Mihail Bulgakov: Morfium (2)

IV.

A Bukgakov múzeum - az író szobája

... 7. január 20.
... és nagyon örülök. Hála istennek: minél messzebb, annál jobb. Látni se akarom az embereket, itt meg úgyse látok senkit, csak betegeket meg parasztokat. Azokat aztán igazán nem izgatja az én sebem. Mellesleg, a kollégáimat is ugyanígy szétszórták falusi körzetekbe. Az egész évfolyamot, akik megúsztuk a háborút (ez az 1916-ban végzett évfolyam, katonai szempontból másodosztályú népfelkelőnek minősítve), falusi elöljáróságokhoz helyeztek. Különben, ez amúgy is érdektelen. A barátaim közül csak Ivanovról és Bomgardról tudok. Ivanov az arhangelszki kormányzóságot választotta (ízlés dolga), Bomgardról pedig azt mondja az itteni felcsernő, hogy három járással odébb egy ugyanilyen isten háta mögötti körzetben gubbaszt, Gorelovóban. Gondoltam, írok neki, de meggondoltam. Senkire se vagyok kíváncsi.


Január 21. 
Hóvihar. Semmi.


Január 25.
Micsoda fényes napnyugta. Migrenin: kombinált por. 1,0 az adagolás... Hát lehet 1,0?... Lehet.


Február 3.
Ma megjöttek a múlt heti újságok. Nem volt kedvem elolvasni őket, de azért nem állhattam meg, hogy bele ne nézzek a színházi műsorba. Az Aida ment a múlt héten. Eszerint ott állt a színpadon, és Amneris ruhájában azt énekelte: „Térj vissza, győztesen..."
Gyönyörű hangja van, furcsa, hogy egy ilyen sötét lélek ilyen tiszta hanggal párosuljon.
(Itt megszakadnak a feljegyzések, két vagy három lap kitépve.)
... nem szabad így gondolkodni, Poljakov doktor, méltatlan dolog ez. Micsoda gimnazista tempó: ilyen ocsmány szavakkal mocskolni egy asszonyt, csak azért, mert faképnél hagyta. Nem akar velem élni, hát elmegy, és kész. Tulajdonképpen milyen egyszerű minden. Egy operaénekesnő összeállt egy fiatal orvossal, egy évig élt vele, aztán otthagyta.
Megöljem? Megölni! Milyen ostoba, milyen üres minden. Reménytelen!
Nem akarok gondolkodni. Nem akarok...


Február 11.
Hóvihar és hóvihar... Betemet itt a hó. Egyik este a másik után, és csak ülök egyedül. Lámpát gyújtok és ülök. Nappal még látok embereket. De gépiesen dolgozom. A munkát megszoktam. Nem olyan szörnyű, mint hittem. A hadikórházi tapasztalat is sokat segít. Mégiscsak tudtam már egyet-mást, amikor idejöttem.
Ma először operáltam bélcsavarodásos beteget.
Hárman vagyunk itt eltemetve a hóban: én, Anna Kirillovna, a szülésznő, meg a felcserünk. A felcser nős. Ők ketten (a szülésznő meg a felcser) a szárnyépületben laknak. Én külön, egyedül.


Február 15.
Tegnap éjszaka érdekes dolog történt. Már lefeküdni készültem, amikor egyszerre csak fájdalmam támadt a gyomor tájékán. De micsoda fájdalom! A homlokomat kiverte a hideg veríték. Ez a mi egész orvostudományunk eléggé kétes tudomány. Az embernek abszolúte semmi baja a gyomrával vagy a beleivel (pl. vakbél), tökéletesen rendben a veséje és a mája, száz százalékig normálisan funkcionál a bélrendszere, és éjszaka egyszerre csak olyan fájdalom jön rá, hogy fetreng az ágyán!
Nyögve kibotorkáltam a konyhába, ahol a szakácsnő alszik a férjével, Viasszal. Viaszt átszalajtottuk Anna Kirillovnáért. Ő mindjárt éjjel átjött hozzám, és kénytelen volt morfiumot beadni. Azt mondja, egészen zöld voltam. Mitől?
A felcserünket nem szeretem. Mogorva ember, Anna Kirillovna viszont nagyon kedves, fejlett gondolkodású ember. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy egy asszony, aki még nem idős, hogyan élhet ilyen árva magányban ebben a hókoporsóban? A férje német hadifogságban van.
Hálával kell gondolnom arra, aki elsőnek sajtolt morfiumot a mákgubókból. Igazi jótevője az emberiségnek. A befecskendezés után hét perccel elmúlt a fájdalom. Egyébként érdekes: addig egyetlen áradatban jött a fájdalom, egy pillanatra sem enyhült, a szó szoros értelmében fulladoztam tőle, mintha tüzes vasat forgattak volna a hasamban. Négy perccel a befecskendezés után már érzékelni lehetett a hullámok egymásutánját, köztük a szüneteket.
Jó lenne, ha az orvos minél több gyógyszert kipróbálhatna önmagán. Akkor egészen másképp ítélhetne a hatásukról. A befecskendezés után hosszú hónapok óta először aludtam mélyen és igazán jól — egyáltalán nem gondoltam őrá, aki megcsalt.


