2011. szeptember 6., kedd

Mihail Bulgakov: Morfium (1)


I.


Régóta megfigyelték már az okos emberek, hogy a boldogság olyan, mint az egészség: amíg megvan, észre sem veszed. Hanem aztán, ahogy elfutnak az évek, mennyit, de mennyit gondolsz arra az egykori boldogságra!
Ami engem illet, én is most jöttem rá, hogy 1917 telén boldog voltam. Abban a felejthetetlen, hóförgeteges, száguldó esztendőben!
A feltámadó hóvihar felkapott, mint egy tépett újságlapot, és az isten háta mögötti falusi világból beröpített a járási székhelyre. Tudom, azt mondja erre valaki, egy járási székhely — jaj, de nagy dolog! De ha az ember, mint ahogy én is, a hótorlaszok közt gubbasztott télen, a szikár, gyér erdők között nyáron másfél éven át, úgy, hogy egy napra se tudott kiszakadni onnan, ha egyhetes újságokról is olyan szívdobogva szaggatta le a borítópapírt, mintha illatos szerelmes levelet hozott volna a posta, ha tizennyolc versztákat utazott elakadó szánon egy-egy szülés miatt, hogy egymás elé kellett fogni a kisegítő fogatokat —, nahát, akkor megérthet engem.
Hangulatos a petróleumlámpa, de én a villanyra szavazok!
És annyi idő után, végre, megint megpillantottam a varázsos fényű villanykörtéket! Ott volt a kisváros, a parasztszánoktól simára döngölt főutca, amelyen szemet gyönyörködtető cégérek díszelegtek : egy pár csizma emitt, egy aranyperec amott, másutt vörös zászlócskák, majd kiguvadó disznószemű fiatalember ábrázata elképesztően természetellenes frizurával adva hírül, hogy az üvegajtó mögött székel a helybeli Figaró, aki harminc kopejkáért bármikor megborotvál, kivéve az ünnepnapokat, amelyekben úgy bővelkedik az én hazám.
Máig is reszketve gondolok a derék Figaró kendőire, amelyek elhessenthetetlenül a német bőrgyógyászati tankönyvnek azt az oldalát juttatták eszembe, amelyen oly meggyőző nyomatékkal ábrázolták a keményfekélyt egy derék polgár állán.
De még ezek a kendők sem vonhatják komorabb színbe emlékeimet!
Az útkereszteződésnél eleven rendőr posztolt, egy poros kirakatban vastepsik díszelegtek, vörös krémmel megkent sütemények garmadával, a teret széna borította, és jöttek-mentek, szekereztek, trécseltek az emberek, az újságosbódéban megvehetted a tegnapi moszkvai lapot, benne mellbevágó szenzációkkal, a közelben moszkvai vonatok füttyögettek egymásnak. Egyszóval, mindez maga volt a civilizáció, Babilon, a Nyevszkij Proszpekt.
A kórházról már nem is beszélek. Volt ott sebészet, belgyógyászat, fertőző osztály, szülészet. Ott volt a műtő, csillogott-villogott az autokláv, ezüstösen ragyogtak a csapok, az asztalok rád tátották ravasz csápjaikat, fogaikat, karmaikat. A kórházban volt egy főorvos, három osztályos orvos (rajtam kívül). És felcserek, szülésznők, ápolónők, gyógyszertár, laboratórium. Képzeljék csak el: laboratórium! Zeiss-mikroszkóp, hozzá nagyszerű színező anyagok.
Borzongás járt át. A hideg futkosott a hátamon, csak úgy zuhogtak rám a benyomások. Jó néhány napba beletelt, amíg megszokott egykedvűséggel könyveltem el végre, amint a decemberi alkonyaiban mintegy vezényszóra füzérben kiragyogtatták villanyfényüket a földszintes kórházépületek.
Szinte vakított ez a fény. A fürdőkádakban dübörögve zubogott a víz, fel-le bukdácsoltak az elpiszkolódott vízhőmérők. A fertőző kisgyermekek osztályán egész nap ziháló nyöszörgés, vékony sírás, rekedt szörcsögés járt a falak között...
Sürögtek, rohangáltak az ápolónők...
Nagy kő esett le a szívemről. Most már nem én voltam egy személyben végzetesen felelős mindazért, ami körös-körül történt a világban. Nem én voltam az oka a kizáródott sérvnek, és nem rezzentem össze, ha egy szán szülő nőt hozott farfekvéses magzattal, nem engem sürgettek a műtétre szoruló gennyes mellhártyagyulladások. Hosszú idő után először végre olyan embernek éreztem magamat, akinek a felelősségét határozott keretbe lehet foglalni. Szülés? Tessék, ott az az alacsony épület, a szélső ablak, amelyiken fehér gézből van a függöny. Ott a szülész-nőgyógyászunk, rokonszenves, kövér ember, a kis vörös bajszával, kopaszodó koponyájával, a szülés az ő dolga. A szán kanyarodjon oda a gézfüggönyös ablakhoz! Szilánkos törés? Ott a sebész főorvos. Tüdőgyulladás? Vigyék a belgyógyászatra, Pavel Vlagyimirovicshoz.
Milyen nagyszerű olajozott gépezet egy nagy kórház! És én mint egy előre bemért új csavar beleilleszkedtem a gépezetbe, és átvettem a gyermekgyógyászati osztályt. A diftéria, a skarlát fölemésztett, elnyelte a napjaimat. De csakis a napjaimat. Éjszakánként alhattam, ablakomat nem verte fel baljós éjjeli kopogtatás, amelyre ugorhatok ki az ágyból, és vághatok neki a sötétségnek, a veszélynek. Esténként olvastam (persze, főképp a diftériáról és a skarlátról, de aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsisággal Cooper indiánkönyveit is), és megbecsültem a lámpát az asztalom fölött meg a hamuvá szürkülő széndarabokat a szamovár tálcáján, a megbőrösödő teát, a másfél esztendei álmatlan éjszakák után szememre szálló álmot. Ilyen boldog voltam én tizenhét telén, hogy áthelyeztek hóförgeteges isten háta mögötti körzetemből a járási székhelyre.


