaság, a jog – minden alá lesz rendelve az optimális törvényszerűségeknek...
A hírlapírók, a szónokok készségesen visszhangozták cáfolhatatlan jóslataikat.
Minden városban és faluban, az egész országban a fizikusokról és a lírikusokról folyt a vita. Egyesek csak piszkálódtak, mások halálos komolyan, őszintén bizonygatták, hogy a művészet csak szórakozásra való, üres időpocsékolás, ha nem szolgál információkkal. A lírikusok zavartan visszakoztak, fejet hajtva az új erő előtt.
Reformatszkijéknál, Ljapunovéknál meg a többi barátnál csak azt lehetett hallani, hová utazunk, melyik tudományos központba, hogy ott tudományt teremtsünk, miféle új szabályok szerint fogunk élni ott, milyen elveket vallunk... Tüneményes kor volt ez!
Ígérték, hogy a biológiát is átformálják, átdolgozzák, át... A fiatal matematikusok, fizikusok, kémikusok nekigyürkőztek, hogy megoldják a biológia özönvíz előtti problémáit. Ha a bogarak, füvek vizsgálatában elektronikát alkalmazunk, akkor mindent meg lehet majd mérni, mindent modellezni lehet. A műszerek szélesre tárják majd a kaput a matematikusok előtt. Végül is a biológiátok meg a biokémiátok, az egész mindenség – tiszta fizika és matematika, az anyag mozgásának különböző formái. Kapcsolatokat létesítünk közöttük, és megismerjük magának az életnek a lényegét, akkor pedig minden szinten irányítani lehet majd az organizmusokat, a természeten belüli folyamatokat. Elég legyen már a sok évszázados görnyedésből a mikroszkóp felett, ne számolgassátok tovább a bogarak lábait!
Szövetségesüknek tartották a Bölényt, de ő csak nevetett rajtuk. A fizikusok által keltett csinnadratta hidegen hagyta.
– Minden készüléken, minden műszeren először a „stop" gombot keresem meg! Furcsa volt ezt hallani. De cáfolni se lehetett. Ki ítélkezhetne a biofizikáról, ha nem ő, e tudományág egyik megalapítója, felfedezője?
A fizikusokat pedig az bátortalanította el, hogy bálványaik, Niels Bohr, Heisenberg, Schrödinger a kollégái voltak, együtt dolgozott, kapcsolatban állt velük. Maga Kapica is meghívta, hogy tartson előadást a következő kapicsnyikon – a legjobb fizikusok híres találkozóján. A kapicsnyikon előadni igazi „halálugrásnak" számított. Igényes, vérszomjas közönség gyűlt össze. Szétmarcangolhattak, ízekre szedhettek akárkit, sárba tiporhattak mindenféle regáliát. Villámgyorsan felfogtak mindent, vágott az eszük, mint a borotva.
Ő semmi ilyesmitől nem tartott. Ugyan honnan merítette ezt a nagy bátorságot? Arról, hogy honnan merítette, szívesen mesélt. Sok-sok történetet tudott őseiről. Voltak közöttük tréfásak, tragikusak, pikánsak, megindítóak.
Hogy tudott mesélni, milyen áradóan nevetett, hogy kacsingatott, kurjongatott közben! Sem a magnetofonfelvételek, sem a lejegyzett interjúk nem adják ezt vissza.
A Bölény abban különbözött a jeles elbeszélőktől, hogy ő nem egyszerűen egy kedves mesét mondott el, hanem valami oka volt rá, hogy elmondja, valamit
megmagyarázott vele. Mi azonban csak később jöttünk rá erre.
Harmadik fejezet
Gyermekkora tele volt nemcsak tizenkilencedik, de tizennyolcadik századi ősökkel is.