Február 16.
Anna Kirillovna ma a rendelésen megkérdezte, hogyan érzem magam, és azt mondta, mióta itt vagyok, először lát nem mogorvának.
—  Hát mogorva szoktam lenni?
—  Nagyon — felelte mély meggyőződéssel, és még hozzátette, azon sem győz csodálkozni, hogy sohasem lehet a szavamat venni.
—  Ilyen a természetem.
De ez hazugság. Nagyon is vidám ember voltam, míg meg nem csaltak.
Korán alkonyodik. Egyedül vagyok a lakásban. Este rám jött a fájdalom, de nem volt erős, mintha csak árnyéka volna a tegnapinak, valahol a mellcsontom mögött. Attól féltem, hogy visz-szajön a tegnapi roham, és beadtam magamnak egy centigrammot.
A fájdalom szinte azonnal megszűnt. Szerencse, hogy Anna Kirillovna itthagyta a fiolát.


18.
Négy befecskendezés nem vészes.


Február 25.
Furcsa ez az Anna Kirillovna. Mintha bizony nem orvos volnék. Másfél fecskendőnyi... Ugyan már.


Március 1.
Poljakov doktor, azért csak legyünk óvatosak!
Hülyeség.
Alkonyatkor.
Már egy fél hónapja, hogy egyszer se gondoltam arra az asszonyra, aki megcsalt. Az Amneris-ária sem jutott eszembe. Büszkén gondolok erre. Férfi vagyok.
Anna K.-val titokban úgy élünk, mintha feleségem volna. Nem is lehetett másképp. Itt vagyunk összezárva, ezen a lakatlan szigeten.
A hó valahogy megváltozott, megsötétedett. Már nincsenek azok a kemény fagyok, de még időről időre fölkavardul a hóvihar.
Az első percben azt érezni, hogy az ember nyakához ér valami. Aztán ez az érintés melegebb lesz és fokozatosan terjed. A második percben hirtelen hideg hullám fut végig a gyomorszájnál, és a nyomában rendkívüli módon megvilágosodnak a gondolatok, szinte robbanásszerűen nő a munkaképesség. Minden kellemetlen érzés abszolút módon eltűnik. Az ember lelkiereje a csúcsponton! Ha nem fertőzött volna meg az orvosi képzés, megkockáztatnám, hogy az ember csakis akkor dolgozhat normálisan, ha morfiumot fecskendezett be magának. Végtére is mit ér az ember, ha a legkisebb idegfájdalom is földre teperheti!
Anna K. fél. Megnyugtattam, hogy gyermekkoromtól fogva mindig is hatalmas akaraterővel rendelkeztem.


Március 2.
Óriási eseményekről érkeznek hírek. Állítólag megdöntötték II. Miklós uralmát.
Nagyon korán fekszem le aludni. Kilenc óra tájt.
És nagyon nyugodtan alszom.