II.


Elröppent egy hónap, aztán a második és a harmadik, elmúlt a tizenhetes év, és már tizennyolc februárjában jártunk. Hozzászoktam új helyzetemhez, és lassacskán kezdtem elfelejteni azt a távoli körzetet. Emlékezetemben elhomályosult a zöldernyős szortyogó petróleumlámpa, a magány, a hótorlaszok... Milyen hálátlan voltam! Elfelejtettem harci őrhelyemet, ahol egymagám, minden segítség nélkül, csakis a magam erejére hagyatkozva harcoltam a betegségekkel, vadabbnál vadabb helyzetekből vágtam ki magam, mint valami Cooper-hős.
Igaz, nagy ritkán megesett velem, hogy amikor azzal a kellemes gondolattal, hogy most mindjárt elalszom, ágyba bújtam, valahonnan rászakadtak már-már elsötétülő tudatomra mindenféle gondolatfoszlányok. Egy zöld fényfolt, a pislákoló lámpa... Szántalp csikorgása... Egy rövid nyögés, aztán a sötétség, a hóvihar süvöltése a szabad mezőn... Aztán felkavardult, halomra rogyott mindez.
„Vajon ki lehet most a helyemen?... Mert valaki csak van ott... Magamfajta fiatal orvos... Mindegy, én a magam idejét kitöltöttem. Február, március, április... Na, mondjuk, még május — és vége a gyakorló időmnek. Eszerint május végén istenhozzádot mondhatok ennek a fényes városnak, és visszatérek Moszkvába. Ha aztán a forradalom a szárnyára kap, talán megint útnak eredhetek... De a körzetemet nem látom már az életben... Soha... Jön a főváros... A klinika... az aszfalt, a fények..."
Így gondolkodtam.
„.. .De azért jó dolog, hogy egy időt letöltöttem egy ilyen körzetben... Bátor ember lett belőlem. .. Most már semmitől se félek... Mi mindent gyógyítottam én már! Tényleg! Kimaradt valami? Hm?... Talán az elmebetegségek... Bár ha jobban meggondolom... az az agronómus, aki a sárga földig leitta magát, és akit kúráltam, de nem sok sikerrel... A delirium tremensével...
Ez talán nem elmebetegség? Azért olvasni kellene egy kis elmekórtant... Á, mindegy. Majd Moszkvában... Most inkább elsősorban a gyerekbetegségek... Aztán megint csak a gyerekbetegségek. Főképp ez a szörnyű gyógyszeradagolás... Még büntetésnek is kemény... Hogy az ördög vinné el... Mennyi Pyramidont is szabad beadni egy tízéves gyereknek? 0,1 g-ot vagy 0,15-öt?... Elfelejtettem. És a háromévesnek?... Most csak a gyerekbetegségekkel foglalkozom és semmi mással... elég az észbontó vad esetekből! Isten veled, régi körzetem!... De miért üldöz ma este ilyen makacsul az a körzet?... Az a zöld fény... Hisz egy életre leszámoltam már vele... Elég volt... Aludjunk..."
—  Tessék, levele jött. Egy alkalmi postással küldték.
—  Adja ide.
Egy ápolónő állt az előszobámban. Kopott galléros kabátját csak panyókára dobta a kincstári pecsétes fehér köpenye fölé. Az olcsó kék borítékon hópihék olvadoztak.
—  Maga ma az ügyeletes a felvételi irodán? — kérdeztem ásítva. 