-... Apám után Tyimofejev-Reszovszkij a vezetéknevem. Anyám született Vszevolozsszkaja. Ősrégi orosz család az övéké. A csúcsra soha nem kerülhettek, hol elszegényedtek, hol meggazdagodtak. Birtokaikat azonban soha nem vesztették el, úgyhogy soha nem jutottak koldusbotra. Rettegett Iván egyik menyasszonya Vszevolozsszkaja volt. Nagy Péter megkedvelte az egyik ifjú Vszevolozsszkijt, és más maturandusokkal együtt külföldre küldte tanulni. Hazatérvén a hon javára kezdett munkálkodni. Háza volt Szent-Pétervárott, jól mentek a dolgai. Biron idejében azonban, amikor rájárt a rúd Péter kegyenceire, figyelmeztették, hogy letartóztatás vár rá, úgyhogy egy lovasszekéren családostul kereket oldott. A Volga alsó vidékén elterülő kietlen birtokain talált menedéket, valahol a kirgiz hordák határában. Mivel jó földesúr volt, a Biron által lefoglalt birtokairól titokban kezdtek visszaszivárogni a jobbágyok. Ez a Vszevolozsszkij majdhogynem olyan volt, mint egy önálló fejedelem. De nem tunyult el, mondhatni, kulcsfontosságú feladatot tűzött maga elé: biztonságossá akarta tenni a Buharába, Hivába, Közép-Ázsiába, majd Perzsiába vezető karaván-utakat. Az orosz kereskedőket a hivaiak, a kokandiak, mindenféle tengő-lengő nomád népség fosztogatta. Harcba szállt, ahogy ő mondta, az ázsiaiakkal. Sok kozák verődött össze nála. Teljes volt a kényelem. Ameddig a szem ellát, sehol senki, aki parancsolna, senkinek nem szúrnak szemet, sehol egy mundér...
Kis nevetés, együttérző sóhaj, büszke hümmögés, mintha nem is a tizennyolcadik századról, hanem családi ügyeiről, egy közeli bácsikájáról mesélne. Ükükükapák sorjáztak mögötte, nem ám valamiféle mohos ősök, hanem eleven emberek. Áthatolhatatlan, messzi múlt és szenvedélyes érzelmek, micsoda bámulatba ejtő ellentét!
– ... Az igazi rabló gyilkosság nélkül is boldogul. Tökéletesen elegendő számára, ha félnek tőle. Kedvére való volt a rokonnak a többiek számára is kellemes munka: amikor megtudta, hogy valahol a Volga mellett németet tettek meg kormányzónak, parancsnoknak vagy más efféle vezetőnek, kozákjaival megrohanta azt a bizonyos várost, a németet nyilvánosan megkorbácsolta, és szégyenszemre szélnek eresztette, hadd panaszkodjon a Bironjának, maga pedig elporzott valamelyik isten háta mögötti birtoka felé. így ápolta tovább meggyőződését, kihasználva, hogy a vidám Erzsébet és anyuskája, Katalin rá se hederítettek. Elmúlt nyolcvanéves, amikor vállán kicsi, de súlyos sebet ejtettek. Mindazonáltal hazáig vágtatott, kozákjai kétoldalról támogatták. Parancsba adta, hogy a közeli kies helyre temessék. Ott folyik a Nagy és a Kis Uzeny, a két folyó egyszerűen eltűnik a homokban, nem torkollnak sehova. A Kis Uzeny mellett állt a kúria is. A folyóparti meredélyen temették el.
Volt egy másik ükapám is, igen jószándékú férfiú, aki kalózkodásra adta a fejét. Egyébként őt is Nagy Péter küldte külföldre, hogy a geodéziát kitanulja. Amikor hazatért, utazó lett, egész életében az ohotszki és a kamcsatkai földeket járta. Az érdekelte, hogyan alakulnak ki a folyók, a tavak meg az egyéb természeti képződmények. Hetvenöt évesen mint brigadéros vonult nyugalomba, majd letelepedett a kalugai kormányzóságban levő kis birtokán. Csodálatos idegennyelvű könyvtárat gyűjtött össze Európa földrajzáról, ásványairól; leginkább a Golf-áramlás foglalkoztatta. A Golf-áramlással foglalkozó külföldi adatokat tanulmányozta - az izgatta, hová tűnik a vize. Számolt, egyre csak számolt, és arra az eredményre jutott, hogy a Golf-áramlás ismert ágaiból nem adódik össze az egész vízmennyiség, kell lennie még egy leágazásnak Grúmanttól – a mai Spitzbergáktól – és a Ferenc József-földtől keletre. Ha szigetek vannak ott, azoknak zöldellő, meleg szigeteknek kell lenniük, enyhe téllel és ragyogó nyárral. És addig ábrándozott, addig fantáziáit, amíg elhatározta: expedíciót indít. Eladta minden ingóságát, elzálogosította birtokát, összecsődítette vagy félszáz bátor kozákját, és Arhangelszkba utazott. Ott felszerelt három kis halászvitorlást, hogy elhajózzanak az Északi-sarkhoz, fölfedezni a meleg vizeket...