Március 10.
Ott forradalom van. A napok hosszabbak, az alkonyatok mintha egy kicsit kékesebbek volnának.
Még sohasem láttam hajnalban ilyen álmokat. Afféle megkettőzött álmok.
Az alapálom, talán így mondanám, üvegszerű. Átlátszó.
Például vakítóan világító lámpát látok, belőle tarka tűzfények lobognak. Amneris zöld toll-legyezőjével integetve énekel. Rendkívüli erővel harsog a földöntúli zenekar. Különben szavakkal ez úgysem adható vissza. A normális álomban a zene hangtalan... (A normális álomban? Egyelőre még kérdéses, hogy melyik álom a normálisabb! Különben csak tréfálok.) Igen, hangtalan, az én álmomban viszont mennyei hangon szól a zene. És ami a leglényegesebb: tetszés szerint erősíthetem vagy halkíthatom ezt a zenét. Emlékszem, a Háború és béke leírja, hogy Petya Rosztov élt át félálomban ilyesmit. Lev Tolsztoj — micsoda író!
Ami az átlátszóságot illeti: az Aida összemosódó színein keresztül átüt íróasztalom teljesen reálisan érzékelhető pereme, ahogy a dolgozószoba ajtajából látom, és ugyanígy a lámpa, a csillogó padló, a Nagyszínház zenekarának hullámán, a világosan kopogó léptek ütnek át, a kaszta-nyetta csattogására emlékeztető ritmikus lépések.
Eszerint nyolc óra van — Anna K. jön, hogy felébresszen és jelentse, mi a helyzet a rendelőben.
Nem is sejti, hogy nem kell engem ébreszteni, mindent hallok, máris beszédbe elegyedhetem vele.
Tegnap is folytattam egy ilyen kísérletet:
ANNA: Szergej Vasziljevics...
ÉN: Hallom... (És halkan a zenének: „Harsányabban!") Hatalmas akkord a zenében.
Dísz...
ANNA: Húszan iratkoztak fel.
AMNERIS: (énekel)
Különben mindezt úgysem lehet visszaadni a papíron.
Ártalmasak-e ezek az álmok? Dehogy. Utánuk erősen és frissen pattanok ki az ágyból. És jól megy a munka. Még érdeklődöm is újabban a dolgok iránt. Ez azelőtt teljességgel hiányzott nálam. Nem csoda, hiszen akkor minden gondolatom a volt feleségemre koncentrálódott.
Most pedig nyugodt vagyok.
Nyugodt.


Március 19.
Éjszaka összevesztem Anna K.-val.
—  Többet nem készítek oldatot. 
Kérlelőre fogtam a dolgot:
—  Csacsiság, Annuska. Mi vagyok én, taknyos kölyök?
—  Nem teszem. Elpusztul így.
—  Jó, ahogy akarja. De értse meg, micsoda fájdalom van a mellemben!
—  Kúrálja magát.
—  Hol?
—  Menjen el szabadságra. A morfium nem gyógymód. — Aztán gondolkodott egy darabig és még hozzátette: — Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor készítettem magának egy második üvegcsével is.
—  Mi az, talán morfinista vagyok?
—  Igen, így morfinista lesz magából.
—  Szóval, nem hajlandó érte menni?
—  Nem.
Akkor először fedeztem fel magamban azt az undok hajlamot, hogy gyűlölködve haragudjak, sőt ráförmedek az emberekre, ha nincs igazam.