— Én.
—  Nincs senki?
—  Egy lélek sincs.
—  Haaaa... — az ásítástól félrefutott a szám, kicsit artikulálatlanul buktak ki rajta a szavak — ...valakit hoznánaaaak... szóljon... Most lefekszem aludni.
—  Jó. Mehetnék?
—  Menjen csak.
Elment. Nyikordult az ajtó, becsoszogtam a hálószobámba, már útközben feltéptem a borítékot.
Az én régi körzetem, az én rendelőm gyűrött, hosszúkás receptje volt benne, az ismerős kék bélyegzővel...
Elmosolyodtam.
„Érdekes... egész este a körzetemre gondoltam, és lám, egyszerre csak hírt ad magáról... Az előérzet..."
A bélyegző alatt tintaceruzával írott recept. Nehezen olvasható, sok helyütt kihúzott latin szavak...
—  Egy szót sem értek az egészből. Micsoda zavaros recept... — dünnyögtem, és egy szóra meredt a tekintetem: „......". „Mi is a furcsa ezen a recepten?... Ja, persze... Négyszázalékos oldat! Ki rendel morfiumból négyszázalékos oldatot? És mire?"
Megfordítottam a papírlapot, és egyszeriben elmúlt az ásításom. A hátoldalon tintával írva, bizonytalan, szétfolyó írással ezt olvastam:



„1918. február 11.
Barátom!
Bocsásson meg, hogy csak egy darab papiroson írok, nincs a kezem ügyében levélpapír. Csúnyán és súlyosan megbetegedtem. Nincs kitől segítséget várjak, de nem is kérnék senki mástól, csakis öntől.
Második hónapja dolgozom a volt körzetében, tudom, hogy itt van a városban, viszonylag nem is olyan messze tőlem.
A barátságunkra és az együtt töltött egyetemi évekre kérem, látogasson meg minél előbb. Legalább egy napra. Legalább egy órára. És ha azt mondja, hogy az állapotom reménytelen, önnek elhiszem. De talán még van rá remény. Igen, talán még van remény... Hátha meggyógyulhatok. Kérem, senkinek se szóljon a levél tartalmáról."


—  Marja! Azonnal menjen a felvételi irodára, és küldje ide az ügyeletes ápolónőt... hogy is hívják?... Elfelejtettem. Egyszóval, az ügyeletest, aki ezt a levelet hozta nekem az imént. Siessen.
—  Tüstént.
Néhány perc múlva ott állt előttem az ápolónő. Hópelyhek olvadoztak gallérjának kopott macskaprémjén.
—  Ki hozta ezt a levelet?
—  Nem tudom. Egy olyan szakállas. Valami szövetkezeti ember. Azt mondja, a városba igyekezett.
—  Hm... Elmehet. Nem, várjon csak. írok egy pár sort a főorvosnak, legyen szíves, vigye el, és várja meg a választ.
—  Jó.
Ezt írtam a főorvosnak:


„1918. február 13.
Tisztelt Pavel Illarionovics! Az imént levelet kaptam volt egyetemista társamtól, Poljakov doktortól. Régi körzetemben működik Gorelovóban, teljes magányban. Minden jel szerint súlyos beteg. Becsületbeli kötelességemnek tartom, hogy meglátogassam. Ha engedélyezi, holnap egy napra átadom az osztályt Rodovics doktornak, és meglátogatom Poljakovot. Segítség nélkül
van az az ember. Tisztelő híve: Dr. Bomgard." 