Először találkoztam emberrel, aki ennyire ismeri az őseit. Manapság ritka, ha valaki a nagyapján túl is fel tud idézni valakit. De nem is nagyon izgatja az embereket a múlt. Ugyan kik azok az ősök? Mi hasznunk belőlük? Megtagadjuk a régi világot... Megtagadtuk egyúttal a felmenőinket is. Hogy kik voltak? Elnyomók vagy elnyomottak, tudatlanok, megfélemlítettek. Mi vagyunk a kezdete mindennek. Mi mindent újra kezdtünk. És megint újra és újra. Hogy valaki a nemesi származását ne titkolja el, az akkoriban szinte elképzelhetetlen volt. A Bölény, bár kigúnyolta őket, de büszkén mesélt a botrányhősökről.
– ...Lassan hajóztak a sarki jégmezők szélénél. Ükapám mérte a hőmérsékletet, a sebességet meg minden mást, és látszott, hogy rájött: tévedett, a Golf-áramlásnak nincs ismeretlen ága, meleg zöld szigeteket nem fog találni errefelé. Eljutottak Grú-mantig, ott viharba kerültek, ami az Atlanti-óceán északi szélére sodorta, majd Normandia partjaira vetette őket. Néhányan vízbe fúltak, a többiek kievickéltek a francia sziklákig, és elindultak Párizsba. Ahelyett, hogy a párizsi orosz követtől azt kérné, segítse őket haza, ükapám új vállalkozásba fog. Üres kézzel hazatérni semmi kedve. A francia kereskedők akkoriban Algírt, Marokkót ostromolják, ükapámat pedig mindig is érdekelte Észak-Afrika, így hát a kereskedőknek azt javasolta, vegyenek részt expedíciójában. Meg is állapodtak. Elindultak Marokkóba. Marokkói katonák megtámadták, foglyul ejtették, és az egyiptomi Alexandria piacán rabszolgának árulták őket. Ükapám barátságot kötött a vele egy hiten lévő görögökkel, és azok kit kiváltottak a rabszolgaságból, kit megszöktettek. Az öreget olcsón vették – ősz volt és sovány. Görögöknél laktak. Egyszer aztán megláttak egy török fregattot. Csak az őrök voltak rajta. Egy sötét éjszakán a görögökkel együtt odaeveztek, elfoglalták a hajót, az őröket a tengerbe vetették (olyan az egész, mint Stevenson könyveiben), vitorlát bontottak, és odébbálltak a török hajóval. Tudták, hogy Oroszország még mindig hadiállapotban van a török Portával, és kalózkodni kezdtek. Az akkori rendnek megfelelően a hadicselekményben részt vevő hajó a zsákmányolt javakból bizonyos százalékot kapott. Mivel a hajó gyors volt, eredményesen kalózkodtak, osztozván a görögökkel. A tenger meleg, megint csak azt tesznek, amit akarnak. A kozákoknak tetszett ez a foglalatosság, míg csak a török flotta útjába nem kerültek, és fogságba nem estek. Most azonban nem rabszolgaként, hanem mint hadifoglyok. Egy Konstantinápoly környéki táborba zárták őket...