Különben ez se egyik pillanatról a másikra történt. Bementem a hálószobába. Körülnéztem. Az üvegcse alján még lötyögött egy kevés. Felszívtam a fecskendőbe — a negyedére volt elég. Odacsaptam a fecskendőt, kis híja, hogy el nem törtem, egészen beleborzongtam. Óvatosan felemeltem, alaposan megvizsgáltam — sehol egy repedés. Húsz percig gubbasztottam a hálószobában. Mire kijöttem, neki se híre, se hamva.
Elment.
Képzeljék csak el, nem bírtam megállni, átmentem hozzá. Bekopogtam a szárnyépület kivilágított ablakán. Nagykendőbe burkolózva kijött a tornácra. Csendes, nesztelen éjszaka. Körül a megereszkedett hó. Valahonnan messziről már érződik a tavasz.
—  Anna Kirillovna, legyen szíves, adja ide a patika kulcsait. Suttogva felelte:
—  Nem adom.
—  Kartársnő, legyen szíves a patika kulcsait. Mint orvos mondom.
Láttam, ahogy a homályban elváltozott az arca, egészen elsápadt, a szeme beesett, feketén néz rám. És ahogy válaszol, a hangjától megmozdul bennem a szánalom. De máris megint elönt a düh. Ő:
—  Miért beszél így? Jaj, Szergej Vasziljevics, hisz sajnálatból teszem.
Kiszabadítja a két kezét a kendője alól, és látom, hogy a kulcsok ott vannak a kezében. Szóval magához vette, mielőtt kijött hozzám. Én (durván):
—  Adja ide a kulcsokat!
És már ki is téptem a kezéből.
És rohanok egyenest a kórház fehérlő épületéhez, a billegő korhadt fapallókon.
Sistergett bennem a vad harag, főképpen amiatt, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogyan kell morfiumoldatot készíteni a bőr alá fecskendezéshez. Orvos vagyok, nem pedig felcser!
Mentem, és csak úgy rázott a düh.
És hallom: jön mögöttem, mint a hűséges kutya. Gyöngédség ébredt bennem, de elfojtottam. Hátranéztem és vicsorogva kérdeztem:
—  Elkészíti vagy sem?
Csak legyintett rá, beletörődve: „úgyis mindegy", és halkan annyit felelt:
—  Jó, elkészítem.
... Egy óra múlva normális állapotban voltam. Természetesen bocsánatot kértem tőle esztelen gorombaságomért. Magam sem értem, hogyan történhetett meg velem. Azelőtt udvarias ember voltam.
Furcsán fogadta a bocsánatkérésemet. Térdre borult előttem, arcát a két kezemhez szorította, és azt mondta:
—  Nem haragszom én magára. Dehogy. Most már tudom, hogy elveszett ember. Most már tudom. És átkozom magamat, hogy akkor beadtam magának azt az injekciót.
Amennyire lehetett, megnyugtattam, egyre azt hajtogattam, hogy ő aztán semminek sem az oka, magam felelek a tetteimért. És megígértem, hogy már holnaptól mindent megteszek, hogy leszokjam, csökkentem az adagokat.
—  Most mennyit fecskendezett be?
—  Ugyan már, ne nyugtalankodjon!
... Az igazat megvallva, megértem a nyugtalanságát. Valóban nagyon hamar rászokik az ember. De az a kis megszokás még nem morfinizmus...
Az igazat megvallva, az egyetlen igaz, hűséges emberem ez az asszony. Őt kell feleségül vennem. Azt a másikat elfelejtettem. Igen. El.