A főorvos ennyit írt válaszul:
„Tisztelt Vlagyimir Mihajlovics! Menjen csak!
Petrov."


Este a vasúti menetrendet tanulmányoztam. Gorelovóba így lehetett eljutni: másnap délben kettőkor fel kell ülni a moszkvai postavonatra, harminc versztát vonatozni, aztán le kell szállni N. állomáson, és onnan 22 verszta az út szánnal a gorelovói kórházig.
„Ha minden jól megy, holnap éjjelre Gorelovóban lehetek — gondoltam az ágyamban fekve.
—  Vajon mi baja a kollégának? Tífusz, tüdőgyulladás? Nem, se egyik, se másik... Akkor egyszerűen azt írta volna: »Tüdőgyulladásom van.« De ez a zavaros, már-már hamisan csengő levél... »Csúnyán és súlyosan megbetegedtem...« De mi lehet? Szifilisz? Az, nyilvánvalóan szifilisz. Megrémült... Titkolja... Fél... Kíváncsi vagyok, honnan szerzek az állomáson lovat, hogy továbbjussak Gorelovóba? Rossz vicc lesz, ha ott állok alkonyatkor az állomáson, és nem tudok továbbvergődni. Na mindegy, valahogy csak odajutok. Valakinek csak lesznek ott lovai. Vagy táviratozzam, hogy küldjön elém lovakat? Nem érdemes. A távirat egy nappal utánam érkezne meg... Hisz nem repítik oda Gorelovóba. Ott fekszik az állomáson, amíg akad valaki, akinek éppen arra akad dolga. Ismerem én azt a Gorelovót. Sötét egy fészek!"
A receptre írott levél ott feküdt az éjjeliszekrényemen, a lámpa fénykörében, mellette pedig feldúlt álmatlanságom kísérője, a cigarettavégekkel teletömött hamutartó. Sokáig forgolódtam a magam alá gyűrt lepedőn, és lassan rám szakadt a rosszkedv. Egyre jobban idegesített a levél. „Mert ha végtére is nem olyan nagy a vész, mondjuk, szifilisze van, akkor miért nem jön ide maga? Miért én vágtassak hozzá a hóviharon át? És egyetlen este kikúrálom talán a lueszét? Vagy kigyógyítom a nyelőcsőrákjából? De hogy lenne rákja?! Két esztendővel fiatalabb nálam. Huszonöt éves... »Súlyos...« Szarkóma? Őrült levél, egészen hisztérikus. Az ilyen levéltől egykettőre fejgörcse lesz az embernek. Na tessék, itt is van. Szorul az ér a halántékomon. Aztán reggel arra ébredek, hogy a fájdalom átterjedt a tarkómra, vasfogóba szorítja a fél fejemet, estére már nem győzöm szedni a Pyramidont meg a Koffeint. Jó muri: Pyramidonnal szánkázni! Tényleg, az egyik felcsertől el kell kérnem az utazóbundáját, a felöltőmben megfagyok... Mi lehet ezzel a fiúval?... »Talán még van remény«, a regényekben szoktak így írni, nem pedig komoly orvosi levelekben. Aludjunk, aludjunk... nem töröm többet a fejemet ezen. Majd holnap minden kiderül... Holnap!"
Elfordítottam a villanykapcsolót, a sötétség egy pillanat alatt befalta a szobámat. Aludni... Jaj, de lüktet ez az ér... De akkor se haragudhatok rá ezért az őrült levélért, hiszen még azt sem tudom, miről van szó. Egy bajba jutott ember ír a másiknak. Ahogy tud, ahogy a legjobbnak gondolja... És méltatlan dolog akár csak gondolatban felróni neki ezt a nyugtalanságot, ezt a fejgörcsöt. Lehet, hogy egyáltalán nem hamis hangú levél ez, és csöppet sem regénybe illő. Két éve nem láttam Szerjozska Poljakovot, de kitűnően emlékszem rá. Mindig nagyon józan ember volt... Igen. Eszerint nagy baj érhette... Már enged is az érgörcsöm. Úgy látszik, közeledik az álom. Mi is az álom mechanizmusa? Olvastam a fiziológiakönyvben... de sötét história. Nem értem, mi az álom... Hogy kapcsolnak ki az agysejtek ? Megvallhatom, hogy nem értem. Sőt az a meggyőződésem, hogy az se egészen biztos benne, aki a fiziológia-tankönyvet szerkesztette. .. Egyik elmélet annyit ér, mint a másik. Nicsak, ott áll Szerjozska Poljakov, az aranygombos, zöld zubbonyában a bádoglapú asztalnál, rajta egy holttest... Hm, igen... Ez már az álom.