A történet úgy folytatódott, hogy megint a görögök segítettek, szökést szökés után szerveztek, majd a szökevényeket átszállították Kisázsiába, amíg csak össze nem verődött az egész kompánia, és megint hosszú ideig kalózkodtak az anatóliai partvidéken... Kis változásokkal többször hallottam már a történetet, új részletekkel tarkítva, olyanokkal, amelyek akkor jutnak eszünkbe, ha többször haladunk el ugyanamellett az állomás mellett. Nyomtatásban nem lehet megtalálni, egy történész valahol talán felkutathatná, de a Bölény kívülről fújta: a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő legendák egyike volt. Sok hasonló legendát ismert. Meséjük középpontjában az a sajátságos jellem állt, aki a történelem sűrűjében cselekszik, mint Annibal de Coconnas a Margót királynéból. Azelőtt azt hittem, hogy a mi orosz történelmünk túl komor és keserű, ezért nincsen elég olyan hősünk, mint A három testőr, A kincses sziget, a Blood kapitány viszontagságai szereplői. De nem erről van szó, a történelemnek semmi köze az egészhez. A Bölény bebizonyította, hogy a mi történelmünk is bővelkedik vidámságban és füllentők, kalózok, álmodozók vakmerő kalandjaiban, csínytevéseiben, szerelmeiben meg olyan anekdotákban, amelyek díszére válhatnak bármelyik pikareszknek.
– ...Új sorhajó és fregatt török lobogó alatt. A legénység a parton mulatott. Éjszaka a már ismert módon elnémították az őröket, és kihajóztak észak felé. Patyomkin herceg ott a folyók alsó folyásánál állította fel a Tauriszi Flottát. Egy szép napon látják, hogy két török hadihajó közeledik partjaink felé. Csakhogy orosz zászlók alatt hajóztak ám! Riadalom támadt. Úgy döntöttek, hogy ez csak hadicsel, furfang lehet, de lám, a jövevények érthetően, oroszul magyarázták meg, hogy a hajókon nem mohamedánok vannak, hanem igazhitű oroszok. Hatalmas ünnepséget csaptak, folyt a bor. Katalinhoz hírnököt menesztettek. A cárnő intézkedett, hogy a külföldről szerencsésen hazatért brigadérostól vegyék el a török hajókat, és sorolják be őket az orosz flottába. A brigadérost léptessék elő altábornaggyá, az udvari rangja pedig legyen főhadsegéd. Csekély pénzt meghagytak neki, kárpótlásul, az expedíció költségeinek megtérítésére, egy kis birtok vásárlására, a jobbágyai megjutalmazására...
Kiderül, hogy e hőskölteménybe illő eseményeket dokumentumok és okmányok is alátámasztják. A családi levéltárban fennmaradt ez-az a hajószerzésről. Ezeket a Rumjancev Könyvtárnak adományozták, de odaszállítani már nem tudták, mert kitört a háború.
– ...Nem olyan könnyű az állam javára adakozni. Huszonkettőben végül megengedték a kalugai hatóságok, hogy elszállítsuk a levéltárat, de akkorra a szovhozigazgató, miután mindent ellopott, amit csak tudott, már eltüntette a nyomokat. Felgyújtották a házat, a bútorokat, a levéltárat, amit a Rumjancev Könyvtár már elfogadott, és ami szállításra készen várakozott. A kacatokat fene bánja, én a levéltárat sajnálom. Nekem is közbe kellett volna lépnem, de én a frontot jártam, amikor pedig hazatértem, szaladtam az állattani múzeumba a pontyaimhoz meg a botos kölöntéimhez.
A levéltár a lángok martaléka lett, csak az emlékezet bizonyult tartósnak – kötelességének is tartotta ezt, hiszen ismerni és becsülni kell a családfát. Másként nem lehet. Akár büszke volt az őseire, akár szégyenkezett, mégiscsak ők jelentették a múltját, a gyökereit, ereiben az ő vérük folyt, az ő leszármazottuk volt.