1917. április 8. 
Kínszenvedés!

Mihail Bulgakov: Morfium (1)

I.

Régóta megfigyelték már az okos emberek, hogy a boldogság olyan, mint az egészség: amíg megvan, észre sem veszed. Hanem aztán, ahogy elfutnak az évek, mennyit, de mennyit gondolsz arra az egykori boldogságra!
Ami engem illet, én is most jöttem rá, hogy 1917 telén boldog voltam. Abban a felejthetetlen, hóförgeteges, száguldó esztendőben!
A feltámadó hóvihar felkapott, mint egy tépett újságlapot, és az isten háta mögötti falusi világból beröpített a járási székhelyre. Tudom, azt mondja erre valaki, egy járási székhely — jaj, de nagy dolog! De ha az ember, mint ahogy én is, a hótorlaszok közt gubbasztott télen, a szikár, gyér erdők között nyáron másfél éven át, úgy, hogy egy napra se tudott kiszakadni onnan, ha egyhetes újságokról is olyan szívdobogva szaggatta le a borítópapírt, mintha illatos szerelmes levelet hozott volna a posta, ha tizennyolc versztákat utazott elakadó szánon egy-egy szülés miatt, hogy egymás elé kellett fogni a kisegítő fogatokat —, nahát, akkor megérthet engem.
Hangulatos a petróleumlámpa, de én a villanyra szavazok!
És annyi idő után, végre, megint megpillantottam a varázsos fényű villanykörtéket! Ott volt a kisváros, a parasztszánoktól simára döngölt főutca, amelyen szemet gyönyörködtető cégérek díszelegtek : egy pár csizma emitt, egy aranyperec amott, másutt vörös zászlócskák, majd kiguvadó disznószemű fiatalember ábrázata elképesztően természetellenes frizurával adva hírül, hogy az üvegajtó mögött székel a helybeli Figaró, aki harminc kopejkáért bármikor megborotvál, kivéve az ünnepnapokat, amelyekben úgy bővelkedik az én hazám.
Máig is reszketve gondolok a derék Figaró kendőire, amelyek elhessenthetetlenül a német bőrgyógyászati tankönyvnek azt az oldalát juttatták eszembe, amelyen oly meggyőző nyomatékkal ábrázolták a keményfekélyt egy derék polgár állán.
De még ezek a kendők sem vonhatják komorabb színbe emlékeimet!
Az útkereszteződésnél eleven rendőr posztolt, egy poros kirakatban vastepsik díszelegtek, vörös krémmel megkent sütemények garmadával, a teret széna borította, és jöttek-mentek, szekereztek, trécseltek az emberek, az újságosbódéban megvehetted a tegnapi moszkvai lapot, benne mellbevágó szenzációkkal, a közelben moszkvai vonatok füttyögettek egymásnak. Egyszóval, mindez maga volt a civilizáció, Babilon, a Nyevszkij Proszpekt.
A kórházról már nem is beszélek. Volt ott sebészet, belgyógyászat, fertőző osztály, szülészet. Ott volt a műtő, csillogott-villogott az autokláv, ezüstösen ragyogtak a csapok, az asztalok rád tátották ravasz csápjaikat, fogaikat, karmaikat. A kórházban volt egy főorvos, három osztályos orvos (rajtam kívül). És felcserek, szülésznők, ápolónők, gyógyszertár, laboratórium. Képzeljék csak el: laboratórium! Zeiss-mikroszkóp, hozzá nagyszerű színező anyagok.
Borzongás járt át. A hideg futkosott a hátamon, csak úgy zuhogtak rám a benyomások. Jó néhány napba beletelt, amíg megszokott egykedvűséggel könyveltem el végre, amint a decemberi alkonyaiban mintegy vezényszóra füzérben kiragyogtatták villanyfényüket a földszintes kórházépületek.
Szinte vakított ez a fény. A fürdőkádakban dübörögve zubogott a víz, fel-le bukdácsoltak az elpiszkolódott vízhőmérők. A fertőző kisgyermekek osztályán egész nap ziháló nyöszörgés, vékony sírás, rekedt szörcsögés járt a falak között...
Sürögtek, rohangáltak az ápolónők...
Nagy kő esett le a szívemről. Most már nem én voltam egy személyben végzetesen felelős mindazért, ami körös-körül történt a világban. Nem én voltam az oka a kizáródott sérvnek, és nem rezzentem össze, ha egy szán szülő nőt hozott farfekvéses magzattal, nem engem sürgettek a műtétre szoruló gennyes mellhártyagyulladások. Hosszú idő után először végre olyan embernek éreztem magamat, akinek a felelősségét határozott keretbe lehet foglalni. Szülés? Tessék, ott az az alacsony épület, a szélső ablak, amelyiken fehér gézből van a függöny. Ott a szülész-nőgyógyászunk, rokonszenves, kövér ember, a kis vörös bajszával, kopaszodó koponyájával, a szülés az ő dolga. A szán kanyarodjon oda a gézfüggönyös ablakhoz! Szilánkos törés? Ott a sebész főorvos. Tüdőgyulladás? Vigyék a belgyógyászatra, Pavel Vlagyimirovicshoz.
Milyen nagyszerű olajozott gépezet egy nagy kórház! És én mint egy előre bemért új csavar beleilleszkedtem a gépezetbe, és átvettem a gyermekgyógyászati osztályt. A diftéria, a skarlát fölemésztett, elnyelte a napjaimat. De csakis a napjaimat. Éjszakánként alhattam, ablakomat nem verte fel baljós éjjeli kopogtatás, amelyre ugorhatok ki az ágyból, és vághatok neki a sötétségnek, a veszélynek. Esténként olvastam (persze, főképp a diftériáról és a skarlátról, de aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsisággal Cooper indiánkönyveit is), és megbecsültem a lámpát az asztalom fölött meg a hamuvá szürkülő széndarabokat a szamovár tálcáján, a megbőrösödő teát, a másfél esztendei álmatlan éjszakák után szememre szálló álmot. Ilyen boldog voltam én tizenhét telén, hogy áthelyeztek hóförgeteges isten háta mögötti körzetemből a járási székhelyre.


II.


Elröppent egy hónap, aztán a második és a harmadik, elmúlt a tizenhetes év, és már tizennyolc februárjában jártunk. Hozzászoktam új helyzetemhez, és lassacskán kezdtem elfelejteni azt a távoli körzetet. Emlékezetemben elhomályosult a zöldernyős szortyogó petróleumlámpa, a magány, a hótorlaszok... Milyen hálátlan voltam! Elfelejtettem harci őrhelyemet, ahol egymagám, minden segítség nélkül, csakis a magam erejére hagyatkozva harcoltam a betegségekkel, vadabbnál vadabb helyzetekből vágtam ki magam, mint valami Cooper-hős.
Igaz, nagy ritkán megesett velem, hogy amikor azzal a kellemes gondolattal, hogy most mindjárt elalszom, ágyba bújtam, valahonnan rászakadtak már-már elsötétülő tudatomra mindenféle gondolatfoszlányok. Egy zöld fényfolt, a pislákoló lámpa... Szántalp csikorgása... Egy rövid nyögés, aztán a sötétség, a hóvihar süvöltése a szabad mezőn... Aztán felkavardult, halomra rogyott mindez.
„Vajon ki lehet most a helyemen?... Mert valaki csak van ott... Magamfajta fiatal orvos... Mindegy, én a magam idejét kitöltöttem. Február, március, április... Na, mondjuk, még május — és vége a gyakorló időmnek. Eszerint május végén istenhozzádot mondhatok ennek a fényes városnak, és visszatérek Moszkvába. Ha aztán a forradalom a szárnyára kap, talán megint útnak eredhetek... De a körzetemet nem látom már az életben... Soha... Jön a főváros... A klinika... az aszfalt, a fények..."
Így gondolkodtam.
„.. .De azért jó dolog, hogy egy időt letöltöttem egy ilyen körzetben... Bátor ember lett belőlem. .. Most már semmitől se félek... Mi mindent gyógyítottam én már! Tényleg! Kimaradt valami? Hm?... Talán az elmebetegségek... Bár ha jobban meggondolom... az az agronómus, aki a sárga földig leitta magát, és akit kúráltam, de nem sok sikerrel... A delirium tremensével...
Ez talán nem elmebetegség? Azért olvasni kellene egy kis elmekórtant... Á, mindegy. Majd Moszkvában... Most inkább elsősorban a gyerekbetegségek... Aztán megint csak a gyerekbetegségek. Főképp ez a szörnyű gyógyszeradagolás... Még büntetésnek is kemény... Hogy az ördög vinné el... Mennyi Pyramidont is szabad beadni egy tízéves gyereknek? 0,1 g-ot vagy 0,15-öt?... Elfelejtettem. És a háromévesnek?... Most csak a gyerekbetegségekkel foglalkozom és semmi mással... elég az észbontó vad esetekből! Isten veled, régi körzetem!... De miért üldöz ma este ilyen makacsul az a körzet?... Az a zöld fény... Hisz egy életre leszámoltam már vele... Elég volt... Aludjunk..."
—  Tessék, levele jött. Egy alkalmi postással küldték.
—  Adja ide.
Egy ápolónő állt az előszobámban. Kopott galléros kabátját csak panyókára dobta a kincstári pecsétes fehér köpenye fölé. Az olcsó kék borítékon hópihék olvadoztak.
—  Maga ma az ügyeletes a felvételi irodán? — kérdeztem ásítva. 
— Én.
—  Nincs senki?
—  Egy lélek sincs.
—  Haaaa... — az ásítástól félrefutott a szám, kicsit artikulálatlanul buktak ki rajta a szavak — ...valakit hoznánaaaak... szóljon... Most lefekszem aludni.
—  Jó. Mehetnék?
—  Menjen csak.
Elment. Nyikordult az ajtó, becsoszogtam a hálószobámba, már útközben feltéptem a borítékot.
Az én régi körzetem, az én rendelőm gyűrött, hosszúkás receptje volt benne, az ismerős kék bélyegzővel...
Elmosolyodtam.
„Érdekes... egész este a körzetemre gondoltam, és lám, egyszerre csak hírt ad magáról... Az előérzet..."
A bélyegző alatt tintaceruzával írott recept. Nehezen olvasható, sok helyütt kihúzott latin szavak...
—  Egy szót sem értek az egészből. Micsoda zavaros recept... — dünnyögtem, és egy szóra meredt a tekintetem: „......". „Mi is a furcsa ezen a recepten?... Ja, persze... Négyszázalékos oldat! Ki rendel morfiumból négyszázalékos oldatot? És mire?"
Megfordítottam a papírlapot, és egyszeriben elmúlt az ásításom. A hátoldalon tintával írva, bizonytalan, szétfolyó írással ezt olvastam:

Az orvos is csak ember...

MIHAIL BULGAKOV
Egyiptomi sötétség

Ugyan, hova lett az egész világ a születésnapomon? Hol vannak Moszkva villanyfényei? Az emberek? Az égbolt? Az ablakon túl nincsen semmi. Sötétség...


El vagyunk vágva az emberektől. A legközelebbi petróleumlámpák a vasútállomáson vannak innét kilenc versztányira. Ott bizonyára hunyorog egy kis lámpa, vibrál a hóviharban. Elsüvít éjfélkor a Moszkvába robogó gyors, és még csak meg sem áll. Mit neki az isten háta mögötti, vihartépte állomás? Legfeljebb a havat söpri le a vágányokról.
A legközelebbi villanylámpák negyven versztányira vannak a járási székhelyen. Ott aztán lehet élni. Van mozgóképszínház, vannak üzletek. És miközben hó zúdul a szántóföldekre, a mozivásznon talán épp nádszálak hajladoznak, szépséges pálmák bólogatnak, elsuhan egy trópusi sziget.


De mi elhagyottak vagyunk.