III.


Kop, kop... Puk, puk, puk... Aha... Ki az? Mi ez?... Ja, persze, kopognak, a fenébe... Hol vagyok? Mi ez velem?... Mi baj lehet? Hiszen itt vagyok, az ágyamban... De minek riasztanak fel? Igaz, joguk van hozzá, én vagyok az ügyeletes. Doktor Bomgard, ébresztő! Marja már oda is csoszogott az ajtóhoz, hogy kinyissa. Hány óra? Fél egy... Éjszaka van. Ezek szerint csak egy órát aludtam. A fejgörcsöm? Megvan. Na tessék! Halkan megkocogtatták az ajtómat.
—  Mi baj van?
Kikukkantottam az ebédlőbe. Az ápolónő arca meredt rám a sötétből, és első pillantásra feltűnt, hogy krétafehér, a tágra nyílt szeme pedig csupa rémület.
—  Kit hoztak?
—  A doktort a gorelovói körzetből — felelte az ápolónő rekedten, harsányan —, szíven lőtte magát.
—  Pol-ja-kov? Az lehetetlen! Poljakov!?
—  A nevét nem tudom.
—  Várjon csak... Máris megyek. Maga pedig szaladjon el a főorvosért, ébressze fel haladéktalanul. Mondja meg, hogy én kéretem, jöjjön azonnal a felvételi irodára.
Az ápolónő kirebbent —, s a fehér folt eltűnt a szemem elől.
Két perc múlva már a tornácon arcon csapott a vad hóförgeteg, a tüskésen szűrős szél, szétcsapta a kabátom szárnyát, jéggé fagyasztotta rémült testemet.
A felvételi iroda ablakában fehér, nyugtalan fény imbolygott. A lépcsőn, a kavargó hóban a főorvosba ütköztem, ő is ugyanoda igyekezett.
—  A maga Poljakovja? — kérdezte krákogva a sebész.
—  Egy szót se értek az egészből. Úgy látszik, ő lesz — feleltem, és rohantunk be a felvételibe. Jöttünkre a lócáról kendőbe burkolt asszony emelkedett fel. Ismerős volt az a két kisírt szem, ahogy rám meredt a sötétbarna kendő alól. Megismertem Marja Vlaszjevnát, a gorelovói szülésznőt, aki a szüléseknél hűséges segítőtársam volt a kórházban.
—  Poljakov? — kérdeztem.
—  Igen — felelte Marja Vlaszjevna —, micsoda szörnyűség, doktor, egész úton azért reszkettem, hogy még élve hozzam meg...
—  Mikor történt?
—  Ma hajnalban — mormogta Marja Vlaszjevna —Jött szaladva az éjjeliőr, azt mondja: „lövést hallottam a doktor lakásából."
A nyomorúságos, riadtan vibráló fényt csorgató lámpa alatt ott feküdt doktor Poljakov, és amint első pillantásom az élettelen, szinte kővé dermedt csizmatalpra esett, szokásomhoz híven elszorult a szívem.
Levették a kucsmáját — előbukkant csapzott, csatakos haja. Az én kezem, az ápolónő keze, Marja Vlaszjevna keze rebbent ide-oda Poljakov fölött, sárgásvörös foltokkal pettyezett gézpólya tekeredett ki a nagykabát alól. A mell alig pihegett. Kitapintottam a pulzust, és megdermedtem: el-eltűnt az ujjaim alatt, olyan volt, mint valami szakadó, gyenge szál, sűrű, rendszertelenül kötött bogokkal. A sebész keze már a doktor felé nyúlt, összecsippentette a halványra bágyadt testet a vállnál, hogy kámforinjekciót adjon be. Ekkor a sebesült erőlködve szólásra feszítette a száját, keskeny, rózsaszínű vércsík buggyant elő, az elkékült ajka alig mozdult, és szárazon, alig hallhatóan csak annyit mondott:
—  Hagyja a kámfort. Mi a francnak?