Apai és anyai ágon is jellemző volt a kései házasság. A Bölény apja, Vlagyimir Tyimofejev 1850-ben született, anyja 1866-ban; 1895-ben házasodtak össze, vagyis amikor apja negyvenöt, anyja huszonkilenc éves volt. Ő, Nyikolaj, vagyis Koljusa
1899-ben született, tehát még a tizenkilencedik században. Két nagyanyja pedig még I. Sándor uralkodása alatt. Egyikük már a lenini korszakban halt meg – micsoda életút! A nagyapja birtokán három öreg lakott: a szakács, a kertész meg a harangozó. Még a nagyapja nyugdíjazta őket, három kis házat építettek maguknak, és ott éldegéltek. 1912-ben mindhármukat Moszkvába vitték, a honvédő háború centenáriumi ünnepségére, bronz emlékéremmel tüntették ki őket, rajta a felirat: „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!"
– ...Mivel én voltam a legidősebb, elsőként csapódtam hozzájuk; nagyon szerettek, ebéd után szaladtam hozzájuk teázni. A teát Nágyka, anyám egykori dajkája főzte, aki hozzájuk képest kislány volt, alig nyolcvanéves, ő is nyugalomba vonult már. Én csak ültem, és fülemet hegyezve hallgattam, mit mesélnek, kezdve egészen a napóleoni időktől. Ők mindezt át is élték, az egész tizenkilencedik századot, úgyhogy az egész maga volt a jelen számomra. Én a történelmet emberektől ismertem meg, nem könyvekből...
A gimnáziumban világosan érzékelte a különbséget a maga és iskolatársai történelemfelfogása között. Azoknak mind a honvédő háború, mind a szevasztopoli harcok egyformán régi dolgok, ő viszont tudta, hogy Szevasztopol védelménél a szakács már korosodó ember volt, hadtápos az egész Oroszországból összegyűlt népfelkelők között..
Most már bevallhatom: az emlékéremre vésett feliratot alkalomadtán ellenőriztem az Ermitázs numizmatikai osztályán. A szakemberek először az állították, hogy tévedtem: ilyen felirattal ellátott emlékérmekkel - ezüst- és bronzérmekkel - rögtön a győzelem után tüntették ki az 1812-es háború résztvevőit. A centenáriumon, 1912-ben másfajta felirattal verték az érmeket. Elkedvetlenedtem: egy-két tévedés, és a Bölény történetei mendemondává válnak, a gyanú árnyéka sok mindenre rávetülhet. Azért ellenőriztem, hogy bizonyosságot szerezzek. Biztos akartam lenni a dolgomban. Visszamentem^ hát az Ermitázsba, és azt kértem, hogy ellenőrizzék újra. Újabb szakkönyveket szereztek, és kiderítették, hogy a honvédő háborúban részt vett veteránoknak, vagyis azoknak, akik betöltötték a századik életévüket, hasonmás érdemérmeket osztottak, külön készítették őket a korabeli sablon alapján, ami épségben megmaradt a pénzverdében, „Nem magunkért, hazánk dicsőségéért!" felirattal. A Bölény elbeszélése tehát igaz vott. Elképesztő memóriáján kívül tudósi lelkiismeretességére is hagyatkozni lehetett.
Ősei közt „tengerészágon" találjuk Szenyavin admirálist, aki kieszelte a nyomdokvonal-oszlopot; Colovnyik admirálist, aki a világ körül hajózott, és a japánok fogságába került; Nyevelszkoj admirálist, aki törvénytelenül az Orosz Birodalomhoz csatolta a Távol-Keletet, amiért is Nesselrode lefokozta.
– ...Majdnem lefokozta! Majdnem! Ennek a Kisselvrodénak – így hívtuk őt otthon – nem sikerült. A következőképpen történt.
Micsoda szerencse, hogy mindennek legalább egy részét meghallgattam, lejegyeztem... Egykor az én apám is mesélni szeretett voina a nagyapjáról, az én dédapámról, meg egy csodabogár bácsikájáról, de én nem értem rá. Sosem értem rá, ha a régi időkről volt szó, amikor én még nem éltem, így hát semmit sem tudtam meg az őseimről, most meg már nincs kitől kérdeznem. Mögöttem, a gyermekkorom, apám fivérei és anyám fiatalkori lengyel képei mögül homályba vesző, névtelen alakok bukkannak fel, utánuk pedig a nagy semmi, puszta földek és rideg falvak.
A. FODOR ÁGNES fordítása
(Folytatjuk)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)