—  Egyiptomi sötétség — jegyezte meg Gyemjan Lukics, a felcser, miután megemelte a függönyt.


Magasröptűen fejezi ki magát, de pontosan. Mert a sötétség igazán egyiptomi.


—  Parancsoljanak még egy kupicával — invitáltam őket.


(Óh kérem, ne ítéljenek el, hiszen az orvos, a felcser, a két bábaasszony is csak ember. Hosszú hónapokon át nem láttunk mást, csak beteg emberek százait. Dolgozunk, betemetett bennünket a hó. Talán tilos meginnunk két kupica előírás szerint hígított alkoholt, és a járási székhelyről származó sprotnit harapnunk az orvos születésnapján?)


—  Egészségére, doktor — mondta érzelmesen Gyemjan Lukics.
—  Arra, hogy megszokjon minálunk — koccintott Anna Nyikolajevna, és megigazította kivágott ünneplő ruháját.
A másik bába, Pelageja Ivanovna, koccintott, kortyintott és nyomban leguggolt, és a piszkavassal beletúrt a kályhába. Izzó fény futott át az arcunkon, bensőnk átmelegedett az alkoholtól.


—  Képtelen vagyok felfogni — szólaltam meg felbuzdultan, s a piszkavas kavarta szikrafelhőre néztem —, mit művelt az a menyecske a belladonnával. Kész lidércnyomás.


A felcser és a két bábaasszony mosolygott.


A következő történt. Aznap délelőtt pirospozsgás, harminc év körüli menyecske nyomakodott be a rendelőmbe. A hátam mögött lévő nőgyógyászati vizsgálószékre sandított, aztán öblös flaskát húzott ki a kebléből és kifejező, éneklő hangon rákezdte:


—  Köszönöm a csöppeket, doktor polgártárs. Úgy segített, de úgy! Legyen szíves, adjon még egy üveggel.


Kivettem a kezéből az üveget, rápillantottam a címkére, és elsötétült előttem a világ. A címkén Gyemjan Lukics jókora betűivel ez állt: „Tinct. Belladonna... 1917. december 16."


Más szóval, előző nap tisztességes adag belladonnát írtam fel a menyecskének, ma pedig, a születésnapomon, vagyis december 17-én újból megjelent az üres üveggel és kér, hogy töltsük meg újra.


—  Te... Te... — kérdeztem vadul — az egészet megittad tegnap?


—  Az egészet, aranyoskám, az egészet! — felelte éneklő hangon a menyecske. — Adjon isten jó egészséget magának ezekért a cseppekért... Egy fél üveggel, amint hazaértem, egy fél üveggel, amint aludni tértem. Mintha elfújták volna.


A nőgyógyászati székhez támaszkodtam.


—  Hány cseppet mondtam én neked? — kérdeztem fojtott hangon. — Ö-öt cseppet, nemde? Mit tettél te fehérnép... hiszen te... hiszen én...


—  Isten az atyám, bevettem — mondta a menyecske, mint aki kétli, hogy elhiszem, hogy az én belladonnámmal gyógyította magát.


Mindkét kezemmel megragadtam pirospozsgás arcát, és belenéztem a szemébe. A pupillája rendben, gyönyörű és tökéletesen normális. A pulzusa is remek. Egyáltalán a belladonnamérgezés legcsekélyebb jelét sem észleltem a menyecskén.


—  Ez lehetetlen — mondtam, és feljajdultam. — Gyemjan Lukics! Gyemjan Lukics fehér köpenyében pattant ki a gyógyszertárból.


—  Nézze meg, Gyemjan Lukics, mit művelt ez a szépasszony! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.


A menyecske végre megértette, hogy valamit rosszul csinált, és rémülten kapkodta a fejét. Gyemjan Lukics megragadta a flaskát, megszagolta, megrázta és így szólt.


—  Hazudsz lelkem, nem vetted te be azt a gyógyszert.
—  Isten engem... — kezdte a menyecske.
—  Ne próbálj becsapni bennünket, lelkem — mondta ridegen, legörbült szájjal Gyemjan Lukics. — Tudunk mi mindent pontosan. Valld be, kit gyógyítottál ezzel az orvossággal.
A menyecske a hófehérre meszelt mennyezet felé fordította normális méretű pupilláit, és keresztet vetett:
—  Isten engem...
—  Hagyd el, hagyd — morogta Gyemjan Lukics és felém fordult. — Tudja doktor, mit csinálnak ezek? Ide jön egy ilyen színművésznő a kórházba, felírják neki a gyógyszert, ő pedig visszamegy a faluba, és végigkínálja belőle az asszonyokat.
—  Miket beszél, felcser polgártárs?...
—  Hagyd abba! — szakította félbe a felcser. — Nyolcadik éve vagyok itt. Tudom. Persze, hogy szétosztotta a cseppeket a házakban — folytatta hozzám fordulva.
—  Adjon még ilyen csöppeket — könyörgött a menyecske.
—  Azt nem, angyalom — mondtam, és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. — Ilyen csöppeket többé nem szedhetsz. A hasad jobban van?
—  Mintha csak elfújták volna.
—  Nahát nagyszerű! írok neked másfélét, az is nagyon jó. Valeriánát írtam fel neki, és a menyecske kiábrándultán távozott.


Hát erről az esetről csevegtünk a lakásomban a születésnapomon, miközben odakint súlyos függönyként ereszkedett alá a hófúvásos egyiptomi sötétség.


— Tudja — mondta Gyemjan Lukics, jólnevelten harapdálva az olajos halat — az a helyzet, hogy mi már megszoktunk itt. De magának, kedves doktor, a főváros, az egyetem után van mihez hozzászoknia. Sötétség!


—  De még milyen! — visszhangozta Anna Nyikolajevna.


A hóvihar a kéményekben süvített és a falon túl kavargott. A kályha elé állított fekete vaslap vörösen csillogott. Áldott legyen a tűz, amely az egészségügyieket melegíti ezen az isten háta mögötti helyen.


—  Hallott már az elődjéről, Leopold Leopoldovicsról? — kérdezte a felcser, és miután udvariasan megkínálta Anna Nyikolajevnát, maga is rágyújtott.


—  Csodálatos doktor volt — mondta lelkesülten Pelageja Ivanovna, s ragyogó szemmel nézte az áldott tüzet. Sötét hajában meg-megcsillant a hamis kövekkel díszített ünnepi fésű.


—  Hát igen, nem mindennapi ember volt — erősítette meg a felcser. — A parasztok egyszerűen istenítették. Értett a nyelvükön. Operációra befeküdni Lipontyijhoz — semmi probléma. Mert hogy Leopold Leopoldovics helyett Lipontyij Lipontyijevicsnek nevezték. Bíztak benne. És hát beszélni is tudott velük. No hát eljött egyszer a rendelésre a barátja, Fjodor Koszoj Burcevóból. Ez és ez van, Lipontyij Lipontyijevics, azt mondja, elszorul a mellem, szóval alig kapok levegőt. És azonkívül a torkom is kapar...
—  Laringitisz — mondja gépiesen, mert a veszett hajszában hozzászokott a villámgyors falusi diagnosztizáláshoz.
—  Pontosan. „Nos — azt mondja Lipontyij — adok neked egy gyógyszert. Két nap múlva egészséges leszel. Itt vannak ezek a francia mustártapaszok. Az egyiket a hátadra teszed, a két lapockád közé, a másikat a melledre. Ott tartod tíz percig, és leveszed. Mars. Rajta!" Az meg fogta a mustártapaszokat és elment. Két nap múltán visszajött.
„Mi a baj" — kérdezte Lipontyij. Koszoj meg:
„Hát, Lipontyij Lipontyijevics, egyáltalán nem segítenek rajtam ezek a mustártapaszok. „Hazudsz — mondja Lipontyij — lehetetlen, hogy a francia mustártapasz ne segítsen. Biztosan nem tetted a hátadra." ..    „Hogyhogy nem tettem, még most is ott van..."
Ezzel megfordult, és a mustártapasz ott volt a bundáján.


Én hahotáztam, Pelageja Ivanovna vihogott, és kegyetlenül ütögette a piszkavassal a tűzifát.


—  Mondjon, amit akar, de ez anekdota — mondtam. — Ilyen nincs.


—  A-nek-do-ta? A-nek-do-ta? — kiabálták egyszerre a bábák.


—  Nem, nem — kiáltott fel elkeseredetten a felcser. —  Tudja, minálunk az egész élet ilyen anekdotákból áll... Itt olyan dolgok történnek...
—  És a cukor? — kiáltott fel Anna Nyikolajevna. — Pelageja Ivanovna, mesélje el a cukrot. Pelageja Ivanovna becsukta a kályha ajtaját és tompa hangon belefogott.


—  Elmentem abba a Burcevóba egy szülő nőhöz.
—  Nevezetes egy hely az a Burcevo — vetette közbe a felcser, de nyomban hozzátette — Bocsánat, folytassa kolléga.