—  Hallgasson — felelte a sebész, és a bőre alá nyomta a sárgás olajat.
—  Alighanem a szívburok sérült meg — suttogta Marja Vlaszjevna, görcsösen kapaszkodva az asztal szélébe, és fürkészőn meredt a sebesült mozdulatlan szemhéjára (a szeme zárva volt). A szürkés-ibolyaszín, alkonyati árnyakhoz hasonló árnyékok egyre kivehetőbben rajzolódtak ki az orrcimpák szélénél, és apró szemű verejték harmata ütött ki az árnyékokban, mint a higany.
—  Revolver? — kérdezte egy arcrándulással a sebész.
—  Browning — rebegte Marja Vlaszjevna.
—  Eh — mondta a sebész szinte dühösen és bosszúsan, legyintett, és otthagyta.
Riadtan néztem rá, nem értettem a dolgot. Aztán még egy szempár villant, újabb orvos jött.
Poljakov most hirtelen megint a száját mozdította, mint amikor a szendergő ember félálmában egy tolakodó legyet akar a szája sarkából elhessenteni. Aztán az alsó állkapocs mozdult lassan, kínlódva, mintha valami csomóval küszködött volna a doktor, hogy lenyelje. Akik láttak már revolver vagy puskagolyó ütötte cudar sebeket, azok jól ismerik ezt a mozdulatot! Marja Vlaszjevna fájdalmasan ráncolta a homlokát, sóhajtott.
—  Bomgard doktort — mondta alig hallhatóan Poljakov.
—  Itt vagyok — suttogtam, a hangom ott szólalt meg, egészen a szájánál.
—  A füzet a magáé... — felelte rekedten és most már még gyengébben Poljakov.
Most kinyitotta a szemét, és tekintetét a vigasztalan, sötétbe vesző mennyezetre emelte. Sötét szembogara mintha átfénylett volna belülről, a szemefehérje áttetszővé, kékessé vált... A szeme fennakadt, aztán megzavarosodott, és elveszett belőle az az iménti villanatnyi szín.
Poljakov doktor meghalt.
Éjszaka van. Hamarosan virrad. Erős fénnyel ég a lámpa, körös-körül alszik a kisváros, ilyenkor erősebb az áram. Minden néma, Poljakov a kápolnában fekszik kiterítve. Éjszaka van.
Szemem gyulladt az olvasástól, előttem ott hever a felbontott boríték és egy papírlap. Rajta ennyi:


„Kedves Barátom!


Mégsem várom meg. Meggondoltam: minek ide orvos. Reménytelen. Nem kínlódom tovább. Eleget kísérleteztem. Mindenkit óvok ettől: legyenek óvatosak ezekkel a huszonöt rész vízben feloldott fehér kristályokkal. Én túlságosan bíztam bennük, rajta is vesztettem. A naplóm a magáé. Mindig érdeklődő, tudásra szomjas embernek ismertem, aki értékelni tudja az emberi dokumentumokat. Ha érdekli a kórtörténetem, olvassa el. Isten önnel. Híve: Sz. Poljakov." 


És egy utóirat, nagy betűkkel: „Kérem, hogy halálomért senkit se okoljanak. Szergej Poljakov orvosdoktor.
1918. február 13."


Az öngyilkos levele mellett fekete viaszosvászonba kötött iskolai füzet. Legalább a feléig a lapok kitépve. A megmaradt másik felében rövid feljegyzések, eleinte ceruzával vagy tintával, szabályos apró betűs írással, a füzet vége felé tintaceruzával és vastag vörös irónnal - hanyagul ugráló betűk, rengeteg rövidítés.


ELBERT JÁNOS fordítása


(Befejezése a következő bejegyzésben)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 144-149. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése